Hírolvasó

A geopolitikai bizonytalanság, a szűkülő kínálat és az emelkedő árak idején különösen fontos kérdés, van-e működő alternatíva az olajfüggőség csökkentésére. Szunomár Ágnes, a Budapesti Corvinus Egyetem docense és a KRTK Világgazdasági Intézetének tudományos főmunkatársa szerint Kína példája arra utal, hogy a gazdasági növekedés és az olajigény növekedése nem feltétlenül jár együtt. Az elektromos járművek terjedése és az állami zöld iparpolitika már fékezi a közlekedési célú olajkereslet növekedését. A kínai modell azonban nem kész recept, hanem egyszerre ígéretes és ellentmondásos tanulság.

Szerző: Szunomár Ágnes, a Budapesti Corvinus Egyetem docense és a KRTK Világgazdasági Intézetének tudományos főmunkatársa, MTA Bolyai ösztöndíjas

A cikk forrása a Másfélfok. A Zöld Hang a cikket a Másfélfok szerkesztősége engedélyével vette át.

Geopolitikai konfliktusok, szűkülő kínálat és emelkedő árak jelzik, hogy az olaj továbbra is a világgazdaság egyik legkritikusabb erőforrása. Ebben a helyzetben különösen izgalmas kérdés, hogy létezik-e valós alternatíva az olajfüggőség csökkentésére, méghozzá nem elméletben, hanem a gyakorlatban. Ráadásul olyan átalakulás révén, ahol az olajigény a növekedés fenntartása mellett is lehetséges.

Kína esete egyre inkább azt mutatja, hogy ez nem pusztán elméleti lehetőség. A legfrissebb elemzések (itt, itt és itt) szerint Kínában a közlekedési célú olajkereslet növekedése megtorpant, sőt bizonyos szegmensekben már csökken. S mindez úgy történik, hogy a kínai gazdaság közben tovább bővül, a kínai autópiac pedig továbbra is az egyik legnagyobb a világon. Vajon a kínai modell egy új korszak előfutára és lehetséges gazdasági növekedés az olajigény növekedése nélkül, vagy Kína inkább csak a kivétel?

Tudatos iparpolitika – a kínai zöld fordulat valódi titka

A kínai folyamatok megértéséhez fontos leszögezni: nem egy váratlan piaci áttörésről van szó, ahol a piac „magától” fordult az új technológiák felé. Az elektromobilitás és a megújuló energia térnyerése mögött egy évtizedek óta következetesen épített kínai állami stratégia áll.

Kína már a 2000-es évek elején célzottan kezdte támogatni az elektromos járművek fejlesztését, majd a 2010-es évektől masszív keresletélénkítéssel – vásárlási támogatásokkal, adókedvezményekkel, kvótarendszerekkel és infrastruktúra-fejlesztéssel – tömegpiaccá tette azokat. Ezzel párhuzamosan az állam nemcsak a fogyasztói oldalt ösztönözte, hanem az ipari kapacitások kiépítését is finanszírozta, a kutatás-fejlesztéstől kezdve az akkumulátorgyártáson át a teljes ellátási lánc megszervezéséig.

Ez a folyamat jól illusztrálja azt, amit a szakirodalom zöld iparosításnak nevez: az állam nem egyszerűen szabályozza a piacot, hanem aktívan létrehozza azt. Ahogy a kínai napenergia-, szélenergia- és elektromosjármű-ipar fejlődése mutatja, az állam egyszerre finanszírozó, koordinátor és piacépítő szerepet tölt be, és képes nagy léptékben összehangolni a technológiai fejlesztést, a termelést és a keresletet is.

A kulcs tehát nem pusztán technológiai, hanem intézményi: Kína nem csak új technológiákat vezet be, hanem új gazdasági struktúrákat épít. Ez a „zöld nagy ugrás” valójában ipari átalakulás is, amelyben a környezeti célok és a gazdasági versenyképesség szorosan összekapcsolódnak.

Csökkenő olajigény

Globálisan – de Kínában különösképp – a közlekedés az egyik legnagyobb olajfelhasználó, ezért az olajigény csökkenése a legtöbbször itt kezdődik. Azaz kezdődött, hiszen Kínában az elmúlt években a közlekedési célú olajfelhasználás növekedése megtorpant, sőt egyes területeken csökkenésnek indult, becslések szerint pedig 2023 körül érhette el a csúcspontját.

A növekvő elektromosjármű-állomány már ma is számottevő olajkeresletet vált ki: míg 2013 és 2023 között Kína a globális olajkereslet-növekedés több mint 60 százalékáért volt felelős, addig 2024-ben már csak kevesebb mint 20 százalékáért – elsősorban az üzemanyag-felhasználás lassulása miatt. Mivel Kína a világ egyik legnagyobb autópiaca, az éves újautó-eladások tekintetében messze megelőzve más gazdaságokat, ez a változás nemcsak hazai szinten jelent fordulatot, hanem globális szinten is érezhető hatásokkal jár.

Az elektromos járművek terjedése közvetlenül csökkenti a benzin- és dízelfogyasztást – Kínában az új autóeladások már közel felét teszik ki az elektromos járművek – vagyis az energiafelhasználás az olajról egyre inkább a villamosenergiára tevődik át. Az elektromos személyautók terjedése mellett ezt erősíti a Kínában már a 2010-es években megindult városi tömegközlekedés zöldítése – különösen a buszflották esetében –, valamint az energiahatékonyság javulása és a digitális megoldások egyre mélyebb beépülése a közlekedésbe.

A fent vázolt folyamat azért is jelentős, mert megtöri azt a korábbi összefüggést, amely szerint a gazdasági növekedés szükségszerűen együtt jár az olajkereslet növekedésével. Kína példája azt mutatja, hogy ez a kapcsolat lazítható, különösen amennyiben a technológiaváltást aktív politikai és gazdasági eszközök támogatják. Fontos ugyanakkor, hogy ez a változás Kína esetében sem egyik napról a másikra történt. Az olajigény mérséklődése egy hosszabb folyamat eredménye, amelyben a technológiai innováció, az iparpolitika és a fogyasztói viselkedés egyaránt szerepet játszott.

A kínai zöld fordulat ára a túlkínálat és új függőségek megjelenése

A kínai modell ugyanakkor távolról sem tökéletes. Az állami beavatkozás egyik következménye a túlzott kapacitásépítés: mind a napenergia-, mind az elektromosjármű-iparban megfigyelhető például a túlkínálat, az árverseny és az ebből fakadó nemzetközi kereskedelmi feszültségek, valamint az ezekre adott egyre erősödő protekcionista válaszok.

A gyors felfutást gyakran követik korrekciós ciklusok, ami arra utal, hogy a piac nem minden esetben képes önállóan „fegyelmezni” a szereplőket, és az állami támogatások hosszú távon torzíthatják az erőforrás-allokációt. Ez a jelenség pedig jól illeszkedik ahhoz a politikai gazdaságtani dilemmához, amely szerint az állam egyszerre próbálja ösztönözni a növekedést és fenntartani a piaci fegyelmet, miközben e kettő gyakran feszültségben áll egymással. A kínai tapasztalat épp azt mutatja, hogy a zöld iparpolitika nem egyszeri beavatkozás, hanem folyamatos korrekciós folyamat.

Egy másik fontos kérdés a környezeti mérleg. Bár az elektromos járművek nem bocsátanak ki szén-dioxidot, a teljes életciklusukat tekintve a kép jóval árnyaltabb. A gyártás energiaigényes, az akkumulátorok előállítása erőforrás-intenzív, és Kína villamosenergia-termelése továbbra is jelentős mértékben támaszkodik fosszilis energiahordozókra, elsősorban szénre. Ez azt jelenti, hogy a zöld átmenet valójában nem is teljesen zöld, de semmiképpen sem lineáris folyamat: ugyan számos ponton csökkenti, de át is alakítja a környezeti terhelést.

Végül nem szabad figyelmen kívül hagyni a geopolitikai dimenziót sem. A zöld iparágak fejlesztése Kínában nem pusztán klímapolitikai célokat szolgál, hanem ipari és technológiai versenyt is jelent. Kína stratégiája egyértelműen arra irányul, hogy globálisan is vezető szerepet töltsön be a jövő kulcsiparágaiban, ami új típusú függőségeket és konfliktusokat is teremthet.

Európának aktívabb államra lenne szüksége, kínai típusú rendszerre viszont aligha

A jelenlegi geopolitikai helyzetben – és kitettségben – a legfontosabb kérdés talán az, hogy mennyiben másolható a kínai modell. A válasz pedig az, hogy részben talán igen, de teljes egészében aligha.

Európa számára egyértelmű tanulság, hogy az állam aktív szerepvállalása nélkül nehezen képzelhető el gyors zöld átmenet. Az infrastruktúra-fejlesztés, a kereslet ösztönzése és az iparpolitika újragondolása mind olyan eszközök, amelyek Kínában bizonyítottan működtek. Az is világossá vált, hogy a zöld technológiák elterjedése nem pusztán piaci folyamat, hanem tudatosan szervezett gazdasági átalakulás.

Ugyanakkor a kínai modell egyik kulcseleme a szoros állam-vállalat kapcsolat és a gyors, centralizált döntéshozatal – ez teszi ugyanis lehetővé a nagy volumenű, koordinált beavatkozásokat. Mindez azonban olyan politikai és intézményi feltételeket igényel, amelyek Európában csak korlátozottan állnak rendelkezésre. A demokratikus intézmények, a versenypolitikai szabályok és a tagállamok közötti koordináció mind lassítják és széttördelik  a folyamatokat.

A kérdés tehát valójában nem is az, hogy másolható-e a kínai modell, hanem az, hogy mely elemei adaptálhatók/adaptálhatóak-e egyáltalán. Ebben a folyamatban pedig különösen fontos az egyensúly: hogyan lehet úgy erősíteni az iparpolitikát, hogy közben elkerüljük a túlzott állami torzításokat, a támogatásfüggőséget és a piaci verseny torzulását?

Előfutár vagy kivétel?

Kína példája egyszerre inspiráló és kijózanító. Egyrészt megmutatja, hogy az olajfüggőség csökkentése nem utópia: megfelelő politikai és gazdasági eszközökkel igenis elérhető, reális cél. Másrészt azt is világossá teszi, hogy ez az átalakulás sohasem konfliktusmentes, és jelentős gazdasági, politikai és környezeti kompromisszumokkal jár.

Az „olajkorszak vége” tehát nem pusztán technológiai kérdés. Sokkal inkább arról szól, hogy az államok milyen mértékben hajlandóak és képesek újraszervezni gazdaságukat, illetve, hogy milyen intézményi feltételek mellett tudják megtenni ezt. Kína ebben az értelemben nem kész receptet ad, hanem egy lehetséges jövőt mutat meg. Hogy ebből mennyit és hogyan vesz át a világ többi része, az már nem csupán technológiai, hanem alapvetően politikai döntés kérdése lesz.

A cikk forrása a Másfélfok. A Zöld Hang a cikket a Másfélfok szerkesztősége engedélyével vette át.

A Másfélfok: Az olajfüggőség csökkentése nem utópia bejegyzés először Magyarország zöld hangja-én jelent meg.

Az Európai Unió Tanácsa a közelmúltban elfogadta az európai klímarendelet módosítását. Az új szabály szerint az EU-nak 2040-re 90 százalékkal kell csökkentenie az üvegházhatású gázok nettó kibocsátását az 1990-es szinthez képest. Hogy áll hazánk e cél teljesítésében, és milyen feladata lesz a választások után felálló bármelyik kormánynak –  e kérdésekről is beszélgettünk Koczóh Levente klímapolitikai szakértővel és Lukács Andrással, a Levegő Munkacsoport elnökével.

A rendelet szerint a kibocsátáscsökkentés nagy részét az EU-n belül kell megvalósítani, és csak korlátozott mértékben lehet külföldi projektekből származó, magas minőségű karbonkrediteket felhasználni. A cél teljesítésének legfeljebb 5 százalékát lehet ilyen módon beszámítani, 2036-tól kezdődően. A döntést nem minden tagállam támogatta: Szlovákia, Magyarország, Csehország és Lengyelország nem szavazott a rendelet mellett. Ennek ellenére a jogszabályt elfogadták, mert a Tanácsban minősített többséggel döntenek.

Nemcsak a cél, de az eszközök is számítanak

“Az EU új klímatörvénye előírja, hogy 2040-re 90 százalékkal kell csökkenteni az üvegházhatású gázok kibocsátását és a korábbinál pontosabb előírásokat tartalmaz arról, hogy ezt miként kell megvalósítani, és milyen módon kell az átláthatóságot biztosítani” – állapítja meg Lukács András, a Levegő Munkacsoport elnöke. Aggályos szerinte ugyanakkor, hogy részben úgy akarják elérni a kibocsátáscsökkentést, hogy EU-n kívüli országokat támogatnak, és az így keletkező ottani csökkentéseket elszámolják sajátként, ami több környezetvédő civil szervezet szerint akár visszaélésekre is módot adhat. Lukács András kiemelte:  a rendelet jelentős szerepet szán a szén-dioxid leválasztásának és tárolásának, vagyis annak a technológiának, amellyel a fosszilis energia égetéséből származó füstgázból vagy akár a légkörből leválasztják a szén-dioxidot és azt a föld alá sajtolják. A környezetvédők szerint ez a technológia azonban messze nem kiforrott, valamint jelentős többlet energiafelhasználással és környezeti kockázatokkal jár.

Koczóh Levente András, a Green Policy Center senior klímapolitikai szakértője szerint is fontosak az eszközök. Szerinte több olyan terület van, ahol az átállás egyszerre segítheti a klímavédelmet és a gazdaságot is. A cél elfogadása után ugyanis most az következik, hogy az Európai Bizottság kidolgozza azokat a konkrét intézkedéseket, amelyekkel a tagállamok elérhetik a 2040-es célt. Ezek a szakpolitikai javaslatok várhatóan a nyár folyamán kezdenek kirajzolódni.

Lukács András is arra hívta fel a figyelmet, hogy a legnagyobb kérdés az, hogy a klímarendelet rendelkezéseinek megvalósításához szükséges további jogszabályokat el fogják-e fogadni, és ha igen, akkor mikor és milyen tartalommal. “Intő jel, hogy éppen a klímarendelet tartalmazza azt a rendelkezést, hogy 2027-ről 2028-ra halasztják az emissziókereskedelem kiterjesztését az épületekre és a közúti közlekedésre (ETS2). Ráadásul több tagország (például Lengyelország) az ETS2 további halasztását, illetve a vonatkozó jogszabály felvizezését szorgalmazza. Ez nemcsak éghajlatvédelmi szempontból hátrányos, hanem gazdasági és szociális szempontból is” – vélekedett a Levegő Munkacsoport elnöke.

Magyarország korábban maga is vállalta, hogy 2050-re klímasemlegessé válik, sőt, Koczóh Levente szerint Magyarország nem is áll rosszul az átállásban, hiszen a rendszerváltáskorihoz képest hatalmas utat tett meg az ország (2023-ban már nettó -47%-nál állt az ÜHG kibocsátásunk az 1990-es szinthez képest). Igaz, ehhez az EU-27 átlagát meghaladó eredményhez a korábbi és jelenlegi gazdasági válságok is hozzátették a magukét. (Különösképpen a rendszerváltás utáni transzformációs válság, amely ipari szerkezetváltást eredményezett – a szerk.) Azzal, hogy hazánk 2030-ra az EU egészével megegyező, nettó 55%-os szintet vállalt, a jelenlegi évtizedben „feléli” az eddig felhalmozott előnyt, hiszen 2024-2030 között évenként csak bő 1 százalékpontnyi javulást kell elérnie. Ez, ha nem is magától értetődő, de a gazdaság várható felpörgése mellett is tartható ütem lehet. Viszont, ha 2040-re is az EU-s szinttel egyező célra törekszünk, akkor 2031-től hirtelen fel kell pörgetni a tempót és évi 3 százalékpontnyit kellene lefaragni az ÜHG kibocsátásból, ami már nehéz és komoly döntéseket igényel – tette hozzá Koczóh Levente.

Alaptalan versenyképességi aggodalmak

Az új 2040-es klímacélok ellenzői – mint például a magyar kormány – rendszerint

versenyképességi aggályokra hivatkoznak. Koczóh Levente azonban rámutatott, ha a nemzetgazdaság egészét vizsgáljuk, akkor a 2050-es klímasemlegességi célhoz készült gazdasági elemzések kedvező képet mutatnak. Az elmúlt években 5 modellezés készült Magyarországra nézve, 3 kormányzati és 2 civil megrendelésre, és mindegyik arra jutott, hogy e célkitűzés megvalósítása összességében magasabb GDP-vel, több munkahellyel jár, vagyis a hasznok meghaladják a költségeket. (A legfrissebb ilyen elemzést Magyarország Nemzeti Energia- és Klímatervének 2024-es felülvizsgálata tartalmazta, míg a korábbiak ebből a cikkből érhetők el). Számos további járulékos előnye is van, például az energiaszuverenitásunk erősödése.

Közben Magyarország számára kulcskérdés az is, hogy hozzáfér-e az uniós forrásokhoz. A zöld átálláshoz szükséges beruházások jelentős részét ugyanis uniós programok finanszírozzák. Több ezer milliárd forintos támogatásról van szó, amely segítheti az energiahatékonysági programokat, a megújuló energiák fejlesztését és az infrastruktúra átalakítását. A közismert és részben vagy egészben zárolás alatt álló programok (pl. RRF vagy KEHOP+) keretében bő 3000 milliárd Ft forrás került betervezésre a 2030-as klímacélokhoz kapcsolódó beruházások finanszírozására. Viszont ennél is több pénz várható olyan, kötelezően az klímaátmenetre költendő forrásokból, mint az EU már meglévő, illetve 2028-tól induló új kibocsátás-kereskedelmi rendszerei, az azokhoz kapcsolódó pénzügyi alapok, vagy Magyarország zöld államkötvény-értékesítése. Ezen források nagyja 2030 után is folytatódik – tette hozzá a klímaszakértő.

Koczóh Levente András szerint a zöld átmenet a jelentős beruházási igényei és a fosszilis tüzelők importjának kiváltása miatt gazdasági lehetőségeket is teremthet. A Green Policy Center február 25-i vitaestje kapcsán meghatározta a szerintük három legfontosabb területet, amelyeket legnagyobb prioritással a következő kormány figyelmébe ajánlanak. Ezek közül az épületek energetikai felújítása, a közösségi közlekedés fejlesztése és a közlekedés elektrifikációja, valamint a hálózatfejlesztés és az energiatárolás fejlesztése mind olyan beruházások, amelyek új iparágakat és munkahelyeket hozhatnak létre, és a kibocsátás-csökkentésben is kulcsfontosságúak. Továbbá, szerintük nagyon fontos a lakosság szemléletformálása is, az otthoni energiatudatosságtól kezdve a közlekedési szokásaink átgondolásáig.

„Az épületek energetikai felújításához szigetelőanyagokra, korszerű nyílászárókra és hőszivattyúkra van szükség, a közlekedés zöldítéséhez elektromos buszokra és járművekre, az energiatároláshoz pedig akkumulátorokra. Ezek közül több terméknek már most is van hazai gyártókapacitása, amelyet érdemes lehet bővíteni” – mondta.

A szakértő szerint a megújuló energiaforrások bővítése is kulcskérdés. Bár a napenergia gyorsan terjed Magyarországon, az időjárásfüggő termelés miatt fontos az energiatárolás fejlesztése és más források – például a szélenergia, a geotermia vagy a biogáz – nagyobb arányú használata is.

„A klímacélok eléréséhez nemcsak technológiai változásokra van szükség. A fogyasztási szokások átalakulása is fontos lehet: például az élelmiszerpazarlás csökkentése vagy a hulladékgazdálkodás átalakítása jelentős kibocsátáscsökkentést hozhat” – tette hozzá.

ETS2: nem érdemes halogatni a bevezetést

Lukács András szerint a legfontosabb következő lépés az Európai Unió kibocsátáskereskedelmi rendszerének kiterjesztése, amely a közúti közlekedés és az épületek szén-dioxid-kibocsátását árazza be (ETS2).

“Az emissziókereskedelem végső hatása ugyanolyan, mint egy adóé: azaz emeli a kibocsátott szén-dioxid árát. Ugyanakkor tanulmányok és gyakorlati tapasztalatok sora bizonyítja, hogy egy megfelelően bevezetett emissziókereskedelem összességében javítja az adott ország gazdasági teljesítményét. Az OECD-UNDP nemrégiben nyilvánosságra hozott tanulmánya kimutatja, hogy az áremelésből származó bevételek jól megtervezett felhasználása már rövid távon is szerény gazdasági többletnövekedést eredményezhet, hosszú távon pedig sokkal nagyobb előnyökkel járhat” – mondta el a Levegő Munkacsoport elnöke.

Hasonló eredménnyel zárult a Londoni Közgazdaság- és Politikatudományi Egyetem (LSE) közreműködésével készült másik tanulmány is, amely a már bevezetett uniós emissziókereskedelem eredményeit vizsgálva jutott arra a következtetésre, hogy hatására a kibocsátás csökkent, viszont egyáltalán nem romlott a gazdaság teljesítménye és a foglalkoztatottság. Mindezek arra mutatnak Lukács András szerint, hogy az ETS2 elhalasztása csak a rendkívül szennyező, egyre elavultabbá váló iparágaknak kedvez, és késleltetné az átmenetet az elkerülhetetlen gazdasági átalakulás felé.

Lukács András arra is kitért, hogy a fűtésszámla és a közlekedési kiadások növekedését pénzben lehet és kell kompenzálni a lakosoknak. Az ETS2-ből ugyanis jelentős bevétele származik az államnak, amelyeket fel lehet használni a fosszilis tüzelőanyagok fogyasztását csökkentő beruházásokra, például az épületek szigetelésére és a környezetkímélőbb közlekedési módok fejlesztésére. Számos környezetvédő civil szervezet azonban azt szorgalmazza, hogy a bevételek jelentős részét közvetlen pénzbeli támogatással, egyenlő mértékben juttassák vissza minden polgárnak. Így tulajdonképpen az történik, hogy az állam a szén-dioxid kibocsátást növelő tevékenységek támogatása helyett a továbbiakban az embereket támogatja.

“A lakosság bankszámlájára történő átutalás (és készpénzfizetés azoknak, akiknek nincs bankszámlájuk) félremagyarázhatatlanul, átláthatóan és hitelesen érzékeltetheti szinte mindenkivel, hogy az ETS2 bevezetésével nem járnak rosszul, sőt a túlnyomó többség jól járna, és a szociális különbségek is mérséklődnének” – tette hozzá Lukács.

“Jelenleg Magyarországon a lakosság leggazdagabb 10 százaléka másfélszer annyi földgázt és kétszer annyi villamos energiát fogyaszt, mint a legszegényebb 10 százaléka (így például a rezsicsökkentés révén az előbbiek másfélszer, illetve kétszer annyi támogatást kapnak, mint az utóbbiak). A közhiedelemmel ellentétben az autózást is hatalmas mértékben támogatja az állam (a kormány hivatalos adatai szerint a közlekedés a GDP 6 százalékának megfelelő támogatásban részesül); ebből a támogatásból viszont a lakosság leggazdagabb 10 százaléka tízszer annyit kap, mint a legszegényebb 10 százaléka. Tehát az ETS2 abszolút mértékben számolva leginkább a leggazdagabbakat sújtaná. Természetesen, az arányokat tekintve az energiaárak emelkedésével a szegények járnak a legrosszabbul, hiszen ők sokkal nehezebben tudnak kigazdálkodni bármilyen kiadásnövekedést. Ha viszont bevezetik az ETS2-t, és ezzel egyidejűleg minden lakos ugyanakkora havi támogatási összeget kap, akkor a legszegényebbek járnak a legjobban” – mondta el Lukács András.

Új hazai klímatörvény kell

Magyarországon közben egy új klímatörvény előkészítése is zajlik. Erre azért van szükség, mert az Alkotmánybíróság korábban több szempontból is alkotmányellenesnek minősítette a 2020-as klímatörvény egyes részeit, és 2026. június 30-ig új szabályozás megalkotására kötelezte az Országgyűlést.

Civil és szakmai szervezetek – köztük a Magyar Természetvédők Szövetsége és a Green Policy Center – ezért közösen dolgoztak ki egy új klímatörvény-koncepciót (amelynek a részleteit a Zöld Hangon már bemutattuk – a szerk.)

 A javaslat mögött 180 civil szervezet áll. Kérdés, hogy kíváncsi-e a kormányzat az ő munkájukra, mivel ezzel párhuzamosan a jelenlegi Fidesz-kormány is készít egy saját törvényjavaslatot – mondta el Koczóh Levente. „Egyelőre kérdés, hogy a kormány mennyire veszi figyelembe a civil szervezetek javaslatait a végleges szabályozásban, hiszen a civilek szövegezési folyamata csak mostanra ért el abba a fázisba, hogy megkezdhessük a velük való egyeztetést.”

A klímapolitika jövője ugyanakkor a közeljövő politikai folyamataitól is függhet. Koczóh Levente kérdéseinkre válaszolva a másik politikai oldal elképzeléseire is reagált. „A Tisza Párt programjában ugyan nincs külön részletes klímapolitikai fejezet, de energiapolitikai, közlekedési és környezetvédelmi elképzeléseik között több olyan elem szerepel, amely a zöld átmenet irányába mutat. A pártot nem lehet klasszikus zöld pártnak nevezni, ugyanakkor vannak olyan jelek a programjukban, amelyek alapján elképzelhető egy határozottabb klímapolitika is, ha kormányra kerülnek – feltéve, hogy ezek a tervek meg is valósulnak.”

A 90 százalékos klímacél 2040-re: hogyan érjük el? bejegyzés először Magyarország zöld hangja-én jelent meg.

Hajlamosak vagyunk elfelejteni, hogy világunkat körforgások és kölcsönhatások jellemzik. Nem megerőszakolni kell a tájat, hanem együtt élni vele.

Eddig példátlan összefogás született vízmérnökök, környezetvédők és a talajjal foglalkozó szakemberek között, hogy konszenzust mutassanak fel a Magyarország ökológiáját vészesen fenyegető kiszáradás elleni küzdelemben.  A szakemberek egyetértenek abban, hogy közös „cselekvési kényszerben” vagyunk. Első lépésként évi 3 km3 víz folyamatos pótlása szükséges az Alföldön, és megkerülhetetlen a mezőgazdaság szerkezeti átalakítása és a területhasználatok megváltoztatása is. Politikai akarat nélkül egyik sem fog menni.

A bős–nagymarosi vízlépcső társadalmi vitája óta, vagyis közel negyven éve mély árkok választják el egymástól a vízmérnöki és a természetvédő világot. Ebben a négy évtizedben alig fordult elő, hogy a – legalábbis a sztereotípiák szerint – gátakban és műszaki megoldásokban gondolkodó és az ökológiai helyreállításokat sürgető szervezetek egy asztalhoz üljenek és közös munkát végezzenek egy cél érdekében.

Az ország sivatagosodása és a 2022-es aszály sokkja, úgy tűnik, betemeti a régi árkokat. Március 26-án egy sajtóbeszélgetésen a vízmérnököket tömörítő legrégibb civil szervezet, a Magyar Hidrológiai Társaság társelnöke, a talajtanos szakemberek összefogásáért alapított Magyar Talajtani Társaság elnöke, valamint két környezet- és vízvédő szervezet, a WWF Magyarország és a Vízválasztó Mozgalom vezetői tartottak kerekasztal beszélgetést. Most ennek rövidített, szerkesztett változatát hallják.

A kerekasztal résztvevői:
Sipos Katalin biológus, a WWF igazgatója/ügyvezetője
Balogh Péter geográfus, Vízválasztó Mozgalom elnöke
Dr. Dobos Endre agrármérnök, Magyar Talajtani Társaság elnöke
Dr. Váradi József vízépítő mérnök, Magyar Hidrológiai Társaság társelnöke
A moderátor: Litkai Gergely, humorista, fenntarthatósági menedzser, a KÖVET Egyesület elnökségi tagja

Amikről többek között szó esett:

Az öntözés közpénzből magánhaszon. Vízhiány és koherenciahiány. Az ökoszolgáltatást is vegyük be a GDP számításba! Miért kellene Tájminisztérium? A vízkészletünk 75 %-a a Dunában van, de a vízigény 75 %-a a Tisza mentén jelentkezik. Ne kompromisszumot keressünk, hanem konszenzust! Lepusztítottuk a talajt, rákényszerülünk a műtrágyára. A legjobb talajainkat tesszük tönkre ipari parkokkal, akku és autógyárakkal. 

A beszélgetést rögzítette, szerkesztette, és a fotókat készítette: Sarkadi Péter.

A Zöld Hang podcast: Vizet a tájba, de hogyan? bejegyzés először Magyarország zöld hangja-én jelent meg.

Hajlamosak vagyunk elfelejteni, hogy világunkat körforgások és kölcsönhatások jellemzik. Nem megerőszakolni kell a tájat, hanem együtt élni vele.

Eddig példátlan összefogás született vízmérnökök, környezetvédők és a talajjal foglalkozó szakemberek között, hogy konszenzust mutassanak fel a Magyarország ökológiáját vészesen fenyegető kiszáradás elleni küzdelemben.  A szakemberek egyetértenek abban, hogy közös „cselekvési kényszerben” vagyunk. Első lépésként évi 3 km3 víz folyamatos pótlása szükséges az Alföldön, és megkerülhetetlen a mezőgazdaság szerkezeti átalakítása és a területhasználatok megváltoztatása is. Politikai akarat nélkül egyik sem fog menni.

A bős–nagymarosi vízlépcső társadalmi vitája óta, vagyis közel negyven éve mély árkok választják el egymástól a vízmérnöki és a természetvédő világot. Ebben a négy évtizedben alig fordult elő, hogy a – legalábbis a sztereotípiák szerint – gátakban és műszaki megoldásokban gondolkodó és az ökológiai helyreállításokat sürgető szervezetek egy asztalhoz üljenek és közös munkát végezzenek egy cél érdekében.

Az ország sivatagosodása és a 2022-es aszály sokkja, úgy tűnik, betemeti a régi árkokat. Március 26-án egy sajtóbeszélgetésen a vízmérnököket tömörítő legrégibb civil szervezet, a Magyar Hidrológiai Társaság társelnöke, a talajtanos szakemberek összefogásáért alapított Magyar Talajtani Társaság elnöke, valamint két környezet- és vízvédő szervezet, a WWF Magyarország és a Vízválasztó Mozgalom vezetői tartottak kerekasztal beszélgetést. Most ennek rövidített, szerkesztett változatát hallják.

A kerekasztal résztvevői:
Sipos Katalin biológus, a WWF igazgatója/ügyvezetője
Balogh Péter geográfus, Vízválasztó Mozgalom elnöke
Dr. Dobos Endre agrármérnök, Magyar Talajtani Társaság elnöke
Dr. Váradi József vízépítő mérnök, Magyar Hidrológiai Társaság társelnöke
A moderátor: Litkai Gergely, humorista, fenntarthatósági menedzser, a KÖVET Egyesület elnökségi tagja

Amikről többek között szó esett:

Az öntözés közpénzből magánhaszon. Vízhiány és koherenciahiány. Az ökoszolgáltatást is vegyük be a GDP számításba! Miért kellene Tájminisztérium? A vízkészletünk 75 %-a a Dunában van, de a vízigény 75 %-a a Tisza mentén jelentkezik. Ne kompromisszumot keressünk, hanem konszenzust! Lepusztítottuk a talajt, rákényszerülünk a műtrágyára. A legjobb talajainkat tesszük tönkre ipari parkokkal, akku és autógyárakkal. 

A beszélgetést rögzítette, szerkesztette, és a fotókat készítette: Sarkadi Péter.

A Zöld Hang podcast: Vizet a tájba, de hogyan? bejegyzés először Magyarország zöld hangja-én jelent meg.

A Gallup World Poll felmérésben arra kérik a válaszadókat, hogy mondják meg, hányadik fokon állnak egy képzeletbeli létrán, ahol a tizedik fokon állók a legboldogabbak, az első fokon a legkevésbé boldogak. Ebből áll össze a Boldogság Index.

Az első oldalon térségenként lehet böngészni az összes ország adatait: az index értékét és a helyezést az országok sorrendjében. Visszafelé is lehet menni az időben. A második oldalon Magyarország Boldogság indexének alakulását mutatjuk a környező országokkal összehasonlításban.

A három legboldogabb ország Finnország, Izland és Dánia, a legkevésbé boldog pedig Sierra Leone és Afganisztán. Magyarország a 80. a rangsorban. A térség országai közül Magyarországon legalacsonyabb a Boldogság Index, 2019-ig nőtt az emberek boldogságérzete, azóta viszont csökken.

2024 óta a World Happiness Reportot a Wellbeing Research Centre adja ki az Oxfordi Egyetemen.

A Magyarország számokban: Boldogság bejegyzés először Magyarország zöld hangja-én jelent meg.

A Víz Koalíció a hazai vízválság rendszerszintű problémáira keresi a válaszokat civil, szakszervezeti és önkormányzati szereplőket összefogó kezdeményezésként. Céljuk, hogy felhívják a figyelmet az ivóvízellátás nehézségeire, hiányosságaira, a víziközművek leromlott állapotára, a szennyvízkezelés hiányosságaira, a táji vízmegtartás fontosságára és a vízszegénység jelenségére. Munkájuk során szakmai javaslatokkal, kutatásokkal és közösségszervezéssel igyekeznek hatni a döntéshozókra, miközben a lakosság bevonását is kulcsfontosságúnak tartják. A Zöld Hang Homoki Andreával, a Civil Kollégium Alapítvány és a Víz Koalíció közösségszervezőjével beszélgetett a legégetőbb hazai „vizes” kérdésekről.

Magyarország térképén az elmúlt években számos súlyos vízügyi probléma rajzolódott ki, amelyek több térségben már-már katasztrofális helyzetet idéznek elő. A vízhiány nem csupán a mezőgazdaságot és a természetes élőhelyeket érinti, hanem közvetlenül hat a lakosság mindennapjaira is. Egyre több helyen jelent gondot a megfelelő mennyiségű és minőségű ivóvíz biztosítása, miközben a víziközmű-hálózat elöregedése folyamatos csőtörésekhez és vízveszteséghez vezet. A szennyvízkezelés hiányosságai további környezeti és egészségügyi kockázatokat hordoznak, különösen kisebb településeken, miközben a közműrendszerek karbantartása és fejlesztése évtizedes elmaradásokat mutat. A klímaváltozás hatásai – az egyre szárazabb nyarak és a szélsőséges időjárás – tovább súlyosbítják a helyzetet, így egy olyan komplex válság rajzolódik ki, amelyre nem elegendőek a részmegoldások.

Ebben a helyzetben különösen felértékelődik a civil kezdeményezések szerepe: a Víz Koalíció mögött is egyre szélesebb együttműködés áll, jelenleg 31 civil szervezet, hét – jellemzően független vezetésű – önkormányzat, egy önkormányzati szövetség és három szakszervezet részvételével. Ez a sokszínű összefogás is jelzi, hogy a vízügy kérdése túlmutat az egyes szakterületeken, és társadalmi szinten is egyre több szereplőt mozgósít. Homoki Andrea szerint a legfontosabb felismerés, hogy a vízügy nem kezelhető különálló problémák soraként. A vízkészletek állapota, az infrastruktúra, a szennyvízkezelés és a társadalmi egyenlőtlenségek mind összefüggnek egymással.

Homoki Andrea

Eddig mindössze hét önkormányzat csatlakozott Önökhöz. Ez elegendő lehet a jövőre nézve? Nyilván nem elegendő, de ennek megvan a maga oka. A kezdeményezés Vecsésről és Gyálról indult, helyi ivóvízproblémákból, és innen próbáltunk továbblépni a környező települések felé.

Több önkormányzatot is megkerestünk Pest megyében, és megtapasztaltuk, hogy bár sok helyen elismerték a problémát, sőt egyet is értettek a céljainkkal, a csatlakozást már nem vállalták. Ezek jellemzően kormánypárti vezetésű települések voltak.

jellemzően kormánypárti vezetésű települések voltak.

Végül inkább a független, civil szemléletű önkormányzatok – például Szentendre, Pomáz vagy Érd – csatlakoztak. Fontos látni, hogy nem akartuk erőltetni a gyors bővülést: számunkra az is szempont, hogy megmaradjon az egyensúly a szereplők között, és valódi elköteleződés legyen a csatlakozás mögött.

A civil szervezetek száma viszont jelentős. Ez mennyire ad stabil alapot?

Valóban, 31 civil szervezet kapcsolódott hozzánk, ami erős bázist jelent. Ugyanakkor a civil szektorban általános probléma, hogy az aktivitás sokszor alacsony, így nekünk is folyamatosan dolgoznunk kell azon, hogy ez a hálózat ténylegesen aktív és működőképes legyen.

Mi volt az a pont, amikor világossá vált, hogy rendszerszintű problémáról van szó a víziközművek terén?

Amikor a helyi problémákkal szembesültünk – például, hogy barna színű víz folyik a csapból, sok a csőtörés –, megpróbáltunk utánanézni a jelenség háttérnek. Találtunk egy korábbi szakmai tanulmányt, amely szerint az ivóvízhálózat 86 százaléka kockázatos állapotban van. Ez egy komoly felismerés volt: rájöttünk, hogy nem egyedi esetről van szó, hanem országos problémáról. Ezután kezdtünk el más településeken is kapcsolatokat keresni, és mindenhol hasonló panaszokkal találkoztunk.

Milyen konkrét lépéseket fogalmaztak meg ezek után?

Elindítottuk a „Tiszta vizet a poharainkba!” petíciót, amelyben több konkrét javaslat szerepelt. Ilyen volt például a közműadó eltörlése, az áfa csökkentése úgy, hogy a különbözet a víziközművek fejlesztésére mehessen vissza, része volt egy országos kockázatfelmérés, valamint egy átfogó rekonstrukciós program és fenntartható finanszírozás. Ezek közül néhány dologban történt előrelépés – például a közműadó kivezetése vagy egy rekonstrukciós program bejelentése –, de a megvalósítás még messze nem kielégítő. A finanszírozás sokszor hiányos. Beszédes adatok állnak rendelkezésre, például Miskolc térségében 40–50 százalékos vízveszteségről beszélünk.

Hogyan került képbe a vízszegénység kérdése, és mit jelent ez a gyakorlatban?

Kezdetben főként az ivóvízellátásra és a víziközművekre koncentráltunk, de már az alapítók között is voltak olyan szervezetek, amelyek más problémák miatt csatlakoztak. Például az üllői csoportot a szennyvízkezelés hiányosságai motiválták: a Gyáli patakban időnként tisztítatlan szennyvíz folyik, ami közvetlen környezeti kockázatot jelent. A PAD Alapítvány készített egy átfogó tanulmányt is a vízszegénységről, ami világossá tette, hogy a probléma sokkal összetettebb, mint elsőre gondoltuk, többféle társadalmi és infrastrukturális vetülete van. Ez a felismerés ösztönzött minket arra, hogy a koalíció ne csak az ivóvízre koncentráljon, hanem a teljes vízügyi és szociális összefüggésrendszert vizsgálja.

Maga a vízszegénység számos formában jelentkezik. A szociális vízszegénység például azt jelenti, hogy valakinek az otthonába egyáltalán nincs bevezetve az ivóvíz. Az infrastrukturális vízszegénység a rossz állapotú hálózatból fakad, ami akadozó ellátást vagy rossz minőségű vizet eredményez. Emellett beszélhetünk ökológiai vízszegénységről, amikor a környezet szennyezése vagy a vízhiány miatt pusztulnak a természetes élőhelyek, és egzisztenciális vízszegénységről, amikor a vízhiány közvetlenül veszélyezteti a megélhetést, például a mezőgazdaságban vagy állattartásban.

Becslések szerint Magyarországon 200-300 ezer embert érinthet ez a probléma, ami sok esetben összefügg a lakhatási szegénységgel. Néhány családban a vízhordás napi több órát vesz igénybe, ami különösen a nőkre és a gyerekekre nehezedő terhet jelent, és komoly korlátokat szab a mindennapi életnek és a munkaerőpiaci részvételnek.

Mennyire nyitottak a döntéshozók ezen problémák megvitatására?

Vegyes a kép. Látható, hogy bizonyos lépések történtek, de ezek lassúak és nem elég átfogóak. A helyzet súlyosságához képest sokkal intenzívebb beavatkozásra lenne szükség. Emellett komoly gondot jelent az átláthatóság hiánya is: például amikor adatokat próbálunk kérni a szolgáltatóktól, sokszor ellenállásba ütközünk. Ez megnehezíti a szakmai munkát és a valós helyzet feltárását.

Milyen eszközökkel tudják érvényesíteni a céljaikat, és hogyan kapcsolódhatnak az emberek?

Egyrészt szakmai tanulmányokat készítünk, és folyamatosan nyomon követjük a rendszer állapotát. Emellett aktívan dolgozunk a nyilvánosság bevonásán: kitelepüléseket szervezünk, elmegyünk azokba a térségekbe, ahol nehézségek merülnek fel, és különböző eszközökkel – például videókkal, kiállításokkal vagy edukációs programokkal – próbáljuk megszólítani az embereket. Fontosnak tartjuk, hogy minél többen beszéljenek ezekről a kérdésekről.

Az érdeklődők sokféleképpen bekapcsolódhatnak: csatlakozhatnak civil szervezetekhez, aláírhatnak petíciókat, részt vehetnek eseményeken, vagy akár helyben szervezhetnek saját programokat. Közösségi oldalunkon az érdeklődők nyomon követhetik a legfontosabb aktuális eseményeket, rendezvényeket. A víz ügye közös felelősségünk. Minél többen vesznek részt, annál nagyobb hatást tudunk gyakorolni a döntéshozókra.

A Víz Parlament keretében a parlamentbe kerülés esélyével induló pártok képviselőivel tartanak kerekasztal beszélgetést a napokban. Mit várnak ettől a rendezvénytől? Amennyiben tavasszal kormányváltás lesz, lát-e esélyt arra, hogy a későbbiekben konstruktívabb lehet a politikai szereplőkkel való együttműködés?

Azt szeretnénk, hogy a döntéshozók megismerjék a javaslatainkat, például a VízMinimum programot, és beépítsék a saját szakpolitikájukba. Számunkra az is fontos, hogy a civileket partnerként kezeljék, ne ellenfélként. Hiszen a kritikai észrevételek is építő jellegűek lehetnek, ha van fogadókészség a párbeszédre. A Víz Koalíció legfontosabb üzenete most talán az lehetne, hogy a vízügyet nem lehet részleteiben kezelni. Ez egy komplex rendszer: a vízkészletek állapota, az infrastruktúra, a szennyvízkezelés és a társadalmi viszonyok mind összefüggnek. Ha nem születnek átfogó és időben meghozott döntések, akkor a problémák egyre súlyosabb krízisekben fognak megjelenni a következő években.

A Ivóvíz, csőtörések, vízszegénység: a Víz Koalíció szerint sürgős döntések kellenek bejegyzés először Magyarország zöld hangja-én jelent meg.

Nagyon valószínű, hogy nyártól a Csendes-óceánon egy újabb El Niño esemény fog kialakulni, amely a globális átlaghőmérsékletet is megemeli. Ez a modellek előrejelzése szerint akár egy szuper El Niño-vá is fejlődhet, amely ritkán fordul elő – ez legutóbb 2016-ban következett be. Szabó Péter és Pongrácz Rita, az ELTE Meteorológiai Tanszék kutatói megvizsgálták, hogy mekkora hatása van ennek az éghajlati ingadozásnak a magyarországi hőmérsékleti és csapadékviszonyokra.

Szerzők: Szabó Péter, éghajlatkutató, az ELTE Meteorológiai Tanszékének doktorandusza; Pongrácz Rita, meteorológus, hidrológus, a földtudományok doktora, az ELTE Meteorológiai Tanszékének adjunktusa.

A cikk forrása a Másfélfok. A Zöld Hang a cikket a Másfélfok szerkesztősége engedélyével vette át.

Az El Niño és a globális felmelegedés kapcsolata

Mielőtt rátérnénk magára az El Niño jelenségre (teljes nevén El Niño-Déli Oszcilláció, azaz ENSO), érdemes azt a globális felmelegedés tágabb összefüggésében elhelyezni. A megbízható mérések szerint 2015 után a globális felmelegedés üteme megduplázódott: a korábbi, mintegy 0,18 °C/évtizedes trend helyett már körülbelül 0,41 °C/évtizedes növekedést figyelhetünk meg. Fontos azonban hangsúlyozni, hogy a hosszú távú melegedést nem az El Niño és a vele ellentétes hatású La Niña események okozzák. Ezek a természetes éghajlati ingadozások csak rövidebb távon módosítják a globális klímát: egy erősebb El Niño akár 0,2 °C-kal is növelheti, míg La Niña idején csökkentheti a teljes Földre számolt évi átlaghőmérsékletet.

Az El Niño-La Niña oszcilláció egy nagy kiterjedésű éghajlati folyamat, melynek leghamarabb érzékelhető hatása a felszínközeli vízrétegek hőmérsékletében mutatkozik meg: a Csendes-óceán középső, trópusi területein a vízfelszín a szokásosnál néhány fokkal melegebb (El Niño idején) vagy hidegebb (La Niña idején), mely a Csendes-óceán keleti medencéje felől nyugati irányba terjed, és a közeli térségek (Ausztrália, Észak- és Dél-Amerika vagy akár India) légkörzését jelentősen módosítja. Ez kihat a globális légköri cirkulációra is, illetve a melegebb óceán nagyobb párolgásán keresztül a légkörben található összes vízpára mennyiségére is.

A fázisváltás időszaka március-április, tehát mostanában dől el, hogy a következő hónapokban milyen irányba halad ez az éghajlati jelenség. Az egyik legpontosabb előrejelzés szerint idén gyors átmenet várható egy gyenge La Niña állapotból El Niño fázisba, mindössze három évvel az előző El Niño után. Ha ez az év végére szuper El Niño erősségűvé válik, akkor nagy valószínűséggel a következő év a valaha mért legmelegebb év lesz a Földön.

Mit jelent mindez számunkra, Magyarországon?

A válasz nem egyértelmű. Európa, és különösen Magyarország már nagyon távol esik a trópusi Csendes-óceántól, ezért az El Niño hatása csak különböző távkapcsolati rendszereken keresztül juthat el térségünkbe. Azért, hogy ezt számszerűsítsük, saját számításainkban több lehetséges ENSO-indikátort vetettünk össze a magyarországi téli és nyári átlaghőmérséklet, valamint csapadékösszeg adatsoraival. Az eredmények azt mutatják, hogy a kapcsolat összességében gyenge. Még a három legerősebbnek bizonyuló indikátor esetében is általában gyenge vagy elhanyagolható kapcsolatot találtunk.

A legerősebb, de továbbra is gyenge kapcsolat a téli csapadék és az ENSO fázisváltása között jelentkezett: miután a La Niña fázisból El Niño állapotba lépünk, akkor a magyarországi téli csapadék több esetben nagyobb (a korrelációs együttható az augusztus utáni ENSO-indikátor értékével 0,35). Az idei helyzet is nagy valószínűséggel ilyen átmenet lesz. A hazai nyári csapadékkal két egymás utáni El Niño év mutatta a „legerősebb”, negatív kapcsolatot (-0,25), azonban most éppen El Niño kialakulása van folyamatban, amelyre már csak elhanyagolható kapcsolatot találtunk.

A hőmérséklet tekintetében a legerősebb (de még mindig csak gyenge) pozitív kapcsolat a hazai téli hőmérséklet és az épp most várható, La Niña állapotból El Niño állapotba történő lépés esetén a november utáni ENSO-indikátor értékével mutatkozik (a korrelációs együttható értéke 0,29). A hazai nyári hőmérséklet esetében csak elhanyagolható kapcsolatot találtunk, így ezzel nem is érdemes foglalkozni hosszabb távú előrejelzésként.

Mi várható idén nyáron és utána?

A globális felmelegedés gyorsulása miatt a La Niña évek sem hűtik már le annyira a globális hőmérsékletet, mint korábban. Jó példa erre, hogy a 2023-2024-es El Niño után a 2025-ös év – amely La Niña évnek tekinthető – még így is a harmadik legmelegebb lett.

A világ nyolc vezető klímakutató központjának szezonális előrejelzései szerint március-április még semleges ENSO fázisban telik, azonban májustól a modellek fele már az El Niño kialakulását jelzi – amikor az ENSO-indikátor értéke 0,5 °C feletti –, júniustól pedig már az előrejelzések közel 90%-a számol ezzel. Fontos megjegyezni, hogy El Niño fázisnak azt tekintjük, amikor az ENSO-indikátor legalább három egymást követő csúsztatott évszakban, azaz pl. június és október közötti, háromhavi átlagban mindig 0,5 °C feletti. A szuper El Niño kategóriát – amikor a többhavi eltérés tartósan (szintén legalább három csúsztatott évszakon át) 1,5 °C fölé emelkedik, mely utoljára 2016-ban fordult elő – jelenleg a modellek körülbelül fele jelzi augusztustól.

2027: várhatóan több extrém eseményre számíthatunk

Ahhoz, hogy egy szuper El Niño hatásai a trópusi Csendes-óceántól Magyarországig eljussanak, általában szükség van egy-két hónapra. A saját elemzéseink alapján ugyan nem bizonyítható erős kapcsolat a magyarországi időjárással, de a statisztikai eredmények azt mutatják, hogy annak van nagyobb valószínűsége, hogy a következő tél csapadéka és hőmérséklete is magasabb lesz az átlagnál. A következő nyárra vonatkozóan nem találtunk tudományos és fizikailag megalapozott kapcsolatot.

Hazánk időjárását sokkal inkább az európai légköri mozgások alakítják, úgymint a szibériai anticiklon (magasnyomású légköri képződmény), az azori anticiklon, valamint az Atlanti-óceán felől vagy a mediterrán térségből induló ciklonok. Ugyanakkor egyre inkább úgy tűnik, hogy a tartósan fennmaradó időjárási helyzetek – például a mérsékelt öv nyugati alapáramlását blokkoló anticiklon, hőhullámok, a tartós északi vagy déli áramlás, vagy adott térség felett hosszabban tartózkodó ún. beragadó ciklonok – határozzák meg a hazai időjárást is.

Ahogy a legutóbbi El Niño idején, 2024-ben is történt, a szokásosnál is nagyobb valószínűséggel számíthatunk extrém eseményekre 2027-ben: hőhullámokra, aszályra, hirtelen lezúduló nagy csapadékra vagy akár árvizekre. Az El Niño idején még melegebb óceán és légkör ugyanis több energiát és több vízgőzt képes tárolni, ami kedvez a szélsőségek kialakulásának, és ezzel felerősíti a globális felmelegedés hatását.

Az 1. ábra az ECMWF Advisory-jából, míg a 3. ábra a C3S szezonális előrejelzéséből származik, melyet a szerzők egyszerűsítettek és magyarosítottak. Köszönjük Bódai Tamás (MATE) szakmai hozzájárulását!
Köszönjük a megfigyeléseken alapuló ERA5 reanalízis elkészítését az EU ECMWF intézményének, az El Niño és La Niña események jellemzésére alkalmas indikátort pedig az amerikai NOAA Climate Prediction Centernek. A kutatás megjelenését az ECF támogatta.

Rövid tudományos módszertan 1. Megfigyelések

A hőmérsékleti és csapadékadatokat a globális, az európai és a hazai éghajlatot egységes keretben leíró ERA5 adatbázisból tekintettük az 1971-2024 közötti időszakra. Az ERA5 a különböző megfigyelési rendszerek (műholdak, repülőgépek, rádiószondák, felszíni állomások és egyéb mérőeszközök) adatait egy időjárási modell segítségével egységes rendszerbe integráló, a légkör vertikális szerkezetét is figyelembe vevő reanalízis. Az elemzéshez mintegy 25 km horizontális felbontású adatokból számított téli és nyári átlagokat használtunk, majd csúsztatott 20-éves átlagtól vett eltéréseket tekintettünk a trendek kiszűrése céljából, hogy az adatok az ENSO-indikátorokkal összevethetőek legyenek.

Az El Niño és La Niña fázist jellemző mérőszámhoz (ENSO-indikátor) a következő alapadatokat használtuk az 1971 és 2024 közötti időszakra: az ERSST.v5 vízfelszíni hőmérsékleti adatbázis ún. Nino-3.4 térségre (5°É-5°D, 120°-170°Ny) vett anomáliáinak háromhavi simított átlaga, melyből levonjuk a trópusi öv (20°É-20°D) átlagos vízfelszíni hőmérsékletének anomáliáját, majd a kapott különbséget úgy skálázzuk, hogy annak szórása megegyezzen az eredeti Nino-3.4 index szórásával. Ez a NOAA-nál idéntől alkalmazott, ún. relatív Nino index.

2. ENSO-indikátorok

Ezekkel azt vizsgáltuk, hogy milyen erős az ENSO-fázisok vagy fázisváltások kapcsolata az európai és magyarországi hőmérsékleti és csapadék értékekkel. A tél (DJF) esetében az eggyel korábbi év indikátor értékeit tekintettük, míg a nyári (JJA) értékek esetében az adott évet.

A cikk forrása a Másfélfok. A Zöld Hang a cikket a Másfélfok szerkesztősége engedélyével vette át.

A Másfélfok: Jövőre több extrém időjárási esemény várható bejegyzés először Magyarország zöld hangja-én jelent meg.

Sosem volt még olyan jó klímatörvényünk, mint amilyen most lehetne, ha a parlament valamilyen csoda folytán elfogadná a civilek által írt és társadalmi vitára bocsátott koncepciót. A minimális változtatásokkal nemzetközi összehasonlításban is kiemelkedő minőségűvé tehető szabályozás sorsa ugyanakkor nyilvánvalóan attól függ, milyen irányt választ az ország április 12-én: a Fidesz szinte biztosan nem venne róla tudomást – az ellenzéki tervekről egyelőre annyi mondható, hogy a Tisza programjának környezet – és klímavédelmi tételeivel könnyebb lenne összefésülni a koncepciót.

Az előzményekről röviden: az alkotmánybíróság tavaly nyáron elégtelennek és alkotmányellenesnek nyilvánította a magát előszeretettek klímabajnoknak nevező Fidesz-kormány klímatörvényét, megsemmisítette annak egy részét, és felhívta az országgyűlést, hogy 2026. június 30-ig (!) „szüntesse meg a mulasztásban megnyilvánuló alaptörvény-ellenességet”. A kormánytöbbség azóta semmilyen érdeklődést nem mutatott a téma iránt, most pedig már nem is fog, mivel a parlament a jelen összetételében már nem ülésezik többet. Jó hír viszont, hogy létezik egy szinte kulcsrakész szabályozási javaslat, amellyel a határidőt akár be is lehetne tartani – igaz, ezt nem valamelyik parlamenti frakció készítette: az anyag több mint 180 civil és szakmai szervezet közös munkája, és a jelenleg társadalmi vitán lévő javaslat kifejezetten nívós.

Az elvek szintjén rendben van

Egyik legnagyobb erőssége, hogy a mitigációt (az óhatatlanul bekövetkező károk enyhítését), az adaptációt (a klímaalkalmazkodást) és a rezilienciát (az ellenállóképesség növelését) is egyenrangú célként kezeli. Szokatlan módon az alapelvek rendszere is kellően részletes: a hagyományos környezetjogi elvek (elővigyázatosság, szennyező fizet, megelőzés) mellett megjelennek olyan, kifejezetten korszerű, progresszív elvek is, mint az „elegendőség elve” (ez az elv a maximális fogyasztás helyett az élethez vagy jólléthez szükséges elégséges szint elérését helyezi a fókuszba, korlátozva a pazarlást és az erőforrások túlhasználatát), a rendszerszemlélet, az adat alapú döntéshozatal vagy az arányos egyéni felelősség. A visszalépés tilalmának és a nemzedékek közötti igazságosságnak a meglévő alkotmánybírósági gyakorlathoz kötése azt jelzi, hogy a szöveg megalkotói merítettek abból a kevés számú működőképes gyakorlatból, amit a magyar környezetvédelem az elmúlt évtizedekben kiizzadt.

Különösen pozitív a vízgazdálkodás részletes és előremutató kezelése – a kétoldalú vízmegosztási egyezmények felülvizsgálatának előírása, a talajvíz-monitoring nyilvánosságának rögzítése és a szürkevíz-felhasználás ösztönzése mind olyan elemek, amelyek korábban hiányoztak a hazai szabályozásból, és amelyek nélkülözhetetlenek lennének ahhoz, hogy a klímaváltozás legkézzelfoghatóbb kárpát-medencei következményét, a vízkrízist valahogy kezelni tudjuk.

Az erdőgazdálkodási rész szintén igen alapos: a nem vágásos üzemmód, a klímazónák vándorlásának figyelembevétele és a támogatott fajmigráció gondolata kifejezetten korszerű szemléletre utal. Pozitívum a mentális egészség és a hűtési energiaszegénység fogalmának/követelményének megjelenítése is, amelyek sok, egyébként korszerű európai klímatörvényből hiányoznak

Hasznos a karbonköltségvetési mechanizmus (egy kötelező erejű, időszakra lebontott tervezési és elszámolási keretrendszer, amely meghatározza, mennyi üvegházhatású gázt bocsáthatunk ki az egyes időszakokban, ha komolyan vesszük a nettó zéró kibocsátás elérését) részletes leírása: az ötéves gördülő tervezés, az átgörgetési lehetőség, a mulasztási per intézménye és a zárszámadási kötelezettség együttesen egy kikényszeríthető, a brit modellhez hasonló rendszert alkotnak. Szintén üdvözlendő a fogyasztásalapú kibocsátáskövetés bevezetésének előírása, amely a területi megközelítés korlátait képes ellensúlyozni. Az ágazati intézkedések (épületfelújítás, közlekedés, ipar, élelmiszerfogyasztás) kellően széleskörűek és konkrétak, a biomassza-hasznosítás ökológiai prioritásrendjének rögzítése (a hulladékpiramis mintájára) kifejezetten előremutató.

Erős tudományos alapok

Kimondottan erős a tudományos és innovációs elem a koncepcióban: a Klímainnovációs Központ, a Nemzeti Klímaadat Központ és a kibocsátáscsökkentési beruházásokat támogató Carbon Contract for Difference típusú finanszírozás bevezetése hatékonynak ígérkező intézményi és pénzügyi eszközöket teremt. A hagyományos és közösségi tudás elismerése, az alulról jövő kezdeményezések támogatása szintén előremutató, és összhangban van a szubszidiaritás elvével. Az oktatási rendszer minden szintjére kiterjedő klímatudatossági kötelezettség, a pedagógusképzés fejlesztése és a dezinformáció elleni fellépés együttesen egy koherens szemléletformálási stratégiát alkotnak.

Hasznosnak tűnik az előzetes éghajlati kockázatelemzés önálló jogintézményként való bevezetése: az, hogy egyetlen állami döntés sem fogadható el az elemzés nélkül. A Scope 1-2-3 (vagyis a vásárolt energiához kapcsolódó, a telephelyi és a beszállítóknál jelentkező) kibocsátások teljes értékláncra való kiterjesztése a környezeti hatásvizsgálatban szintén modern, ESG-kompatibilis és előremutató szabály.

A Jövő Nemzedékek Szószólójának ombudsmani eljárásba való bekapcsolása a karbonköltségvetés túllépése esetére szintén erős kikényszerítési mechanizmus lehet – volt már hasonló intézmény, de a 2011-es alaptörvényi változások kiherélték.

Egyértelműen pozitív az Éghajlatpolitikai Tudományos Tanácsadó Testület státuszának rögzítése: az, hogy kizárólag az alkotmánynak és törvényeknek alárendelten működik, önálló költségvetéssel és titkársággal rendelkezik, és állásfoglalása nélkül a klímacélokra vonatkozó előterjesztések nem fogadhatók el. Az MTA és HUN-REN közös tagjelölési mechanizmusa szintén biztosítékot jelent a politikai befolyás ellen (de itt érdemes arra is gondolni, hogy egy kormányváltás esetén a kutatóhálózat visszatérhet az Akadémiához). Az Éghajlatvédelmi Kormánybizottság miniszterelnöki irányítás alatt való működése megfelelő keret a tárcák közötti összehangoláshoz, a Nemzeti Éghajlatvédelmi Tanács vegyes (részben politikán kívüli) összetétele pedig a társadalmi legitimációt erősítheti.

Kiemelendő az „éghajlatveszélyeztető” tényállás bevezetése a magyar jogba: az a tény, hogy a nagykibocsátók ellen az ügyész is keresetet indíthatna a tevékenységtől történő eltiltás és kártérítés iránt, komoly előrelépést jelentene a klímaper-jog területén. A civil szervezetek privilegizált ügyféli jogállása és perindítási joga, valamint a számukra biztosított költségmentesség szintén komoly garancia. A Jövő Nemzedékek Szószólójának beavatkozói és alkotmánybírósági indítványozási jogköre is dicséretes.

Hasznos ötlet a Nemzeti Éghajlatvédelmi Alap intézményének bevezetése, amely dedikált és kiszámítható finanszírozási keretet teremt (szemben a jelenlegi gyakorlattal, vagyis az ad hoc költségvetési allokációkkal és az azokat érintő menetrendszerű elvonásokkal). A zöld vállalatirányítási kötelezettségek és az átállási tervek előírása – különösen annak fényében, hogy az EU CSDDD irányelv hatókörének szűkítése után ezek a kötelezettségek érdemben enyhültek – megintcsak előremutató és bátor lépés. A fosszilis energiahordozókra irányuló tevékenységek fejlesztési banki finanszírozásból való kizárása szintén egyértelmű és helyes irány. A nemzetközi klímafinanszírozásban való részvétel elveinek rögzítése pedig méltányos lenne (bár sajnos kevéssé látszik reálisnak ebben a formában).

Ami még javítható

Ahogyan a bevezetőben jeleztük, sosem volt még ennyire átgondolt és komplex klímaszabályozás a magyar döntéshozók előtt. Ezzel együtt vannak apróbb hiányosságai és ellenmondásai – ha jól értjük, ezek azonosítását illetve kigyomlálását szolgálná a mostani társadalmi vita.

Talán a legfeltűnőbb hiátus, hogy a célok felsorolásából hiányzik egy explicit utalás az éghajlati igazságszolgáltatás (klímaperlés, állami felelősség) intézményes kereteire – ez különösen fontos lenne, mivel a visszalépés tilalma és a szennyező fizet elv csak akkor érvényesíthető hatékonyan, ha társul hozzá egy erős kikényszerítési mechanizmus. Érdemes lenne beépíteni egy klímaegyenlőségi elvet is, amely a társadalmilag sérülékeny csoportok (szegények, idősek, egészségileg veszélyeztetettek) fokozott védelmét nevesíti, mivel ezek a csoportok aránytalanul nagyobb terhet viselnek az éghajlatváltozás hatásaiból.

Nehezen érthető a közlekedési szektor rezilienciájának teljes hiánya a szövegben – a hőhullámok és szélsőséges csapadék okozta infrastrukturális kockázatok (utak, vasutak, hidak) illetve a járműállomány felkészítésének kérdései legalább utalás szintjén megjelenhetnének a szövegben. A közlekedési résznél a repülés és a belvízi hajózás kifejtése is hiányzik, pedig ezek kibocsátása egyáltalán nem elhanyagolható (igaz, ezeket egyelőre az európai klímaszabályozás is sokszor külön kategóriaként kezeli).

A „káros állami támogatások megszüntetése 2030-ig” célkitűzés önmagában helyes, de végrehajthatósága kétséges, ha nem társul hozzá kötelező felülvizsgálati menetrend és nyilvános lista az érintett támogatásokról. A fentebb, a pozitívumoknál már említett Nemzeti Éghajlatvédelmi Alap irányításánál érdemes lenne rendelkezni a politikai befolyástól való függetlenségről és a civil szervezetek érdemi döntéshozatali szerepéről (nem csupán a kedvezményezetti képviseletről).

A zöld közbeszerzési előírás jelenlegi formája – „előnyben kell részesíteni” – túlságosan gyenge: konkrét aránykövetelményt vagy határidős kötelezettséget kellene hozzárendelni. Hiányzik egy rendelkezés a médiaszereplők és közösségi platformok felelősségéről a klíma-dezinformáció visszaszorításában. A Nemzeti Éghajlatvédelmi Tanács esetében a 9 fős tagsági limit és a miniszter társelnöki szerepe együttesen kockázatot hordoz: az arányos képviseleti elvek ellenére a kormányzati befolyás dominánssá válhat, különösen, ha a Tanács működési költségét is a miniszter tárcája biztosítja. Célszerű lenne a miniszter szerepét megfigyelői vagy nem szavazati jogú elnöki pozícióra korlátozni, és a finanszírozást az Országgyűlés felügyelete alá helyezni.

A helyi önkormányzatoknál az „állam megfelelő költségvetési támogatást nyújt” fordulat általános és számon kérhetetlen – legalább egy minimális finanszírozási garanciát vagy elosztási módszertant kellene rögzíteni, különben a kisebb önkormányzatok forráshiány miatt nem lesznek képesek teljesíteni a törvényi kötelezettségeiket. Hiányzik egy összeférhetetlenségi és nyilvánosságra hozatali szabály a tagokra vonatkozóan, amely megakadályozná, hogy iparági érdekképviselők befolyásolják a döntéselőkészítést.

Érdemes lenne rögzíteni egy kötelező együttműködési mechanizmust a Tudományos Testület és a Jövő Nemzedékek Szószólója között, hiszen mindkét szerv párhuzamosan értékeli a karbonköltségvetés teljesítését, és koordináció nélkül átfedő vagy ellentmondó ajánlások születhetnek.

Az éghajlatveszélyeztető tényállás személyi hatálya szűknek tűnik, mivel csak az ETS-köteles nagykibocsátókra vonatkozik, miközben a közepes méretű, de összesítve jelentős kibocsátók kimaradnak – érdemes lenne egy fokozatos kiterjesztési mechanizmust bevezetni. A mulasztási per lehetősége a karbonköltségvetés elmaradása esetén helyes, de hiányzik egy konkrét szankció arra az esetre, ha a kormány a per elvesztése után sem teljesít, ami a kikényszeríthetőséget érdemben gyengíti. A törvényességi felügyelet önkormányzati döntések esetén jó eszköz, de a forrásmegvonás lehetősége a kisebb, amúgy is forráshiányos önkormányzatokat aránytalanul sújthatja – célszerű lenne egy fokozatos szankciós rendszert és fellebbezési mechanizmust rögzíteni.

Ezek azonban apróságok, és van még idő a tökéletesre csiszolásra. A kérdés most sokkal inkább az, hogy a választás után lesz-e rá szándék: nem csak a tökéletességre, hanem egyáltalán a jelenlegi alkotmányellenes helyzet megszüntetésére.

A Klímatörvényt írtak a civilek: Magyarország akár klímabajnok is lehetne bejegyzés először Magyarország zöld hangja-én jelent meg.

A nagy godák a gombvirágot, a vadkacsák az óriás mohaállatot imádják –de nemcsak zabálják, hanem terjesztik is ezeket az idegenhonos fajokat. A kártevő vörös mocsárrákokra ragadt sárban levő magok is a madarakkal terjednek. Ez előnyös is, de káros is lehet.

A vízinövények, sőt a gerinctelen állatok terjedésében is sokkal fontosabb szerepet játszanak a vízimadarak – amelyek elfogyasztják, majd egy másik tavacskában kiürítik a szaporító magokat és egyéb propagulumokat (azaz a növény mindazon részeit, amelyekből új egyed fejlődhet) –, mint azt korábban feltételezték. Sarkadi Péter szerkesztő vendége kutatásainak fontosságát növeli, hogy a klímaváltozás miatt egyre több vizes élőhely tűnik el, illetve kerülnek rossz állapotba a vízi életközösségek.

Lovas-Kiss Ádám, a HUN-REN Ökológiai Kutatóközpont Vízi Ökológiai Intézet tudományos munkatársa, a Lendület Terjedésökológiai Kutatócsoport vezetőjének még egyetemi hallgató korában egy olaszországi kutatóúton tűnt fel, hogy az ottani mediterrán tavacskákban olyan vízinövények is élnek, amelyeket korábban csak Máltáról írtak le.

Lovas-Kiss Ádám

Hogyan kerülhettek e vízinövények Olaszországba? Az ökológust olyannyira érdekelni kezdte a vízimadarak növényterjedésben játszott szerepe, hogy azóta is e témával foglalkozik – immár a Lendület Program támogatásával, önálló kutatócsoportját vezetve.

Mallard duck in duckweed, upside down, the Netherlands

A vízimadarak többféle szempontból is fontosak az emberek számára. Kedveltek például a vadászatban (értékes vadhús) és a turizmus is épít rájuk (madár megfigyelések, madarász táborok). Ezeken felül a vízimadarak fontosak még különböző vizes élőhelyek összekötésében is, mivel a vándorlásuk során segítik más fajoknak egyik helyről a másikra jutását, terjedését, így jelentősen befolyásolják, hogy pl. egy tóban milyen növények és állatok éljenek. A növényfajok esetében ezt úgy érik el, hogy elfogyasztják a magvakat az egyik területen, onnan elrepülnek, miközben a magok a tápcsatornájukban „utaznak”, végül egy másik területen az ürülékükkel a környezetbe kerülő ép magvak kicsírázhatnak. Magáról a folyamatról, azonban jelenleg csak nagyon keveset tudunk, pedig annak fontos természetvédelmi és környezetgazdálkodási jelentősége van. A klímaváltozás számos faj jelenlegi elterjedési területét befolyásolja, veszélyezteti. A növények a kedvezőtlen éghajlatú területekről a vízimadarak, mint szállítók segítségével képesek lehetnek más, kedvezőbb adottságú helyekre eljutni, ezáltal sok fajt menthetnek meg a kihalástól. Az ilyen témájú kutatások hiányában jelenleg azt sem tudjuk, hogy a vízimadarak hoznak, illetve visznek-e magukkal idegenhonos növényfajokat, amelyek jelentős gazdasági problémákat is jelenthetnek. Ezen kérdések megválaszolására több terepi kísérletet tervezünk megvalósítani. A kutatási eredmények ismeretében sokkal hatékonyabb élőhely rekonstrukciós terveket készíthetünk, felkészülhetünk az egyes növényfajok különböző klímaváltozási reakcióira, illetve hatékonyabban kontrollálhatjuk az idegenhonos növényfajok megjelenését is.

Azóta már nemcsak növényekkel, de madarakkal és gerinctelenekkel is foglalkozom – mondja Lovas-Kiss Ádám. „A gerinctelenek közül főként mohaállatokat és szivacsokat vizsgálok, mert ezeket is tudják szállítani a vízimadarak. A Spanyolországban töltött évek során vizsgáltunk parti madarakat, ludakat, récéket és más madarakat is, és szinte minden esetben kimutattuk, hogy e fajok az emésztőrendszerükben valóban képesek terjeszteni a növény magjait és szöveteit, illetve gerinctelen állatok szaporító képleteit.”

A hangfelvételt készítette és szerkesztette Sarkadi Péter.

A Zöld Hang podcast: Hogyan terjesztik vizimadaraink az invazív fajokat? bejegyzés először Magyarország zöld hangja-én jelent meg.

A nagy godák a gombvirágot, a vadkacsák az óriás mohaállatot imádják –de nemcsak zabálják, hanem terjesztik is ezeket az idegenhonos fajokat. A kártevő vörös mocsárrákokra ragadt sárban levő magok is a madarakkal terjednek. Ez előnyös is, de káros is lehet.

A vízinövények, sőt a gerinctelen állatok terjedésében is sokkal fontosabb szerepet játszanak a vízimadarak – amelyek elfogyasztják, majd egy másik tavacskában kiürítik a szaporító magokat és egyéb propagulumokat (azaz a növény mindazon részeit, amelyekből új egyed fejlődhet) –, mint azt korábban feltételezték. Sarkadi Péter szerkesztő vendége kutatásainak fontosságát növeli, hogy a klímaváltozás miatt egyre több vizes élőhely tűnik el, illetve kerülnek rossz állapotba a vízi életközösségek.

Lovas-Kiss Ádám, a HUN-REN Ökológiai Kutatóközpont Vízi Ökológiai Intézet tudományos munkatársa, a Lendület Terjedésökológiai Kutatócsoport vezetőjének még egyetemi hallgató korában egy olaszországi kutatóúton tűnt fel, hogy az ottani mediterrán tavacskákban olyan vízinövények is élnek, amelyeket korábban csak Máltáról írtak le.

Lovas-Kiss Ádám

Hogyan kerülhettek e vízinövények Olaszországba? Az ökológust olyannyira érdekelni kezdte a vízimadarak növényterjedésben játszott szerepe, hogy azóta is e témával foglalkozik – immár a Lendület Program támogatásával, önálló kutatócsoportját vezetve.

Mallard duck in duckweed, upside down, the Netherlands

A vízimadarak többféle szempontból is fontosak az emberek számára. Kedveltek például a vadászatban (értékes vadhús) és a turizmus is épít rájuk (madár megfigyelések, madarász táborok). Ezeken felül a vízimadarak fontosak még különböző vizes élőhelyek összekötésében is, mivel a vándorlásuk során segítik más fajoknak egyik helyről a másikra jutását, terjedését, így jelentősen befolyásolják, hogy pl. egy tóban milyen növények és állatok éljenek. A növényfajok esetében ezt úgy érik el, hogy elfogyasztják a magvakat az egyik területen, onnan elrepülnek, miközben a magok a tápcsatornájukban „utaznak”, végül egy másik területen az ürülékükkel a környezetbe kerülő ép magvak kicsírázhatnak. Magáról a folyamatról, azonban jelenleg csak nagyon keveset tudunk, pedig annak fontos természetvédelmi és környezetgazdálkodási jelentősége van. A klímaváltozás számos faj jelenlegi elterjedési területét befolyásolja, veszélyezteti. A növények a kedvezőtlen éghajlatú területekről a vízimadarak, mint szállítók segítségével képesek lehetnek más, kedvezőbb adottságú helyekre eljutni, ezáltal sok fajt menthetnek meg a kihalástól. Az ilyen témájú kutatások hiányában jelenleg azt sem tudjuk, hogy a vízimadarak hoznak, illetve visznek-e magukkal idegenhonos növényfajokat, amelyek jelentős gazdasági problémákat is jelenthetnek. Ezen kérdések megválaszolására több terepi kísérletet tervezünk megvalósítani. A kutatási eredmények ismeretében sokkal hatékonyabb élőhely rekonstrukciós terveket készíthetünk, felkészülhetünk az egyes növényfajok különböző klímaváltozási reakcióira, illetve hatékonyabban kontrollálhatjuk az idegenhonos növényfajok megjelenését is.

Azóta már nemcsak növényekkel, de madarakkal és gerinctelenekkel is foglalkozom – mondja Lovas-Kiss Ádám. „A gerinctelenek közül főként mohaállatokat és szivacsokat vizsgálok, mert ezeket is tudják szállítani a vízimadarak. A Spanyolországban töltött évek során vizsgáltunk parti madarakat, ludakat, récéket és más madarakat is, és szinte minden esetben kimutattuk, hogy e fajok az emésztőrendszerükben valóban képesek terjeszteni a növény magjait és szöveteit, illetve gerinctelen állatok szaporító képleteit.”

A hangfelvételt készítette és szerkesztette Sarkadi Péter.

A Zöld Hang podcast: Hogyan terjesztik vizimadaraink az invazív fajokat? bejegyzés először Magyarország zöld hangja-én jelent meg.

Az üzemanyagárstop mind ökológiai, mind gazdasági szempontból káros – figyelmeztetett a Levegő Munkacsoport. Bajkó-Sokoray István politológus alapvetően egyetért ezzel, ugyanakkor rámutat: a kistelepüléseken élőket ellehetetlenítené az elszálló benzinár, márpedig a kormányzó pártok szavazótartalékai is jórészt itt találhatók.

„Az üzemanyagárstoppal és adócsökkentéssel azt üzeni a lakosságnak és az üzleti élet szereplőinek, hogy a nemzetközi folyamatok nem hatnak ránk, hiszen az állam mindig kisegít, bármi történik is” – fogalmazza meg az intézkedéssel szembeni legfőbb kritikáját Lukács András, a Levegő Munkacsoport (LMCS) elnöke a szervezet közleményében. „Ezzel megakadályozza az alkalmazkodást az – éghajlatváltozás miatt is – elkerülhetetlen világgazdasági átalakuláshoz, amivel sokkal súlyosabb válságot idézhet elő a nem is túl távoli jövőben.”

De nem ez a legnagyobb baj az LMCS szerint, hanem, hogy a „védett ár” társadalmilag igazságtalan, és mind környezeti, mind gazdasági szempontból káros.

Az üzemanyag ilyen jellegű ártámogatása mindenekelőtt a gazdagoknak kedvez – hangsúlyozza az LMCS közleménye -, a lakosság leggazdagabb 10 százaléka ugyanis tízszer annyi üzemanyagot fogyaszt, mint a legszegényebb 10 százalék. Ráadásul a gazdagoknak semmi szükségük támogatásra. Környezetvédelmi szempontból pedigazért elfogadhatatlan az ártámogatás, mert csökkentés helyett növeli az üzemanyag-fogyasztást és az éghajlatváltozást okozó gázok és az egyéb szennyező anyagok kibocsátását.

Pogátsa Zoltán közgazdász, a civil szervezet elnökségi tagja azt is előrevetíti, hogy a látszólagos könnyítés árát mi magunk fogjuk megfizetni, nem is olyan sokára.

„A rendszerváltás óta szinte minden kormány óriási költekezésbe kezdett a választások előtt, amit a választások után komoly megszorítások követtek. Szomorú, hogy sokan még mindig bedőlnek ennek a trükknek. Ennél is sokkal elkeserítőbb, hogy Magyarországon nem lehet választást veszíteni azzal, ha egy kormány tönkreteszi az oktatást és az egészségügyet, vagy ha a világon a harmadik legrosszabb helyet foglaljuk el a Covid miatti halálozások arányában, viszont népszerűséget lehet szerezni azzal, ha a benzinárat csökkentik az adófizetők pénzéből.”

„A Levegő Munkacsoport állásfoglalásával az ökopolitika szempontjából nézve nagy vonalakban egyetértek – válaszolta Bajkó-Sokoray István politológus, amikor megkérdeztük, mit tenne most a kormány helyében. -Nyilván egy politikus másképp is kell, hogy gondolkodjon, ezért egy ilyen kormányzati intézkedés értékelésekor azt is figyelembe kell venni, hogy mondjuk a kistelepüléseken élőket tényleg ellehetetlenítené egy megfizethetetlen benzinár, ahol esetleg nincs korán megfelelő közlekedési eszköz a munkába, iskolába járáshoz.
Azzal tehát nem tudok egyetérteni, hogy semmilyen ársapkára nincs szükség. Azt viszont magam is úgy látom, hogy a védett ár bevezetése jelen pillanatban alapvetően olyan politikai lépés, amellyel nem kifejezetten a gazdasági következményeket próbálja elkerülni a kormány, hanem a kiváló kampánylehetőséget látta meg benne. Úgy is mondhatnám, hogy mivel a kormánypárt szavazatszállító tartalékai épp a kistelepüléseken élnek, a Fidesz nekik akar udvarolni, az ő körükben akar szavazatokat szerezni. Épp emiatt lényeges, hogy az ársapka a kistelepülésen élők számára jelent nagy könnyebbséget, akik jobban függnek az autózás lehetőségétől. Nekik egy magasabb benzinár sokkal komolyabb terhet jelent, mint például a budapestieknek, akik felülnek a villamosra vagy a metróra és eljutnak bárhová.” A politológus kiemelte, hogy az intézkedés alkalmat ad arra is, hogy a kormány megmutassa, képes hatékonyan reagálni, és gondoskodni az emberekről. Ugyanakkor arra figyelmeztet, hogyaz Orbán-kormánynak lett volna legalább 10 éve arra, hogymegoldást találjon az orosz energia-függőségről való leválásra, és kivédje egy újabb olajárrobbanás legsúlyosabb következményeit.

„A fosszilis energiaforrásokról való áttérés a megújulókra a világon mindenhol zajlik. Nekünk viszont a zöld átállás érdekében zajló folyamatokból is a legalját sikerült elcsípni: az akkumulátorgyártást, méghozzá embertelen méretekben.”

De félre a múlttal, most helyzet van, amit valahogy kezelni kell. Bajkó-Sokoray István szerint teljesen elhibázott megoldás, hogy a kormány feltöri a stratégiai olajkészleteket, minimálisan csökkenti az üzemanyag jövedéki adóját, miközben nem nyúl az áfához. Ezzel lehet ugyan valamilyen szinten csökkenteni az áremelkedés mértékét, de csak időlegesen.

Ami most történik a Hormuzi-szorosban, ahol az olajtermékek 25-30 százaléka áthalad, aza helyzet várhatóan hónapokig fennáll, sőt, akár súlyosbodhat, hiszen több ottani olajtermelőország visszavett a termeléséből.

„Kicsit több mint 3 hét múlva választások lesznek, és a kormány most arra koncentrál, hogy addig kihúzza. De ez a megoldás nem fog működni hosszabb ideig, mert állami pénzeket éget erre a célra, ráadásul a stratégiai olajtartalékokat is elfogyasztja. Mi lesz itt, ha egyáltalán nem kapunk olajat sehonnan? A kormány külpolitikai teljesítményéről még csak annyit, hogy az ellátás biztonsága is sokkal inkább garantálható lenne, ha nem vesztünk volna ennyire össze a horvátokkal.”

A kormány helyzete kétségkívül nehéz, hiszen egy a választások előtti elvtelen és mértéktelen osztogatásokkal kivéreztetett államháztartorszára zuhan rá most a valaha megélt legnagyobb olajválság. Ebben a helyzetben az adójövedelmekről lemondani is kockázatos volna.

„A magasabb üzemanyagár elkerülhetetlenül beépül a gazdaság egyéb területeire – teszi hozzá a politológus. – Megjelenik a különböző termékek árában, inflációt gerjeszt, gazdasági növekedést csökkent, miközben már így is 2025-ben mindössze 0,3%-kal nőtt a GDP, ami már majdnem recessziónak tekinthető. Lehet, hogy most, amikor borzasztóan korlátozottak a lehetőségeink, akkor pártunk és kormányunk a bevett megoldásokat alkalmazza, de nem lehet nem beszélni arról, hogy eddig mi mindent nem tett meg – és azért azt is hadd tegyem hozzá, hogy a jövedéki adó csökkentését először Magyar Péter javasolta. Az adott helyzetben nyilván nem volt más megoldás, de ennek később mi fogjuk megfizetni az árát. Március vége van, és az egész évre prognosztizált államháztartási hiányt teljesítettük. Most ráadásul orosz és kínai kölcsönt veszünk föl, és a kormány kötvényt bocsát ki. Ami gyakorlatilag azt jelenti, hogy nemcsak a lakosságtól, de az üzleti szférából is kölcsönt vesz fel.A következő kormány tehát – bármelyik párti legyen is – óriási hiánnyal fog birkózni.”

A Üzemanyagárstop: válságkezelés vagy válsággenerálás? bejegyzés először Magyarország zöld hangja-én jelent meg.

Amikor az elemzők, a média vagy a politikai döntéshozók a közel-keleti fegyveres konfliktusok költségeit mérlegelik, általában az infrastruktúrára és a geopolitikai átrendeződésre összpontosítanak. Jóval kevesebb figyelmet fordítanak egy olyan tényezőre, ami majd még az erőszakos konfliktusok leállása utáni évtizedekben is meghatározó marad: a környezeti pusztítás.

A konfliktus jellege

Minden háború borzalmas, de az iráni konfliktusnak van egy olyan sajátos jellege, ami különösen pusztítóvá teszi. Közismert, hogy ez egy rendkívül aszimmetrikus – az erőviszonyokat tekintve – egyoldalú háború. Bár az iráni hadigépezet figyelemreméltó, nyilván eltörpül az USA és Izrael kombinált haderejéhez képest.  Ebből két dolog következik. Az egyik, hogy az amerikai-izraeli erők gyakorlatilag akadályok nélkül pusztíthatnak. Uralják a légteret, szabadon tudnak bombázni vagy rakétával lőni, amit csak akarnak, és láthatóan a katonai létesítmények mellett sok más célpontjuk is van.

Fordítva: Az iráni katonai stratégia lényege nem a győzelem, hanem a túlélés – méghozzá az által, hogy a háború „költségeit” maximalizálják, így próbálva elérni, hogy a nagyobb haderőnek egy idő után már ne érje meg folytatni a háborút.

Irán évek óta készül erre a konfrontációra, és mindig is tisztában volt azzal, hogy az USA és Izrael technológiai fölénye miatt hagyományos harctéri győzelemre nem számíthat. Ehelyett elrettentésre és kitartásra épített stratégiát dolgozott ki: ballisztikus rakéták, olcsó drónok és regionális proxy-hálózatok segítségével igyekszik a háború folytatásának gazdasági, politikai, emberi – és hát környezeti – költségeit a lehető legmagasabbra emelni. Ennek leglátványosabb része, hogy akadályozza a Hormuzi-szoros forgalmát (ezzel az egekbe küldve az olaj árát) illetve, hogy Izrael mellett, támadja a szomszédos arab államokat is. Bár hivatalosan ezek a csapások az USA bázisaira és érdekeltségeire vonatkoznak, láthatóan ezt tágan értelmezik, úgym hogy ez tartalmazza a gazdasági érdekeltségeket is, beleértve a szomszédos országok olajinfrastruktúráját.

Ez az aszimmetrikus hadviselés veszedelmes helyzetet teremt. Mindkét fél abban bízik, hogy az idő a saját javára dolgozik, de ez egyszerre nem lehet igaz. Irán fegyverkészletei és gyártókapacitása véges, az USA és Izrael pedig az energiapiaci kitettségük és a pénzügyi terhek miatt szintén nem képesek korlátlanul folytatni a háborút. De amit jelenleg látunk, az csak a pusztítás fokozódása.

Kiemelten veszélyes háborús terep

Az Iránt érintő konfliktus – mind a közvetlen katonai beavatkozások, mind az máshol vívott proxy háborúk – a 21. század egyik legpusztítóbb ökológiai biztonsági válságát jelenti.  A régió hatalmas kőolajkészletek felett fekszik, törékeny sivatagi és vizes élőhelyeken halad át, és már most is a bolygó egyik legvízhiányosabb övezete.

Az iráni konfliktusban tehát a környezeti pusztítás nem járulékos kár. Ez egy folyamatban lévő, súlyosbodó katasztrófa, amelynek következményei a regionális stabilitásra, a közegészségügyre és a globális éghajlatra nézve messze túlmutatnak az aktuális erőszak közvetlen színterein.

Egy kuvaiti olajmező-felgyújtása a visszavonuló iraki csapatok által 1991

Az olajinfrastruktúra, mint környezeti időzített bomba

A Közel-Kelet meghatározó geopolitikai erőforrása – a kőolaj – egyben a legveszélyesebb környezeti kockázat is. Irán rendelkezik a világ negyedik legnagyobb bizonyított olajkészletével, amihez kiterjedt finomítói és petrolkémiai infrastruktúra is társul .

Az olajinfrastruktúra pusztulása olyan mértékű szennyezéseket, tüzeket és mérgező füstfelhőket okoz, amelyek eltörpülnek a békeidőben bekövetkező ipari balesetek mellett. Az 1991-es Öbölháború alatt a visszavonuló iraki erők több mint 700 kuvaiti olajkutat robbantottak be, ami példátlan környezeti katasztrófát okozott. Becslések szerint 300 millió hordó olaj került ki a környezetbe. A keletkező füstfelhők mérgező kormot raktak le az Arab-félszigettől Dél-Ázsiáig terjedő régióban, átalakítva a hőmérsékletet, savasítva a csapadékot, és olyan rákkeltő vegyületeket juttatva a talajba és a talajvízbe, amelyek hatásai még ma is érződnek.

Irán Abadan finomítókomplexuma, a Kharg-szigeti olajterminál és a Bandar Imam Petrolkémiai Komplexuma hasonló sebezhetőségeket képvisel. Bármely tartós katonai kampány, amely ezeket a helyszíneket célozza meg, valószínűleg hasonló vagy súlyosabb ökológiai katasztrófákat okozna, mivel a régióban jelenleg koncentrálódó szénhidrogén-infrastruktúra sokkal nagyobb méretű, mint 1991-ben volt. Ez különösen fontos, hiszen az iráni válaszcsapások is megcélozhatják a többi Öböl-ország finomítóit és petrokémiai infrastruktúráját.

Légszennyezés: A háború mérgező lehelete

A katonai műveletek olyan mértékű és toxicitású légszennyezést okoznak, amelyhez képest a „szokásos” ipari szennyezés semmiség. Ez majd minden háborúban igaz, de különösen igaz egy olyan adottságú országban, mint Irán.

Olajeső

Teheránban és környékén található olajtároló létesítmények elleni amerikai-izraeli csapások hatalmas tűzvészeket eredményeztek, amelyek nemcsak „olajesőt”, hanem hosszabb távon is hatalmas károkat okoznak. Számos nagyvárosban a fekete füsttel teli levegő nemcsak apokaliptikus látványt nyújt, s az égbolton zajló kémiai reakciók nemcsak átmeneti légzési nehézséget, szem- és bőrirritációt okoznak, de a levegőben lévő vegyületek jelentősen növelik a rák, valamint a szív- és érrendszeri betegségek kockázatát. Emellett, ha ezek a toxikus anyagok bejutnak a vízforrásokba, akkor a vízi élővilágot és az ivóvízkészleteket is érinti ez a mérgező szennyezés.

Lőszerek és égés

Egy háború mindig is szennyezéssel és környezetkárosítással jár, de a modern hadviselés eleve magával hozza a sugárhajtóművek üzemanyagainak szennyezését, a harci járművek kipufogógázait és a robbanóanyagok tartós égését. A katonai járművek kilövése, a fegyverraktárak és épületek felrobbantása olyan részecskéket és illékony szerves vegyületeket termel, amelyek akut légzőszervi károsodást okoznak.  Jelen esetben, a konfliktusövezetekben – és ez nem csak Irán, hanem a háborúban érintett egyéb területek – , riasztó mértékben nő a légzőszervi megbetegedések száma. Az öt év alatti gyermekeknél ez még inkább így van, hiszen ebben a korban a szervezet különösen érzékeny a levegőben lévő toxinokra. A fehér foszforlőszerek használata, amelyet a tágabb regionális háborúhoz kapcsolódó konfliktushelyszínen már dokumentáltak, foszforsavfüstöt is termel, amely súlyos tüdőkárosodást okoz, és tartós mérgező maradványokkal szennyezi a talajt.

Por és elsivatagosodás

A katonai tevékenység felgyorsítja az elsivatagosodást a növényzet irtásával, a felszíni talajkéreg felbomlásával és a sivatagi terep nehéz járművek általi tömörítésével. Irakban a Tigris-Eufrátesz medencében folytatott katonai műveletek drámai mértékben hozzájárultak a porviharok gyakoriságának és súlyosságának növekedéséhez – ez a tendencia szinergikusan hat az éghajlatváltozás okozta kiszáradással. Ma már tudjuk, hogy az iraki Környezetvédelmi Minisztérium a súlyos porviharos napok számának közel megháromszorozódását dokumentálta 2003 óta. A régióból érkező porviharok azóta is rendszeresen finom szálló porszemcséket juttatnak el egészen Európáig, magukkal hozva nehézfémeket, és egyes dokumentált esetekben a kiégett lőszerekből származó szegényített urán nyomait is.

Víz: A leginkább fegyverként használt erőforrás

A Közel-Kelet már most is a világ egyik legsúlyosabb vízhiányával néz szembe. Irán, Irak, Szíria és Jemen mind drámai csökkenést tapasztal az édesvíz elérhetőségében az éghajlatváltozás, a népességnövekedés és a fenntarthatatlan mezőgazdasági termelés következtében. A háború ebben az összefüggésben nemcsak károsítja a vízrendszereket, hanem fegyverré is teszi azokat.

Infrastruktúra célba vétele és szennyeződése

A víztisztító telepek, szivattyútelepek és víztározó-infrastruktúrák gyakorlatilag minden nagyobb konfliktus célpontjai voltak a régióban. Jemenben – ahol az iráni támogatású húszi erők már egy évtizede vívnak polgárháborút – a vízinfrastruktúra módszeres lerombolása 18 millió embert fosztott meg a biztonságos ivóvízhez való hozzáféréstől.  Az így beszennyeződött vízből eredő kolera elszaporodása az emberiség történetének egyik legsúlyosabb kolerajárványát okozta. A WHO 2016 és 2022 között több mint 2,5 millió gyanús esetet dokumentált.

Irakban az iráni támogatású félkatonai csoportok közötti konfliktusok ismételten megzavarták a Tigris folyó vízminőségét. A lőszerek beszennyezték az alluviális víztartó rétegeket, márpedig ez adja a történelemből is ismert „termékeny félholdban” élő mezőgazdasági közösségek elsődleges vízforrását.  A konfliktusövezetek közelében vett talajvízmintákban katonai műveletekből származó nitrátokat, nehézfémeket és szerves oldószereket mutattak ki, amelyek koncentrációja messze meghaladta a WHO biztonsági küszöbértékeit.

Az Ahvázi vizes élőhelyek és Irán belpolitikai válsága

Iránon belül a Hawizeh-mocsarak – amelyeket Irakkal megosztanak és nemzetközi jelentőségű ramsari vizes élőhelynek nyilvánítottak – drámai zsugorodást szenvedtek el, ami részben a felsőbb szakaszokon végzett katonai mérnöki munkáknak tudható be. A katonai tevékenységek, valamint az Irán által részben stratégiai vízgazdálkodási célokból felgyorsított gátépítési programok továbbra is csökkentik a beáramlást. Ezen vizes élőhelyek elvesztése megszünteti a szénmegkötő képességet, elpusztítja a biológiai sokféleséget, amely magában foglalja a helyi halfajokat és a több millió vándorló vízimadarat, és megszünteti az elsivatagosodás elleni természetes védőréteget Délnyugat-Iránban és Délkelet-Irakban.

Egyes elemzők szerint vannak olyan stratégiai forgatókönyvek, amelyek végcélként épp egy – a vízkészletek uralmáért folyó – iráni polgárháború kirobbantását jelölik meg – hiszen az így egymásnak ugrasztott népcsoportok tartósan instabillá, így gyengévé tennék Iránt.

Az elefánt a teremben: a nukleáris létesítmények láthatatlan fenyegetése

Az iráni háború egyik „hivatalos” oka a nukleáris fenyegetés. Ha túltesszük magunkat azon a tragikomikus részleten, hogy Donald Trump már az előző Irán elleni támadásnál, nagy fanfár közepette bejelentette, hogy Irán teljes nukleáris kapacitását „megsemmisítették”, s így nem világos, hogy akkor ez a fenyegetés miért indokolja a mostani csapásokat…. – még így is fel kell tennünk a kérdést: milyen következményekkel járt/jár Irán nukleáris infrastruktúrájának elpusztítása?! A natanzi, fordói és busehri létesítmények elleni katonai csapások minden bizonnyal radioaktív anyagok szabadulásával jártak, amelyek a levegőt, a talajt és a vízrendszereket egyaránt szennyezik – olyan területeken, amelyek már most is súlyos ökológiai terhelés alatt állnak. A nukleáris szennyezés nem ismer határokat: a sugárzó izotópok a szél- és vízáramlásokkal messze eljuthatnak az eredeti helyszíntől. Mint láthatjuk, egy-egy olajfinomító elpusztítása is olyan károkat okoz, amelynek hatásai évtizedeken át érződnek, ám a radioaktív szennyezés esetében évszázadokról(!) beszélhetünk – és következményei, a rákos megbetegedések emelkedésétől a genetikai károsodásig, sok-sok nemzedékeken átívelnek.

A Hormuzi-szoros: Ökológiai kockázati gócpont

Hogy a Hormuzi-szoros – amelyen a világ nyersolajának körülbelül 20 százaléka halad át – egy gazdasági és geopolitikai gócpont, azt már látjuk, de hogy egy ökológiai gócpont is, azt még csak kevesen tudják. A Perzsa-öböl egy félig zárt tenger, korlátozott óceáni cirkulációval és magas sótartalommal. Az ebben a környezetben bekövetkező olajszennyezés lassan oszlik szét. Az öböl tengeri ökoszisztémái – beleértve a korallzátonyokat, a tengerifűágyakat és a mangroveerdőket, amelyek kritikus élőhelyként szolgálnak a kereskedelmi szempontból is létfontosságú halfajok számára.  Ezek rendkívül sebezhetőek a szénhidrogén-szennyezéssel szemben. A szorosban zajló tengeri harcok, beleértve a tartályhajók elleni támadásokat, amelyek már megtörténtek, a világ egyik ökológiailag legérzékenyebb tengeri övezetében hatalmas szennyezések kockázatát hordozzák magukban. Az 1991-es Öbölháború – amelynek során több millió hordó olaj került be a Perzsa-öbölbe – széles körű korallfehéredést, a tengeri teknősök pusztulását és a regionális garnélarák-halászat csaknem teljes összeomlását okozta. A mostani konfliktus akár több nagyságrenddel nagyobb szennyeződést is eredményezhet.

Klímaváltozás: A fenyegetés sokszorozója

Az iráni konfliktus nem klímavákuumban zajlik. A Közel-Kelet körülbelül kétszer olyan gyorsan melegszik, mint a globális átlag. Iránban, Irakban és a tágabb Perzsa-öböl térségében a nyári hőmérsékletek lakott területeken ma már rendszeresen meghaladják az 50°C-ot. A csapadékmennyiség csökken, a Zagrosz és az Alborz hegység gleccserei – az iráni mezőgazdaság számára kritikus édesvízforrások – visszahúzódnak, és a szélsőséges időjárási események gyakorisága növekszik.

A háborúk és a klímaváltozás kölcsönösen erősítik egymást – ezt nevezzük „fenyegetésszorzó dinamikának”. Az éghajlati stressz – amely a vízért, a termőföldért és a megélhetésért folyó versengésben nyilvánul meg – a politikai instabilitás egyik ismert előidézője, amelyet fegyveres csoportok, köztük pont az Irán által támogatott szervezetek is kihasználnak befolyásuk terjesztésére.

A konfliktusok környezeti kárai viszont felgyorsítják az éghajlati sérülékenységet: az erdők pusztulása felszámolja a szén-dioxid-elnyelőket, az olajtüzek üvegházhatású gázokat adnak hozzá, a vízi infrastruktúra pusztulása pedig megszünteti azt az alkalmazkodóképességet, amelyre a közösségeknek szükségük van az éghajlati hatások kezeléséhez. Ez a visszacsatolási hurok – az éghajlati stressz konfliktusokat gerjeszt, a konfliktus felgyorsítja a környezetkárosodást, a környezetkárosodás növeli az éghajlati sebezhetőséget. Ez a háború tehát nem egy a sok közül.

Az  ilyesfajta – ökológiai-geopolitikai-gazdasági-szociális-emberjogi stb. visszacsatolási hurkok a 21. század meghatározó biztonsági kihívását jelentik.

Egy eleve instabil és lobbanékony régióban az ilyen masszív behatások beláthatatlan folyamatokat indíthatnak be. Az iráni háború tehát nem kezelhető pusztán “világnézeti” vagy politikai kérdésként. És bár mindannyian reménykedünk abban, hogy a hadicselekmények minél hamarabb véget érnek, a háború ökológiai, egészségügyi, környezeti – és így emberi következményei még egészen biztosan évtizedig jelen lesznek. Nem szabadna abban az illúzióban élni, hogy csak azért, mert a fegyverek elhallgatnak, lezárul a károkozás. Mélyebb szinten a pusztítás és a bizonytalanság még nemzedékeken át fennmarad.

A Ami kevésbé látszik, de nemzedékeken át pusztít: az iráni háború környezeti lenyomata bejegyzés először Magyarország zöld hangja-én jelent meg.

A nádasok pusztulása, a tópartok beépítése és a klímaváltozás egyre nagyobb nyomást gyakorol Magyarország nagy tavaira. A Balaton, a Velencei-tó vagy a Fertő-tó sorsa ma már nemcsak természetvédelmi, hanem gazdasági és társadalmi kérdés is. Horányi Tiborral, a Nagy Tavak és Vizes Élőhelyek Szövetségének alelnökével beszélgettünk arról, miért romlik a nádasok állapota, milyen hatása van a tóparti beruházásoknak, és mit tehetnek a civilek a tavak „egészségének” megőrzéséért.

A szakemberek szerint a tavak problémái ma már nem választhatók el a vízgazdálkodás egészétől: az aszályos időszakok, a víz gyors levezetése és a csökkenő talajvízszintek mind hatással vannak a tavak állapotára. A kérdés ezért egyre inkább az, hogy képesek vagyunk-e tudatosabban bánni a vízkészleteinkkel. Ha nem, annak következményei nemcsak a természetben, hanem a gazdaságban és a mindennapi életben is egyre látványosabbak lesznek. Az utóbbi években ugyanakkor hazánkban örvendetesen megszaporodtak azok a civil közösségek és kezdeményezések, amelyek a természet védelmét, a tavak és vizes élőhelyek megőrzését tűzték ki célul. Ezek a csoportok sokszor helyi lakosokból, szakemberekből és elkötelezett önkéntesekből állnak, és egyre gyakrabban hallatják a hangjukat akkor is, amikor egy-egy tó vagy vízparti terület jövőjéről születnek döntések.

Egyre többször hallani arról, hogy a nádasok területe csökken, és sok helyen romlik az állapotuk. Valóban ilyen súlyos a helyzet? Megállíthatjuk a balatoni és a Fertő-tavi nádasok pusztulását?

A nád a tavak egyik legfontosabb növénye, mert egyszerre tölt be ökológiai, víztisztító és tájképi szerepet. A szakemberek régóta tudják, hogy rendkívül hatékony természetes szűrőrendszer: a növekedése során nagy mennyiségű szerves anyagot von ki a vízből, így közvetlenül javítja a tavak vízminőségét. Emellett élőhelyet biztosít számos állatfajnak, és hagyományos építőanyagként is fontos volt évszázadokon át.

A gond az, hogy az elmúlt évtizedekben egyre kevesebb a nádvágás. Régen – leginkább a Fertő-tónál és a Velencei-tónál – egész iparág épült erre, sok vállalkozó foglalkozott nádaratással, mert a tavak gyakran befagytak, és a jégen könnyen lehetett dolgozni. Ma már ritkán fagynak be a tavak, és gazdaságilag sem éri meg a tevékenység, így alig akad vállalkozó. Emiatt a nádasok állapota romlik: csökken a területük, és a minőségük is gyengül.

A szakmában sokáig azt mondták, hogy ezek a szikes tavak időnként kiszáradnak, és ez jót tesz a nádnak, de a valóság nem ezt mutatja: a nádasok folyamatosan szűkülnek és romlanak.

Ehhez az is hozzájárul, hogy a tavak vízminősége sok helyen nem megfelelő, és a vízszintek is egyre ingadozóbbak. A nádasok állapota tehát sok szempontból jelzi azt is, milyen állapotban van maga a tó és a teljes vízrendszer körülötte.

Miért kulcskérdés a nádvágás a tavak állapota szempontjából?

A nádvágás amellett, hogy gazdasági tevékenység, fontos ökológiai beavatkozás. Ha a nádat megfelelő módon aratják, akkor megújul az állomány, és a növekedés során jelentős mennyiségű szerves anyagot von ki a tóból. Ez tulajdonképpen természetes víztisztítás. A nádasok ráadásul fizikai szűrőként is működnek: például a Velencei-tóba érkező Császár-vizet is egy nádas zónán keresztül vezetik be, hogy a víz tisztuljon, mielőtt a tóba jut.

Az elmúlt években számos helyen gyakorlatilag elmaradt a nádvágás. Előfordul, hogy több mint tíz éve nem történt valódi aratás. A hivatalos indok gyakran az, hogy a tavak nem fagynak be, ezért nem lehet a hagyományos technológiával dolgozni. Csakhogy ma már léteznek olyan gépek és módszerek, amelyekkel vízről is lehetne nádat vágni. A probléma inkább az, hogy ezekre a munkákra nincs elég pénz és szervezett kapacitás. Volt olyan helyzet is, amikor a vízügynek még az üzemanyag-költségre sem jutott forrás a nádvágó gépekhez. Így pedig egy idő után nemcsak a nád minősége romlik, hanem a tó ökológiai egyensúlya is sérül.

A nádasok mellett a tópartok beépítése is számos vitát váltott ki. Az utóbbi években több nagy beruházási terv is napvilágot látott a tavak környezetében. Van esély arra, hogy a tavaink partja ne legyen betonmonstrumokkal beépítve?

A helyzet tavanként eltérő. A Fertő-tónál például a magyar partszakasz viszonylag kicsi, így klasszikus értelemben nem lehet körbeépíteni, mint a Balatont. Ott inkább egy nagyszabású turisztikai beruházás okozott konfliktust: szállodák, apartmanházak és kikötők építését tervezték egy olyan területen, amely nemzeti park és természetvédelmi szempontból is kiemelten értékes. A Balatonnál viszont valóban erős az ingatlanfejlesztési nyomás. Számos korábbi kempinget felvásároltak, majd nagy lakóparkokká alakítottak, gyakran közvetlenül a vízparton. Nem ritka a 99 lakásos társasház sem, amely mélygarázzsal és teljes infrastruktúrával épül meg a tó közelében.

Mindez nemcsak esztétikai kérdés: a nádasok visszaszorulása, a part menti betonozás és a mederbe nyúló építkezések drasztikus hatással vannak a tavak ökológiai állapotára.

A Velencei-tónál is voltak hasonló tervek, például a sukorói partszakaszon egy nagyszabású ifjúsági központ létrehozása apartmanokkal és konferenciaközponttal. Ezek a projektek azonban sok helyen erős civil ellenállásba ütköztek. A kérdés inkább az, hogy rövid távú gazdasági érdekek vagy hosszabb távú környezeti szempontok kapnak-e nagyobb súlyt a döntésekben.

Hogyan lehet gátat szabni ezeknek a beruházásoknak?

Az egyik kulcs a helyi közösségek és az önkormányzatok szerepe. A helyi építési szabályzat még mindig az önkormányzatok kezében van, így elvileg lehetőségük van korlátozni a beépítéseket, például meghatározni, hogy a tópart bizonyos sávjában egyáltalán ne lehessen építkezni. Emellett nagyon fontos a civil jelenlét. Ott, ahol erős civil csoport működik – jogászokkal, környezetvédelmi szakemberekkel és elkötelezett helyi lakosokkal –, sokkal nehezebb keresztülvinni a túlzó beruházásokat. Ugyanakkor a jogi környezet sokszor kedvez a beruházóknak. A „nemzetgazdaságilag kiemelt beruházás” kategóriáját például gyakran olyan projektekre is alkalmazzák, amelyek valójában ingatlanfejlesztések.

Hosszú távon pedig az lenne a fenntartható megoldás, ha a környezet, a társadalom és a gazdaság egyensúlyban működne. Egészséges környezet nélkül ugyanis nem lehet tartósan működő gazdaságot építeni.

Kiknek kellene párbeszédet kezdeményezniük ahhoz, hogy változás történjen? A civilek, a szakemberek vagy inkább a döntéshozók felelőssége nagyobb ebben a folyamatban?

A tapasztalat az, hogy a döntéshozók akkor reagálnak érdemben, ha egy ügy társadalmi szinten is láthatóvá válik. Ha egy problémáról több ezer ember hall, és az politikai következményekkel járhat, akkor nagyobb lesz a figyelem is.

A Fertő-tavi beruházás példája ezt jól mutatja: ott a civil szervezetek, a helyi lakosok és a nyilvánosság együtt végül olyan nyomást gyakorolt, hogy a projektet újra kellett gondolni. Fontos azonban, hogy a civil kommunikáció ne csak tiltakozás legyen. Egy idő után a civileknek kell konkrét javaslatokat megfogalmazni: milyen fejlesztések férnek bele egy tóparti környezetbe, és mi az, ami már túlmutat a fenntartható kereteken. Ugyanis a tavak problémái nem csupán helyi ügyek, hanem országos jelentőségű kérdések.

Milyen eredményeket sikerült eddig elérniük?

Az egyik legfontosabb eredmény, hogy a Fertő-tónál a tervezett óriásberuházás végül nem valósulhatott meg az eredeti formájában. Egy több mint százszobás szálloda, apartmanházak és kikötők épültek volna a nemzeti park területén, de a projekt leállt, és most egy jóval kisebb léptékű fejlesztésről folyik társadalmi egyeztetés.

A civil munka azonban nemcsak az egyes beruházások megállításáról szól. Ugyanolyan fontos, hogy helyi közösségek alakuljanak ki, amelyek figyelik a döntéseket, közérdekű adatokat kérnek ki, és részt vesznek a nyilvános vitákban. Egy jól működő civil csoportban általában van jogász, környezetvédelmi szakember és olyan helyi lakos is, aki egyszerűen csak szereti a települését, és nem akarja, hogy teljesen átalakuljon. Ezek a közösségek sokszor hosszú távon is képesek hatni a helyi döntésekre.

Lát esélyt arra, hogy a jövőben nagyobb figyelmet kapjon a környezetvédelem és a vízgazdálkodás? Az aszályos évek és a vízhiány egyre gyakrabban kerülnek szóba a közbeszédben is – hozhat ez valódi szemléletváltást?

Vannak erre utaló jelek, például az, hogy egyre többször kerül szóba egy önálló környezetvédelmi minisztérium vagy egy erősebb vízügyi intézményrendszer létrehozása. Az biztos, hogy a víz kérdése egyre sürgetőbb. Az elmúlt években súlyos aszályok voltak, a talajvízszintek csökkennek, és a tavak vízszintje is gyakrabban kerül kritikus helyzetbe. A Velencei-tó vízszintje például egyes években már jóval a működési minimum közelébe süllyedt, miközben a melegedő időjárás miatt a párolgás is egyre erősebb. Egy tó akár napi egy centiméter vizet is elveszíthet a nyári hónapokban, ami gyorsan komoly vízszintcsökkenést okozhat. Tavaink jövője nagyrészt azon múlik, képesek vagyunk-e hosszú távon gondolkodni a vízgazdálkodásról, a tájhasználatról és a természetvédelemről. Ha nem, akkor a tavak problémái a következő években csak súlyosbodni fognak.

Borítókép: Készítette: Emőke Dénes wikipedia

A „Beton vagy nád?” – így fogy a víz és a természet a magyar tavaknál bejegyzés először Magyarország zöld hangja-én jelent meg.

A reménybeli rendszerváltás hevében sorra születnek „felforgatókönyvek”, összefoglaló csomagok a vágyott jövő legfontosabb teendőiről. A fiatal generáció három zöld szervezete is megfogalmazta 20 pontos állásfoglalását arról, mi volna szerintük Közös Jövőnk Minimuma. Elmentünk és meghallgattuk.

Már az önmagában szép, hogy a zöld lejtmenet korában, amikor éppen ég a fél világ, 3 zöld szervezet – a Zöld Fordulat, a Fridays for Future és a Karátson Gábor Kör – nem lenyomni igyekszik egymást, bizonyítandó, hogy neki van igaza, mert ő tudja a tutit, ehelyett kooperál. Az is nagyon üdvös, hogy meg tudtak egyezni abban, mi legyen 20 pontban az a közös nevező, amelyre a – remélhetően – átalakuló Magyarország „zöldebb és igazságosabb” jövőjét alapozni lehetne.

A közös gondolkodást az a tapasztalás motiválta, amit valamennyien érzünk – legfeljebb nem mindenki hajlandó szembenézni vele –, hogy olyan polikrízis elszenvedői vagyunk, amelynek kezelése azonnali és rendszerszintű változásokat követelne. Az éghajlati- és ökológiai válság, a társadalmi egyenlőtlenségek és az erőforrások kimerülése azonban nem a globális megoldások keresését hívta elő, hanem a nagy és még nagyobb hatalmak versengését, proxy- és/vagy valóságos háborúját. Ráadásul a magyar társadalom közérzetére rátelepedett kampányban minderről vajmi kevéssé folyik párbeszéd. Nemcsak a szürreális ígérgetési és rettegtetési spirálba gabalyodott kormánypárt, de a megosztó témákat kínosan kerülő kihívója részéről sem.

Miközben a polikrízis turbófokozatra kapcsolt a világban, tankerhajók égetik a fogyatkozó fosszilis energiahordozókat a Hormuzi-szorosban, idehaza pedig orosz trollhadsereg kommenteli, amint a versengő felek egymásra licitálva követelnek szuverenitást, jó volt megpihenni a jövő nemzedékének körében, és megélni a normalitást.

A három zöld szervezet közös minimumát Őri Ádám (Zöld Fordulat), Nárai Attila (Fridays for Future) és Sümegi Albin (Karátson Gábor Kör) vezette elő, a beszélgetést Csörgő Maja (Zöld Fordulat) moderálta.

A 20 pont elolvasható a zold-fordulat.hu oldalon (link: https://drive.google.com/file/d/1_qeFizh9UIWwu4BrdyDU_Rim8PlQsp_4/view) – itt lehet tovább kattintva aláírni is, bárkinek, aki egyetért a dokumentum alapvetéseivel.

Mi lehet a növekedésen túl?

Első ránézésre is üdítően domináns a zöld és a baloldali irányultság. Egy zöld szervezetek által készített dokumentum bátran lehet radikális, hiszen nem kell bajlódnia a „hogyannal”, és azzal a szemponttal sem, hogy hányféle társadalmi csoport „tyúkszemére” lép. Elég, ha az ökopolitikailag helyes irányt képviseli a durva kampányzajban.

Más a helyzet, ha írásához politikusok egyetértő állásfoglalását kéri. Ha ez utóbbit tekintetbe vesszük, vélhetően nem lesz népszerű a fiatal zöldek 20 pontja. Ha ettől eltekintünk, akkor viszont elmondhatjuk: „Örülünk Vincent.”

Miért állítjuk, hogy (sajnos) nem lesz népszerű a leendő politikusok körében?

Az anyag legerősebb része a Környezet és Fenntarthatóság fejezet 4-11. pontja, egy erősen normatív, zöld–ökológiai politikai program. Több klasszikus ökopolitikai irányzat elemeit ötvözi – kulcsszavai: energiaátmenet, ökológiai gazdaság, lokalizáció, természetalapú megoldások és környezeti igazságosság. A GDP-szempontú, növekedésközpontú fejlődési vízió helyett egy posztnövekedési logikát követ. Ennek kulcsfontosságú elemei közt sorolja fel az energiaigény-csökkentésének elsődlegességét, egy decentralizált energiarendszert, a helyi gazdaságok, a természetközpontú vízgazdálkodás elsőbbségét. A dokumentum erős vonulata egy következetes rendszerkritika: nem csak technológiai váltást javasol, hanem gazdasági és társadalmi struktúraváltást is.

Ennek egyik fontos terepe kétségkívül a mezőgazdaság lesz, és erre kitér a dokumentum is a X. pontban: „Földújraosztást a helyi gazdálkodás és a fenntartható termelés érdekében!

A jövő mezőgazdasága nem iparszerű, hanem helyi, ökotudatos és méltányos. Ehhez elengedhetetlen, hogy az állami földvagyon értékesítésekor, földbérleti szerződéseknél olyan helyi gazdálkodók élvezzenek előnyt, akik fenntartható módon, vegyszermentesen, a környezetet és a közösséget tiszteletben tartva művelik a földet. Ugyanakkor világosan látható, hogy az elmúlt években az állami földek elosztási rendszere nem elsősorban a helyben gazdálkodó kis- és középgazdaságokat juttatta komoly előnyökhöz. A korábbi Ángyán-jelentések rámutatnak arra, hogy az állami földek jelentős része olyan szereplőkhöz került, akik nem a helyi közösségeket, hanem politikai, tőkepiaci vagy nagybirtokosi érdekeket képviseltek. Ez a folyamat súlyosan torzította a vidéki gazdaságot, gyengítette a helyi közösségeket, és ellentmond a fenntartható mezőgazdaság alapelveinek.”

Lesz-e vajon „földújraosztás”?

A kicsit rejtelmes megfogalmazásból akár az az elképzelés is kiolvasható, hogy a birtokszerkezet átalakítása nem fog menni a magántulajdoni viszonyokba történő erőteljes beavatkozás nélkül. Bár a szöveg nem ír le kifejezetten kisajátítást vagy földelvételt, de a „földújraosztás” szóhasználat értelmezhető úgy is, hogy a magántulajdoni viszonyokba történő erősebb állami beavatkozás elkerülhetetlen lenne. Ugyanakkor a bekezdés inkább állami földpolitikai prioritásváltásról beszél, nem klasszikus földreformról. Nagy kérdés, hogyan oldható meg radikális beavatkozás nélkül a NER-közeli agrárbárók végeérhetetlen nagybirtokainak „ökotudatossá” és „méltányossá” varázslása?

A 20 pontból kiolvasható irányvonal természetesen csak akkor lehet releváns, ha a választás a várt kimenetellel dől el. Hiszen ma Magyarországon a környezeti és fenntarthatósági szempontoktól beláthatatlan messzeségben működik a politikai döntéshozatal. Attól nyilván érdemes most eltekinteni, hogy e 20 pont megvalósításához mennyi pénz kellene, és hogy azt miként lehetne előteremteni, hiszen ez nem egy politikai program.

Ugyanakkor rendkívül fontos, hogy a Magyarországon politikai képviselet nélküli zöldpolitika alapvetései, gondolkodásmódja terjedjen, ismerős legyen, vitákat provokáljon. Ehhez kiváló alapanyag ez a dokumentum.

1. Mert rendszerszintű gondolkodás szülte, és nem pénzügyi vagy egyéb technológiai bravúrokban láttatja a megoldást, hanem az egyes ágazatok paradigmáinak átalakításában, legyen szó az energia, a víz, a mezőgazdaság, vagy a közlekedés kérdéseiről.

2. Mert szintézisben kezeli az ökológiai és társadalmi kérdéseket. A gondolkodás középpontjában az áll, hogy nem lehet félretolni a környezeti igazságosság szempontjait, akár az energiaszegénységről, az erdők állapotáról, az egészséges élelmiszerek biztosításáról vagy a vidék szerteágazó problémáinak megoldásáról legyen is szó.

A 20 pont bejelentésére és megvitatására nyilvános eseményt hirdettek, ahol mi is feltettük kérdéseinket. Észrevételeztük például, hogy fájón hiányzik a szövegből a reflexió a magyar gazdaságszerkezet leginkább problematikus adottságára. Konkrétan, hogy mit kezdjünk a német és immár a kínai és koreai autó- és akkumulátoripartól való függőségünkkel, és ennek minden rettenetes következményével.

Alighanem ez lesz a NER leváltása után a legnagyobb környezeti, de igazából a legsürgetőbb gazdasági és társadalmi kihívás is. Még van egy kis idő ezen friss, fiatalos lendülettel gondolkodni, de már nem sok.

A Itt a fiatal zöldek 20 pontja: közös minimum a rendszerváltás utánra bejegyzés először MAGYARORSZÁG ZÖLD HANGJA-én jelent meg.

A beszélgetés az alkotmányellenes klímatörvénytől a zöldpártok jövőjéig, és a budai választási esélyekig számos kérdést érint.

Tordai Bence klímavészhelyzet kinyilvánításáról szóló törvényjavaslatát alakította át (üresített ki) a Fidesz klímatörvénnyé, amit az Alkotmánybíróság alaptörvény ellenesnek nyilvánított, így az idén júniusig 30-ig be kell nyújtaniuk a módosításokat. Eddig 180 körüli civil szervezet véleményezte az alternatív klímatörvény javaslatot, mely most társadalmi egyeztetésen van.

Hol áll ez most?

Különböző látványos parlamenti akciói miatt eddig közel 11 millió forintos büntetést szabott ki rá Kövér László házelnök. Tordai Bence nyolc éve parlamenti képviselő, akivel az országházi elsősorban zöld munka eredményeiről és kudarcairól is beszélgetett Sarkadi Péter szerkesztő.

„Mi nem a hatalmat akarjuk megragadni, hanem az emberek képzeletét”, tartja a klasszikus zöld mondás.

Tordai saját bevallása szerint a környezeti ügyek markáns álláspontja mellett, elosztási kérdésekben egy igazságossági elvű baloldali, emberi jogi kérdésekben progresszív liberális álláspontot képvisel.

Merre tovább hazai és európai zöldpolitika?
Miért lépett ki 2 éve a Párberszéd-Zöldek pártból?
Milyen zöld párt, vagy formáció kellene az eddigi zöld pártok eltűnése után/helyett?

2019-ben az Európai Parlamentben megerősödtek a zöldek. Ezután a jobboldal és a patrióták igyekeznek mindent megtenni a Green Deal meggyengítéséért, ennek ellenére az Egyesült Királyságban, és egy német tartományban is nemrég jelentősen előretörtek a zöldek. Mennyire lehetünk bizakodóak?

Budapest 4 sz. választókerületben ismét elindul az április 12-i országgyűlési választáson. Miért optimista? Milyen esélyei vannak, egyáltalán milyenek Buda ezen részén a politikai erőviszonyok?

Mennyire lehet majd zöld Magyarország?

A hangfelvételt készítette és szerkesztette Sarkadi Péter.
Fotók Sarkadi Péter és Tordai Bence FB.

A Zöld Hang podcast: Merre tovább, zöldpolitika? Tordai Bence válaszol bejegyzés először Magyarország zöld hangja-én jelent meg.

A beszélgetés az alkotmányellenes klímatörvénytől a zöldpártok jövőjéig, és a budai választási esélyekig számos kérdést érint.

Tordai Bence klímavészhelyzet kinyilvánításáról szóló törvényjavaslatát alakította át (üresített ki) a Fidesz klímatörvénnyé, amit az Alkotmánybíróság alaptörvény ellenesnek nyilvánított, így az idén júniusig 30-ig be kell nyújtaniuk a módosításokat. Eddig 180 körüli civil szervezet véleményezte az alternatív klímatörvény javaslatot, mely most társadalmi egyeztetésen van.

Hol áll ez most?

Különböző látványos parlamenti akciói miatt eddig közel 11 millió forintos büntetést szabott ki rá Kövér László házelnök. Tordai Bence nyolc éve parlamenti képviselő, akivel az országházi elsősorban zöld munka eredményeiről és kudarcairól is beszélgetett Sarkadi Péter szerkesztő.

„Mi nem a hatalmat akarjuk megragadni, hanem az emberek képzeletét”, tartja a klasszikus zöld mondás.

Tordai saját bevallása szerint a környezeti ügyek markáns álláspontja mellett, elosztási kérdésekben egy igazságossági elvű baloldali, emberi jogi kérdésekben progresszív liberális álláspontot képvisel.

Merre tovább hazai és európai zöldpolitika?
Miért lépett ki 2 éve a Párberszéd-Zöldek pártból?
Milyen zöld párt, vagy formáció kellene az eddigi zöld pártok eltűnése után/helyett?

2019-ben az Európai Parlamentben megerősödtek a zöldek. Ezután a jobboldal és a patrióták igyekeznek mindent megtenni a Green Deal meggyengítéséért, ennek ellenére az Egyesült Királyságban, és egy német tartományban is nemrég jelentősen előretörtek a zöldek. Mennyire lehetünk bizakodóak?

Budapest 4 sz. választókerületben ismét elindul az április 12-i országgyűlési választáson. Miért optimista? Milyen esélyei vannak, egyáltalán milyenek Buda ezen részén a politikai erőviszonyok?

Mennyire lehet majd zöld Magyarország?

A hangfelvételt készítette és szerkesztette Sarkadi Péter.
Fotók Sarkadi Péter és Tordai Bence FB.

A Zöld Hang podcast: Merre tovább, zöldpolitika? Tordai Bence válaszol bejegyzés először MAGYARORSZÁG ZÖLD HANGJA-én jelent meg.

A „State of Global Air 2025” jelentés átfogó elemzést nyújt a levegőminőségre és az egészségre gyakorolt hatásokra vonatkozó adatokról a világ országaiban. Az elemzés szerint világ lakosságának 36%-a van kitéve a célértéket meghaladó PM2,5-szennyezettségnek és körülbelül 1/3-a – közel 2,6 milliárd ember – van kitéve az otthoni főzéshez használt szilárd tüzelőanyagok égetéséből származó szennyezésnek.

A PM2,5 (a 2,5 µm-nél kisebb méretű lebegő részecskék) és a háztartási légszennyezésnek való hosszú távú kitettség hozzájárul sok betegség kialakulásához: ischaemiás szívbetegség, a tüdőrák, a krónikus obstruktív tüdőbetegség (COPD), az alsó légúti fertőzések (például tüdőgyulladás), a stroke, a 2. típusú cukorbetegség.

Grafikonon és térképen is megmutatjuk, hogy az egyes régiókban és országokban hányan halnak meg a levegőszennyezésnek tulajdoníthatóan, illetve a lakosság hány százaléka él szennyezett levegőjű területen. Érdems először a régiót kiválasztani, azután pedig az országot. Két indikátor között lehet váltani: a halálozások száma és DALY (ld. lentebb), és két mértékegységben adjuk meg az adatokat: összes eset és 100000 lakosra jutó eset. Ez utóbbi alapján lehet összehasonlítani az egyes országokat.

Az adatok forrása: hivatalos monitoring állomások, műholdas mérések, szennyezőanyag-terjedési modellek, illetve egészségügyi adatok.

Fogalmak:

Halálesetek száma összesen: Az adott évben a légszennyezésnek tulajdonítható halálesetek száma, amelyek valószínűleg korábban következtek be, mint ahogy az a légszennyezés hiányában várható lenne.

Károsodással korrigált életévek (DALY): A korai halálozás miatt elvesztett életévek és a fogyatékossággal töltött évek összege, például a légszennyezéssel összefüggő stroke okozta bénulás.

Életkor szerinti standardizált arányok: A halálozások vagy DALY-k 100 000 főre vetített teljes száma, a népesség korcsoportok szerinti standard eloszlása alapján kiszámítva.

A Magyarország számokban: Légszennyezés miatti halálozás és egészségteher bejegyzés először MAGYARORSZÁG ZÖLD HANGJA-én jelent meg.

2016-ban a Zero Mika törvény egy tollvonással betiltotta a Marokkót elborító nejlonzacskókat. Az utak menti bokrokról mára eltűntek a szélben lobogó műanyagok, s a marokkói példát más afrikai országok is követték. Az ország előtt azonban még mindig nehéz feladat áll: a gyorsan növekvő hulladékmennyiség kezelése.

Marokkó húsz évvel ezelőtt a világ második legtöbb nejlonzacskót használó országa volt, és ezt nem lehetett nem észrevenni. Az utak mentén lévő akácos bozótokon zászlóként lebegtek tömegével az eldobott műanyag zacskók. Az óceán partján a homokban, a szikláknál, a vízben mindenhol nejlonok voltak, de a legjellegzetesebb a kisvárosok szezonális esővíz elvezető, legtöbbször száraz medrébe dobott és sodródott több tonnás nejlon mennyiség döbbentette meg az utazókat. Mivel Marokkóban még mai napig elmaradott a szemétszállítás és hulladékgyűjtés, így a legtöbb szemét nem azért került a természetbe, a városi környezetbe, mert eldobálták, hanem mert nem volt hova tenni. A nejlonok már-már szabályszerűen fojtogatták a csodás észak-afrikai országot, hiszen a zacskók évtizedek alatt sem bomlanak le. Mielőtt a tiltások életbe léptek, a fogyasztás szinte kontrollálatlan volt: egyes becslések szerint a marokkóiak évente körülbelül 900 műanyag zacskót használtak fejenként, amivel második helyen álltak a világban a fogyasztásban. Az ENSZ és a Világ Természetvédelmi Alap, a WWF is éveken át tanulmányozta, hogyan “fullad bele” Marokkó a nejlonokba.

2016-ban azonban határozott lépésre szánta el magát az ország vezetése és életbe léptette a Zero Mika törvényt, amellyel betiltotta a hagyományos, egyszer használatos műanyag zacskók gyártását, importját és forgalmazását. Három év alatt 35 ezer tonnával csökkent a műanyag zacskók használata, és szép lassan tíz év alatt megtisztultak a nejlon szennyezésétől az útszéli növények, a városok utcái, a mindig szeles óceánpart. Ma már nem látni szélben hajlongó, foszló nejlonokat. A nagyon határozott tiltás meghozta az eredményét, és az elmúlt években mindenféle alternatívát kínálnak a boltokban zacskók helyett. A legtöbb élelmiszerárus szövött és megszegett anyagból készült lebomló zacskóalternatívákat adnak. Egyedül a halászok és a hentesek adják az áruikat nejlonban. Marokkó példáját sok afrikai országban is követték, mert a Zero Mika törvény azonnali megoldást nyújtott egy egyre borzalmasabb látványra és szennyezésre. Kenya és Ruanda is teljes tiltást alkalmaz, amely a gyártásra, forgalmazásra és használatra is kiterjed, szigorú ellenőrzéssel. Tanzánia és Mauritánia is komoly korlátozásokat vezetett be. A tapasztalatok azt mutatják, hogy ezek a tiltások valóban gyors és látványos eredményeket hoznak, hiszen csökken a közterületeken és vízpartokon található műanyag hulladék mennyisége, és javul a helyi lakosság környezettudatossága, ugyanakkor a természetvédelmi szervezetek arra hívják fel a figyelmet, hogy amíg a hulladékgyűjtés és feldolgozás rendszere még mindig nem működik jól, addig nem lesz igazi áttörés.

Jelenleg az ENSZ adatai szerint Marokkóban évente körülbelül 7,4 millió tonna települési szilárd hulladék keletkezik, legfőképp a városokban. A szervezet arra figyelmeztet, ha a jelenlegi trendek folytatódnak, 2050-re a keletkező hulladék mennyisége akár 17 millió tonna fölé is emelkedhet évente. Ez több mint kétszerese a mai szintnek. Nem is csoda, hiszen Marokkó lakossága évente 1 százalékkal nő, jelenleg 39 millióan lakják az országot. Ahogy nőtt a népesség, ahogy egyre többen költöztek városokba a munkalehetőségek miatt, úgy a szemét mennyisége is drasztikusan megemelkedett. A világban sajnos mindenütt egyre több a becsomagolt készélelmiszer, a műanyag italdoboz, joghurtos pohár és még sorolhatnánk, s ezek Észak-Afrikát is egyre jobban elszennyezik – annál is inkább, mivel a legtöbb helyen nincsenek kihelyezett kukák, vagy ha mégis, akkor hatalmas a kiömlő szemétkupac körülöttük. A szemetet vidéken rendre elégetik az utak mentén, mert nincs, aki összeszedje. A WWF 2019-es jelentése szerint Marokkóban a hulladékgazdálkodás fő problémája rendszerszintű, és ez a mai napig így lehet. A háztartási hulladék közel negyedét nem gyűjtik össze megfelelően, és a legtöbb hulladék – beleértve a műanyagot is – lerakókba kerül. Az ENSZ szakértői anyagai szerint a növekvő hulladékmennyiség egyre nagyobb nyomást helyez az önkormányzati rendszerekre, és most már Marokkó is készül a hulladékgazdálkodási reformra, amelyhez nemrégiben segítséget is kapott a Világbanktól. A WWF és ENSZ-jelentések alapján világos: a tiltás fontos első lépés volt, de a hosszú távú sikerhez integrált hulladékgazdálkodási reformokra, szelektív gyűjtésre és a fogyasztási minták átalakítására van szükség.

A Marokkói példa: látványos eredményt hozott a nejlonzacskók betiltása bejegyzés először MAGYARORSZÁG ZÖLD HANGJA-én jelent meg.

Az Európai Éghajlatváltozási Tudományos Tanácsadó Testület legfrissebb jelentése szerint kontinensünk jóval gyorsabban melegszik, mint a globális átlag, egy friss tanulmány pedig kimutatta, hogy 98%-os bizonyossággal állíthatjuk, hogy a globális melegedés üteme közel duplájára gyorsult. Szabó Péter és Pongrácz Rita, az ELTE Meteorológiai Tanszékének munkatársai a jelentés és a tanulmány nyomán arra figyelmeztetnek, hogy Európának a következő évtizedekben a 3 °C feletti felmelegedés hatásaira kell felkészülnie, miközben a klímakockázatok és terhek egyáltalán nem egyenletesen oszlanak el a kontinensen.

Szerzők: Szabó Péter, éghajlatkutató, az ELTE Meteorológiai Tanszékének doktorandusza; Pongrácz Rita, meteorológus, hidrológus, a földtudományok doktora, az ELTE Meteorológiai Tanszékének adjunktusa.

A cikk forrása a Másfélfok. A Zöld Hang a cikket a Másfélfok szerkesztősége engedélyével vette át.

Az Európai Éghajlatváltozási Tudományos Tanácsadó Testület teljes jelentése innen tölthető le.

A tudományos tanulmány itt érhető el.

Európa kétszer gyorsabban melegszik, mint a világ átlaga

A megbízható meteorológiai mérések egyértelműen azt mutatják, hogy Európa gyorsabban melegszik, mint a világ nagy része. A globális átlaghőmérséklet 2025-ben 1,4 °C-kal haladta meg az iparosodás előtti szintet, míg Európában ez az érték már 2,4 °C volt. Ebben benne van az a tény is, hogy ugyan az óceánok a szárazföldnél lassabban melegednek, de az európai tengerek jobban melegednek a globálisnál. Az is világosan kimutatható, hogy az 1980-as évek óta Európa nagyjából kétszer olyan gyorsan melegszik, mint a globális átlag.

Az elmúlt években a hőhullámok rendszeresen minden nyáron megjelentek: hol nagyobb, hol kisebb térségre kiterjedően. Például 2025-ben Nyugat-Európa városaiban a becslések szerint több mint 24 ezer, hőhullámhoz közvetlenül kapcsolható halálesetet regisztráltak, míg 2022 nyarán Európa egészén 60–70 ezer haláleset volt a hőséghez köthető. Ezek nagy része (mintegy 50–68%-a) az emberi tevékenység okozta felmelegedés nélkül nem következett volna be.

A hőség mellett a csapadékviszonyokban is egyre gyakoribb, intenzívebb szélsőségek jelentkeznek. A 2024-es valenciai árvíz több száz áldozattal járt, melyhez hasonlóan a 2021-es közép-európai árvizek szintén több száz ember életét követelték. A 2022-es európai rekordaszály után a kiszáradt, összetömörödött talaj miatt a heves csapadék gyorsabban folyt le, ezzel is súlyosbítva az árvizeket. Ez a példa is azt mutatja, hogy az aszály nem feltétlenül csökkenti, sőt, sokkal inkább fokozza az árvízkockázatot. 2025-ben az aszály és a hőség miatt több mint 1 millió hektár égett le az EU-ban: nagyjából háromszor annyi, mint a sokéves átlag. Mindezek az éghajlatváltozás legfőbb jellemzőjét hangsúlyozzák: nem elszigetelt, egymástól független véletlen eseményekről beszélünk, hanem egymást erősítő folyamatokról, tendenciózus változásokról.

Jól érzékelhető, hogy a gazdasági károk pénzbeli összege meredeken emelkedik. A szélsőséges időjárási eseményekhez köthető éves átlagos kár az 1980-as évekbeli 8,5 milliárd euróról a 2010-es évekre megduplázódott, s az utóbbi néhány évben pedig már több mint ötszörösére nőtt. A mezőgazdaság jelenleg évente átlagosan 28 milliárd euró veszteséget szenved a klímaváltozás miatt, egy-két évtized múlva ez az összeg 40 milliárd euróra nőhet a jelenlegi üvegházgáz-kibocsátási pálya folytatódása esetén.

Már 98%-os bizonyossággal tudjuk: gyorsul az ember okozta felmelegedés

Egy friss tanulmány szerint a globális felmelegedés az El Niño hatásától függetlenül is gyorsul – ez alapvetően a trópusi Csendes-óceánban lejátszódó jelenség, aminek az egész Földre hatása van, és az érintett évben egy-két tizedfokkal melegebb a globális klíma. Ha a természetes ingadozásokat – az El Niño és La Niña jelenséget, a vulkánkitöréseket és a naptevékenység 11 éves ciklusát – statisztikailag kiszűrjük a mérésekből, akkor az éghajlati rendszer és annak visszacsatolásai által jelzett, zajtól megtisztított, az emberi tevékenység okozta hőmérsékleti görbét kapjuk vissza. Az El Niño jelenség rövid távon ±0,2 °C-kal módosítja, a vulkánkitörések egy-két évig -0,05–-0,3 °C-kal tudják átmenetileg csökkenteni az átlaghőmérsékletet, a naptevékenység pedig legfeljebb 0,05 °C-kal tudja emelni azt egy ciklusa során.

Az öt független és a természetes ingadozásoktól megszűrt globális adatbázis mindegyikén jól látszik, hogy a Föld melegedése már nem egyenletes: 2014 után töréspont jelenik meg, amelytől kezdve a felmelegedés üteme meredekebbé válik. A statisztikai vizsgálatok szerint a melegedés gyorsulása 98 százalékos bizonyossággal kimutatható, míg 2023 és 2024 előtt ezt még nem állíthattuk. Az utóbbi bő tíz évben a globális átlaghőmérséklet megfigyeléstől függően már 0,34-0,42 °C-kal emelkedik évtizedenként. Ez jóval meghaladja az 1970-től egészen 2014-ig detektált 0,2 °C/évtized körüli értékeket. A független globális adatsorok szerint a világ az ipari forradalom előtti időszakhoz képest 1,5 °C-os melegedési szintet már akár 2026-ban és legfeljebb 2029-ben biztosan eléri.

Európában a 3 °C feletti melegedés már elkerülhetetlen

A modellbecslések szerint 2050-re az átlagos európai melegedés a jelenlegi, legpesszimistább pályát követve +3,3 °C körüli lehet. Ennek nagy részét gyakorlatilag már beletettük a rendszerbe az eddigi, múltbeli kibocsátásokkal. Ugyanezen pályát tovább követve a modellek 2100-ra extrém, +6,9 °C körüli átlagos melegedést vetítenek előre. Az üvegházhatású gázok tartózkodási ideje és az éghajlati rendszer tehetetlensége miatt a 2050-ig szükséges alkalmazkodás független attól, hogy mennyire gyorsan sikerül a közeljövőben csökkenteni a globális kibocsátásokat: Európában a 3 °C feletti melegedés hatásaira kell felkészülnünk. A nettó zéró stratégiára való átállás csak a század második felének kockázatait csökkenti majd Európában, amellyel az extrém 7-ről 4 °C alá tudnánk csökkenteni a melegedés mértékét, és így elegendő lenne ehhez alkalmazkodni.

A korábban megjelent Európai Klímakockázati Értékelés szerint 36 jelentős rizikófaktort azonosíthatunk öt nagy területen a kontinensen: ökoszisztéma, élelmiszer, egészség, infrastruktúra és gazdaság. A problémát nemcsak ezek száma, hanem szoros összekapcsoltságuk is okozza. Az energia-, vízgazdálkodási- és közlekedési rendszerek erősen integráltak Európában, elég csak annyit megemlítenünk, hogy a folyók több mint 60 százaléka határokon átnyúlik.

Egyenlőtlen eloszlású és egymást súlyosbító kockázatok

Az összetett problémákra egy konkrétabb példát ad a következő folyamatláncolat: Egy adott térségben bekövetkező aszály csökkenti az ott található víz- vagy atomerőművek termelését, ugyanakkor a hőhullám növeli a hűtésre fordítandó áramigényt. Ezek együttes fennállásakor az energiarendszer túlterhelődik, s emiatt zavarok jelennek meg az ellátásban.

Egy másik komplex példa: A hőség és az aszály együttes előfordulása csökkenti a mezőgazdasági termelést, ezáltal sérülékennyé teszi az élelmiszerellátás biztonságát is, mindez inflációt generál a gazdaságban, egyben a biztosítási kifizetések növekednek. Így a klímakár végső soron gazdasági értelemben is súlyos károkat okoz.

Ráadásul Európában a kockázatok és terhek egyáltalán nem egyenletesen oszlanak el:

1. Dél-Európa vagy hazánk térsége különösen kitett a hőségnek és az aszálynak, ami a mezőgazdaságot, a turizmust és a szabadtéri munkát egyaránt érinti.
2. Az alacsonyan fekvő vidékek vagy az elavult csatornarendszerrel rendelkező városok az árvizek miatt sérülékenyek, és a nagyvárosokban a hősziget-hatás tovább súlyosbítja a hőstresszt.
3. A kockázatok társadalmi szinten is rétegzettek: az idősek, a gyermekek, az alacsony jövedelmű háztartások és a szabadtéri munkavállalók nagyobb kockázatnak vannak kitéve, miközben kisebb a jövedelemfüggő alkalmazkodóképességük is.
4. Egyes tagállamok már most magas államadósságszinttel működnek. Az éghajlatváltozás okozta növekvő klímakárok szűkítik a mozgásteret, ezáltal csökkentve az alkalmazkodásra fordítható anyagi forrásokat, amivel még tovább nő a szélsőséges időjárási események által kiváltott kockázat.

Európában 2050-ig nagyjából már tudjuk, milyen felmelegedéshez kell alkalmazkodnunk, ezért most a legfontosabb feladat a hatásvizsgálatok elvégzése és az erre való felkészülés. Ugyanakkor rajtunk múlik, hogy a század végére egy nagyjából 4 vagy egy 7 °C közeli felmelegedéshez kell alkalmazkodnunk.

A cikk forrása a Másfélfok. A Zöld Hang a cikket a Másfélfok szerkesztősége engedélyével vette át.

A Másfélfok: Európa kétszer gyorsabban melegszik a világ átlagánál bejegyzés először MAGYARORSZÁG ZÖLD HANGJA-én jelent meg.

A Debrecen melletti kis falu civiljei, a Mikepércsi Anyák a Környezetért Egyesület (MIAKÖ) tagjai minden más település ellenállóinál is nehezebb helyzetben vannak, mert a szomszédjukban úgy épül a kínai akkumulátoripar „világítótornya”, a CATL, hogy a dél-koreai és a német partnerek már megvetették a lábukat. Az egyesület elnöke, Kozma Éva tüske a köröm alatt, ezt mutatja, hogy személyében is sok támadás érte a közelmúltban a propaganda és a helyi politikusok részéről.

Kozma Éva

Emlékszem, amikor először hallottam a Mikepércsi Anyák Egyesületéről, az merült föl bennem: miért az anyák szervezkednek, miért nem az apák? És miért nem a debreceniek?

Az anyák mögött apák, sőt, családok vannak, és mivel errefelé sokszor lájkért is fenyegetés vagy kirúgás jár, sokan névleg nem is tagok, miközben aktívan dolgoznak az egyesületben. Mások pedig akkor léptek hátrébb, amikor elkezdődtek a komolyabb támadások. És azért mi, mikepércsiek, mert mi mindennap látjuk, mi épül a határban. Hiába vannak legalább olyan közel debreceni iskolához is, mint mikepércsihez, az elején sokan hittek benne, hogy ez modern, zárt rendszer, ahonnan semmilyen vegyi anyag nem kerülhet ki a környezetbe.

A német iparról akár lehet is ezt feltételezni, de arról, hogy Kínában milyen környezeti problémákat okoznak az ilyen üzemek, már a 2010-es években is voltak cikkek.

Igen, erre mindig azt mondják, hogy ez már nem az a technológia. Hogy milyen, azt viszont nem lehetett megismerni. Amit tudunk, azt a gyárak engedélykérelmeiből tudjuk. Állítólag nem tud többet a város vezetése sem. Papp László polgármester kijelentette, hogy a teljes technológiát csak azután fogják megismerni, miután elkezdett működni a gyár.

Úgy adták ki az engedélyt, hogy nem tudták, mire?

Igen. A közmeghallgatás idején már javában folyt a talaj előkészítése. Azzal védekeztek, hogy ezzel a befektető kockáztat, hiszen előfordulhat, hogy nem kapja meg az engedélyt. Kérdem én, melyik vállalkozó kezd építkezni azzal a tudattal, hogy hoppon maradhat?

De hát lehet tudni, mire adtak engedélyt, hiszen a kínai Ningde városában található a CATL központja és a debreceni gyár prototípusa. Az ilyen, technológiai színvonala és automatizáltsága miatt „világítótoronynak” nevezett akkumulátorgyárnak számos komoly környezeti kockázata van. Csak néhányat említek: tűz- és robbanásveszély, erős zajártalom, PM2,5 részecskeszennyezés (2,5 mikrométernél kisebb átmérőjű szálló por – a szerk.). Most hány százalékos kapacitással és milyen tevékenységekkel működik a debreceni akkuipar?

Az első gyár, amelyik elszennyezte a patakot és a környéket, a kínai HALMS. Főleg alumíniumötvözetből készít motorházakat és alkatrészeket, és szintén az akkumulátorláncban működik. Ami nagyon közel van Mikepércshez, az a kínai CATL, illetve a hozzá tartozó INPARK. A CATL a világ egyik legnagyobb akkumulátorcella-gyára, amelynek összeszerelő és bontó része már működik, valamint megkezdte bizonyos gyártási folyamatok próbaüzemét. Az INPARK épületéről azt mondták, logisztikai csarnok lesz, majd amikor elkészült, átminősítették, hogy összeszerelést és bontást is végezhessenek benne. Ez végig jellemző volt, hogy mindig csak egy újabb egységgel, a valóságnak egy szeletével kellett szembesülnünk. A kínai SEMCORP lítium-ion akkumulátorokhoz gyárt elválasztó fóliákat, egyelőre minden egysége próbaüzemben működik. A február 19-i baleset kapcsán derült ki, hogy olyan robbanásveszélyes anyagokkal dolgozik, mint az aceton vagy a dimethylklorid. A dél-koreai EcoPro lítium-ion akkumulátorokhoz szükséges katódanyagok tömeggyártását kezdi meg hamarosan. Régóta jelen van a német BMW összeszerelő része, festéküzeme, és az autógyár saját akkumulátor-összeszerelő üzemet is létesít a beérkező cellák kész akkumulátorcsomagokká alakításához. Mellette épül a kínai akkumulátorcellagyár, az EVE Power. Svájci tulajdonú az a szenzorgyártó üzem (Sensirion), amely tágabb értelemben kapcsolódik az iparághoz. Illetve a szektorhoz kötődő más beszállítók is jelen vannak, például a kínai Ningbo Zhenyu Technology, amely precíziós alkatrészeket gyárt elektromos autókhoz.

Szépen látható itt az az érdek, amely a német és az ázsiai járműipart összefonja. Ugyanakkor dominánsan kínai tőkére épül a bázis, amelyet német és dél-koreai technológiai és gyártókapacitások egészítenek ki. Ez nem sok jóval kecsegtet a város jövőjére nézve.

Igen, és még ezzel nincs vége. Még van itt egy raktározó csarnok, ami nemrég adta be az engedélymódosítási kérelmét, hogy felső küszöbértékű veszélyes anyagokat is tárolhasson. Ennek ügyében már kétszer elhalasztották a közmeghallgatást. Hétfőn viszont ismét volt egy „köz nélküli közmeghallgatás”, amiről pénteken értesítették a lakosságot. Ez egy bevett gyakorlat errefelé. Mivel nagyon kell a raktározó hely az akkuiparnak, sorra kérnek engedélymódosítást már meglevő, eredetileg nem veszélyes hulladék tárolására épített bázisok.

Nyilván nagy szükség van akkumulátorhulladék-feldolgozóra is.

Valóban, hiszen az NMP-t és a többi drága anyagot vissza kell forgatni a termelésbe. Tiszadobtól Hajdúsámsonig, ahol raktárcsarnok épül, féltek is a helyiek, hogy náluk épül feldolgozó üzem. Ezeket az információkat titkolják, ameddig lehet.

Szerinted a debreceni vezetés mennyire látta, hogy mekkora bázis készül itt, és vajon támogatta vagy belekényszerítették?

Biztos vagyok benne, hogy óriási biznisznek látta. Úgy érezhették, így lesz bebiztosítva az Audi, a BMW, a Mercedes sikeressége. Talán amíg a gödi ügyekről nem tudtak, bíztak benne, hogy ez az iparág nem is annyira szennyező. Amikor már látták a valóságot, akkor meg már nem lehetett visszacsinálni. Belegondolva, nem kizárt, hogy amikor az elhíresült „pofonelcsattanós” közmeghallgatáson a kormányhivatal vezetője azt mondta emelt hangon, hogy Magyarországon olyan gyár nem működhet, ami szennyez, mert azt be kell zárni, még maga is elhitte.

—(Papp László polgármester egy közmeghallgatáson a „gazdaságfejlesztés” előnyeiről beszél:

https://www.facebook.com/reel/2407030626479111

https://www.facebook.com/reel/2407030626479111 ; egy másik videóban a hatóság embere bizonygatja, hogy Magyarországon nem működhet környezetszennyező gyár: https://www.facebook.com/watch/?v=1888767831744242 )——-

https://www.facebook.com/watch/?v=1888767831744242

De hát ez már 2023 januárjában volt! 2022-ben sorozatban jelentek meg cikkek az Átlátszóban a gödi Samsung szennyezéseiről…

Gödről úgy beszéltek Debrecenben, mintha az nem is Magyarországon lenne, hanem 20 kilométerre Magyarország fölött lebegne. Ami ott előfordult, az itt nem történhet meg, értsük meg, hangoztatták.

Figyelemreméltó, hogy a mikepércsi polgármester megpróbálta asztalhoz ültetni a gyártókat és a lakossági oldalt. Majdhogynem azt vetette föl, hogy beszéljünk róla, kell-e ez nekünk.

Kétségkívül ő volt az első, aki megpróbált eljárni a megfelelő tájékoztatás érdekében. De a Déli Ipari Park vezetőjén kívül nem jelent meg senki, aki érdemben tudott volna válaszolni a kérdésekre. Sokat számított, hogy sok munkahelyet ígértek. Ez fontos volt annak a generációnak, amely megélte a rendszerváltást, a munkahelyek elveszítését. Tudják, hogy ha van munka, akkor mindegy, milyen, fent tudják tartani a családjukat.

Jól tudom, hogy ezekben az üzemekben 70:30 százalék körüli a debreceni és környékbeli munkavállalók aránya a vendégmunkásokhoz képest?

Hát, mi egészen más hallunk, épp az ellenkező arányt. Legalábbis a Déli Ipari Park ázsiai gyáraiban.

Érthető módon a települések sosem egységesek az ellenállásban, hiszen mindig van, aki jól jár, akinek a földjét sok pénzért megveszik, aki abban bízik, hogy majd beszállító, alvállalkozó lesz, hogy majd az adóbevételből lesz járda a háza előtt…

Ez így van itt is. Volt olyan gazda, aki fölszólalt, hogy kisemmizték, egy másik eladta a földjeit, átköltözött az út másik oldalára, és a referencia-tehenészetét kibővítette még sertésteleppel is. Nem tudom, realizálta-e, hogy a gyár három kilométeres körzetében állatokat tartani kockázatos. Még mindig van, aki megdöbben, amikor arról beszélünk, hogy ezek a gyárak a talajt is tönkre tehetik. Hajdúszoboszló lakossága először megijedt a gyárak közelsége miatt, de most sokan örülnek, hogy az ingatlanjaikat kiadják ázsiai munkásoknak. Nem érdekli őket, mivé lesz így a híres fürdőváros, Hajdú-Bihar gyöngyszeme.

Hajdúszoboszló vize nem forog veszélyben?

Nem tudjuk. Elméletileg fölmerült, hogy lítiumot lehetne kinyerni a termálvízből, Dr. Fábián István, a Debreceni Egyetem vegyész professzora német tanulmányokat hozott föl tájékoztatásul, amelyek kimutatták, hogy egyrészt mikroföldrengéseket okoz az eljárás, másrészt nem gazdaságos. Egyelőre szerencsére nincs róla szó. Ugyanakkor az, hogy technológiai vízzé nevezték át a termálvizet, óvatosságra int.

Ő az, aki arra is figyelmeztetett, hogy a lítium-ionos akkumulátorokra nem érdemes nagy jövőt építeni, mert mire megtérülhetne a gyártásuk, elavul a technológia. A CATL többféle típusú akkumulátort fog készíteni, jól tudom?

Igen, már a harmadik engedélymódosításnál tartunk. Most az LFP (lítium-vasfoszfát akkumulátor vagy LiFePO4 – a szerk.) az új irány, ami állítólag kevésbé szennyez, és akár ezer kilométert is képes menni töltés nélkül. Én azért óvatos vagyok, lássuk előbb a technológiát! Olyan gigantikus a gyár, akkora veszélyes anyagkészletet kell mozgatni, hogy az már alapból nem megnyugtató. Annyit látunk, hogy van itt három felső küszöbértékű üzem egymás három kilométeres hatósugarában, és ezeknek az együttes kibocsátását nem vették figyelembe. A Déli Ipari Park már megépült gyáraiban 175 szennyező pontforrása van, ennyi helyen bocsátanak ki veszélyes anyagokat. Ha a többi fázis is felépül, akkor lesz 260.

A jogszabályok szerint csak az összeadódó hatásokat figyelembe véve lehet egységes környezethasználati engedélyt kiadni. Hogyan lehetett ezt megkerülni?

Az egyik módszer épp az említett „leszeletelés” volt. Ami a jogszabályok alkalmazását illeti, a magzatkárosító NMP három pontforrásának megengedett kibocsátását a CATL harmadik engedélymódosításban már sikerült 150 mg/m3-ről 2-re levinni, de Komáromban még mindig 150, csak 2028 januárjától kell 2 alatt tartani. Úgy, hogy a komáromiak ráadásul megkapják más üzemek NMP-vel szennyezett vizét is, mert kiderült, hogy sehová nem engedik be az NMP-regenerálót. Arra is vannak szigorú jogszabályok, hogy ha egy üzem nem sorra megszegi a környezetvédelmi előírásokat, akkor be is lehet záratni, ez mégsem történik meg.

A másik aggályos tényező a CATL mérhetetlen vízigénye. Az eredeti engedélyben mekkora vízfelhasználásra adott engedélyt a hatóság?

A gyár napi 3000–6000 köbmétert kért. Ez önmagában is sok, ráadásul a gödi üzem ennél jóval többet használ, miközben kisebb az energiaigénye – ez már eleve kérdéseket vet fel. Amikor rákérdeztünk, mitől függ, hogy három- vagy hatezer köbméter, azt mondták: nem kell aggódni, csak néhány nap lesz magasabb a fogyasztás. Volt azonban olyan dokumentum, amely a teljes Déli Ipari Park vízigényét 40 ezer köbméter/napra tette – ez rövid időn belül eltűnt, majd jöttek a magyarázatok, hogy félreértés történt. Csakhogy 40 ezer köbméter Debrecen teljes alapvíz-felhasználásával mérhető össze, ami nyáron 60 ezerre is felmegy. A hiányzó vizet a Tiszából pótolnák. Nem véletlen, hogy ennyire sürgős lett a CIVAQUA program: így nemcsak a város egyes részeihez, hanem a gyárakhoz is eljuthat a víz a Keleti-főcsatornán keresztül.

A vízigény jelentős részét tisztított szennyvízből fedezné a gyár. Mi a helyzet a szürkevíz felhasználásához szükséges infrastruktúra kiépítésével?

Állítólag halad, bár a fogalom alatt azért mindenki mást ért. Szürkevízről először a harmadik engedélymódosítás kapcsán hallottunk. Ehhez az iparhoz irtózatosan sok víz kell, mert tűz- és robbanásveszélyes, ezért folyamatosan hűteni kell. Kíváncsiak voltunk, honnan fogják ezt biztosítani. Volt olyan szóbeszéd, hogy olyan területet kaptak meg, ahol már volt fúrt kút. Közadatigénylésünkre azt válaszolták, hogy erről nincs tudomásuk.

Ha én vállalkozó lennék, és egy ekkora beruházásra készülnék, azért utána néznék annak, van-e ott elég víz.

Amikor találkoztunk a CATL kommunikációs képviselőjével, azt mondta: nekünk nem a gyárral van problémánk, mert a szükséges víz- és energiamennyiséget nekik megígérték. Ez szerinte nem a cég, hanem Magyarország befektetése. Csakhogy ha összeadjuk az állami támogatásokat és infrastruktúra-fejlesztéseket, miközben a lakossági hálózatok siralmas állapotban vannak, az jön ki, hogy a CATL dolgozónként mintegy 64 millió forint támogatást kap. De ha már az infrastruktúránál tartunk, megemlítem a 106-os vasútvonalat is. Régen ezen ment a vonat Nagyváradra, Trianon után azonban elvágták. Hat kilométeres szakasz hiányzott ahhoz, hogy újra össze lehessen kötni. Voltak olyan álmok is, hogy tram-train menjen Nagyváradig. Pár éve egy fantasztikus kezdeményezés indult el az EU Értől az Óceánig pályázata kapcsán. A települések, ahol áthalad a 106-os vasútvonal, felújították a várótermeket, ez lett az ország második legforgalmasabb mellékvasútja, Debrecen legkihasználtabb agglomerációs útvonala. Ám, mivel a 106-os keresztülmegy a CATL területén, egy része ipari vágány lett, a többit fölszedték. A nagykereki vonalon lakók így vonatpótló buszokkal járnak, és bíznak benne, hogy egyszer valamikor lesz itt újra vonat.

A Semcorpban történt február végi robbanáshoz hasonló „esemény” kezelése egyértelműen árulkodik arról, hogy a hatóságok első reakciója az, hogy „szennyezés nincs, robbanás nincs, látnivaló sincs”. (A MIAKÖ videója nem egészen ezt támasztja alá: https://www.facebook.com/watch/?v=1253617136697447; vagy https://www.facebook.com/watch?v=1430237525490940 ) A HALMS ügyére nyilván kevesen emlékeznek: a cég a technológiai szennyvizét a közeli Kisgunyori-árokba vezette, amiért 2 millió forintra megbírságolták, de ez mind csak a 2024-es választások után derült ki. Ezek után mennyire bíznak az emberek a híradások hitelességében?

https://www.facebook.com/watch/?v=1253617136697447

https://www.facebook.com/watch?v=1430237525490940

Se a hatóságokban, sem abban, hogy a cégek ügyelnek arra, hogy ne kerüljön ki szennyezés. Emiatt folytonos nyomozó munkára van szükség. Kimegyünk a helyszínre, videózzuk, fotózzuk, amit látunk, írunk közadatigénylést, mert különben elsumákolnak mindent. Ahogyan a HALMS esetében tették, amikor a nyilvánvaló környezeti károkozást „hulladékelhelyezési problémára” keretezte át a hivatal.

Debrecen polgármestere életre hívott egy „Zöld Őrszem” elnevezésű szolgálatot. Az mit csinál? Vannak például talajvízfigyelő kutak?

A gyáraknak vannak. Ennyi pénzből azonban már csinálhattak volna egy adatszolgáltató rendszert, összekötve a hatósággal. Mi a saját méréseinkben fogunk megbízni. Az egyesületünk belekezdett egy „Anyádmér” nevű levegőszennyezettséget mérő rendszer telepítésébe is, erre a célra gyűjtéseket szervezünk. Az adatokat föltettük a honlapunkra, hogy mindenki lássa, mert például a Zöld Őrszem decembertől január végig egyáltalán nem működött, karbantartási okokra hivatkozva. Évek óta látjuk, hogy szezonálisan mindig is ekkor volt a legmagasabb a levegőszennyezés szintje, most erre jön rá a gyárak kibocsátása.

Az elektromos autóiparban egyelőre nyomokban sem működik a körkörösség. Se digitális akkumulátorútlevél, se zárt láncú gyártás, és folyamatosan változik a technológia. Az akkumulátorok újrahasznosítása igen problémás, miközben a gyártásuk nem állt le. Mintha senkit nem érdekelne, hogy majd mi lesz ezekkel.

De minket hadd érdekeljen már! Hadd szólaljunk fel, hogy másfél kilométerre van az óvoda ezektől az üzemektől. Amíg nem tudják az emberek, mivel jár egy ilyen üzem, addig nem feltétlenül tartják veszélyesnek.

Igen, de ez nem jelenti azt, hogy aki nem a szomszédságában lakik, az ne lenne érintett. Kellemetlen szembenézni azzal, hogy civilizációnk energiafaló technológiák használatára épül – az elektromos járműipartól a távközlésen át a mesterséges intelligenciáig. Miközben addig kereskedünk a kvótákkal hogy lassan magunk is elhisszük, hogy nemsokára elérjük a karbonsemlegességet.

Ez van Debrecenben is. A CATL 1-es üzemének becsült gázfelhasználása a közlekedéssel és minden egyéb járulékos fogyasztással csaknem annyi széndioxidot fog kibocsátani, amennyit a város klímacélként megtakarítani vállalt. 2030-ig legalább 40%-kal kell csökkenteni a város CO2-kibocsátását 2013-hoz képest. Csakhogy becslések szerint a CATL éves CO2-kibocsátása elérheti Debrecen teljes jelenlegi kibocsátásának a felét. Amire a gyár képviselője azt mondja: igen, tudjuk, hogy lokálisan szennyez, de globálisan zöld.

Gondolom a legtöbb debreceni család vágyainak netovábbja is egy „zöld” autó, amelynek előállítása globálisan is meg lokálisan is szennyező. Lehet ezt csűrni-csavarni, csak éppen a fenntarthatóság nem jön ki.

Ugyanez igaz a telefonokra, laptopokra is. Meg kell nézni, hogyan készülnek, és kimondani: nem lehet globálisan zöld, ami helyben rombol. Nem nyugtathatjuk magunkat azzal, hogy a „rákos falvak” Kínában vannak. Ha nem figyelünk, könnyen mi leszünk Kína Kínája…

Mi lehet a küzdelmeitek legjobb kimenetele?

Ezek a gyárak azért jöttek ide, mert megígérték nekik, hogy senki nem kéri számon rajtuk a szabályok betartását. Itt nincs alapanyag, nincs elég munkaerő. Amit tőlünk megkapnak, az a vizünk, a talajunk, az egészségünk, és a gyenge jogi környezet. Ha ez nem lesz megengedett, nem biztos, hogy megéri nekik, és akkor esetleg odébbállnak.

Hogyan élitek meg, amikor pont azok, akikért dolgoztok – persze nyilván saját magatokért is -, támadnak benneteket azzal, hogy akadékoskodtok és a kormánnyal szemben politizáltok?

Nagyon nehezen. A végtelen politikai megosztottságból fakadóan, aki elkötelezett a kormány iránt, az inkább nem akarja meghallani, amit mondunk. Aki viszont nem zsigerből utasít el, és nem tulajdonít politikai szándékot a fellépésünk mögött, az általában megérti, hogy miért lesz rossz egy ilyen üzem mellett élni, és hogy nehéz ott tenni bármit, ahol nem számít a bírósági ítélet, se a hivatali büntetés, csak a politikai akarat.

A személyedet ért támadásokat hogyan viselted – voltál „hisztis nő”, „Soros-bérenc”, „hazaáruló” az „olajlobbi fizetett ügynöke” – és mi még?

Áldebreceni, álcivil… – még álanya is voltam. Elmondom, mi segített: a humor, és ez a szűk közösség – a családom és akik ismernek, értenek, szeretnek.

Emlékszem, még az elején egy videóban úgy fogalmaztál, az vágott mellbe, hogy azt mondták, ezt már nem lehet megállítani. És tényleg nem lehetett. Mitől nem adtátok föl?

Sokat beszélgettünk róla, hogy mikor jön el az a pont, amikor elengedjük. Azt gondolom, hogy aki már három éve követi ezt a történetet, az nem fog tudni úgy élni itt, hogy tudja, mi vár rá. Azért küzdünk, hogy ne valósuljon meg úgy, ahogy az a laza engedélyekben áll – ha lehet pedig inkább sehogy sem.

Milyen eredményeket tudsz felsorolni?

A legnagyobb eredmény az, hogy tudatosult az emberekben és beszédtéma lett: nemcsak Göd van, nemcsak Mikepércs vagy Debrecen, hanem csaknem 50 akkuipari gyár lett Magyarországon. Már nincs hova költözni. Az is eredmény, hogy ezeknek a gyáraknak azért szembe kell nézniük hatósági ellenőrzésekkel, büntetésekkel, be kell építeni a szűrőt, meg kell javítani a füstelszívót, ki kell táblázni a vészkijáratot, föl kell szerelni a csapadék-felfogót… Ezek mind lassítják a beruházást, és teszik egyúttal biztonságosabbá. Nagyon büszke vagyok arra, hogy a Ludwig Múzeumban az „ellenállás akkumulátorai” között szerepel a Miakö, és azt gondolom, ez kicsit trendivé is teszi a civilséget, a lakossági érdekek képviseletét, az aktivizmust. (https://www.ludwigmuseum.hu/system/files/news/attachments/2025-10/booklet_golden_repair_2025.pdf)

Van különbség kínai és dél-koreai üzem között?

Sok névtelen jelzést kapunk az ott dolgozóktól a munkakultúráról, a biztonságról, a hulladékkezelésről. Olyan kérdésről is hallottunk, hogy egy koreai alsóbb vezető azt firtatta: Magyarországon mi fér bele fizikai fegyelmezésként a munkavállalókkal szemben. Nehéz volt elhinni – de amikor arról is érkezett jelzés, hogy valakit büntetésből bezártak, már nem tűnt annyira elképzelhetetlennek. Fotókat is kapunk kínai gyárról: volt, amin patkányok látszottak a gyár területén. Olyan is előfordult, hogy valaki versbe szedve írta meg, milyen problémákat tapasztal odabent.

Korábban többen is mondták, hogy a Tisza nem a kellő súlyán kezeli a témát. Magyar Péter gödi videósorozata után ezt már nem lehet elmondani. Ha változás lesz, a ti hozzáállásotok is változik?

Miután a Tisza pontosan megértette, mivel állunk szemben, úgy fog eljárni, ahogyan kell. Ha nem, akkor a Miakö itt lesz, és ugyanúgy kiáll az értékei védelmében… Mi itt élünk a gyárak mellett, és mindennap kell vele foglalkoznunk, mert ezektől függ, hogy mivé válik az életünk munkája – a családunk, a kertünk, a házunk. Azt gondolom, az igazi patriotizmus az, amikor a saját utcánkat védjük, a saját településünket, a levegőnket, vizünket, talajunkat, fáinkat, bokrainkat.

A Anyák a környezetszennyező gyárak ellen: a mikepércsi civilek harca bejegyzés először MAGYARORSZÁG ZÖLD HANGJA-én jelent meg.