Legfrissebb

Az egészségünket messze nem csak az határozza meg, hogy milyen orvoshoz jutunk el, ha megbetegszünk. A környezet, a táplálkozás, a társas kapcsolataink, az anyagi helyzetünk, az iskola, a lakóhelyünk és még az is számít, milyen élelmiszereket reklámoznak nekünk. Vitrai József népegészségügyi szakember szerint éppen ezért az egészségi problémákra sem lehet egy-egy elszigetelt intézkedéssel tartós választ adni.

A hétköznapi szóhasználatban az egészségügy alatt többnyire kórházakat, rendelőket, orvosokat és ápolókat értünk. Vitrai József szerint azonban ez valójában inkább a „betegségügy”: akkor találkozunk vele, amikor valaki már beteg vagy legalábbis bekerült az ellátórendszerbe.

A népegészségügy feladata ezzel szemben jóval korábban kezdődik. Azt vizsgálja, mitől maradhatnak egészségesek az emberek, milyen körülmények növelik a betegségek kockázatát, és hogyan lehet ezeken társadalmi szinten változtatni.

A Zöld Hang Stúdióban Vitrai Józseffel, a Magyar Népegészségügy Megújításáért Egyesület szakemberével beszélgettünk.

Egyetlen intézkedés ritkán elég

Jó példa erre a népegészségügyi termékadó, közismertebb nevén a chipsadó. Vitrai szerint a bevezetése után rövid távon valóban csökkent az egészségre kockázatos termékek fogyasztása. Hosszabb távon azonban az előny eltűnt.

A tanulság szerinte nem az, hogy nincs értelme szabályozni. Inkább az, hogy egyetlen jogszabály önmagában nem képes megváltoztatni egy egész fogyasztási kultúrát.

Ez vezet el ahhoz a gondolathoz, amelyet a Magyar Népegészségügy Megújításáért Egyesület „Népegészségügy 3.0” néven képvisel: az egészséget meghatározó tényezőket rendszerként kell kezelni.

A társadalmi problémák ugyanis sokszor úgynevezett „wicked problemek”, vagyis nehezen körülhatárolható, rendkívül összetett problémák. Egy beavatkozás nem feltétlenül azt az eredményt hozza, amelyet vártak tőle, ezért folyamatosan mérni kell a hatását, majd szükség esetén módosítani az eszközökön.

Nemcsak a génjeink és az orvosaink számítanak

Az egészségi állapotot rengeteg egymással összefüggő tényező alakítja. Számít az öröklött genetikai háttér, de az is, milyen fizikai és társadalmi környezetben élünk, mit eszünk, mennyit mozgunk, kik vesznek körül bennünket, milyen a lakhatásunk vagy éppen mennyi erőforrással rendelkezünk.

Ezért Vitrai óvatos azokkal az egyszerű állításokkal is, amelyek százalékokra bontják, mennyit számít az életmód, a környezet vagy az egészségügyi ellátás.

Egészen más ugyanis az ellátórendszer jelentősége annak, aki könnyen hozzáfér magas színvonalú szolgáltatásokhoz, mint annak, aki egy rosszul ellátott térségben él, és nehezen jut el orvoshoz.

Hasonlóan árnyaltan beszél a szűrővizsgálatokról is. A korai felismerés természetesen életeket menthet, de szerinte hiba lenne a népegészségügy központi eszközének tekinteni az egyre több és szélesebb körű szűrést. A rendelkezésre álló erőforrásokat mindig ahhoz kell mérni, mekkora egészségnyereséget lehet velük elérni. Sok esetben hatékonyabb lehet a magas kockázatú csoportok célzott szűrése.

Hogyan hat a környezet állapota az egészségre?

Vitrai szerint Magyarországon erről még nincs elegendő átfogó adat, az azonban jól ismert, hogy az ökológiai rendszerek állapota számos módon összefügg az emberi egészséggel.

Ilyen tényező a biodiverzitás, a levegő minősége vagy éppen a mikroklíma. Egyre fontosabb kérdéssé válik a hőterhelés is. Nemcsak az extrém hőségnapok okozta közvetlen többlethalálozás számít: a tartósan magas hőmérséklet hosszabb időn át is terhelheti az emberi szervezetet.

A klímaváltozáshoz való alkalmazkodás így nem pusztán környezetvédelmi, hanem egyre inkább népegészségügyi feladat is.

Az ultrafeldolgozott élelmiszerek

A beszélgetés egyik legerősebb párhuzama az ultrafeldolgozott élelmiszerekről szólt.

Vitrai felidézett egy összehasonlítást: a dohányzás káros hatásairól jóval azelőtt rendelkezésre álltak ismeretek, hogy a szabályozás érdemben reagált volna rájuk. Szerinte ma hasonló helyzet alakulhat ki az ultrafeldolgozott élelmiszerekkel.

A kérdés azonban itt sem oldható meg pusztán azzal, hogy az egyéneknek azt mondjuk: egyenek egészségesebben.

A táplálkozási szokások jelentős része gyerekkorban alakul ki. Emiatt Vitrai az egyik legfontosabb beavatkozási pontnak az óvodát és az iskolát tartja. Más közétkeztetésre, iskolakertekre, valamint az egészség szempontjainak az oktatás egészébe történő beépítésére lenne szükség.

Ez különösen fontos azért is, mert az egészséges táplálkozás lehetősége társadalmilag egyenlőtlenül oszlik meg. A jobb anyagi helyzetű, tájékozottabb rétegek könnyebben vásárolnak jobb minőségű élelmiszert, keresnek helyi termelőket vagy változtatnak életmódjukon.

Eközben az élelmiszeripari cégek marketingereje óriási, és a közösségi média segítségével már a gyerekeket is rendkívül hatékonyan érik el.

Az egészséghez működő közösségek is kellenek

A népegészségügy azonban nemcsak betegségek és kockázatok elkerüléséről szól.

Vitrai szerint érdemes tágabban, a jóllét felől gondolkodni. Ehhez pedig társas kapcsolatokra és működő közösségekre is szükségünk van.

Nem mindegy, van-e kit felhívnunk, ha bajba kerülünk, mennyire érezzük értelmesnek a saját életünket, van-e lehetőségünk hatni a környezetünkre. A közösség ráadásul nemcsak lelki támaszt jelent: befolyásolhatja a lakhatást, a közlekedést, az elérhető élelmiszereket, a munkakörülményeket és számos más, egészségünket meghatározó tényezőt.

Vitrai ezért a jövő népegészségügyében fontos szerepet adna a helyi és országos „egészségkoalícióknak”: olyan közösségeknek, amelyek maguk is részt vesznek annak meghatározásában, mire lenne szükség az emberek egészségének javításához.

A beszélgetés elején az önálló népegészségügyi államtitkárság létrejötte is szóba került. Vitrai ezt fontos intézményi változásnak és lehetőségnek tartja. A kérdés most az, sikerül-e a politikai szándékot olyan hosszú távú, összehangolt lépésekre váltani, amelyek nemcsak az egészségügyi ellátást, hanem az egészséget meghatározó környezet egészét alakítják.

A Zöld Hang podcast: Az ultrafeldolgozott élelmiszer az új dohányzás?  bejegyzés először Magyarország zöld hangja-én jelent meg.

A mai naptól ismét zúghatnak a fűrészek védett erdeinkben is, lejárt a fakitermelési moratórium. A többek között a lakosság zavartalan tűzifaellátásával indokolt fakitermelések szükségességét azonban megkérdőjelezheti, hogy valójában minden harmadik kivágott fa biomassza-erőműbe kerül, ahol rendkívül rossz hatásfokkal, villamosenergia-fogyasztásunk mindössze 3%-át biztosítva megsemmisül – hívta fel a figyelmet közleményében a WWF: 2023 óta a hazai biomassza-tüzelésű erőművekben elégetett fa mennyisége radikálisan, 217%-kal, azaz több mint 1,2 millió m3-rel nőtt, miközben a hazai tűzifa célú fakitermelés 44%-a védett, fokozottan védett vagy Natura 2000 területről származik. A WWF Magyarország által közzétett legfrissebb adatok jogos aggodalmat ébresztenek azzal kapcsolatban, hogyan fogjuk a gyakorlatban legértékesebb erdeinket megőrizni a moratórium lejárta után, biztosítékok és konkrét intézkedések nélkül.

A tavalyi évben több fa égett el biomassza-erőműveinkben, mint valaha. Az Ajkán, Pécsett és Oroszlányban működő létesítményekben 2025-ben elégetett 2 330 000 m3 fásszárú tüzelőanyaggal 6 és fél Puskás Arénát lehetne színültig megtölteni. Ennek mintegy 50-60%-a természetes erdőkből származik. Ami még aggasztóbb, hogy a tűzifa céllal kivágott fák közel 44%-a védett, fokozottan védett, illetve Natura 2000 területekről érkezik.

„Ez felfoghatatlanul nagy ár ahhoz képes, hogy ezek az erőművek az éves villamosenergia-igényünk csupán 3%-át képesek fedezni – emelte ki dr. Csontos Csaba, a WWF Magyarország éghajlatvédelmi programvezetője. Szerinte a helyzet rendszerszintű felülvizsgálatot követel. – Azonnali alternatíva és egyben a legreálisabb kompromisszum a biomassza-erőművek ún. hőkövető üzemre való átállása lenne. Ebben az esetben az erőművek csak akkor és olyan arányban termelhetnének áramot, amennyit a pillanatnyi távhő- és ipari gőzigény megkövetel, illetve amit a kazánok technológiai korlátai megengednek. Az erdőkből származó erőművi tűzifa-felhasználást alapjaiban kell átgondolni, amelyhez először tárcaközi biomassza-bizottság felállítása, valamint széleskörű szakmai egyeztetés és konszenzuskeresés szükséges” – mondta a szakértő. Természetesen ehhez jelentős üzletimodell-váltásra lenne szükség, de a 2026-os év a súlyos aszállyal, vízhiánnyal és az energiaválsággal végérvényesen bebizonyította, hogy teljes mértékben és radikálisan újra kell gondolni a természeti erőforrásainkkal való gazdálkodást. Annak érdekében, hogy valóban fenntartható és jól koordinált energiaátmenetet valósítsunk meg Magyarországon, a teljes szemléletváltás mellett a szakmai építkezésnek mielőbb egy országos energiatervezési és környezetgazdálkodási központ felállítását kellene célul kitűzni.

„Hőkövető üzemmódban az éves fásszárúbiomassza-igény óvatos becslések szerint is 22%-kal, vagyis hozzávetőleg 500 000 m3-rel csökkenthető lenne. Az elmúlt évtizedekben Magyarországon a hivatalos statisztikák szerint az éves kitermelt fatömeg mintegy 6-7 millió m3 volt, így ez a megtakarítás önmagában akár a teljes hazai erdőterületek tizedét kitevő nemzeti parki erdők háborítatlanságát is biztosíthatná – nagyságrendileg ekkora területről nem kellene kitermelni fákat az erőművek kedvéért. De célzott technológiai fejlesztésekkel – például hőtárolással, a kazánok szabályozhatóságának növelésével – a megtakarítási arány akár az évi 35%-ot, vagyis a 850 000 m3-t is elérhetné, és akkor még nem számoltunk az erőművek által távfűtött épületek energiahatékonysági korszerűsítésében rejlő lehetőségekkel” – tette hozzá Csontos Csaba.

Ezeknek a megtakarítási lehetőségeknek a fényében érdemes megvizsgálni a szociális tűzifa kérdését. A kormány többek között a ~300 000 m3-nyi szociális tűzifával indokolta a moratórium feloldásának szükségességét, miközben ez a fatömeg kevésbé pazarló felhasználás mellett könnyedén megspórolható lenne. Az országos tűzifaigény azért is kifogásolható érv az október elsejével védett területeken is újrainduló fakitermelésekre, mert a most kitermelt faanyag ebben a szezonban nem alkalmas minőségi tűzifa biztosítására. A száraz, megfelelően előkészített, felhasználásra valóban alkalmas tűzifa fűtőértéke ugyanis akár kétszerese is lehet a friss vágásból érkező nedves fáénak. A nedves fa elégetése ráadásul jelentős mennyiségű szállóport bocsát ki, így a lakossági fűtés télen az egyik legfőbb légszennyező forrás Magyarországon. A szállópor évente ~13 000 állampolgár idő előtti halálához járul hozzá, és belélegzése hosszú távon tartós egészségkárosodást okozhat.

A biomassza-erőművek profitorientált vállalatok, ezért az átálláshoz külső ösztönzőkre van szükség: az államnak jogszabály-módosítással és a támogatások újragondolásával kell előmozdítania a változást. A szociálistűzifa-program keretének emelése mellett a lakossági tűzifa hatékony és alacsony szállópor-kibocsátását elősegítő, már működő hazai jó példákat is támogatni és terjeszteni kell. Célzott szemléletformálásra és a tűzifabeszerzési adatok átláthatóvá tételére is égetően nagy szükség van; nem csak az erőművi, hanem a lakossági felhasználással kapcsolatban is. Hiszen ha a tűzifa célú fakitermelési adatokból levonjuk az erőművekben és fűtőművekben elégett mennyiséget, a hozzávetőleg 800 000 m3-es különbözet aligha fedezheti a tényleges lakossági igényeket, különösen annak a tudatában, hogy a 2022-es népszámlálás alapján a magyar háztartások harmada fával vagy fával is fűt. Tehát a hivatalos adatokon túl vélelmezhetően több millió köbméter lakossági célra felhasznált tűzifa eredetéről egyáltalán nincs kézzelfogható és megbízható információnk. Éppen ezért csak a fent javasolt, szakmai párbeszéden alapuló komplex megközelítéssel tehető ténylegesen fenntarthatóvá a hazai fatüzelés és erdőgazdálkodás – aminek a WWF Magyarország által javasolt első lépései a fakivágási moratórium meghosszabbítása, a tárcaközi és szakmai párbeszéd beindítása, valamint az erőművi tűzifa-felhasználás teljes újragondolása kell, hogy legyenek – zárul a WWF közleménye.

Fotó: Wikipedia

A WWF: Nemzeti parkjaink erdei égnek a biomassza-erőművekben bejegyzés először Magyarország zöld hangja-én jelent meg.

Az Európai Unió és Magyarország 2050-re vállalta a klímasemlegesség elérését, de az ehhez szükséges legolcsóbb megoldások egy része nem az erőművekben, az iparban vagy a közlekedésben keresendő. Kis András, Rácz Viktor, Szajkó Gabriella és Ungvári Gábor, a Regionális Energiagazdasági Kutatóközpont munkatársainak modellezése szerint már a jelenlegi európai karbonárakhoz hasonló ösztönzők is alapvetően megváltoztathatnák a hazai fakitermelési döntéseket. Ha egy jól kitalált karbonárazás miatt több fa maradna hosszabb ideig az erdőkben, az 2050-ig mintegy 3,1 milliárd euróval csökkenthetné a magyar klímasemlegességi átmenet költségét.

Szerzők: Kis András, Rácz Viktor, Szajkó Gabriella és Ungvári Gábor, a Regionális Energiagazdasági Kutatóközpont (REKK) munkatársai

A cikk forrása a Másfélfok. A Zöld Hang a cikket a Másfélfok szerkesztősége engedélyével vette át.

Egy adott korú erdő kitermelése távolról nézve egyszerű gazdasági döntésnek tűnhet: érdemes-e most kivágni az állományt és értékesíteni a faanyagot, vagy jobb még éveken, akár évtizedeken át hagyni növekedni? Az erdő azonban nemcsak faanyagot termel, hanem közben szenet tárol, élőhelyet biztosít, szabályozza a vízháztartást, mérsékli a talajeróziót és javítja a mikroklímát. Az erdőgazdálkodói döntésekben ezeknek a társadalmi és ökológiai hasznoknak ma csak kis része jelenik meg közvetlenül, miközben a kitermelt fa piaci értéke azonnal és jól számszerűsíthető. A kérdés ezért nem pusztán az, hogy mikor érdemes kivágni egy erdőt, hanem az is, milyen értékeket veszítünk el, ha túl korán tesszük ezt meg.

Ha a sokféle erdei szolgáltatás közül a szénmegkötésre szűkítjük a figyelmet, az erdőgazdálkodási döntések klímapolitikai jelentősége is láthatóvá válik. Magyarország vállalta, hogy 2050-re eléri a klímasemlegességet, vagyis a kibocsátásokat a lehető legnagyobb mértékben csökkenti, a fennmaradó, nehezen elkerülhető emissziókat pedig azonos nagyságú szén-dioxid-elnyeléssel ellensúlyozza.

Ehhez elsősorban az energiarendszer átalakítására, a megújuló energia terjedésére, az energiahatékonyság javítására, az elektrifikációra és az ipari kibocsátások csökkentésére van szükség. A nehezen elkerülhető kibocsátások ellensúlyozásában azonban más természetes és technológiai szénnyelők mellett az erdők is fontos szerepet vállalhatnak. Minél tovább marad növekedésben egy faállomány, annál több szén-dioxidot von ki a légkörből és tárol el, vagyis a kitermelés időzítése azt is befolyásolja, mekkora terhet kell más ágazatokban, esetenként jóval drágább beavatkozásokkal kezelni.

A szén értéke átírhatja a fakitermelési döntéseket

A kulcs tehát az, hogy az erdők szénmegkötő szerepe megfelelően kialakított ösztönzőkben is megjelenjen. A REKK kutatásai szerint, ha az erdőkben megkötött többlet szén-dioxid pénzügyi értéket kapna, az érdemben átalakítaná az erdőgazdálkodási döntéseket: hosszabbodnának a vágási ciklusok, több fa maradna tovább az erdőben, és jelentősen nőne a tárolt szén mennyisége. Eredményeik azt mutatják, hogy ez nemcsak klímavédelmi, hanem nemzetgazdasági szempontból is kedvező lehet, mert az erdészeti szénmegkötés a klímasemlegesség elérésének egyik legolcsóbb eszközévé válhat: a kibocsátási mérleg ugyanekkora javulását az energiaszektorban csak jóval drágább beavatkozásokkal lehetne elérni.

A REKK kutatói által kidolgozott FOX – Forest Carbon Sink Optimisation – modell a magyar erdők fafaj- és korszerkezetéből, területéből és növekedési sajátosságaiból indul ki. Azt vizsgálja, hogyan változna meg a fakitermelés optimális időpontja különböző szén-dioxid-árak mellett. Leegyszerűsítve azt a döntési helyzetet modellezi, hogy egy adott korú és összetételű erdőt érdemes-e most kivágni és értékesíteni, vagy nagyobb hasznot hoz, ha tovább hagyják növekedni, így közben még több szenet köt meg.

Karbonösztönzők nélkül ezt a döntést elsősorban a faanyagból várható bevétel és az erdőgazdálkodás költségei alakítják. Ha azonban a fákban megkötött többletszénnek is pénzügyi értéke van, a mérleg megváltozik: a kitermelés elhalasztása új bevételt jelenthet, míg a kivágással felszabaduló szén költségként jelenik meg. A modell éppen azt mutatja meg, hogy mekkora ösztönző szükséges ahhoz, hogy ez a szempont már valóban átírja az erdőgazdálkodói döntéseket.

Már mérsékelt karbonár is nagy változást hozhat

Az alacsony, 10 euró/tonna CO₂ szintű karbonár még alig módosítja a modellben az erdőgazdálkodási döntéseket, azonban nagyjából 20-30 euró/tonna körül elérkezik a fordulópont: ezen a szinten már érdemben megnő az ösztönzőerő a kitermelés csökkentésére vagy elhalasztására, a legnagyobb változás pedig a 20 és 60 euró/tonna közötti sávban tapasztalható. A modellezés – az erdők időléptékének megfelelően – bőven a következő évszázadba nyúlik, de látható, hogy a karbonár pozitív hatásainak jelentős része már a 2050-ig tartó időhorizonton megjelenik.

A modell szerint 50 euró/tonna szén-dioxid-ár mellett 2050-re 164 millió tonnával több CO₂ maradhatna megkötve a magyar erdőkben, mint karbonár nélkül – ez a jelenlegi éves országos üvegházgáz-kibocsátás körülbelül háromszorosa. 100 euró/tonna ár mellett a többlet szén-dioxid-megkötés 2050-re 247 millió tonnára nőne, de 60-70 euró/tonna felett a potenciál már telítődni kezd: a meglévő erdőterületeken a további árnövelés már csak kisebb többlethatást eredményez.

A hazai erdők pótlólagos szén-dioxid-megkötése különböző karbonárak alkalmazása mellett. Forrás: Szajkó et al (2024)

Összehasonlításképpen, az európai emissziókereskedelmi rendszerben (EU ETS) az elmúlt öt évben végig kb. 60 és 100 euró/tonna közötti CO2 árak voltak. Éves szén-dioxid-elnyelésre váltva ezeket a számokat, a jelenlegi EU ETS árak nagyságrendjéhez hasonló karbonár mellett a magyar erdők évente 5–8 millió tonnával több CO₂-t köthetnének meg a referenciaesethez képest. Így az erdőszektor teljes éves szénelnyelése 9–13 millió tonna CO₂ körül alakulhatna. Ez a magyar kibocsátási mérlegben már jelentősnek nevezhető tétel: a jelenlegi teljes hazai nettó üvegházhatásúgáz-kibocsátás 14–20%-ának megfelelő nagyságrendről beszélünk.

Az EU ETS rendszer szén-dioxid kibocsátási jog árai . Forrás: EMBER-ENERGY (2026) Az erdők olcsóbban javíthatják a kibocsátási mérleget, mint az energiaszektor

Természetesen nemcsak az számít, hogy mennyi kibocsátást tudunk csökkenteni vagy ellensúlyozni, hanem az is, hogy mindez mennyibe kerül. A legolcsóbb megoldásokat érdemes először kihasználni, mert így ugyanakkora klímavédelmi hatást kisebb társadalmi költséggel lehet elérni.

A tanulmány egyik legfontosabb eredménye, hogy az erdészeti többlet szénmegkötés a magyar gazdaságban a viszonylag olcsó klímapolitikai opciók közé tartozik. Az erdők többlet szénmegkötésének költségét összevetve az energiaszektor kibocsátáscsökkentési költségeivel egyértelmű, hogy az erdők a kombinált költséggörbe alsó részén jelennek meg. Sok olyan, a nettó zéró kibocsátási célokhoz még elengedhetetlen energetikai beavatkozás van, amely ugyan szintén csökkenti a kibocsátást, de jóval magasabb fajlagos elhárítási költséggel.

A számítások szerint az előbb vázolt, magasabb mértékű erdészeti szénmegkötés jelentősen csökkentheti a magyar klímasemlegességi pálya összköltségét. A magasabb költségű, 400 euró/tonna CO₂ feletti energiaszektorbeli kibocsátáscsökkentési megoldások nagy részét kiválthatja az erdészeti szénmegkötés, amely a modellezés szerint 100 euró/tonna alatti költségszinten kínál többlet szén-dioxid-elnyelést.

A magyar energiaszektor 2050-es nettó zéró céljának eléréséhez szükséges ÜHG kibocsátás elhárítási határköltség görbe módosulása az erdő szektorban indukált többlet megkötés integrálásának hatására. Forrás: Szajkó et al. (2024)

A modelleredmények alapján az erdőszektorban bevezetett szén-dioxid díj 2050-ig összesen mintegy 3,1 milliárd euró nemzetgazdasági költségmegtakarítást eredményezne, ami a jelenlegi egy évi központi költségvetés kb. 2,5%-a. Ennek a haszonnak egy része az erdőgazdálkodóknál jelenne meg, egy része pedig az energiaszektor termelőinél, nagy ipari energiafelhasználóknál és végső soron a fogyasztóknál.

Az erdőgazdálkodóknak fizetett szén-dioxid díj hatásai

Mindez természetesen nem azt jelenti, hogy a termelő szektorok dekarbonizációja megspórolható. Az energiahatékonyság javítása, a megújuló energia alkalmazása, az elektrifikáció és az ipari kibocsátáscsökkentés továbbra is elengedhetetlen, és az erdők többlet nyelése csak a legdrágább kibocsátáscsökkentő beruházásokat váltja ki (500–2500 euró/CO2 tonna költségűek). A kutatás inkább arra mutat rá, hogy a klímapolitikai célok elérése jóval drágább lesz, ha az olcsó erdészeti szénmegkötési lehetőségeket mellőzzük.

A klímapolitikai nyereség mellett ökológiai előnyök is megjelennek

A hosszabb vágási ciklus nemcsak a szénmegkötés miatt kedvező. Ha az erdők tovább fejlődhetnek, az javítja az erdők szerkezetét, növeli az idősebb állományok arányát, elősegíti a biológiai változatosság fennmaradását. Az idősebb, összetettebb szerkezetű erdők általában ellenállóbbak és ökológiai szempontból értékesebbek lehetnek, mint a rövid vágásfordulóval kezelt, intenzívebben hasznosított állományok.

Ezért a karbonmegkötés díjazása – mint a társadalom számára nyújtott szolgáltatás megvásárlása az erdőtulajdonostól – jó esetben nemcsak klímavédelmi eszköz, hanem természetvédelmi hozadéka is van, és az éghajlatváltozással szembeni alkalmazkodás eszköze is lehet. A „jó esetben” azonban fontos kitétel. A karbondíj-szabályozást összehangba kell hozni azokkal az erdészeti és természetvédelmi jogszabályokkal, amelyek biztosítják, hogy a gyorsan növő, nagy szénmegkötésű ültetvények ne élvezzenek előnyt a nagy változatosságú, őshonos fafajokból álló, magas ellenállóképességű erdőkkel szemben. Másképp fogalmazva: a szénmegkötési ösztönzők akkor adnak valódi win-win megoldást, ha nem egyetlen mutatóra – a tonnában mérhető CO₂-ra – optimalizálnak, hanem az erdők ökológiai állapotát is javítják.

A modell a meglévő erdőkben rejlő lehetőséget mutatja meg – módszertan és korlátok

A modell eredményei több fontos előfeltevés mellett értelmezhetők. Feltételeztük, hogy az erdőállomány fafajszerkezete a modellezési időhorizonton változatlan marad, és a fajlagos növedékértékek sem módosulnak. A számítások végig a Sopp-féle fatermési táblákon alapulnak (Sopp, 1974). A modell tehát nem számol az éghajlatváltozás erdőkre gyakorolt esetleges negatív hatásaival, például a kórokozók terjedésével, az aszálystresszel, a fapusztulással vagy a növedék csökkenésével. Ugyanígy nem veszi figyelembe azt sem, hogy a magasabb légköri CO₂-koncentráció bizonyos körülmények között nagyobb növekményt eredményezhet.

A modell továbbá nem vizsgálja a földhasználat-változást: nem feltételezi, hogy a karbonárak hatására Magyarországon új erdőtelepítési hullám indulna el. Emellett a modell nem számol az erdőgazdálkodás módjának megváltozásával; szálalásos helyett tarvágásos gazdálkodást vesz figyelembe. Az eredmények ezért elsősorban azt mutatják meg, hogy a meglévő erdőállomány kezelésének módosítása – különösen a vágási ciklusok meghosszabbítása – milyen szénmegkötési többletet eredményezhet a talaj feletti élőfakészletben. Más erdei széntároló kapacitások (holtfa, erdei talaj) jelentős megkötő kapacitása tovább javítja a mérleget.

További fontos üzenet, hogy az elemzett karbonárak tényleges megfizetése nem az egyedüli szabályozási megoldás. Egy nemzetgazdasági értelemben integrált klímapolitika erdészeti karbonárak nélkül is érvényesíthet kitermeléskorlátozó szakpolitikai intézkedéseket a nemzetgazdaságra rótt szén-dioxid-csökkentési összköltség mérséklésének érdekében. Ebben az esetben eredményeinket úgy lehet értelmezni, hogy a kitermeléskorlátozás milyen szén-dioxid-árnyékárakat implikál, és az indukált többlet megkötés mekkora terhet vesz le a többi ágazatról. Kapcsolódó szakpolitikai kérdés, hogy kitermelés korlátozásából fakadó veszteségek milyen módon kerüljenek kompenzálásra.

Források

EMBER ENERGY (2026) European Electricity Prices and Costs. EMBER Energy https://ember-energy.org/data/european-electricity-prices-and-costs/

Rácz, V.J., A. Mezősi and G. Szajkó (19 Dec 2025) Optimal biomass allocation between forestry sinks and energy systems by an integrated modelling approach – decarbonization pathways for Hungary, Climate Policy, DOI: 10.1080/14693062.2025.2603032

Sopp, L. (1974) Fatömegszámítási táblázatok: fatermési táblákkal. Mezőgazdasági Kiadó.

Szajkó G., V. J. Rácz and A. Kis (2024) The role of price incentives in enhancing carbon sequestration in the forestry sector of Hungary. Forest Policy and Economics 158 (2024) https://doi.org/10.1016/j.forpol.2023.103097

A cikk forrása a Másfélfok. A Zöld Hang a cikket a Másfélfok szerkesztősége engedélyével vette át.

A Nem csak az számít, mennyi fát termel az erdő: százmilliárdokat érhet, ha tovább állva marad bejegyzés először Magyarország zöld hangja-én jelent meg.

A sokéves átlagnál mélyebben áll a talajvíz az egész országban a jelenlegi vízügyi mérések szerint. De lehet-e erre az a válasz, hogy mindig mélyebbre fúrunk? Farkas Viktor Mátyás, a WWF Magyarország éghajlatvédelmi szakértője szerint inkább meg kellene tartani a vizet a tájban, átalakítani és lezárni a vízelvezető csatornákat és összeírni a kutakat. Rózsa Attila, a Magyar Vízkútfúrók Egyesületének elnöke pedig arra figyelmeztet, hogy miközben sorra száradnak ki a sekélyebb kutak, megszámlálhatatlanul sok mélyebb rétegvízkút készül, gyakran szakszerűtlenül, úgy, hogy ezekről a vízügynek semmiféle adata nincsen, csak sejtése.

„Hatékony és ésszerű vízhasználatra van szükség, mert idáig a magyar vízgazdálkodás arra volt berendezkedve, hogy túl sok a víz, és azt el kell vezetni” – mondja Farkas Viktor Mátyás, a WWF Magyarország éghajlatvédelmi szakértője, aki szerint ezt a logikát kellene megfordítani: a vizet nem minél gyorsabban elvezetni, hanem ahol lehet, megtartani, és segíteni, hogy visszaszivárogjon a talajba. Ebben már kormányzati szinten is elindult a változás. A kormány augusztusban elfogadta a Fenntartható Vízgazdálkodási Intézkedési Tervet, amelynek végrehajtásában Gajdos László élő környezetért felelős miniszter kapott központi szerepet. A terv a víz gyors elvezetése helyett a természetes vízvisszatartást helyezi előtérbe: többek között az árterek és természetes mélyedések vízmegtartásával, egykori folyómedrek és holtágak rehabilitációjával, valamint a talaj vízmegtartó képességének javításával számol.

„Idei évben a korábbiaknál is jelentősebb a szárazság. A légköri aszály hatására a fák lombja már nyáron az őszi időszakot idézi: a levelek elsárgultak, lehullottak.” A Magyar Vízkútfúrók Egyesületének elnöke szerint az éjjel-nappal tartósan magas hőmérséklet miatt érdemi harmat sem képződik, a talaj pedig jóformán a felszín alatti víz szintjéig száraz.

A felszínközeli talajvíz utánpótlódásának meghatározó része a csapadékból származik, melynek híján vagyunk, így a vízszintek is süllyedést mutatnak. „Ennek hatására a legfölső vízadó rétegeket megcsapoló, jellemzően 5–15 méter mélységű ásott kutak jóformán kiszáradtak. A felszín alatti vizeket egyre inkább csak mélyebbre fúrt kutakkal lehet elérni. Azonban a több tíz méter mélységben lévő vízadó rétegekben is egyre csökkenő vízszintekkel” – mondja Rózsa Attila.

Az öntözéshez szükséges vizet ezért egyre gyakrabban a mélyebben fekvő vízkészletekből veszik ki. Ezek azonban lassabban pótlódnak, ráadásul sok helyen ugyanazokból a készletekből biztosítják a vezetékes ivóvizet is. Rózsa Attila szerint ha a kitermelés tovább nő, miközben egyre kevesebb víz jut vissza a föld alá, hosszabb távon ezeknek a készleteknek a fenntartható használata is veszélybe kerülhet.

Az Országos Vízügyi Főigazgatóság (OVF) lapunk kérdéseire küldött válaszában azt írta, hogy augusztusban az Alföld és a Dunántúl jelentős részén 100–200 centiméterrel állt alacsonyabban a talajvíz, a Duna–Tisza közi Homokhátságon, a Nyírség egyes részein, valamint a Tiszántúl középső, keleti és délkeleti területein pedig több helyen a két métert is meghaladta az elmaradás.

Rózsa Attila három konkrét figyelőkutat is kiemel. Agárdon az idei vízszint másfél-két méterrel van a korábbi hosszú idejű átlagok alatt, Nagykállón hasonló az eltérés, Kecskemét-Ménteleken pedig még nagyobb a negatív irányú különbség. „Ezeket az adatokat nem lehet félvállról venni.”

A folyamat nem most kezdődött. A Magyar Vízkútfúrók Egyesületének elnöke szerint a talajvízszint süllyedése az 1980-as években már országosan megfigyelhető volt, az 1990-es évek végétől, a 2000-es évek elejétől pedig tovább romlott a helyzet. Egyes térségekben ma már 10–15 méteres mélységben sincs összefüggő víztükör.

Mi történik a föld alatt?

Farkas Viktor Mátyás szerint fontos megérteni, hogy a felszín alatti víz nem egyetlen hatalmas föld alatti tartály, hanem lefelé haladva más-más tulajdonságú vízadó rétegek váltják egymást. Ezeket vízfogó rétegek választják el, amik nem zárják el őket egymástól tökéletesen, a vízadó rétegek lassú áramlási rendszereken keresztül azért kapcsolatban vannak egymással. Minél mélyebbre jutunk, általában annál hosszabb idő alatt pótlódik a kitermelt víz.

Homokos területen a lehulló csapadék viszonylag gyorsan elérheti a legsekélyebb vízadó réteget. A mélyebb vízadó rétegek utánpótlódása azonban jóval lassabb lehet.

„A jelentős vízigény kielégítése egyre több és egyre mélyebb kutak létesítését kívánja meg a csapadékból származó utánpótlódás trendszerű csökkenése mellett” – írja Rózsa Attila.

A locsoló- és öntözővízigény így fokozatosan olyan felszín alatti vízkészletekre terhelődik át, amelyek egyre mélyebben vannak, és így egyre lassabban, csak korlátozottan újulnak meg. Sok esetben ráadásul ugyanazokra a mélyebb készletekre, amelyek jó minőségük, nagy tisztaságuk miatt a közüzemi ivóvízellátást is biztosítják.

A mélyebbre fúrás ráadásul nem feltétlenül tehermentesíti a felszínhez közelebbi vízkészleteket: a mélyebb vízadó rétegekből történő fokozott vízkivétel bizonyos esetekben a sekély talajvíz további süllyedéséhez is hozzájárulhat – írják a vízügy szakemberei.

Verseny a vízért

Farkas Viktor Mátyás szerint a problémának két közvetlen hajtóereje van: a klímaváltozás miatt egyre súlyosabb aszály és az emberi vízkivétel. Ehhez társul a természetes utánpótlási területek eltűnése és az egykori vizes élőhelyek lecsapolása.

A csapadékhiány ráadásul nem egyetlen rossz év következménye. „Az elmúlt öt évben nagyjából négy évnyi csapadék hullott” – érzékelteti Farkas Viktor Mátyás a felhalmozódott hiányt.

A Vízügyi Főigazgatóság adatai szerint 2021 óta 2026 augusztusának végéig országos átlagban csaknem 600 milliméternyi csapadék hiányzott, az Alföld és a Tisza hazai vízgyűjtőjének egyes térségeiben pedig a felhalmozódott hiány az 1000 millimétert is meghaladta. Országos léptékben a jelenlegi alacsony talajvízszintek legfontosabb okának a természetes utánpótlás tartós elmaradását tartják, miközben az emberi vízkivételek különösen a vízhiányos térségekben súlyosbíthatják a helyzetet.

Egy csapadékos ősz vagy tél sokat javíthat a helyzeten, de a több aszályos év veszteségének pótlásához akár több kedvező évre is szükség lehet. Jól mutatja ezt Baja és Szentes példája: előbbinél 2025 tavaszától őszig mintegy egy métert, utóbbinál fél métert apadt a talajvízszint. A következő téli emelkedés csak részben pótolta ezt a veszteséget, 2026 nyarán pedig mindkét kútnál újra apadás következett – derül ki a Vízügyi Főigazgatóság válaszából.

„Nyilván előfordulhat, hogy egy ilyen évben öntözni kell” – mondja a WWF szakértője. A kérdés inkább az, mire használjuk a korlátozottan rendelkezésre álló vízkészleteket. Nem mindegy, hogy kis területen magas hozzáadott értékű növényt, például kertészeti kultúrákat termesztünk, vagy nagy területen rengeteg víz felhasználásával alacsony értéket állítunk elő, például takarmánykukoricát öntözünk.

Ahogy süllyed a vízszint, egyre drágább a víz felszínre hozatala, így előnybe kerülhet, aki mélyebb kutat és erősebb szivattyút tud megfizetni. „Elindul egy verseny a vízért” – fogalmaz Farkas Viktor Mátyás.

Éppen ezért társadalmi szempontból sem lehet hosszú távú megoldás, hogy a csökkenő vízszinteket újabb és újabb, egyre mélyebb kutakkal próbáljuk követni. A WWF szakértője szerint inkább azt kellene nézni, hogyan lehet a rendelkezésre álló vízzel ésszerűbben gazdálkodni.

Azt sem tudjuk pontosan, hány kút van

A vízügyi monitoringkutak megmutatják, hogyan változik a felszín alatti víz szintje, de azt nem, hogy a háztartások és a gazdasági társaságok hol, milyen mélységből és mennyi vizet termelnek ki.

Hogy mekkora vízmennyiség maradhat a nyilvántartások látókörén kívül, arra egy korábbi becslés ad támpontot: a VGT3 szerint 2013 és 2018 között évente mintegy 133 millió köbméter vizet termelhettek ki engedély nélkül. Ez az akkor számításba vett közvetlen felszín alatti vízkivétel 16 százalékának felelt meg. A Vízügyi Főigazgatóság ugyanakkor hangsúlyozza, hogy becslésről, nem megmért mennyiségről van szó.

Farkas Viktor Mátyás szerint ezért össze kellene írni a kutakat, a gazdasági célú vízkivételeknél pedig mérni is kellene a kitermelt víz mennyiségét. A szabályozásnak különbséget kellene tennie aközött is, ha valaki a saját háztartása vízigényét fedezi egy kúttal, vagy ha gazdasági haszon érdekében termel ki jelentős mennyiségű vizet.

A kutak számbavétele azonban Farkas Viktor Mátyás szerint politikailag rendkívül érzékeny kérdéssé vált. A WWF szakértője szerint a Fidesz-kormány korábban megpróbálta rendezni és nyilvántartásba venni a kutakat, de akkora társadalmi és politikai ellenállás alakult ki a bejelentésük körül, hogy elálltak a tervtől, és a kérdésből lényegében politikai tabu lett.

A nyilvántartás hiányát a kútfúró szakma oldaláról Rózsa Attila is komoly problémának tartja. A jelenlegi szabályozás szerint ugyanis az úgynevezett háztartási kutak vízkészletvédelmi szempontból kockázatmentes területen bejelentés és előzetes engedélyezés nélkül is megépíthetők.

„Ez utóbbival egyáltalán nem értünk egyet” – mondja a Magyar Vízkútfúrók Egyesületének elnöke.

Az ilyen kutakról nincs információja a vízügyi ágazatnak: nem ismert a helyük, a talpmélységük, a szerkezetük, a kitermelt víz mennyisége és a vízminőségük sem. Egy esetleges talajvízszennyezés bekövetkezésekor ez a szennyezőforrás feltárását, a károsultak számbavételét és magát a kármentesítést is megnehezítheti.

„Állapotot értékelni, vízmérleget készíteni hitelesen csak úgy lehet, ha megfelelő adatokkal rendelkezünk mind a bevételi, mind a kiadási oldalon, és ez az alapja annak is, hogy a jövőnket megalapozottan tudjuk alakítani” – hangsúlyozza Rózsa Attila.

Az egyesület elnöke szerint ennél is nagyobb gond, hogy a bejelentés nélkül létesíthető háztartási kutak „álcája alatt” „megszámlálhatatlanul sok rétegvízkút” épül, többnyire szakszerűtlenül, sokszor nem hivatalosan tevékenykedő vállalkozók által, potenciális veszélyt jelentve a felszín alatti vizeinkre.

A Magyar Vízkútfúrók Egyesülete ezért azt szeretné, ha minden felszín alatti vizet érintő tevékenység hatósági nyilvántartás mellett folyna, biztosítva a felügyelet és az ellenőrzés lehetőségét. Hivatalos vízkútfúró-névjegyzék létrehozását is szorgalmazzák, amelyből a megrendelők ellenőrzött szakembereket és vállalkozásokat választhatnának.

Mi számít háztartási kútnak?

Rózsa Attila válaszában háztartási kútként azokat a kutakat írja le, amelyeket magánszemélyek a saját, évi 500 köbmétert meg nem haladó háztartási vízigényük kielégítésére létesítenek, és amelyek nem nyúlnak az első vízzáró réteg alá. A köztudatban élő 50 méteres mélységkorlát csak ott lép életbe, ahol az első vízzáró réteg ennél mélyebb települési helyzetű.A vízkészletvédelmi szempontból kockázatos területen létesülő háztartási kutat előzetesen be kell jelenteni a területileg illetékes megyei kormányhivatalnál. (Fontos tudni, hogy a háztartási kutak engedélyezési eljárása 2024. január 1. óta kikerült a jegyzői hatáskörből.) Rózsa Attila tájékoztatása szerint kockázatmentes területen viszont a háztartási kút előzetes bejelentés és vízjogi engedélyezés nélkül megépíthető.   

Van, ahol már felborult az egyensúly

„A megváltozott időjárás és a víztermelés összhangja már jó néhány hazai felszín alatti víztest esetében fölbomlott” – mondja Rózsa Attila. Vagyis vannak olyan térségek, ahol a felszín alatti vízkészletekből már annyi vizet veszünk ki, hogy az utánpótlódás nem tud lépést tartani vele.

Példaként az északkeleti országrészt említi, ahol 16 db ilyen felszín alatti víztest minősül különleges vízkészlet-gazdálkodási körzetnek. Ezek között sekélyebb talajvízkészletek és mélyebben fekvő rétegvizek is vannak. Ahol a kitermelés eléri vagy meghaladja a természetes utánpótlódást, ott folyamatosan süllyedhet a talajvíz szintje, a mélyebb rétegekben pedig csökkenhet a víz nyomása.

Ezért ezekben a körzetekben az új kutak engedélyezése a szokásostól eltérő feltételek és eljárás szerint történik. Az engedélyben meghatározzák a kitermelhető víz maximális mennyiségét, és előírják monitoringkutak létesítését is, amelyek segítségével folyamatosan nyomon követhető a vízszint változása.

Ha a monitoringadatok azt mutatják, hogy a vízszint süllyedése meghaladja az illetékes vízügyi igazgatóság által meghatározott határértéket, a vízjogi üzemeltetési engedélyt felülvizsgálhatják, és szükség esetén korlátozhatják az adott kútból történő vízkivételt.

Rózsa Attila szerint nemcsak Északkelet-Magyarországon aggasztó a helyzet: a Tiszántúlon, a Duna–Tisza köze déli részén és a Duna mentén is vannak olyan területek, ahol egyre nehezebb egyensúlyban tartani a kitermelt és az utánpótlódó víz mennyiségét.

Nem elvezetni, hanem megtartani

Farkas Viktor Mátyás szerint miközben kutakkal vizet veszünk ki a tájból, a felszínen továbbra is működik egy olyan infrastruktúra, amelyet éppen a víz elvezetésére építettek.

A vízelvezető csatornák nem feltétlenül csak akkor visznek vizet, amikor belvíz áll a földeken. Ha a medrük kapcsolatban áll felszín alatti vízzel, azt is megcsapolhatják. Vagyis miközben minden csepp víz megtartása számít, helyenként továbbra is működik a víz elvezetésére létrehozott rendszer.

Adná magát, hogy egyszerűen lezárják a csatornákat. A WWF szakértője szerint azonban ez a gyakorlatban jóval bonyolultabb.

A rendszerváltás után a termelőszövetkezetek felbomlottak, a földeket felparcellázták, a csatornák tulajdonosi és kezelői viszonyai pedig sok helyen összekuszálódtak. Egy vízvisszatartási beavatkozáshoz vízjogi engedélyre és az érintettek együttműködésére is szükség lehet. Sok tulajdonos esetén már az érintettek elérése is komoly akadály. Farkas Viktor Mátyás szerint ezért jogszabályi változtatásokra is szükség lehet.

A vízmegtartáshoz azokat a területeket is helyre kellene állítani, ahol a víz természetes módon meg tud állni és be tud szivárogni: az ártereket, vizes élőhelyeket és más természetes vízmegtartó területeket. Ezek a talajvíz utánpótlódását is segíthetik.

A Egyre több kút, egyre nagyobb szárazság: meddig bírják a felszín alatti vízkészletek? bejegyzés először Magyarország zöld hangja-én jelent meg.

A körforgásos gazdaság ma az európai zöld átállás egyik kulcsfogalma, a faiparban azonban az alapelvei korántsem számítanak újdonságnak. A faanyaggal való takarékoskodás, a gyártási maradékok továbbadása, a bútorok javítása és hosszú használata évtizedek óta része az ágazat működésének. Ami változott, az a környezet: az európai klímavédelmi célok és szabályozások ma már mérhető követelményeket is állítanak az ágazat elé. Ezek egyike, hogy 2030-ra a fa csomagolási hulladék 30 százalékát újra kell feldolgozni. De mennyire áll készen erre a hazai faipar?

„A körforgásos gazdaság valójában nem új dolog. Régen ezt józan paraszti észnek hívtuk” – fogalmaz Dr. Koós Daniella formatervező művész, designmanager és kurátor, a FABUNIO – Magyar Bútor- és Faipari Szövetség főtitkára. A fa mindig értékes alapanyag volt, ezért korábban is igyekeztek minél teljesebben felhasználni. A különböző üzemek között működött az anyagátadás: amit az egyik vállalkozás már nem tudott hasznosítani, az egy másik számára még alapanyag lehetett. „Ennek nagyon egyszerű oka volt: nem akartak pazarolni, és gazdaságilag is jobban jártak, ha összedolgoztak. Ami az egyik helyen már maradék volt, az máshol még alapanyag lehetett” – mondja Koós Daniella.

Ugyanezt a logikát követi az új kormány által nemrégiben közzétett 2026-os Nemzeti Kommunikációs Akcióterv is, amikor a körforgásos gazdaság lényegét úgy írja le, hogy „ami egy folyamat végterméke, az egy másik folyamat kiindulási alapanyagává válik”. A cél, hogy a termékek és az erőforrások minél hosszabb ideig használatban maradjanak, az alapanyagok megőrizzék értéküket, és a lehető legkevesebb hulladék keletkezzen.

Ami az asztalosnak maradék, a lapgyártónak alapanyag

A hazai faiparban ennek régóta működő példája a szombathelyi FALCO. A magyar gyökerű vállalat története 1939-ig nyúlik vissza, és 1959-ben itt indult el Magyarország első forgácslapgyártása. A FALCO később nemzetközi tulajdonba került: 2007-ben a világ számos országában jelen lévő lapgyártó, a Kronospan csoport részévé vált. Koós Daniella szerint azonban a maradék faanyag visszaforgatása már jóval korábban része volt a vállalat működésének.

„Üzemi maradékokat, hulladékokat és lakossági bútorokat is bevettek és felhasználták a lapgyártásban. Miután a céget megvette egy nagy nemzetközi lapgyártó, ez már sokkal nagyobb léptékben működik: Európa több országából gyűjtik össze azokat a faanyagokat, amelyeket a bútorgyártók már nem tudnak felhasználni.”

A FALCO példája jól mutatja, hogy a körforgás nem feltétlenül egyetlen üzemen belül valósul meg. Ami az asztalosnak már használhatatlan maradék, az megfelelő gyűjtés és feldolgozás után egy másik faipari technológiában ismét nyersanyaggá válhat.

30 százalék 2030-ra

Ami korábban elsősorban gazdasági racionalitás volt, az ma már szabályozási célokkal is kiegészül. A Nemzeti Kommunikációs Akcióterv szerint az Európai Unióban 2030-ra a csomagolási hulladékok legalább 70 százalékát kell újrafeldolgozni. Az egyes anyagokra külön célértékek vonatkoznak: papírnál és kartonnál 85, vasfémeknél 80, üvegnél 75, alumíniumnál 60, műanyagnál 55 százalék az elérendő arány. A fa csomagolásoknál 30 százalék a cél. Fontos, hogy ez nem általában a teljes magyarországi fahulladék 30 százalékát jelenti, hanem kifejezetten a fa csomagolási hulladék újrafeldolgozási célértékét. Koós Daniella szerint ez teljesíthető.

„Szerintem ez teljesen reális célérték” – mondja, ugyanakkor arra is felhívja a figyelmet, hogy a magyar helyzetnek vannak olyan sajátosságai, amelyek egyszerre segíthetik és nehezíthetik a körforgást.

A körforgás nem az újrafeldolgozással kezdődik. A 30 százalékos cél ellenére az újrafeldolgozás valójában nem a körforgás első lépcsője. A Nemzeti Kommunikációs Akcióterv szerint a hulladékhierarchia első és legfontosabb eleme a hulladékképződés megelőzése. Ezt követi az újrahasználatra való előkészítés, majd az újrafeldolgozás, az egyéb – például energetikai – hasznosítás, és csak legvégül a lerakás. A faiparra ez különösen jól alkalmazható. Egy bútor annál tovább tartja körforgásban a benne lévő anyagot, minél tovább használható, javítható és felújítható.

„Egy jól megtervezett termék tartós, könnyen javítható, szükség esetén felújítható, majd életciklusa végén alapanyagként újra felhasználható” – fogalmazza meg a lényeget az Akcióterv.

A dokumentum külön foglalkozik az ökodesignnal is. A tervezés során egyre fontosabb szemponttá válik a felhasznált anyag, a tartósság, a javíthatóság, az újrahasználhatóság, a korszerűsíthetőség és az erőforrás-hatékonyság. Ez az asztalosoktól és a bútorgyártóktól is új szemléletet követel. Az európai klímavédelmi célok és az ezekhez kapcsolódó szabályozás egyre inkább azt várja el, hogy a szakemberek a termék teljes életciklusában gondolkodjanak: az alapanyag és a gyártás mellett a tartósság, a javíthatóság, az újrahasználat és a termék életciklusának végén az anyag további sorsa is szemponttá válik.

Éppen erre az átalakulásra próbálta felkészíteni a szakmát a FABUNIO részvételével megvalósult Erasmus+ WOODCircle program. A projekt célja egy új, „Circular and Sustainable Woodworker”, vagyis körforgásos és fenntartható faipari szakmai profil kialakítása volt, amelyben a technikai tudás mellett a környezeti kérdések kezelése is megjelenik. A FABUNIO a hat európai partner egyike volt. A program nemcsak elméleti tudást adott a fiataloknak, hanem a magyarországi szakmai út során különböző méretű és profilú vállalkozásokon keresztül mutatták meg, hogyan jelenhet meg a körforgásosság a kis műhelytől a bútorgyártáson és a biokompozitokon át a nagyüzemi fahulladék-feldolgozásig. Az erre épülő képzés többek között a fenntartható fa- és faalapú anyagokkal, a körforgásos tervezéssel, az erőforrás-hatékony gyártással, valamint a hulladék- és energiagazdálkodással foglalkozott.

Mindenki tartós bútort szeretne – de az áron van a hangsúly

A FABUNIO 2022-es országos bútorvásárlási kutatása alapján a magyar fogyasztók számára fontos a minőség, a tartósság és a funkcionalitás. A hosszú élettartamot a válaszadók 89 százaléka, a kiváló minőséget 85 százaléka tartotta fontosnak. A jó minőség iránt tehát megvan az igény, a vásárlásnál azonban az ár erősen behatárolja a lehetőségeket. Ez az egyedi bútoroknál is látszik: a megkérdezettek 28 százaléka tervezett asztalost megbízni. Koós Daniella szerint a kézzel készített bútor ára sok háztartás számára nehezen megfizethető. A szűkebb anyagi lehetőségek ugyanakkor a bútorhasználatot is meghatározzák. Koós szerint Magyarországon sokszor egyszerűen tovább használjuk azt, amink van: a divat változhat, de ha egy bútor még használható, és nincs pénz újra, marad.

„Gazdaságilag elmaradottabbak vagyunk Európa fejlettebb országainál, ezért nálunk a spórolás és az újrafelhasználás sokszor jobban működik. Sokáig használjuk a bútorokat, kevésbé cserélődnek.”

Bajban az asztalosműhelyek

Ebben azonban van egy ellentmondás. Miközben a körforgás szempontjából kedvező, ha egy bútor sokáig használatban marad, éppen azok a szakemberek kerülnek egyre nehezebb helyzetbe, akik tartós, javítható és akár évtizedekre szóló bútorokat tudnának készíteni. Koós Daniella szerint a hazai asztalosok egyszerre érzik a vásárlók árérzékenységét és a vállalkozásokra rakódó egyre nagyobb adminisztratív terheket. A kézzel készített bútor nehezen versenyez az olcsó tömegtermékkel, miközben egy kis műhely működtetése is egyre több kötelezettséggel jár. Az adók mellett az EPR-hez és más szabályozásokhoz kapcsolódó adminisztráció is komoly terhet jelenthet egy néhány fős vállalkozásnak.

„Egy kis asztalosműhelyben nincs külön ember arra, hogy csak az adminisztrációval foglalkozzon. Ha a sok szabályozás miatt ehhez már külön embert kellene alkalmazni, az egyszerűen nem éri meg. Az ágazatban dolgozók inkább szakmát váltanak, vagy egy nagyobb üzemben kezdenek dolgozni a saját vállalkozásuk kényszerelhagyása után.”

Koós szerint az elmúlt két-három évben vállalkozások megszűnéséhez is hozzájárultak ezek a terhek, miközben a magyar bútorkészítőnek az olcsó tömegtermékkel és az internetes kereskedelemmel is versenyeznie kell.

„Az emberek manapság már egyre kevésbé készíttetnek bútort. Sokan már nem is az IKEA árszintjén vásárolnak, hanem még olcsóbb kereskedőknél, vagy az internetről rendelnek.”

Az online, különösen a távolról érkező termékeknél Koós Daniella szerint az is nehézséget jelent, hogy kevésbé átlátható, milyen fából és milyen körülmények között készült a bútor, illetve hogyan teljesülnek az EPR-kötelezettségek. Miközben a hazai gyártóknak a rendszer költségeivel és adminisztrációjával számolniuk kell, a közvetlenül külföldről rendelt termékek útja nehezebben követhető.

Nem szabad mindent elégetni

Van még egy fontos pont, ahol a körforgásos szemlélet és a hazai gyakorlat találkozik: az eltüzelés. Koós Daniella szerint a lakosság sok faanyagot használ tüzelésre. A körforgásos gazdaság logikájában azonban nem mindegy, hogy egy faanyag mikor kerül energetikai hasznosításra. A Nemzeti Kommunikációs Akcióterv is egyértelmű sorrendet állít fel.

„Az energetikai hasznosítás ezért nem a hulladékkezelés elsődleges eszköze, hanem a hulladékhierarchiában az újrafeldolgozás után, de a lerakás előtt helyezkedik el.”

Vagyis először a hulladék képződését kell megelőzni, majd amit lehet, újra kell használni vagy újra fel kell dolgozni. Az energetikai hasznosítás csak ezután következik. A lakossági tüzelésnél ráadásul az sem mindegy, milyen fáról van szó.

„Nagyon fontos lenne az edukáció. A felületkezelt faanyagokat nem szabadna otthon elégetni, és ugyanez igaz a ragasztott bútorokra is. Mérgezőek lehetnek. Ezeknél nem egyszerűen tiszta fáról beszélünk” – figyelmeztet Koós Daniella.

A jobb állapotú bútoroknál ezért az eltüzelés helyett a további használat, a továbbadás vagy a felújítás lehet a körforgás szempontjából megfelelőbb út. Erre jó lehetőséget ad a rebútor ötlet, ahol a használt, de még jó állapotú bútorokat átveszik, felújítják, majd sokszor szociális alapon újra kiosztják, vagy nagyon olcsón eladják.

A Ami régen józan ész volt, ma már elvárás – körforgásos fordulat a faiparban bejegyzés először Magyarország zöld hangja-én jelent meg.

A klímaváltozás hatásai már nem távoli, elméleti problémaként jelennek meg, hanem a földeken, a vízkészletekben és a mindennapi gazdálkodásban is érezhetőek. Miközben újabb és újabb ipari beruházások versengenek a vízért és a területért, egyre fontosabb kérdés, hogyan őrizhetjük meg a termőföldet a következő generációk számára. A megoldás nem egyetlen intézkedésen múlik: a mezőgazdasági gyakorlatok átalakítására, a víz visszatartására és a gazdálkodók együttműködésére egyaránt szükség van. A klímaadaptációról, a talajok védelméről és a változtatás lehetőségeiről beszélgettünk Dr. Szalai Zoltán kutató professzorral.

A HUN-REN Csillagászati és Földtudományi Kutatóközpont Földrajztudományi Intézetének megbízott igazgatója szerint a gazdálkodásban ezért nem csupán új technikákra, hanem szemléletváltásra is szükség van. Ehhez a kutatók, a döntéshozók és a gazdák közötti valódi párbeszédre, valamint a helyi tapasztalatok megosztására is nagyobb hangsúlyt kell fektetni.

Az aszály egyre nagyobb problémát jelent Magyarországon. Melyek hazánk leginkább érintett területei, és hogyan változott a helyzet az elmúlt években?

Az idei év ebből a szempontból különleges volt, hiszen nemcsak Magyarországon, hanem egész Európában nagyon kevés nedvesség volt a légkörben. Amikor a hazai aszályhelyzetet értékeljük, ezt az európai léptékű folyamatot is figyelembe kell venni. Magyarországon a Nagykunság, illetve a Dél-Alföld számít a legszárazabb térségek közé. Ennek oka, hogy a Kárpát-medencében a csapadék mennyisége – a medencehelyzetből kifolyólag – nem nyugatról keletre, hanem a medence belseje felé csökken.

Az idei évben azonban már nemcsak az Alföldet érintette súlyosan az aszály, hanem az ország más területeit is. Az aszályindexek alapján Magyarországon szinte mindenhol komoly krízishelyzet alakult ki, bár a medence pereme felé az aszály súlyossága némileg enyhült.

Az aszálynak azonban nem kizárólag a csapadékhiány az oka. Legalább ilyen fontos, hogy a lehulló csapadékot a talaj be tudja-e fogadni, ill. azt mennyire képes megtartani. A homokvidékeken, például a Kiskunságban, a Duna–Tisza közi Homokhátságon, a Nyírségben vagy akár Somogyban a csapadékot még a jó fizikai állapotú  talajok sem tudják hatékonyan megőrizni, így ezeken a területeken még nagyobb a probléma. A degradálódott -egyébként kedvező adottságú- talajok esetében a talajok vízbefogadóképességének csökkenésével a lehullott kevés csapadékot is kisebb mennyiségben tudják a talajok befogadni.

Az aszályhelyzet jövőbeni alakulását súlyosbítja, hogy melegedő klíma mellett a változatlan mennyiségű csapadék is a szükségesnél kevesebb lehet. Tapasztalataink, és a klímamodellek alapján a melegedés egyértelmű, így a jövőben a korábbi éveknek megfelelő csapadékmennyiség is aszályhoz vezethet. A csapadék jövőbeli alakulását tekintve a klímamodellek nem mutattak csökkenő trendet. A közelmúltbeli adatsorokat vizsgálva ugyanakkor úgy tűnik, hogy 2020 óta az éves csapadék mennyiségét tekintve trendszerű csökkenés kezd látszani. A klimatológusok között többek szerint egyfajta billenőpontot érhettünk el a közelmúltban, ami azt jelentheti, hogy a Kárpát-medencében nemcsak egyre melegebb, hanem akár egyre kevesebb éves csapadék mennyiséggel is számolnunk kell.

Milyen irányokban kellene alkalmazkodnia a hazai mezőgazdaságnak ehhez a változó klímához? Visszafordítható-e az aszály okozta probléma, és milyen módszerekkel lehetne mérsékelni a károkat?

A klímaadaptációnak nagyon sok összetevője van. Ennek egyik eleme a talajművelés újragondolása. Úgy tűnik, hogy a szántáshoz való ragaszkodást fel kell adnunk. A hagyományos forgatásos (szántásos) technikák alternatívájaként sokféle ú.n. regeneratív mezőgazdasági technika létezik. A csökkentett talajműveléssel a talajok vízbefogadóképessége jelentősen növelhető.

A regeneratív technikák közül az egyes technikák más-más területeken alkalmazhatók hatékonyan, a technológiákat a terület adottságaihoz kell igazítani.  A hatékony tanácsadói rendszer segítségével az új talajművelésre átállás hatékonyan megoldható.

A mezőgazdaság alkalmazkodásában a termesztett növényi kultúrák terén is változásra lesz szükség. Például a nyári kapás kultúrák (pl. kukorica) termesztésének az ország területének nagy részén valószínűleg megszűnnek a környezeti feltételei, míg a hagyományos kalászos gabonáink továbbra is megmaradhatnak. A gyengébb, homokos termőhelyeken rövid tenyészidejű növények, például köles, cirok, illetve különböző hüvelyesek maradhatnak sikerrel termeszthető növények.

Az alkalmazkodásban fontos a táji léptékű vízmegtartás is. Nemcsak a szántókon, de a táj egészében segítenünk kell a vízmegtartást. Végezetül egyes területeken az öntözés segíthet, de az öntözővízként is felhasználható vízkészleteink is erősen korlátosak. Az öntözéskor szintén figyelemmel kell lenni a talaj fizikai-kémiai adottságaira, mivel az a nem megfelelő öntözővízzel együtt gyorsan a talaj elszikesedéséhez és terméketlenné válásához vezethet. Az öntözés további, korábban nem létező kockázatát jelenti az öntözővízben jelen levő mikroműanyag, illetve szerves mikroszennyezők olykor jelentős mennyisége.

A klímaadaptáció egyik fontos része a vízgazdálkodás újragondolása. Hogyan kellene „másképp gazdálkodnunk” a vizeinkkel?

Ez nagyon nehéz kérdés, mert az első lépés talán az lenne, hogy a különböző szakmák képviselői tényleg meghallgassák egymást. Tapasztalatom szerint a különböző szakmákban szocializálódott szakemberek „elbeszélnek” egymás mellett, a valódi párbeszéd nagyon korlátozott. A megoldás megtalálásához a szakmák közötti nyitottságra és valódi párbeszédre lenne szükség.

A víz táji léptékű visszatartása fontos. Ezt hirdetik és csinálják a Vízőrzők is. De az is fontos, hogy a vizet hol és miként tartjuk vissza. Példának okáért az Alföld kis vízfolyásai vízhozamának jelentős részét napjainkban sok helyen a tisztított szennyvíz adja. A korábbi források elapadásának okait is kezelni kell. Ide tartozik a nem megfelelő fás kultúrák lecserélése. A nyárasok telepítésének oka jelentős részben a korábban vizenyős területek kiszárítása volt, így a nyárasok megtartása mellett a vízmegtartás is korlátozott lehet.

Nem ismert a felszín alatti vízkészleteink túlhasználásának mértéke. Nagyon sok helyen vannak engedéllyel vagy engedély nélkül fúrt mély kutak. Ezek a kutak szerepet játszanak a talajvízszint süllyedésében, mivel ahol a vízrekesztő rétegeket átlyukasztják, ott a felszín alatti víz lefelé is mozoghat. A legmélyebb kutak általi intenzív vízkitermelés a felettük elhelyezkedő rétegvizek mélybe szivárgásához vezet. Ennek bizonyítéka az, hogy hazánkban már 100 m alatti kutak vizében is (nyomnyi mennyiségben) kimutathatók gyógyszerhatóanyagok. Ez a jelenség arra utal, hogy a mélyebb vizekbe jelentősebb mennyiségben keverednek a sekélyebb rétegvizek, amelyek egyben a szennyezőanyagokat is magukkal szállítják. Összességében a víz megőrzését nemcsak a felszínen, de a mélyben is kezelnünk kell, a felszín alatti vízkészleteink nyakló nélküli kitermelését is korlátozni kéne.

A tisztított szennyvíz visszajuttatása a felszín alatti vízkészletekbe sokszor megoldásként jelenik meg. Ön szerint ez járható út?

A vizet ezzel lehet pótolni, de nagyon meg kell gondolni, hogy mit juttatunk vissza. A tisztított szennyvízben ugyanis számos olyan kémiai anyag, gyógyszermaradvány és mikroműanyag lehet, amit nem feltétlenül tudunk megfelelően kiszűrni. Ha ezeket a mélyebb vízkészletekbe préseljük, akkor lehet, hogy a statisztikákban jól fog kinézni a vízpótlás, de ezzel párhuzamosan egy új nagyon súlyos környezeti problémát okozhatunk.

Ezek szerint nemcsak a klímaváltozáshoz kellene alkalmazkodnunk, hanem az egész környezeti helyzethez.

Igen, egyértelműen. Nagyon divatos most a klímaadaptációról beszélni, de nem csak a klímához kell alkalmazkodnunk. A környezetünk kémiai megváltozása legalább ekkora, ha nem nagyobb kihívás. A különböző szennyezőanyagok, a gyógyszermaradványok, a mikroműanyagok és a korábban használt vegyszerek hosszú távon is velünk maradnak.

Példának okáért a korábban rovarölőszerként széleskörűen használt DDT-t például 1968 óta nem lehet alkalmazni. Ennek ellenére talajaink nagy részében még mindig kimutatható ez a vegyület. Ráadásul a környezetünkbe kijuttatott vegyszerek bomlástermékei is mérgezőek lehetnek. Ez is mutatja, hogy mennyire összetett problémával állunk szemben.

Mennyire lehet együttműködni a gazdákkal a klímaadaptáció érdekében? Vannak olyan gazdálkodók, akik nyitottak az új módszerekre?

Nincsenek olyanok, hogy „a gazdák”. Sokféle gazda van. Ismerünk olyanokat, akik nagyüzemi módon gazdálkodnak, de nagyon progresszívek, és rengeteg mindent hajlandók kipróbálni, még akkor is, ha tudják, hogy abból holnapután nem lesz tíz forinttal több bevételük. A HUN-REN CSFK szentgyörgyvári kutatóállomása helyi gazdákkal együttműködésben jött létre. Több évtizede vesznek részt az itt tartott „gazdanapjainkon” szerte Európából. A tudás átadásában az együttműködő gazdák szerepe kiemelt. Az ő pozitív tapasztalataikat könnyebben meghallják a kevésbé bátran váltók.

És természetesen ennek az ellenkezőjét is megtapasztalhatjuk.

Vannak olyan külföldi példák, amelyekből a magyar mezőgazdaság is tanulhatna?

Vannak jó gyakorlatok. A múlt század 80-as éveiben a belga településeket rendszeresen elárasztották a szántókról érkező saras árak. A tudományos kutatások eredményeként újragondolt szabályozók a gazdálkodók együttműködésével ezt a krízist elhárították: a településeket elöntő saras áradások megszűntek.

Németország is jó például szolgálhat. Németországban a különböző agrártámogatások a talajállapot javításának, ill. jó állapotban tartásának függvényei, amit a helyi hatóságok szigorúan betartatnak. Ehhez persze egy képzett tanácsadó és ellenőrző hálózat szükséges.

Miért nehéz Magyarországon átvinni a tudományos eredményeket a gyakorlatba, illetve a döntéshozókhoz?

Ismereteim szerint ez alapvetően közigazgatási nehézség. Véleményem szerint Magyarországon az ellenőrzés gyenge, a problémát nem a kutatások eredményeinek átültetése jelenti.

A „A szántáshoz való ragaszkodást fel kell adnunk” – klímaadaptációról és a magyar föld jövőjéről bejegyzés először Magyarország zöld hangja-én jelent meg.

Az aszályok gazdasági hatása nem ér véget akkor, amikor újra esni kezd: a veszteségek még éveken át halmozódhatnak a beruházások, a foglalkoztatás és a gazdasági növekedés visszaesésén keresztül. Új kutatások szerint ezért a klímaváltozás miatt erősödő európai aszályok tényleges gazdasági költsége jóval nagyobb lehet annál, mint amit a közvetlen károk alapján eddig becsültünk. Schaffhauser Tibor, a Green Policy Center senior klímapolitikai tanácsadója szerint mindez a zöld átállás költségeit is más megvilágításba helyezi: a klímaváltozás mérséklésére fordított kiadásokat az elkerülhető gazdasági veszteségekkel együtt érdemes mérlegelni.

Szerző: Schaffhauser Tibor, a Green Policy Center társalapítója és szenior klímapolitikai tanácsadója

A cikk forrása a Másfélfok. A Zöld Hang a cikket a Másfélfok szerkesztősége engedélyével vette át.

Egy nemrég megjelent tanulmány szerint sokszorosan alábecsültük a klímaváltozás miatt erősödő aszályok negatív gazdasági hatásait az elmúlt években. Ennek egyik oka, hogy a szélsőséges események gazdasági hatásait gyakran csak az esemény időszakára, például egyetlen aszályos nyári időszakra számítják ki, miközben annak többéves negatív hatásai is lehetnek. Az új kutatások során vizsgált európai aszályok esetében azonban a károk jóval tovább tartanak annál, mint ameddig maga az aszály fennáll, mivel a gazdasági veszteségek az azt követő években is felhalmozódnak.

Egy aszály az egy főre jutó GDP növekedését azonnal visszaveti, de a legnagyobb veszteségek az ezt követő hat évben jelentkeznek, és összességében nagyjából 1 százalékpontnyi növekedés marad el ezen időszak alatt. Itt gondolhatunk például arra, hogy beruházások maradhatnak el egyes szektorokban az aszály miatt, vagy hogy az élelmiszerek árának az alacsony termés miatti emelkedése gyakran nem az aszály évében, hanem a következő év első felében érezhetőek a legerősebben, ahogy a szűkös készletek fogynak. Ez az áremelkedés aztán továbbgyűrűzik az élet minden területén, más ágazatokban is veszteségeket okozva. Ez azt is jelenti, hogy a korábbi, csak a közvetlen károkat számba vevő becslések nem feltétlenül mutatják meg egy aszály teljes gazdasági árát.

A mezőgazdaság talpra áll, a veszteség tovább él

Összehasonlításképpen, az Európai Környezeti Ügynökség (EEA) adatai alapján 1980 és 2020 között a szélsőséges időjárási események hivatalosan becsült gazdasági kára az EEA 32 tagállamában 450-520 milliárd euró volt. Új kutatások szerint azonban már csak az aszályok esetében a tényleges gazdasági hatás ennél nagyobb lehet, ha az eseményt követő éveket is figyelembe vesszük. Európában ennek különösen jól látható példája a 2015 és 2018 közötti aszályos időszak, amelyet a tanulmány Európa egyik legsúlyosabb, több évszázad óta tapasztalt aszályos időszakaként ír le. A kutatók becslése szerint ez a többéves esemény önmagában mintegy 439 milliárd euróba került és az EU 27 tagállamában, valamint az Egyesült Királyságban 2,72 százalékponttal csökkentette az egy főre jutó GDP növekedését. A beruházások több mint 12 százalékkal estek vissza, és az aszályok miatt becslések szerint mintegy 5,8 millió munkahely szűnt meg, vagy nem jött létre.

A kutatás azt is megmutatja, hogy az aszály nem minden gazdasági ágazatot érint ugyanúgy. A mezőgazdaság szenvedi el a legnagyobb azonnali veszteséget, de itt a gazdaság viszonylag gyorsabban képes alkalmazkodni: a kutatók szerint az ágazat két-három év alatt részben helyreállhat a biztosítások, az árak alkalmazkodása és a termesztett növények megváltoztatása révén. Hosszabb ideig tartó károkat okoz viszont az építőipar és a feldolgozóipar számára, amelyekben a veszteségek még évekkel az aszály kezdete után is fennmaradhatnak, sőt fokozódhatnak.

Különösen sérülékenyek a beruházások: a vállalatok az aszály után is elhalaszthatják vagy csökkenthetik beruházásaikat, ami magasabb tőkeköltséghez és kisebb termelő beruházásokhoz vezethet. Ez azért fontos, mert egy többéves aszály így nem egyszerűen egy adott év terméskiesését vagy ipari visszaesését okozza, hanem a következő évek gazdasági teljesítményére is hatással lehet. A különböző ágazatok veszteségei ráadásul összeadódhatnak: miközben a mezőgazdaság már kezd talpra állni, az építőiparban és a feldolgozóiparban még mindig jelentkezhetnek az aszály korábbi hatásai.

 A felmelegedéssel gyorsan nő az aszályok ára

Egy 2 Celsius-fokkal melegebb világban ugyanennek az aszálynak a gazdasági hatása eközben már csaknem kétszer akkora lenne: a GDP-re gyakorolt hatás 5,21 százalékpont lenne, a teljes kár pedig körülbelül 760 milliárd euróra emelkedne, miközben mintegy 10,8 millió munkahelyet érintene. Ez a lehetőség már csak azért is sokkal könnyebben megvalósulhat, mert az ENSZ Környezetvédelmi Programjának (UNEP) legfrissebb jelentése szerint a jelenlegi kibocsátási trendek alapján meg fogjuk haladni a Párizsi Megállapodás által kitűzött 1,5°C-os melegedést, és valószínűleg el fogjuk érni a 2°C-ot is.

Mindez az alkalmazkodás korlátaira is felhívja a figyelmet. Az olyan eszközök, mint a víztározók, a biztosítások vagy a termesztett növényfajták megváltoztatása képesek mérsékelni a veszteségeket, de hatékonyságuk nem korlátlan. Minél tovább tart egy aszály, annál inkább felhalmozódnak a gazdasági következmények, ezért azok a régiók sem tekinthetők hosszú távon biztonságosnak, amelyek a jelenlegi éghajlati viszonyok között jól alkalmazkodtak az aszályhoz. A kutatás egyik lényeges megállapítása éppen az, hogy a jelenlegi éghajlatra kialakított alkalmazkodási intézkedések egy 2 Celsius-fokkal melegebb világban már nem feltétlenül lennének elegendők. Fontos tehát látni, hogy a klímaváltozás nem csak több aszályt és nagyobb károkat okoz, hanem a gazdasági veszteségek időben egyre inkább elnyúlhatnak, a felmelegedéssel gyorsan növekedhetnek és ágazatokon keresztül továbbgyűrűző hatással lehetnek az élelmezés- és az energiabiztonságunkra.

Ilyen előrejelzések mellett érdemes újragondolnunk a zöld átállás költségeit is; egyes számítások szerint a klímacélok elérése összességében pénzben kifejezhető hasznot is hajt a társadalomnak. Az elkerült veszteségek, az elért előnyök és a többlet beruházási és működési költségek vizsgálata alapján uniós szinten a pénzben kifejezett előnyök mindenképpen felülmúlják a költségeket, méghozzá tagállamtól függően 1,4–4-szeres mértékben. Magyarország esetén a számítások alapján az összes haszon 2,9-szerese az összes költségnek.

A szélsőséges időjárási események valódi gazdasági költségének megértéséhez tehát már nem elég egy-egy negatív esemény, mint egy aszályos időszak közvetlen kárát kiszámítani; azt is figyelembe kell venni, hogy mi történik a gazdasággal a következő években és mi milyen ára lesz annak, ha nem teszünk semmit a klímaváltozás megfékezése érdekében.

A cikk forrása a Másfélfok. A Zöld Hang a cikket a Másfélfok szerkesztősége engedélyével vette át.

A Az aszály valódi ára csak évekkel később látszik bejegyzés először Magyarország zöld hangja-én jelent meg.

Az Eurobarometer felmérte, hogy milyen érzelmi állapotban vannak az egyes országok polgárai, az alábbiakban a magyar adatokat mutatjuk.

A feltett kérdésre egy érzelmet kellett választani, így az ábrákon látható értékek azt mutatják, hogy a válaszadók hány százaléka választotta az adott kategóriát. A kapott értékeket mindenféle demográfiai kategóriára lehet szűrni. Az egyes ábrákon a pozitív és a negetív érzelmeket összesítve is megmutatjuk. Az adatfelvétel 2026 tavaszán készült.

A Magyarország számokban: Érzelmi állapot bejegyzés először Magyarország zöld hangja-én jelent meg.

Becsületesre kell hangolniuk a vállalatoknak a fenntarthatósági kommunikációjukat, ugyanis eddig jogilag nehezebben megfogható, kifinomultabb csúsztatásokat is megtilt a 2026. szeptember 27-től hatályba lépő jogi szabályozás. Újdonság, hogy az új szabályozás a szeptember 27. előtt gyártott termékekről szóló kommunikációra is alkalmazható.

Tizenkettő új tiltott, tisztességtelen kereskedelmi gyakorlattal egészül ki a fogyasztókkal szembeni tisztességtelen kereskedelmi gyakorlat tilalmáról szóló törvény (Fttv.).  Számos kommunikációs trükköt lehetetlenít el az új szabályozás: nem reklámozhatja magát, termékét zöldnek egy vállalkozás pusztán azért, mert megfelel a másokra is vonatkozó környezetvédelmi előírásoknak, vagy mert egyetlen szempontból esetleg valóban környezetbarát, de egészében viszont egyáltalán nem – és így tovább. Újdonság, hogy a vállalat nem mondhatja az áruját klímasemlegesnek akkor, ha a zéró érték a szén-dioxid-kibocsátás ellentételezése alapján áll elő – vagyis a vállalat nem az áruja előállítását teszi szén-dioxid-kibocsátásmentessé, hanem fizet azért, hogy például valahol fákat ültessenek, s az így megkötött szén-dioxid mennyiséget számolja le a kibocsátásból. A változás mögött a 2024-ben elfogadott „Empco” uniós irányelv áll, amely a fogyasztók jogait védi a zöld átállásban. A vállalkozásoknak nem csak a 12 új, tisztességtelen gyakorlattal érdemes megismerkedni, akad néhány más fontos változás is az Fttv.-ben: például tilos olyan előnyt hirdetni, ami nem releváns (s ezzel megtéveszteni a fogyasztót).

Néhány cégvezető talán most rálegyint: ugyan már, ráérünk ezzel foglalkozni, hiszen a módosítás csak a 2026 szeptember 27. után gyártott termékekre vonatkozik. Esetleg éppen a vállalati jogászuk mondta ezt nekik korábban. Nos, eredetileg ez valóban így volt – csakhogy egy idén szeptember 18-án megjelent törvény törli e törvény 12. §-át, amelyben az áll, hogy az új rendelkezéseket „a 2026. szeptember 27. napját követően gyártott vagy előállított termékek tekintetében kell alkalmazni.”

Nem érdemes tehát legyinteni, annál is inkább, mert a Gazdasági Versenyhivatal közleményében jelezte, hogy nem lesz türelmi idő, mivel a törvényt már tavaly decemberben kihirdették.  Ez azért nem feltétlenül jelenti azt, hogy a GVH azonnal a legsúlyosabb szankciókat alkalmazza, a  hivatal a Zöld Hang érdeklődésére közölte: „a GVH – mint minden új szabályozás hatályba lépésekor – a fokozatosság elvét fogja alkalmazni, ugyanakkor ezúton is felhívja a vállalkozások figyelmét, hogy a zöld állításokat tartalmazó kereskedelmi kommunikációjuk kialakítása során mindig
körültekintően járjanak el, és szeptember 27-től az Fttv. új rendelkezéseinek is feleljenek meg”.

A GVH a Zöld Hang kérdésére azt is jelezte, hogy (a hivatal közleményén túlmenően) „egyelőre bővebb, részletesebb tájékoztatónk nincs. Az irányelv maga, illetve a hazai jogszabályok iránymutatást adnak. A későbbiekben tervezzük a Zöld Marketing útmutatónk frissítését a későbbi eljárási tapasztalataink alapján”.

Újonnan megtiltott, tisztességtelen kereskedelmi gyakorlatok

1. Olyan fenntarthatósági címke feltüntetése, amely nem valamilyen tanúsítási rendszeren alapul, illetve amelyet nem a hatóságok vezettek be.
2. A környezetbarát jellegre vonatkozó általános állítás megfogalmazása, ha a vállalkozás nem képes igazolni az állításra vonatkozó elismerten kiváló környezetvédelmi teljesítményt.
3. A környezetbarát jellegre vonatkozó állítás egész termék vagy a vállalkozás üzleti tevékenységének egésze tekintetében történő alkalmazása, ha az a terméknek csak egy adott aspektusára vagy a vállalkozás tevékenységének egy konkrét műveletére vonatkozik.
4. Annak állítása – a szén-dioxid-kibocsátás ellentételezése alapján –, hogy egy áru az üvegházhatásúgáz-kibocsátás szempontjából semleges, mérsékelt vagy pozitív hatással van a környezetre.
5. Ha a vállalkozás a kínálata megkülönböztető jegyeként mutatja be azokat az európai uniós jogi aktusban vagy jogszabályban előírt követelményeket, amelyek az európai uniós piacon az érintett termékkategóriába tartozó valamennyi termékre vonatkozóan alkalmazandók.
6. Arra vonatkozó információ visszatartása a fogyasztótól, hogy valamely szoftverfrissítés negatív hatással lesz a digitális elemeket tartalmazó áruk működésére, illetve a digitális tartalom vagy a digitális szolgáltatások használatára.
7. A szoftverfrissítés szükségesként való feltüntetése, miközben az csak a funkcionalitási tulajdonságokat javítja.
8. Az áru tartósságát korlátozó tulajdonságot tartalmazó árukkal kapcsolatban annak ellenére folytatott bármely kereskedelmi kommunikáció, hogy a tulajdonságra és annak az áru tartósságára gyakorolt hatására vonatkozó információk a vállalkozás rendelkezésére állnak.
9. Annak valótlan állítása, hogy az áru a szokásos használati feltételek mellett bizonyos szintű tartóssággal rendelkezik a használati idő vagy intenzitás vonatkozásában.
10. Az áruk javíthatóként történő feltüntetése, ha azok nem javíthatók.
11. A fogyasztó arra való ösztönzése, hogy az áru fogyóeszközeit korábban cserélje ki vagy töltse fel, mint ahogy arra műszaki okból szükség lenne.
12. Információ visszatartása azzal kapcsolatban, hogy rontja az áru funkcionalitását, ha olyan fogyóeszközöket, pótalkatrészeket vagy tartozékokat használnak, amelyeket nem az eredeti gyártó szállított, vagy annak valótlan állítása, hogy ilyen károsodás fog bekövetkezni.
    
    Forrás: https://njt.jog.gov.hu/jogszabaly/2008-47-00-00.24#ME@MP30 (Nemzeti Jogszabálytár)

A Greenwashing: az utolsó pillanatban szigorodtak tovább az új szabályok bejegyzés először Magyarország zöld hangja-én jelent meg.

A tömeges autóhasználat nagymértékben hozzájárult ahhoz, hogy a magány immár népbetegséggé vált – írja Bőhm Judit pszichológus és Aydan Gurbanova környezetvédelmi tanácsadó, a Levegő Munkacsoport önkéntesei.

„Nagy városokról beszélt a messzi vándor/Ott az emberek nem ismerik egymást” – írta József Attila 1925-ben, amikor a Föld lakossága 2 milliárd volt. Azóta eltelt száz év, és az emberek száma nagyjából megnégyszereződött. A Föld lakóinak több mint a fele, azaz körülbelül 4,3 milliárd ember él ma városban. A városok zsúfoltak, forgalmasak, mozgalmasak, az emberek között pedig egyre több a magányos. De vajon törvényszerű, hogy a városlakók magányosak legyenek? S mindez hogyan függ össze az autóforgalommal?

Magányosnak érzi magát? Nincs egyedül!

Modern nyugati társadalmunk individualista. A hagyományos kisközösségek (többgenerációs család, falu, vallási közösség stb.) javarészt felbomlottak, az egyén magára maradt, és ezen még sokat ront a digitális kultúra (sok esetben kulturálatlanság), amely eredeti célja szerint a kommunikációt segíti, mára azonban ez megfordulni látszik: ha valakit el akarunk érni, akkor a rendelkezésünkre álló számtalan csatorna ebben már sokszor inkább akadályt jelent, semmint segítséget. (Gondolunk itt arra például, hogy valakit felhívunk a mobiltelefonján, de nem veszi fel, majd nem hív vissza, mert a nagy „zajban” elvész a hívásunk. Vagyis annyira sok hívást, üzenetet kap az illető, hogy már maga sem mindig tudja követni. Sajnos olyan is előfordul, hogy valakinek e-mailt írunk, de nem kapunk választ. Eltelik pár nap, egy hét, két hét…, végül kiderül, hogy az illető csak ritkán olvassa az e-mailjeit, mert valamelyik másik csatornán – például Discord, WhatsApp – kommunikál.)

De mit értünk magány alatt? Érezheti magát valaki magányosnak egy nagy társaságban – és fordítva: gyakran kifejezetten szeretünk egyedül lenni, mégsem érezzük magányosnak magunkat. A magány tehát nem ugyanaz, mint az egyedüllét. Többféle magány-definíció létezik, de a legtöbbször úgy határozzuk meg, mint egy negatív szubjektív élményt: úgy érzem, hogy nem megfelelő mennyiségű, illetve nem megfelelő minőségű társas kapcsolatom van.

A magány lehet érzelmi (nincs igazán mély kapcsolatom senkivel) és lehet társas (nincs tágabb ismeretségi köröm, ideértve a barátokat, ismerősöket, szomszédokat, munkatársakat). A magány lehet átmeneti rossz érzés: könnyen jön, könnyen megy (például rossz napom van, kint esik az eső, minden szürke, semmihez nincs kedvem); kapcsolódhat bizonyos élethelyzetekhez (például épp most szakított velem a barátom vagy a barátnőm; idegen helyre költöztem, ahol senkit nem ismerek), de beszélhetünk krónikus magányról is. Ez utóbbi esetben mindig, vagy szinte mindig magányosnak érzem magam. A magány krónikus érzése pszichés problémákhoz (például depresszió), illetve testi betegségekhez (például szívbetegség) is vezethet.

2022 végén végezték a teljes Európai Uniót felölelő legelső olyan felmérést, ahol nagy mintán (több mint 25 000 fő) vizsgálták a magány kockázati tényezőit és következményeit. Az eredmények között szerepel például az, hogy azok az emberek, aki mindig, vagy majdnem mindig magányosnak érzik magukat, háromszor nagyobb eséllyel ítélik „rossznak” a saját egészségi állapotukat a kevésbé magányosakhoz képest; a magányosok körében gyakoribb a depresszió, a dohányzás, illetve a gyenge minőségű táplálkozás. Nagyon fontos tehát a magányossággal mint a társadalom egészségi állapotát befolyásoló tényezővel komolyan foglalkozni. Vajon a magányosságra úgy kell tekinteni, mint egyéni problémára, mely egyéni megoldásokat kíván (például pszichoterápia)? Vagy társadalmi problémáról van szó, amely társadalmi szintű megoldásokért kiált (például várostervezés, szociális ellátórendszer)?

Sok idős embert érint a magány. Házastársuk (ha volt) már meghalt; gyerekeik, unokáik messze laknak; nyugdíjasok, tehát a munka sem jelent napi kapcsolódást többé. Az Egyensúly Intézet igazgatója, Boros Tamás azt mondja, hogy Magyarország kifejezetten rosszul áll a magány-témában: „a lakosság harmada elmagányosodottan él, azaz havonta legfeljebb egyszer találkozik családtaggal vagy baráttal. […] Az elmagányosodás szerepet játszik abban is, hogy nemzetközi összehasonlításban kiemelkedően magas itthon az idős korban elkövetett öngyilkosságok aránya (a magányosan élők aránya a nyugdíjas korúak körében 50 százalék).” A magány fárasztó is: ugyanúgy energiát tud elvonni a szervezettől, mint például az éhezés – írják osztrák kutatók. Nyolc óra társas érintkezés nélkül éppen olyan energiacsökkenéshez vezethet, mint ugyanennyi idő étel nélkül.

De hát akkor nincs probléma – gondolhatjuk –, egy városban bizonyára egyetlen magányos ember sem él! Annyian vagyunk, hogy lépten-nyomon egymásba botlunk, a szomszéd ágya – a fal túloldalán – szinte pár méterre van a miénktől. Nem lehet gond barátokat, ismerősöket találni.

A valóság azonban mást mutat. Cikkek, tanulmányok, konferenciák szólnak arról a témáról, hogy a városokban nő a magányos emberek aránya. Különös paradoxon, hogy pont ott, ahol sok ember él egymástól kifejezetten kis távolságra, világszerte nő ez a szám. Tehát hiába lakom ötemeletes házban, ahol minden emeleten hat lakás van, mégis egyedül érzem magam. Fontos kiemelni: nem az számít, hogy milyen sok ember vesz körül fizikailag. A kapcsolódás a lényeg, azaz hogy úgy érezzem, része vagyok a háznak, az utcának, a környéknek, egy közösségnek – ide tartozom.

A közelség paradoxonáról szól egy 2025-ben készült nemzetközi tanulmány, a The Paradox of Proximity. A szerzők szerint egy város nemcsak elválaszthatja az embereket egymástól, hanem találkozási pontokat is létrehozhat. Egy várostervezéssel foglalkozó japán egyetemi professzor, Kyosuke Sakakura például azt állítja, hogy a városi emberek egyik célja a hatékonyság: minél gyorsabban eljussanak a közértbe, optimális úton érjenek el a munkahelyükre. Kísérletei során olyan »kreatív hibákat« hoz létre Tokió utcáin, ami az embereket megállásra készteti. Például felállít egy sátrat egy bevásárlónegyed közepén, ahol utcai előadásokat lehet hallgatni. Az emberek megállnak, belehallgatnak, ott ragadnak, felszólalnak – kapcsolódni kezdenek egymáshoz.

Az autók és emberi kapcsolataink kapcsolata

Ha nem a pénzen múlna, hol lakna szívesebben? A budapesti Margit körúton vagy a mellette lévő Varsányi Irén utcában? A többség valószínűleg a kisebb forgalmú utcát választaná, hiszen itt lakni jobb levegővel, kevesebb porral és zajjal jár. Nem biztos, hogy eszükbe jutna azonban még egy szempont: aki forgalmasabb utcán él, annak kevesebb környékbeli barátja és ismerőse van.

Livable streets (Élhető utcák): ez a címe annak a kötetnek, amelyben Donald Appleyard közzétette kutatási eredményeit 1981-ben. (Tragikus módon a kutató egy évvel később úgy halt meg Athénban, hogy egy száguldó autó elütötte.) Appleyard és munkatársai arra a kérdésre keresték a választ, hogy az autók milyen mértékben választanak el minket, embereket egymástól, és mennyire vannak rossz hatással társas kapcsolatainkra. A kötet alapját az adta, hogy a kutatók háromféle utcát vizsgáltak meg 1969-ben San Franciscóban. Az utcák csak a forgalom mértékében tértek el egymástól, minden más tekintetben hasonlóak voltak. Eredményeik azt mutatták, hogy a kis forgalmú utcák (2000 autó/nap) lakóinak átlagosan kettővel több környékbeli barátja és kétszer annyi ismerőse volt, mint a nagy forgalmú utcán (16 000 autó/nap) lakó embereknek. Különbség mutatkozott abban is, hogy mit értettek Appleyard interjúalanyai az „otthon” szó alatt. A nagy forgalmú utcák lakosai a lakásukra – vagy legfeljebb a lakóházukra – tekintettek úgy, mint az otthonukra. Ezzel szemben a kis forgalmú utcákon az egész háztömb számított „otthonnak”. Amikor a kutatók arra kérték a megkérdezetteket, hogy rajzolják le az utcát, ahol laknak, a kisebb forgalmú utcán lakók sokkal részletesebb rajzokat készítettek az utcájukról, mint a forgalmasabb úton lakók, például lerajzolták a kis boltokat, a fákat, a gyalogátkelőhelyeket, és még sok apró részletet is.

A lakók viselkedése és véleménye három utcában, amelyek csak a forgalom mértékében térnek el egymástól
(Forrás: Appleyard)

2008-ban Joshua Hart, a Nyugat-Angliai Egyetem (University of the West of England, Bristol) kutatója megismételte Appleyard vizsgálatát Bristolban, és nagyon hasonló eredményre jutott. Egyik interjúalanya azt mondta, öt környékbeli barátja van, egy másik pedig csak egy barátról számolt be. A különbség – a kutatók szerint – nem az alanyok személyiségéből fakadt, hanem kizárólag az utca forgalmasságából. Az első utcán kevesebb mint napi 150 autó haladt el, míg a második utcán több, mint 21 130. A kis forgalmú utca lakosai nagyobb arányban érezték magukat egy lakóközösség részének, jobban odafigyeltek a környezetük tisztaságára, és szívesebben sétáltak az utcájukban.

Tény, hogy sokkal szívesebben állunk meg beszélgetni egy ismerőssel, vagy ülünk le egy padra a gyerekünkkel egy kellemes, csendes utcában, mint a budapesti Rákóczi úton, melyet nem véletlenül a főváros autópályájának is neveznek. Ezek a kutatások tehát azt jelzik, hogy minél kisebb a forgalom, annál erősebb lehet a közösségi érzés, és kevesebben érezhetik magányosnak magukat a lakóhelyükön. Nemcsak a kevesebb autó a cél, hanem a forgalom csillapítása is (például zöld szigetek, sebességkorlátozás, széles járda-keskeny úttest). Ezek a módszerek nemcsak csökkentik a balesetek számát, hanem élhetőbbé teszik a környéket, ahol az emberek könnyebben tudnak egymáshoz is kapcsolódni.

Az autók más szempontból is fokozhatják magányosságunkat. A sok autó olyan, mint sok kis fémdoboz, melyekbe az emberek tulajdonképpen be vannak zárva. Ha kerékpáron vagy gyalog közlekedünk, sokkal nagyobb az esély arra, hogy összefutunk egy ismerőssel, akár pár percre le is állunk beszélgetni. Ha az autóban ülünk, nemcsak hogy nem állunk le eszmét cserélni az ismerős sofőrökkel, de egy bizonyos távolító hatás is érvényesül: a másik autót, illetve autóst kevésbé látjuk emberinek, mintegy személytelenítjük, és így hajlamosak vagyunk negatív szándékot tulajdonítani neki. Tegyük fel, hogy egy autós – a közlekedési szabályokat betartva – megelőz minket. Tehát nem szabálytalan, csak gyorsabban szeretne menni, mint mi. Magunkban talán azt gondoljuk, hogy „hova rohan ez az ostoba?” Ha egy járókelő gyorsabban megy, mint mi, eszünkbe sem jut ehhez hasonló.

A városiasodás mintegy 5500 évvel ezelőtt kezdődött és hatalmas átalakuláson ment át. A mai városlakók körében egyre nagyobb arányban jelen lévő elmagányosodást nem önmagában a városi lét okozza. Az a fontos, hogy milyenné alakítjuk városainkat: zsúfolttá, büdössé és zajossá? Vagy kellemessé, egészségesebbé, zölddé? A várostervezés (például úthálózat, zöldfelületek, beépítettség) alapvetően állami és önkormányzati feladat. Ha aktív állampolgárok vagyunk, lehet ezekre is hatásunk. Arra azonban bizonyosan tud hatni egy átlagos városlakó, hogy milyen gyakran ül be az autójába. Csak remélni tudjuk, hogy ritkán, esetleg soha. A nagy forgalom ugyanis zajjal, rossz levegővel – és több magányos emberrel jár.

Fotók: Lukács András, Levegő Munkacsoport

A Korunk népbetegsége, a magány – és az autózás bejegyzés először Magyarország zöld hangja-én jelent meg.

Ádók Zsanett fotográfus képein a Dél-Alföld tája és az ott élő emberek mindennapjai elevenednek meg. Munkáival egy sajátos, változó világot dokumentál, különös figyelemmel a tanyavilágra, a hagyományokra és az utóbbi években egyre szembetűnőbb természeti változásokra. Interjúnkban a fotózásról, az alföldi tájhoz fűződő személyes kötődéséről és az aszály hatásairól mesél.

Ádók Zsanett
Fotó: Schram András

A kiszombori születésű fotográfus döbbenetes képeket osztott meg a közelmúltban az oldalán. Az alföldi „képes krónikás” hölgy évtizedek óta fürkészi Makó környékének tanyavilágát, ahol elsősorban a tájban élő emberek sorsa érdekli. Pásztorokról és juhászokról készült felvételei Kunkovács László fotóművész szikár hangulatú alkotásainak közeli rokonai. Zsanettnek az évek alatt egyre inkább szemet szúrt a dél-alföldi táj arcának drasztikus változása. A pusztító aszály okozta sebhelyekről drámai hatású képeket készített, melyek a globális klímaváltozás hazai mementói. Ádók Zsanett mesélt a Zöld Hangnak arról, hogyan változtak sárguló félsivataggá a szeme előtt szülőföldjének hajdan zöldellő mezői, és hogyan élték, élik ezt meg a természettel szoros összhangban élő alföldi emberek.

Fotó: Ádók Zsanett

Ön az alföldi táj és a dél-alföldi emberek életének „képes krónikása”. Hol született, és mióta foglalkozik fotózással?

A Dél-Alföld szülötte vagyok, Kiszomboron születtem, és ma is ezen a vidéken, Makón élek és dolgozom. Egész életemben ez a táj vett körül, ezért számomra a Dél-Alföld nem egyszerűen egy fotográfiai téma vagy helyszín, hanem az otthonom és egy olyan világ, amelyet belülről ismerek.

Fotó: Ádók Zsanett

A fényképezés egészen kisgyerekkorom óta része az életemnek. Már gyerekként is szerettem fényképezőgéppel a kezemben járni, megörökíteni mindazt, ami körülvett, de igazán komolyan és tudatosan körülbelül 12–15 éve kezdtem foglalkozni a fotográfiával. Azóta egyre inkább megtaláltam benne azt a saját világot és látásmódot, amely igazán közel áll hozzám.

Fotó: Ádók Zsanett

Mely területek foglalkoztatják, milyen témákból merít ihletet?

Fotográfusként elsősorban dokumentarista és művészeti fotográfiával foglalkozom. Különösen közel áll hozzám a tanyavilág, a puszta, az ott élő emberek, a pásztorok, az idősek, valamint a lassan eltűnő mesterségek és hagyományok megörökítése. Sokszor hosszabb időn keresztül visszajárok ugyanazokhoz az emberekhez és helyekhez, ezért ezekből nem egyszeri fotózások, hanem történetek, hosszú sorozatok születnek.

Fotó: Ádók Zsanett

Talán ezért is találó rám a „képes krónikás” megfogalmazás. Nem megszépíteni szeretném ezt a világot, hanem megmutatni olyannak, amilyen: az embereivel, a munkájával, a szépségével, a nehézségeivel és azzal a változással együtt, amelynek az utóbbi években egyre inkább tanúja vagyok.

Fotó: Ádók Zsanett

Hogyan talál rá az egyes témákra? Mi fogja meg bennük leginkább?

A témáimat általában nem keresem tudatosan, inkább valahogy megtalálnak engem. Megfog egy ember, egy élethelyzet, egy táj vagy akár egy olyan apró részlet, ami mellett más talán egyszerűen elmegy. Fontos számomra, hogy legyen mögötte valódi történet, emberi sors vagy valamilyen változás, amit érdemes hosszabb időn keresztül is figyelemmel kísérni.

Nagyon vonz az a világ, amely lassan átalakul vagy eltűnik körülöttünk: a tanyák, a régi mesterségek, a pásztorélet, az idős emberek mindennapjai, a hagyományok és természetesen maga a dél-alföldi táj. Nem feltétlenül a látványos dolgokat keresem. Sokkal jobban érdekelnek azok a hétköznapi pillanatok, amelyek első látásra talán jelentéktelennek tűnnek, mégis sokat mesélnek egy emberről, egy korról vagy erről a vidékről. Ha valami igazán megérint, ahhoz rendszerint visszatérek. Így alakulnak ki a hosszabb sorozataim is. Ugyanazt a tájat, ugyanazokat az embereket akár éveken keresztül fényképezem, és közben óhatatlanul látom a változásokat is.

Az aszály hatásait sem egy előre eltervezett fotósorozat kedvéért kezdtem fényképezni. Egyszerűen egyre többször találkoztam vele a pusztában, a legelőkön, az erdőkben, a kiszáradó növényzetben és azoknak az embereknek a mindennapjaiban, akiknek az élete közvetlenül ehhez a tájhoz kötődik. Egy idő után pedig már nem lehetett nem észrevenni, hogy valami nagyon megváltozott.

Fotó: Góg Csaba

Mit jelent Önnek az alföldi táj, és mit jelentenek benne az emberek?

Nekem az alföldi, pontosabban a dél-alföldi táj elsősorban az otthont jelenti. Ebben nőttem fel, ezt ismerem a legjobban, és talán ezért veszem észre rajta azokat az apró változásokat is, amelyek egy ide érkező ember számára fel sem tűnnének. Szeretem a végtelenségét, az egyszerűségét, azt, hogy első pillantásra talán nincs benne semmi különös, mégis hihetetlenül sok arca van. Más ködben, szélben, télen, nyári hőségben, hajnalban vagy éppen egy borús őszi napon.

És számomra ebből a tájból nem lehet kihagyni az embert. A tanyán élő idős ember, a pásztor, a földdel dolgozó ember ugyanennek a világnak a része. Az életüket mindig is meghatározta a természet, az évszakok váltakozása, az eső vagy annak hiánya, a föld állapota. Talán ezért sem szeretem különválasztani a tájfotózást és az emberek fényképezését: számomra a kettő együtt mesél igazán erről a vidékről.

Nagyon erős kötődést érzek ehhez a világhoz. Nem azért fényképezem, mert különleges vagy egzotikus számomra, hanem éppen azért, mert ismerős. Látom benne azt is, ami szép, és azt is, ami nehéz. Az utóbbi években pedig egyre inkább azt érzem, hogy a fényképeimmel nemcsak megmutatom ezt a tájat és az itt élő embereket, hanem akaratlanul is dokumentálom azt, hogyan változik meg körülöttünk egy olyan világ, amelyet korábban szinte állandónak hittünk.

Felperzselt föld elevenedik meg a képein. Hogyan változott meg a táj arca az utóbbi években? Milyen most a Dél-Alföld?

Az utóbbi öt évben nagyon látványosan változik a Dél-Alföld arca, ezen belül is az elmúlt két-három évben vált igazán drasztikussá a helyzet. Az idei év pedig mind közül a legszélsőségesebb, amit én eddig ezen a vidéken tapasztaltam. Mivel nagyon sokat járom ugyanazokat a területeket, ugyanazokat a legelőket, pusztákat, erdőket, évről évre látom ennek a folyamatát.

Ma már nem arról beszélünk, hogy a nyár végére kiszárad a táj. A szárazság már tavasszal komoly problémát okoz, még azelőtt, hogy az állatokat kihajtanák a legelőkre. Kora nyárra pedig olyan mértékű a kiszáradás, hogy egyes területek szavannaszerű képet mutatnak. A növényzet kiég, elszárad, a legelők elsárgulnak, a fák és egész erdőrészek sínylődnek vagy száradnak ki. Eső helyett porviharok pusztítanak. Olyan táj tárul elénk júniusban, amilyet korábban legfeljebb egy rendkívül száraz nyár legvégén tudtunk volna elképzelni.

Talán még ennél is beszédesebb a víz eltűnése. Sorra tűnnek el a természetes itatóhelyek, kiszáradnak kisebb tavak és kutak, a csatornákban nincs víz. A földeken pedig már nem egyszerűen néhány repedést látni: helyenként karvastagságú rések, mély járatok szabdalják keresztül a talajt.

Fotográfusként számomra különösen megrázó, hogy mindezt nem egy-egy kiragadott pillanatként látom. Visszajárok ugyanazokra a helyekre, ezért van összehasonlítási alapom. Látom, milyen volt egy terület néhány évvel ezelőtt, és milyen most. Az aszályt ezért én elsősorban nem adatokon és statisztikákon keresztül érzékelem, hanem ott van előttem a földben, a növényzetben, az eltűnő vízben, az állatok számára egyre nehezebben használható legelőkben és végül azoknak az embereknek a mindennapjaiban is, akik ezen a tájon élnek és dolgoznak.

Régebben elsősorban a Dél-Alföld szépségét, hangulatát és az itt élő emberek világát fényképeztem. Ma is ugyanezt teszem – csak közben maga a táj változik meg a szemem előtt.

Fotó: Ádók Zsanett

Vannak „régebben és most” fotói ugyanarról a helyszínről vagy tájrészletről?

Klasszikus értelemben vett „előtte-utána” fotóim nincsenek, mert nem tudatosan keresem ezeket a helyzeteket, és nem azért térek vissza egy-egy területre, hogy ugyanabból a nézőpontból újra lefényképezzem. Sokat járom a Dél-Alföldet, és azt örökítem meg, ami útközben megállít, ami valamiért megszólít.

Az évek során természetesen rengeteg felvételem született ugyanerről a vidékről, ezért vannak régebbi és mostani képeim azonos vagy egymáshoz közeli területekről, amelyeken érzékelhető a változás. Ezek azonban nem szabályos összehasonlító képpárok, és nem is ez volt a készítésük célja. Talán éppen ez mutatja meg igazán, mennyire szembetűnővé vált a folyamat. Nem azért találkozom egyre több kiszáradt legelővel, kiégett növényzettel, kiszáradó erdővel, eltűnő vízzel vagy mélyen felrepedezett földdel, mert ezeket célzottan keresem. Egyszerűen ma már egyre nehezebb úgy járni ezt a vidéket, hogy ne találkozzam velük.

Sokszor ugyanazokon az útvonalakon járok, ugyanazokat a tájakat látom újra és újra, így fényképezőgép nélkül is van egy nagyon erős emlékképem arról, milyenek voltak ezek a helyek néhány évvel ezelőtt – és ehhez képest különösen megrázó látni, milyenné váltak mára.

Hogyan élik meg a hosszú aszályt és a perzselő forróságot az itt élők? Beszélget velük erről?

Igen, nagyon sokat beszélgetek erről az itt élőkkel, hiszen amikor hosszabb időt töltök egy tanyán vagy egy pásztor mellett, óhatatlanul szóba kerül az időjárás, a föld és mostanában egyre gyakrabban a víz hiánya. Ezek az emberek nap mint nap kint vannak, évtizedek óta ugyanazt a vidéket járják, ezért egészen másképpen érzékelik a változásokat, mint az, aki csak keresztülutazik a tájon.

A beszélgetések sokszor nagyon szomorúak. A vízhiány szinte állandóan visszatérő téma. Mesélnek arról, hogy egyre nehezebb vizet nyerni a kutakból, van, ahol a korábban használt kutak teljesen kiszáradtak. Eltűntek vagy kiszáradtak természetes itatóhelyek, nincs víz a csatornákban, miközben az állatokat a legnagyobb forróságban is naponta itatni kell.

Ehhez társul a legelők állapota: sok helyen már tavasszal gondot jelent a csapadékhiány, kora nyárra pedig olyan mértékben kiszárad a növényzet, hogy alig marad mit legelniük az állatoknak. A perzselő nyári hőség ezért számukra nem egyszerűen kellemetlen időjárás. Közvetlenül meghatározza a munkájukat, az állattartást és sok esetben azt is, hogyan tudják fenntartani azt az életformát, amelyet évtizedek óta folytatnak. Amikor egy pásztor vagy egy idős tanyán élő ember arról mesél, hogy egy korábban biztosnak hitt kútban már nincs víz, annak egészen más súlya van, mint amikor ugyanezt egy száraz adatként olvassuk valahol.

Azt hiszem, talán ezért is vált számomra az aszály többé egyszerű tájképi változásnál. A fényképeimen a kiszáradt földet, a kiégett legelőket vagy az eltűnő vizet lehet látni, de mögöttük ott vannak azoknak az embereknek a történetei is, akiknek mindezzel együtt kell élniük.

Fotók: Ádók Zsanett, Schram András és Góg Csaba

A Felperzselt tájakon: a dél-alföldi pusztában ugyanúgy szenvednek az emberek, az állatok és a növényvilág bejegyzés először Magyarország zöld hangja-én jelent meg.

Fakó sárga lett idén nyáron a gyász színe. Mindenki átélhette a kiszáradt rétek, szántók, erdők láttán. Ami kevésbé volt látványos, az a perzselő nap elől menedéket nem lelő, szomjazó haszonállatok sorsa. Egy korábban kisléptékű állattartásból megélő gazda tanyáján jártunk, akit csak azért nem küldött a tönk szélére ez a nyár, mert már 2024-ben meghozta a döntést: jelentősen csökkenti az állatállományt, és radikális átalakításba kezd. Bruder Márton Budapesthez közel, Érd és Törökbálint határában folytat ökológiai gazdálkodást.

Nem lep meg, és nem veszem a lelkemre, hogy Márton azzal nyit kaput-: „nem szívesen látok itt vendégül most senkit.” Még a bodza levelei is összetöpörödve próbálják kerülni a napot, egyedül a rozmaringbokor virít büszkén a tornác előtt. Az esővízgyűjtő fölött a csatorna félrebillent, de mivel dolga nincsen, nem siet senki megigazítani.

A 42 éves ökológiai gazdálkodó családi gazdasága pár éve még önfenntartó volt, a megélhetést azonban ma már jelentős részben a gazda környezetpolitikai tanácsadói tevékenysége biztosítja. Az újratervezés célja pedig éppen az volna, hogy legyen ismét hobbi a tanácsadás – egy jövedelmező gazdaság mellett.

Márton nagyszülei mindkét ágon gazdálkodók voltak, édesapja faluról, édesanyja tanyáról érkezett Budapestre tanulni.

Bruder Márton

„Gyerekkoromban a nagyszülők révén szorosan kapcsolódtam a földhöz és az állatokhoz – disznót vágtunk, szőlőt, meg gyümölcsöst műveltünk, én magam leginkább a lovakhoz kötődtem – gyökereiről így beszél a gazda. – Ez nyilván szerepet játszott abban, hogy mezőgazdasági agrármérnök lettem. Az idamajori területet – amit Cinege tanyaként ismernek sokan – édesapám kezdte bérelni, aki ugyan bankban dolgozott, de hobbiból lótenyésztéssel foglalkozott. Aztán meg is tudta venni a tanyát. Én 2013-ban döntöttem úgy, hogy visszatérek a szakmámhoz, a lovakhoz, meg a földhöz, és megpróbálok egy vállalkozást fölépíteni. A lovakon kívül szarvasmarhát tartottam, meg kecskét, és zöldséget, gyümölcsöt termesztettem, elsősorban önellátásra. Volt, amikor értékesítettem is, kosárközösségben. Akkor éppen volt olyan alkalmazottam, akivel nagyobb léptékben tudtam a kertet művelni.”

Az aszály előtt még működött az ökológiai gazdálkodás

„Egyszerűen nem értem, mi történik idén”

A ház körüli egy hektár lassan ereszkedő lejtőjén – egy napelemekkel gazdagon megpakolt gazdasági épület körül – konyhakert, fiatal fákkal beültetett gyümölcsös, kisebb üvegház szolgálja majd a „kertgazdaságot”. Idén azonban a tenyészidőszakban 22 mm csapadék hullott, abból pedig locsolás mellett is épp csak vegetáltak a növények.

Hiába a locsolás, idén nem nőtt meg a tök, sem a batáta

„Egyszerűen nem értem, mi történik idén. Semmi nem nőtt meg, nem hozott termést a tök, a batátának rég be kellett volna terítenie a bakhátakat. A légköri aszály mindent megfojtott.”

A gazdasági épület mellett mediterrán növények számára üvegház épül – a gazda hobbiprojektje. Az épület völgy felőli oldalán látványos vizes élőhely készül – ez elsősorban ökoturisztikai célokat szolgál -, a terület legmélyebb pontján pedig épp munkagép dolgozik egy esővíztározó kialakításán. A ház körüli egy hektáron tehát éppen minden átalakul: a gazda több lábra készül állni, vendéglátásban és rendezvényszervezésben is gondolkodik, valamint gyümölcsök széles repertoárját készül meghonosítani. Célja egy erdőkert jellegű kertgazdaság megteremtése.

A farm legmélyebb pontján készül az esővizet megtartó tározó

De mi lesz az állatokkal, kérdezem, elnézve a karám és az üvegház közé épített pajtát, amely két emelet magasságban van megrakva szénával és szalmával.

„A kisléptékű állattartás addig lehet jövedelmező – magyarázza a gazda -, amíg a takarmányt elő tudja állítani az ember. Hogyha vásárolni kell, akkor már nem érdemes foglalkozni vele. A 2022-es, akkor még történelminek gondolt aszályt úgy vészelték át az állataim, hogy nyárfalombot legeltettem. Már az is iszonyatosan veszteséges év volt, és 15 ezer forintra ugrottak a korábbi 4-5-6 ezer forintos szénabála árak. Most meg inkább 25-30 ezernél tartunk.”

A nagy szénaínségben kevés állatnak ez a mennyiség is elég lesz télre

A marhák szabad tartásban, 18 hektáron legelnek, amit 35 hektáros kaszáló egészít ki. Korábban húsznál is több ló és szarvasmarha, valamint százhúsz kecske is volt, mostanra hét marha maradt, néhány kecske, két ló meg egy szamár. Márton azt mondja, annyira nincsen széna, hogy legjobban akkor járt volna, ha az összes állattól megszabadul, és a szénát értékesíti. Annak most háromszorosára nőtt az ára. Ami a pajtában felhalmozva áll, az télre épp elég lesz ennek a kevés állatnak. Már a 2017-es évtől kezdve érzékelhető volt, hogy jelentősen megváltozott a kaszálók teljesítőképessége, és egyre kevésbé tartotta el az állományt.

Az eltűnt csermely nyomában A kútvízből feltöltött víztározó lassan kezdi tó formáját ölteni, ahogy körbejárom, lépteim előtt békák potyognak a vízbe, növendék sások hajladoznak. Gyönyörű kilátás nyílik a Róka-hegy dimbes-dombos legelőire – ez itt Érd-Parkváros vízgyűjtő területe. A közelben nincsenek vízfolyások, ahonnan lehetne öntözni, abból a csapadékból lehet gazdálkodni, ami leesik, ezért is létfontosságú a víztározó megépítése. A beépítettség miatt egyre kevésbé szívesen látott tevékenység itt az állattartás. A spekulációs tőke megszerez itt minden területet, ezért nagyon drága, vagy szinte lehetetlen a további földbérlés, földvásárlás.

Szépen alakul már a tó a japánkerthez

Márton környezetpolitikai tanácsadói minőségében a közösségi oldalán nemrég részletesen kifejtette, milyen megoldásokkal lehetne könnyíteni a dombvidéki állattartók számára a vízmegtartást, ami mindenek felett álló létkérdés. Javasolta többek között, hogy a gazda puszta bejelentést követően építhessen kisebb víztározót a saját területén belül – az élővizeket nem érintő helyen -, és mentesítve legyen a hosszadalmas engedélyezési eljárás alól. Ugyanezt javasolják egyébként a vízőrzők is. Nagy probléma ugyanis, hogy míg a mezőgazdasági kutak legalizálását és fúrását a kormányzat jelentősen megkönnyítette (bizonyos mélységig engedély és bejelentés nélkül is működhetnek), addig a felszíni víz megtartását célzó kis gátak, tavak létesítése továbbra is rendkívül bürokratikus és drága tervezési-engedélyezési folyamat.

2024-ig még önfenntartó volt az állattartás

„Amikor elkezdtem állatot tartani, akkor az itt csörgedező csermely itatta az állataimat. Csak egy kis öblöt kellett kialakítottam a vízfolyás mellett, ahová le tudtak menni az állatok. Aztán ahogy el-eltűnt a vízfolyás, elkezdtem gödröket ásni, amiben valamennyi víz eltározódott a legnagyobb nyári hőség idején is. Aztán egyre nagyobb gödröket ástam, majd 2019-ben teljesen eltűnt a csermely, 2022 nyara pedig megmutatta, hogy valamit tennem kell, mert ez így nem fenntartható.”

Fás legelő márpedig nincs

De nem a vízhiány az egyetlen nehézség. Rendkívüli módon megnehezíti a legeltető állattartást a szabályozás merevsége. Magyarországon nincs annyi legelésző birka, mint a csapadékban gazdag Brit-szigeteken, vagy a Kárpátok vonulatain. De azért a tankönyvek szerint egy hektár biztosítja egy felnőtt szarvasmarha, vagy egy felnőtt ló élelmezését, illetve 6-7 kecske vagy birka is elél rajta.

Szakaszos területhasználattal lehet javítani a talaj minőségét is

„A probléma a következő – magyarázza Bruder Márton. – A kecske elsősorban fásszárúak leveleit fogyasztja, bozótot legel, nem füvet. A magyar szabályozásban a kecske kedvencei – a gyepürózsa, a szeder, a pionír cserjék – fásszárú gyomoknak számítanak. Ha tehát valaki támogatást szeretne igényelni a területére, akkor ezeket ki kell kaszálnia, különben megbüntetik. A szabályozás nem érti, hogy a kecske éppen ezeket szereti. Így folyamatos dilemmában vagyok, hogy a saját legelőmet hogyan kezeljem, hiszen leginkább ezek a gyomok nőnek rajta. Ha az elvárásnak megfelelően tarra vágom a területet, nem marad más, csak a kiégett, semmi hozamot nem hozó fű. Hogyha felismerné a szabályozó, hogy szükséges lehet birka meg kecske nyájat együtt tartani, akkor ez egy fenntartható legeltetési módszer lenne. A rigorózus szabály egy hektár legelőn legfeljebb száz fás szárú növényt enged meg. Mivel én nem voltam hajlandó kivágni a fákat a legelőről, nem kaptam meg a területalapú támogatást. 2022-ben aztán visszaigazolódott, hogy jól tettem, bebizonyosodott, hogy az állatoknak mennyire nagy szükségük van rá, hogy a hőségben visszahúzódjanak a fák árnyékába, ahol ráadásul még nyáron is volt legelhető fű.”

Az ökológiai szempontból korszerű állattartást kifejezetten akadályozza a szabályozás azzal, hogy a fás legelőt az ingatlan-nyilvántartás nem ismeri el önálló művelési módként. A hivatalos magyarázat erre az, hogy ez az uniós előírásnak felel meg. Ez azonban nem igaz, hiszen másutt, például Spanyolországban ismert és támogatott ez a művelési mód.

„Nálunk ezt a kategóriát egyszerűen nem hozták létre a földhivatali nyilvántartási rendszerben. Így aztán az egyre inkább terjedő korszerű agroerdészeti megoldásokat nem képes kezelni a rendszer – jegyzi meg Márton. – A fás legelőnek jogilag valamilyen más kategóriában kell megjelennie – tipikusan mint gyep/legelő, esetleg erdő vagy fásított terület –, miközben a tényleges tájhasználat ennél összetettebb.”

Az anomália lényege tehát az, hogy a fás legelő nem önálló ingatlan-nyilvántartási művelési ág, miközben az agrár- és természetvédelmi szabályozás önállóan nevesített, értékes földhasználati/agrár-erdészeti rendszerként kezeli. Egy 2026-os természetvédelmi kezelési szabályozás értelmében a gyepterületeken az őshonos fásszárú növényzet bizonyos mértékű jelenlétét kötelezően meg kell őrizni, „a spontán megjelenő őshonos fásszárú állomány 10%-át meg nem haladó borításig”. A Közös Agrárpolitika (KAP) jelenlegi szabályozása konkrétan támogatási célként írja elő fás legelő vagy fás kaszáló kialakítását gyepterületen.  A fás legelő (gyep + elszórt őshonos fák + legeltetés) ugyanis ökológiailag és történetileg értékes, különleges, mozaikos földhasználat. A magyar jog viszont ezt három külön rendszerben kezeli: a gyepre az agrárjog, a fára az erdészeti/fás vegetációs szabályok, a legeltetésre az állattartási/agrár- és természetvédelmi szabályok vonatkoznak. Holott a fás legelő éppen attól működik, hogy ez a három elem együtt van jelen. Ez számos gyakorlati problémát fölvet, például, hogy mennyi fa lehet egy legelőn anélkül, hogy a terület erdőnek vagy más fás területnek minősülne? Vagy, hogy mi történik, ha a természetes beerdősülés miatt egy terület „túl fás” lesz? Miként sorolható be a támogatási rendszerbe?

Nagy kár, hogy az ökológusok, az erdészek és a gazdák érdekeit és szempontjait mostanáig nem sikerült összehangolni. Erről is beszélget Gribek Dani agrárújságíró egy ausztrál szakemberrel, akit tapasztalatcsere céljából hívott meg egy zalai gazdálkodó, hogy segítsen újratervezni egy csapadékhiánnyal küzdő gazdaságot.

Mire jó egy szamár?

Fás legelő pedig igenis van, erről a saját szememmel is meggyőződhetek. Észak-nyugat felé az egykori Buda-vidéki kertészeti állami gazdaság és a Hosszúréti gyümölcsösök hűlt helyére nyílik kilátás. A ritkásan fásult legelő alacsony tölgyfái alá jól esik behúzódni. Itt nincs más gazdálkodási cél, mint meghagyni ezt a tölgyes erdősztyepp állapotot, és legeltetni rajta. Persze a vadak is bejárnak ide, a kerítés csak a haszonállatok benntartását célozza, nem a vadak kizárását.. Nagy kárt nem tudnak tenni, nem úgy, mint a ház körül.

„Nincs nagyobb fájdalom, mint amikor naponta lesed, hogy a sárgadinnye mikor érik mézédesre, és egy hajnalon kiderül, hogy a vaddisznó is ugyanezt nézegette, csak ő korábban kelt aznap. Vaddisznókkal nem lehet együtt kertészkedni. Úgyhogy a belső területekről szigorúan ki vannak zárva” – szögezi le Márton.

A marhák nagy ívben kerülnek minket – félnek a gazdától, aki élet és halál ura -, szerencsére jut elég tér nekik a 16,5 hektáron. Korábban az alacsonyabban levő területen legeltek, alaposan betrágyázták, így jó terepet készítettek elő többek között egy faiskolának. Az idei téli karám ugyanezen logika mentén lesz pár év múlva a kertészet színhelye. Az ágazatok egymásra utaltak, hangsúlyozza Márton, nincs fenntartható mezőgazdálkodás, fenntartható állattartás nélkül.

„Ha megszűnik az állattartás, akkor megszűnik a trágyára alapozott talajerő-utánpótlás, és kizárólag műtrágyára lehet alapozni a növénytermesztést. Már korábban is túlságosan alacsony volt a magyarországi állatlétszám ahhoz, hogy abból a talajerőpótlást lehessen biztosítani a szántóföldeknek, a túlzásba vitt műtrágya felhasználás pedig károsította a talajéletet, a talajszerkezetet.” Visszafelé ismét áthaladunk a lovaknak és a csacsinak elkerített karámon. Mire jó egy ilyen szép kövér szamár, kérdem kíváncsian Mártontól.

A farm legokosabb állata

Sok mindenre – feleli. – Többek között jó társa az alulra sorolt lovaknak, például ennek az öregnek itt. A szamár a legokosabb. Előre gondolkodik, tervez, megfigyeli, hova kell helyezkednie, hogy a legjobb falatokhoz jusson. A vendéglátás, rendezvényszervezés szempontjából nem közömbös, hogy a szamár simogatós állat, olyan az idegrendszere, hogy 45-60 percig minden nyaggatást jól bír, még azt is, amikor 20 gyerek fürdeti.”

Gördülékeny technológiai utat kínálnak a multik

Gyakran hallani ma azt a véleményt, hogy „hagyjuk már sorsára a mezőgazdaságot, hiszen annyira kicsi a termelékenysége, összpontosítsunk inkább az iparra!” Szerencsére a jelenlegi agrártárcának más a szemléletmódja, nem véletlenül nevezték el Agrár- és Élelmiszergazdaságért Felelős Minisztériumnak. Bóna Szabolcs több interjúban is megfogalmazta, hogy Magyarország nem mondhat le az élelmiszer-önrendelkezésről, mert az az ország számára stratégiai és biztonsági kérdés. Arra is figyelmeztetett, hogy a megváltozott környezeti körülmények és a hazai átfogó ágazati stratégia hiánya komolyan veszélyezteti az önrendelkezést.

A hazai szabályozást tehát alaposan át kellene fazonírozni, regeneratív gazdálkodás és összefogás felé terelni a piaci szereplőket. Megkérdeztem Mártontól, hogy mennyire tapasztalja gazdatársai részéről a „mindentudás” gőgjét és az összefogás elutasítását. Szerinte azonban nem ez a fő probléma, hanem az, hogy a magyarországi gazdatársadalom 80%-a alacsony iskolai végzettséggel rendelkezik, ami eleve nehezíti az újítások elérését. Okosításukra ráadásul vannak készséges jelentkezők: a konvencionális mezőgazdasági technológiákat, vetőmagokat, műtrágyákat és növényvédőszereket forgalmazó cégek tanácsadói hálózatai, amelyek teljes technológiát értékesítenek a gazdáknak.

Épül a tanyaközösség – az udvarházban több család is elfér

„Sokaknak nincsenek széleskörű ismereteik az alternatív gazdálkodási módszerekről, ezért egyszerűen követik, amit a céges tanácsadó házhoz visz nekik, megmondva, mikor és mit vessenek. Aztán kijön megnézni a kártevőt, megmondja, mivel permetezzen, és teljes technológiai útmutatást ad a gazdálkodónak a termékei mellé. Legtöbbször meg is veszi a terményt, beépíti a finanszírozásba az inputokat is, így egy sima, gördülékeny technológiai utat kínál, amit csak követni kell, és nem kell semmit kitalálni. Ha lenne egy nem céges és nem profitorientált, felkészült tanácsadói hálózat, amely keresi a gazdákat, szolgáltatást kínál, nem piaci alapon, tanácsot ad vízvisszatartásban, növényválasztásban, az értékesítési lehetőségek terén, az versenyezhetne a multis tanácsadói hálózattal. Kötelezővé nem tenném, egyedül a vízvisszatartást tartom olyan súlyú problémának, amelybe határozott szabályozással kellene belenyúlni. Nincs idő megvárni, míg a gazdák jobb belátásra térnek, és maguktól változtatnak a gazdálkodási módszereiken.”

A kertközösségeké a jövő

A Cinege tanyán jobb belátásban és innovációban nincs hiány: önellátó kertközösség épül – Márton mellett még két fiatal gazdálkodó vesz részt a permakultúrás szemléletű gazdaság átalakításában.

A gyümölcsészet erősítése az egyik fő irány

„Az a cél, hogy a természettel való harmonikus együttműködésben éljünk meg a gazdálkodásból itt helyben, minél többen. Nyitott a kapu mások előtt is, érkezik például egy fiatal méhész, jöhetne kecskés gazda, szeretnénk majd baromfit is nevelni, és szívesen befogadunk bértartásra lovat, akár úgy, hogy a gazdája is itt lakik. A mesterséges intelligencia és a robotika fejlődésével a foglalkoztatás csökkenése várható, egyre több feladatot látnak el a gépek, ennek érzékelhető a hatása már jelenleg is. A mezőgazdaság tud értelmes, értékteremtő munkát kínálni, ha a nagy táblás művelés helyett alapvetően a kis parcellás, kisméretű gazdaságok megújuló gazdálkodását támogatja az állam. A kertközösségekben lehet felemelő és pszichológiai szempontból is jó munkát végezni. Annak ellenére, hogy a klímaváltozással összefüggésben problémák tömege zúdul Magyarországra, tíz éves távon belül ez a fajta gazdálkodás, kertművelés széles tömegeknek tudna foglalkoztatást, jövedelmet és egészséges élelmiszert biztosítani. Ha egyre sűrűsödnek az ilyen aszályos évek, akkor is.

Az üvegház a gazda hobbiprojektje lesz

 Nekem most már kezd beérni a gyümölcsösöm, ezen a mulccsal vastagon takart területen gyümölcsbőség volt idén. Alapvetően önellátásra termelek rengeteg csonthéjas gyümölcsöt, cseresznyét, kajszit, őszibarackot, gesztenyét, mogyorót, bogyósokat, egrest, ribizlit. Nagy kedvencem a kamcsatkai mézbogyó, ami bőségesen beérett, elkezdtük enni a gránátalmát, jól teljesített a füge… A kert-Magyarország megoldást adhat a magyar mezőgazdaság problémáira, ebben komoly kitörési lehetőséget látok. Az összetett kertművelésre kell áttérni, amivel csak egy baj van: nagyon tudásigényes. Úgyhogy tanulni kell.”

Borítókép: A gazdálkodás szeretete a lovakkal kezdődött

A Csak az újratervezés mentheti meg a korábban önfenntartó állattartó gazdaságot bejegyzés először Magyarország zöld hangja-én jelent meg.

Az Eurobarometer idén tavasszal felmérte a tagállamok viszonyát az európai intézményrendszerhez. A magyarok viszonylag pozitívan állnak hozzá az Európai Parlamenthez, még azután is, hogy éveken át kék plakátokon uszított ellene az előző rezsim.

Az ábrákon a társadalom szinte minden szegmense szerepel, az utolsó lapon pedig a többi tagállammal összehasonlítva mutatjuk az uniós polgárok véleményét.

A Magyarország számokban: az Európai Parlament megítélése bejegyzés először Magyarország zöld hangja-én jelent meg.

Tíz év alatt több mint négyszeresére nőtt a háztartások hűtési, és több mint ötszörösére a fűtési célú villamosenergia-felhasználása, miközben teljes energiafogyasztásuk 16 százalékkal csökkent. A változás azonban még nem jelent valódi fordulatot: 2024-ben a földgáz továbbra is a háztartási energiafelhasználás 46 százalékát, a fűtésnek pedig több mint felét adta. Fehér Kinga és Perger András, az Energiaklub szakértői a Másfélfokon megjelent elemzésükben azt mutatják be, hogyan indult el a háztartások lassú elektrifikációja, miért maradt fenn a gázfüggés, és mi kellene ahhoz, hogy a fogyasztás csökkenése tartós szerkezeti átalakulássá váljon.

Szerzők: Fehér Kinga, junior energiakutató és Perger András energiaprogram-vezető

A cikk forrása a Másfélfok. A Zöld Hang a cikket a Másfélfok szerkesztősége engedélyével vette át.

Az energiaátmenet kulcsa az elektrifikáció, azaz, hogy a fosszilis alapú energiafelhasználást döntően megújuló alapú villamos energiára állítsák át a háztartások is. Az idén nyári hőhullámok idején jelentkező extrém áramigények mentén különösen élesen vetődik fel a kérdés, hogy hol tartanak a háztartások ebben az átmenetben. Az adatokból érdemi változások olvashatóak ki, de az is látszik, hogy sok még a teendő.

A háztartások energiafogyasztásában jelentkező trendek vizsgálatához a Magyar Energetikai- és Közmű-szabályozási Hivatalnak (MEKH) a háztartások végsőenergia -felhasználására vonatkozó, 2015–2024-es adatait hívtuk segítségül, és jelentős változásokra bukkantunk. Egy évtized alatt ugyanis a háztartások hűtési és fűtési áramigénye úgy nőtt több mint négyszeresére, illetve több mint ötszörösére, hogy közben a teljes energia- és fosszilisenergia-felhasználásuk is jelentősen csökkent.

A részletek azonban, mint mindig, most is fontosak. Az energiafelhasználás 16%-os csökkenése szép eredménynek tűnik ugyan, de ezt elsősorban sajnos nem átfogó energiahatékonysági programok eredményének, hanem a 2022-ben bekövetkezett energiaár-emelés, illetve az enyhébb telek hatásának tulajdoníthatjuk.

Ezt a gyanúnkat erősíti, hogy a felhasználási célok (fűtés, hűtés, főzés, használati melegvíz-előállítás, világítás és elektromos készülékek) közül a fűtés volt az egyetlen, ahol érdemi (15%-os) csökkenés következett be évtizedes viszonylatban. A többi esetben jellemzően stagnálásról számolhatunk be, igaz, a 2021-es csúcshoz képest minden területen volt kisebb-nagyobb csökkenés.

A klímák térnyerése látványos, de az igazi változás a fűtés terén zajlik

Az egyik felhasználási cél, ahol különösen látványos a változás, az a hűtés. Az utóbbi évek hőhullámainak ismeretében aligha meglepő, hogy a légkondicionálók növekvő elterjedtsége (a lakások immár több mint negyede rendelkezik klímaberendezéssel) az energiafelhasználáson is látszik: a 2015-ben hűtésre fordított energiamennyiség az eredeti 420%-ára, azaz több mint négyszeresére nőtt.

A gyakoribbá és erősebbé váló hőhullámok következtében várhatóan egyre több háztartásban lesz szükség nyáron hűtésre, ami jelentős mértékben terheli a villamosenergia-rendszert. A klimatizálás nemcsak kényelmi kérdés, hanem energiarendszeri és szociális probléma is. Jól mutatja ezt, hogy a nyári csúcsterhelések idején már kormányzati szinten is a lakossági klímahasználat visszafogását szorgalmazzák: Kapitány István gazdasági és energetikai miniszter mind júniusban, mind az augusztus eleji hőhullám idején arra kérte a lakosságot, hogy a legterheltebb esti órákban (18 és 21 óra között) mérsékeljék a légkondicionálók használatát, mivel az nagymértékben növeli az áramigényt, a hálózati terhelést és ezzel az importigényt.

Márpedig az egyre gyakrabban előforduló forró időszakok miatt növekvő igények még akkor is egyre nagyobb terhet rónak a villamosenergia-rendszerre, ha közben a háztartási naperőművek száma is drámaian növekedett, néhány ezerről 2024 végére közel 300 ezerre (ezen belül a természetes személyekhez tartozó rendszerek száma meghaladta a 255 ezret) Ez a nyári hűtés szempontjából azért lényeges, mert a klímaberendezések fogyasztása jelentős részben éppen a napos, meleg órákban jelentkezik, amikor a napelemes termelés is magas. A napenergia így részben képes fedezni a hűtés növekvő áramigényét, és mérsékelheti a nappali hálózat terhelését. De ez nem oldja meg teljesen a problémát: az esti órákban, amikor a lakások még melegek, de a napelemes termelés már visszaesik, továbbra is megmaradnak a rendszerterhelési kihívások.

Az elektrifikáció célja persze nem a klimatizálás miatt növekvő energiaigények kiszolgálása, hanem a meglévő fosszilis felhasználás kiváltása. Az adatok alapján van okunk szerény örömre: összességében úgy csökkent a háztartások teljes energiaigénye és fosszilis felhasználása, hogy a villamosenergia-igény növekedése csak részben volt köszönhető a hűtés miatt megjelenő többlet áramigénynek, mellette jelentős részben fedezte az energiahordozó-váltást, azaz érdemi átalakulásra is sor került.

Ugyanis a hűtés mellett a fűtés és a főzés esetében is érdemben növekedett az áramfelhasználás. A fűtésnél alacsony bázisról következett be jelentős, a hűtést is meghaladó mértékű, mintegy ötszörös(!) emelkedés, a főzésnél a fosszilisek kismértékű csökkenése mellett másfélszeres növekedés látható az áramfelhasználás terén (igaz, itt módszertani változást is sejthetünk az átalakulás mögött, mivel 2019-ről 2020-ra történt egy jelentős, 50%-os ugrás az adatokban).

Bár a hűtésnél lényegesen kisebb szerepet játszhatnak a háztartási napelemes rendszerek a fűtési igények kiszolgálásában, ez esetben is fontos az összevetés. A szaldóelszámolás miatt ugyanis valószínűleg sokan álltak át áramalapú fűtésre, ahogy a részben fűtésre is használható légkondicionálók, illetve a H-tarifa mentén a főleg fűtésre használt hőszivattyús rendszerek terjedése (2024-re mintegy 1,5 millió és kb. 100 000 darab) is ösztönözte a váltást. A folyamat értelemszerűen növeli a terhelést a villamosenergia-hálózaton, amire fel kell készíteni a rendszereket.

A világítás és az elektromos készülékek fogyasztása lényegében stagnált, hiszen a készülékek számának növekedését nagyrészt ellensúlyozni tudta a javuló energiahatékonyság (pl. LED-es készülékek). A „kütyüzés” terjedése ugyan gyakran az igénynövekedés egyik okaként jelenik meg az energiafelhasználásról szóló vitákban, de az adatok ezt a közhelyes tévhitet nem támasztják alá. A használati melegvíz esetében pedig csökkenés volt megfigyelhető.

Az elektrifikációért, azaz a növekvő áramfelhasználásért döntően tehát nem a hagyományos háztartási áramfogyasztás változása, hanem elsősorban (mintegy 80%-ban) a fűtés a felelős, ezen felül pedig kb. 10-10%-ban a hűtési igények növekedésének és a főzési szokások átalakulásának köszönhető a növekmény.

Az elektrifikáció ugyanakkor még nem szorította ki érdemben a fosszilis energiahordozókat a háztartási energiafelhasználásból. A fűtési célú villamosenergia-felhasználás hiába nőtt jelentősen 2015 óta, de a teljes fűtési energiaigényen belül még mindig alacsony arányt képvisel. Vagyis a változás iránya már látszik, de a háztartások energiafelhasználását továbbra is jelentős részben fosszilis energiahordozók határozzák meg.

Csökkenő fosszilis részarány, de a szerkezeti váltás még várat magára

A háztartások teljes energiafelhasználása 2015 óta csökkent, különösen a 2021-es magas szinthez képest. Ennek legfontosabb oka a fűtésre fordított energia mérséklődése: 2015 és 2024 között a fűtési célú energiafelhasználás mintegy 15%-kal esett vissza.

Ez önmagában kedvező irány, de nem jelenti azt, hogy a háztartási energiafelhasználás szerkezete érdemben átalakult volna. A fűtés továbbra is messze a legnagyobb tétel: 2024-ben a teljes háztartási energiafelhasználás közel 70%-át adta. Vagyis a lakossági energiafüggőség, a rezsikitettség és a kibocsátások szempontjából továbbra is az épületek fűtése a kulcskérdés.

Ezen belül a földgáz szerepe továbbra is meghatározó. 2024-ben a földgáz a teljes háztartási energiafelhasználás 46%-át, a fűtési energiafelhasználásnak pedig 53%-át adta. Bár a fűtési célú gázfelhasználás 2022 után látványosan csökkent, 2024-ben még mindig a 2015-ös szint mintegy 92%-án állt. Ez azt mutatja, hogy a gázfüggőség mérséklődött, de nem tört meg. Külön megemlítendő, hogy a használati-melegvíz készítésénél (kb. 7%-kal) még növekedett is a földgázhasználat.

A 2021 utáni visszaesést ezért óvatosan kell értelmezni. A csökkenés mögött nem tartós hatású szerkezeti átalakulás áll. Szerepe lehetett benne a rezsicsökkentés szigorítása miatti fogyasztás-visszafogásnak, az alacsonyabb fűtési hőmérsékletnek, az enyhébb teleknek, illetve más rövid távú alkalmazkodási formáknak is. Ez nem ugyanaz, mint amit egy tömeges épületfelújítási, fűtéskorszerűsítési, a fosszilis alapú rendszerek nagyarányú kiváltását eredményező program jelentene.

Földgázból így is kb. 6%-kal, a leginkább a PB-gázzal azonosítható kőolajtermékekből pedig mintegy 20%-kal használtak a háztartások kevesebbet. A legjelentősebb, leginkább örömteli változás a szénnél következett be: az adatok szerint 10 év alatt a negyedére zsugorodott a felhasználása. Eközben azonban a megújulók (ami itt döntően a tűzifát jelenti) felhasználása is csökkent, 30%-kal. Mivel hazai infrastrukturális adottságok (elavult fűtőberendezések, rossz energiahatékonyságú épületek) mellett a szilárd tüzelőanyag alapú fűtésnek súlyos levegőtisztasági és ökológiai következményei vannak, ez kedvező folyamatnak látszik. Az okok azonban összességében nem teljesen világosak. Valószínűleg szerepet játszhatnak demográfiai változások és technológiaváltás is, de félő, hogy az alulfűtés, illetve a statisztika számára nem feltétlenül látható energiahordozók felhasználása (pl. lopott tűzifa, hulladékégetés) is befolyásoló tényezők voltak.

Mi áll a változás útjában, és mit kell tenni?

A rezsicsökkentés negatívan befolyásolta az energiahatékonysági beruházásokat is. Az alacsonyan tartott energiaárak mellett a háztartások számára kevésbé megtérülő beruházást jelent a szigetelés, a nyílászárócsere vagy a fűtési rendszer korszerűsítése, ezért ezek a beruházások jellemzően elmaradtak vagy későbbre tolódtak. Ennek következménye ma is látszik: a lakásállomány energiaigénye bőven az uniós átlag felett van, a fűtés jelentős részben továbbra is földgázra épül, miközben a háztartások kiszolgáltatottak maradnak az energiaáraknak és a hőhullámoknak is.

Összességében hiába tanúskodnak kedvező folyamatokról az elmúlt évtized adatai, az elindult lassú elektrifikáció mellett a háztartások energiaellátása továbbra is erősen gázfüggő. A következő évek egyik kulcskérdése ezért az lesz, hogyan tudjuk egyszerre kezelni az energiaárak kérdésének, a fosszilisek kiváltásának és a villamosenergia-igények növekedésének hármasát, hogy az ne okozza a hálózati terhelés indokolatlan mértékű növekedését, és ne mélyítse a társadalmi különbségeket. A rezsikérdés szociális alapú rendezése mellett így a kulcskérdés továbbra is az épületek energiaigényének csökkentése lesz. Ehhez alapvetően fontos az épületszigetelés, a nyílászárók cseréje, a megújulók alkalmazása mellett a passzív hűtési és fűtési megoldások (pl. nyáron árnyékolás, a téli időszakban pedig a benapozottság növelése), korszerű fűtési rendszerekre való áttérés, az energiahasználatunk „okos”, dinamikus árazásra épülő átalakítása – és természetesen mindehhez hosszú távon kiszámítható állami támogatási programok és stabil szabályozás szükséges.

A cikk forrása a Másfélfok. A Zöld Hang a cikket a Másfélfok szerkesztősége engedélyével vette át.

A Ötször több áram megy fűtésre, mégsem szakadtunk el a gáztól bejegyzés először Magyarország zöld hangja-én jelent meg.

Tegnap arról írtunk, hogy a magyar kormányon belül sincs egységes álláspont az új uniós GMO-szabályozásról, miközben szeptember 21-én lejár a megtámadására nyitva álló határidő. A Zöld Hang podcastjában most egy lépéssel hátrébb léptünk: mit változtat valójában a rendelet, miért különösen vitatott az NGT1 kategória, milyen jogi érvek alapján lehetne megtámadni az új szabályokat, és mit fog mindebből érzékelni a vásárló? Fidrich Róberttel, a Magyar Természetvédők Szövetsége programvezetőjével beszélgettünk.

A Zöld Hangon hétfőn részletesen bemutattuk, hogy Gajdos László, az élő környezetért felelős miniszter korábban egyértelműen jelezte, hogy problémásnak tartja az új uniós szabályozást, miközben Magyar Péter nyilatkozata ezzel ellentétes álláspontot tükrözött.

A kérdés azért sürgető, mert Magyarországnak már csak napjai vannak eldönteni, önállóan az Európai Unió Bíróságához fordul-e. Szlovákia már bejelentette, hogy megtámadja a szabályozást.

A mostani podcastunkban megpróbáltuk kibontani azt is, mi változik ténylegesen az élelmiszer-szabályozásban, és miért tartják ezt a zöld civil szervezetek komoly visszalépésnek.

Mi az NGT1?

Az Európai Unió eddigi GMO-szabályozásának fontos elemei az engedélyezés, a kockázatértékelés, a nyomon követhetőség és a fogyasztói jelölés voltak.

Az új szabályozás ezzel szemben különbséget tesz az úgynevezett új génkezelési technikákkal létrehozott növények között. Az NGT1 kategóriába azokat sorolják, amelyeket a szabályozás a hagyományos nemesítéssel vagy természetes mutációval létrejövő változásokhoz hasonlónak tekint. Ezeknél lényegében megszűnne a korábbi GMO-kra vonatkozó engedélyezési és kockázatértékelési rendszer, és az élelmiszeren sem kellene feltüntetni, hogy ilyen eljárással létrehozott növényt tartalmaz. A vetőmagnál ugyanakkor megmaradna a jelölés.

Fidrich Róbert szerint a jelölés hiánya miatt még azok az élelmiszerláncok is nehéz helyzetbe kerülhetnek, amelyek GMO-mentes termékeket szeretnének kínálni vásárlóiknak: a termékpálya későbbi szakaszaiban már nekik sem feltétlenül lesz meg az ehhez szükséges információjuk.

Vagyis a vita egyik központi kérdése végül nagyon egyszerűen fogalmazható meg: ha egy vásárló nem szeretne génszerkesztett növényből készült élelmiszert venni, lesz-e lehetősége ezt a címke alapján eldönteni?

GMO vagy nem GMO?

A politikai vita egyik kulcskérdése az is, hogy egyáltalán GMO-nak kell-e tekinteni az új génkezelési technikákkal előállított növényeket.

Fidrich a podcastban vitatta azt az érvelést, amely szerint az NGT1 alapvetően más kategória lenne azért, mert a végeredményben nem feltétlenül jelenik meg más fajból származó gén. Felidézte, hogy az Európai Unió Bírósága már egy 2018-as döntésében a GMO-szabályozás hatálya alá sorolta az új mutagenezis-technikákkal létrehozott szervezeteket. A mostani uniós szabályozás lényege éppen az, hogy ezen növények egy részére más szabályokat állapít meg.

Ez a különbség azért fontos, mert a magyar politikában évtizedeken keresztül szokatlanul széles egyetértés volt a GMO-mentesség kérdésében. A jelenlegi vita egyik tétje éppen az, hogy az NGT-kre is kiterjed-e ez a korábbi politikai konszenzus.

Mivel lehetne megtámadni a rendeletet?

Szlovákia már eldöntötte, hogy az Európai Unió Bíróságához fordul. A podcastban ezért részletesen áttekintettük azt is, milyen érvekre épülhet egy ilyen kereset.

A beszélgetésben négy fő szempont került elő: az elővigyázatosság elve, az NGT-k biztonságával kapcsolatos tudományos bizonytalanság, az egyedi kockázatértékelés elhagyása, valamint a fogyasztók magas szintű védelméhez és tájékoztatásához kapcsolódó uniós követelmények. Felmerült továbbá a biológiai biztonságról szóló Cartagena-jegyzőkönyv is.

Fidrich szerint ezek közül különösen erős lehet a fogyasztók megfelelő tájékoztatásához kapcsolódó jogi érv. A podcastban azt mondta: olyan jogi értékeléseket ismer, amelyek alapján a pert megnyerhetőnek tartják – ugyanakkor hangsúlyozta, hogy maga nem uniós jogász.

A történetnek ráadásul van magyar előzménye. Magyarország korábban már bíróság elé vitt egy GMO-ügyet: az Amflora génmódosított burgonya engedélyezése miatt indult eljárás végén az uniós bíróság megsemmisítette az Európai Bizottság engedélyező határozatát.

Ha szeptember 21. elmúlik, még nincs feltétlenül vége

A legfontosabb rövid távú kérdés azonban továbbra is az, mit tesz Magyarország.

Fidrich abban bízik, hogy a kormány még szeptember 21. előtt úgy dönt: Magyarország is az Európai Unió Bíróságához fordul, lehetőleg más tagállamokkal együtt.

A beszélgetésben ugyanakkor arról is szó volt, hogy ha Magyarország addig nem nyújt be önálló keresetet, a történet ezzel még nem feltétlenül ér véget. Fidrich ismeretei szerint a szlovák kereset benyújtása után további tagállamoknak még lehetőségük lehet arra, hogy beavatkozóként csatlakozzanak az eljáráshoz.

Ez azonban már gyengébb pozíció lenne annál, mintha Magyarország maga is felperesként lépne fel.

És mit tehet majd a vásárló?

A podcast végén visszatértünk ahhoz a kérdéshez, amely az egész szabályozási vitát a hétköznapi fogyasztó számára kézzelfoghatóvá teszi.

Mi történik akkor, ha néhány év múlva valóban olyan élelmiszerek jelennek meg a boltok polcain, amelyek NGT1-es növényből készültek, de ezt a csomagoláson nem kell feltüntetni?

Fidrich szerint felértékelődhetnek a rövid ellátási láncok, a termelő és a vásárló közvetlenebb kapcsolata, illetve akár a GMO-mentes régiók vagy települések hálózatának újjáélesztése is. De ez csak részleges válasz: nem várható el minden fogyasztótól, hogy külön kutatómunkát végezzen minden egyes vásárlása előtt. A beszélgetés végén ezért ismét ugyanoda jutottunk: a fogyasztói tájékoztatást elsősorban magának a szabályozásnak kellene biztosítania.

A kérdés most azonban még ennél is közvetlenebb. Szeptember 21-ig kiderülhet, hogy Magyarország beáll-e Szlovákia mellé, és bíróságon is megpróbálja-e megváltoztatni az új uniós szabályozást.

A GMO-ügy: a fogyasztók tájékoztatása is a per egyik tétje bejegyzés először Magyarország zöld hangja-én jelent meg.

Miközben Szlovákiában széles politikai konszenzus alakult ki az új génszerkesztési technológiák körüli konfliktus uniós szabályozásának elutasításáról, Magyarországon egyelőre nincs kormánydöntés arról, hogy az ország megtámadja-e a rendeletet az Európai Unió Bíróságán. Ez azért is különös, mert hazánkban hosszú éveken át mindenki egyértelműen tiltakozott a génmódosított növények ellen. A határidő szeptember 21-én lejár, Szlovákia megtámadja a Bíróságon a jogszabályt, kérdés, hogy ki lesz ebben partnere. Még nem tudjuk, hogy a magyar kormány mit lép.

A pozsonyi kormány szeptember 2-án döntött arról, hogy megtámadja az új génkezelési technikákkal, az úgynevezett NGT-kkel előállított növényekről szóló uniós rendeletet. Robert Fico miniszterelnök a kormányülés után jelentette be, hogy Szlovákia keresetet nyújt be az Európai Unió Bíróságán. A rendelkezésre álló információk szerint a keresetet egyelőre még nem adták be.

Vita a Tisza-kormányon belül

A Greenpeace Magyarország, a Magyar Biokultúra Szövetség és a Magyar Természetvédők Szövetsége közösen sürgeti a kormányt, hogy Szlovákiához hasonlóan indítson jogi eljárást a rendelet megsemmisítéséért.

„Folyamatosan próbáljuk felhívni a döntéshozók figyelmét, és a júniusi európai parlamenti szavazás után megkerestük a minisztereket és Magyar Péter miniszterelnököt is. Azt szorgalmazzuk, hogy Magyarország Szlovákiához hasonlóan döntsön a per mellett” – mondta a Zöld Hangnak Fidrich Róbert. „A kormányon belül nagy valószínűséggel megoszlik a kérdés támogatottsága. Végső soron az fog dönteni, hogy milyen erőviszonyok alakulnak ki a kabineten belül” – mondta Fidrich.

Jelzésértékű lehet a civilek szerint Magyar Péter miniszterelnök korábbi állásfoglalása. A Tisza EP-képviselői miután júniusban nem támogatták azt a módosító indítványt, amely elutasította volna a Tanács NGT-rendeletről kialakított álláspontját, Magyar később a Telexnek megvédte a döntést. Azzal érvelt, hogy az érintett eljárásoknál a növény saját génállományát használják fel, ezért szerinte ez nem mond ellent Magyarország GMO-ellenes politikájának. Azt is mondta, hogy az ilyen technológiák segíthetik a magyar mezőgazdaság alkalmazkodását a megváltozott éghajlati viszonyokhoz.

Ezt követően levélben kerestük meg a kormányt, amelyre Gajdos László miniszter válaszában elmondta, amit mi is gondolunk, hogy az új génmódosító technikák is GMO-nak minősülnek – tette hozzá az MTVSZ programvezetője.

Szlovákiában kormányzati és nemzeti egység van az ügyben

A jelenlegi magyar bizonytalanságot külföldről is látják. Samuel Matejíčka, az egyik a témában aktív szlovákiai civil szervezet, a quid est VERITAS igazgatótanácsának elnöke a Zöld Hangnak elmondta: „Magyarország hagyományosan határozottan GMO-ellenes volt, olyannyira, hogy ezt még az Alkotmányában is rögzítette. Bár az új, GMO-politikáért felelős környezetvédelmi miniszter támogatja a keresetet, egyelőre nem világos, hogy az új kormány egészében megvan-e ugyanaz a konszenzus, mint korábban.”

Szlovákiában ezzel szemben Matejíčka szerint valamennyi szlovák európai parlamenti képviselő az új GMO-szabályozás ellen szavazott.

„Ez Szlovákia szempontjából valóban rendkívüli helyzet volt. Ennek megfelelően egyértelmű politikai konszenzus alakult ki a dereguláció elutasítása mellett” – mondta. Ehhez jelentős társadalmi támogatás is társul.

Egy júliusi reprezentatív felmérés szerint a szlovákiai lakosok 75 százaléka támogatta, hogy országuk az Európai Unió Bíróságán támadja meg a rendeletet, 80 százalékuk pedig magát a deregulációt is elutasította. Több mint háromnegyedük ragaszkodna a kockázatértékeléshez és a fogyasztói jelöléshez is.

Matejíčka nem számít arra, hogy a szlovák kormány visszalépne vagy kicsúszna a határidőből.

„Nem látok okot arra, hogy a kormány miért ne tartaná be a határidőt. Magát a keresetet azonnal be lehet nyújtani, az azt alátámasztó dokumentumokat pedig később is be lehet adni” – mondta.

A szlovák civil szervezetek nem kormányzati felkérésre kapcsolódtak be az ügybe. Matejíčka szerint ők kezdeményezték a jogi fellépést, és az azt alátámasztó dokumentumokat is eljuttatták a szlovák Mezőgazdasági és Vidékfejlesztési Minisztériumnak.

Ki állhat Szlovákia mellé?

A Tanács április 21-i szavazásán Szlovákia nem maradt egyedül az ellenzők között: Ausztria, Horvátország, Magyarország (még az Orbán-kormány képviseletében), Románia és Szlovénia is a jogszabály ellen szavazott.

Fidrich szerint a magyar civil szervezetek számos európai civil szervezettel egyeztetnek rendszeresen, a szlovákokkal napi szinten. „Most arra lenne szükség, hogy mielőbb közvetlen kapcsolatfelvétel történjen az érintett kormányok között.” Romániát a szakember különösen fontos és lehetséges partnernek tartja, mivel “a  románok is erősen GMO-ellenesek, és attól tartanak, hogy az új szabályozás negatívan befolyásolhatja az agrárpiacaikat.”

A szlovák szakember, Samuel Matejíčka Bulgária csatlakozását sem zárja ki, ugyanakkor szerinte a közelmúltbeli kormányváltások miatt egyelőre azt sem lehet biztosan megmondani, hogy a korábban GMO-ellenes országok közül végül melyek csatlakoznak Szlovákiához.

„Jelenleg úgy gondolom, hogy senkire sem számíthatunk biztosan” – mondta. Tudomása szerint Ausztriában, Szlovéniában, Magyarországon és Bulgáriában is folytak egyeztetések, de végleges döntésről egyelőre nem tud.

Szerinte ezért most már a diplomácián a sor: „Ebben a szakaszban a szlovák diplomácián múlik, hogy sikerül-e meggyőznie valamelyik partnerét arról, hogy csatlakozzon ehhez a lépéshez.”

Mi a tét? De mi történhet Európában, ha nem sikerül elérni a megszavazott jogszabály visszavonását? A GMO a géntechnológiával módosított szervezet rövidítése: olyan élőlényt jelent, amelynek genetikai állományát géntechnológiai módszerekkel változtatták meg. Az NGT, vagyis új génkezelési technika az újabb génmódosítási eljárások összefoglaló neve, ide tartozik például a génszerkesztés, amellyel célzott változtatásokat lehet létrehozni egy növény genetikai állományában. Az új uniós rendelet az NGT-növényeket is géntechnológiával módosított növényként határozza meg, de két kategóriára osztja őket.

Az NGT1 csoportba azok a növények kerülhetnek, amelyeknél létrehozott genetikai változások hagyományos nemesítéssel is létrejöhetnének, vagy a természetben is előfordulhatnának. A különbség azért lényeges, mert egy, az NGT-növényeket vizsgáló 2024-es  elemzés szerint a rendelet (akkori tervezete) alapján besorolható növények  94 százaléka az NGT1 kategóriába kerülhet. Ezekre pedig a hagyományos GMO-knál jóval enyhébb előírások vonatkoznak majd.

A génszerkesztés azonban a célzott módosítás mellett nem szándékolt genetikai változásokat is előidézhet, akár a célhelyen, akár a genom más részein. Kutatások szerint egyes génszerkesztési eljárások nagyobb DNS-átrendeződésekkel is járhatnak, és a beavatkozás közvetve más gének működésére is hatással lehet. Ezért a kritikusok szerint az NGT1-növények esetében is indokolt lenne olyan kockázatértékelés és ellenőrzés, amely a nem célzott hatások lehetőségét is vizsgálja.

A civil szervezetek attól tartanak, hogy az enyhébb szabályozás miatt az NGT1-növények úgy kerülhetnek széles körben termesztésbe és az élelmiszerláncba, hogy az esetleges nem kívánt hatásokat nem vizsgálják olyan alaposan, mint a hagyományos GMO-knál. Aggályosnak tartják azt is, hogy a génmódosított növények elterjedése megnehezítheti a GMO-mentes és ökológiai gazdálkodást, például a termények keveredése vagy a pollen terjedése miatt. Emellett attól is félnek, hogy a vetőmagokhoz kapcsolódó szabadalmak tovább növelhetik a nagy biotechnológiai és vetőmagcégek befolyását, miközben szűkíthetik a gazdák lehetőségét a vetőmagok szabad felhasználására.

A rendelet már hatályba lépett, fő rendelkezéseit azonban csak 2028 nyarától kell alkalmazni. Addig az NGT-növényekre és a belőlük készült termékekre továbbra is a jelenlegi GMO-szabályok vonatkoznak. A fogyasztók számára talán a legkézzelfoghatóbb változás a jelölés lesz. Az NGT1-növényekből készült élelmiszereken nem kell majd feltüntetni, hogy NGT- vagy GMO-eredetűek, így a vásárló a termék címkéjéből nem fogja tudni megállapítani, hogy az élelmiszer ilyen technológiával előállított növényből készült-e. A Greenpeace Magyarország, a Magyar Biokultúra Szövetség és a Magyar Természetvédők Szövetsége szerint ez a biogazdálkodóknak, sőt az élelmiszer áruházláncoknak is problémát okozhat: a jelölés és a nyomonkövethetőség gyengülésével nehezebbé válhat annak ellenőrzése és igazolása, hogy a termelési lánc GMO-mentes maradt. A szervezetek ezért egyebek mellett a fogyasztók választási szabadságát, a biogazdálkodást és a GMO-mentes magyar mezőgazdaságot féltik az új rendszertől.

A Greenpeace Magyarország, a Magyar Biokultúra Szövetség és a Magyar Természetvédők Szövetsége azt szeretné, hogy ez még a szeptember 21-i határidő előtt megtörténjen, és Magyarország kezdjen közvetlen egyeztetéseket a többi ellenző tagállammal.

 „Most már tényleg az idő a döntő tényező. Szlovákia megteszi az első lépést. Nekünk az a célunk, hogy Magyarország is döntsön a jogi fellépés mellett. A határidő nagyon szűk, szeptember 21-ig kell lépni.” – mondta Fidrich.

Korábbi cikkek a témában a Zöld Hangon:

Fordulat GMO ügyben: a Tisza támogatta a megengedőbb uniós szabályozást Génkezelt, de nem GMO – te bevennéd?

A Vita a Tisza-kormányban a GMO-ról: közeleg a határidő bejegyzés először Magyarország zöld hangja-én jelent meg.

Tordai Bence szerint még korántsem lefutott a Paks II beruházás sorsa. A Zöld Hang Stúdió vendége arról beszélt, hogy a projekt körüli nyomozás, az egyre nyilvánvalóbb klíma- és hűtési problémák, a növekvő költségek, valamint az orosz kivitelezővel kapcsolatos kételyek egyaránt lehetőséget teremthetnek arra, hogy Magyarország újragondolja a beruházást. Szerinte a kormány álláspontja sem tekinthető véglegesnek.

Az idei nyár szélsőséges hősége és vízhiánya Tordai Bence szerint látványosan megmutatta azt a problémát, amelyre a zöld szervezetek már több mint egy évtizede figyelmeztetnek: a paksi atomerőmű működése erősen függ a Duna vízhozamától és hőmérsékletétől. Mint a Zöld Hang Stúdióban fogalmazott, a korábbi klímamodellek jóval későbbre tették azokat a szélsőséges körülményeket, amelyek idén már heteken keresztül fennálltak.

A probléma szerinte különösen akkor válik súlyossá, ha a jelenlegi paksi blokkok és Paks II egy időben működnének. A beszélgetésben elhangzott, hogy a meglévő erőmű hűtése is komoly nehézségekbe ütközött az alacsony vízállás és a magas vízhőmérséklet idején. Tordai szerint ebből az is következik, hogy az atomenergia stabil, időjárástól független termeléséről alkotott kép legalábbis árnyalásra szorul.

– Az atomerőmű, amely egy változó vízhozamú és vízhőmérsékletű folyóból biztosítja a hűtését, maga is időjárásfüggő energiaforrássá válhat – érvelt.

Nyomozás indult a Paks II-nek juttatott pénz miatt

A beszélgetés egyik apropója az volt, hogy Tordai korábbi feljelentése nyomán  nyomozás indult a Paks II. Zrt. egyik tőkeemelésével kapcsolatban.

Tordai azt mondta: januárban tett először feljelentést amiatt, hogy 80 milliárd forintot juttattak a társaságnak olyan időszakban, amikor szerinte a projekt állami támogatásához szükséges uniós engedély nem volt érvényben. Ezt a feljelentést akkor elutasították. Később azonban az Európai Bizottság illetékesének állásfoglalásával kiegészítve ismét benyújtotta, augusztus végén pedig arról értesítették, hogy nyomozás indul.

Tordai szerint ezzel „új játszma” kezdődött Paks II körül. Különösen figyelemre méltónak tartja, hogy miközben nyomozás indult, a 2026-os költségvetésben az eredetileg tervezett 95 milliárd forint helyett 206 milliárdos tőkeemelés szerepelt a Paks II. Zrt. számára. A politikus ebből és más, egymásnak részben ellentmondó kormányzati jelzésekből arra következtet, hogy a kabinet álláspontja a beruházásról még nem szilárdult meg.

Mennyi lesz Paks II valódi ára?

A beruházás gazdaságossága szintén központi témája volt a beszélgetésnek. Az eredeti orosz–magyar megállapodás 12,5 milliárd eurós beruházási költséggel számolt. Tordai szerint azonban már a kormányzat részéről is elhangzott, hogy ennél lényegesen magasabb összeggel kell kalkulálni.

A volt országgyűlési képviselő úgy véli, a hosszú csúszás önmagában jelentős drágulást okoz. A műsorban 8–12 ezer milliárd forint közötti lehetséges végösszegről beszélt, miközben elmondása szerint eddig mintegy 630 milliárd forintot költöttek a projektre. Ebből Tordai azt a következtetést vonja le, hogy még mindig jóval kisebb lehet a kiszállás költsége, mint a teljes beruházás végigviteléé.

A beszélgetésben a bolgár példa is előkerült. Tordai szerint egy orosz nukleáris beruházási szerződés felmondásának költsége nagyságrendekkel kisebb lehet annál, amit Paks II befejezése igényelne. Ezért szerinte nem igaz az az állítás, hogy a projekt már olyan előrehaladott állapotban van, ahonnan ne lehetne visszafordulni.

Nemcsak arról van szó, hogy atom vagy megújuló

Tordai szerint az energiapolitikai vitát sem érdemes egyszerűen az atomenergia és a megújulók szembeállítására leszűkíteni. A kiindulópont szerinte az kellene legyen, hogy Magyarországnak mekkora energiaigénye lesz, és ebből mennyit lehet energiahatékonysággal, korszerűbb technológiákkal és más gazdaságpolitikával megtakarítani.

Kritizálta az elmúlt évek energiaintenzív újraiparosítását, különösen az akkumulátorgyártás és más nagy energia- és vízigényű iparágak támogatását. Az új adatközpontok telepítését is hasonló problémának tartja: szerinte Magyarország vízügyi és klimatikus adottságai sem kedveznek annak, hogy egyre több ilyen fogyasztót telepítsünk az országba.

A termelési oldalon ezzel szemben szélerőművek, tárolás, hálózatfejlesztés, okos fogyasztás és decentralizált energiaközösségek fejlesztését tartaná kívánatosnak. Az atomerőművekkel szerinte az is probléma, hogy nagy és rugalmatlan kapacitást jelentenek egy olyan villamosenergia-rendszerben, amelynek egyre gyorsabban kellene alkalmazkodnia a napon belül változó termeléshez és fogyasztáshoz.

„Atomenergia igen, orosz Paks II nem”

Tordai úgy látja, politikailag különösen fontos lehet az a választói csoport, amely önmagában nem ellenzi az atomenergiát, de Paks II jelenlegi, orosz megvalósítását már nem támogatja.

Az atomenergia megítélésében szerinte lényegében kettéoszlik a magyar társadalom. Éppen ezért azok lehetnek a döntő szereplők, akik elfogadnának egy új atomerőművet, de nem a Roszatommal építtetnék meg. Tordai ebben az összefüggésben több külföldi orosz projekt problémáira és csúszásaira hivatkozott, és úgy fogalmazott: az elmúlt évek tapasztalatai alapján az orosz nukleáris kivitelezés nem meggyőző.

Tordai szerint társadalmi nyomás nélkül nem lesz fordulat

A beszélgetés végén arról is szó esett, hogyan lehetne érdemben befolyásolni a Paks II-ről szóló döntést. Tordai szerint a kormány széles társadalmi koalíciót próbál egyben tartani, ezért egy megosztó ügyben különösen fontos lehet a közvélemény alakulása.

Újabb reprezentatív kutatást tartana indokoltnak, de ennél mélyebb társadalmi részvételt is elképzelhetőnek tart. Példaként állampolgári tanácsokat említett, amelyekben véletlenszerűen kiválasztott emberek szakértőket hallgatnának meg, majd közösen alakítanának ki ajánlást az energiapolitikai kérdésekről. Szerinte a civil szervezeteknek, mozgalmaknak és a nyilvánosság fórumainak is fontos szerepük lehet abban, hogy Paks II kérdése ne váljon lezárt üggyé.

Tordai Bence összességében úgy látja: Paks II-ről még nem született visszavonhatatlan politikai döntés. A következő időszak kérdése szerinte az lesz, hogy a növekvő költségek, a klímaváltozás okozta működési kockázatok, az orosz kapcsolat és a társadalmi ellenállás elegendő súlyt kapnak-e ahhoz, hogy a kormány valóban újragondolja a projektet.

A Tordai Bence: Paks II ügye még nem dőlt el bejegyzés először Magyarország zöld hangja-én jelent meg.

A Duna rekordalacsony vízállása miatt részlegesen leállított Paksi Atomerőmű áramtermelését nappal a napelemek pótolták, napnyugta után azonban Magyarország fokozottan importra szorult. Sipos Vera, a Green Policy Center klímapolitikai tanácsadója szerint a nyári krízis megmutatta, hol maradt félbe a hazai zöld átállás: a napenergia gyors terjedését nem követte elegendő tároló, szélenergia- és hálózati fejlesztés. Az egyre forróbb, aszályosabb nyarakra olyan áramrendszerrel kell felkészülni, amely kevesebb hűtővízzel és rugalmasabban képes kiszolgálni a fogyasztást.

Szerző: Sipos Vera, a Green Policy Center klímapolitikai tanácsadója

A cikk forrása a Másfélfok. A Zöld Hang a cikket a Másfélfok szerkesztősége engedélyével vette át.

Az elmúlt hetek hőhullámai komoly rendszerszintű kihívás elé állították a magyar villamosenergia-hálózatot. A Duna vízállása Paksnál megközelítette a mínusz 121 centimétert, ami miatt az erőmű 44 éves történetében először került veszélybe a blokkok hűtése, és a termelést drasztikusan vissza kellett fogni.

Bár a helyzet időközben normalizálódott – az erőmű újra elérte a maximális teljesítményét, a hűtést segítő fenékküszöb építése pedig ütemtervnél jobban is halad –, a megelőző hetek krízise rávilágított egy kritikus sebezhetőségre. Augusztus elején a teljes lekapcsolás reális kockázata országos energiatakarékossági felhívást tett szükségessé. Egy egyre szélsőségesebb éghajlaton az alaperőművi kapacitások vízigénye ma már közvetlen ellátásbiztonsági kockázatot jelent. Elég csak arra gondolnunk, hogy a szomszédos Románia nem tudta elkerülni a Duna-menti atomerőművének lekapcsolását.

A napenergia már csökkenti a hazai kibocsátást, de a tárolás és az energiahatékonyság lemaradt

A hazai zöld átállás elmúlt évekbeli trendjeiről átfogó képet ad a Green Policy Center Ötödik Klímasemlegességi Előrehaladási Jelentése. Mivel a hivatalos kibocsátási leltárak és energetikai statisztikák kétéves késéssel jelennek meg, a jelentés 2024-es adatokra épül, de a hazai folyamatok irányát így is jól mutatja.

A magyarországi áram- és hőtermelés jelentős dekarbonizációs utat járt be: az ágazat üvegházhatásúgáz-kibocsátása 2020 és 2024 között 31%-kal csökkent. Ezt a kibocsátáscsökkenést a hálózat úgy érte el, hogy közben az áramfogyasztás közel 5%-kal nőtt, az importfüggőség pedig mérséklődött. A folyamat elsődleges hajtóereje a napenergia volt. A napelemes kapacitások megnégyszereződtek, amivel a napenergia 2024-re már a hazai áramtermelés negyedét biztosította, világelsővé téve az országot ebben a mutatóban.

Az áram- és hőtermelés üvegházhatásúgáz-kibocsátásának alakulása, az erőművi szénfelhasználás és az áramimportarány (kép forrása: a Green Policy Center Ötödik Klímasemlegességi Előrehaladási Jelentése)

A jelentés ugyanakkor már a 2024-es adatok alapján felhívta a figyelmet egy egyensúlytalanságra. Amíg az elektrifikáció és a napelemes kapacitásbővítés dinamikus, az akkumulátoros tárolás fejlesztése, valamint a gazdaság energiahatékonyságának javulása a kitűzött klímacélokhoz képest „túl lassú előrehaladást” mutat. Bár az akkumulátoros tárolók összesített teljesítménye 2026-ra gyorsan nőtt, az augusztusi válság idején még mindig csak a napelemes rendszerek beépített teljesítményének mintegy tizedét érte el.

Rendszerszintű anomáliák – a nappali bőség és az esti importkitettség

Ez az infrastrukturális aszimmetria 2026 augusztusára kritikus ponttá vált. Ahogy arra a Másfélfokon Szilva Attila elemzése is rámutat, a paksi kényszerleállás nem a megújuló energia korlátait, hanem épp a tárolókapacitások hiányát demonstrálta. A kánikulai nappalokon a 6-7 GW csúcsteljesítményű napelemes portfólió érdemi fennakadás nélkül kompenzálta a kieső nukleáris termelést – mindezt úgy, hogy a nagy hőség még rontja is a napelemek hatásfokát.

A hálózat sebezhetősége a napnyugtát követő órákban jelentkezik. A napelemes termelés leállásával, de a hűtési igényekből és a szokásos esti csúcsból fakadó magas esti fogyasztás fennmaradásával a rendszer Paks híján drasztikus importra szorul. Bár a hazai fosszilis kapacitások (pl. a gázerőművek vagy a Mátrai Erőmű lignitblokkjai) ilyenkor aktiválódnak, magas változó költségük miatt piaci alapon alulmaradnak az olcsóbb importtal szemben.

Ezt a kiszolgáltatottságot korábbi adminisztratív fékek is mélyítették. A Magyar Napelem Napkollektor Szövetség (MNNSZ) állásfoglalása emlékeztet: a 2024-ben meghozott, a hálózati csatlakozásokat korlátozó rendeletek miatt mintegy 10 GW-nyi piaci alapú, támogatás nélküli megújuló és energiatároló beruházás maradt el. Ha ezek a kapacitások ma integrálva lennének a hálózatba, az esti importcsúcsok lényegesen alacsonyabbak lennének, mert a napelemes és akkumulátoros rendszerek működése független a folyók vízállásától. Ebbe a szabályozási problémakörbe tartozik a szélenergia évtizedes adminisztratív korlátozása is. Mivel a szélturbinák éjszaka és borult időben is képesek áramot termelni, természetes módon tudnák ellensúlyozni a napenergia ciklikus kieséseit, érdemben és költséghatékonyan mérsékelve a hazai hálózat esti importkitettségét és többlet tárolási igényét.

Előrelépés és megtorpanás a lakossági szegmensben

Ipari léptékű tárolók hiánya mellett a lakossági piacon elindult egy fontos korrekció, amely azonban a hatalmas túljelentkezés miatt hamar megtorpant. A 100 milliárd forintos keretösszeggel meghirdetett Otthoni Energiatároló Program (2026/OETP/01) első üteme 2026. február 2-án nyílt meg, és háztartásonként akár 2,5 millió forint – célzott esetekben önerő nélküli – vissza nem térítendő támogatást nyújtott új napelemes rendszerek tárolóval történő telepítésére, vagy a meglévő kiserőművek bővítésére. Ez a keret nagyságrendileg 40 ezer háztartás támogatására volt elegendő, a programra viszont 132 ezer igény érkezett, aminek következtében a kormány a második pályázati ütemet a meghirdetett indulás napján, 2026. március 16-án határozatlan időre felfüggesztette.

Stratégiai jelentőségű volt, mivel kifejezetten a kedvezőbb éves szaldó elszámolásból kikerülő, bruttó elszámolás alá eső háztartások helyzetének célzott, műszaki kezelésére indult. A háztartási tárolók lokálisan egyenlítik ki a terhelést: csökkentik a napközbeni hálózati visszatáplálást és mérséklik az esti csúcsvételezést, érdemben növelve ezzel a hálózati rugalmasságot. Ennek a támogatásnak a fókuszálása az 5000 fő alatti településekre és a szaldó elszámolásból kieső fogyasztókra éppen megfelelő eszköz lett volna a rezsiköltségek mérséklésére és az országos energiafüggetlenség növelésére.

Indoklás nélküli leállítása ugyanakkor súlyos kockázatokat hozott felszínre. A Magyar Napelem Napkollektor Szövetség (MNNSZ) szakmai értékelése rámutat, hogy a rendszerszintű hálózati tehermentesítés, a munkahelyek megőrzése és a megkezdett lakossági beruházások védelme érdekében a szakmai szervezetek a program kiszámítható folytatását, a hálózati betáplálási korlátozások felülvizsgálatát, valamint a fogyasztói magatartást árjelzésekkel is ösztönző, idősávos villamosenergia-tarifa bevezetését sürgetik.

Az esti áramhiányt a cseh termelés pótolja, szlovák közvetítéssel

Míg a hazai tárolási infrastruktúra kiépül, a rendszerstabilitást az import garantálja. Bár a politikai kommunikációban a szlovák segítségnyújtás kapott hangsúlyt, a fizikai áramlások mást mutatnak. Egy friss elemzés rávilágít arra, hogy az északról belépő árammennyiség túlnyomó részét nem Szlovákiában állítják elő; a hazai hiányt nagyrészt a cseh rendszer többlettermelése fedezi.

A cseh rendszer azért képes az esti órákban stabil exportra, mert jelentős szivattyús-tározós erőművi kapacitásokkal rendelkezik. Ezek a létesítmények a napközbeni olcsó árammal vizet szivattyúznak a magasabban fekvő tározókba, majd az esti csúcsidőszakban extra villamos energiát termelnek. Emellett a cseh szénerőművek is költséghatékonyabban és rugalmasabban reagálnak a keresletre, mint a hazai fosszilis blokkok.

A klímaváltozásra az áram-, víz- és kommunikációs hálózatokat együtt kell felkészíteni

A paksi krízis túlmutat az energetika határain; átfogó nemzetbiztonsági és ellátásbiztonsági kérdés. A Green Policy Center Klímaváltozás és biztonság: nem a jövő kérdése, hanem a jelen kihívása című elemzése arra figyelmeztet, hogy a klímaváltozás klasszikus „fenyegetéssokszorozó”. Az energia-, víz-, közlekedési és digitális hálózatok szoros egymásra utaltsága miatt egyetlen meghibásodás kaszkádhatásokat indíthat el. „Áram nélkül nincs víz. Víz nélkül nincs egészségügy. Internet nélkül nincs koordináció.”

Ahogy egy kapcsolódó írás is rögzíti, a klímaalkalmazkodás és az infrastruktúra zöldítése ma már nem megtérülési kérdés, hanem a gazdasági és társadalmi működőképesség alapfeltétele.

Üzenet a szakpolitikának: több tárolóval, rugalmasabb fogyasztással és kisebb vízigénnyel előzhetők meg az újabb áramellátási válságok

Az idei nyár krízise bizonyította, hogy a rugalmatlan, jelentős vízigényű alaperőművekre és fosszilis csúcserőművekre (amelyek közül többet szintén Duna-vízzel hűtenek) épülő modell fokozottan sérülékeny az éghajlati anomáliákkal szemben. A megoldás nem az elektrifikáció lassítása, hanem a hálózati adaptáció felgyorsítása.

A hazai ellátásbiztonság garantálása érdekében az alábbi szakpolitikai beavatkozások szükségesek:

• Tárolási kapacitások rendszerszintű integrációja:
  A márciusban felfüggesztett Otthoni Energiatároló Program (OETP) mielőbbi újraindítása és kiszámítható folytatása mellett elengedhetetlen lenne az ipari léptékű akkumulátoros beruházások adminisztratív és hálózati korlátainak azonnali feloldása. Ezt ki kell egészíteni egy szivattyús-tározós erőmű hazai építésével (ha a már folyó vizsgálatoknak sikerül természetvédelmi szempontból is elfogadható helyszínt kijelölniük pl. a korábbi mátrai bányaterületen). Első lépésként üdvözöljük a kormány azon szándékát, hogy 2030-ra 3000 MW-ra emelje a hazai áramtároló kapacitásokat – javaslatunk ennek mielőbbi elérését szolgálja.
• Decentralizáció és keresletoldali szabályozás:
  Az okosmérési infrastruktúra kiterjesztése és a fogyasztói oldali válaszmechanizmusok (DSR) széles körű bevezetése, ami lehetővé teszi a fogyasztás rugalmas, távolról történő menedzselését. Amint augusztus elején a kényszer ösztönözte, de dicséretesen széles lakossági és ipari összefogás megmutatta, a fogyasztás önkéntes visszafogása vagy legalább a csúcsidőszakból más órákra való áttevése hatalmas segítség a hazai áramrendszer problémáinak és költségeinek kezelésében. Ezt ösztönözné az a korábbi javaslatunk, amely az áram rezsicsökkentésének fogyasztás helyett idősávok alapján történő kétsávossá tételét vetette fel. Az új kormány azon intézkedéseit, amelyekkel felgyorsította a hálózati fejlesztéseket és az okosmérők telepítését, fontos első lépésnek tekintjük.
• Kritikus infrastruktúrák rezilienciája
  Klímakockázatok beépítése a hálózatfejlesztési tervekbe, megelőzve a szektorokon átívelő dominóhatásokat.
• Energiahatékonyság mint primer erőforrás
  A kínálati oldal fejlesztése mellett a mélyfelújítási programok felgyorsítása, elismerve, hogy az ellátásbiztonság legolcsóbb és legmegbízhatóbb eszköze a fel nem használt energia.
• A Paksi Atomerőmű meglévő (és leendő, ha lesznek olyanok) blokkjai hűtésének a Dunától minél inkább független megoldása. Ezzel elkerülhetőek az alacsony vízszint okozta, illetve a Duna-víz túlmelegedése miatti leszabályozások. A most épülő fenékküszöb gyors megoldásnak elfogadható – bár az nem szerencsés, hogy a létesítmény környezetvédelmi engedélyeit csak az építkezéssel párhuzamosan állítják ki. Hosszabb távon ugyanakkor célszerűbbnek látjuk, ha nem a folyót alakítjuk az erőműhöz, hanem az erőművet a folyó új realitásához. A Duna velünk lesz azután is, miután a leendő (és esetleges új) paksi atomerőművet pár évtized múlva leszerelik.
• Középtávon a napelemek és szélenergia kapacitásának arányát 2:1-re javasoljuk beállítani. Ez az arány 2026-ban 25:1-hez, és a korábbi kormányzat által elfogadott Nemzeti Energia- és Klímaterv 2030-ra is csak 12:1-gyel számolt. E téren, első lépésként üdvözöljük az új kormány bátor vállalását, hogy 2030-ig annyi új szeles projektet kívánnak indítani, hogy a jelenlegi 330 MW körüli szint 4000 MW-ra emelkedjen, ami már 3:1 körül arányt jelentene a napelemek várható bővülése mellett.

A megelőzés és az infrastrukturális alkalmazkodás költsége minden esetben alacsonyabb, mint az ellátásbiztonsági krízisek elhárításának ára. A válsághelyzetekben jellemzően a gyorsaság alapján rangsorolnak a szóba jöhető megoldások között, nem pedig minden szempontot egyformán mérlegelve, így sokkal nehezebb a hosszú távon optimális megoldásra jutni.

A cikk forrása a Másfélfok. A Zöld Hang a cikket a Másfélfok szerkesztősége engedélyével vette át.

A Mi a paksi energiakrízis tanulsága? bejegyzés először Magyarország zöld hangja-én jelent meg.

A hőhullámok és az éghajlati katasztrófák felszínre hozzák Európa infrastrukturális válságát, ami hatalmas beruházásnövelést tesz szükségessé. A politikai döntéshozók a magánfinanszírozáshoz fordulnak a hiány pótlására, abban a hitben, hogy csupán kis összegű állami forrásokra lesz szükség a szükséges tőke mozgósításához. Ez a megközelítés azonban a polgárok rovására erősíti meg a magántőke érdekeit, miközben korlátozza az állam befolyását. Ehelyett Európának egy tényeken alapuló, államvezérelt infrastrukturális stratégiára van szüksége.

2024 októberében heves esőzések sújtották Valenciát, ami katasztrofális árvizekhez vezetett, pusztító következményekkel: lakóházakat és üzleteket romboltak le, utakat és vasútvonalakat tettek tönkre, autók pedig víz alá kerültek. Az esemény emberi tragédia volt, amelyben több százan vesztették életüket, sokan pedig megélhetésüket. Ez egy fájdalmas igazságot is feltárt: Európa infrastruktúrája nem felkészült a változó éghajlati viszonyokra. Az árvizek összesen több mint 18 milliárd euró közvetlen kárt okoztak. Hogy ezt kontextusba helyezzük: Spanyolország éves infrastrukturális beruházási hiánya (vagyis a jelenlegi és a szükséges kiadások közötti különbség) becslések szerint körülbelül 19 milliárd euró évente. Ez azt jelenti, hogy egyetlen vihar olyan kárt okozott, amely körülbelül Spanyolország egy évnyi infrastrukturális beruházási hiányának felel meg.

A probléma túlmutat az éghajlati alkalmazkodáson. Európa-szerte az országok küszködnek a romló állapotú infrastruktúra karbantartásával és új projektek megvalósításával. A közelmúltbeli, nagy visszhangot kiváltó kudarcok – mint például a drezdai Carola-híd összeomlása 2024 szeptemberében – miatt ezt a válságot már nem lehet figyelmen kívül hagyni. A híd korrózió és anyagfáradás miatt omlott össze, pedig a felújítást csak a következő évre tervezték.

A kormányok emellett azzal is küszködnek, hogy pénzt találjanak iskolák, kórházak és villamosenergia-hálózatok felújítására és építésére.

Úgy tűnik, mindenki egyetért abban, hogy több infrastrukturális beruházásra van szükség, de a legfontosabb kérdés az: ki fogja ezt finanszírozni? E kérdés megválaszolásakor a politikai döntéshozók beleesnek a magánfinanszírozás mítoszába: abba a gondolatba, hogy a piac fogja finanszírozni alapvető közszolgáltatásainkat.

Ez mind az uniós, mind a nemzeti szinten megfigyelhető. Például az Európai Bizottság által a következő uniós költségvetés részeként javasolt Versenyképességi Alap kifejezetten a magánbefektetések vonzására irányul, többek között infrastrukturális projektekhez. Hasonlóképpen a Német Alap, amelyet Berlin 2026 elején indított el, 130 milliárd euró magánbefektetés mozgósítását tűzi ki célul a közinfrastruktúra és a védelmi képességek jelentős bővítése érdekében.

Első pillantásra ez a stratégia hatékonynak tűnhet. Ha a magánszektor vállalja magára Európa infrastrukturális beruházásainak nagy részét, az állami források más alapvető szükségletekre, például a szociális ellátásra és az oktatásra fordíthatók. Azonban ellentétben azzal, amit a politikai döntéshozók el akarnak hitetni velünk, a magánfinanszírozás nem jön ingyen.

A kockázatok társadalmiasítása, a nyereség privatizálása

A magánbefektetők a vállalt kockázattal arányos hozamot várnak el. Az infrastruktúra esetében ezek a hozamok vagy az infrastruktúrát használóktól (például energiaszámlák vagy útdíjak formájában), vagy közbeszerzési szerződésekből és támogatásokból kell származniuk. Függetlenül attól, hogy a projekt előzetes beruházását az állami vagy a magánszektor finanszírozza, azt végül mindig a számlafizetők és az adófizetők valamilyen kombinációja fizeti meg.

Ráadásul számos társadalmi szempontból hasznos infrastrukturális projekt hatalmas kezdeti beruházást igényel anélkül, hogy feltétlenül magas nyereséget termelne. Például egy új metróvonal építési költségei milliárdokat tesznek ki, évtizedekbe telik, mire bármilyen hozamot termel, és a legtöbb európai városban soha nem termel nyereséget.

Ahhoz, hogy a magánszereplőket befektetésre ösztönözzék, a kormányoknak ezért ösztönzőket kell nyújtaniuk. Ezt „kockázatcsökkentésnek” nevezik. A dereguláció vagy állami források biztosítása révén – például garancia formájában – a hatóságok célja a befektetések kockázat-hozam profiljának kiigazítása. A német szövetségi kormány például összesen mintegy 30 milliárd euró összegű állami finanszírozással és garanciákkal támogatja a Germany Fundot. A kockázatcsökkentés problémája az, hogy manapság gyakran érdemi feltételek nélkül hajtják végre, amint arra Enrico Letta volt olasz miniszterelnök is rámutatott. Ez a kockázatok társadalmi viseléséhez és a nyereség privatizálásához vezet: ha egy infrastrukturális projekt sikeres, a magánszektor szedi be a nyereséget; ha kudarcot vall, a költségeket a közszféra viseli.

A spanyolországi Castor földalatti gáztároló kiváló példája a rosszul sikerült kockázatcsökkentésnek. A projektet, amelyet a magántulajdonban lévő Escal UGS vállalat épített a Földközi-tenger partjainál, 2013-ban le kellett állítani, még mielőtt kereskedelmi üzembe lépett volna, mert több száz földrengést váltott ki Valencia partvidékén és Katalónia Ebro-deltájában. Annak ellenére, hogy a vállalat volt a hibás, a spanyol kormánynak 1,35 milliárd eurós kártérítési csomaggal kellett kártalanítania. Ennek oka az volt, hogy a hatóságok csökkentették a befektetés kockázatát azzal, hogy megállapodtak abban, hogy a leállás esetén az állam kártalanítja a részvényeseket, még akkor is, ha a leállás az Escal UGS-hez köthető gondatlanságnak vagy csalásnak tudható be. A Castor gázprojekt csak egy a sok közül, amelyben a polgárok viselik a költségeket, míg a magánbefektetőket megvédik.

Nincs egyértelmű gazdasági bizonyíték arra, hogy a magánfinanszírozás jobb lenne az adófizetők vagy a számlafizetők számára. Ha az infrastrukturális projektek bevételt tudnak generálni a magánvállalatok számára, akkor a közszféra számára is képesek erre.

A magánfinanszírozás nem fog megmenteni minket

Vitathatatlanul igaz, hogy bizonyos mértékű magánfinanszírozás hasznos lehet Európa infrastrukturális beruházási igényeinek kielégítéséhez. A magánfinanszírozás mítoszának problémája az, hogy azt állítja, a magánfinanszírozásnak kellene az alapértelmezett megoldásnak lennie, figyelmen kívül hagyva annak hiányosságait és a közszféra vagy alternatív modellek potenciális előnyeit.

A New Economics Foundationnál végzett legújabb kutatásunk azt mutatja, hogy nincs egyértelmű gazdasági bizonyíték arra, hogy a magánfinanszírozás kedvezőbb lenne az adófizetők vagy a szolgáltatásokért fizetők számára. Ha az infrastrukturális projektek bevételt tudnak generálni a magánvállalatok számára, akkor azt a közszféra számára is megtehetik. Ahelyett, hogy a magántulajdonú projektek támogatásával járó költségeket viselné, a projekt teljes tulajdonjogának megtartásával a közszféra végső soron hosszú távú költségvetési hozamra tehetne szert. A hamburgi villamosenergia-hálózat újra önkormányzati tulajdonba vétele egy ilyen példa. 2024-ben körülbelül 109 millió euró nyereséget termelt a város számára.

A költséghatékonyság, a fogyasztói árak, a foglalkoztatási feltételek és a szolgáltatásnyújtás tekintetében a magántulajdon gyakran nem a jobb választás. A privatizációt összefüggésbe hozták a magasabb villamosenergia-árakkal, a foglalkoztatási bizonytalanság növekedésével és a postai ágazatban végrehajtott leépítésekkel, valamint a kórházak Covid-19-járványra való felkészültségének csökkenésével Európa-szerte. Míg a befektetők profitálnak, a munkavállalók és a polgárok viselik a költségeket.

A magántőke természetéből adódóan olyan területekre irányítja a forrásokat, ahol a hozam a legmagasabb, nem pedig oda, ahol a szükség a legnagyobb.

Legalább négy strukturális tényező magyarázhatja, miért számol fel a magánszektor általában magasabb díjakat, miközben kevesebbet fektet be a munkahelyteremtésbe és a szolgáltatásnyújtásba.

Először is, a magánszektor tőkeköltsége általában sokkal magasabb. A legtöbb uniós kormány jelenleg 3,5–5 százalékos kamatú 30 éves kötvényeket bocsát ki. Ezzel szemben a magán infrastrukturális alapok általában 12–16 százalékos vagy annál magasabb hozamot tűznek ki célul. Ez határozza meg, hogy a tőkeberuházók mit követelnek, amikor tőkét fektetnek be egy projektbe, és hogy a felhasználóknak vagy az adófizetőknek végül mit kell fedezniük a számlák vagy az állami támogatások révén.

Másodszor, az ösztönzőszerkezetek eltérőek. A magánvállalatokat a profit motiválja, míg a hatóságok általában szélesebb körű társadalmi célokat követnek, mint például a jövedelem újraelosztása vagy a közegészségügy. A Corporate Europe Observatory például megállapította, hogy az egészségügy privatizációja Európa-szerte oda vezetett, hogy a magánszolgáltatók a magasabb kockázatú és alacsonyabb jövedelmű betegek helyett a kisebb kockázatú és jobban fizető betegeket választják ki.

Harmadszor, számos infrastrukturális ágazat, például a víz- vagy villamosenergia-hálózatok, természetes monopóliumok. Természetes monopóliumról akkor beszélünk, ha egyetlen szolgáltató képes az egész piacot alacsonyabb költséggel ellátni, mint bármely versenytárs vállalatok kombinációja, jellemzően a magas fix költségek és a jelentős méretgazdaságosság miatt. Például a Common Wealth által készített jelentés az Egyesült Királyság főbb villamosenergia- és gázszolgáltató hálózatairól feltárta, hogy a megélhetési költségek válsága közepette a vállalatok ki tudták használni természetes monopóliumaikat, és 2017 és 2021 között összesen 2,4–3,6 milliárd font osztalékot fizettek ki a részvényeseknek.

Végül, bár a hatékony szabályozás enyhítheti a fenti hiányosságok egy részét, az elmúlt évtizedeket a szabályozás hiánya jellemezte.

A tendencia pedig rossz irányba halad, mivel a Bizottság átfogó deregulációt folytat, az energiarendszertől a digitális technológiákig és az élelmiszerbiztonságig.

Ezeket a strukturális problémákat egyetlen kormányzati politika sem tudja teljes mértékben megoldani. A magántőke természetéből adódóan olyan területekre irányítja a forrásokat, ahol a hozam a legmagasabb, nem pedig oda, ahol a szükség a legnagyobb. A társadalom számára létfontosságú és a környezetvédelem szempontjából szükséges beruházásokat, amelyek nem érik el a hozamküszöböt, egyszerűen nem veszik figyelembe. A magánfinanszírozásra való túlzott támaszkodás tehát nem csupán azzal a kockázattal jár, hogy rosszabb eredményeket hoz; hanem olyan logikát is megerősít, amelyben a lehetséges határait a befektetők, nem pedig a polgárok húzzák meg. Ezért elengedhetetlen, hogy a társadalom tudatos döntéseket hozzon arról, hol és hogyan kell szerepet játszania a magánfinanszírozásnak, ahelyett, hogy alapértelmezésként az infrastruktúra finanszírozásának és megvalósításának széles területeit a magánszektorra ruházná át.

Tényeken alapuló megközelítés

Ahelyett, hogy a magánfinanszírozás iránti helytelen lojalitáshoz ragaszkodnának, a döntéshozóknak szisztematikus megközelítést kellene alkalmazniuk annak meghatározásához, hogy a társadalmi érdekeket mikor szolgálja jobban az állami vagy a magánszféra általi megvalósítás.

Ahelyett, hogy kizárólag a közvetlen állami kiadásokra koncentrálnának, a döntéshozóknak a pénzügyi szempontok teljes spektrumát figyelembe kell venniük: a projekt megvalósítási költségeit, a bevételi forrásokat és a finanszírozási költségeket. Ezen felül be kell vonni a szélesebb körű gazdasági hatásokat, az úgynevezett „multiplikátorhatásokat” is, mivel az infrastrukturális projektek fokozhatják a gazdasági tevékenységet és növelhetik az adóbevételeket a környező területeken.

Fontos, hogy a nem pénzügyi szempontokat is figyelembe vegyék. Az olyan tényezőknek, mint a környezeti következmények, a közösségi tulajdonból származó helyi előnyök és a stratégiai motivációk – például az energiabiztonság biztosítása érdekében az energiahálózat állami tulajdonba vétele – részét kell képezniük a megalapozott döntésnek. Ellenkező esetben a kormányok továbbra is átadják a kritikus infrastruktúrát magánszereplőknek, ami hosszú távon káros hatással lesz a társadalomra és a környezetre.

Ehhez a makrogazdasági politika szélesebb körű átalakítására van szükség az elégtelen beruházások alapvető okainak kezelése érdekében. Az évtizedek óta tartó megszorítások és szigorú költségvetési szabályok önmagát fenntartó ciklust hoztak létre. Ahogy a kormányok csökkentik az állami beruházásokat és kiszervezik azokat a magánszektorba, elveszítik az intézményi kapacitást, a szakértelmet és a befolyást ahhoz, hogy maguk valósítsák meg az infrastruktúrát, így egyre inkább függővé válnak a magánszereplőktől, és egyre kevésbé képesek saját feltételeiket diktálni.

Azt a tényt, hogy a megszorítások inkább gátolják, mint ösztönzik a gazdasági prosperitást, a Nemzetközi Valutaalap egy közelmúltbeli kiadványa is kiemelte. A kiadványból kitűnik, hogy átlagosan a közpénzügyi hiány csökkentését célzó megszorító politikák – az adóbevételekre és a gazdasági tevékenységre gyakorolt negatív hatások miatt – növelhetik az adósság/GDP arányt. E körforgás megtörése érdekében a kormányoknak át kell gondolniuk a megközelítésüket, és úgy kell kialakítaniuk a fiskális politikát, hogy az teret adjon a közinfrastruktúra-beruházásoknak ott, ahol az a társadalom legjobb érdekeit szolgálja.

A demokrácia fenyegetettsége

Az infrastruktúra nem csupán pénzügyi eszköz – hanem egy működőképes társadalom alapja. Meghatározza, hogyan közlekedünk, hogyan tanulunk és hogyan gondoskodnak rólunk. Ezeket a döntéseket nem a piacnak kell meghoznia, hanem demokratikus megfontolás útján.

Ahogy a kormányok lefaragják az állami beruházásokat és kiszervezik azokat a magánszektorba, elveszítik az intézményi kapacitást, a szakértelmet és a befolyást ahhoz, hogy maguk valósítsák meg az infrastruktúrát, így egyre inkább függővé válnak a magánszereplőktől, és egyre kevésbé képesek diktálni a feltételeiket.

Az, hogy az állam nem képes biztosítani a polgárok számára szükséges infrastruktúrát, a demokrácia elleni fenyegetést jelent. Erre rávilágított a német konzervatív közlekedési miniszter, Patrick Schnieder is, az ország vasúti hálózatának siralmas állapotával kapcsolatban. Ezt a folyamatot Valenciában is figyeljük, ahol a szélsőjobboldali Vox párt az árvizeket ugródeszkaként használta mind a kormányellenes, mind a klímapolitika-ellenes retorikához.

A valenciaiak jövőre az urnákhoz vonulnak. A legfrissebb előrejelzések szerint a Vox 24,4 százalékkal vezet – ami a jelenlegi eredményük kétszerese. Ugyanakkor a szakértők arra figyelmeztetnek, hogy az árvizeket követő infrastrukturális fejlesztések elmaradtak, vagyis nincs garancia arra, hogy ugyanez ne történhetne meg újra. Ahelyett, hogy közös jövőnket olyan szereplőkre bíznánk, akiknek nincs demokratikus mandátumuk annak alakítására, a hatalmat vissza kell adni a lakosságnak.

A Green European Journal cikke. A cikket a Zöld Hang a Green European Journal engedélyével fordította  és közölte. Az eredeti cikk elolvasható itt.

A Miért nem oldja meg a piac Európa infrastrukturális válságát? bejegyzés először Magyarország zöld hangja-én jelent meg.

Újrahasználati központok, házhoz menő lomtalanítás, a hulladék korábbi szétválogatása, a lomisok szabályozott bevonása, több és könnyebben elérhető hulladékudvar – javaslatok és dilemmák a lomtalanítás jövőjével kapcsolatban. Letenyei Lászlót, a Budapesti Corvinus Egyetem egyetemi docensét, Szabó Györgyöt, a Humusz Szövetség Zero Waste programvezetőjét és Ferenczi Attilát, a Reco Waste Management Kft. társtulajdonosát kérdeztük.

Évente visszatérő kép a magyar városokban, hogy bútorok, matracok, szőnyegek, ruhák és háztartási tárgyak lepik el néhány napra az utcákat, miközben a lomok körül szinte azonnal megjelennek azok is, akik még használható tárgyakat vagy értékesíthető anyagokat keresnek. Abban mindenki egyetért, hogy a lomtalanítás ingyenes és fontos közszolgáltatás, abban azonban már koránt sincs egyetértés, hogy a jelenlegi formája megfelel-e egy korszerű hulladékgazdálkodási rendszernek.

Ferenczi Attila, a Reco Waste Management Kft. alapítója és társtulajdonosa szerint a kérdés nem fekete-fehér.

„A lomtalanítás jó, és kell is, hogy legyen. Az is jó, hogy díjmentes, mert ez egy igazi közszolgáltatási feladat” – mondja Ferenczi. „Azzal viszont már van probléma, ahogyan mindez ma a közterületeken megvalósul. Koszos, sokszor tűzveszélyes, és olyan hulladékok is kikerülnek, amelyeket nem is lehetne így kidobni. Kontrollálatlan az egész, és ez nem jó.”

Ferenczi szerint nem érdemes pusztán azért ragaszkodni a jelenlegi rendszerhez, mert ezt szokta meg a lakosság.

„Ne azért csináljuk így, mert eddig is így csináltuk. Ez már nem egy modern megoldás, és nem támogatja igazán a körforgásos gazdaságot. Inkább azt kellene végiggondolnunk, milyen rendszer segítene abban, hogy minél több anyagot vissza tudjunk forgatni.”

Ami még használható, ne váljon hulladékká

A változás egyik legfontosabb eleme az lehetne, hogy a lomtalanítás ne automatikusan a tárgyak hulladékká válását jelentse. Egy használható szék, asztal, szőnyeg vagy más háztartási eszköz sok esetben még éveken keresztül betölthetné eredeti funkcióját.

„Szerintem az újraelosztásban sokkal nagyobb szerepet kaphatnának például a még jó állapotban lévő bútorok és a szőnyegek. Ami még használható, annak nem feltétlenül a hulladékban van a helye. Sokkal jobb lenne, ha el lehetne juttatni azokhoz, akiknek szükségük van rá” – mondja Ferenczi.

Ehhez szerinte olyan újrahasználati központokra lenne szükség, ahol a lakosság egyszerűen, lehetőleg díjmentesen leadhatná a számára feleslegessé vált, de még használható tárgyakat. Ezek aztán kedvezményesen vagy akár ingyenesen kerülhetnének új tulajdonoshoz.

„Valahogy pozitívan is kellene ösztönözni az embereket arra, hogy ne kidobják azt, ami még használható. Legyen egyszerűbb és előnyösebb újrahasználatra leadni, mint hulladékként megszabadulni tőle.”

Hasonló problémát lát Szabó György, a Humusz Szövetség Zero Waste programvezetője is. Szerinte a jelenlegi lomtalanítás nem jó megoldás, mert olyan dolgok is hulladékká válnak, amelyeknek nem kellene annak lenniük. A még használható bútorok, illetve az egyébként nem a lom kategóriájába tartozó, de sokszor a lomtalanításkor kikerülő elektronikai eszközök, könyvek, ruhák esetében először az újrahasználat és az újraelosztás lehetőségét kellene megteremteni.

Erre már van példa Franciaországban, ahol a bútorokra kiterjesztett gyártói felelősségi (EPR) rendszer vonatkozik, amely a háztartásokban és a vállalkozásoknál keletkező bútorhulladékot egyaránt lefedi. A rendszer ösztönzi a bútorok újrahasználatát és újrafeldolgozását, például a fa és a matracok hasznosítását. Emellett kiemelt szerepet ad a szociális gazdaság szereplőinek: hozzáférést biztosít számukra a begyűjtött bútorokhoz, hogy a még használható darabokat kiválogassák, megjavítsák és újrahasználják. A megfelelő minőségű felesleges bútorokat olyan szervezeteknek kell átadni, amelyek az átvett mennyiség legalább 60 százalékát újrahasználják.

Szabó itthon a lakossági lomtalanításnál a házhoz menő megoldást tartaná előrelépésnek: az utcára történő tömeges kipakolás helyett a lakók előzetesen megrendelhetnék az elszállítást.

Megkérdeztük a Budapesti Corvinus Egyetem lomtalanítással foglalkozó kutatásának vezetőjét, Letenyei László egyetemi docenst is, aki szerint a rendszer átalakításánál az állampolgári nevelés kérdését sem lehet megkerülni.

„Szerintem a lomtalanításnál az egyik kulcskérdés az állampolgári nevelés, vagyis hogy az emberek pontosan tudják, mit lehet és mit nem lehet kirakni. Ma sokan úgy vannak vele, hogy itt a lomtalanítás, végre mindentől meg lehet szabadulni. Így kerülnek az utcára megmaradt festékek, hígítók, akkumulátorok vagy éppen autógumik is, pedig ezeket egyáltalán nem lenne szabad kitenni. Ráadásul éppen ezek okozhatják a lomtalanítás legnagyobb környezeti kárát. A lomtalanításnak elsősorban a nagyméretű tárgyakról, például a bútorokról kellene szólnia, amelyektől más módon nehéz megszabadulni” – mondta Letenyei.

A kérdés azért összetettebb, mert az utcára kitett tárgyak egy része már most sem kerül a hivatalos hulladékkezelésbe. A lomisok sok mindent kiválogatnak, továbbértékesítenek vagy saját háztartásukban használnak fel.

A lomizás haszna és kockázatai

A Budapesti Corvinus Egyetem 2024-es kutatása ennek az informális rendszernek a társadalmi és gazdasági jelentőségére hívta fel a figyelmet. A kutatók becslése szerint egy-egy budapesti lomtalanításban több ezer ember vehet részt, a tevékenységből származó bevételek pedig ennél jóval szélesebb családi kör megélhetéséhez járulhatnak hozzá. A kutatás arra is rámutatott, hogy a lomisok tevékenysége csökkentheti a végül elszállítandó hulladék mennyiségét, hiszen számos használható tárgy és értékesíthető anyag még az elszállítás előtt kikerül a hulladékáramból.

„Érdemes lenne bevonni azokat a lomis vállalkozókat, akik egyébként is megjelennek a lomtalanításoknál. Akár a közszolgáltató partnerei is lehetnének: kaphatnának valamilyen jogosultságot arra, hogy segítsenek a lomok szétválogatásában. Már ott helyben külön kupacokba vagy konténerekbe kerülhetnének a különböző típusú tárgyak, és lehetne egy olyan rész is, ahonnan a lomisok elvihetnék azt, amiben még látnak értéket. Így sokkal szelektívebben lehetne lomtalanítani, és kevesebb minden végezné automatikusan hulladékként” – tette hozzá Letenyei.

Ferenczi Attila azonban fenntartásokkal kezeli ezt a megközelítést.„Az informális újrahasználat társadalmi és környezeti hasznát nem érdemes vitatni. A kérdés inkább az, hogy a kiválogatott tárgyak és anyagok további útja mennyire követhető. A körforgásos gazdaság szempontjából nemcsak az fontos, hogy valami kikerüljön a hulladékáramból, hanem az is, hogy utána valóban biztonságos és fenntartható módon hasznosuljon.”

Példaként egy kidobott hűtőszekrényt említ. „A hűtőből kiszerelik azt, aminek értéke van, például a fémalkatrészeket. De mi történik azzal, amit már nem tudnak hasznosítani? Hova kerül a maradék? Ez így nem nyomon követhető.” Hasonló kérdéseket vet fel szerinte a lomtalanításból származó fa felhasználása is.

„Halljuk, hogy a lomtalanított fával fűtenek. De vajon jó-e, ha egy összeragasztott, műanyaggal bevont vagy festett bútorlapot betesznek a kályhába? Vagy akár műanyagot, ruhát égetnek el? Egyértelműen nem. Az újrahasználatot támogatni kell, csak jobb lenne, ha mindez irányított módon történne.”

Ferenczi szerint azért is visszás a helyzet, mert miközben az informális rendszerben alig követhető, mi történik a lommal, a hulladékkezeléssel foglalkozó cégeknek szigorú szabályokat kell betartaniuk.

 „A szabályozott hulladékgazdálkodás egyik alapelve a nyomon követhetőség: egy vállalkozásnak dokumentálnia kell, milyen hulladékot vett át, és az milyen kezelési útvonalon haladt tovább. Érdemes lenne arra törekedni, hogy a lomtalanítás teljes rendszerében ugyanez az átláthatóság érvényesüljön.”

A Corvinus kutatása során ugyanakkor az is kiderült, hogy a nagyvárosi lomtalanításoknál a kipakolás ellenőrzésének nincs egyértelmű gazdája.

„Az FKF/MOHU dolgozóinak sem és a budapesti kerületek közterületfelügyelőinek sincs kapacitása arra, hogy a lom kihelyezését felügyeljék, koordinálják a szelekciót. Van tehát egy olyan feladat, amelynek jelenleg nincs igazán gazdája. Ehhez jön hozzá, hogy maga a lomizás is furcsa jogi helyzetben van: aki hozzányúl a kirakott lomokhoz, az szabálysértést követ el. Fontos lenne legalizálni a lomizást, bevonni a lomis vállalkozókat, így a lomizás nem szabálysértés lenne, hanem egy szabályozott tevékenység” – hangsúlyozta Letenyei.

A lomot már a begyűjtés előtt szét kellene válogatni

Ferenczi szerint a korszerűbb lomtalanítás egyik alapja az lehetne, hogy a lakosság már a leadáskor különválassza a különböző anyagokat.

„Az lenne jó, ha természetessé válna, hogy nem mindent egy kupacba rakunk ki. Külön legyen a textil, a fa, a papír, a gumi, az üveg, a műanyag és a fém. Ezeket így sokkal nagyobb eséllyel lehet újrahasznosítani.”

Egy kidobott kanapé például nem egyetlen hulladékfajta: van benne fa, textil, szivacs, műanyag és fém. Ha mindez összekeverve kerül a begyűjtésbe, sokkal nehezebb később szétválasztani.

„Egy bútornál például az lenne jó, ha szétszedve, anyag szerint csoportosítva lehetne leadni. És ha valaki ezt megteszi, akkor ne kelljen érte fizetnie. Kell valamilyen motiváció, mert az anyagi ösztönzés igenis számít.”

Minél korábban választják külön a különböző anyagáramokat, annál nagyobb az esély arra, hogy azok valóban újrahasznosításra kerüljenek, és ne égetőben vagy lerakóban végezzék. Ferenczi szerint saját vállalatuk működése is azt bizonyítja, hogy a szelektív lomtalanításnak konkrét pénzügyi előnye lehet.

Magyarországon már működnek olyan rendszerek, amelyekben előzetesen bejelentett helyszínre mennek ki a lomért, bár ez egyelőre a gyakorlat kisebb részét jelenti.

„A kisebb településeken, ahol házhoz menő lomtalanítás működik, ez valamennyire megoldható, hiszen ott eleve ellenőrizhetőbb, hogy mit adnak át. A nagyvárosokban viszont más a helyzet. Szerintem ott, a kipakolás pillanatában kellene eldőlnie, hogy mi kerülhet az utcára, és mi nem. Ha már minden egy kupacban van, sokkal nehezebb szétválogatni. A bútorok újrahasznosításával kapcsolatban egyébként vannak kétségeim, szerintem ez sok esetben inkább illúzió” – fogalmazott Letenyei.

Ferenczi szerint ugyanakkor nincs feltétlenül egyetlen, az egész országban alkalmazható modell.

„Szerintem le kellene ülni, és régiónként végiggondolni, mi működne jól. Ehhez társadalmi, vállalati és kormányzati egyeztetés kellene. Nem biztos, hogy mindenhol pontosan ugyanaz a megoldás a jó.”

Külföldi példaként Ferenczi Szlovéniát említi.

„Ott például jól működik a rendszer. Több a hulladékudvar, jobb az ellátottság, autóval könnyebben elérhetők ezek a helyek. Ha azt szeretnénk, hogy az emberek megfelelő helyre vigyék a hulladékot, akkor meg is kell teremteni ennek a lehetőségét.”

Mit változtathat a MOHU-koncesszió felülvizsgálata?

Ferenczi szerint a MOHU-val szemben nagyok a várakozások, mert egy megfelelő tőkével és országos szervezési háttérrel rendelkező vállalat rövid idő alatt is jelentős rendszerszintű változásokat tud végrehajtani.

„A palackvisszaváltási rendszer felfuttatása megmutatta, hogy rövid idő alatt is fel lehet építeni egy országos rendszert, amely jelentős változást ért el a lakossági hulladékkezelési szokásokban. Érdemes lenne megvizsgálni, hogy ennek a szervezési folyamatnak mely elemei alkalmazhatók más hulladékáramok, így a lomtalanítás esetében is.”

A lomtalanításnál azonban szerinte nem az lenne az igazi változás, ha ugyanazt a lomot egyszerűen más módon szállítanák el. A cél az lenne, hogy eleve kevesebb tárgy váljon hulladékká, és ami mégis azzá válik, annak minél nagyobb részét anyagában hasznosítsák.

A változtatás nemcsak lehetőség, hanem egyre inkább szükségszerűség is. Magyarországnak az uniós előírásoknak megfelelően 2035-re 65 százalékos szintre kell emelnie a települési hulladék újrahasználatra való előkészítésének és újrafeldolgozásának arányát.

„Nincs mindenre kiterjedő, pontos adatunk arról, hogy most hol tartunk, de nagyjából 30–35 százalék körül lehet az újrahasznosítás. Ehhez képest kell eljutnunk a 60–65 százalékos szintig. Vannak anyagok, amelyekkel jól állunk, másokkal viszont nagyon rosszul” – mondja Ferenczi.

„A 21. századi, szelektív lomtalanítás nagyon jó eszköz lehetne erre, mert rengeteg különböző anyagot érint. Nem az a kérdés, hogyan tudjuk minél gyorsabban eltüntetni a lomot az utcáról, hanem az, hogy abból mennyit tudunk ténylegesen visszaforgatni.”

A szakmai párbeszéd minderről már elindult. A Környezetvédelmi Szolgáltatók és Gyártók Szövetsége (KSZGYSZ) – amelynek a Reco Waste Management Kft. is tagja – szakmai anyagot állított össze és nyújtott be az új minisztériumnak, amelynek egyik célja a szemléletformálás és a körforgásos gazdaságot támogató megoldások ösztönzése.

„Már beszélünk róla, és ez fontos. A következő lépés az lenne, hogy a vállalatok, a társadalmi szervezetek és a döntéshozók közösen gondolják végig, hogyan lehetne ezt jobban csinálni. Nem a lomtalanítás megszüntetése a cél, hanem a továbbfejlesztése. Olyan rendszert kell kialakítani, amely egyszerre kényelmes a lakosságnak, átlátható a hulladékgazdálkodás számára, és a lehető legtöbb tárgyat, illetve anyagot képes visszavezetni a körforgásba” – mondja Ferenczi Attila.

Fotó: wiikipedia

A Kevesebb hulladék, szabályozott lomizás – így változhatna a lomtalanítás bejegyzés először Magyarország zöld hangja-én jelent meg.