Hírolvasó

Négy éve a világ országai megállapodtak abban, hogy megállítják és visszafordítják a természet pusztulását. Az október végi jereváni biodiverzitási konferencián azonban kiderült, hogy a vállalások teljesítéséhez gyorsabb cselekvésre és több pénzre van szükség. A finanszírozás egyik lehetséges eszközét a biodiverzitás-kreditek jelentik – a kérdés csak az, hol húzódik a határ a természet védelmének finanszírozása és a pusztítás megvásárlása között.

Egy ősi láp helyére nem lehet egyszerűen másikat tenni. Egy idős erdő sem nő vissza attól, hogy valahol elültetnek ugyanannyi fát. Mégis egyre fontosabb kérdés a nemzetközi természetvédelemben, hogyan lehet pénzben kifejezni a megőrzés értékét – és hol kezdődik az a veszélyes gondolkodás, amely szerint megfelelő összegért minden veszteség pótolható. Ez a dilemma az október 19–30. között Jerevánban megrendezett ENSZ-biodiverzitási konferencia, a COP17 egyik nagy témájához, a természetvédelem finanszírozásához kapcsolódott. A találkozón először értékelték átfogóan, hogyan halad a világ a 2022-es kunming–montreali megállapodás végrehajtásával.

Négy évvel ezelőtt Montrealban azt vállalták a világ országai, hogy 2030-ra a bolygó szárazföldjeinek és vizeinek legalább harminc százalékán hatékonyan megóvják a természetet, a leromlott élőhelyek ugyanekkora részén pedig elindítják a helyreállítást.

A cél akkor az volt, hogy az évtized végére ne csak lassítsuk a természet pusztulását, hanem fordítsunk is a folyamaton. Azóta eltelt a rendelkezésre álló idő fele. A jereváni mérleg szerint azonban a jelenlegi ütemmel nem érhetők el a célok. Az elfogadott jereváni cselekvési irány ezért a végrehajtás felgyorsítását, a finanszírozás erősítését és a természetkárosító támogatások átalakítását sürgeti.

“A 2030-as célok teljesítése veszélyben van” – fogalmaz egyértelműen Ujj Zsuzsanna, a Magyar Természetvédők Szövetségének természetvédelmi szakértője. “Bár sok ország tett vállalásokat, az intézkedések és a rendelkezésre álló pénz egyelőre nem elegendő. A feladat ráadásul nem oldható meg pusztán újabb védett területek kijelölésével. Azt is biztosítani kell, hogy a védelem a valóságban működjön. Ebben olyan területek is szerepet kaphatnak, amelyek nem hagyományos természetvédelmi besorolásúak, kezelésük mégis tartósan megőrzi az élővilágot. Ezeket jelöli az OECM rövidítés, és a montreali harmincszázalékos cél velük is számol” – jelezte az MTVSZ szakembere. Szerinte ez azonban nem lehet puszta könyvelési megoldás. Egy terület beszámítása akkor jelent előrelépést, ha a megőrzés eredménye is igazolható.

A többnapos vitán ugyanakkor élesen megjelent az a vélemény, hogy a pénzkérdésnek két oldala van, miközben több forrást kell találni a természetvédelemre, közben azt is meg kell nézni, mire költünk már most. Nehéz előrelépést várni, ha a helyreállításra szánt támogatások mellett más közpénzek továbbra is az élőhelyek romlását ösztönzik.

A káros támogatások átalakítása ezért a jereváni eredmények között is hangsúlyos helyet kapott. A konferencián új finanszírozási vállalásokat is bejelentettek, de a hivatalos záróértékelés továbbra is az egyik legnagyobb akadályként nevezte meg a forráshiányt.

A finanszírozási viták egyik legkényesebb pontja a biodiverzitás-ellensúlyozás, angolul a biodiversity offsetting. Az elnevezés mögött az az elképzelés áll, hogy egy beruházás természetkárosítását másutt végzett helyreállítással vagy természetvédelmi intézkedéssel lehet ellentételezni. Ehhez piacon értékesíthető biodiverzitás-kreditek is kapcsolódhatnak.

Az MTVSZ ezt a megközelítést ellenzi. Ujj Zsuzsanna szerint fennáll a veszély, hogy a rendszer gyakorlatilag „fizetős engedélyt ad a pusztításra”: a beruházó másutt finanszíroz valamilyen természetvédelmi munkát, az eredeti élőhely elvesztése pedig rendezett tételként jelenik meg.

Csakhogy az élőhelyek nem egyforma, egymással szabadon felcserélhető egységek. Egy idős erdő értékét a fák mellett a talaj élővilága, a holtfa, az odúk és a fajok hosszú idő alatt kialakult kapcsolatai adják. Egy másutt létrehozott ültetvény ezeket nem pótolja néhány év alatt.

A szakértő szerint a rendszer a megelőzés elvét is gyengítheti. Ha a vita túl hamar arról kezd szólni, hol és mennyiért lehet ellentételezni a veszteséget, háttérbe szorulhat az első kérdés: elkerülhető-e maga a károkozás? Az MTVSZ a helyi közösségek kiszorításának veszélyére is figyelmeztet. A kompenzációra kijelölt területek megszerzése újabb konfliktusokat okozhat, ha az ott élők jogait és megélhetését nem veszik figyelembe.

Mindez nem jelenti azt, hogy az MTVSZ minden kompenzációt ellenezne. Ujj Zsuzsanna hangsúlyozza: egészen más megítélés alá esik, ha egy gazdálkodó azért kap támogatást, mert a természet megőrzése érdekében vállal többletköltséget vagy mond le bevételről.

A különbség a kiindulópontban van. Az egyik esetben egy meglévő érték fennmaradását segítik. A másikban egy bekövetkező veszteséget próbálnak máshol jóváírni.

Nagy Dénes, a Magyar Madártani és Természetvédelmi Egyesület Természetvédelmi Osztályának vezetője arra emlékeztet, hogy a természetkímélő gazdálkodáshoz kapcsolódó kompenzációs támogatások rendszere közös szabályozási keretre épül az Európai Unióban. Magyarországon a biodiversity offsettingre is volt eseti példa, az Audi gyár bővítésénél Natura 2000 területek bővítésével lehetett kompenzálni nemzetgazdaságilag kiemeltnek tekintett beruházás környezeti hatását. Ezért önmagában a kompenzáció említése még nem jelent új rendszert vagy a COP17 nyomán megnyíló támogatási lehetőséget. A jereváni döntések az uniós természetvédelmi szabályokat sem írják át automatikusan. Ujj Zsuzsanna is különválasztja a nemzetközi tárgyalások eredményeit attól, hogy ezekből később milyen európai és hazai intézkedések lesznek.

Az MTVSZ szakembere úgy véli, hogy a jereváni vállalások igazi próbája az lesz, változik-e valami az erdőkben és a földeken. Több teret kapnak-e a vegyes korú, változatos erdők, megmaradnak-e a sövények, fasorok és vizes élőhelyek az agrártájban? Úgy látja, a természet megőrzése a vízgazdálkodásnak, a bányászatnak és az építőiparnak is feladata: a nemzetközi célok akkor érnek valamit, ha ezeknek az ágazatoknak a mindennapi döntéseiben is megjelennek.

A kompenzációknál pedig szerinte a befizetett összeg önmagában keveset mond. A természetvédelmi többlethatás a döntő: javul-e valami, ami a pénz nélkül nem javult volna? A finanszírozás elszámolásánál is ezt kellene számon kérni. Ha egy beruházó fizet az általa elpusztított élőhely ellentételezéséért, az még nem jelenti automatikusan, hogy gyarapította a természet védelmére fordított forrásokat. Ujj Zsuzsanna szerint azt kell látni, mi marad a mérleg végén: valódi nyereség az élővilágnak, vagy egy kipipált pénzügyi tétel.

A konferencia után így nemcsak azt érdemes figyelni, mennyi pénzt ígértek a természetvédelemnek. Legalább ilyen fontos, milyen feltételekkel érkezik, ki fér hozzá, és mit várnak érte cserébe.

A Biodiverzitás-kreditek: beárazható-e a természetpusztítás? bejegyzés először Magyarország zöld hangja-én jelent meg.

Az éghajlatváltozás hatásai nem állnak meg egy-egy ágazat határán: egy szélsőséges időjárási esemény az energiaellátástól a vízellátáson át az egészségügyig több létfontosságú rendszer működését is veszélybe sodorhatja. Az Európai Bizottság új keretrendszerrel kívánja ellenállóbbá tenni a kontinenst, amely már most is évente több tízmilliárd eurós éghajlati károkat szenved el. Schaffhauser Tibor, a Green Policy Center társalapítója és senior klímapolitikai tanácsadója bemutatja, miért kell az alkalmazkodás mellett a rendszerek ellenálló képességét is erősíteni, és milyen feladatokat jelent ez Magyarország számára a vízgazdálkodástól a kritikus infrastruktúrák védelméig.

Szerző: Schaffhauser Tibor, a Green Policy Center társalapítója és senior klímapolitikai tanácsadója

A cikk forrása a Másfélfok. A Zöld Hang a cikket a Másfélfok szerkesztősége engedélyével vette át.

Az éghajlatváltozás egyre súlyosabb gazdasági és társadalmi károkat okoz Európában. Az elmúlt évek, különösen a 2026-os nyár hőhullámai, aszályai és erdőtüzei mellett a pusztító árvizek és a folyók vízszintjének szélsőséges ingadozásai is rámutattak a kontinens növekvő éghajlati kitettségére. Az Európai Bizottság becslése szerint 2022 és 2025 között az éghajlati károkból eredő gazdasági veszteségek megközelítették a 200 milliárd eurót, ami évente átlagosan mintegy 50 milliárd eurót jelent, ez az összeg pedig a jövőben még exponenciálisan nőhet is, ha nem történik rendszerszintű beavatkozás. Ezek a negatív hatások viszont már most is közvetlenül érintik a lakosságot, a vállalkozásokat és az infrastruktúrát, miközben az egyes ágazatokban jelentkező működési zavarok más rendszerekre is tovagyűrűzhetnek, és így más ellátásbiztonsági kockázatokat okozhatnak.

Forrás: Green Policy Center – Klímaváltozás és Biztonság Magyarországon A klímaváltozással szembeni ellenálló képesség több, mint az alkalmazkodás

A fokozódó éghajlati hatásokhoz azonban nem elég egyszerűen alkalmazkodni: magát az ellenálló képességünket, vagyis rezilienciánkat kell növelni. Fontos tisztázni, hogy az alkalmazkodás és a reziliencia, bár egymáshoz kapcsolódó fogalmak, mégsem azonosak. Ahogy a Green Policy Center legújabb, rezilienciával foglalkozó tematikus anyagában is kifejtjük, az alkalmazkodás elsősorban arra irányul, hogy egy adott rendszer mérsékelje a már napjainkban is tapasztalható klímaváltozásból eredő károkat, és kezelje a megváltozott körülményeket. A reziliencia ennél tágabb képesség: azt jelenti, hogy egy társadalmi, gazdasági vagy természeti rendszer egy sokkhatás bekövetkezésekor is képes fenntartani alapvető működését, majd helyreállni, tanulni az eseményből és szükség esetén átalakítani saját működését. Erre azért van szükség, mert a klímaváltozás hatásai nem elszigetelten jelentkeznek. Egy áramszünet például a vízellátást, a távközlést és az egészségügyi ellátást is veszélyeztetheti, míg a vízhiány a mezőgazdasági termelésen keresztül az élelmiszer-ellátásra, az árakra, a munkahelyekre és a befektetésekre is hatással lehet. A reziliencia erősítése ezért nem merülhet ki az egyes ágazatok különálló alkalmazkodási intézkedéseiben: a rendszerek közötti függőségeket és a lehetséges láncreakciókat is figyelembe kell venni a döntéshozatalban.

Forrás: Green Policy Center – Klímareziliencia Magyarországon 2026 nyarának tükrében Az EU a 3 fokos felmelegedés kockázatát is beépítené a tagállamok tervezésébe

Az Európai Bizottság ezekre a kihívásokra reagálva mutatta be október végén az EU új éghajlati reziliencia-keretrendszerét, amelynek célja, hogy a kontinens felkészültebben tudja előre jelezni, megelőzni és kezelni az éghajlati kihívásokat és kockázatokat. A keretrendszer egyik fontos újdonsága a közös európai klímaváltozási forgatókönyvek alkalmazása. A javasolt éghajlati rezilienciáról szóló jogszabály (Climate Resilience Law) az Európai Klímatudományos Tanácsadó Testület ajánlásával összhangban a Párizsi Megállapodásban kitűzött céloknál magasabb, 2030-ra 1,5 °C-os, 2050-re 2 °C-os, 2100-ra pedig 3 °C-os globális felmelegedéssel számol az iparosodás előtti szinthez képest. Itt fontos megjegyezni, hogy a javasolt pálya nem azt jelenti, hogy ne lenne szükség a kibocsátások gyors csökkentésére vagy hogy lemondanánk a Párizsi Megállapodás szerinti cél megvalósításáról. Ez a pálya inkább közös viszonyítási alapot teremtene a tagállamok, a befektetők és az ipar számára az éghajlati kockázatok értékeléséhez, és segítené, hogy a hosszú távú beruházási és szakpolitikai döntések során ne a múltbeli éghajlati viszonyokból induljanak ki, hanem a jövőben reális eséllyel előforduló legnagyobb éves kilengésekkel szemben is ellenállóvá váljanak.

Először is üdvözlendő, hogy a nemrég bemutatott új uniós keretrendszer az éghajlati rezilienciaszempontjait valamennyi fontosabb szakpolitikai területbe be kívánja építeni, mivel már nem lehet elkülönülten, silószerűen kezelni az egyes szektorokat. Ezen felül egyszerűsítené a tagállami tervezést egyetlen, átfogó nemzeti stratégiai terv bevezetésével, illetve rendszeresebb, összehangolt éghajlati kockázatértékeléseket szorgalmaz. A keretrendszer gyakorlati eszközöket is kínál; az Európai Klímatérkép az éghajlati veszélyeket jeleníti meg, a Klímareziliencia-eszközök Navigátora segíti a megfelelő alkalmazkodási eszközök kiválasztását, a Megoldások Felfedezője pedig már kipróbált alkalmazkodási megoldásokat mutat be. A Bizottság emellett európai hőhullámkezelési tervet, klímabiztosítási szövetséget és vízügyi kezdeményezést is tervez előkészíteni. A Bizottság tervei között szerepel továbbá a katasztrófákra való felkészüléssel foglalkozó PreparEU tanácsadó csoport létrehozása, a 100 leginkább éghajlatváltozásnak kitett európai térség azonosítása, valamint egy uniós stratégiai éghajlati rezilienciaterv kidolgozása 2028-ra.

A vízmegtartás, az infrastruktúra védelme és a mezőgazdaság átalakítása is kulcsfontosságú Magyarország számára

Magyarország számára a keretrendszer egyik legfontosabb tanulsága, hogy a klímakockázatokat a hosszú távú gazdasági, fejlesztési és biztonsági döntések alapvető szempontjaként kell kezelni. Ahogy azt a 2026 nyarának környezeti hatásaira reflektáló javaslatcsomagunk is kifejti, a hazai tervezésben is rendszeresen vizsgálni kell, hogy a különböző éghajlati forgatókönyvek miként befolyásolják az egyes rendszerek működését, és milyen tovagyűrűző hatásokkal járhatnak. Ehhez a meglévő adat- és monitoringrendszerek összehangolására, rendszeresen frissített éghajlati adatokra és kockázatértékelésekre, valamint a beruházások és stratégiák klímakockázati vizsgálatára van szükség. A civil klímatörvény-javaslat előkészítésében résztvevő 200 civil szervezet szerint a készülő klímatörvényben is érdemes lenne rögzíteni a klímakockázati hatásvizsgálat kötelezettségét a meghatározott értékhatár feletti állami beruházások és a területrendezési tervek esetében. A feladat tehát nem feltétlenül új intézmények létrehozása lenne, hanem a meglévő kormányzati és ágazati tervezési folyamatok összehangolása, valamint a helyi, regionális és országos szereplők közötti együttműködés erősítése.

Azonban, hogy konkrétabbak is legyünk, Magyarországon különösen három területen indokolt a klímareziliencia erősítése: ezek a vízgazdálkodás és területhasználat, a kritikus infrastruktúra és energiaellátás, valamint a mezőgazdaság és természeti rendszerek.

• Vízgazdálkodás és területhasználat: Hazánkban sok területen a vízhiány és a szélsőséges csapadék egyaránt komoly kihívást jelent. Az árterek leválasztása, a vizes élőhelyek visszaszorulása és a burkolt felületek növekedése azonban csökkenti a táj természetes vízmegtartó képességét. Ezért meg kell őrizni a vízvisszatartásra alkalmas területeket, helyre kell állítani a természetes pufferterületeket, és össze kell hangolni a mezőgazdasági, településfejlesztési, ipari és természetvédelmi szempontokat. Az új beruházásoknál előnyben kell részesíteni a már beépített, de kihasználatlan területek hasznosítását a további zöldmezős fejlesztésekkel szemben.
• Kritikus infrastruktúra és energiaellátás: Az energia-, víz-, közlekedési és digitális infrastruktúrák egymástól való függése miatt egyetlen rendszer kiesése is több alapvető szolgáltatás működését veszélyeztetheti. A tervezés során ezért nemcsak az egyes infrastruktúra elemek éghajlati kitettségét, hanem a rendszerek közötti függőségeket és a lehetséges dominóhatásokat is vizsgálni kell. Ehhez rendszeres kockázatértékelésekre, stressztesztekre, vészforgatókönyvekre és megfelelő tartalék kapacitásokra van szükség.
• Mezőgazdaság és természeti rendszerek: A vízhiány, a talaj állapotának romlása és a biodiverzitás csökkenése együttesen veszélyeztetheti a mezőgazdasági termelést és az élelmiszer-ellátás biztonságát. A mezőgazdasági, erdőgazdálkodási, vízgazdálkodási és természetvédelmi döntéseket ezért összehangoltan, tájléptékben kell meghozni, figyelembe véve a talaj és az ökoszisztémák állapotát, valamint a hosszú távú vízmegtartási lehetőségeket.

A három terület mellett a felkészülésnek ki kell terjednie az egészségügyi és katasztrófavédelmi rendszerekre is, különösen a hőhullámok és más szélsőséges időjárási események kezelésére. A reziliencia erősítése érdekében a megelőzést és a hosszú távú kockázatcsökkentést kell előtérbe helyezni, többek között korai előrejelző rendszerek, stratégiai tartalékok és célzott beruházások révén. Bár ezek a felsorolt lépések mind kormányzati akaratot és forrásokat kívánnak, legújabb nemzetközi kutatások szerint az alkalmazkodás nemcsak olcsóbb, mint a várható károk költsége, de még konkrét gazdasági előnyökkel is járhat. Ezen felül források is rendelkezésre állnak; szakmai műhelyünk szerint a szükséges rezilienciaberuházások finanszírozásában például az uniós kibocsátáskereskedelmi rendszerből (ETS) származó bevételek és a hazai zöldkötvény-kibocsátások forrásai is szerepet kaphatnak.

Összességében elmondható, hogy mind az új uniós reziliencia-keretrendszer, mind a Green Policy Center kiadványai is egy irányba mozognak; a klímaváltozás korában nem elég egy-egy problémára külön-külön reagálni, hanem olyan Magyarországra van szükség, amely egyszerre képes csökkenteni a kibocsátásait, alkalmazkodni a megváltozó éghajlathoz, és ellenállóbbá tenni azokat a rendszereket, amelyekre a társadalom és a gazdaság működése épül.

A cikk forrása a Másfélfok. A Zöld Hang a cikket a Másfélfok szerkesztősége engedélyével vette át.

A Egyetlen szélsőséges időjárási esemény is dominóhatást indíthat el bejegyzés először Magyarország zöld hangja-én jelent meg.

A ReményMakkjai Facebook-csoport önkéntesei a madarakkal összefogva segítik a hazai erdők megújulását: eddig több mint egy tonna őshonos tölgyfajtól származó makkot gyűjtöttek össze, amelyeket tollas barátaink segítségével juttatnak el az erdőkbe. A mintegy 750 tagot számláló közösség célja nemcsak a tölgyesek megújítása, hanem egy hosszú távon is aktív, cselekvő természetvédő közösség építése. Németh Andrással, a csoport alapítójával a kezdeményezésről és a csatlakozás lehetőségeiről beszélgettünk.

„Amíg ők az elefántcsonttoronyban ülnek, mi a cselekvő reménnyel megmentjük az őshonos makkokat, és feltuningoljuk leromlott erdeinket!” – ezzel a felütéssel toboroz önkéntes természetvédőket a közösségi oldalon Németh András, aki korábban, mint VízŐrző nyilatkozott egy másik fontos témában a Zöld Hangnak. A jelenleg mintegy 749 taggal büszkélkedő ReményMakkjai Facebook-csoport tagjainak célja a hazai erdők megmentése – nem is akármilyen eszközökkel. Az ötletgazda-csoportadmin szerint legfontosabb, hogy a kezdeményezésnek köszönhetően más ügyekben is hasonlóan ütőképes közösségek jöjjenek létre.

Korábban az ugyancsak önkéntes természetvédőket összekovácsoló VízŐrző mozgalom tagjaként mesélt a portálnak a vizek megtartásának fontosságáról. Ez egy másik önként vállalt természetvédelmi küldetés. Mi a célja az új Facebook-csoportnak?

A ReményMakkjai csoport szeptember utolsó napjaiban, október elején jött létre. Akkoriban nagyon érdekes helyzet volt az erdők körül. Aki emlékszik rá, tudja, hogy az internet közösségét és az ökológiai kérdések iránt érzékeny embereket is lázban tartotta, hogy éppen lejárt egy moratórium, és senki sem tudta igazán, mi lesz ezután az erdők sorsa. Sokan aggódtunk, és nem tudtuk, mire számíthatunk.

Ebben a bizonytalan helyzetben éreztem úgy, hogy valamit tennünk kellene, valami kézzelfogható, cselekvő dolgot. Így született meg a gondolat, hogy hozzunk létre egy kis közösséget, amelyet összeköt a cselekvés és a remény: a hit abban, hogy talán mégis jó irányba fordulhatnak a dolgok. Éppen akkor hullottak a makkok, így adta magát az ötlet: gyűjtsük össze őket, adjuk oda a szajkóknak, ők pedig széthordják, elrejtik az erdőben, és ezzel mi is segíthetjük az erdők megújulását.

Így lett a kezdeményezésből a ReményMakkjai csoport. Szeretnénk, hogy egyre többen csatlakozzanak, és egy nagy, összetartó közösség alakuljon ki körülötte. Könnyen lehet, hogy nemcsak a makkgyűjtésre és a szajkók segítségére lesz szükségünk, hanem máskor, más ügyekben is fontos lehet, hogy legyen egy közösség, amely képes összefogni és együtt cselekedni.

A csoport természetesen nyilvános. Kire számít? Kik csatlakozhatnak a kezdeményezéshez?

Bárki tagja lehet a csoportnak, teljesen nyilvános. Szeretettel várunk mindenkit, akinek kedve van csatlakozni egy jó hangulatú, cselekvő közösséghez. Legyünk minél többen, töltsük meg a Facebookot cselekvő reménnyel, és induljunk el együtt egy jó irányba! Tegyünk valami jót, valami hasznosat!

Lehet, hogy egyszer majd véget ér a maggyűjtés, hiszen ez alapvetően szezonális tevékenység, de emiatt egyáltalán nem kell aggódni. Ha már összegyűltünk, és kialakult egy közösség, akkor utána is számtalan lehetőségünk lesz arra, hogy együtt jó dolgokat csináljunk. A lényeg a közösség, az összefogás és az életközösségek védelme. Mindez benne van a ReményMakkjai gondolatában is, amelynek névadását Jane Goodall híres könyve, a Reménymagok is inspirálta.

Milyen fafajtákat szeretnétek megmenteni? Hogyan lehet biztosítani a tölgyesek további létét?

Nagyon fontos ökológiai alapelv, hogy kizárólag hazai, őshonos fajok terméseit gyűjtjük össze, és ezeket adjuk oda a szajkóknak, akik aztán gondoskodnak arról, hogy a magok megfelelő helyre kerüljenek, és idővel új fák nőhessenek belőlük. A szajkók ugyanis igazán „profi erdőtelepítők”: a téli időszakra táplálékot, elsősorban makkot raktároznak el, amelyeket különböző helyeken elrejtenek a talajban. Az el nem fogyasztott makkokból aztán új tölgyek fejlődhetnek, így a madarak természetes módon segítik az erdők megújulását.

Fontos azonban, hogy az elmúlt évtizedekben, sőt évszázadokban – ahogyan sok más növényfaj esetében is – a tölgyek közé is kerültek olyan betelepített, nem őshonos fajok, amelyeknek a makkját nem szeretnénk gyűjteni. Ilyen például a vörös tölgy, amelynek termését semmiképpen ne adjuk a szajkóknak. A négy hazai őshonos tölgyfajunk viszont a kocsányos tölgy, a kocsánytalan tölgy, a csertölgy és a molyhos tölgy. Ezek makkjait bátran gyűjthetjük, és felajánlhatjuk a szajkóknak, hogy segítsenek elültetni őket az erdőkben.

Eddig hányan csatlakoztak? Népszerű a mozgalom?

Eddig körülbelül 750 ember csatlakozott a csoporthoz, de azt gondolom, hogy talán nem is önmagában ez a legjelentősebb eredmény, hanem az, hogy már több mint egy tonna makkot sikerült összegyűjtenünk.

A csoportban rendszeresen megjelennek úgynevezett „makkmatematikai” és más hasonló, kedves, játékos posztok, amelyekből jól látszik, mekkora mennyiségről is beszélünk. Ha belegondolunk, ez már annyi makk, amennyivel akár egy nagy, kerekeken guruló kukát is teljesen csurig lehetne tölteni. És ezt a rengeteg makkot szépen hordják el a szajkók, hogy aztán elrejtsék őket az erdő különböző pontjain.

A legnagyobb mennyiség Cegléden gyűlt össze, ahol a helyi civilek és az általános iskolák is nagyon lelkesen bekapcsolódtak a kezdeményezésbe. Fantasztikus munkát végeztek, ha jól tudom, legutóbb már 600–700 kilogramm körüli mennyiségnél tartottak. Emellett Szolnokon, Debrecenben és számos másik városban is rengeteg makkot gyűjtöttek össze az önkéntesek. Nagyon jó látni, hogy ennyi helyen megmozdultak az emberek, és egyre többen érzik úgy, hogy egy ilyen egyszerű, helyi kezdeményezéssel is tehetnek valamit a környezetükért.

Ráadásul még most is érdemes csatlakozni! A makkszezonból ugyan már csak egy-két hét lehet hátra, de ez az időszak még bőven alkalmas arra, hogy bekapcsolódjunk a gyűjtésbe. Érdemes tehát minél több emberhez eljuttatni a kezdeményezés hírét, hiszen minden összegyűjtött makk számít, és minden újonnan csatlakozó ember tovább erősíti ezt a közösséget.

Mi a feladata az önkénteseknek?

Aki csatlakozik, annak tulajdonképpen nagyon egyszerű dolga van: meg kell keresnie a környékén egy jól termő tölgyfát, ki kell mennie, és össze kell gyűjtenie a lehullott makkokat. Van azonban egy nagyon fontos szempont: olyan helyekről gyűjtsünk, ahol a makk egyébként kárba veszne. Elsősorban tehát nem az erdőben szedjük össze a terméseket, hanem a településeken, belterületeken. Parkokban, parkolókban, járdák mellett, olyan helyeken, ahol az emberek eltapossák, vagy ahol előbb-utóbb összesöprik és kidobják a lehullott makkokat.

Természetesen az erdőben is lehetne olyan makkokat menteni, amelyek például a vadak miatt nem tudnak kicsírázni és fává fejlődni, de mivel ez a mozgalom még csak az első évében jár, egyelőre maradjunk az egyszerűbb, könnyebben szervezhető megoldásnál.

Gyűjtsük össze a településeken egyébként elvesző terméseket, és vigyük el őket a közelben található olyan, leromlott állapotú erdőterületek szélére, ahol jól jönne, ha új tölgyek jelennének meg. Fontos, hogy lehetőleg ne szállítsuk messzire a makkot, hanem maradjunk a helyi lehetőségeknél. Minél inkább helyben segítsük az erdők megújulását, és járuljunk hozzá ahhoz, hogy ezeken a területeken is újra megjelenhessenek a tölgyesek.

Ehhez pedig a szajkókra és az úgynevezett szajkótálcára van szükségünk. A tálcát egyáltalán nem kell túlbonyolítani: lehet egy kilyuggatott vödör, egy műanyag láda vagy bármilyen egyszerű tároló, amelyből nem potyog ki a makk, de a víz ki tud folyni belőle. Ezt fel kell helyezni egy fára, a többit pedig nyugodtan bízzuk a szajkókra. Meg fogják találni, és elhordják a makkokat, hogy elraktározzák őket a téli időszakra.

És ami egészen elképesztő, az a tempó, ahogyan dolgoznak! Vannak olyan helyek, ahol a szajkók egy-két nap alatt több kilogramm makkot is elhordanak. Hihetetlenül hatékonyak, pontosan tudják a dolgukat. Mi összegyűjtjük és elérhetővé tesszük számukra a terméseket, ők pedig elvégzik az erdőtelepítés természetes munkáját. Mondhatjuk úgy is: a szajkók imádnak minket, mi pedig imádjuk őket!

Ennyi az egész, nem kell túlgondolni. Egy kis odafigyelés, némi gyűjtés, egy egyszerű tálca, és máris részesei lehetünk egy olyan közös munkának, amelynek hosszú távon akár új erdők is lehetnek az eredményei.

Továbbra is nagyon várjuk a segíteni szándékozó természetbarátokat, akik ITT csatlakozhatnak a kezdeményezéshez.

Forrás:  facebook/ Madárfigyelő Szolnok Természetvédelmi Egyesület, facebook/ Hajdú-Bihar Megyei Erdőmentők

A Szajkókkal összefogva telepítenek tölgyeseket a civil önkéntesek: már több mint egy tonna makkot gyűjtöttek bejegyzés először Magyarország zöld hangja-én jelent meg.

A Balaton-part jövőjéről szóló vitákban egyre hangsúlyosabb kérdés, hogyan egyeztethető össze a fejlesztés a természeti értékek megőrzésével és a helyi közösségek érdekeivel. Fonyódligeten egy egykori természetközeli partszakasz helyén épülő, 99 lakásos beruházás kapcsán merültek fel ilyen aggályok. A helyiek nemcsak a táj átalakulása, hanem a vízvédelem, a közművek terhelhetősége és az engedélyezés körülményei miatt is kérdéseket fogalmaznak meg, miközben azt is szeretnék, ha a döntésekbe érdemben beleszólhatnának. A Zöld Hangnak helyi civilek és egy önkormányzati képviselő beszélt a beruházás lehetséges következményeiről, a vitás pontokról és arról, milyen lehetőségek vannak ezek tisztázására. Megkeresésünkre válaszolt a beruházó is.

Németh Helga, Fonyód önkormányzati képviselője

Betonozott tópart, monumentális társasházak sablonos kocka-sziluettje, megnövekedett közműhálózati terhelés, aggódó helyi lakosok. Ilyen hírek érkeznek az utóbbi években legkedvesebb tavunk, a „magyar tenger” környezetéből.

Fonyódliget neve sokak számára a fákkal övezett nyaralókat, a nyugalmat és a Balaton természetközeli világát idézi. A helyiek egy része szerint azonban a partszakasz karaktere fokozatosan megváltozik: a zöld területek helyén egyre nagyobb épületek jelennek meg, miközben egy korábban szabadstrandként használt terület is beépül. A Fonyódon megvalósuló, 99 lakásos Cordia The View beruházás kapcsán ezért nem csupán egy új épület sorsáról folyik a vita, hanem arról is, milyen jövőt szánnak a Balaton-partnak.

Dr. Antal Gabriella, Saskőy Zsuzsa fonyódligeti lakos és Németh Helga önkormányzati képviselő a Zöld Hangnak adott válaszaikban a környezeti, közösségi és jogi kérdéseket egyaránt felvetik.

Dr Antal Gabriella

Közösen használt partszakaszból magántulajdon

A nyilatkozók szerint a történet nem az építkezés megkezdésével, hanem jóval korábban indult. A Fonyód 8326/5 helyrajzi számú, közel egyhektáros ingatlant az önkormányzat 2017-ben értékesítette. Az ügyiratokban szereplő vételár 180,9 millió forint plusz áfa volt. A terület korábbi használata és a tulajdonosváltás körülményei máig fontos részei a helyiek kérdéseinek. Dr. Antal Gabriella számára a változás a közösségi tér elvesztését is jelenti.

„A területet a fonyódiak és az üdülőtulajdonosok évtizedeken keresztül természetközeli, szabadstrandként használt partszakaszként ismerték. A 99 lakásos lakóépület megjelenése ezért nem egyszerűen egy új beruházást jelent számunkra, hanem a korábbi közösségi használat és a megszokott táji környezet elvesztését is.” – fogalmazott Dr. Antal Gabriella. Saskőy Zsuzsa a településrész nevében is a táj jellegének megőrzését hangsúlyozta.

„Fonyód része Fonyódliget. Nevében hordozza milyen környezetet vettünk át a természettől. A jelenlegi építkezések együtt járnak a fák és a zöld területek megszüntetésével.” – figyelmeztetett a fonyódligeti lakos.

A nyilatkozatokban visszatérő gondolat, hogy a fejlődés önmagában nem elfogadhatatlan, de a léptéke és a környezeti következményei nem hagyhatók figyelmen kívül. Egy csendes, keskeny utcákkal feltárt, jellemzően családi házas üdülőövezetben egy 99 lakásos épület a tájképet és a környék használatát is átalakíthatja.

Mikor szólhat bele a lakosság?

A helyiek egyik fő kifogása, hogy szerintük nem kaptak kellő időben tájékoztatást a beruházás előrehaladásáról. Dr. Antal Gabriella a 2025 februárjában tartott közmeghallgatást idézte fel, ahol személyesen kérdezett rá a vízparti szabályozásra és a tervezett beépítésekre.

„Akkor azt a tájékoztatást kaptam, hogy a beruházás a szakhatósági eljárások során elakadt. Később azonban a beruházás engedélyezése továbbhaladt, erről pedig nem kaptunk olyan közvetlen tájékoztatást, amely lehetővé tette volna a helyzet időbeni megismerését és értékelését.” – mondta Dr. Antal Gabriella.

Németh Helga szerint az eljárás időrendjét is érdemes tisztázni. A képviselő-testület 2025. április 25-én fogadta el az 5/2025. (IV. 25.) önkormányzati rendeletet, amely június 1-jén lépett hatályba, és módosította a helyi építési szabályzatot. A rendelkezésükre álló adatok szerint a Cordia építési engedély iránti kérelmét május 30-án – tehát mindössze 1 nappal korábban – nyújtották be. Az építési engedélyt a SO/ETDR/2370-20/2025. számú határozattal július 31-én adták ki, ezt később a SO/ETDR/2370-24/2025. számú döntés követte.

A képviselő ugyanakkor külön hangsúlyozza: az időzítés önmagában nem bizonyít szabálytalanságot. A kérdés szerinte az, hogy az eljárás során mely előírásokat kellett alkalmazni, és megfelelően érvényesültek-e az érintettek tájékoztatáshoz, részvételhez és jogorvoslathoz kapcsolódó jogai.

„A lakossági részvétel nem lehet puszta formalitás. Akkor van valódi értelme, ha még a döntés előtt lehetőség van az érdemi véleményezésre és a tervek befolyásolására.” – fogalmazott Németh Helga önkormányzati képviselő.

A 2026. október 13-i önkormányzati, beruházói és civil egyeztetésen csupán egyetlen közterület közlekedési fejlesztése, valamint egy ezzel kapcsolatos lehetséges megállapodás került szóba. A képviselő szerint a testületnek a döntés előtt meg kell ismernie a szükséges előkészítő dokumentumokat, a közlekedési és közművizsgálatokat, valamint a környezeti következményeket.

A telekhatáron túl is lehetnek drámai következmények

A beruházás egyik érzékeny pontja a Pogányvölgyi-víz torkolatának közelsége. Németh Helga szerint a környezeti hatásokat nem lehet kizárólag az építési telken belül vizsgálni: a csapadékvíz elvezetése, a talajvíz, a vízminőség és a felszíni vizek védelme egyaránt figyelmet igényel.

A képviselő több hatósági iratra is hivatkozik. A Baranya Vármegyei Kormányhivatal BA/VVO/3345-3/2026. számú dokumentuma a területen kialakított csapadékvíz-árok engedélyezési helyzetével kapcsolatban vetett fel ellenőrzést igénylő kérdéseket. A BA/2/00118-4/2026. számú irat alapján a parkolófelületekről elvezetett csapadékvíz és annak befogadója kapcsán is vizsgálni kell a szükséges vízjogi engedélyeket.

„A parkolókról lefolyó csapadékvíz szennyezőanyagokat hordozhat, amelyek megfelelő kezelés hiányában a befogadó vízfolyásba, végső soron pedig a Balatonba kerülhetnek. Ezért pontos választ várunk arra, milyen víztisztítási, ülepítési és vízelvezetési megoldásokat terveztek, milyen engedélyek vonatkoznak rájuk, és hogyan ellenőrzik a kivitelezés megfelelőségét.” – mondta Németh Helga.

A közművek terhelhetősége szintén kérdéses a nyilatkozók szerint. Dr. Antal Gabriella arra hívta fel a figyelmet, hogy Fonyódon visszatérő problémát jelentenek a vízvezeték-meghibásodások és a szezonális víznyomás-ingadozások. Szerinte ezért tisztázni kell, hogy a meglévő rendszer milyen feltételekkel tud kiszolgálni egy újabb nagy épületet és a hozzá kapcsolódó medencéket.

Németh Helga a DRV-hez kapcsolódó iratok alapján a vízigények, a vízellátási kapacitás és a szennyvízelvezetés műszaki feltételeinek összevetését tartja szükségesnek. A közlekedésnél pedig a 104 tervezett parkolóhely miatt nemcsak az új épület saját forgalmát, hanem a környező utcák, a vasúti átjáró és a már meglévő üdülőforgalom együttes terhelését is vizsgálná.

A környezeti kockázatok a kivitelezés során is jelentkezhetnek. A földmunka és az alapozás kapcsán a talajvíz elleni védelem, az alkalmazott technológia és a szomszédos ingatlanok biztonsága is olyan szempont, amelynek ellenőrzését a képviselő fontosnak tartja.

Mit lehet még tenni?

A beruházás építési engedéllyel rendelkezik, ezért a megállítása nem egyszerű. A nyilatkozók azonban azt szeretnék elérni, hogy az engedélyezés és a kivitelezés valamennyi kapcsolódó körülménye ellenőrizhető legyen.

Németh Helga szerint külön vizsgálható a főépület engedélye, a medencék engedélyezése és az egyes vízilétesítmények jogi helyzete. A medencék ügyében a SO/ETDR/1377-16/2026. számú döntést, a vízügyi kérdésekben pedig a kormányhivatali iratokat emelte ki.

A képviselő az ügyészségi eljárásról is beszámolt. A rendelkezésükre álló, 14000/274-9/2026.bü. számú ügyészségi irat szerint az ügyészség a korábbi rendőrségi elutasítást hatályon kívül helyezte, és a nyomozás elrendelése érdekében intézkedett. Ez nem jelenti bűncselekmény megállapítását; az ügy egyes körülményeinek további vizsgálatáról van szó.

A civilek célja a dokumentumok összevetése, a hiányzó adatok beszerzése és a felmerülő ellentmondások tisztázása. Antal Gabriella a Balaton természeti értékeinek megóvását és a tájba nem illeszkedő, környezeti kockázatokat felvető beruházás megakadályozását nevezte meg célként, amennyiben erre a jogszerű eljárások keretei között lehetőség van.

Saskőy Zsuzsa a vízminőség és az élővilág védelmét emelte ki. „Balaton vizének minőségét is szeretnénk megvédeni, a tisztulási lehetőségek csökkentését megakadályozni, a vadvilág élhető területeinek megóvását figyelembe venni.” – fogalmazott.

Milyen Balatont hagyunk a következő generációkra?

A vita végső soron túlmutat egyetlen építkezésen. A Balaton ökológiai állapotát a klímaváltozás, a turizmus, a vízparti beépítések és számos más emberi tevékenység együttesen befolyásolja. A nyilatkozók szerint ezért a helyi döntéseket is a tó egészének állapotával összefüggésben kell mérlegelni. A Balaton nem csupán egy víztömeg, hanem egy ahhoz kapcsolódó „ökoszisztéma”, egy 50-300 m széles parti sáv, a tavat tápláló patakok összessége, mindezek növény és állatvilága, mely ma már a tudósok által is megfogalmazottan, súlyosan sérült.

Saskőy Zsuzsa nem a fejlődés ellen érvel, hanem annak módját tartja meghatározónak.

„Az állandó lakosok nem ellenzik a fejlődést, amennyiben az ésszerű, körültekintő, különösen a természet megőrzésének figyelembevételével történik. Szükség van a faültetésre, a zöld környezet megvédésére.” – mondta a fonyódligeti lakos.

A lakosság számára a nyugalom, a zöld környezet és a természetközeli partszakaszok nem csupán esztétikai értéket jelentenek: a helyi életminőséghez és a turizmus jövőjéhez is hozzátartoznak. Saskőy a Limnológiai Kutatóintézetnek az ügyhöz kapcsolódó kutatását is fontosnak tartja.

Németh Helga szerint a megelőzésnek és a tudományos eredmények figyelembevételének a döntéshozatalban is szerepet kell kapnia. Úgy látja, a Pogányvölgyi-víz torkolatának állapota nem csupán helyi ügy, hanem a Balaton vízminőségének védelmével is összefügg.

„A Balaton nem egyszerűen beépíthető ingatlanok összessége. Természeti örökség, közös érték és a környéken élők életének meghatározó része. Azt szeretnénk, hogy a gyermekeink számára is megmaradjon az élhető, egészséges és természetközeli Balaton.” – fogalmazott Németh Helga önkormányzati képviselő.

A fonyódi ügyben továbbra is nyitott kérdés, hogy a felvetett környezeti, vízügyi és műszaki aggályok milyen hatósági vizsgálatokat és intézkedéseket vonnak maguk után. A megszólalók közös álláspontja, hogy a Balaton-part jövőjéről szóló döntéseknek átláthatóan, a közösségi érdekek és a természeti értékek figyelembevételével kell megszületniük.

Beruházó: fejlesztik az infrastruktúrát és egyeztetnek a vízügyesekkel

Számos kérdést intéztünk a beruházó Cordia felé, többek között arról is érdeklődtünk, hogy milyen víztisztítási, ülepítési és vízelvezetési megoldásokat terveztek, és egyáltalán, gondoltak-e a település megnövekedő közműterhelésére? Ha igen, milyen megoldással járulnak hozzá ahhoz, hogy a fonyódiak vízellátását ne terhelje meg ez a beruházás?

Ugyancsak megkérdeztük, hogyan tervezik „levezetni” a várhatóan száznál is több személygépjármű forgalmát úgy, hogy ne okozzon komoly problémákat a helyi közlekedésben.

A cég képviselőitől érkezett összegzés alapján így foglalható össze a Cordia álláspontja:

A Cordia projektje valamennyi illetékes szakhatóság jóváhagyását megkapta, végleges építési engedéllyel rendelkezik, a munkálatok pedig a szabályok betartásával, az önkormányzattal egyeztetve zajlanak. Az építkezés előtt intézményi aggály nem merült fel: az építési engedélyhez a Baranya Vármegyei Kormányhivatal Vízügyi és Vízvédelmi Osztálya is hozzájárult.

A Pogány-völgyi-vízzel kapcsolatos szakmai aggályokról csak az építkezés megkezdése után, a sajtóból értesültek; a Balatoni Limnológiai Intézet korábban nem kereste meg őket mint telektulajdonosokat. Az eddig megismert szakmai vélemények nem térnek ki a patak teljes hosszát érintő, komplex víztisztítási lehetőségekre. A torkolat körüli nádas bővítésére az önkormányzati terület is lehetőséget adhat. A Cordia vállalta, hogy biztosítja a vízügyi szakemberek hozzáférését a területhez, limnológus szakemberrel egyeztet a környezetvédelmi megoldásokról, a parkoló csapadékvizének tisztításáról pedig az önkormányzattal folytat egyeztetést, a jogszabályi előírások betartása mellett.

A válaszlevélben a beruházás környezeti és infrastrukturális hatásaira is kitértek. A fejlesztők hangsúlyozzák, hogy a beruházás önálló helyrajzi számú építési telken, nem a szabadstrand területén valósul meg. A part menti sáv továbbra is szabadon használható lesz, sőt több mint 500 négyzetméternyi saját területet adnak át közhasználatra. Az épületet közel 4000 négyzetméternyi parkosított zöldfelület veszi majd körül, 36 fával és közel 600 cserjével.

A lakóépülettel a lehetséges funkciók közül a legkisebb forgalmat generálják: a korábbi szabályozás akár egy 200 szobás szálloda építését is lehetővé tette volna. A beruházás részeként fejlesztik a közműveket, rendezik és kiszélesítik az utcát, új burkolatot építenek, parkolókat alakítanak ki a strandolóknak, összekötik a Kodály Zoltán és a Bereg utca fő vízvezetékeit, valamint kiépítik a hiányzó közvilágítást.

A A természetközeli partszakasz ára – Kérdések és válaszok a fonyódligeti beruházásról bejegyzés először Magyarország zöld hangja-én jelent meg.

A mesterséges intelligencia hozzájárulhat az energiahatékonyság növeléséhez és a környezeti problémák megoldásához, de közben jelentős erőforrásokat emészt fel, és tovább növelheti a társadalmi egyenlőtlenségeket. Pogátsa Zoltán közgazdász, szociológus szerint az AI fejlődése hosszabb távon akár a kapitalizmus jelenlegi formájának megszűnéséhez is vezethet. A Zöld Hang Stúdióban Kis Miklóssal beszélgetett a technológia környezeti hatásairól, a munka jövőjéről és a lehetséges társadalmi megoldásokról.

Segíthet az AI a fenntarthatósági válság kezelésében?

A mesterséges intelligencia és a fenntarthatóság kapcsolata ellentmondásos. Az AI jelentős hatékonyságnövekedést tehet lehetővé, és olyan problémák megoldásában is segíthet, amelyekre korábban nem álltak rendelkezésre megfelelő eszközök. Ugyanakkor a technológia működtetéséhez szükséges infrastruktúra kiépítése és üzemeltetése jelentős energia-, víz- és területigénnyel jár.

Pogátsa Zoltán szerint a probléma egyik alapvető oka, hogy a világgazdaság energiaigénye továbbra is növekszik, a megújuló energiaforrások terjedése pedig eddig nem eredményezte a fosszilis energiahordozók felhasználásának megfelelő mértékű visszaszorulását. Az AI terjedése így a jelenlegi körülmények között további környezeti terhelést jelenthet.

Hosszabb távon ugyanakkor elképzelhetőnek tart egy olyan gazdaságot, amelyben a mesterséges intelligencia energia- és vízigényét fenntartható módon lehet kielégíteni. A legnagyobb kérdés szerinte az, hogy az odáig vezető átmenet milyen környezeti következményekkel jár.

A beszélgetésben szóba került a Nemzetközi Energiaügynökség (IEA) egyik becslése is, amely szerint az AI széles körű alkalmazása 2035-re jelentős, a globális energiaigény néhány százalékának megfelelő megtakarítási lehetőséget kínálhat. Pogátsa azonban óvatosságra intett az ilyen hosszú távú előrejelzésekkel kapcsolatban. A mesterséges intelligencia technológiája és gazdasági környezete olyan gyorsan változik, hogy szerinte még néhány évre előre is nehéz megbízható prognózisokat készíteni.

Miért nem biztos, hogy a nagyobb hatékonyság kisebb környezeti terhelést jelent?

A beszélgetés egyik központi kérdése a Jevons-paradoxon volt. Eszerint a technológiai hatékonyság javulása nem feltétlenül vezet az erőforrás-felhasználás csökkenéséhez: az olcsóbbá vagy hatékonyabbá váló tevékenységekből ugyanis többet is végezhetünk.

Pogátsa szerint a kapitalista gazdaság növekedésorientált működése miatt a vállalatok a hatékonyságnövekedésből származó megtakarításokat jellemzően újabb termelésre és beruházásokra fordítják. Így a technológiai fejlődésből származó előnyök nem szükségszerűen jelennek meg a környezeti terhelés csökkenésében vagy a munkaidő rövidülésében.

A mesterséges intelligencia tehát önmagában nem garantálja a fenntarthatóság javulását. A tényleges hatás attól is függ, hogyan használjuk fel a termelékenység növekedését, illetve milyen gazdasági és politikai intézmények között alkalmazzuk a technológiát.

Az AI tovább növelheti az egyenlőtlenségeket

A mesterséges intelligencia társadalmi hatásait vizsgálva a beszélgetőpartnerek kitértek a jövedelmi és vagyoni egyenlőtlenségekre is. A kérdés a fenntarthatóság szempontjából különösen fontos, mivel a leggazdagabb társadalmi csoportok fogyasztásához és életmódjához lényegesen nagyobb környezeti terhelés kapcsolódhat.

Pogátsa szerint az AI terjedésének első szakaszában különösen nagy különbségek alakulhatnak ki azok között, akik hozzáférnek a legfejlettebb mesterségesintelligencia-rendszerekhez, akik csak egyszerűbb, olcsóbb modelleket használhatnak, illetve akik teljesen kimaradnak a technológia alkalmazásából.

Ez a különbség a termelékenységben és a gazdasági lehetőségekben is megmutatkozhat.

A következő szakasz azonban még alapvetőbb változást hozhat. Pogátsa úgy véli, hogy a mesterséges intelligencia hosszabb távon nem csupán hatékonyabbá teszi az emberi munkát, hanem számos területen teljesen ki is válthatja azt.

A folyamat kezdetben nem feltétlenül tömeges elbocsátásokkal jár. Elképzelhető, hogy a vállalatok egyszerűen egyre kevesebb új dolgozót vesznek fel, miközben az automatizáció fokozatosan átveszi a korábban emberek által végzett feladatokat.

Mi történik, ha a gépek átveszik az emberi munkát?

A beszélgetésben az IMF 2024-es elemzése is előkerült, amely szerint a fejlett gazdaságokban a munkahelyek mintegy 60 százaléka lehet valamilyen módon érintett a mesterséges intelligencia terjedésében. A feltörekvő és az alacsony jövedelmű országokban az arány ennél kisebb lehet.

Pogátsa szerint azonban az AI és a robotizáció hosszabb távú következményei a kevésbé fejlett gazdaságokat sem kerülik el.

A közgazdász történelmi párhuzamként idézte fel, hogy a technológiai fejlődés először a mezőgazdaságban, majd az iparban csökkentette jelentősen az élőmunka iránti igényt, miközben új foglalkoztatási lehetőségek nyíltak a szolgáltatásokban. A mesterséges intelligencia viszont éppen a szolgáltatószektor és a szellemi munka jelentős részét érintheti.

Ha az automatizáció a gazdaság szinte minden területére kiterjed, már nem magától értetődő, hogy a megszűnő munkahelyek helyén elegendő új állás jön létre.

Ez pedig a jelenlegi gazdasági rendszer működésével kapcsolatban is felvet egy alapvető kérdést: ki vásárolja meg a vállalatok által előállított termékeket, ha az automatizáció következtében egyre kevesebb ember jut munkajövedelemhez?

Az alapjövedelem egy új gazdasági rendszer része lehet

A beszélgetés végén a lehetséges közpolitikai válaszok kerültek előtérbe. Ezek közül kiemelt figyelmet kapott a feltétel nélküli alapjövedelem, amelyről azonban a beszélgetőpartnerek részben eltérően gondolkodnak.

Kis Miklós felvetette, hogy az alapjövedelem önmagában vajon elegendő megoldást jelenthet-e az automatizáció következtében kialakuló egyenlőtlenségekre, vagy további intézményi változásokra is szükség lenne.

Pogátsa szerint a valódi feltétel nélküli alapjövedelmet nem egyszerűen a jelenlegi jóléti rendszer egyik újabb támogatási formájaként kell elképzelni. Az általa felvázolt jövőképben az alapjövedelem egy olyan posztkapitalista gazdasági rendszer része, amelyben az emberi megélhetés már nem függ a hagyományos értelemben vett bérmunkától.

Ebben a rendszerben az automatizált termelésből származó javak elosztását társadalmi szinten kellene megszervezni, és mindenkinek biztosítani kellene az emberi méltósághoz szükséges életfeltételeket.

Pogátsa ezért a korábbi, korlátozott időtartamú alapjövedelem-kísérleteket sem tartja alkalmasnak arra, hogy egy ilyen gazdasági rendszer működését modellezzék. Szerinte alapvető különbség van aközött, hogy valaki néhány évig támogatást kap, vagy egész életére biztosítottnak tudhatja a megélhetését.

Mi marad az embernek egy automatizált világban?

Az AI terjedése nemcsak gazdasági, hanem az emberi élet értelmével kapcsolatos kérdéseket is felvet.

Ha a munkavégzés többé nem a megélhetés alapvető feltétele, vajon mivel töltik majd az emberek az idejüket? Pogátsa szerint felértékelődhetnek azok a tevékenységek, amelyek középpontjában az emberi kapcsolatok állnak: a gyermeknevelés, az idősgondozás, a közösségi élet, az alkotás vagy éppen a másokról való gondoskodás.

A közgazdász ugyanakkor hangsúlyozta, hogy a kedvező társadalmi átalakulás egyáltalán nem garantált. A mesterséges intelligencia és a robotizáció eszközeinek további koncentrációja akár szélsőséges egyenlőtlenségekhez és súlyos társadalmi konfliktusokhoz is vezethet.

A beszélgetés egyik legfontosabb következtetése ezért az volt, hogy a technológiai fejlődés önmagában nem határozza meg a társadalom jövőjét. A fenntarthatóság, az igazságos elosztás és az emberi jólét szempontjából döntő jelentősége lehet annak, hogy milyen politikai döntések és társadalmi intézmények alakítják az AI alkalmazását.

A teljes beszélgetés megtekinthető a Zöld Hang YouTube-csatornáján, és meghallgatható a Spotify-on.

MI-vel készült az összefoglaló.

A Véget vethet a mesterséges intelligencia a kapitalizmusnak? – Pogátsa Zoltán a Zöld Hang Podcastban bejegyzés először Magyarország zöld hangja-én jelent meg.

A mesterséges intelligencia hozzájárulhat az energiahatékonyság növeléséhez és a környezeti problémák megoldásához, de közben jelentős erőforrásokat emészt fel, és tovább növelheti a társadalmi egyenlőtlenségeket. Pogátsa Zoltán közgazdász, szociológus szerint az AI fejlődése hosszabb távon akár a kapitalizmus jelenlegi formájának megszűnéséhez is vezethet. A Zöld Hang Stúdióban Kis Miklóssal beszélgetett a technológia környezeti hatásairól, a munka jövőjéről és a lehetséges társadalmi megoldásokról.

Segíthet az AI a fenntarthatósági válság kezelésében?

A mesterséges intelligencia és a fenntarthatóság kapcsolata ellentmondásos. Az AI jelentős hatékonyságnövekedést tehet lehetővé, és olyan problémák megoldásában is segíthet, amelyekre korábban nem álltak rendelkezésre megfelelő eszközök. Ugyanakkor a technológia működtetéséhez szükséges infrastruktúra kiépítése és üzemeltetése jelentős energia-, víz- és területigénnyel jár.

Pogátsa Zoltán szerint a probléma egyik alapvető oka, hogy a világgazdaság energiaigénye továbbra is növekszik, a megújuló energiaforrások terjedése pedig eddig nem eredményezte a fosszilis energiahordozók felhasználásának megfelelő mértékű visszaszorulását. Az AI terjedése így a jelenlegi körülmények között további környezeti terhelést jelenthet.

Hosszabb távon ugyanakkor elképzelhetőnek tart egy olyan gazdaságot, amelyben a mesterséges intelligencia energia- és vízigényét fenntartható módon lehet kielégíteni. A legnagyobb kérdés szerinte az, hogy az odáig vezető átmenet milyen környezeti következményekkel jár.

A beszélgetésben szóba került a Nemzetközi Energiaügynökség (IEA) egyik becslése is, amely szerint az AI széles körű alkalmazása 2035-re jelentős, a globális energiaigény néhány százalékának megfelelő megtakarítási lehetőséget kínálhat. Pogátsa azonban óvatosságra intett az ilyen hosszú távú előrejelzésekkel kapcsolatban. A mesterséges intelligencia technológiája és gazdasági környezete olyan gyorsan változik, hogy szerinte még néhány évre előre is nehéz megbízható prognózisokat készíteni.

Miért nem biztos, hogy a nagyobb hatékonyság kisebb környezeti terhelést jelent?

A beszélgetés egyik központi kérdése a Jevons-paradoxon volt. Eszerint a technológiai hatékonyság javulása nem feltétlenül vezet az erőforrás-felhasználás csökkenéséhez: az olcsóbbá vagy hatékonyabbá váló tevékenységekből ugyanis többet is végezhetünk.

Pogátsa szerint a kapitalista gazdaság növekedésorientált működése miatt a vállalatok a hatékonyságnövekedésből származó megtakarításokat jellemzően újabb termelésre és beruházásokra fordítják. Így a technológiai fejlődésből származó előnyök nem szükségszerűen jelennek meg a környezeti terhelés csökkenésében vagy a munkaidő rövidülésében.

A mesterséges intelligencia tehát önmagában nem garantálja a fenntarthatóság javulását. A tényleges hatás attól is függ, hogyan használjuk fel a termelékenység növekedését, illetve milyen gazdasági és politikai intézmények között alkalmazzuk a technológiát.

Az AI tovább növelheti az egyenlőtlenségeket

A mesterséges intelligencia társadalmi hatásait vizsgálva a beszélgetőpartnerek kitértek a jövedelmi és vagyoni egyenlőtlenségekre is. A kérdés a fenntarthatóság szempontjából különösen fontos, mivel a leggazdagabb társadalmi csoportok fogyasztásához és életmódjához lényegesen nagyobb környezeti terhelés kapcsolódhat.

Pogátsa szerint az AI terjedésének első szakaszában különösen nagy különbségek alakulhatnak ki azok között, akik hozzáférnek a legfejlettebb mesterségesintelligencia-rendszerekhez, akik csak egyszerűbb, olcsóbb modelleket használhatnak, illetve akik teljesen kimaradnak a technológia alkalmazásából.

Ez a különbség a termelékenységben és a gazdasági lehetőségekben is megmutatkozhat.

A következő szakasz azonban még alapvetőbb változást hozhat. Pogátsa úgy véli, hogy a mesterséges intelligencia hosszabb távon nem csupán hatékonyabbá teszi az emberi munkát, hanem számos területen teljesen ki is válthatja azt.

A folyamat kezdetben nem feltétlenül tömeges elbocsátásokkal jár. Elképzelhető, hogy a vállalatok egyszerűen egyre kevesebb új dolgozót vesznek fel, miközben az automatizáció fokozatosan átveszi a korábban emberek által végzett feladatokat.

Mi történik, ha a gépek átveszik az emberi munkát?

A beszélgetésben az IMF 2024-es elemzése is előkerült, amely szerint a fejlett gazdaságokban a munkahelyek mintegy 60 százaléka lehet valamilyen módon érintett a mesterséges intelligencia terjedésében. A feltörekvő és az alacsony jövedelmű országokban az arány ennél kisebb lehet.

Pogátsa szerint azonban az AI és a robotizáció hosszabb távú következményei a kevésbé fejlett gazdaságokat sem kerülik el.

A közgazdász történelmi párhuzamként idézte fel, hogy a technológiai fejlődés először a mezőgazdaságban, majd az iparban csökkentette jelentősen az élőmunka iránti igényt, miközben új foglalkoztatási lehetőségek nyíltak a szolgáltatásokban. A mesterséges intelligencia viszont éppen a szolgáltatószektor és a szellemi munka jelentős részét érintheti.

Ha az automatizáció a gazdaság szinte minden területére kiterjed, már nem magától értetődő, hogy a megszűnő munkahelyek helyén elegendő új állás jön létre.

Ez pedig a jelenlegi gazdasági rendszer működésével kapcsolatban is felvet egy alapvető kérdést: ki vásárolja meg a vállalatok által előállított termékeket, ha az automatizáció következtében egyre kevesebb ember jut munkajövedelemhez?

Az alapjövedelem egy új gazdasági rendszer része lehet

A beszélgetés végén a lehetséges közpolitikai válaszok kerültek előtérbe. Ezek közül kiemelt figyelmet kapott a feltétel nélküli alapjövedelem, amelyről azonban a beszélgetőpartnerek részben eltérően gondolkodnak.

Kis Miklós felvetette, hogy az alapjövedelem önmagában vajon elegendő megoldást jelenthet-e az automatizáció következtében kialakuló egyenlőtlenségekre, vagy további intézményi változásokra is szükség lenne.

Pogátsa szerint a valódi feltétel nélküli alapjövedelmet nem egyszerűen a jelenlegi jóléti rendszer egyik újabb támogatási formájaként kell elképzelni. Az általa felvázolt jövőképben az alapjövedelem egy olyan posztkapitalista gazdasági rendszer része, amelyben az emberi megélhetés már nem függ a hagyományos értelemben vett bérmunkától.

Ebben a rendszerben az automatizált termelésből származó javak elosztását társadalmi szinten kellene megszervezni, és mindenkinek biztosítani kellene az emberi méltósághoz szükséges életfeltételeket.

Pogátsa ezért a korábbi, korlátozott időtartamú alapjövedelem-kísérleteket sem tartja alkalmasnak arra, hogy egy ilyen gazdasági rendszer működését modellezzék. Szerinte alapvető különbség van aközött, hogy valaki néhány évig támogatást kap, vagy egész életére biztosítottnak tudhatja a megélhetését.

Mi marad az embernek egy automatizált világban?

Az AI terjedése nemcsak gazdasági, hanem az emberi élet értelmével kapcsolatos kérdéseket is felvet.

Ha a munkavégzés többé nem a megélhetés alapvető feltétele, vajon mivel töltik majd az emberek az idejüket? Pogátsa szerint felértékelődhetnek azok a tevékenységek, amelyek középpontjában az emberi kapcsolatok állnak: a gyermeknevelés, az idősgondozás, a közösségi élet, az alkotás vagy éppen a másokról való gondoskodás.

A közgazdász ugyanakkor hangsúlyozta, hogy a kedvező társadalmi átalakulás egyáltalán nem garantált. A mesterséges intelligencia és a robotizáció eszközeinek további koncentrációja akár szélsőséges egyenlőtlenségekhez és súlyos társadalmi konfliktusokhoz is vezethet.

A beszélgetés egyik legfontosabb következtetése ezért az volt, hogy a technológiai fejlődés önmagában nem határozza meg a társadalom jövőjét. A fenntarthatóság, az igazságos elosztás és az emberi jólét szempontjából döntő jelentősége lehet annak, hogy milyen politikai döntések és társadalmi intézmények alakítják az AI alkalmazását.

A teljes beszélgetés megtekinthető a Zöld Hang YouTube-csatornáján, és meghallgatható a Spotify-on.

MI-vel készült az összefoglaló.

A Véget vethet a mesterséges intelligencia a kapitalizmusnak? – Pogátsa Zoltán a Zöld Hang Podcastban bejegyzés először Magyarország zöld hangja-én jelent meg.

Az Eurobarometer 2026-ban felmérte a fiatalok véleményét a demokratikus berendezkedésről és az igényeiket az ifjúságpolitikával kapcsolatban. Ennek a számait mutatjuk.

Az alábbi ábrán 18 kérdés közül lehet választani. Megmutatjuk az adott kérdésre adott válaszok arányát, országokra lebontva. A második oldalon ugyanezen kérdésekre adott magyar válaszokat lehet böngészni mindenféle demográfiai csoportosításban.

Részleteket ezen az oldalon lehet olvasni.

A 15–30 éves európai fiatalok 75%-a szerint az uniós szinten hozott intézkedések hatással vannak a mindennapi életükre. A felmérés kiemeli a polgári szerepvállalás növekedését is: a fiatalok több mint fele vesz részt a társadalmi változásért folyó tevékenységekben. A fiatalok csupán kis hányada érzi úgy, hogy a döntéshozók figyelembe veszik a jövőbeli hatásokat, illetve hogy generációjuknak egyenlő esélyei vannak a sikerre.

A fiatal európaiak 40%-a szerint azok a politikai célok a legfontosabbak, amelyek a fiatalok előtt álló valós problémákra irányulnak, ennél kevésbé fontos, hogy a fiataloknak és az ifjúsági szervezeteknek beleszólásuk legyen a döntésekbe, valamint az ifjúsági programok pénzügyi támogatásánál (mindkettő 32%).

A Magyarország számokban: A fiatalok és a demokrácia bejegyzés először Magyarország zöld hangja-én jelent meg.

A Balaton vízállása 2026. október elején megközelítette a 2003-as történelmi minimumot. Több egymás utáni, negatív vízegyenlegű év korábban is előfordult, de az éghajlati háttér azóta megváltozott: a melegedés növeli a párolgási igényt, egy átlagos téli víztöbblet pedig már nem ellensúlyozza a nyári vízhiányt. Szabó Péter, az ELTE Meteorológiai Tanszék doktorandusza rövid elemzésében azt mutatja be, hogy alakult át a Balaton vízutánpótlását biztosító terület vízegyenlege.

Szerzők: Szabó Péter, éghajlatkutató, az ELTE Meteorológiai Tanszékének doktorandusza.

A cikk forrása a Másfélfok. A Zöld Hang a cikket a Másfélfok szerkesztősége engedélyével vette át.

Nem példátlan a mostani vízállás, de más éghajlaton jelentkezik

2026 októberének elején 29 centiméter volt a Balaton vízállása, alig meghaladva a 2003 októberében mért 23 centiméteres történelmi minimumot. Ezek az értékek nem a tó átlagos mélységét jelentik, hanem a vízmérce nullpontjához viszonyított vízszintet.

A Balaton egy sekély tó, így vízszintjének ingadozása is természetes jelenség. Ugyanakkor  a mostani helyzetet már nem csak a természetes változékonyság magyarázza. Hiszen ugyanazon alacsony vízszint ma már melegebb éghajlaton, nagyobb párolgási igény mellett alakul ki.

A tó vízmérlegét alapvetően négy tényező határozza meg: a bemeneti oldalt a csapadék és a hozzáfolyás adja, míg a kimenet összetevői a párolgás és az elfolyás. Fontos, hogy a vízmérleg természetes folyamatait, a csapadékot és a párolgást ne csak a Balaton felszínén nézzük: sokat számít, hogy mi történik a vízgyűjtőjén, vagyis azon a területen, ahonnan a víz a tó felé érkezhet.

A vízgyűjtő egyenlege erős kapcsolatot mutat a tó vízállásával

Elemzésünkben a vízgyűjtő vízellátottságát a Thornthwaite-féle csöbörmodellel vizsgáltuk. Ez egy olyan modell, amely hónapról hónapra követi a csapadék és a párolgás viszonyát. Így jól megfigyelhető, mikor keletkezik víztöbblet, és mikor alakul ki vízhiány.

Az éves összesítéshez az előző év novemberétől adott év októberéig tartó, ún. hidrológiai éveket tekintettük. A kapott egyenleget a Balaton 1988 óta nyilvánosan elérhető, a tóra átlagolt napi vízállásadataival vetettük össze, minden évből az októberi átlagértékeket használva. A 2026-os októberi vízállást jelöltük az ábrán, azonban az éves vízegyenleg nincs megadva.

A kapcsolat nagyon erős: a korrelációs együttható az elmúlt 20 évre 0,83 körüli. Ez a magas érték nem véletlen: a vízgyűjtőről lefolyó víz közvetlenül táplálja a tavat, így nagyrészt a vízgyűjtő vízegyenlege határozza meg a tó vízállását. Ez nem a tó teljes vízmérlegének kiszámítása, hiszen abban vannak szabályozási, mesterséges vízmozgások is, de jól jelzi, mennyire összefügg a Balaton állapota a környező terület vízháztartásával.

A 2000-től vizsgált 26 évből 16-ban negatív volt a víztöbblet és a vízhiány éves egyenlege. Több egymást követő negatív egyenlegű év azonban előfordult korábban is, az 1990-es évek elején, 2000 és 2003 között, majd 2021–2022-ben és 2024 óta. Látszik, hogy a jelenlegi helyzet nem egyetlen száraz nyár következménye, hanem a vízhiány több éven át tartó halmozódásának.

A téli többlet már nem ellensúlyozza a nyári hiányt

Korábbi elemzésünkben kimutattuk, hogy éghajlatunk a kis éves csapadéknövekedés mellett is jelentősen szárazabbá vált. A Balaton vízgyűjtőjén is ez a változás a lényeg: nemcsak az számít, mennyi víz érkezik, hanem az is, mekkora az éghajlat vízigénye, amely nemcsak a tó vízfelszínében, hanem a vízgyűjtőn is jelentkezik, és sajnos az egyes évszakokban eltérő módon.

A globális felmelegedés miatt a legfontosabb változás az évszakok közötti egyensúly eltolódása. A Balaton vízgyűjtőjén korábban általában a nyári vízhiányhoz hasonló nagyságú téli víztöbblet társult; tavasszal inkább többlet, ősszel gyenge hiány volt összességében a jellemző.

Az évszakos mintázat alapvetően megmaradt, az arányok azonban megváltoztak. Az átmeneti évszakokban nincs változás, a téli víztöbblet kissé nőtt, a nyári vízhiány azonban olyan nagyot erősödött, amit az átlagos téli növekedés már nem tud ellensúlyozni. Egy átlagos évben tehát a korábbi víztöbbletből vízhiányba mentünk át.

Különösen fontossá vált a hűvös félév, amikor kisebb a párolgás, és visszatöltődhetnek a vízkészletek. Ha ez az időszak is száraz, a tó és vízgyűjtője eleve kedvezőtlenebb helyzetből várja a nyarat. Ez történt most is: 2025 száraz volt, a téli feltöltődés elmaradt, majd a nyári vízhiány is jelentős volt 2026-ban. Már csak egy bőséges csapadékú téli félévvel tudjuk természetes módon nem kiszárítani a Balatont.

A Velencei-tónál a sekélység tovább erősíti a problémát

Hasonló folyamatok terhelik a Velencei-tavat is. A tó természeténél fogva erősen ingadozó vízszintű, és történelme során többször teljesen kiszáradt; utoljára dokumentáltan 1866-ban.

A melegedés azonban itt is kedvez a szélsőségesen alacsony vízálláshoz vezető helyzeteknek. Korábbi kutatásunk szerint a tó nyári vízhőmérséklete 1971 óta több mint 4 °C-kal emelkedett, gyorsabban, mint a környező levegőé. A nagyon sekély vízben egymást erősíthetik a kedvezőtlen folyamatok: a hőség és a párolgás csökkenti a vízmennyiséget, a kisebb víztömeg pedig könnyebben felmelegszik. Miközben tehát a vízszint ingadozása természetes, a tó körüli turizmust és infrastruktúrát állandóbb vízállásra rendeztük be.

Eltűnhet a Balaton? Mit tehetünk?

Bár felmerültek ilyen apokaliptikus víziók, a tudományos eredmények nem támasztják alá, hogy a Balaton másfél évtizeden belül eltűnhet. Ugyanakkor a Balatoni Limnológiai Kutatóintézet modellezése szerint 2040-től a többéves aszályok idején szükségünk lesz külső, mesterséges vízpótlásra.

A felkészüléshez ezért nem elég azt figyelni, hogy most megdől-e a 2003-as minimumrekord. Ami vélhetően nem fog, mert októberben a tó vízszintje egy-egy centit emelkedett. Azt kell elfogadnunk, hogy a nyáron egyre erősödő vízhiányt a hűvös időszak gyengén növekvő víztöbbletéből nem tudjuk pótolni. A Balaton jövőjéről szóló gondolkodás középpontjába ezt az átalakuló egyensúlyt kell helyeznünk, és minél inkább hagyni a bőséges csapadékú téli félévek idején a vizet a tóban és a vízgyűjtőjén. Egyedül így lehet esélyünk kedvező szinten tartani a tó vízszintjét, egy átlagos csapadékú télen vagy nyáron már nem.

Az ábrák elkészítéséhez és a számításokhoz az alapadatok forrása: ODP és HYDROINFO. Köszönjük az ellenőrzött, homogenizált és rácsra interpolált, felszíni meteorológiai megfigyeléseket a HungaroMet Nonprofit Zrt-nek, a hidrológiai adatokat pedig az Országos Vízügyi Főigazgatóságnak és részben a Közép-dunántúli Vízügyi Igazgatóságnak.

A cikk forrása a Másfélfok. A Zöld Hang a cikket a Másfélfok szerkesztősége engedélyével vette át.

A A Balaton vízegyenlegével baj van: a nyári csökkenést az átlagos téli növekedés sem ellensúlyozza már bejegyzés először Magyarország zöld hangja-én jelent meg.

A világ mezőgazdaságának globális működése évtizedek alatt számos olyan anomáliát halmozott fel, amelyekkel most, hogy gyűlnek a viharfelhők, kezdeni kell valamit. Az egyik ilyen az európai gyapjú ügye, amely jelenleg a juhtenyésztés problémás melléktermékeként kezelt kolonc, amitől még megszabadulni sem egyszerű, miközben sokrétűen értékes alapanyag lehetne. Jóval többről van itt szó, mint „a gyapjú ügyéről”.

Magyarországon évente mintegy 3 ezer tonna gyapjú termelődik – ez európai viszonylatban nem jelentős mennyiség, kivéve, ha az a cél, hogy ne legyen egyáltalán. Azóta ugyanis, hogy a nyers gyapjúból már leginkább csak a kiváló minőségű merinóira van igény az európai piacon, ami a hazai juhállomány gyapjújának csak egy része, a tenyésztők számára a lenyírt gyapjú súlyos veszteséget termel. Mivel az 1990-es évek végére Magyarországon a teljes könnyűipar megszűnt, többek között a textilipar is, ez új helyzetet teremtett a juhtenyésztők számára is. Addig az összes keletkezett gyapjút kimosták, és a feldolgozásának teljes vertikuma működött. A másik változás, ami alapjaiban rengette meg a gyapjú helyzetét, az a fast fashion világhódítása: vagyis, hogy a textilipar szintetikus alapanyagokból gyártott, rossz minőségű, olcsó ruhadarabokkal árasztja el 2– 3 havonta az üzleteket, és a drágább, tartós, minőségi gyapjútermékekre nincs igény.

Mivel a juhok továbbra sem szoktak le arról, hogy hőháztartásukat gyapjúnövesztéssel oldják meg, amit ráadásul időnként le kell nyírni, az értékes bundából probléma lett, méghozzá világszerte. Az Európai Unió szabályozása pedig erről a problémáról gyakorlatilag nem vesz tudomást. Az egészséges állatoktól származó nyers gyapjút ugyanis az 1069/2009/EK rendelet 3. kategóriájú állati mellékterméknek minősíti, függetlenül attól, hogy élő vagy levágott állattól származik. Így a rendelet egy kalap alá vonta a gyapjút a hasított testekkel, a vérrel vagy a nyers bőrrel, annak ellenére, hogy ezek egészségügyi kockázatait nem is lehet egy napon említeni a gyapjúéval.

Ugyanez a rendelet azt is előírja, hogy a nyers gyapjú felhasználható biogáz előállítására, illetve, mivel magas nitrogéntartalma és lassú lebomlása miatt gazdagítja a talajt, átalakítható szerves tápanyag– utánpótló és talajjavító anyaggá is. Ugyanakkor közvetlen kijuttatása a talajra tilos, és az uniós jogszabályok nem engedélyezik a nemzeti hatóságok számára, hogy kivételt tegyenek. A gyapjút tehát csak úgy használhatja fel a mezőgazdaság, ha a rendeletben elismert célra –  például textilipari feldolgozásra –  engedélyezett létesítményben komposztálják, vagy tápanyag utánpótló szert gyártanak belőle. Máskülönben automatikusan veszélyes hulladéknak kell tekinteni.

Addig látszólag nem volt baj, míg a gazdálkodók találtak piacot – hol másutt, mint Kínában – , de már ennek is vége. Kína bezárkózott, a nyers gyapjúért kapható összegek a vele kapcsolatos alapvető költségeket sem fedezik, a begyűjtési láncok Európa– szerte megszakadtak, a gyapjúmosók bezártak.

De mi történik a gyapjúval?

Megkérdeztük Holló Mátyást, a Magyar Juh és Kecsketenyésztők Szövetségének elnökét, hogyan tudják kezelni a gazdák ezt az áldatlan helyzetet. Elmondta, hogy nemcsak Magyarországon vagy Európában, de még a világ vezető gyapjútermelő országaiban, Ausztráliában és Új– Zélandon is –  ahol a szabadtartás miatt nagyon jó minőségű gyapjút nyírnak le a juhokról – , gondot okoz a gyapjú értékesítése. Ott állománycsökkentésre kényszerültek a gazdák, ugyanis a kezeletlen gyapjúhoz kapcsolódó kötelezettségek miatt a gyapjú bevételt csak visz, de nem hoz. Holló Mátyás egy teljesen abszurd példát is megosztott velünk. Spanyolországban is eladhatatlan a nyers gyapjú, ám van egy szervezet, amely összegyűjti és válogatja a tagjai által megtermelt gyapjút, majd Uruguayba szállítja el mosatni. A tisztított terméket aztán már el lehet adni – legtöbbször Kínába –, vagy visszahozzák Európába.

Pár éve – a pandémiáig – még a magyar gyapjút is kicsit könnyebben lehetett értékesíteni, mert Szlovákiában, illetve Ukrajnában működött válogató, és volt két kínai kereskedő is, aki vásárolt föl gyapjút. Ma a költség– haszon olló olyan durván szétnyílt, hogy a gyapjúból származó bevétel, a nyírás költségének kb. 25– 30 %– át fedezi csak.

„Amikor a 80-as évek végén még keresett volt a gyapjú, 1 kilóért 200–280 forintot adtak – magyarázza Holló Mátyás –, a bárány kilóját pedig 90–110 forintért adtuk el súlykategóriától függően. Jelenleg 1 kiló bárányt 2000–2500 forintért vesznek át tőlünk, 1 kiló gyapjút pedig 50–150 forint között, minőségtől függően. Tehát míg régen 1 kg élő bárány ára 30 dkg gyapjú értékével volt egyenlő, most kb. 30 kg-mal azonos.”

De akkor mi történik a gyapjúval, szerettük volna megtudni, de úgy tűnik, erre nincs vállalható felelet. Holló Mátyás szerint gyakori, hogy nyíráskor belerétegezik a trágyába, és kiszórják a földekre. (Mint említettük, közvetlen kijuttatása nem engedélyezett.) Hozzátette még, hogy „volt olyan cég, amely készített gyapjúpelletet, de mivel egységnyi hatóanyag – tartalomra jóval magasabb az előállítási költsége, mint a műtrágyáé, és Magyarországon még nem tartunk ott, hogy ezeket a környezetbarát dolgokat kellőképpen értékeljék az emberek, nem tudott elterjedni. Jelenleg egy cég vesz gyapjút Magyarországon, az említett 50– 150 Ft-os áron. Ebben a kritikus helyzetben még ennek is örülni kell, mert legalább nem foglalja a helyet a raktárakban.”

3 az 1-ben, mégsincs rá kereslet

Lássuk, mi is az a gyapjúpellet – vajon az értékes gyapjú jobb híján való elpocsékolása, vagy épp ellenkezőleg, jó hatásainak megsokszorozása?

Jelenleg a magyar piacon egyetlen hazai gyártású gyapjúpellet van forgalomban, az Agrologica Kft. által előállított FitoWool. Dr. Veres Andrea növénydoktor innovációja – a leírása szerint – egyszerre enyhítheti az aszály, a vízhiány és a talajromlás problémáit. A gyapjú természetes szerkezetéből következően saját tömegének háromszorosát képes megtartani a vízből, mind a növényt, mind a gyökérzónában élő hasznos szervezeteket fokozatos leadással el tudja látni, ezért kevesebbet kell öntözni. Továbbá javítja a talaj egészségét: mikrobiológiai összetétele és lebomlása folytán egyedülálló módon lassú, egyenletes tápanyagellátást biztosít, támogatja a mikroorganizmusokat, ösztönzi a humuszképződést, így kevesebb vegyszerre van szükség.

Dr. Veres Andrea tájékoztatása szerint a FitoWool gyapjúpellet csak hazai, nyers gyapjúból készül, és az adalékanyagok is Magyarországról származnak. A juhtenyésztőkkel egyenként szerződnek, a gyapjút ledarálják és pelletálják, más kezelést nem igényel. Gyártanak talajtakaró szőnyeget is, ahhoz egy hazai szőnyeggyártó cég fonalhulladékát használják fel, amely európai és új– zélandi gyapjút importál.

Az üzem kapacitása évi 10 tonna, de ennél kevesebb pelletet állít elő, mert nincsen rá elegendő kereslet. Az értékesítés Magyarországra korlátozódik, de az üzem képes lenne exportra is gyártani, hiszen egyelőre 40%-os kihasználtsággal működik. A szőnyeg az Öko100 szabványnak megfelelő alapanyagból készül, tehát a textiliparban is hasznosítható, a cég nyitott volna ilyen irányú termékfejlesztésre is.

Amikor tavaly az EU Közös Agrárpolitikai Hálózata több munkacsoportban elkezdett dolgozni azon, hogy innovatív és fenntartható módszerek támogatásával segítse az európai gyapjú– értéklánc újjáélesztését, akkor az egyik fókuszcsoport munkájának koordinálására Veres Andreát kérték föl. Előadott pár napja az Európai Gyapjú Szövetség által október 30-án megrendezett online fórumon is, amelynek témája az volt, hogyan válhat a gyapjú a fenntartható mezőgazdaság egyik alapanyagává, milyen új lehetőségeket tartogat.

A szakmai elismerés tehát megvan, az üzleti siker még várat magára. A FitoWool korábban sem hazai, sem uniós támogatásban nem részesült, a beindítás, a fenntartás és az üzemeltetés önerőből történt. Idén sikerült egy nagy Horizon K+F projektben konzorciumi tagként pályázatot nyerni, amely jövőre indul. Ez talán jó alap lesz arra, hogy további pályázatokban is sikeres legyen a cég. Kis vállalkozásként nehéz megteremteni a saját tőkét a pályázatokhoz, tette hozzá Veres Andrea, illetve nem is értesülnek a lehetőségekről.

Várják a fonalat

Miközben a hazai gyapjú státusza a szemétnél is alább való, a kötés- horgolás szenvedélyének hódolók méregdrágán kénytelenek megvásárolni a minőségi (külföldi) gyapjúfonalat. Ezzel szembesülve 2021 körül a kizárólag természetes alapanyagokból készült fonalakat forgalmazó Kis Kos Műhely vállalkozó szellemű gyapjúrajongói – hátterükben egy elszánt kötős csapattal –  elhatározták, hogy hidat építenek a hazai gyapjútermelők és a kézimunkázók között, és magyarországi alapanyagok felhasználásával készíttetnek fonalat. Ám mindjárt az első lépéseknél jogi nehézségekkel, fásult gazdákkal és mérhetetlen költségekkel találkoztak. A megfelelő minőségű felhasználható alapanyag még össze is gyűlt, ám a legrövidebb ellátási lánc is a határokon túlra vezetett. Az utolsó hír augusztus végi keltezésű, ebben arról értesítették vásárlóikat, hogy 500 kg magyar merinó gyapjú elindult egy lengyelországi mosóüzembe, hogy majd valamikor télre fonal legyen belőle.

Nemcsak a hazai gyapjúfonalra vágyók, de a juhágazati szereplők is álmodoznak arról, hogy Magyarországon legyen ismét gyapjúfeldolgozó- ipar. Ennek érdekében tettek is lépéseket, és 2024- ben a kormányzat nyitottnak mutatkozott a problémák felmérésére: az agrártárca és a gazdák szakmai képviseletei konzultációt tartottak. Az utána kiadott közlemény két konkrét hasznosítási irányt emelt ki: szerves trágyapellet gyártását és építőipari szigetelőanyag előállítását, valamint azt a tanulságot fogalmazta meg, hogy növelni kell a hazai gyapjú iránti keresletet, és kiszámítható értékesítést kell megteremteni a juhászok számára. A tanulságokból azonban nem született kézzelfogható eredmény.

Szóba került akkor egy gyapjúmosó támogatása is – emlékszik vissza a konzultáció eredményességéről szólván Holló Mátyás –, sajnos akkor nem volt a képben olyan vállalkozó, akinek erre szándéka, pénze, tehetsége lett volna. Most már van egy cég, amely tervezi önálló automata gyapjúmosó létrehozását Gyula mellett, amely felvásárolná a magyarországi tenyésztőknél keletkező gyapjút. Már csak egy pályázatra várnak, amelyen, ha nyernének, a megvalósítás fázisába léphetne a vállalkozás.

A tenyésztők kérése mindössze az, hogy annyi bevételük meglegyen, amennyibe a nyírás kerül. Holló Mátyástól megtudtuk, hogy egy juhot ma 1000– 1500 forintért nyírnak meg, a rajta levő kb. 4 kg gyapjú kilójáért 100 forintot lehet elkérni. A reménybeli mosó vállalkozó végeztetett piackutatást, amiből az jött ki, hogy a tisztított gyapjúért kapott pénzből méltányos árat tudna fizetni a gazdáknak, akár kilónként 300 forintot is. A boldog időkben még a gyapjúért kapott összeg fedezte a juhok egész éves takarmányozási és tartási költségeit. Amit az értékesített bárányból kapott a gazda, az volt a tiszta haszna. Miután a gyapjú ára leesett, a tenyésztők jó része a korábbi finom gyapjút termelő fajtáit átkeresztezte hús típusúakra, így a bevételi források 95-át ma a vágóbárány adja. De nyírni a húsfajtákat is kell.

Míg régen az agrárium két fő ága, az állattenyésztés a földművelés kart karba öltve járt, az utóbbi évtizedekben sokszor inkább egymás vetélytársai lettek, az ökológiai szempontok a sor végén kullogtak, a szabályozások pedig a legkevésbé sem igyekeztek összehangolni a többféle ágazat érdekeit. Talán ebben lesz változás, és a körforgásos gazdaság nemcsak szép szlogen marad, hanem a minden szereplő számára nyilvánvaló közös jó.

Újjáéled-e a gyapjú értéklánc?

Mivel a gazdák nemcsak Magyarországon elégedetlenek, a problémák az Európai Unió közös agrárpolitikai fórumain is megfogalmazódtak. Több fordulót követően születtek dokumentumok, szakmai tanulmányok arról, hogyan lehetne megerősíteni a gazdálkodók helyzetét, és előmozdítani az európai gyapjú– értéklánc újjáélesztését.

Az ügyet fölkarolta az EU legnagyobb és legbefolyásosabb agrár– érdekképviseleti szervezete, a Copa – Cogeca is. A szervezet több hónapos  – valamennyi EU- s tagállam bevonásával történő – egyeztetést követően egy kiadványt fogalmazott meg, amely magyarul „A gyapjú körforgásossága –  akadályok felszámolása a teljes potenciál kiaknázása érdekében” címmel olvasható. Az egyeztetés folyamatában magyar részről a Nemzeti Agrárgazdasági Kamara, valamint a hazai juhágazati szakmai szervezetek – a Magyar Juh és Kecsketenyésztők Szövetsége és a Juh és Kecske Ágazati Szakmaközi Szervezet – vettek részt.

Új szabályozás igénye merült fel, annak érdekében, hogy az EU-n belüli termelésből származó gyapjú minél rövidebb értékesítési lánc mentén hasznosuljon. A gyapjú értékének helyreállítása visszahatna az állattenyésztés fenntarthatóbbá alakítására: támogatná az extenzív legeltetési rendszereket, amelyek hozzájárulnak a biodiverzitás megőrzéséhez és a vidéki közösségek fennmaradásához a kedvezőtlen adottságú térségekben. A gyapjú hasznosítása fontos kiegészítő bevételt nyújthatna a jelenleg különösen alacsony jövedelmezőséggel működő gazdaságoknak. Ezáltal a gyapjú hulladékproblémából a talajegészséget javító, a gazdaságok fenntarthatóságát szolgáló eszközzé válhatna. Itt az ideje a szemléletváltásnak, hangsúlyozza a kiadvány : a gyapjú nem hulladék, hanem erőforrás. Státuszának rendezése része kell legyen az EU biogazdasági és állattenyésztési stratégiája keretében megvalósuló szakpolitikai intézkedéseknek.

A Copa–Cogeca konkrétan javasolja többek között a gyapjú értéknövelő hasznosításának ösztönzését, a piacra jutás lehetőségeinek föltárását más iparágak értékláncaiban (pl. építőipar), egy európai gyapjúmosó iparág kialakításának támogatását, illetve a nyers gyapjú státuszának rendezését. Ez magába foglalná például az alacsony kockázatú, gazdaságon belüli felhasználást lehetővé tevő kategória bevezetését, így lehetőséget teremtene arra, hogy az egészséges állatok nyers gyapját trágyaként vagy komposztként helyben használják fel.

Az abszurditások felismerése, a jó szándék és a figyelem tehát megvan, de ez még kevés. Az EU korábban már forrásokat is megnyitott a gyapjú felhasználásának ösztönzésére, ezek azonban Magyarországra egyelőre nem igazán csordogálnak, és a begyűjtési láncok újjáéledésének sincsenek jelei. 

Az európai textilipar jelenleg nagyrészt a világ másik végéről származó gyapjút importál, mivel a nagyüzemi feldolgozáshoz folyamatosan elérhető, egységes minőségű, finom szálú alapanyagra van szüksége. Az európai gazdaságok nemcsak a gyapjútermelésre kiváló merinói fajtát tartják, a tej- vagy hústermelésre tenyésztett juhok gyapja pedig durvább, nem felel meg a textiliparnak. Alkalmas alapanyag ugyanakkor az építőipar számára hő- és hangszigetelésre, de akár útépítéshez, zöldfalak, zöldtetők építéséhez is. A logisztikában a műanyagot helyettesítheti hűtést igénylő élelmiszerek szállításához, hőszigetelő képességének, rugalmasságának, kopásállóságának köszönhetően. Kiváló hőszabályozó: télen megtartja a hőt, melegben segíti a nedvesség elvezetését. Kedvező tulajdonságait nyírás után is, mindenfajta kémiai kezelés nélkül megőrzi.

A mezőgazdaság a fentieken kívül természetes szarvasriasztó hatása miatt a vadkárok megelőzésében is tudná használni. Mivel a nyers, mosatlan gyapjúban levő gyapjúzsír –  lanolin –  és a juhokra jellemző sajátos szagok riasztóak a szarvasfélék számára, vegyszermentes, természetalapú megoldás.

Emberjólét nincs állatjólét nélkül

Ha az eddigiekből úgy tűnne ki, hogy a gyapjúhasznosítás felvirágoztatásának szűk keresztmetszete a gyapjúmosó, akkor még hozzá kell tennünk egy szempontot: a juhok és a pásztorok jóllétét. Az egy dolog, hogy a társadalom pásztorokról alkotott elképzelései nagyjából a róluk keringő viccek szintjén rekedtek meg, társadalmi presztízsük alacsony, miközben a jó pásztor hiánycikk és aranyat ér a munkaerőpiacon. Nagyobb baj, hogy a legeltethető területek egyre fogynak, a gyepeket egyre inkább napelemparkok és logisztikai bázisok foglalják el.

Az ENSZ 2026-ot a legelők és a pásztorok nemzetközi évének választotta. A kezdeményezés célja nem az ostorpattogtatós skanzenturizmus fellendítése, hanem a legelők védelmének, a fenntartható állattartásnak és a pásztorok megélhetésének deklarálása, erősítése. Valamint a társadalom edukálása, hogy a megfelelően kezelt (értsd: legeltetett) gyepben ne a gabona hiányát lássa, hanem a megőrzött vizet, a megkötött széndioxidot és a biodiverzitást. A magyar pásztorok ez alkalomból októberben Nyilatkozatot is adtak ki, megszólítva többek között az állattartók hazai szervezeteit, a nemzeti parkokat és nem utolsó sorban a magyar kormányt, hogy létezésükhöz biztosítsák a szükséges ökológiai, területi, intézményi és gazdasági feltételeket.

Az állatok jóllétéről pedig csak annyit, hogy egy ilyen aszályos nyár után nehéz lesz átteleltetni. Holló Mátyás szerint a gazdák különböző stratégiák mentén keresik a túlélés leginkább járható útjait. Van, aki értékesíti az állatai egy részét, hogy a többinek tudjon venni extrán drága takarmányt. Mások nem termékenyítenek, mert az „üresen álló” juh, amelyik nem nevel bárányt, gyengébb minőségű takarmánnyal is átteleltethető.

Az biztos, hogy az új agrárminisztériumnak volna teendője, ha ezt a megörökölt komplex problémahalmazt kezelni szeretné. Az nyilvánvaló, hogy itt nem csupán a gyapjú sorsa és a juhos gazdák haszna a tét, hanem egy fenntarthatóbb, a természeti értékeket is megőrző tájhasználat, és a vidéki térségek életlehetőségeinek javítása.

A Kidobják a magyar gyapjút, a drága gyapjúfonalat meg importálják bejegyzés először Magyarország zöld hangja-én jelent meg.

Rendhagyó módon ünnepelte az 50. születésnapját Litkai Gergely: a humorista több mint 200 önkéntessel közösen alakított ki természetközeli közösségi kertet a parádsasvári telkén. Az október 23-i esemény egy új kezdeményezés, a Világeleje Kertek első látványos állomása volt. A cél, hogy minél többen ajánlják fel kertjüket vagy annak egy részét a természetnek és a helyi közösségeknek. A Zöld Hang riportere, Szilágyi László a helyszínen beszélgetett Litkai Gergellyel és Takács-Sánta András humánökológussal, a Világeleje Közösség szakmai vezetőjével.

Fák és cserjék ültetése, évelő virágok telepítése, tóépítés – több mint kétszáz önkéntes dolgozott október 23-án Litkai Gergely parádsasvári telkén. A közös munka nem csupán egy természetközeli kert kialakításáról szólt: egy országos kezdeményezés első mintaterületét hozták létre.

A Világeleje Kertek ötlete Litkai Gergelytől származik. A humorista 2025-ben vetette fel Takács-Sánta Andrásnak, hogy indítsanak olyan mozgalmat, amelyben a tulajdonosok kertjük egészét vagy egy részét a természet és a közösség szolgálatába állítják.

„Adjunk vissza egyrészt élőlénytársainknak a kertet, másrészt pedig embertársainknak” – foglalta össze a kezdeményezés lényegét Takács-Sánta András.

A cél tehát kettős: nagyobb biológiai sokféleségű, természetközelibb élőhelyeket kialakítani, miközben a kertek találkozási pontként is szolgálnak az emberek számára.

Születésnapi ajándék a természetnek

Litkai Gergely nem először szervezett önkéntes kertépítést Parádsasváron, a mostani rendezvény azonban az eddigieknél is több érdeklődőt vonzott.

„A múltkor már voltunk százan, és akkor zuhogott az eső. Egyszer ültettünk fagyban, akkor nyolcvanan” – idézte fel a humorista, aki szerint a kellemes őszi időjárás is hozzájárult a mostani rekordrészvételhez.

A kertet Takács Dániel, Budapest VII. kerületének főtájépítésze tervezte meg. A növények beszerzésében és az önkéntesek munkájának megszervezésében Hegyi András kertészmérnök vállalt meghatározó szerepet. Az eseményt többhetes előkészítés előzte meg, hogy a helyszínre érkező több száz ember valóban hatékonyan tudjon együtt dolgozni.

Litkai a születésnapját nem csupán ünneplésre, hanem egy szélesebb körű üzenet megfogalmazására is felhasználta. Szerinte a jövő fejlesztéspolitikájának nem újabb természetes területek beépítéséről, hanem a már használt területek természetközelibbé alakításáról kellene szólnia.

A humorista olyan természetpozitív fejlesztési politikát szeretne, amely nem vesz el további területeket az erdőktől, a mezőgazdaságtól és más zöldfelületektől újabb raktárak vagy épületek számára. Ehelyett a meglévő területek egy részének visszavadítását szorgalmazza.

A cselekvő remény válasz lehet az ökológiai válságra

Takács-Sánta András szerint a parádsasvári esemény jól példázza azt a szemléletet, amelyet 2024-ben megjelent Világeleje című könyvében is képvisel: a cselekvő reményt.

A humánökológus hangsúlyozta, hogy ez nem jelenti az ökológiai válság súlyosságának tagadását. Éppen ellenkezőleg: a klímaváltozás, az élővilág pusztulása és az egyre súlyosabb környezeti problémák felismeréséből kell kiindulni.

„Próbáljuk menteni a menthetőt, mert még mindig rengeteg érték van, rengeteg szépség van ebben a világban, és még mindig rengeteg mindenért lehet tenni” – fogalmazott.

Szerinte nem elegendő pusztán alkalmazkodni a változásokhoz, és nem szabad beletörődni abba sem, hogy a civilizáció összeomlása elkerülhetetlen. Egy másfajta, életközpontú társadalom kialakításán kell dolgozni, amelynek alapját az ember és a természet kapcsolatának újragondolása jelenti.

Ehhez azonban pozitív jövőképekre is szükség van. Takács-Sánta úgy látja, a mai társadalom egyik alapvető problémája, hogy nehezen tudunk elképzelni a jelenlegitől lényegesen különböző berendezkedést.

A Világeleje Ünnep ezért is hívta idén ötven évvel későbbre, 2076-ba a résztvevőket, hogy közösen gondolkodjanak egy élhetőbb jövőről. A pozitív vízióknak nem az a feladatuk, hogy hibátlan, konfliktusmentes világot ígérjenek, hanem hogy irányt mutassanak a jelenben szükséges változásokhoz.

Nem elég szelektíven gyűjteni a hulladékot

A parádsasvári kertépítés egy másik fontos tanulsága Takács-Sánta szerint a közösségi cselekvés jelentősége.

A környezetvédelemről szóló közbeszédben rendszerint kétféle cselekvési lehetőség kerül előtérbe: az egyéni életmód megváltoztatása és az állami, illetve nagyvállalati döntések befolyásolása. A kettő között azonban létezik egy sokszor elhanyagolt szint, a helyi közösségek közös cselekvése.

A kerékpározás, a húsfogyasztás mérséklése vagy a szelektív hulladékgyűjtés önmagában nem elegendő az ökológiai válság kezeléséhez. A közösségek viszont olyan kezdeményezéseket indíthatnak el, amelyek túlmutatnak az egyéni életmódváltáson.

A Világeleje Közösség éppen ezt a fajta tevékenységet igyekszik ösztönözni. A kiutak.hu oldalon a beszélgetés idején 126 konkrét közösségi ökologikus cselekvési lehetőséget gyűjtöttek össze, többek között az élelmezés, a közlekedés, a hulladékgazdálkodás és az élővilág védelmének területéről.

A humánökológus szerint ráadásul a közösségi részvétel nemcsak környezeti szempontból értékes, hanem a résztvevők lelki jóllétéhez is hozzájárulhat.

A klímaszorongás vagy a környezetpusztítás miatt érzett düh egyaránt cselekvésre ösztönözhet. A közös munka pedig segíthet abban, hogy az emberek ne magányos, tehetetlen szemlélőként éljék meg a környezeti válságot.

„Ne egyedül próbálkozzál. Tehát találd meg a társaidat” – fogalmazta meg egyik legfontosabb tanácsát Takács-Sánta.

Hozzátette: nem feltétlenül azokat érdemes mindenáron meggyőzni, akik elutasítják a változást. Sokkal eredményesebb lehet megtalálni azokat, akik már nyitottak az új szemléletre, és csak egy kis segítségre vagy közösségi támogatásra van szükségük ahhoz, hogy cselekedni kezdjenek.

Tavasszal országos kezdeményezéssé válhat

A Világeleje Kertek szervezői egyelőre nem kívánnak kész szabályrendszert meghatározni. Azt szeretnék, ha a mozgalom résztvevői közösen alakítanák ki a működés alapelveit.

Ennek érdekében november 19-én 18 és 20 óra között az ELTE-n közös ötletelést terveznek, ahol a kezdeményezés jövőjéről beszélgethetnek az érdeklődők. Akik személyesen nem tudnak részt venni, azok számára online kérdőívet is terveznek.

A szervezők azt remélik, hogy a következő hónapokban egyre több kerttulajdonos csatlakozik, és 2027 tavaszán országszerte újabb természetközeli közösségi kertek kialakítása kezdődhet meg.

A részletekről a Világeleje Közösség honlapján lehet tájékozódni.

A parádsasvári esemény mindenesetre azt mutatta meg, hogy a környezetvédelem nem feltétlenül lemondást és áldozatvállalást jelent. A közös kertépítés egyszerre lehet természetvédelmi tevékenység, társasági élmény és ünnep.

Litkai Gergely ötvenedik születésnapja így egy olyan kezdeményezés kezdete lehet, amelyben a természeti értékek megőrzése és az emberi közösségek megerősítése kéz a kézben jár.

A cikk a Zöld Hang audio podcastja alapján, mesterséges intelligencia segítségével készült.

A Litkai Gergely 200 önkéntessel épített természetközeli kertet – országos mozgalom indulhat bejegyzés először Magyarország zöld hangja-én jelent meg.

Rendhagyó módon ünnepelte az 50. születésnapját Litkai Gergely: a humorista több mint 200 önkéntessel közösen alakított ki természetközeli közösségi kertet a parádsasvári telkén. Az október 23-i esemény egy új kezdeményezés, a Világeleje Kertek első látványos állomása volt. A cél, hogy minél többen ajánlják fel kertjüket vagy annak egy részét a természetnek és a helyi közösségeknek. A Zöld Hang riportere, Szilágyi László a helyszínen beszélgetett Litkai Gergellyel és Takács-Sánta András humánökológussal, a Világeleje Közösség szakmai vezetőjével.

Fák és cserjék ültetése, évelő virágok telepítése, tóépítés – több mint kétszáz önkéntes dolgozott október 23-án Litkai Gergely parádsasvári telkén. A közös munka nem csupán egy természetközeli kert kialakításáról szólt: egy országos kezdeményezés első mintaterületét hozták létre.

A Világeleje Kertek ötlete Litkai Gergelytől származik. A humorista 2025-ben vetette fel Takács-Sánta Andrásnak, hogy indítsanak olyan mozgalmat, amelyben a tulajdonosok kertjük egészét vagy egy részét a természet és a közösség szolgálatába állítják.

„Adjunk vissza egyrészt élőlénytársainknak a kertet, másrészt pedig embertársainknak” – foglalta össze a kezdeményezés lényegét Takács-Sánta András.

A cél tehát kettős: nagyobb biológiai sokféleségű, természetközelibb élőhelyeket kialakítani, miközben a kertek találkozási pontként is szolgálnak az emberek számára.

Születésnapi ajándék a természetnek

Litkai Gergely nem először szervezett önkéntes kertépítést Parádsasváron, a mostani rendezvény azonban az eddigieknél is több érdeklődőt vonzott.

„A múltkor már voltunk százan, és akkor zuhogott az eső. Egyszer ültettünk fagyban, akkor nyolcvanan” – idézte fel a humorista, aki szerint a kellemes őszi időjárás is hozzájárult a mostani rekordrészvételhez.

A kertet Takács Dániel, Budapest VII. kerületének főtájépítésze tervezte meg. A növények beszerzésében és az önkéntesek munkájának megszervezésében Hegyi András kertészmérnök vállalt meghatározó szerepet. Az eseményt többhetes előkészítés előzte meg, hogy a helyszínre érkező több száz ember valóban hatékonyan tudjon együtt dolgozni.

Litkai a születésnapját nem csupán ünneplésre, hanem egy szélesebb körű üzenet megfogalmazására is felhasználta. Szerinte a jövő fejlesztéspolitikájának nem újabb természetes területek beépítéséről, hanem a már használt területek természetközelibbé alakításáról kellene szólnia.

A humorista olyan természetpozitív fejlesztési politikát szeretne, amely nem vesz el további területeket az erdőktől, a mezőgazdaságtól és más zöldfelületektől újabb raktárak vagy épületek számára. Ehelyett a meglévő területek egy részének visszavadítását szorgalmazza.

A cselekvő remény válasz lehet az ökológiai válságra

Takács-Sánta András szerint a parádsasvári esemény jól példázza azt a szemléletet, amelyet 2024-ben megjelent Világeleje című könyvében is képvisel: a cselekvő reményt.

A humánökológus hangsúlyozta, hogy ez nem jelenti az ökológiai válság súlyosságának tagadását. Éppen ellenkezőleg: a klímaváltozás, az élővilág pusztulása és az egyre súlyosabb környezeti problémák felismeréséből kell kiindulni.

„Próbáljuk menteni a menthetőt, mert még mindig rengeteg érték van, rengeteg szépség van ebben a világban, és még mindig rengeteg mindenért lehet tenni” – fogalmazott.

Szerinte nem elegendő pusztán alkalmazkodni a változásokhoz, és nem szabad beletörődni abba sem, hogy a civilizáció összeomlása elkerülhetetlen. Egy másfajta, életközpontú társadalom kialakításán kell dolgozni, amelynek alapját az ember és a természet kapcsolatának újragondolása jelenti.

Ehhez azonban pozitív jövőképekre is szükség van. Takács-Sánta úgy látja, a mai társadalom egyik alapvető problémája, hogy nehezen tudunk elképzelni a jelenlegitől lényegesen különböző berendezkedést.

A Világeleje Ünnep ezért is hívta idén ötven évvel későbbre, 2076-ba a résztvevőket, hogy közösen gondolkodjanak egy élhetőbb jövőről. A pozitív vízióknak nem az a feladatuk, hogy hibátlan, konfliktusmentes világot ígérjenek, hanem hogy irányt mutassanak a jelenben szükséges változásokhoz.

Nem elég szelektíven gyűjteni a hulladékot

A parádsasvári kertépítés egy másik fontos tanulsága Takács-Sánta szerint a közösségi cselekvés jelentősége.

A környezetvédelemről szóló közbeszédben rendszerint kétféle cselekvési lehetőség kerül előtérbe: az egyéni életmód megváltoztatása és az állami, illetve nagyvállalati döntések befolyásolása. A kettő között azonban létezik egy sokszor elhanyagolt szint, a helyi közösségek közös cselekvése.

A kerékpározás, a húsfogyasztás mérséklése vagy a szelektív hulladékgyűjtés önmagában nem elegendő az ökológiai válság kezeléséhez. A közösségek viszont olyan kezdeményezéseket indíthatnak el, amelyek túlmutatnak az egyéni életmódváltáson.

A Világeleje Közösség éppen ezt a fajta tevékenységet igyekszik ösztönözni. A kiutak.hu oldalon a beszélgetés idején 126 konkrét közösségi ökologikus cselekvési lehetőséget gyűjtöttek össze, többek között az élelmezés, a közlekedés, a hulladékgazdálkodás és az élővilág védelmének területéről.

A humánökológus szerint ráadásul a közösségi részvétel nemcsak környezeti szempontból értékes, hanem a résztvevők lelki jóllétéhez is hozzájárulhat.

A klímaszorongás vagy a környezetpusztítás miatt érzett düh egyaránt cselekvésre ösztönözhet. A közös munka pedig segíthet abban, hogy az emberek ne magányos, tehetetlen szemlélőként éljék meg a környezeti válságot.

„Ne egyedül próbálkozzál. Tehát találd meg a társaidat” – fogalmazta meg egyik legfontosabb tanácsát Takács-Sánta.

Hozzátette: nem feltétlenül azokat érdemes mindenáron meggyőzni, akik elutasítják a változást. Sokkal eredményesebb lehet megtalálni azokat, akik már nyitottak az új szemléletre, és csak egy kis segítségre vagy közösségi támogatásra van szükségük ahhoz, hogy cselekedni kezdjenek.

Tavasszal országos kezdeményezéssé válhat

A Világeleje Kertek szervezői egyelőre nem kívánnak kész szabályrendszert meghatározni. Azt szeretnék, ha a mozgalom résztvevői közösen alakítanák ki a működés alapelveit.

Ennek érdekében november 19-én 18 és 20 óra között az ELTE-n közös ötletelést terveznek, ahol a kezdeményezés jövőjéről beszélgethetnek az érdeklődők. Akik személyesen nem tudnak részt venni, azok számára online kérdőívet is terveznek.

A szervezők azt remélik, hogy a következő hónapokban egyre több kerttulajdonos csatlakozik, és 2027 tavaszán országszerte újabb természetközeli közösségi kertek kialakítása kezdődhet meg.

A részletekről a Világeleje Közösség honlapján lehet tájékozódni.

A parádsasvári esemény mindenesetre azt mutatta meg, hogy a környezetvédelem nem feltétlenül lemondást és áldozatvállalást jelent. A közös kertépítés egyszerre lehet természetvédelmi tevékenység, társasági élmény és ünnep.

Litkai Gergely ötvenedik születésnapja így egy olyan kezdeményezés kezdete lehet, amelyben a természeti értékek megőrzése és az emberi közösségek megerősítése kéz a kézben jár.

A cikk a Zöld Hang audio podcastja alapján, mesterséges intelligencia segítségével készült.

A Litkai Gergely 200 önkéntessel épített természetközeli kertet – országos mozgalom indulhat bejegyzés először Magyarország zöld hangja-én jelent meg.

Akár 300 megawattos AI-adatközpontot terveznek a paksi atomerőmű szomszédságában. A több milliárd eurós beruházás azonban komoly energetikai és környezeti kérdéseket vet fel, különösen egy olyan térségben, ahol a Duna alacsony vízállása már az atomerőmű működését is veszélyeztette. Szakértőkkel vizsgáltuk, milyen előnyei és kockázatai lehetnek a tervezett fejlesztésnek.

Magyarországon is létrejöhet egy nagy energiaigényű mesterséges intelligencia adatközpont: Paks közelében, az atomerőmű szomszédságában terveznek AI- és nagy teljesítményű számítástechnikai feladatokat kiszolgáló létesítményt. A fejlesztésről szóló beszámoló szerint a kapacitását akár 300 megawattig bővítenék, működésének kezdetét pedig 2028 végére célozzák. A beruházás becsült értéke 3,2–4,2 milliárd euró. A projekthez befektetőket és stratégiai partnereket keresnek, ezek bevonására a GLOBWISE kapott tanácsadói megbízást. A bejelentett tervek megvalósításához tehát még finanszírozásra és további szereplőkre van szükség és valószínűleg a kormányzat támogatására is.

A bejelentett kapacitás és az atomerőmű közelsége önmagában még nem mutatja meg, mekkora környezeti terheléssel járna a paksi „AI-gyár”, egyelőre nem állapítható meg pontosan a létesítmény várható áram- és vízfogyasztása, illetve a környezetbe leadott hő mennyisége. Ehhez többek között a hűtési technológiát, a víz forrását, a tényleges kihasználtságot és az áramellátás módját is ismerni kellene.

Az európai AI-versenyben egyre fontosabbá válik az energiaellátás. A mesterséges intelligencia öt év alatt körülbelül egy százalékkal növelhetné az európai termelékenységet, de fennáll a veszélye, hogy növeli az egyenlőtlenségeket, megterheli az áramhálózatokat és fokozza a külföldi technológiától való függőséget  – olvasható a Reuters az IMF háttértanulmányán alapuló elemzésében. Az adatközpontok már most a kontinens villamosenergia-fogyasztásának körülbelül három százalékát adják. A Nemzetközi Valutaalap ezért az országok villamosenergia-hálózatai közötti kapcsolatok erősítését és az európai energiapiac mélyebb integrációját sürgeti. Amíg ez megvalósul, az intézmény szerint ott érdemes adatközpontokat építeni, ahol a legolcsóbb az energia.

Miért éppen Paks?

A mesterséges intelligencia fontos szerepet játszhat a jövő gazdaságában, az adatközpontok pedig jelentős befektetést hozhatnak és növelhetik a helyi foglalkoztatást – mondta Szabó László, a Regionális Energiagazdasági Kutatóközpont, a REKK igazgatója. Befektetői szempontból az atomerőművek vonzerejét az egyenletes, folyamatos áramtermelés adja, ami egybeesik az adatközpontok igényével.

Paks közelsége azonban önmagában nem ad választ minden energetikai kérdésre. A paksi termelés nagyobb része gyakorlatilag az egyetemes szolgáltatás fedezésére elegendő, amit a rezsicsökkentésen keresztül a lakossági fogyasztás fedezésére fordít az MVM. Ezért külön kérdés, hogy rendelkezésre áll-e egy nagy adatközpont ellátásához szükséges többlet a paksi erőműnél.

Egy adatközpont esetében a REKK igazgatója szerint nem kell olyan környezetszennyezéssel számolni, mint számos hagyományos ipari üzemnél, de a hűtésből eredő hőterhelés és vízhasználat figyelmet érdemel.

Szabó László megítélése szerint a kormányzat most elsősorban a meglévő gyárak környezetvédelmi szabályainak betartását vizsgálja, új nagybefektetők megjelenéséről egyelőre nem hallottunk. Ezt indokoltnak tartja, mert a környezet és a vizek elszennyezése súlyos következményekkel járhat.

Adatközpontok és a klímaváltozás

„A klímaváltozás hatása a legtöbb erőműre, és a létesítendő AI központokra is hatással lehet” – fogalmazott az energiagazdasági szakértő. A Duna alacsony nyári vízszintje komoly kockázat lett, amely Paks hűtővízellátását is veszélyeztette. Bár a megfelelő vízellátást nyáron mesterséges vízszintemeléssel sikerült biztosítani, ami a Duna jelenlegi vízszintje mellett még fontosabb szempont. Kérdéses ugyanakkor, hogy az ehhez megépített medergátak mennyire jelentenek hosszú távú megoldást. Ez is akadály lehet egy tervezett AI központ helyszínének mérlegelésekor.

A folyók és tavak apadó vízszintje Európa más részein is nehézséget okozhat a szén-, gáz- és atomerőművek működésében. Úgy látja, a jövőben a beruházók nagyobb figyelmet fordíthatnak arra, mennyire függ az áramtermelés a környezeti tényezőktől, pl. közeli folyók vízszintjétől és hőmérsékletétől. Ebből a szempontból a hűtőtornyos megoldások kedvezőbbek, mert kevésbé függenek a közeli vizek rendelkezésre állásától, bár nyilván ezek üzemeltetése költségesebb.

Az áram mellett víz is kell

A nagy energiafogyasztás mellett a hűtés vízigényét is mérlegelni kell – vélekedett a REKK igazgatójához hasonlóan Koczóh Levente, a Green Policy Center klímapolitikai szakértője. A Paks környékére tervezett beruházásnál szerinte külön meg kell vizsgálni, hogyan biztosítható nyáron a szükséges hűtővíz. Az adatközpontok környezeti terhelése ráadásul az áramfogyasztásnál szélesebb kérdés: a hűtés infrastruktúrája és a szükséges chipek előállítása is erőforrásokat igényel – emelte ki a klímapolitikai szakértő.

A lehetséges nagyságrendet érzékelteti a Nemzetközi Energiaügynökség (IEA) 2025-ös Energy and AI jelentésének becslése: egy 100 megawattos amerikai, nagy léptékű adatközpont teljes vízfogyasztása átlagosan napi mintegy 2 millió liter lehet. Ez a közvetlen és közvetett vízfogyasztást együtt jelenti; több mint 60 százaléka a telephelyen kívül jelentkezik. Az adat ezért nem értelmezhető ugyanekkora helyi hűtővízigényként, és nem vetíthető át automatikusan a paksi beruházásra. Az IEA szerint a vízfogyasztás jelentősen függ a hűtési technológiától, a helyi éghajlattól és az áramellátás forrásától.

Koczóh Levente kifejtette: a vízfogyasztás a hűtés során jelentkezik, a hűtővíz párolgása révén. Ezt egy paksi elhelyezés esetén ugyan elvben biztosíthatja a Duna, de mint az erőmű esetén idén nyáron is láttuk, ez nagy hőség és/vagy alacsony vízhozam esetén problémássá válik. Ezért bármilyen további beruházás Paksra helyezésekor – legyen az akár újabb atomerőművi blokk vagy adatközpont – javasolt más, a folyótól független hűtési megoldást választani, például hűtőtornyokat.

A klímapolitikai szakértő szerint a hőenergia távfűtésben való hasznosítása „nyer-nyer” helyzet lenne, de Pakson a város már a meglévő atomerőművi blokkok maradék hőjét sem képes teljesen felhasználni.

Koczóh Levente ugyanakkor azt is megjegyezte, hogy az atomerőmű működése során jószerivel karbonsemleges, így legalább a zöld áram helyben biztosított. Már amennyiben a Magyarországon évente megtermelt – ugyan egyre bővülő, de nem korlátlan – zöldáram-készletet erre akarjuk fordítani ahelyett, hogy azonos áramigény mellett a fosszilis áramtermelést csökkentenénk – tette hozzá.

Mi alapján dönt a beruházó?

A beruházók több szempontot mérlegelnek, mielőtt kiválasztják a helyszínt.

„Abban a versenyben, hogy végül hova települ AI központ, az egyik legfontosabb paraméter a lokáció infrastrukturális ellátottsága és hogy milyen az energia ára” – hangsúlyozta a REKK igazgatója. Megítélése szerint a magyar villamosenergia-árak a térségben magasak, ami hátrányt jelenthet a szomszédos országokkal folytatott versenyben. Magyarország többek között Szlovéniával, Bulgáriával, Romániával és Szlovákiával versenyezhet ezekért a beruházásokért. Az ár mellett a folyamatos ellátás is meghatározó. Az adatközpontok szerverei jelentős mennyiségű áramot használnak, és a működés közben keletkező hőt is el kell vezetni. Ezért különösen vonzó lehet egy erőmű közelsége, valamint az olyan hálózati kapcsolat, amely több alternatívával biztosítja az ellátást.

Fontos tényező a redundancia, ha egy vezeték kiesik, attól még a rendszernek működnie kell. Emiatt fontos, hogy többirányú villamosenergia kapcsolat, illetve backup kapacitás megléte is szükséges. A telephelyválasztásnál emellett a nagy kapacitású megbízható internetkapcsolat is alapvető feltétel.

A nukleáris, a szél- és a naperőművek közelsége egyaránt fontos szempont lehet az AI-adatközpontok telepítésénél. Korábban az északi országok voltak a preferált lokációk az olcsó energia és a kedvező hűtési adottságok miatt. A beruházóknak fontos szempont volt, hogy létesítményeik megújuló energiával működnek. Az adatközpontok azonban egyre nagyobbak, energiaigényük nő, miközben folyamatos áramellátásra van szükségük. A szél- és naperőművek mellett ezt a fogyasztást nem mindig sikerült versenyképes áron biztosítani, hiszen termelésük az időjárástól függ. A helyzet az akkumulátoros tárolás elterjedésével ugyan javul, mivel a megújuló energiaforrásokkal megtermelt áram egy részét eltárolják, és később, alacsonyabb termelés idején használják fel.

A AI-adatközpont épülhet Paksnál – de honnan lesz hozzá áram és hűtővíz? bejegyzés először Magyarország zöld hangja-én jelent meg.

A Balaton-part utolsó szabad vízparti területein is apartmanházak épülnek, a korábban elkülönülő üdülőövezetek pedig egyre inkább összeérnek. A néhány év alatt felfutó építkezési hullám nem pusztán a tópart látványát változtatja meg: tovább rombolja az ökológiai hálózatot, túlterheli a közlekedési infrastruktúrát, és régi társadalmi konfliktusokat élez ki. Wettstein Domonkos, a Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem Urbanisztika Tanszékének tanszékvezető-helyettese, egyetemi docens bemutatja, hogyan vezetett a Balaton-part több mint százéves beépítési folyamata a mai helyzethez, és miért különösen nagy a tétje a még szabadon maradt partszakaszok sorsának.

Szerző: Wettstein Domonkos, a BME Urbanisztika Tanszék tanszékvezető-helyettese, egyetemi docens

A cikk forrása a Másfélfok. A Zöld Hang a cikket a Másfélfok szerkesztősége engedélyével vette át.

Az elmúlt néhány évben új, minden korábbinál intenzívebbnek tűnő építkezési hullám indult a Balaton partján: az apartmanházak gyors terjedésével a tópart utolsó szabad területei is sorra beépülnek. A korábban elkülönülő üdülőterületek egyre inkább összeérnek, és lassan bezárulhat a Balaton körül a városgyűrű. Ez a folyamat azonban nem az elmúlt években kezdődött. A mai apartmanház-építési hullám egy több mint évszázados átalakulás legújabb állomása, amelynek során az egymást követő építkezések újra és újra átformálták a tópart tájképét, településszerkezetét és társadalmi viszonyait, előkészítve a mai konfliktusokat.

Déli Vasút – vízválasztó a Balaton-part beépítésében

A 20. század új beépítési formáit üdülőhelyi minták és hagyományok híján nehéz volt szabályozni. Ez nemcsak az épületeknél, hanem a települések szerkezetében is gondot okozott. Az új parcellázásokat ugyanis jellemzően a tóparton új területeken, az ősközségektől – vagyis a már ott levő településektől – elkülönülve kezdték meg. A beépítési folyamatot megelőzte a Déli Vasút kiépítése, ami a táj jelentős átalakulásával járt együtt: a töltés biztosításához a vízszintet is szabályozni kellett, ennek következtében egy új vízparti földterület, az apadási öv került szárazra. Ezen a területen indultak meg néhány évtizeddel később a parcellázások, és ez a szabad beépítési helyzet még inkább felerősítette a kialakulatlan beépítési mintázatok anomáliáit.

Az első villatelepek már a 19. században kialakultak, az üdülés új életformájához azonban nem álltak rendelkezésre regionális előképek. Bár a tájegység népi építészete gazdag formakinccsel rendelkezett és a turizmus érdeklődését is hamar felkeltette, de a villaépíttetők a társadalmi reprezentáció és az életvitel okán inkább a korszak kedvelt európai irányzataiból merítettek inspirációt. Az alpesi utazások képzelt vagy valós élményét idézik meg a Füreden, Földváron vagy épp Fonyódon felépült „svájci villaként” emlegetett faverandás épületek, amelyeket tájidegen mintázatként hurcoltak be az első kolonizáció idején, mára már azonban az épített örökség részeként tekintünk rájuk. Hasonlóan a villakertek, parkok sétányok növényalkalmazására, például a platán fasorokra, amelyek tudatosan telepített tájidegen kultúrnövények.

Befelé forduló ország – szaporodó épületek a tóparton

Az első léptékváltás a tópart beépítésének történetében nem az épületek nagyságában, hanem számosságában következett be. Az első világháborút követően az ország elvesztette történeti fürdőhelyeit, a turisztikai érdeklődés pedig a Balaton felé fordult. Egy új társadalmi réteg, a középosztály kezdett el nagyszámban, de egyre apróbb telkeken építkezni. A gazdasági válság szorításában kevés pénzből, a századelő nagypolgári villáinál csak szerényebb kialakítású nyaralókat engedhettek meg maguknak.

Ez új beépítési műfajt jelentett, és mivel építészek híján sok esetben kőművesek vagy építőmesterek készítették a terveket is, előképek hiányában a nyaralók kialakítása formai, szerkezeti és funkcionális szempontból is problémás volt. A probléma azonban ez esetben nemcsak épület-, hanem települési léptékben is megmutatkozott. Ekkor kezdték el a tópartot intenzíven beépíteni, elsősorban a fővárosból könnyebben megközelíthető déli parti telepeken kezdtek el egyre hosszabb partszakaszokat belterületbe vonni. Az új, kisebb telkekből kialakuló parcellázásoknak sem volt előképe, hiányoztak a megfelelően kiszabályozott utak, közterek, zöldfelületek. A jégkár megelőzésére pedig elindult a vízpartok mesterséges kiépítése is Kaáli Nagy Dezső irányításával.

A problémákat észlelve a harmincas években fordult az építész szakma figyelme is a Balaton-ügy felé. A Balatoni Intéző Bizottságban Kotsis Iván vezetésével mintaterveket dolgoztak ki nemcsak az egyes épületek, de a települések számára is, hogy rendezettebb környezetet alakíthassanak ki. Az üdülőterületeken a nyaralók mellett egyre több vállalati vagy szociális programban épült üdülőház jelent meg, ami egy új épülettípus, a többszintes, sávos beépítésforma, a későbbi modern üdülő és szállóépületek előfutárának kialakulásához vezetett.

A vízparti térfoglalás hamar az ősközségek lakosaival is konfliktusokat eredményezett: a partot hagyományosan állatok fürdetésére és itatására használták, az üdülés azonban ellehetetlenítette ezt a hagyományos tájhasználatot. Az állandó és a szezonális lakosság közti érdekellentét konfliktusa generációról generációra újabb és újabb ütközőpontok kialakulásával máig sok helyen tovább él. Ebben az érdekellentétben meghatározó a korszakban kialakuló településszerkezet. Az üdülőterületek és állandó lakosság lakóterületei még ma is sok helyen elkülönülnek, és ebből adódóan a mai kihívásokat is másként értelmezik. A korszak parcellázásai még kisebb léptékűek voltak, de ezek a beépítések indították el azt az urbanizációs folyamatot, ami a következő évtizedekben a tópart összeépülését eredményezte. A kisebb léptékű, elkülönülő, társadalmilag is zárt nyaralótelepeken ugyanakkor erős közösségek és civil szervezetek alakultak, amelyek a környezet gondozását is célul tűzték ki. Ez a hagyomány sok helyen a mai civil szervezetekben is tovább él.

Típustervek, szállodasorok, társasüdülők – Balaton-fejlesztés a szocializmusban

A következő léptékváltás az 1957-ben elinduló Balaton-fejlesztéshez köthető, bár a beépítési folyamat csak fokozatosan a következő két évtizedben futott fel. Az 1956-os forradalom leverését követően a konszolidációs társadalompolitika eszközévé vált a Balaton. A központosított államberendezkedés új nézőpontból szemlélte a tópartot: elkészült az első regionális léptékű terv, amely a tájegység egészét egységben szemlélte. A Farkas Tibor főépítész vezetésével elkészült terv már a tópart természeti értékeinek megőrzését is prioritásként kezelte, miközben az egyre növekvő építési igényekhez új beépíthető területeket is ki kellett jelölnie. Modernizáció és természeti értékek érzékeny egyensúlyát kereste a terv, amely a nemzetközi fórumokon is elismerést kapott: 1965-ben a Nemzetközi Építészszövetség (UIA) Abercrombie-díját kapta meg a keleti blokk országai közül elsőként.

A terv az északi parton még meglévő zöldterületek szigorú védelmét írta elő, a déli parton azonban több helyen feltöltésekkel új építési területeket irányzott elő. A tóparti üdülőterületek az ősközségektől elkülönülve épültek be, a tervlapokon pirossal meghúzott „üdülőterületi határ” még ma is érzékelhető a települések épített környezetében és társadalom szerkezetében. A korszak jellegzetes beépítési típusa a minimális alapterületű hétvégi ház, amely szakszerű építését típusterv-katalógusok is segítették. A tervezés és a kivitelezés minősége ugyanis még ezekben az évtizedekben is problémát jelentett. Ezzel egyidőben a központokban és az új vízparti feltöltéseken azonban a szálloda- és üdülőépítési programokban egyre nagyobb léptékű szállások épültek fel. Siófokon az Aranypart szállodasorát, az Ezüstpart szakszervezeti üdülőit a régi nyaralótelepek előtt feltöltött területeken építették fel.

A tópart kezdett besűrűsödni, ami a beépítési tipológiákra is hatással volt: kísérleti jelleggel sorházas telepeket és társasnyaralókat alakítottak ki. Ezek közül legismertebb az Almádiban felépült Lottótelep, ahol a minimális kis saját előkerttel a kollektív és gazdaságos területhasználaton volt a hangsúly. Ebben az időszakban indultak el a társasüdülő-építkezések is. A többszintes kis lakásegységeket tartalmazó épülettípus a mai apartmanház építészet előfutárának is tekinthető, de az építés módja jelentősen eltérő: szövetkezeti formában megvalósuló építkezések a nyaralóközösségek máig tartó erős összefogását eredményezték. A valós léptékváltás azonban 1968 után indult el. Az új gazdasági mechanizmus bevezetésének évében a kontrollt biztosító főépítészi pozíciót megszűntették, és elkezdődött a korábban védett területek beépítése is. Nemcsak az építkezések száma, de a mérete is változott. A Balatoni Központi Fejlesztési Program keretében újabb vízparti területeket töltöttek fel, és most már a paneles előregyártás technológiájával épültek a későmodern üdülőegységek. Ekkor már észlelhetővé váltak a túlzott modernizáció környezetkárosító hatásai: a hetvenes években egyre súlyosabb problémát okozott a vízminőség romlása, amely a vízfolyások és a tó mesterséges mederalakítására volt visszavezethető. Ezzel egyidőben kezdett el a zártkerti építés problémája is elburjánozni, ami szintén súlyos ökológiai károkat okozott. Az értékes gyümölcsös és szőlőterületeken a zártkerteket üdülés céljára vásárolták meg és nem művelték, ami a talaj erózióját okozta.

Apartmanház-boom: lassan az utolsó szabad vízparti területek is elfogynak

A legutóbbi léptékváltást az egyre besűrűsödő vízparti övezetek utolsó szabad területein az apartmanházak megjelenése eredményezte. A beépítés elsődleges problémája ugyanis a településszerkezeti helyzetből adódik: az utolsó szabad vízparti területek épülnek be, ami a tóparti zóna amúgy is sérült ökológiai hálózatát még tovább roncsolja. Ráadásul a feszes helyzetben a fejlesztők a korábbi beépítési mintázatoknál nagyobb beépítési sűrűségre törekszenek. A műfaj sajátossága, hogy az apró nyaralóházakkal szemben nem a saját kert, hanem a közvetlen tóparti kilátás az értéktényező, ezért a fejlesztők szinte csak a még elérhető vízparti telkeket keresik. A nagy számú lakásegység építése sok helyen az infrastruktúra és a közlekedés hálózatait is túlterheli. A több száz új lakás a gépkocsiszám növekedését eredményezi, ami már most is a nyaralótelepek úthálózatának szűkre szabott kapacitását feszegeti.  A telkeken a burkolt felületek aránya a gépkocsik parkolása miatt is jelentős, ami a városi hőszigethatást az üdülőhelyeken is érzékelhetővé teszi.

Az új beépítés típus a szabályozás problémáira is rámutatott. Az érintett területek korábban sok esetben kempingként működtek vagy a települések szabadon bejárható zöldterületei voltak, ugyanakkor a szabályozási tervekben nem „zöldterületként”, hanem korábban is már beépíthető területként volt számon tartva. Az építménymagasság-számítás további meglepetéseket eredményezett: a homlokzati átlagszámítással és a visszalépcsőző vagy ferde síkot követő homlokzati felületekkel a szabályozás szándékán túl több szinttel magasabb házak épülhettek fel. Ezekből alakult ki a „jacht formájú” beépítések mint a kortárs balatoni építészet jellegzetes karaktere.

Hiányos érdekképviselet, megnövekedett önkormányzati autonómia: kulcsszerepben a civilek

Épp ezért fontos, hogy a helyi civil társadalom felügyelje és folyamatosan nyomon kövesse a szabályozási terv módosításait. Az apartmanház-építés kérdése ugyanakkor az összetett helyi társadalmak történeti törésvonalait is kiélezi. A 20. században kialakuló településszerkezeti adottságok miatt a vízparti területeken ma is főleg szezonális lakók vannak, akiknek nincs helyi érdekképviselete az önkormányzatokban. A pénzügyi szempontból nehéz helyzetben lévő önkormányzatok számára ugyanakkor az apartmanházak több csatornán keresztül is bevételnövekedést eredményeznek. Most a kiemelt beruházási státusz megszűntetésével visszakerül a döntés a helyi önkormányzatokhoz, miközben az érintett területek érdekképviselete a csak a kevés eszközzel rendelkező civil szervezetekre marad. Mindez egy történelmi folyamat eredménye, a nagy összefüggő üdülőterületek a mai önkormányzati rendszerben speciális megoldást kívánnának. A képviselet nélküli vízparti sáv érdekellentétei szükségszerűen újabb és újabb konfliktusokhoz vezetnek.

A cikk forrása a Másfélfok. A Zöld Hang a cikket a Másfélfok szerkesztősége engedélyével vette át.

A Több mint száz éve tart a Balaton-part beépítése – most az utolsó szabad területek kerültek sorra bejegyzés először Magyarország zöld hangja-én jelent meg.

A hazai erdőpusztulás már a Duna menti ártéri erdőket, köztük a Szentendrei-sziget fűz-nyár ligeterdőit is érinti. Molnár Ábel Péter természetvédelmi ökológus szerint az aszály, a csökkenő talajvízszint és a szélsőséges hőhullámok együttesen súlyos károkat okozhatnak. A klímaváltozás több szakterület, például a természetvédelem számára is komoly kihívás. A szakemberrel arról beszélgettünk, hogyan alkalmazkodhatnak a hazai élőhelyek az új éghajlati viszonyokhoz, és miért fontos ebben a víz tájban tartása.

Molnár Ábel Péter

Eltűnőben Magyarországról a színpompás őszi erdő látképe. A festők palettájára kívánkozó őszi színkavalkádot egyhangú szalmasárga árnyalatok veszik át. Kiszáradóban az Alföld, sőt, ma már az országnak szinte nincs is olyan zuga, ahol ne éreztetné hatását a tartós aszály és a hosszú hetekig tomboló nyári forróság. Bizonyos ártéri erdők is szomorú képet mutattak augusztusban, a fák többsége kiszáradt, lombozata csörgős-keményre aszott volt. Igaz, hogy csak jövő tavasszal látható pontosan, mekkora mértékű a fák pusztulása, de már most érdemes közelebbről szemügyre venni a jelenséget. Molnár Ábel Péter, a MATE Természetvédelmi és Tájgazdálkodási Tanszékének kutató-oktatója a drámai helyzet okai mellett az alkalmazkodás lehetőségeit is felvázolta a Zöld Hang számára.

Miben más az ártéri erdők pusztulása, mint az alföldi erdőfoltokban vagy a Börzsönyben tapasztalt károsodás? Miről mesél a tudósnak a drámai jelenség?

Talán az a legmeglepőbb, hogy a folyóhoz ennyire közeli erdőben is ilyen nagymértékű pusztulás történt. Ez bizonyos szempontból érthető, hiszen a füzek sekélyen gyökereznek, és erősen függenek a talajvíztől. Valószínűleg az alacsony vízállás miatt a füzes állomány alatti homokos-kavicsos talajban szokatlanul alacsonyra süllyedt a vízszint. Ez a két hőhullámmal együtt okozhatta a súlyos károsodást. Önmagában valószínűleg sem a vízszintcsökkenés, sem a hőhullámok nem eredményeztek volna ekkora pusztulást.

Jól látszik az is, hogy ahol a környező dombokról, hegységekből még lecsorog a talajvíz, ott kisebb mértékű a károsodás. A kisoroszi Szigetcsúccsal szembeni partszakaszokon például jóval kevésbé pusztultak az erdők.

A drónfelvételeken kiszáradt lombkoronákat látunk. Ez azt jelenti, hogy a fák elpusztultak, és már nem menthetők meg?

A pontos pusztulási arány csak jövőre derülhet ki. A mostani lombszáradásnak három kimenetele lehet egyedszinten: képes teljesen regenerálódni a lombozat, vagy csak a törzs egyes részeiből hajt újra a fa, vagy végleg elpusztul. Az általam ismert állományokban a Duna mentén zömében 40–60 százalékos, de helyenként akár 100 százalékos is lehet a károsodás. Mivel viszonylag új, alulkutatott jelenségről van szó, nehéz még pontos becslést adni. Az Alföldön az elmúlt években kocsányos tölgyesekben, magyar kőrisesekben és telepített erdeifenyvesekben is tapasztaltunk hasonlót, mely esetekben nagyarányú pusztulás jelentkezett.

Mely fafajokat érinti legérzékenyebben az ártéri erdőkben tapasztalható változás, és miből lehet következtetni a fák túlélési esélyeire?

A Szentendrei-szigeten vizsgált állományokban elsősorban a fehér fűz, a törékeny fűz és ezek hibridje, a berki fűz károsodtak. A nyárfajokat, például a nemes, fekete és fehér nyarat látszólag kevésbé érintette itt a pusztulás. A fák állapotáról már most is árulkodó lehet, hogy a levelek rászáradtak-e az ágakra, és elhaltak-e az első éves hajtások. Ha igen, kisebb az esély a túlélésre. Ha viszont a levelek lehullottak, de a megmaradtak zöldek, akkor jellemzően tudnak rügyet képezni, és ezért nagyobb eséllyel élnek túl. A pusztulás mértéke azonban tavasszal, a lombfakadás idején lesz igazán egyértelmű.

Milyen következményekkel járhat az őshonos fák pusztulása, és mennyire kell tartanunk az inváziós fajok térnyerésétől?

Az alsó lombszintben már most is sok inváziós faj található ezekben a puhafaligeterdőkben, például a zöld juhar, a fehér eper és az amerikai kőris, amelyeket a jelenlegi károsodás látszólag kevésbé érint. Ha a füzek kipusztulnak, ezek a fajok válnak uralkodóvá. Ez azonban nem feltétlenül jelenti azt, hogy végleg eltűnnek az őshonos füzesek.

A klímaváltozással együtt járó biome shift (biomeltolódás) során a fajok eltérően reagálnak: egyesek visszaszorulnak, mások képesek alkalmazkodni, és vannak, amelyek számára kedvezőbbé válnak az új körülmények. Az őshonos füzek nagy mennyiségű magot termelnek, a fiatal egyedek közül pedig természetes szelekcióval kiválasztódhatnak azok, amelyek jobban bírják az új klímát. Ezért nem féltem alapvetően az őshonos füzeket. A Szentendrei-szigeten az inváziós fajok térnyerése lehet átmeneti folyamat, de az is lehetséges, hogy tartósan átalakul az erdők fajösszetétele. Ezzel párhuzamosan új füzesek is kialakulhatnak a szigetekhez kötődő holtágak, morotvák mentén.

A Kárpát-medence növényvilága képes alkalmazkodni a klímaváltozáshoz? Milyen átalakulás várható a növényvilágban hosszabb távon?

A holocént tekintve nagyon gyorsak ezek a változások, ráadásul a melegedés és a szárazodás különösen kedvezőtlen bizonyos növényfajok számára. Ugyanakkor a korábbi földtörténeti időszakokban, például a legutóbbi jégkorszakban is előfordultak jelentős, gyors klimatikus változások, hideg és meleg irányban egyaránt.

A legnagyobb problémát nem feltétlenül a változás sebessége és mértéke jelenti, hanem az, hogy a tájainkat mára erősen átalakítottuk, tehát nem egy természetesen működő tájnak kell alkalmazkodnia a megváltozó klimatikus körülményekhez. A természetközeli élőhelyek feldarabolódtak, a fajok terjedését korlátozza, hogy hiányoznak az élőhelyek közötti összeköttetések. Továbbá sok élőhelyen nagyon magas az inváziós fajok aránya, illetve a túl- és alulkezelés is nehezítheti az élőhelyek működését. A klímaváltozás erre a már meglévő terhelésre rakódik rá. Ha egy idős erdőállomány elpusztul, előfordulhat, hogy a helyén nem az őshonos növényzet újul meg, hanem inváziós fajok kerülnek túlsúlyba.

Ezért nem egy természetes átrendeződésről beszélünk: sok esetben az élőhelyek összeomlása és leromlása figyelhető meg. A természetes vegetáció változása önmagában nem feltétlenül lenne probléma, de a jelenlegi körülmények között a folyamat gyakran degradációhoz vezet.

Mit tehetünk a káros folyamatok mérsékléséért? Befolyásolhatjuk a táj és a növényvilág alkalmazkodóképességét?

A globális hatásokra, például a trendszerű melegedésre, az egyre gyakrabban jelentkező hőhullámokra, a csapadék-rendszerünk átalakulására csak minimális vagy közvetett hatásunk van. Arra viszont lehet hatásunk, hogy a tájaink mennyire képesek ellenállni ezeknek a változásoknak. Ebben a víz kulcskérdés: minél több vizet tartunk vissza a tájban, annál jobban hűti a környezetét, és annál nagyobb esélyt teremthet a helyi csapadékképződésre is.

Az elmúlt hat év éghajlati adatai alapján az Alföldön a kétharmadára csökkent a májusi-júniusi csapadék mennyisége, ami a vegetáció szempontjából különösen fontos időszak – „a májusi eső aranyat ér”. A táji léptékű vízvisszatartás ezen a helyzeten tudna potenciálisan javítani a konvektív csapadékképződésen keresztül.

Emellett a mezőgazdaságban is érdemes a regeneratív, talajkímélő gazdálkodás irányába elmozdulni. Ez javíthatja a talaj vízháztartását, kedvezőbb mikro- és mezoklimatikus viszonyokat teremthet, és a termelés biztonságát is növelheti. A jobb állapotú talajok a komolyabb klimatikus szélsőségeket is jobban képesek pufferelni, így a táj alkalmazkodóképességének erősítése egyszerre természetvédelmi és gazdasági érdek.

Országos jelenségnek tekinthető az erdők pusztulása, és mennyiben kell újragondolnunk a természetvédelem feladatait a klímaváltozás miatt?

Igen, a klímaváltozás országszerte érezteti hatását, 2021–2022 óta mintha egy új klimatikus rendszerbe billentünk volna át. A halmozódó aszályok, a jelentősen megemelkedett hőmérséklet, a csapadék éven belüli szélsőséges eloszlása, illetve a tartós hőhullámok valószínűleg alaptulajdonságai a kialakulóban lévő új klímának. Sok szakmában, például a természetvédelemben is új hangsúlyok jelenhetnek meg: mérlegelnünk kell, mely élőhelyeket tudjuk megőrizni az új klimatikus körülmények között, melyek alkalmazkodását segíthetjük, és melyekről kell esetleg lemondanunk.

Hogyan tudnak a gyakorlatban alkalmazkodni az új helyzethez a gazdálkodók és a természetvédelem szakemberei?

Az elkövetkező években sok szakma a kísérletezés és a folyamatos alkalmazkodás időszakát fogja élni szerintem. A mezőgazdaságban például lehet, hogy továbbra is vetnek majd még kukoricát, de közben komoly kísérletezés folyik, hogy mely növények termeszthetők biztonságosan, illetve milyen agrotechnikai megoldások segíthetik a termelést az új klimatikus viszonyok között.

Az erdőgazdálkodásban fontos dilemma lesz, hogy hol érdemes elengedni a zárt erdőket, hol érdemes óvatosabb erdőkezelést bevezetni az érzékenyebbé váló erdőállományok védelme érdekében, és hol lehet majd még a jövőben is rentábilisan faanyagot előállítani.

A természetvédelemben pedig egyre fontosabb lesz azoknak az őshonos fajoknak, élőhelyeknek, ökológiai folyamatoknak a védelme, amelyek a megváltozott körülmények között is megállják a helyüket, mert nem egy statikus állapotot kell védenünk, hanem egy dinamikus, működő, válaszképes ökológiai rendszert, természeti örökséget.

A Új klimatikus rendszerbe léptünk? – az erdők pusztulása figyelmeztető jel bejegyzés először Magyarország zöld hangja-én jelent meg.

Az extrém szárazság, a tartós hőség és az eső hiánya látványosan átformálta a Dunát. A helyenként zöldeskék, áttetsző víz nem feltétlenül jelent egészségesebb folyót. A szárazság miatt a Duna és a Tisza élővilága is változik. Míg a kiszáradó árterekből fekete gólyák húzódnak a folyópartra, kagylók pusztulnak el és feltehetően csökkent a tiszavirág lárváinak tápláléka. A HUN-REN Ökológiai Kutatóközpont, Vízi Ökológiai Intézet kutatóinak már vannak eredményeik ezekről a folyamatokról, az Országos Vízügyi Főigazgatóság pedig a monitoringadatok átfogó értékelése után jövő év elejére ígér aktuális képet a Duna vízminőségéről.

“A Duna szokatlan színe mögött hosszabb ideje zajló változás is áll: a lebegtetett finom hordalék mennyisége több mint a felére csökkent, és az elmúlt évek rendkívüli kisvizei tovább erősítették a folyamatot” – derül ki Abonyi András tudományos főmunkatárs, Kriska György tudományos tanácsadó és Szekeres József ökológiai szakértő válaszaiból. A HUN-REN Ökológiai Kutatóközpont Vízi Ökológiai Intézetének munkatársait a folyón és a partján megfigyelhető jelenségekről kérdeztük.

„Az átlátszóbb vízben több fény jut a mederfenékre, elősegítve a bevonatlakó algák és vízinövények terjedését. A víz kékes árnyalata a nagyobb átlátszósággal, zöldes színe pedig részben a mederfenéken növekvő algákkal magyarázható.”

A kutatók szerint a Tiszán is hasonló átalakulás figyelhető meg. A folyó jellegzetes „szőke” színét korábban a rendszeres áradásokkal érkező, agyagásványokban és szerves anyagban gazdag hordalék adta. Ez egyúttal táplálékot is jelentett a szűrögető szervezeteknek, köztük a tiszavirág lárváinak.

„A lebegtetett táplálék csökkenése feltételezésünk szerint hozzájárulhatott az idei tiszavirágzás mérséklődéséhez az Alsó-Tiszán. A folyó átalakulását jól szemlélteti a Bodrog és a Szamos torkolata, ahol a sárgásbarna mellékfolyók vize a ma már zöldeskék Tiszába ömlik.”

A Dunának a rendkívüli aszály és a tartós kisvíz szinte mediterrán arcot adott: átlátszó, meleg víz, kiszáradt ártéri erdők és kabócák zizegése jellemezte a nyarat – fogalmaztak a szakértők. A tavaszi árhullám elmaradása közben egyes halfajok ívóhelyeinek kiterjedését és elérhetőségét is csökkentette, ami az ivadékok számára és a halállomány utánpótlására is kedvezőtlenül hathat.

„Ennek mértékét a későbbi felmérések mutathatják meg. Intézetünk hosszú távú (Duna HTM) monitoringadatai szerint a tartós kisvíz a mikroalgák közösségét átalakítja: csökken a sokféleség, visszaszorulnak a folyóvízre jellemző kovavázas kovamoszatok, miközben a melegebb vízhez jobban alkalmazkodó zöldalgák és ostoros algák kerülnek előtérbe. Az alacsony vízhozam miatt nemcsak a lebegőanyag, hanem a nehezebb algák is könnyebben kiülepedtek, ami a víz szokatlanul nagy átlátszóságához is hozzájárult.”

A visszahúzódó folyó mellett a partvédő kövezések hordalékkal feltöltődött részei helyenként természetes kavicsos-homokos mederre emlékeztettek. A látvány alapján felmerülhet, hogy a part közelebb került egykori állapotához. A kutatók azonban óvatosságra intenek:

„Ez nem jelenti a part természetessé válását. Bár a kövezések több halfajnak, például a menyhalnak és a gébeknek is élőhelyet biztosítanak, megakadályozzák a szakadó partok természetes megújulását.

A folyamatosan erodálódó partfalak nélkülözhetetlen élőhelyei többek között a tisza- és dunavirágnak, valamint a partifecskének és a gyurgyalagnak. A mezőgazdasági területek védelmében végzett partbiztosítás megszünteti ezt a természetes dinamikát, amit az alacsony vízállás sem állít helyre.”

A Duna élővilágára a betorkolló patakok romló vízminősége is hatással van. Extrém szárazság idején ezek vízhozamának jelentős részét tisztított vagy tisztítatlan szennyvíz adhatja.

„A Szilas-patak torkolatánál végzett vizsgálatok jól szemléltetik a következményeket: a korábban gazdag vízinövényzetnek, változatos gerinctelen faunának és vízimadaraknak otthont adó élőhelyen egy későbbi felmérés során már csupán két, szennyezést jól tűrő faj, az invazív foltos planária (Dugesia tigrina) és a közönséges víziászka (Asellus aquaticus) került elő. A kedvezőtlen hatás szerencsére elsősorban a pataktorkolat közvetlen környezetére korlátozódik.”

A part mentén eközben egymástól nagyon eltérő jelenségeket lehetett látni: elpusztult kagylókat, megjelenő növényzetet és táplálkozó vízimadarakat. A visszahúzódó víz egyes fajokat kiszorít, másoknak új táplálkozóhelyeket nyit meg, és a parti növényzet terjedését is elősegíti – magyarázták a Vízi Ökológiai Intézet kutatói.

„A sekély mélyedésekben rekedt kagylók a felmelegedő, majd kiszáradó vízben tömegesen pusztulnak el, vagy ragadozók zsákmányává válnak. Idén például szürke varjakat is megfigyelhettünk, amint a Dunából gyűjtött kagylókat a magasból aszfaltra ejtve törték fel.”

A folyóparton megjelenő madarak jelenléte ugyanakkor a távolabbi élőhelyek állapotáról is árulkodhat. Az áradások elmaradásával az ártéri vizes területek egyre kevésbé biztosítanak táplálékot a gázlómadaraknak.

„A korábban itt táplálkozó nagy kócsagok és fekete gólyák ezért gyakrabban jelennek meg a folyópartokon. Különösen a háborítatlan ártéri erdőkhöz kötődő fekete gólya feltűnése jelzi az ártéri élőhelyek kiszáradását.”

A mellékágakban élő hódcsaládokat is súlyosan érintette az aszály. A vízszint csökkenése és a Dunával való kapcsolat megszűnése korábban ideális élőhelyeket tett alkalmatlanná számukra.

„Erre példa az újpesti Palotai-sziget és Népsziget közötti egykori holtág, amelynek hódcsaládját a „Legyél te is hódhívő” című filmünk is bemutatja” – mondja Kriska György.

Az Országos Vízügyi Főigazgatóság a hazai és nemzetközi monitoringadatok átfogó értékelését ígéri az aktuális összképhez a Duna vízminőségét illetően. „A Duna vízminőségének hosszabb távú alakulását nem egy-egy időszak vagy egyetlen mérési eredmény alapján értékeljük, hanem többéves monitoringadatok és komplex állapotértékelések alapján.”

Az OVF tájékoztatása szerint jelenleg folyamatban van a Vízgyűjtő-gazdálkodási Terv 4 elkészítése is, amelynek keretében az elmúlt időszak monitoring programjainak eredményei kerülnek kiértékelésre. Ezen eredmények átfogó kiértékelését követően tudnak megalapozott és aktuális képet adni a Duna vízminőségi helyzetéről és annak változásairól. Ezzel párhuzamosan a nemzetközi Duna-felmérés eredményeit is értékelik.

„Emellett 2025-ben zajlott le az 5. nemzetközi Duna-felmérés (JDS5), amely a Duna-medence egyik legátfogóbb nemzetközi vízminőségi vizsgálata. A program keretében számos fizikai, kémiai és biológiai paramétert, valamint több újonnan előtérbe kerülő szennyezőanyagot is vizsgáltak.” Az eredményekből részletes tudományos értékelés készül 2027 elejére. Az eredményekről a lakosság számára is készítenek egy rövidebb, közérthető összefoglalót.

A Tisztábbnak látszik a Duna, és a Tisza sem szőke már – de nincs ok az örömre bejegyzés először Magyarország zöld hangja-én jelent meg.

Vajon valóban az szolgálja legjobban az erdők érdekeit, ha megtiltjuk a fakivágásokat? És miből finanszírozható a természetvédelmi célú erdőkezelés? Ezekről a kérdésekről beszélgetett Szilágyi László a Zöld Hang stúdiójában Standovár Tibor ökológussal, az ELTE docensével.

A nyári fakivágási moratórium komoly várakozásokat keltett a természetvédők körében, ugyanakkor bizonytalanságot okozott az erdőgazdálkodóknál. A szeptember végéig tartó átmeneti időszak lehetőséget teremthetett volna az erdőgazdálkodás szabályainak újragondolására, ám Standovár Tibor szerint az ehhez rendelkezésre álló idő kevésnek bizonyult.

A műsorban idézett miniszteri tájékoztatás szerint 1441 védett erdőrészletet vizsgáltak felül, és ezek 35 százalékában továbbra is fennmarad a fakivágási tilalom. A száz évnél idősebb, magas természetességű állami erdőállományok is teljes körű védelmet kapnak az ígéret szerint. Az azonban még nem minden részletében világos, hogy a korlátozások milyen jogi és gyakorlati megoldások révén érvényesülnek.

Nem minden fakivágás árt az erdőnek

A természetvédők számára érthető elvárás, hogy a védett területeken ne folyjon gazdasági célú fakitermelés. Csakhogy a magyar erdők jelentős része évszázados emberi beavatkozások nyomán alakult ki, és messze áll attól a természetes állapottól, amelyet a természetvédelem ideálisnak tekint.

A hagyományos, úgynevezett vágásos erdőgazdálkodás következtében sok erdőrészletben hasonló korú és méretű fák találhatók, miközben hiányoznak a természetes erdőkre jellemző változatos korosztályok, fafajok és élőhelyek.

Standovár szerint ezért bizonyos esetekben éppen az erdő természetesebbé alakításához van szükség tudatos beavatkozásra. Ilyen lehet kisebb lékek kialakítása, az újulat segítése vagy az őshonos fafajok visszatelepítése. Más erdőkben viszont éppen a be nem avatkozás szolgálhatja legjobban a természetvédelmet.

A megoldás tehát nem a teljes fakivágási tilalom és a korlátlan gazdálkodás közötti egyszerű választás. Az erdők állapota és adottságai alapján kell eldönteni, hol milyen beavatkozás indokolt.

Az örökerdő sem csodaszer

A hazai erdők túlnyomó részét jelenleg vágásos üzemmódban kezelik. Ennek egyik alternatívája az örökerdő-gazdálkodás, amelynek lényege, hogy az erdő megújulása során is fennmaradjon a folyamatos erdőborítás.

Ez nemcsak természetvédelmi szempontból lehet előnyös, hanem a klímaváltozáshoz való alkalmazkodást, a talaj és a vízkészletek védelmét is segítheti.

Az átállás azonban hosszú folyamat. A meglévő erdőállományok eltérő adottságai, az egyre gyakoribb aszályok, az idegenhonos kártevők és a vadállomány hatásai miatt nem mindenütt lehet azonos módszereket alkalmazni.

Standovár példaként említi a Mecsekerdő munkáját, ahol már korábban elindult a hagyományos vágásos gazdálkodástól való eltávolodás. Az ottani tapasztalatok ugyanakkor azt is mutatják, mennyire megnehezíti az átállást a klímaváltozás, különösen a bükkösök esetében.

A túlszaporodott vadállomány az egyik legnagyobb akadály

A beszélgetés egyik hangsúlyos témája a vadállomány erdőkre gyakorolt hatása volt. A nagy létszámú növényevő vadállomány sok helyen megakadályozza az erdők természetes megújulását: a fiatal fák hajtásait és az aljnövényzetet lerágják, ami hosszú távon az erdők fajösszetételét és alkalmazkodóképességét is károsíthatja.

A probléma nem csupán az erdőfelújítás költségeiről szól. A változatos aljnövényzet eltűnése a talajra, a vízmegtartásra és az erdei élővilág egészére hatással van.

A védekezés ma sok esetben kerítések építésével történik, ám ez költséges és nem jelent valódi rendszerszintű megoldást. Standovár szerint a vadállomány hatásainak kezelése nélkül az örökerdő-gazdálkodásra való átállás is számos helyen kudarcot vallhat.

Az erdők védelmének árát is meg kell fizetni

A természetvédelmi célok megvalósításának másik alapvető akadálya a jelenlegi finanszírozási rendszer.

Az állami erdészeti társaságoknak számos közfeladatot kell ellátniuk, miközben bevételeik legbiztosabb forrása a faanyagtermelés. Ha ezt a bevételt korlátozzák, de a feladatok és kötelezettségek változatlanok maradnak, az feloldatlan ellentmondáshoz vezet.

Standovár ezért fontosnak tartaná egy önálló, természetvédelmi célú erdőkezelési üzemmód bevezetését. Ebben nem a faanyagtermelés vagy a nyereségesség lenne az elsődleges cél, hanem az erdő természeti értékeinek megőrzése, illetve helyreállítása.

Ehhez azonban pénzre, megfelelő szakemberekre és hosszú távú intézményi átalakulásra lenne szükség. A természetvédelmi szempontok érvényesítése nem egyszerűen jogszabályok megváltoztatását jelenti: az erdőgazdálkodás teljes rendszerében szemléletváltásra van szükség.

Tudományos adatok segíthetik a döntéseket

A beszélgetés végén szó esett azokról a kutatásokról is, amelyek az erdők természetességi állapotának felmérését szolgálják.

Standovár több ilyen kutatásban vett részt. A különféle módszertanok az erdők korán és fafajösszetételén túl olyan szempontokat is figyelembe vesznek, mint az állomány szerkezete, a holtfa mennyisége, a vadállomány hatása vagy az erdő történeti folytonossága.

Az egyik országos projektben az erdőállomány-adattár alapján olyan értékelési rendszert is kidolgoztak, amely valamennyi erdőtervezett erdőrészletre alkalmazható.

Az ilyen kutatások segítségével megalapozottabb döntések születhetnének arról, hol van a legnagyobb szükség természetvédelmi beavatkozásra, mely erdők érdemelnek különleges védelmet, és hol indokolt a gazdálkodási módszerek megváltoztatása.

A nyári moratórium így akár egy hosszabb átalakulás első lépése is lehet. A kérdés az, hogy a rövid távú korlátozásokat követi-e a tudományos eredményekre épülő, következetes és finanszírozható erdővédelmi politika.

A Fakivágási moratórium után: mi lesz a magyar erdőkkel? bejegyzés először Magyarország zöld hangja-én jelent meg.

Vajon valóban az szolgálja legjobban az erdők érdekeit, ha megtiltjuk a fakivágásokat? És miből finanszírozható a természetvédelmi célú erdőkezelés? Ezekről a kérdésekről beszélgetett Szilágyi László a Zöld Hang stúdiójában Standovár Tibor ökológussal, az ELTE docensével.

A nyári fakivágási moratórium komoly várakozásokat keltett a természetvédők körében, ugyanakkor bizonytalanságot okozott az erdőgazdálkodóknál. A szeptember végéig tartó átmeneti időszak lehetőséget teremthetett volna az erdőgazdálkodás szabályainak újragondolására, ám Standovár Tibor szerint az ehhez rendelkezésre álló idő kevésnek bizonyult.

A műsorban idézett miniszteri tájékoztatás szerint 1441 védett erdőrészletet vizsgáltak felül, és ezek 35 százalékában továbbra is fennmarad a fakivágási tilalom. A száz évnél idősebb, magas természetességű állami erdőállományok is teljes körű védelmet kapnak az ígéret szerint. Az azonban még nem minden részletében világos, hogy a korlátozások milyen jogi és gyakorlati megoldások révén érvényesülnek.

Nem minden fakivágás árt az erdőnek

A természetvédők számára érthető elvárás, hogy a védett területeken ne folyjon gazdasági célú fakitermelés. Csakhogy a magyar erdők jelentős része évszázados emberi beavatkozások nyomán alakult ki, és messze áll attól a természetes állapottól, amelyet a természetvédelem ideálisnak tekint.

A hagyományos, úgynevezett vágásos erdőgazdálkodás következtében sok erdőrészletben hasonló korú és méretű fák találhatók, miközben hiányoznak a természetes erdőkre jellemző változatos korosztályok, fafajok és élőhelyek.

Standovár szerint ezért bizonyos esetekben éppen az erdő természetesebbé alakításához van szükség tudatos beavatkozásra. Ilyen lehet kisebb lékek kialakítása, az újulat segítése vagy az őshonos fafajok visszatelepítése. Más erdőkben viszont éppen a be nem avatkozás szolgálhatja legjobban a természetvédelmet.

A megoldás tehát nem a teljes fakivágási tilalom és a korlátlan gazdálkodás közötti egyszerű választás. Az erdők állapota és adottságai alapján kell eldönteni, hol milyen beavatkozás indokolt.

Az örökerdő sem csodaszer

A hazai erdők túlnyomó részét jelenleg vágásos üzemmódban kezelik. Ennek egyik alternatívája az örökerdő-gazdálkodás, amelynek lényege, hogy az erdő megújulása során is fennmaradjon a folyamatos erdőborítás.

Ez nemcsak természetvédelmi szempontból lehet előnyös, hanem a klímaváltozáshoz való alkalmazkodást, a talaj és a vízkészletek védelmét is segítheti.

Az átállás azonban hosszú folyamat. A meglévő erdőállományok eltérő adottságai, az egyre gyakoribb aszályok, az idegenhonos kártevők és a vadállomány hatásai miatt nem mindenütt lehet azonos módszereket alkalmazni.

Standovár példaként említi a Mecsekerdő munkáját, ahol már korábban elindult a hagyományos vágásos gazdálkodástól való eltávolodás. Az ottani tapasztalatok ugyanakkor azt is mutatják, mennyire megnehezíti az átállást a klímaváltozás, különösen a bükkösök esetében.

A túlszaporodott vadállomány az egyik legnagyobb akadály

A beszélgetés egyik hangsúlyos témája a vadállomány erdőkre gyakorolt hatása volt. A nagy létszámú növényevő vadállomány sok helyen megakadályozza az erdők természetes megújulását: a fiatal fák hajtásait és az aljnövényzetet lerágják, ami hosszú távon az erdők fajösszetételét és alkalmazkodóképességét is károsíthatja.

A probléma nem csupán az erdőfelújítás költségeiről szól. A változatos aljnövényzet eltűnése a talajra, a vízmegtartásra és az erdei élővilág egészére hatással van.

A védekezés ma sok esetben kerítések építésével történik, ám ez költséges és nem jelent valódi rendszerszintű megoldást. Standovár szerint a vadállomány hatásainak kezelése nélkül az örökerdő-gazdálkodásra való átállás is számos helyen kudarcot vallhat.

Az erdők védelmének árát is meg kell fizetni

A természetvédelmi célok megvalósításának másik alapvető akadálya a jelenlegi finanszírozási rendszer.

Az állami erdészeti társaságoknak számos közfeladatot kell ellátniuk, miközben bevételeik legbiztosabb forrása a faanyagtermelés. Ha ezt a bevételt korlátozzák, de a feladatok és kötelezettségek változatlanok maradnak, az feloldatlan ellentmondáshoz vezet.

Standovár ezért fontosnak tartaná egy önálló, természetvédelmi célú erdőkezelési üzemmód bevezetését. Ebben nem a faanyagtermelés vagy a nyereségesség lenne az elsődleges cél, hanem az erdő természeti értékeinek megőrzése, illetve helyreállítása.

Ehhez azonban pénzre, megfelelő szakemberekre és hosszú távú intézményi átalakulásra lenne szükség. A természetvédelmi szempontok érvényesítése nem egyszerűen jogszabályok megváltoztatását jelenti: az erdőgazdálkodás teljes rendszerében szemléletváltásra van szükség.

Tudományos adatok segíthetik a döntéseket

A beszélgetés végén szó esett azokról a kutatásokról is, amelyek az erdők természetességi állapotának felmérését szolgálják.

Standovár több ilyen kutatásban vett részt. A különféle módszertanok az erdők korán és fafajösszetételén túl olyan szempontokat is figyelembe vesznek, mint az állomány szerkezete, a holtfa mennyisége, a vadállomány hatása vagy az erdő történeti folytonossága.

Az egyik országos projektben az erdőállomány-adattár alapján olyan értékelési rendszert is kidolgoztak, amely valamennyi erdőtervezett erdőrészletre alkalmazható.

Az ilyen kutatások segítségével megalapozottabb döntések születhetnének arról, hol van a legnagyobb szükség természetvédelmi beavatkozásra, mely erdők érdemelnek különleges védelmet, és hol indokolt a gazdálkodási módszerek megváltoztatása.

A nyári moratórium így akár egy hosszabb átalakulás első lépése is lehet. A kérdés az, hogy a rövid távú korlátozásokat követi-e a tudományos eredményekre épülő, következetes és finanszírozható erdővédelmi politika.

A Fakivágási moratórium után: mi lesz a magyar erdőkkel? bejegyzés először Magyarország zöld hangja-én jelent meg.

Milyen gyorsan térnek át az országok az elektromos közlekedésre, és mely országok járnak élen ebben a tekintetben? A világ különböző részeiről származó adatokat mutatjuk az ourworldindata.org adatbázisa alapján az elektromos járművek (EV) értékesítéséről és a forgalomban lévő járműállományról.

Az adatok a Nemzetközi Energiaügynökségtől származnak. Az ügynökség minden évben kiadja a „Global EV Outlook” című jelentését.

Nem minden ábra tartamaz adatot hazánkról. A KSH adatai szerint nagyságrendileg az összes magyar személyautó 3%-a lehet tisztán elektromos vagy plug-in hibrid. A 2025 végi adatok alapján így érdemes számolni:

HajtástípusDarabszámAz összes személyautó arányaTisztán elektromoskb. 86–94 ezer2,0–2,1%Plug-in hibrid, hatótávnövelős hibridekkel együttlegalább 44 ezerlegalább 1,0%Együttkb. 130–140 ezerkb. 3,0–3,2%

Az Európai Alternatív Üzemanyagok Megfigyelőközpontja (European Alternative Fuels Observatory) oldaláról tudható, hogy Magyarországon 2025-ben 129 440 új személyautót helyeztek forgalomba, ebből körülbelül 11 ezer volt tisztán elektromos, ami 8,5%. Emellett 6 ezer új plug-in hibrid autót helyeztek forgalomba.

Az elektromos járművek fontos megoldást jelentenek a közlekedés szén-dioxid-kibocsátásának csökkentésében. Az elektromos autók élettartamuk alatt általában alacsonyabb szén-dioxid-lábnyommal rendelkeznek, mint a benzin- vagy dízelautók. Bár a gyártási szakaszban több szén-dioxid kerül kibocsátásra, ez az „szén-dioxid-adósság” általában gyorsan megtérül, miután az autók forgalomba kerülnek. A szén-dioxid-megtakarítás nagyobb azokban az országokban, ahol a villamosenergia-termelés összetétele tisztább, és ez a megtakarítás tovább fog növekedni, ahogyan az országok folytatják villamosenergia-hálózatuk dekarbonizálását.

A Magyarország számokban: az elektromos autók terjedése bejegyzés először Magyarország zöld hangja-én jelent meg.

Éppen akkor válik könnyebbé számos zártkerti ingatlan művelés alóli kivonása, amikor az Otthon Start már külterületi lakóingatlanok megvásárlására is igénybe vehető. A városok peremén fekvő egykori szőlőhegyek és zártkertek azonban nem egyszerűen beépítésre váró területek: a lakhatás mellett teret adnak a gazdálkodásnak és a rekreációnak, jelentős növényzetük pedig a városi hőség mérséklésében is szerepet játszhat. Vasárus Gábor László és Lennert József, az ELTE KRTK Regionális Kutatások Intézetének kutatói szerint ezért nem lehet minden zártkertet egyformán kezelni: mást kívánnak a már jórészt beépült területek, és mást azok, ahol a kertművelés és a zöldfelületi jelleg még megőrizhető.

Szerzők: Vasárus Gábor László és Lennert József, az ELTE KRTK Regionális Kutatások Intézete kutatói

A cikk forrása a Másfélfok. A Zöld Hang a cikket a Másfélfok szerkesztősége engedélyével vette át.

Ha szeretnénk megérteni, mi történt városainkkal elmúlt évszázadokban, elég rápillantanunk Kecskemét példájára. Az 1780-as években készült első katonai felmérés még a törökkorban kialakult, mintegy 2 km2 es városmagot ábrázolja, amely nem terjeszkedett túl a várost egykor övező palánkfalon. Ezzel szemben a várost széles karéjban övezték a szőlőhegyek, a magasabb homokhátakat elfoglalva. A szőlőhegyek, amelyek nevükkel ellentétben nem csak a hegy- és dombvidékeken, hanem az alföldi magasabb térszíneken, például vízmentes buckahátakon is kialakultak, kezdetben specializált mezőgazdasági szerepet töltöttek be, azonban az évszázadok során komplex, mezőgazdasági-rekreációs funkciójú területté, a városi zöldfelületek fontos elemévé váltak. A kecskeméti szőlőhegyek 29 km2-es összkiterjedése ekkor még többszörösen meghaladta a beépített területet. Napjainkra ez az arány megfordult: a központi belterület tesz ki immár 29 négyzetkilométert, míg a volt szőlőhegyek területe felére zsugorodott, és a megmaradt 15 km2 eredeti funkciója is jelentős csorbát szenvedett.

Kecskemét központi belterületének kiterjedése és szőlőhegyeinek visszaszorulása Szőlőhegyek és zártkertek: a városi terjeszkedés ütközőzónái

Sok más hazai településhez hasonlóan a városi szétterjedés egyik jelentős hulláma Kecskeméten is a 19-20. század városfejlődési aranykorához köthető. A kertes övezetekből jellemzően magasabb státuszú funkciók haraptak ki területet, mint a közkórház, süketnémák intézete, tanítói árvaház. Ezzel párhuzamosan megkezdődött a kecskeméti villanegyed kiépülése, közvetlenül a város peremén, szintén a szőlőhegyek rovására. Ez rámutat arra, hogy a szőlőhegyek már a századfordulón is vonzották a magasabb státuszú kiköltözőket, akik kombinálni kívánták a kellemes környezetet, a nagyobb építési területet és a városközpont közelségét – motivációk, amelyek mai napig e térszínek átalakulását adják. Eközben a külterületi, korábban időszakos tartózkodást szolgáló épületek sok esetben állandó lakóhellyé váltak – gyakran a szegényebb rétegek számára egyetlen lakhatási lehetőségként.

Kecskeméten a szocializmus kettős változásokat hozott. Egyrészt a szőlőhegyek nagy része áldozatul esett a tervezett városbővítéseknek (Kecskemét legnagyobb lakótelepe, a Széchenyiváros is a Máriahegy nevű volt szőlőhegy területére épült), míg a megmaradt szőlőhegyeket zártkertként szervezték újjá. A zártkerteket az államszocialista rezsim a kollektivizált, nagyüzemi mezőgazdaság hiányosságait és a társadalmi igényt felismerve szervezte meg, a kiskertes gazdálkodás és hétvégi házas kikapcsolódás vegyes funkciójú színterének szánva e területeket. Az állandó lakóhellyé válást felaprózott parcellákkal és szigorú beépítési korlátokkal igyekeztek fékezni.

A rendszerváltás után a zártkertek átalakulása immár piaci viszonyok között zajlott. Ennek hajtóerői számos tekintetben megegyeznek a korábbi időszakokéval. A családi házas környezetbe való kiköltözés, a belterületinél rendszerint alacsonyabb ingatlanárak és a viszonylag nagy telkek vonzóvá tették a kerteket a tehetősek és a városokból a megemelkedett rezsiköltségek miatt kiszorulók számára egyaránt. Ez utóbbi társadalmi csoport nem ritkán lakhatásra alkalmatlan épületeket (így például gyümölcstárolókat) használ kényszerlakásként. A településtest peremén fekvő zártkertek így fokozatosan a városhatáron belüli szuburbanizáció sajátos célterületeivé váltak. Mára ez olyan átmeneti, városkörnyéki térséggé vált, amelyekben a kiskertes művelés, az üdülés visszaszorul, az állandó lakhatás pedig általánossá válik. Ugyanazon a területen jelenhetnek meg a kedvező környezetet kereső, magasabb státuszú kiköltözők, a megfizethető lakhatás hiánya miatt külterületre szoruló háztartások, a régi kerttulajdonosok és az aktív gazdálkodók.

A zártkert, mint különböző társadalmi csoportok olvasztótégelye A beépüléssel nőnek a konfliktusok és fogynak a zöldfelületek

A 21. században, a tomboló klímaválság beköszöntével e volt szőlőhegyek és zártkertek új funkcióval gazdagodtak: ez a klímavédelem. E területek mind a környező városszövethez, mind a szántóföldekhez képest jelentékenyebb növényborítottsággal, gyakran idős faállománnyal rendelkeznek, így kiterjedt zöldfelületként vesznek részt a klímaváltozással szembeni küzdelemben, a városi hőszigethatás mérséklésében.

A városi szétterjedés (urban sprawl) jelensége azonban e térszínek fennmaradását veszélyezteti. E területek lakóövezetté válása, a zártkertből kertvárossá átalakulás nem mentes a társadalmi, környezeti konfliktusoktól és a korábbi vegyes funkció eltűnésével járhat.

A zártkertekben növekvő társadalmi különbségek mellett az eltérő életmódok és életritmusok is a konfliktusok bölcsői. Az új lakók számára a mezőgazdasági műveléssel járó zaj, por, növényvédelmi munka vagy gépforgalom a zavaró, míg a gazdálkodók tevékenységét a sűrűsödő lakófunkció és az ezzel együtt növekvő elvárások korlátozzák.

E folyamat súlyos környezeti következményekkel járt. A zöldterületek fokozatos visszaszorulásának egyik kézenfekvő oka az épületek által elfoglalt területek bővülése – egyes mintaterületeinken a házaknak több, mint 50%-a volt teljesen illegálisan épült, informálisan bővített. A másik ok a közlekedési kényszer, amit a városközponttól való távolság és a tömegközlekedési lehetőségek hiánya erősít. Az épületek bővítésének, korábbi utak szélesítésének, lebetonozott autóbeállók kialakításának gyakran idős faállomány esik áldozatul. Noha a kiköltözőket gyakran a zöldövezeti jelleg vonzza a zártkertekbe, a nyírt füves, kavicsos vagy térkövezett udvarok nem töltik be a korábbi növényzet klímavédelmi szerepét. A környezeti problémák másik csoportja, mint például a hulladékégetés, az alacsony státuszú kényszerkiköltözőkhöz köthető. Az eredeti funkció elvesztése gyakran felhagyott, gazdátlan telkeket eredményez, a műveletlen telkek az inváziós fajok – így a mirigyes bálványfa, az akácfélék vagy épp a selyemkóró – terjedését segítik, illetve illegális hulladéklerakóvá válnak.

Az eleve kusza szabályozás mellé most az Otthon Start is új ösztönzést ad a zártkertek beépüléséhez

A funkcióváltást – és sajnos a környezeti károk meglétét is – többféle jogi és településpolitikai lépés is ösztönözhette. A jogkövető magatartást a nehezen áttekinthető (övezeti besorolás, bejegyzett jogi jelleg, telekméret) és hektikusan változó jogszabályi környezet erősen nehezítette. A zártkertet, mint önálló jogi/nyilvántartási kategóriát 1994-ben kivezették a hazai jogrendből, ennek ellenére a későbbi törvények továbbra is hivatkoztak rá, mint korábbi zártkerti jogállású ingatlan, illetve ezen területek művelési kötelezettsége is megmaradt. Az építésügyi törvények (TÉKA) sok esetben telkenként eltérő szabályozásokat írnak elő a telekméret és a bejegyzett jogi jelleg alapján. Így előfordul olyan eset, amikor három egymás mellett álló telekre – melyek egyikét anno bejegyezték zártkertnek, a középsőt már éppen nem jegyezték be ebbe a kategóriába, és a harmadik melyre tanya jogi jelleget jegyeztek be – három nagyon eltérő (3%–10%–40%) beépíthetőség vonatkozhat, ráadásul mindez a helyi szabályozások függvényében ez tovább bonyolódhat.

A szabályok áthágása pedig legtöbbször érdemi következmény nélkül maradt. Így a „szürke” épületbővítéseknek, az idős fák bejelentés nélküli kivágásának kevés gátja akad. A legtöbb újonnan kiköltöző a művelési kötelesség ellenére nem folytat érdemi gazdálkodást ingatlanján. A legtöbb önkormányzat egyszerűen szemet hunyt a zártkerti folyamatok felett, vagy azért, mert adóbevételeket reméltek a beköltözésből, vagy a helyi iparnak kellett az új munkaerő, esetenként pedig egyszerűen sem forrásuk, sem eszközük nem volt fellépni az informális folyamatok ellen vagy fejleszteni a külterületeket. A nagyobb városainkban általánossá váló lakhatási válság szintén arra ösztönözte az önkormányzatokat, hogy lakhatási tartalékterületként gondoljanak a volt zártkertekre. Ezt a kormányzati politika és kommunikáció szintén megtámogatta, többek között az otthonteremtési források, így például az Otthon Start program minden külterületi ingatlanra való kiterjesztésével.

Eközben az önkormányzatok a volt zártkerti ingatlanok művelés alól kivonásának önkormányzati hatáskörbe utalásával (332/2025. (X. 30.) Korm. rendelet) kétélű fegyverrel gazdagodtak. A művelés alóli kivonás lehetősége, az épületállomány utólagos legalizálása, a beépítési feltételek lazítása vagy egyes területek belterületbe vonása rövid távon megoldást kínálhat a már kialakult lakófunkció rendezésére. A belterületbe vonás azonban nem pusztán adminisztratív határmódosítás. Az új közmű-, útfenntartási, közlekedési és közszolgáltatási igényeket is keletkeztet, amely viszont hatalmas költségekkel jár, egyetlen zártkerti utca rendezése is százmilliós tételeket jelent. Épp ezért az önkormányzatok két egymásnak ellentmondó cél között próbálnak egyensúlyozni. Erre szintén jó példa Kecskemét városa, aminek most készülő új településrendezési terve egyszerre tűzi ki célul a kompakt városszerkezet kialakítását, illetve irányozza elő kiterjedt volt zártkertek kertvárosias övezeti besorolású beépülését.

Külföldi példák mutatják: alakulhat jól is a zártkertek sorsa

Azonban a törvényi keretek számottevő mozgásteret is biztosítanak az önkormányzatok számára, hogy a beavatkozás módját a helyi adottságoknak és hosszú távú célkitűzéseknek megfelelően válasszák meg. Azokon a területeken, ahol a lakófunkció már összefüggővé vált, és a mezőgazdasági vagy rekreációs használat csak szórványosan maradt fenn, a rendezetlen állapot tartós fenntartása helyett valóban indokolt lehet a tervezett, ütemezett (hosszú távú) belterületbe vonás, esetenként az üdülőterületté nyilvánítás. Ennek feltétele azonban a közlekedési kapcsolatok, a közműkapacitások, a csapadékvíz-kezelés, az alapellátások elérhetősége és a megőrzendő zöldfelületi elemek együttes vizsgálata. Ez azonban csak akkor opció, ha világos feltételekhez kötött, hosszú távú, alaposan előkészített településszerkezeti döntés áll mögötte.

Más megközelítés szükséges ott, ahol a zártkertek eredeti funkciója még meghatározó, a művelés folytonossága fennmaradt, és a terület zöldfelületi karaktere csak részben sérült. Ezekben a térségekben a beépíthetőség további növelése helyett a kiskertes gazdálkodás, a rekreáció és a közösségi használat feltételeit célszerű megerősíteni. Kutatásunk cseh és lengyel mintaterületeinek jó gyakorlatai, virágzó zártkertjei azt mutatják, hogy ez a környező országokban szintén jelen levő belső szuburbanizációs nyomás ellenére is lehetséges. Ennek egyik eszköze lehet az egy-egy összefüggő kertséget kezelő kertségszövetségek megteremtése, esetleg a rekreációs kertművelés helyi támogatása akár képzésekkel, programokkal. Az ilyen önszerveződő közösségek szerepet vállalhatnának az infrastruktúra fenntartásában és konfliktusok feloldásában is. A kiskerti gazdálkodás számára megőrizni kívánt területek közúti forgalomtól való elrekesztése szintén eltántorítja azokat a potenciális beköltözőket, akik elsősorban napi szintű munkába ingázás kiindulópontjaként tekintenének a vásárolt ingatlanra.

A differenciált szabályozást segítené, ha a településrendezési és építési követelmények között a zártkert önálló, sajátos rekreációs lakóhelyi célú területhasználati kategóriaként is megjelenhetne. Sajnos a jelenlegi törvény a kert művelési ágú mezőgazdasági földekkel egyformán kezeli a tóparti nyaralót és a városperemi kiskerti lakóházat is. Az új külön kategória lehetőséget adna arra, hogy e területeket ne kelljen sem teljes értékű lakóterületként, sem kizárólag mezőgazdasági térségként kezelni – hasonlóan a tanya kategóriához. A szabályozás így a helyi adottságokhoz igazodva rögzíthetné a megengedett funkciókat, a beépítés mértékét továbbá a közösségi infrastruktúra fenntartásának feltételeit. Kiemelt feladat a minimálisan megőrzendő növényborítás biztosítása, azaz a zöldfelületi minimum szigorú 60% feletti megőrzése és ennek szigorú betartatása, hogy a táji jelleg és a zöldfelületi funkció ne vesszen el. Ez hatásosabb eszközöket adhatna az önkormányzatok kezébe a spontán kertvárosiasodás és a teljes változtatási tilalom közötti optimumot jelentő megoldások kialakításához.

A zártkertekre nehezedő nyomás mérséklése végső soron nem választható el a városi szétterjedés egészének fékezésétől. Ehhez a barnamezős területek következetes újrahasznosítására, a meglévő városi lakásállomány energetikai és műszaki megújítására, valamint társadalmilag is hozzáférhető, változatos méretű lakáskínálatra van szükség. Talán a legfontosabb azonban egy olcsó bérlakásprogram lenne az osztrák Gemeindebau mintájára, amely nem szociális lakásokat, hanem jóminőségű, államilag támogatott bérletekkel segíti a pályakezdőket. A zártkertek jövője ezért nem egyszerűen külterületi szabályozási kérdés: annak próbája, hogy a településpolitika képes-e egyszerre kezelni a lakhatási igényeket, a társadalmi egyenlőtlenségeket, a gazdálkodás fennmaradását és a klímaváltozáshoz való alkalmazkodást.

Az FK 146486 számú projekt („Örökös tartalékterületek? Volt zártkertek, szőlőhegyek és üdülőtelepek a városfejlődés szorításában”) keretében 7 magyarországi (5 alföldi és 2 dunántúli) településen, illetve Pozsony, Kassa, Brno és Krakkó több mintaterületén végzünk terepi adatfelvételt, amit statisztikai adatok kiértékelésével és térinformatikai adatelemzéssel egészítünk ki. A kutatás a Nemzeti Kutatási Fejlesztési és Innovációs Alapból biztosított támogatásnak köszönhetően valósulhatott meg.

A cikk forrása a Másfélfok. A Zöld Hang a cikket a Másfélfok szerkesztősége engedélyével vette át.

A Hogy alakul a zártkertek jövője? bejegyzés először Magyarország zöld hangja-én jelent meg.

Az emberiségnek talán súlyos katasztrófákon kell keresztülmennie ahhoz, hogy felismerje: rossz úton jár. Kollár-Klemencz László zenész, író mégis bízik abban, hogy képesek leszünk tanulni a megrázkódtatásokból. A Zöld Hang podcastjában arról beszélt, miért kell újragondolnunk a természethez és önmagunkhoz fűződő viszonyunkat, hogyan segíthet ebben a kultúra, és miért jelenthetnek kiutat a kisközösségek.

Milyen lehet az életünk ötven év múlva? Hogyan találhat vissza az ember a természethez, amelytől egyre inkább eltávolodik? Ezekkel a kérdésekkel foglalkozott az október 3-án megrendezett Világeleje ünnep, amelynek Időutazás egy élhető jövőbe című programján az előadók 2076-ba kalauzolták a közönséget. A Takács-Sánta András humánökológus által elindított mozgalom rendezvényén többnyire pozitív jövőképek rajzolódtak ki.

Az egyik előadó, Kollár-Klemencz László azonban nem gondolja, hogy az emberiség megrázkódtatások nélkül juthat el egy élhetőbb világba. Szilágyi Lászlónak, a Zöld Hang munkatársának arról beszélt, hogy a valódi változáshoz talán előbb szembe kell néznünk jelenlegi életformánk következményeivel.

A katasztrófa mint tanulási folyamat

Kollár-Klemencz szerint a szélsőséges helyzetek képesek megtanítani az embert arra, hogy felülvizsgálja korábbi beidegződéseit. A koronavírus-járványt is ilyen figyelmeztetésként élte meg: egy időre úgy tűnt, hogy a társadalom elkezd másként gondolkodni, de a felismerések hamar feledésbe merültek.

Úgy véli, elképzelhető, hogy nem egyetlen, hanem több súlyos válság kell ahhoz, hogy tömegesen felismerjük jelenlegi fejlődési irányunk tarthatatlanságát. Ennek azonban rendkívül nagy emberi ára lehet.

A zenész-író szerint az olyan kezdeményezések, mint a Világeleje ünnep, fontos gondolatokat fogalmazhatnak meg, és előkészíthetik a változást, de a társadalom mélyreható tanulási folyamatát önmagukban nem helyettesíthetik.

A fordulat ráadásul nem egyszerűen azt jelentené, hogy visszatérünk egy korábbi, természetközelibb életformához. Kollár-Klemencz a boldogságról alkotott elképzeléseinket is megkérdőjelezi. Szerinte tévedés valamiféle végleges, problémamentes állapotot keresni, amelyben végre hátradőlhetünk, és kijelenthetjük, hogy megérkeztünk.

Ehelyett magát az élet folyamatát kellene megtanulnunk szeretni, annak nehézségeivel és örömteli pillanataival együtt. Ezt nevezi egyfajta második paradicsomnak: nem a körülményeink válnának tökéletessé, hanem mi viszonyulnánk másként a létezéshez.

Nemcsak a természettől, önmagunktól is elszakadtunk

A beszélgetés egyik központi gondolata, hogy a természethez való visszatalálás nem pusztán környezetvédelmi kérdés. Kollár-Klemencz szerint az ember hajlamos önmagát a természettől elkülönülő lénynek tekinteni, holott annak szerves része.

Amikor eltávolodunk a környező természettől, saját belső természetünkkel is elveszítjük a kapcsolatot. Nem ismerjük igazán önmagunkat, szükségleteinket, vágyainkat, és gyakran azt sem tudjuk, mitől éreznénk jól magunkat.

Ennek felismeréséhez sokféle út vezethet. Van, akinek az irodalom, másnak a baráti beszélgetések, a közösségi élet vagy éppen a terápia segíthet. A természettel és az állatokkal való kapcsolat különösen közvetlen lehetőséget kínál, de önmagában a rendszeres kirándulás még nem feltétlenül jelent valódi kapcsolódást.

Kollár-Klemencz úgy látja, a lényeg nem a természet használata, hanem annak felismerése, hogy mi magunk is részesei vagyunk az élővilágnak.

A kultúra fogalmazhatja meg az új jövőképet

De ki indíthatja el a változást? A politikusok, a szakértők, a civil szervezetek vagy maguk az emberek?

„Alapvetően azt gondolom, hogy a kultúra katalizál mindent” – fogalmazott Kollár-Klemencz.

Szerinte a kultúra feladata, hogy megfogalmazza azt a jövőképet, amelyhez aztán a társadalmi és politikai cselekvés kapcsolódhat. Úgy látja, jelenleg zavaros kulturális környezetben élünk, de az irodalomban egyre erőteljesebben jelenik meg a természethez való visszafordulás igénye.

Saját kiadójánál, a Magvetőnél is azt tapasztalja, hogy mind több szerző műveiben válik meghatározóvá a természettel való kapcsolat. Az irodalom hatását akkor is jelentősnek tartja, ha egy-egy művet viszonylag kevesen olvasnak: az abban megfogalmazott gondolatok idővel szélesebb közösségekhez is eljuthatnak.

A kultúra által kialakított jövőképet aztán a politika fordíthatja konkrét intézkedésekké. Az oktatás, a természetvédelem, a helyi közösségek támogatása és a közpénzek felhasználása mind olyan területek, ahol egy új szemlélet gyakorlati következményekkel járhat.

A kisközösségek felszabadító ereje

Kollár-Klemencz szerint jelenlegi életformánk egyik legsúlyosabb problémája, hogy az embereket hatalmas, áttekinthetetlen társadalmi rendszer részeként kezeli. A média naponta olyan események tömegével szembesít bennünket, amelyekre nincs közvetlen ráhatásunk, mégis jelentős lelki terhet jelentenek.

Ezzel szemben a kisebb, személyes kapcsolatokra épülő közösségek biztonságot és kapaszkodót adhatnak.

Úgy gondolja, felszabadító lehet annak felismerése, hogy nem kell állandóan több millió vagy milliárd ember problémáival foglalkoznunk. Életünk középpontjába a családunk, a barátaink és egy akár száz-százötven fős közösség is kerülhet.

A közösségi élet ráadásul a természethez való visszatalálást is elősegítheti. Nem feltétlenül azzal kell kezdeni, hogy a városi embert kivisszük az erdőbe, és leültetjük egy tábortűz mellé. Először azt kell megtapasztalnia, milyen jó érzés egy közösséghez tartozni.

Kollár-Klemencz saját életében az állatokkal kialakított kapcsolatnak is fontos szerepet tulajdonít. Szerinte a velük való együttélés alázatra, nyitottságra és empátiára tanít. Aki képes együttérzéssel fordulni egy liba vagy egy tyúk felé, annak könnyebb lehet embertársait is megértenie.

A beszélgetés végén az író felolvasásából is hallhatunk részleteket, amelyek az ember és az állatok közötti bizalomról, egymásrautaltságról szólnak.

(Az összefoglaló cikk a podcast leirata alapján MI segítségével készült)

A Kollár-Klemencz László: Nem úszhatjuk meg, hogy nekimenjünk a falnak bejegyzés először Magyarország zöld hangja-én jelent meg.