Legfrissebb

Vajon valóban az szolgálja legjobban az erdők érdekeit, ha megtiltjuk a fakivágásokat? És miből finanszírozható a természetvédelmi célú erdőkezelés? Ezekről a kérdésekről beszélgetett Szilágyi László a Zöld Hang stúdiójában Standovár Tibor ökológussal, az ELTE docensével.

A nyári fakivágási moratórium komoly várakozásokat keltett a természetvédők körében, ugyanakkor bizonytalanságot okozott az erdőgazdálkodóknál. A szeptember végéig tartó átmeneti időszak lehetőséget teremthetett volna az erdőgazdálkodás szabályainak újragondolására, ám Standovár Tibor szerint az ehhez rendelkezésre álló idő kevésnek bizonyult.

A műsorban idézett miniszteri tájékoztatás szerint 1441 védett erdőrészletet vizsgáltak felül, és ezek 35 százalékában továbbra is fennmarad a fakivágási tilalom. A száz évnél idősebb, magas természetességű állami erdőállományok is teljes körű védelmet kapnak az ígéret szerint. Az azonban még nem minden részletében világos, hogy a korlátozások milyen jogi és gyakorlati megoldások révén érvényesülnek.

Nem minden fakivágás árt az erdőnek

A természetvédők számára érthető elvárás, hogy a védett területeken ne folyjon gazdasági célú fakitermelés. Csakhogy a magyar erdők jelentős része évszázados emberi beavatkozások nyomán alakult ki, és messze áll attól a természetes állapottól, amelyet a természetvédelem ideálisnak tekint.

A hagyományos, úgynevezett vágásos erdőgazdálkodás következtében sok erdőrészletben hasonló korú és méretű fák találhatók, miközben hiányoznak a természetes erdőkre jellemző változatos korosztályok, fafajok és élőhelyek.

Standovár szerint ezért bizonyos esetekben éppen az erdő természetesebbé alakításához van szükség tudatos beavatkozásra. Ilyen lehet kisebb lékek kialakítása, az újulat segítése vagy az őshonos fafajok visszatelepítése. Más erdőkben viszont éppen a be nem avatkozás szolgálhatja legjobban a természetvédelmet.

A megoldás tehát nem a teljes fakivágási tilalom és a korlátlan gazdálkodás közötti egyszerű választás. Az erdők állapota és adottságai alapján kell eldönteni, hol milyen beavatkozás indokolt.

Az örökerdő sem csodaszer

A hazai erdők túlnyomó részét jelenleg vágásos üzemmódban kezelik. Ennek egyik alternatívája az örökerdő-gazdálkodás, amelynek lényege, hogy az erdő megújulása során is fennmaradjon a folyamatos erdőborítás.

Ez nemcsak természetvédelmi szempontból lehet előnyös, hanem a klímaváltozáshoz való alkalmazkodást, a talaj és a vízkészletek védelmét is segítheti.

Az átállás azonban hosszú folyamat. A meglévő erdőállományok eltérő adottságai, az egyre gyakoribb aszályok, az idegenhonos kártevők és a vadállomány hatásai miatt nem mindenütt lehet azonos módszereket alkalmazni.

Standovár példaként említi a Mecsekerdő munkáját, ahol már korábban elindult a hagyományos vágásos gazdálkodástól való eltávolodás. Az ottani tapasztalatok ugyanakkor azt is mutatják, mennyire megnehezíti az átállást a klímaváltozás, különösen a bükkösök esetében.

A túlszaporodott vadállomány az egyik legnagyobb akadály

A beszélgetés egyik hangsúlyos témája a vadállomány erdőkre gyakorolt hatása volt. A nagy létszámú növényevő vadállomány sok helyen megakadályozza az erdők természetes megújulását: a fiatal fák hajtásait és az aljnövényzetet lerágják, ami hosszú távon az erdők fajösszetételét és alkalmazkodóképességét is károsíthatja.

A probléma nem csupán az erdőfelújítás költségeiről szól. A változatos aljnövényzet eltűnése a talajra, a vízmegtartásra és az erdei élővilág egészére hatással van.

A védekezés ma sok esetben kerítések építésével történik, ám ez költséges és nem jelent valódi rendszerszintű megoldást. Standovár szerint a vadállomány hatásainak kezelése nélkül az örökerdő-gazdálkodásra való átállás is számos helyen kudarcot vallhat.

Az erdők védelmének árát is meg kell fizetni

A természetvédelmi célok megvalósításának másik alapvető akadálya a jelenlegi finanszírozási rendszer.

Az állami erdészeti társaságoknak számos közfeladatot kell ellátniuk, miközben bevételeik legbiztosabb forrása a faanyagtermelés. Ha ezt a bevételt korlátozzák, de a feladatok és kötelezettségek változatlanok maradnak, az feloldatlan ellentmondáshoz vezet.

Standovár ezért fontosnak tartaná egy önálló, természetvédelmi célú erdőkezelési üzemmód bevezetését. Ebben nem a faanyagtermelés vagy a nyereségesség lenne az elsődleges cél, hanem az erdő természeti értékeinek megőrzése, illetve helyreállítása.

Ehhez azonban pénzre, megfelelő szakemberekre és hosszú távú intézményi átalakulásra lenne szükség. A természetvédelmi szempontok érvényesítése nem egyszerűen jogszabályok megváltoztatását jelenti: az erdőgazdálkodás teljes rendszerében szemléletváltásra van szükség.

Tudományos adatok segíthetik a döntéseket

A beszélgetés végén szó esett azokról a kutatásokról is, amelyek az erdők természetességi állapotának felmérését szolgálják.

Standovár több ilyen kutatásban vett részt. A különféle módszertanok az erdők korán és fafajösszetételén túl olyan szempontokat is figyelembe vesznek, mint az állomány szerkezete, a holtfa mennyisége, a vadállomány hatása vagy az erdő történeti folytonossága.

Az egyik országos projektben az erdőállomány-adattár alapján olyan értékelési rendszert is kidolgoztak, amely valamennyi erdőtervezett erdőrészletre alkalmazható.

Az ilyen kutatások segítségével megalapozottabb döntések születhetnének arról, hol van a legnagyobb szükség természetvédelmi beavatkozásra, mely erdők érdemelnek különleges védelmet, és hol indokolt a gazdálkodási módszerek megváltoztatása.

A nyári moratórium így akár egy hosszabb átalakulás első lépése is lehet. A kérdés az, hogy a rövid távú korlátozásokat követi-e a tudományos eredményekre épülő, következetes és finanszírozható erdővédelmi politika.

A Fakivágási moratórium után: mi lesz a magyar erdőkkel? bejegyzés először Magyarország zöld hangja-én jelent meg.

Milyen gyorsan térnek át az országok az elektromos közlekedésre, és mely országok járnak élen ebben a tekintetben? A világ különböző részeiről származó adatokat mutatjuk az ourworldindata.org adatbázisa alapján az elektromos járművek (EV) értékesítéséről és a forgalomban lévő járműállományról.

Az adatok a Nemzetközi Energiaügynökségtől származnak. Az ügynökség minden évben kiadja a „Global EV Outlook” című jelentését.

Nem minden ábra tartamaz adatot hazánkról. A KSH adatai szerint nagyságrendileg az összes magyar személyautó 3%-a lehet tisztán elektromos vagy plug-in hibrid. A 2025 végi adatok alapján így érdemes számolni:

HajtástípusDarabszámAz összes személyautó arányaTisztán elektromoskb. 86–94 ezer2,0–2,1%Plug-in hibrid, hatótávnövelős hibridekkel együttlegalább 44 ezerlegalább 1,0%Együttkb. 130–140 ezerkb. 3,0–3,2%

Az Európai Alternatív Üzemanyagok Megfigyelőközpontja (European Alternative Fuels Observatory) oldaláról tudható, hogy Magyarországon 2025-ben 129 440 új személyautót helyeztek forgalomba, ebből körülbelül 11 ezer volt tisztán elektromos, ami 8,5%. Emellett 6 ezer új plug-in hibrid autót helyeztek forgalomba.

Az elektromos járművek fontos megoldást jelentenek a közlekedés szén-dioxid-kibocsátásának csökkentésében. Az elektromos autók élettartamuk alatt általában alacsonyabb szén-dioxid-lábnyommal rendelkeznek, mint a benzin- vagy dízelautók. Bár a gyártási szakaszban több szén-dioxid kerül kibocsátásra, ez az „szén-dioxid-adósság” általában gyorsan megtérül, miután az autók forgalomba kerülnek. A szén-dioxid-megtakarítás nagyobb azokban az országokban, ahol a villamosenergia-termelés összetétele tisztább, és ez a megtakarítás tovább fog növekedni, ahogyan az országok folytatják villamosenergia-hálózatuk dekarbonizálását.

A Magyarország számokban: az elektromos autók terjedése bejegyzés először Magyarország zöld hangja-én jelent meg.

Éppen akkor válik könnyebbé számos zártkerti ingatlan művelés alóli kivonása, amikor az Otthon Start már külterületi lakóingatlanok megvásárlására is igénybe vehető. A városok peremén fekvő egykori szőlőhegyek és zártkertek azonban nem egyszerűen beépítésre váró területek: a lakhatás mellett teret adnak a gazdálkodásnak és a rekreációnak, jelentős növényzetük pedig a városi hőség mérséklésében is szerepet játszhat. Vasárus Gábor László és Lennert József, az ELTE KRTK Regionális Kutatások Intézetének kutatói szerint ezért nem lehet minden zártkertet egyformán kezelni: mást kívánnak a már jórészt beépült területek, és mást azok, ahol a kertművelés és a zöldfelületi jelleg még megőrizhető.

Szerzők: Vasárus Gábor László és Lennert József, az ELTE KRTK Regionális Kutatások Intézete kutatói

A cikk forrása a Másfélfok. A Zöld Hang a cikket a Másfélfok szerkesztősége engedélyével vette át.

Ha szeretnénk megérteni, mi történt városainkkal elmúlt évszázadokban, elég rápillantanunk Kecskemét példájára. Az 1780-as években készült első katonai felmérés még a törökkorban kialakult, mintegy 2 km2 es városmagot ábrázolja, amely nem terjeszkedett túl a várost egykor övező palánkfalon. Ezzel szemben a várost széles karéjban övezték a szőlőhegyek, a magasabb homokhátakat elfoglalva. A szőlőhegyek, amelyek nevükkel ellentétben nem csak a hegy- és dombvidékeken, hanem az alföldi magasabb térszíneken, például vízmentes buckahátakon is kialakultak, kezdetben specializált mezőgazdasági szerepet töltöttek be, azonban az évszázadok során komplex, mezőgazdasági-rekreációs funkciójú területté, a városi zöldfelületek fontos elemévé váltak. A kecskeméti szőlőhegyek 29 km2-es összkiterjedése ekkor még többszörösen meghaladta a beépített területet. Napjainkra ez az arány megfordult: a központi belterület tesz ki immár 29 négyzetkilométert, míg a volt szőlőhegyek területe felére zsugorodott, és a megmaradt 15 km2 eredeti funkciója is jelentős csorbát szenvedett.

Kecskemét központi belterületének kiterjedése és szőlőhegyeinek visszaszorulása Szőlőhegyek és zártkertek: a városi terjeszkedés ütközőzónái

Sok más hazai településhez hasonlóan a városi szétterjedés egyik jelentős hulláma Kecskeméten is a 19-20. század városfejlődési aranykorához köthető. A kertes övezetekből jellemzően magasabb státuszú funkciók haraptak ki területet, mint a közkórház, süketnémák intézete, tanítói árvaház. Ezzel párhuzamosan megkezdődött a kecskeméti villanegyed kiépülése, közvetlenül a város peremén, szintén a szőlőhegyek rovására. Ez rámutat arra, hogy a szőlőhegyek már a századfordulón is vonzották a magasabb státuszú kiköltözőket, akik kombinálni kívánták a kellemes környezetet, a nagyobb építési területet és a városközpont közelségét – motivációk, amelyek mai napig e térszínek átalakulását adják. Eközben a külterületi, korábban időszakos tartózkodást szolgáló épületek sok esetben állandó lakóhellyé váltak – gyakran a szegényebb rétegek számára egyetlen lakhatási lehetőségként.

Kecskeméten a szocializmus kettős változásokat hozott. Egyrészt a szőlőhegyek nagy része áldozatul esett a tervezett városbővítéseknek (Kecskemét legnagyobb lakótelepe, a Széchenyiváros is a Máriahegy nevű volt szőlőhegy területére épült), míg a megmaradt szőlőhegyeket zártkertként szervezték újjá. A zártkerteket az államszocialista rezsim a kollektivizált, nagyüzemi mezőgazdaság hiányosságait és a társadalmi igényt felismerve szervezte meg, a kiskertes gazdálkodás és hétvégi házas kikapcsolódás vegyes funkciójú színterének szánva e területeket. Az állandó lakóhellyé válást felaprózott parcellákkal és szigorú beépítési korlátokkal igyekeztek fékezni.

A rendszerváltás után a zártkertek átalakulása immár piaci viszonyok között zajlott. Ennek hajtóerői számos tekintetben megegyeznek a korábbi időszakokéval. A családi házas környezetbe való kiköltözés, a belterületinél rendszerint alacsonyabb ingatlanárak és a viszonylag nagy telkek vonzóvá tették a kerteket a tehetősek és a városokból a megemelkedett rezsiköltségek miatt kiszorulók számára egyaránt. Ez utóbbi társadalmi csoport nem ritkán lakhatásra alkalmatlan épületeket (így például gyümölcstárolókat) használ kényszerlakásként. A településtest peremén fekvő zártkertek így fokozatosan a városhatáron belüli szuburbanizáció sajátos célterületeivé váltak. Mára ez olyan átmeneti, városkörnyéki térséggé vált, amelyekben a kiskertes művelés, az üdülés visszaszorul, az állandó lakhatás pedig általánossá válik. Ugyanazon a területen jelenhetnek meg a kedvező környezetet kereső, magasabb státuszú kiköltözők, a megfizethető lakhatás hiánya miatt külterületre szoruló háztartások, a régi kerttulajdonosok és az aktív gazdálkodók.

A zártkert, mint különböző társadalmi csoportok olvasztótégelye A beépüléssel nőnek a konfliktusok és fogynak a zöldfelületek

A 21. században, a tomboló klímaválság beköszöntével e volt szőlőhegyek és zártkertek új funkcióval gazdagodtak: ez a klímavédelem. E területek mind a környező városszövethez, mind a szántóföldekhez képest jelentékenyebb növényborítottsággal, gyakran idős faállománnyal rendelkeznek, így kiterjedt zöldfelületként vesznek részt a klímaváltozással szembeni küzdelemben, a városi hőszigethatás mérséklésében.

A városi szétterjedés (urban sprawl) jelensége azonban e térszínek fennmaradását veszélyezteti. E területek lakóövezetté válása, a zártkertből kertvárossá átalakulás nem mentes a társadalmi, környezeti konfliktusoktól és a korábbi vegyes funkció eltűnésével járhat.

A zártkertekben növekvő társadalmi különbségek mellett az eltérő életmódok és életritmusok is a konfliktusok bölcsői. Az új lakók számára a mezőgazdasági műveléssel járó zaj, por, növényvédelmi munka vagy gépforgalom a zavaró, míg a gazdálkodók tevékenységét a sűrűsödő lakófunkció és az ezzel együtt növekvő elvárások korlátozzák.

E folyamat súlyos környezeti következményekkel járt. A zöldterületek fokozatos visszaszorulásának egyik kézenfekvő oka az épületek által elfoglalt területek bővülése – egyes mintaterületeinken a házaknak több, mint 50%-a volt teljesen illegálisan épült, informálisan bővített. A másik ok a közlekedési kényszer, amit a városközponttól való távolság és a tömegközlekedési lehetőségek hiánya erősít. Az épületek bővítésének, korábbi utak szélesítésének, lebetonozott autóbeállók kialakításának gyakran idős faállomány esik áldozatul. Noha a kiköltözőket gyakran a zöldövezeti jelleg vonzza a zártkertekbe, a nyírt füves, kavicsos vagy térkövezett udvarok nem töltik be a korábbi növényzet klímavédelmi szerepét. A környezeti problémák másik csoportja, mint például a hulladékégetés, az alacsony státuszú kényszerkiköltözőkhöz köthető. Az eredeti funkció elvesztése gyakran felhagyott, gazdátlan telkeket eredményez, a műveletlen telkek az inváziós fajok – így a mirigyes bálványfa, az akácfélék vagy épp a selyemkóró – terjedését segítik, illetve illegális hulladéklerakóvá válnak.

Az eleve kusza szabályozás mellé most az Otthon Start is új ösztönzést ad a zártkertek beépüléséhez

A funkcióváltást – és sajnos a környezeti károk meglétét is – többféle jogi és településpolitikai lépés is ösztönözhette. A jogkövető magatartást a nehezen áttekinthető (övezeti besorolás, bejegyzett jogi jelleg, telekméret) és hektikusan változó jogszabályi környezet erősen nehezítette. A zártkertet, mint önálló jogi/nyilvántartási kategóriát 1994-ben kivezették a hazai jogrendből, ennek ellenére a későbbi törvények továbbra is hivatkoztak rá, mint korábbi zártkerti jogállású ingatlan, illetve ezen területek művelési kötelezettsége is megmaradt. Az építésügyi törvények (TÉKA) sok esetben telkenként eltérő szabályozásokat írnak elő a telekméret és a bejegyzett jogi jelleg alapján. Így előfordul olyan eset, amikor három egymás mellett álló telekre – melyek egyikét anno bejegyezték zártkertnek, a középsőt már éppen nem jegyezték be ebbe a kategóriába, és a harmadik melyre tanya jogi jelleget jegyeztek be – három nagyon eltérő (3%–10%–40%) beépíthetőség vonatkozhat, ráadásul mindez a helyi szabályozások függvényében ez tovább bonyolódhat.

A szabályok áthágása pedig legtöbbször érdemi következmény nélkül maradt. Így a „szürke” épületbővítéseknek, az idős fák bejelentés nélküli kivágásának kevés gátja akad. A legtöbb újonnan kiköltöző a művelési kötelesség ellenére nem folytat érdemi gazdálkodást ingatlanján. A legtöbb önkormányzat egyszerűen szemet hunyt a zártkerti folyamatok felett, vagy azért, mert adóbevételeket reméltek a beköltözésből, vagy a helyi iparnak kellett az új munkaerő, esetenként pedig egyszerűen sem forrásuk, sem eszközük nem volt fellépni az informális folyamatok ellen vagy fejleszteni a külterületeket. A nagyobb városainkban általánossá váló lakhatási válság szintén arra ösztönözte az önkormányzatokat, hogy lakhatási tartalékterületként gondoljanak a volt zártkertekre. Ezt a kormányzati politika és kommunikáció szintén megtámogatta, többek között az otthonteremtési források, így például az Otthon Start program minden külterületi ingatlanra való kiterjesztésével.

Eközben az önkormányzatok a volt zártkerti ingatlanok művelés alól kivonásának önkormányzati hatáskörbe utalásával (332/2025. (X. 30.) Korm. rendelet) kétélű fegyverrel gazdagodtak. A művelés alóli kivonás lehetősége, az épületállomány utólagos legalizálása, a beépítési feltételek lazítása vagy egyes területek belterületbe vonása rövid távon megoldást kínálhat a már kialakult lakófunkció rendezésére. A belterületbe vonás azonban nem pusztán adminisztratív határmódosítás. Az új közmű-, útfenntartási, közlekedési és közszolgáltatási igényeket is keletkeztet, amely viszont hatalmas költségekkel jár, egyetlen zártkerti utca rendezése is százmilliós tételeket jelent. Épp ezért az önkormányzatok két egymásnak ellentmondó cél között próbálnak egyensúlyozni. Erre szintén jó példa Kecskemét városa, aminek most készülő új településrendezési terve egyszerre tűzi ki célul a kompakt városszerkezet kialakítását, illetve irányozza elő kiterjedt volt zártkertek kertvárosias övezeti besorolású beépülését.

Külföldi példák mutatják: alakulhat jól is a zártkertek sorsa

Azonban a törvényi keretek számottevő mozgásteret is biztosítanak az önkormányzatok számára, hogy a beavatkozás módját a helyi adottságoknak és hosszú távú célkitűzéseknek megfelelően válasszák meg. Azokon a területeken, ahol a lakófunkció már összefüggővé vált, és a mezőgazdasági vagy rekreációs használat csak szórványosan maradt fenn, a rendezetlen állapot tartós fenntartása helyett valóban indokolt lehet a tervezett, ütemezett (hosszú távú) belterületbe vonás, esetenként az üdülőterületté nyilvánítás. Ennek feltétele azonban a közlekedési kapcsolatok, a közműkapacitások, a csapadékvíz-kezelés, az alapellátások elérhetősége és a megőrzendő zöldfelületi elemek együttes vizsgálata. Ez azonban csak akkor opció, ha világos feltételekhez kötött, hosszú távú, alaposan előkészített településszerkezeti döntés áll mögötte.

Más megközelítés szükséges ott, ahol a zártkertek eredeti funkciója még meghatározó, a művelés folytonossága fennmaradt, és a terület zöldfelületi karaktere csak részben sérült. Ezekben a térségekben a beépíthetőség további növelése helyett a kiskertes gazdálkodás, a rekreáció és a közösségi használat feltételeit célszerű megerősíteni. Kutatásunk cseh és lengyel mintaterületeinek jó gyakorlatai, virágzó zártkertjei azt mutatják, hogy ez a környező országokban szintén jelen levő belső szuburbanizációs nyomás ellenére is lehetséges. Ennek egyik eszköze lehet az egy-egy összefüggő kertséget kezelő kertségszövetségek megteremtése, esetleg a rekreációs kertművelés helyi támogatása akár képzésekkel, programokkal. Az ilyen önszerveződő közösségek szerepet vállalhatnának az infrastruktúra fenntartásában és konfliktusok feloldásában is. A kiskerti gazdálkodás számára megőrizni kívánt területek közúti forgalomtól való elrekesztése szintén eltántorítja azokat a potenciális beköltözőket, akik elsősorban napi szintű munkába ingázás kiindulópontjaként tekintenének a vásárolt ingatlanra.

A differenciált szabályozást segítené, ha a településrendezési és építési követelmények között a zártkert önálló, sajátos rekreációs lakóhelyi célú területhasználati kategóriaként is megjelenhetne. Sajnos a jelenlegi törvény a kert művelési ágú mezőgazdasági földekkel egyformán kezeli a tóparti nyaralót és a városperemi kiskerti lakóházat is. Az új külön kategória lehetőséget adna arra, hogy e területeket ne kelljen sem teljes értékű lakóterületként, sem kizárólag mezőgazdasági térségként kezelni – hasonlóan a tanya kategóriához. A szabályozás így a helyi adottságokhoz igazodva rögzíthetné a megengedett funkciókat, a beépítés mértékét továbbá a közösségi infrastruktúra fenntartásának feltételeit. Kiemelt feladat a minimálisan megőrzendő növényborítás biztosítása, azaz a zöldfelületi minimum szigorú 60% feletti megőrzése és ennek szigorú betartatása, hogy a táji jelleg és a zöldfelületi funkció ne vesszen el. Ez hatásosabb eszközöket adhatna az önkormányzatok kezébe a spontán kertvárosiasodás és a teljes változtatási tilalom közötti optimumot jelentő megoldások kialakításához.

A zártkertekre nehezedő nyomás mérséklése végső soron nem választható el a városi szétterjedés egészének fékezésétől. Ehhez a barnamezős területek következetes újrahasznosítására, a meglévő városi lakásállomány energetikai és műszaki megújítására, valamint társadalmilag is hozzáférhető, változatos méretű lakáskínálatra van szükség. Talán a legfontosabb azonban egy olcsó bérlakásprogram lenne az osztrák Gemeindebau mintájára, amely nem szociális lakásokat, hanem jóminőségű, államilag támogatott bérletekkel segíti a pályakezdőket. A zártkertek jövője ezért nem egyszerűen külterületi szabályozási kérdés: annak próbája, hogy a településpolitika képes-e egyszerre kezelni a lakhatási igényeket, a társadalmi egyenlőtlenségeket, a gazdálkodás fennmaradását és a klímaváltozáshoz való alkalmazkodást.

Az FK 146486 számú projekt („Örökös tartalékterületek? Volt zártkertek, szőlőhegyek és üdülőtelepek a városfejlődés szorításában”) keretében 7 magyarországi (5 alföldi és 2 dunántúli) településen, illetve Pozsony, Kassa, Brno és Krakkó több mintaterületén végzünk terepi adatfelvételt, amit statisztikai adatok kiértékelésével és térinformatikai adatelemzéssel egészítünk ki. A kutatás a Nemzeti Kutatási Fejlesztési és Innovációs Alapból biztosított támogatásnak köszönhetően valósulhatott meg.

A cikk forrása a Másfélfok. A Zöld Hang a cikket a Másfélfok szerkesztősége engedélyével vette át.

A Hogy alakul a zártkertek jövője? bejegyzés először Magyarország zöld hangja-én jelent meg.

Az emberiségnek talán súlyos katasztrófákon kell keresztülmennie ahhoz, hogy felismerje: rossz úton jár. Kollár-Klemencz László zenész, író mégis bízik abban, hogy képesek leszünk tanulni a megrázkódtatásokból. A Zöld Hang podcastjában arról beszélt, miért kell újragondolnunk a természethez és önmagunkhoz fűződő viszonyunkat, hogyan segíthet ebben a kultúra, és miért jelenthetnek kiutat a kisközösségek.

Milyen lehet az életünk ötven év múlva? Hogyan találhat vissza az ember a természethez, amelytől egyre inkább eltávolodik? Ezekkel a kérdésekkel foglalkozott az október 3-án megrendezett Világeleje ünnep, amelynek Időutazás egy élhető jövőbe című programján az előadók 2076-ba kalauzolták a közönséget. A Takács-Sánta András humánökológus által elindított mozgalom rendezvényén többnyire pozitív jövőképek rajzolódtak ki.

Az egyik előadó, Kollár-Klemencz László azonban nem gondolja, hogy az emberiség megrázkódtatások nélkül juthat el egy élhetőbb világba. Szilágyi Lászlónak, a Zöld Hang munkatársának arról beszélt, hogy a valódi változáshoz talán előbb szembe kell néznünk jelenlegi életformánk következményeivel.

A katasztrófa mint tanulási folyamat

Kollár-Klemencz szerint a szélsőséges helyzetek képesek megtanítani az embert arra, hogy felülvizsgálja korábbi beidegződéseit. A koronavírus-járványt is ilyen figyelmeztetésként élte meg: egy időre úgy tűnt, hogy a társadalom elkezd másként gondolkodni, de a felismerések hamar feledésbe merültek.

Úgy véli, elképzelhető, hogy nem egyetlen, hanem több súlyos válság kell ahhoz, hogy tömegesen felismerjük jelenlegi fejlődési irányunk tarthatatlanságát. Ennek azonban rendkívül nagy emberi ára lehet.

A zenész-író szerint az olyan kezdeményezések, mint a Világeleje ünnep, fontos gondolatokat fogalmazhatnak meg, és előkészíthetik a változást, de a társadalom mélyreható tanulási folyamatát önmagukban nem helyettesíthetik.

A fordulat ráadásul nem egyszerűen azt jelentené, hogy visszatérünk egy korábbi, természetközelibb életformához. Kollár-Klemencz a boldogságról alkotott elképzeléseinket is megkérdőjelezi. Szerinte tévedés valamiféle végleges, problémamentes állapotot keresni, amelyben végre hátradőlhetünk, és kijelenthetjük, hogy megérkeztünk.

Ehelyett magát az élet folyamatát kellene megtanulnunk szeretni, annak nehézségeivel és örömteli pillanataival együtt. Ezt nevezi egyfajta második paradicsomnak: nem a körülményeink válnának tökéletessé, hanem mi viszonyulnánk másként a létezéshez.

Nemcsak a természettől, önmagunktól is elszakadtunk

A beszélgetés egyik központi gondolata, hogy a természethez való visszatalálás nem pusztán környezetvédelmi kérdés. Kollár-Klemencz szerint az ember hajlamos önmagát a természettől elkülönülő lénynek tekinteni, holott annak szerves része.

Amikor eltávolodunk a környező természettől, saját belső természetünkkel is elveszítjük a kapcsolatot. Nem ismerjük igazán önmagunkat, szükségleteinket, vágyainkat, és gyakran azt sem tudjuk, mitől éreznénk jól magunkat.

Ennek felismeréséhez sokféle út vezethet. Van, akinek az irodalom, másnak a baráti beszélgetések, a közösségi élet vagy éppen a terápia segíthet. A természettel és az állatokkal való kapcsolat különösen közvetlen lehetőséget kínál, de önmagában a rendszeres kirándulás még nem feltétlenül jelent valódi kapcsolódást.

Kollár-Klemencz úgy látja, a lényeg nem a természet használata, hanem annak felismerése, hogy mi magunk is részesei vagyunk az élővilágnak.

A kultúra fogalmazhatja meg az új jövőképet

De ki indíthatja el a változást? A politikusok, a szakértők, a civil szervezetek vagy maguk az emberek?

„Alapvetően azt gondolom, hogy a kultúra katalizál mindent” – fogalmazott Kollár-Klemencz.

Szerinte a kultúra feladata, hogy megfogalmazza azt a jövőképet, amelyhez aztán a társadalmi és politikai cselekvés kapcsolódhat. Úgy látja, jelenleg zavaros kulturális környezetben élünk, de az irodalomban egyre erőteljesebben jelenik meg a természethez való visszafordulás igénye.

Saját kiadójánál, a Magvetőnél is azt tapasztalja, hogy mind több szerző műveiben válik meghatározóvá a természettel való kapcsolat. Az irodalom hatását akkor is jelentősnek tartja, ha egy-egy művet viszonylag kevesen olvasnak: az abban megfogalmazott gondolatok idővel szélesebb közösségekhez is eljuthatnak.

A kultúra által kialakított jövőképet aztán a politika fordíthatja konkrét intézkedésekké. Az oktatás, a természetvédelem, a helyi közösségek támogatása és a közpénzek felhasználása mind olyan területek, ahol egy új szemlélet gyakorlati következményekkel járhat.

A kisközösségek felszabadító ereje

Kollár-Klemencz szerint jelenlegi életformánk egyik legsúlyosabb problémája, hogy az embereket hatalmas, áttekinthetetlen társadalmi rendszer részeként kezeli. A média naponta olyan események tömegével szembesít bennünket, amelyekre nincs közvetlen ráhatásunk, mégis jelentős lelki terhet jelentenek.

Ezzel szemben a kisebb, személyes kapcsolatokra épülő közösségek biztonságot és kapaszkodót adhatnak.

Úgy gondolja, felszabadító lehet annak felismerése, hogy nem kell állandóan több millió vagy milliárd ember problémáival foglalkoznunk. Életünk középpontjába a családunk, a barátaink és egy akár száz-százötven fős közösség is kerülhet.

A közösségi élet ráadásul a természethez való visszatalálást is elősegítheti. Nem feltétlenül azzal kell kezdeni, hogy a városi embert kivisszük az erdőbe, és leültetjük egy tábortűz mellé. Először azt kell megtapasztalnia, milyen jó érzés egy közösséghez tartozni.

Kollár-Klemencz saját életében az állatokkal kialakított kapcsolatnak is fontos szerepet tulajdonít. Szerinte a velük való együttélés alázatra, nyitottságra és empátiára tanít. Aki képes együttérzéssel fordulni egy liba vagy egy tyúk felé, annak könnyebb lehet embertársait is megértenie.

A beszélgetés végén az író felolvasásából is hallhatunk részleteket, amelyek az ember és az állatok közötti bizalomról, egymásrautaltságról szólnak.

(Az összefoglaló cikk a podcast leirata alapján MI segítségével készült)

A Kollár-Klemencz László: Nem úszhatjuk meg, hogy nekimenjünk a falnak bejegyzés először Magyarország zöld hangja-én jelent meg.

A megugró olajárak miatt ismét állami beavatkozásra van szükség, Magyarország pedig ezúttal nem általános üzemanyagár-stoppal, hanem a dízelautósoknak nyújtott pénzbeli támogatással reagált. Ez klímapolitikai szempontból kedvezőbb megoldás, de korántsem ideális – mondta lapunknak Koczóh Levente, a Green Policy Center klímapolitikai szakértője. Szerinte a valódi kérdés az, hogy az állam meddig költ a fosszilisenergia-függőség következményeinek kompenzálására, és mikor kezd érdemben a függőség csökkentésébe beruházni. Szerinte különben ugyanazzal a rendszerrel megyünk tovább, és újra meg újra szembesülünk az energiaválságokkal – miközben a klímaváltozás hatásai is velünk maradnak.

A közel-keleti konfliktus és a Hormuzi-szoros lezárása nyomán az olaj világpiaci ára 100 dollár fölé emelkedett, mintegy 50 százalékkal meghaladva a konfliktus előtti szintet. A drágulás a közlekedésben és a fuvarozásban jelentkezik a legközvetlenebbül, de a szállítási költségeken keresztül számos termék árába is beépülhet.

Az európai kormányok jelentős összegekkel próbálják mérsékelni az energiaár-sokk következményeit. A Reuters szerint az uniós országok 2026-ban már közel 18 milliárd eurót fordítottak ilyen intézkedésekre. Magyarországon a kormány szeptemberben összesen 20 ezer forintos támogatást vezetett be a legfeljebb 110 kilowatt teljesítményű dízelüzemű személyautók jogosult magánszemély üzembentartói, illetve tulajdonosai számára.

De vajon milyen környezetvédelmi üzenete van annak, ha az állam a dráguló fosszilis üzemanyagok használatát kompenzálja?

“Az árstopnál jobb, de messze nem tökéletes” – vélekedik Koczóh Levente, aki szerint az üzemanyagárak emelkedésekor a kormányok első reflexe gyakran az árkorlátozás, csakhogy ennek nemcsak költségvetési, hanem ellátásbiztonsági következményei is lehetnek.

Magyarország hazai kőolajtermelése messze nem elegendő a szükségletek fedezésére. Ha az államilag meghatározott ár alacsonyabb a beszerzési költségnél, a különbözetet valakinek meg kell fizetnie. Ha ezt az állam nem téríti meg, a kereskedőknek nem éri meg behozni az üzemanyagot. A szakértő szerint a 2022-es magyarországi üzemanyagárstop is megmutatta a konstrukció veszélyeit: a kisebb kutak működése veszteségessé vált, az import visszaesett, végső soron pedig ellátási problémák alakultak ki. Az alacsonyan tartott ár ráadásul a fogyasztást és az üzemanyag-turizmust is ösztönözheti. “Ehhez képest a mostani pénzbeli dízelkompenzáció egy fokkal jobb megoldás. A támogatás ugyanis nem csökkenti a benzinkutaknál látható árat, így az autós továbbra is érzékeli a drágulást. Ha kevesebbet autózik, megtakaríthat az üzemanyagon, miközben a kapott pénzt másra fordíthatja” – vélekedik a Green Policy Center szakértője. Ugyanakkor hozzáteszi, hogy ez az ösztönző az árstop esetében jóval gyengébb. Koczóh szerint ezért a környezetvédelmi szervezetek általában inkább a közvetlen, célzott pénzbeli támogatásokat részesítik előnyben az általános árkorlátozással szemben.

A jelenlegi magyar konstrukcióval kapcsolatban a szakembernek vannak fenntartásai. Szerinte nem jó, hogy a támogatás nem jövedelmi helyzet alapján differenciál, hanem az autó műszaki jellemzőihez kötődik. Az automatikus kifizetésnél ráadásul a nyilvántartási adatok időpontja miatt olyanok is pénzhez juthatnak, akik időközben eladták járművüket.

A támogatás gazdasági hatékonyságát a GKI is megkérdőjelezi. Molnár László, az intézet vezető kutatója szerint 2026 közepén közel 1,4 millió dízelüzemű személygépkocsi volt forgalomban Magyarországon. A szeptemberi árakkal számolva ezek havi átlagos tankolási költsége mintegy 11 ezer forinttal nőtt, amit a négy hónapra szóló 20 ezer forintos támogatás csak részben ellensúlyoz.

Molnár számításai szerint a magasabb dízelárak ugyanakkor jelentős többlet-adóbevételt is eredményeznek. A NAV forgalmi adataiból kiindulva szeptember és december között mintegy 1,2 milliárd liter gázolaj értékesítésével lehet számolni, ami hozzávetőleg 60 milliárd forintos többlet-adóbevételt jelenthet. Ebből mintegy 21 milliárd forint kapcsolódhat a lakossági fogyasztáshoz, miközben a személygépkocsik kompenzációjának becsült költsége 27 milliárd forint. A GKI szerint így a támogatás jelentős része lényegében a magasabb árakból származó adóbevétel visszajuttatása.

Molnár szerint a kompenzáció az üzemanyagárakat és a mért inflációt sem csökkenti, hiszen a támogatás nem a kutaknál érvényesül. Ugyanakkor a költségvetésnek is érdeke lehet a fogyasztás fenntartása: számításai szerint a lakossági dízelforgalom egy százalékpontos visszaesése 4,2 milliárd forintos adóbevétel-kiesést okozhatna az év utolsó négy hónapjában.

A kutató azt is kifogásolja, hogy ugyanakkora összeget kaphat a ritkán autózó, magas jövedelmű tulajdonos, mint az, akinek a munkába járáshoz nélkülözhetetlen a dízelautója. Egy jövedelmi vagy családi helyzet alapján célzott támogatás ugyanekkora ráfordításból nagyobb segítséget jelenthetne a rászorulóknak.

A támogatásnak klímapolitikai ára is van

Koczóh Levente szerint a jelenlegi megoldás legnagyobb problémája nem feltétlenül a közvetlen fogyasztásösztönzés, hanem az az üzenet, amelyet a társadalomnak közvetít. Ha ugyanis a fosszilis üzemanyagok minden jelentősebb drágulásakor az állam kompenzációt biztosít, azzal azt az elvárást erősítheti, hogy a benzin- és dízelfogyasztás megszokott szintjét minden körülmények között fenn lehet tartani. Márpedig a klímavédelmi célok szempontjából éppen az lenne fontos, hogy a közlekedés fokozatosan kevesebb fosszilis energiahordozót használjon fel.

“Nem lehet egyszerűen azt mondani az embereknek, hogy autózzanak kevesebbet, ha nincs valódi alternatívájuk. Különösen a vidéki, aprófalvas és tanyasi térségekben jelent problémát a közösségi közlekedés hiánya. Ahol naponta csak néhány busz közlekedik, ott az autóhasználat sokszor nem kényelmi döntés, hanem kényszer” – tette hozzá Koczóh Levente. Szerinte ezért sűrűbb, megbízhatóbb busz- és vasúti szolgáltatásokra, jobb csatlakozásokra, valamint megfelelő gyalogos- és kerékpáros infrastruktúrára, akár szociális bérletkedvezményre lenne szükség. Az autómegosztás és az utazások jobb megszervezése szintén csökkenthetné a fogyasztást. A közlekedés átalakítása nem egyik napról a másikra történik meg, de a beruházásokat éppen ezért kellene minél hamarabb elkezdeni.

A fuvarozásban is a hosszú távú átállás lenne a megoldás

Az olajárak emelkedése a közúti áruszállítást is érinti. A GKI szerint a fuvarozó vállalkozások költségeinek akár 30 százalékát is az üzemanyag teheti ki, bár ennek egy része visszaigényelhető. A költségnövekedés a fogyasztói árakba is beépülhet: a GKI becslése alapján teljes áthárítás esetén is mintegy 0,25 százalékkal emelkedhetne a fogyasztói árindex. Molnár László szerint ugyanakkor a magasabb üzemanyagár önmagában nem feltétlenül jelent nemzetközi versenyhátrányt a magyar fuvarozóknak, mivel a külföldi versenytársak is szembesülnek a drágulással. A valódi kérdés az, hogy a vállalkozások mekkora részt tudnak áthárítani a többletköltségekből a megrendelőikre, ami a szétaprózott hazai fuvarozói piacon nem egyszerű.

A kormány október 9-én újabb intézkedést jelentett be: december végéig literenként 25 forinttal csökkenti a jogosult fuvarozók gázolajának jövedékiadó-terhét, visszaigénylés formájában. A Portfolio beszámolója szerint ez mintegy 6 milliárd forintos költségvetési kiadást jelent.

Koczóh szerint a rövid távú könnyítés mellett a szállítási rendszer átalakítására is szükség lenne. Nagyobb szerepet kellene adni a vasúti áruszállításnak, amelyet elektromos vagy más alacsony kibocsátású járművek egészíthetnének ki az utolsó néhány kilométeren, például a teherpályaudvarok és az üzletek között.

Az importfüggőség gazdasági kockázat is

A Green Policy Center szakértője szerint az olajársokk ismét rámutat Magyarország fosszilis energiahordozóktól való függőségére. Az ország kőolajból és földgázból is nagymértékben importra szorul, a hazai kitermelés pedig önmagában nem képes megszüntetni ezt a kitettséget. Felidézte a 2022–2023-as energiaválságot, amikor a megugró importköltségek rendkívüli terhet róttak a magyar gazdaságra. Szerinte ebből azt a következtetést kellene levonni, hogy az energiafüggőséget nem szabad megváltoztathatatlan adottságként kezelni. “A mostani olajár-emelkedés más módon jelentkezik, mint a korábbi földgázválság, de a közlekedés és a feldolgozott kőolajtermékek importja miatt Magyarország ezúttal sem tudja kivonni magát a nemzetközi folyamatok alól. A klímavédelmi beruházásoknak ezért gazdasági és ellátásbiztonsági hasznuk is lehet. A közösségi közlekedés fejlesztése, az energiahatékonyság javítása és a megújuló energiaforrások terjedése egyszerre mérsékelheti a kibocsátásokat és a külső energiaáraktól való függőséget” – hangsúlyozta.

Koczóh Levente szerint vannak kedvező irányú fejlemények is. Ilyennek tartja a vasúti fejlesztések, az energetikai hálózatok korszerűsítése, az energiatárolás és a megújuló energiaforrások támogatásának terveit. Ugyanakkor több intézkedés egyelőre csak tervként ismert, ezért korai lenne megítélni a tényleges eredményeket.

Fontos kérdés az új uniós kibocsátáskereskedelmi rendszer, az ETS2 magyarországi bevezetése is. A rendszer a közúti közlekedés és az épületek fosszilisenergia-felhasználásához kapcsolódó kibocsátásokat is árazná, bevételei pedig megfelelő felhasználás esetén a háztartások támogatását és az energiahatékonysági beruházásokat segíthetnék. A Green Policy Center korábbi elemzéseiben is amellett érvelt, hogy a kompenzáció mellett olyan beruházásokra van szükség, amelyek tartósan mérséklik az energiafogyasztást és a kibocsátásokat. A szakértő szerint éppen ez a legfontosabb különbség a válságok rövid távú kezelése és a hosszú távú klímapolitika között.

A dízeltámogatás néhány hónapra enyhítheti az autósok terheit, de önmagában nem teszi kevésbé olajfüggővé a magyar közlekedést. Ha viszont a rendelkezésre álló forrásokat újra és újra kompenzációra fordítjuk, egyre kevesebb pénz marad a valódi változtatásokra.

“Nem elég a következő üzemanyagár-emelkedés hatásait kezelni. A közlekedési rendszer átalakítására is költeni kellene, különben ugyanazzal a rendszerrel megyünk tovább, és újra meg újra szembesülünk az energiaválságokkal – miközben a klímaváltozás hatásai is velünk maradnak.”

A A dízeltámogatás jobb az árstopnál, de a következő olajválságtól nem véd meg bejegyzés először Magyarország zöld hangja-én jelent meg.

A vízmegtartás kérdése a „harsányzöldek hóbortjából” nemzetgazdasági érdekké lett. Olyan szintű a probléma – amit az ökológusok, természetvédők 30 éve mondanak –, hogy már a saját bőrükön érzik az emberek. Vajon elkezdte az ökológusokat a tenyerén hordozni a politika? – ezt kérdeztük dr. Tölgyesi Csaba ökológustól, a Szegedi Tudományegyetem docensétől, aki nemrég elnyerte a rangos Frontiers Planet Prize fődíját.

Tudtuk, csak nem sejtettük, hogy a klímaváltozás nemcsak annyi, hogy hát melegünk lesz, de nem baj, mert majd bekapcsoljuk a légkondit. Mert ugye Paksnál problémák lettek, elfogyott a víz, és majdnem az áram is. Miért csak most ijedtünk meg?

Sokan úgy voltak vele, hogy még ráérnek ezzel foglalkozni. Ez általános pszichológiai jellemzőnk, hogy amíg nem ég a ház, addig nem foglalkozunk azzal, hogy röpködnek a szikrák. Most már próbálunk műtétet végrehajtani a Dunán. Meglátjuk, sikeres lesz-e, vagy csak egy kicsit javítunk a helyzeten, aztán folytatódik az összeomlás folyamata. Kiderült az is, hogy voltak, akik tudták, mit kéne csinálni, csak a fiókban maradtak a javaslataik, vagy heves ellenállást szültek, netán kifogásokat, hogy miért nem lehet megcsinálni.

Önnek most volna mivel kopogtatnia a döntéshozók ajtaján. Erre fölhatalmazná az a hatalmas nemzetközi elismerés, ami a kutatásait övezte. Olyan méltatásokat lehetett olvasni, hogy „a fenntarthatóság globális elitjébe került”, és az egymillió dolláros nemzetközi fődíjat sem adják csak úgy. Mitől ennyire értékes ez a díj?

Ez még messze van a Nobel-díjtól, de mégis elég komoly eredmény. A Frontiers az egyik legnagyobb tudományos kiadó nemzetközi szinten, ezért is juthat el a díjátadó rendezvény a davosi Világgazdasági Fórumra. A kiadó számos tudománynépszerűsítő fórummal, illetve gazdasági szereplőkkel, döntéshozókkal tart kapcsolatot, a legkülönfélébb online vagy személyes találkozók révén. Így sokkal könnyebben válnak ismertté az eredményeink a döntéshozó személyiségek számára is, olyanok közvetítésével, akiknek a szavára adnak. Tehát kikerültek ezek az eredmények a tudományon kívülre, ami segíti a szemléletformálást. A döntéshozókat a társadalom választja meg, így a választók szemlélete, igényei meghatározzák a döntéseket.

Ez hol jó, hol rossz, például Donald Trumpot is társadalmi igény emelte a székébe.

Hát igen, régi mondás, hogy a demokrácia fő dilemmája, hogy a patikáriust vagy a cukrászt válassza meg. A cukrász édességeket ajánl, bár azok egészségtelenek, a patikárius meg keserű gyógyszereket, amelyek meggyógyítanak. Amikor a cukrászok uralma rossz irányba viszi a dolgokat, a tudós szférának pedig sikerül a megfelelő információkat eljuttatni a társadalomnak, akkor fogják kérni az emberek a keserű gyógyszert. A zöld átállás most keserű gyógyszer a társadalom számára, meg kell győzni arról, hogy bevegye. A döntéshozók nem fogják megtenni, mert a hatalomban akarnak maradni, úgyhogy a tudományos szféra feladata lett a sok cukor közé keverni a keserű gyógyszert.

Nekem úgy tűnik, a zöld átállás alatt sokan azt értik, hogy a kőolajalapú autókat elektromosra cseréljük és annyi.

Hát ez gyakorlatilag csak a közlekedés dekarbonizálása volna, ennél kétségkívül sokkal szélesebb körű a feladat. Nyilván a lecserélt autók még sokáig forgalomban maradnak, ha nem itt, akkor Bulgáriában vagy Észak-Afrikában. Aki tehát lecseréli az amúgy teljesen jó belső égésű autóját egy elektromosra, az a nagy rendszerhez hozzáadott még egy járművet. Persze száz év múlva, ha már csak elektromos autók lesznek, akkor örülni fogunk. Feltéve, ha addigra megoldjuk az akkumulátorok előállításával és a vele járó szennyezésekkel kapcsolatos problémákat, amire viszont nincs száz évünk. A gazdaság dekarbonizálása ennél sokkal több, beletartozik például az is, hogy helyi termékeket használjunk, minél lokálisabb legyen a gazdaság, minél rövidebbek az ellátási láncok, ne kelljen hatalmas távokon átutaztatni az árukat, iszonyatos mennyiségű dízelolajat elégetve az óceánokon. A mezőgazdaságnak is minél inkább karbonsemlegessé kellene válnia, ami a regeneratív gazdálkodásra való átállást jelenti, hogy ne CO2-kibocsátók, hanem elnyelők legyenek az agrárgazdaságok. Ugyanez a kívánalom az élet minden területén. Ha napelemmel termelünk áramot, az ne többlet legyen, mert akkor nem helyettesítettük a fosszilis energiát, csak a kínálatot növeltük meg. A fejlesztéseket olyan irányba érdemes terelni, hogy a tényleges kibocsátást tudjuk csökkenteni. Ezt nagyon aktuálissá teszi az orosz–ukrán és a közel-keleti háború, ahol éppen fölrobbantják, amit most nincs lehetőségünk fosszilis tüzelőanyagként elégetni.

A kutatócsoportja azt vizsgálta – szintén a dekarbonizációt szolgálva –, hogy milyen mitigációs potenciált rejtenek a különböző típusú élőhely-restaurációk. Hogyan állt össze a csapat, és hogyan folyt a kutatás?

2019-ben jelent meg egy nagy hatású cikk a Science folyóiratban arról, hogy ha mindenfelé elültetünk fákat, ahol életképesen meg tudnak maradni, akkor nagyjából az ember által eddig kibocsátott szén-dioxid kétharmadát ki tudjuk vonni a légkörből. Sokan felrótták a szerzőknek, hogy ezzel többek között nyílt, tehát szavannajellegű és magashegyi élőhelyek beerdősítését is propagálják. Ezeken a területeken pedig a fásításnak lehetnek nemkívánatos mellékhatásai: növelheti a tűzveszélyességet, csökkentheti a táj víztartalmát, ronthatja a biodiverzitást. Például Magyarország alföldi területein is egy nagyszabású erdőtelepítés fokozhatja a vízhiányt. Az lett a viták tanulsága, hogy a szénmegkötésről nemcsak az erdősítés, hanem mindenféle egyéb élőhely figyelembevételével kellene gondolkodni. Én akkor éppen arról kerestem adatokat, hogy ha az erdősítéssel ezt a mennyiségű szén-dioxid-kivonást nem lehet teljesíteni, akkor vajon mennyit lehetne elérni vizes élőhelyek kialakításával, gyepesítéssel, lápok kialakításával. Mivel nem találtam erről adatokat, azt gondoltam, hogy akkor csináljuk meg a kutatást mi. Kellett a csapatba olyan kolléga, aki a térbeli modellezésben jó, meg olyan, aki szakszerűen kezeli a geoinformatikai adatokat, továbbá kellettek olyanok, akik rálátnak külföldi trendekre, illetve bevontam egy brazil kutatót, Fernando Silveirát, aki korábban az egyik anyagunkat bírálta nagyon szakszerűen. Miután összeállt a csapat, elkezdtük a modellezést, és mivel Skóciától Brazílián keresztül Németországig többféle nációhoz tartozó tudósokkal dolgoztunk együtt, rengeteget kommunikáltunk online platformokon, és egyszer egy konferencián is találkoztunk. Körülbelül két év alatt született meg ez az anyag. Kilencen voltunk benne, és mindenki, aki részt vett a kutatásban, társszerző.

Minden kutatás alfája és omegája: a pénz. Sikerült találni egy idevágó pályázatot, vagy létezik a SZTE-n egy olyan szabad kutatói légkör, amelyben azt lehet mondani a főnöknek, hogy „én mostantól ezen dolgozom”?

Szerencsére eléggé a magam főnöke vagyok, mert van egy MTA által finanszírozott kutatócsoportom. Persze azért keretek között mozoghatok, mert egyéb pályázatoknak is meg kell felelni. Jó helyzet volt, hogy nem kellett új eszközöket vásárolni, és hogy a Nemzeti Kutatásfejlesztési és Innovációs Hivataltól – ez a régi OTKA – sikerült elnyerni egy kisebb összeget.

Ha jól értelmezem a kutatás jelentőségét, olyan globális modellt akartak kidolgozni, amivel mérhető, hogy egy-egy ökoszisztéma-helyreállító beavatkozás valójában mennyire hatékony, mekkora a szén-dioxid-megkötő potenciálja?

Azt modelleztük le, hogyha az egész világon mindenhol elvégezzük az élőhely-restaurációt – a lehetőségekhez mérten, tehát ahol gyep volt, ott a gyepet, ahol mocsár volt, ott azt, ahol őserdő, ott az őserdőt állítjuk helyre –, akkor mennyi szenet tudunk megkötni a légkörből.

Gondolom, szabadon álló, tehát nem beépített területekről van szó?

Első lépésként a lehetséges élőhelytípusok potenciális elterjedését modelleztük le, összetett számítások és nagy adathalmazok felhasználásával. Ebből kellett leszelektálnunk azokat a területeket, ahol egyáltalán elvégezhető a restauráció. Kivettük a rendszerből a beépített területeket, mondjuk egy logisztikai központot vagy New York belvárosát, ahol nyilván nem fogja senki felszedni a betont, már csak azért sem, mert azt utána valahol le is kellene rakni. Hasonló kényszerfeltétel volt az intenzív mezőgazdasági területek kivétele is – ott az lenne kedvező fordulat, ha extenzív gazdálkodási módszerekre váltanának át.

Maradtak tehát az olyan degradált, elpusztított területek, mint például bányaudvarok, felhagyott vagy rossz termőképességű szántók. Magyarországon Pinke Zsolt készített számításokat ilyen területekről, és azt állapította meg, hogy Magyarország szántóterületének egyharmadán fel kellene hagyni a termeléssel. De világszerte is rengeteg olyan degradált terület van, ahol mondjuk leirtották az esőerdőt, pár évig legeltettek ott, aztán fölhagyták, és odébb mentek. Elég sok helyen van lehetőség erdősíteni, gyepesíteni, satöbbi. Kiszámítottuk, hogyha ezt megfelelő ütemezéssel mind megcsináljuk, akkor mennyi szenet tudunk megkötni. Kellett egy kvázi reális ütemezést is meghatározni, így számoltuk ki, hogy 2100-ig meddig lehetne ebben eljutni.

Hogyan lehet modellezni, hogy a különböző élőhelytípusok restaurációja mennyi szén-dioxidot köt meg?

A növények a növekedésükhöz a légköri szén-dioxidot használják. Tehát amennyi szenet egy fa kivont a környezetéből, annyit biztosan beépített a törzsében, ágaiban és gyökerében. Erre vonatkozóan rendelkezésre állnak adatbázisok, de mi is átnéztünk rengeteg friss publikációt, és a Föld számos pontjáról származó adatokat. Ez alapján állítottuk össze, hogy mondjuk egy trópusi esőerdő, egy északi fenyőerdő vagy egy vietnámi mangroveerdő mennyi szenet képes megkötni, hogyha egy degradált területre kis csemetéket telepítünk. Azzal a kiegészítéssel használtuk fel a számításokhoz ezeket az adatokat, hogy figyelembe vettük a jelenlegi területhasználatot. Tehát ha egy elpusztított esőerdő helyén mondjuk gyep van, tehát nemcsak csupasz föld, akkor az a gyep is tud elég nagy mennyiségű szenet megkötni, tehát a kettő különbözetével számoltunk. Más a helyzet, ha az adott gyepet vissza akarjuk erdősíteni, mint ha az egy nagy természetességi értékű, úgynevezett „high nature value farming”-ra jellemző táj, például egy fás legelő, mert ahhoz nem feltétlenül nyúlunk hozzá.

Igaz, hogy a tengeri algaerdők és hínárfarmok egyes becslések szerint akár a szárazföldi esőerdőknél is hatékonyabban képesek kivonni a szén-dioxidot a környezetükből?

Igen, az is fontos szénmegkötő lehet, mi azonban csak a szárazföldi élőhelyekkel foglalkoztunk, mert a bizonytalanabb tengeri ökoszisztémákat nem lehet így modellezni. Vannak egyébként olyan kutatások is, hogy az ilyen planktonikus növényi szervezetek kis bioreaktorokban képesek szenet elnyelni, amit aztán utána összegyűjtenek, és el tudnak tárolni. Ilyen természetalapú ipari megoldásokkal is lehet szenet kivonni a légkörből, de ezeknek a kapacitása minimális.

Most csupán döntéshozói akarat kellene az élőhely-restaurációs programok elindításához – meg nyilván pénz? Magyarországon van kormányzati fogadókészség erre? Önt megkeresték már, vagy a kutatóknak kell utat találni a politikusokhoz az ötleteikkel?

Egy ideális világban nem kellene házalni a kutatásunkkal, pláne, hogy azt mégiscsak a magyar adófizetők pénzéből végeztük. Tehát ha úgy vesszük, a megrendelő a magyar állam volt. Az élőhely-restaurációra való igény egyre növekszik, szerencsére, sok vállalat is gondolkozik abban, hogy támogat ilyen tevékenységeket, a fenntarthatósági tanúsítványa érdekében vagy a vállalati stratégia szellemében. Ez előírás is sok országban, például az Egyesült Királyságban a Biodiversity Net Gain koncepció előírja, hogy minden olyan beruházás esetében, amely károsítja a biodiverzitást, az elpusztítotthoz képest nagyobb, minimum 10%-os nettó biodiverzitás-növekedést kell elérni. Az EU területén két éve fogadták el az élőhely-helyreállítási rendeletet, amely minden tagállamban szoros ütemezést ír elő. 2030-ra például a rossz természetességi állapotú területek 30%-án, 2040-ig a 60%-án el kell indítani az élőhelyek helyreállítását. Bízom benne, hogy a magyar kormány is meghozza a megfelelő döntéseket, és ezek a projektek a megfelelő intenzitással elindulnak. Év végéig minden országnak el kell készítenie a helyreállítási tervét, hiszen akkor lehet pénzről beszélni, hogyha tudjuk pontosan, mit akarunk megvalósítani.

És készültek helyreállítási tervek?

Készülnek. Hollandia és Luxemburg már be is nyújtotta, Magyarországon elméletileg gőzerővel dolgoznak a helyreállítási terveken, ezt a munkát az Élő Környezetért Felelős Minisztérium koordinálja.

A nulláról kellett kezdeni?

Gyakorlatilag igen. Most a minisztériumon belül több államtitkárság is felelős a megvalósításért, hiszen ez egyszerre klímaügy, vízügy, biodiverzitásügy stb. Ha már megvannak a tervek, akkor írhatnak ki pályázatokat a megvalósításra. Az már biztos, hogy hatalmas elkülönített összegek nem lesznek rá, és hogy szeretnék bevonni a magántőkét is a különböző beruházások kompenzációja révén, ami érthető, hiszen nem lehet következmények nélkül pusztítani a természetet. Felelős az a rengeteg apró szorgos kisember is, akik mindenféle szükségtelen dolgot megvesznek és távoli országokból idehozatnak. A környezet- és természetvédelmi pusztítások árát végső soron az adófizető állja. Akkor is, ha kiróják a nagyvállalatokra, hiszen azok úgyis be fogják építeni az áraikba.

A másik lehetőség az, hogy az emberek több személyi jövedelemadót fizetnek, és akkor az bemegy a brüsszeli közös kasszába, és kiosztják pályázatok útján. Tehát mindenképpen mi fizetjük meg.

De hogyan lehet a helyreállítási tervek végrehajtását bevasalni?

Mondok egy kézenfekvő példát: előírja az EU a tagállamok számára, hogy minden mezőgazdasági terület 10%-át fel kell hagyni a biodiverzitás érdekében. Ez azt jelenti, hogy a tervezett gabona mennyiségének csak a 90%-át tudja megtermelni. Ám azzal, hogy ott vannak a beporzók és át tudnak telelni a kártevők természetes ragadozói, működik a természetes biokontroll. Ezáltal jóval nagyobb termést lehet elérni a maradék 90%-on. A megtermelt mennyiséghez képest keletkező profit pedig nyolcszoros lesz, hiszen nem kell annyit költeni növényvédő szerre. A természetvédelem és az élőhely-restauráció hosszú távú befektetés, csak ezt egyelőre nem látják még Magyarországon a gazdák. Pedig ez már konkrét eleme az Európai Unió 2030-es biodiverzitási stratégiájának és az élőhely-helyreállítási rendeletben, mint ennek a stratégiának egy megvalósítási alappillérében is szerepel, hogy az agrárélőhelyeken mit milyen lebontásban kell csinálni. Tehát a végrehajtást nem lehet annyival elintézni, mint sok nemzetközi egyezmény esetében, hogy hát jó lenne, de nem sikerült.

Közgazdászok ebből nyilván levonják majd a következtetést, hogy ez tovább csökkenti az EU versenyképességét, hiszen mondjuk Dél-Amerikában a banánültetvényeken nincsenek biodiverzitási megfontolások.

Bizonyos érdekcsoportoknak rövid távon kedvezőtlen lehet ez a szabályozás, és kereshetnek alternatív megoldásokat, ezeket mind-mind monitorozni kell, és a kiskapukat be kell zárogatni. Azonban az EU-n kívül se csak a pokol bugyrai találhatók, tehát például Kolumbiában nem adnak már engedélyt erdőirtásra, ott sem lehet tovább növelni a termelést. Európában pedig lehet az embereket abba az irányba terelni, hogy a helyi termékeket fogyasszák, illetve azokat, amelyeket különféle fenntarthatósági tanúsítványokkal láttak el. Biztos sokan ismerik a Rainforest Alliance kis békás matricáját a banánon – a fenntartható módon termelt tengerentúli termékekre szokták ezeket rárakni. Ami pedig nem így jön be, arra aztán lehet a trumpi gondolkodás mentén százszázalékos vámot kiszabni.

Mit vár a davosi Világgazdasági Fórumtól? Eddig önkorlátozásról nem nagyon illett beszélni, csak a technológiai optimizmus hangja szólalhatott meg, hogy majd kitalálják a nem tudom mit, amit majd feljuttatnak a levegőbe, és akkor még többet lehet majd fogyasztani… Ez még mindig van, vagy már eljutottak annak kommunikálásához, hogy igenis kibocsátás-csökkentés, dekarbonizáció stb. – és nem csodavárás?

Abba a slamasztikába, amiben most vagyunk, a technokrata megoldások juttattak minket, úgyhogy azoktól nem várhatjuk a megoldást. Az ökológia ugyanúgy adatokon alapuló tudomány, a természetvédelem is elveiben ugyanúgy működik, mint bármely más mérnöki vagy egyéb élettelen természettudományos terület. Ugyanúgy bele is tudunk nyúlni a bonyolult rendszerekbe, azzal a megfontolással, hogy a legkisebb belenyúlás is szétfodrozódó egyéb következményekkel járhat. Most jutottunk el oda, hogy ezeket is ismerjük és tudjuk kontrollálni. Persze olyat is ki tudunk találni, hogy majd a minidrón beporozza a cseresznyefát, de sokkal egyszerűbb megteremteni a méhek életfeltételeit, hogy ingyen megcsinálják nekünk. Innentől akár gazdasági kérdéssé is redukálhatjuk: ha két megoldás hasonló hatékonysággal tud működni, akkor válasszuk az olcsóbbat. Az pedig a méhecske lesz. Ezeket úgynevezett természetalapú megoldásoknak nevezzük, ellentétben a technokrata megoldásokkal, amelyek drágák, kis hatásfokúak és sok problémát okoznak.

Hát igen, csak a méhecskéből nem lesz profit. A globális kapitalizmusban az a jó megoldás, ami termékalapú, tehát el lehet adni.

A méhecske hatalmas profitot fog hozni a mezőgazdasági termelőnek, ellentétben a kis méhdrónnal, amely elviszi a bevétel nagy részét költség formájában. Nagyon jó természetalapú megoldás zöld területet fejleszteni a városokban. A napernyőgyártó cég persze nem örül neki, hogy a platánfa nagyobb árnyékot vet, és akkor a kérdés az, hogy kinek lesz nagyobb a lobbiereje, a napernyőkészítőnek vagy a faültetőnek?

A természetalapú megoldások egyre inkább beszűrődnek a különféle gazdasági, ipari problémák megoldásába is. Én ebből a szempontból optimista vagyok, nem gondolom, hogy ez aránytalanul nagy költségvonzattal járna, és nem tartok attól, hogy az EU háttérbe szorul a globális gazdasági versenyben. Ha megkérdezünk egy erősen technokrata, ipari vállalatcsoportot az EU-ban, az esetleg tarthat attól, hogy háttérbe szorul, de ha zöld beruházásokért felelős cégeket kérdezünk, ők meg azt mondják, hogy Európa a világ vezetője. Hogyha ez a vonal megkapja a megfelelő hangsúlyt, akkor elméletileg nem fog gazdasági hátrányt szenvedni Európa.

A legnagyobb kérdés: az idő. Az élőhely-helyreállítás iszonyú időigényes folyamat, miközben most nagyon meglódult velünk a klímaváltozás.

Igen, sajnos el vagyunk maradva, de ez nem jelenti azt, hogy nem kell csinálni. Így talán egy kicsit jobban lehet sürgetni az embereket.

A „Magyarország szántóterületének egyharmadán fel kellene hagyni a termeléssel” bejegyzés először Magyarország zöld hangja-én jelent meg.

A KSH és az Eurostat halálozási adatait mutatjuk interaktív grafikonokon. A Magyarországon elhunytak számát nemenként és korcsoportonként, különböző halálokok szerint tudja lekérdezni, és nemzetközi összehasonlításban is értelmezni.

A rossz halálozási mutatók okai boncolgattuk legutóbbi stúdióbeszélgetésünkben: Az ultrafeldolgozott élelmiszer az új dohányzás? – beszélgetés Vitrai József népegészségügyi szakértővel.

A Magyarország számokban: A halálesetek okai bejegyzés először Magyarország zöld hangja-én jelent meg.

Az európai mezőgazdaság már közel egy évszázada strukturálisan függ a műtrágyáktól. E függőség kockázatait az ellátási láncokat megzavaró egymást követő konfliktusok egyértelműen rávilágítottak, míg az évtizedeken át tartó intenzív alkalmazás szennyezéshez és a talaj egyensúlyának felborulásához vezetett. Erről a pályáról letérni komoly kihívást jelent.

Franciaországban a bagett a közelmúltban közérdekű kérdéssé vált. A Francia Élelmiszer-, Környezet- és Munkaegészségügyi Ügynökség (ANSES) szerint a francia étrend alapvető elemei, mint a kenyér, a gabonafélék és még a burgonya is, a kadmiummal való expozíció fő útjai közé tartoznak; a kadmium egy rákkeltő nehézfém, amely felhalmozódik a mezőgazdasági talajokban. Bár a kadmium természetesen jelen van a környezetben, koncentrációja Franciaországban az elmúlt két évtizedben egyre aggasztóbbá vált, ami arra késztette az ANSES-t, hogy figyelmeztetéseket adjon ki: becslések szerint a lakosság jelentős része túllépi az egészségügyi referencia-expozíciós értékeket, és a gyermekeknél és serdülőknél magasabb szinteket figyeltek meg. Ez fenyegető közegészségügyi válság hátterében a foszfátalapú műtrágyák intenzív használata áll.

Miközben a francia parlament idén tavasszal szigorította a mezőgazdasági talajok kadmiumhatárértékeit – végre összehangolva a nemzeti szabványokat a hatályos európai szabályokkal –, az Európai Bizottság elfogadta a műtrágya-cselekvési tervet, amelynek célja, hogy megkönnyítse a gazdák hozzáférését a legfontosabb mezőgazdasági termelőeszközökhöz. A korábbi geopolitikai sokkhatásokhoz hasonlóan az iráni háború és a globális kereskedelem egyik fő artériájának számító Hormuz-szoros blokádja is rávilágított Európa importált műtrágyáktól való függőségére.

Ezek a helyi, nemzeti, európai és globális fejlemények az európai élelmiszerrendszer középpontjában lévő strukturális sebezhetőségre utalnak, ahol a műtrágyák az ökológiai korlátok, a közegészségügy, a piaci ingadozások és a külső függőség metszéspontjában helyezkednek el.

Sebezhető ellátási láncok

Május 19-én több mint 200 gazda tiltakozott a strasbourgi Európai Parlament előtt, kezükben egy nagy piros transzparenssel, amelyen a „műtrágya-válság” felirat állt. Alig néhány héttel korábban, áprilisban, számos nyersanyag és műtrágya ára meredeken emelkedett. A karbamid, a világon legszélesebb körben használt nitrogénműtrágya, 850 dollár fölé emelkedett tonnánként, ami 2022 óta a legmagasabb szint. A háború előtt a globálisan kereskedett karbamidmennyiség becslések szerint 30 százaléka haladt át a Hormuz-szoroson.

Az 1950-es évek óta a szintetikus tápanyagok drámai mértékben növelték a mezőgazdasági termelékenységet, miközben átalakították Európa élelmiszer-rendszerét.

A blokád hatását tovább súlyosbította a Perzsa-öbölbeli államok növekvő jelentősége a globális műtrágyapiacon. A világ legnagyobb karbamid-gyártó komplexuma például Doha déli részén, Katarban található. Az elmúlt 10 évben Szaúd-Arábia is gyorsan felzárkózott a vezető foszfátalapú műtrágyagyártók sorába. A globális műtrágyatermelés alapját képező, tágabb értelemben vett öböl-menti energiaipari komplexum nyomás alá került, miután Irán támadásokat hajtott végre a régió kulcsfontosságú energiainfrastruktúrája ellen. Katar például felfüggesztette a karbamid, az ammónia és a kén termelését, miután kulcsfontosságú létesítményei megrongálódtak.

Az ammónia és a kén – a műtrágyatermelés két alapvető alapanyaga – szorosan összefonódik a régióban kitermelt fosszilis tüzelőanyagokkal. Az ammónia – amely a karbamid és az összes többi nitrogénalapú műtrágya előállításának legfontosabb alapanyaga – nitrogén és hidrogén egyesítésével nyerhető, utóbbit általában földgázból nyerik ki. Bár folynak az erőfeszítések a megújuló energiaforrásokból előállított „zöld hidrogén” felhasználásával történő ammónia-előállításra, ezek a technológiák továbbra is marginálisak.

Hasonlóképpen, a ként is nagyrészt a kőolaj- és földgáz-feldolgozás melléktermékeként nyerik ki. Ennek nagy részét kénsavvá alakítják át, amely elengedhetetlen a foszfátműtrágyák előállításához; ezek ellátási láncait is megzavarta a háború: az Öböl-államok, például Szaúd-Arábia, Katar és az Egyesült Arab Emírségek jelentős kén-exportőrök. Irán, amely ként exportált Kínába, Latin-Amerikába, Pakisztánba, Indiába, valamint más ázsiai és afrikai országokba, a konfliktus idején leállította mind a kén, mind az ammónia termelését.

A válságra való tekintettel olyan országok, mint Kína – a világ legnagyobb kénsavgyártója –, Törökország és India fontolóra vették az exportkorlátozásokat.

Egy régi függőség

Európa importált műtrágyáktól és azok alapanyagaitól való függése mély történelmi gyökerekkel rendelkezik. A műtrágyák használata a 20. század elején a mezőgazdasági termelékenység növelésének innovatív megoldásaként indult, fokozatosan átalakítva a kontinens élelmiszer-rendszerét, és összekapcsolva a mezőgazdaságot az ipari termeléssel és a globális ellátási láncokkal. E változás középpontjában a környezetben természetesen előforduló három alapvető tápanyag – nitrogén, foszfor és kálium – ipari feldolgozása áll. „Olyan, mint egy nagy konyha” – mondta nekem a norvég műtrágyagigant, a Yara International egyik laboratóriumi munkatársa. „Ezeket az elemeket a gazdák igényeinek megfelelően keverik össze, egyre inkább személyre szabott kombinációkban.”

Az egyik legkorábbi műtrágya, a szuperfoszfát (SSP) előállítását először a 19. század közepén kezdték meg kereskedelmi méretekben úgy, hogy a foszforban gazdag foszfátkőzetet kénsavval kezelték. Az SSP megjelenésével a műtrágyagyártás fokozatosan átkerült a gazdaságokból – ahol a természetes trágyakörforgás a szerves hulladékok mezőgazdasági talajba való visszajuttatásán alapult – az agrokémiai ipar kezébe, kísérve a mezőgazdaság 20. század eleji iparosodását.

A foszfátfelhasználás terjedése tovább szorította össze az agrokémiát a bányászattal: a foszfátkő csak néhány országban található, főként Észak-Afrikában. Marokkó egyedül a globális foszfátkészletek több mint 70 százalékával rendelkezik; ez a világ legnagyobb termelője és Kína után a második legnagyobb exportőre. Mivel egyes készletek az elkövetkező évtizedekben kimerülhetnek, Peking 2021 óta exportkorlátozásokat vezetett be a foszfátműtrágyákra. 2017-ben az Európai Bizottság felvette a foszfátot a kritikus nyersanyagok listájára, elismerve annak stratégiai jelentőségét és Európa ellátási kockázatának kitettségét.

Az 1950-es évek óta a szintetikus tápanyagok drámai mértékben növelték a mezőgazdasági termelékenységet, miközben átalakították Európa élelmiszer-rendszerét. Globális szinten a műtrágya-felhasználás nőtt az 1960-as évekbeli körülbelül 30 millió tonnáról a mai több mint 190 millió tonnára – ez több mint hatszoros növekedést jelent. A Fertilizers Europe – az iparág fő európai uniós szakmai szervezete – becslései szerint az Európai Unió mintegy 180 millió hektárnyi mezőgazdasági területéből jelenleg közel 124 milliót trágyáznak. A fennmaradó területek főként állandó gyepekből, parlagon hagyott földekből vagy ideiglenesen termelésből kivont területekből állnak.

Az egynyári növények termesztésére szánt szántóterületek a trágyázott területek 57 százalékát teszik ki. Ez az általános kép azonban jelentős regionális különbségeket takar. Nyugat-Európában a mezőgazdasági területek jelentős részét állandó növénykultúrák (például szőlőültetvények, gyümölcsösök és erdőtelepítések), valamint műtrágyázott gyepek teszik ki. Közép- és Kelet-Európában ezzel szemben a mezőgazdaság nagyobb mértékben összpontosul a nagyüzemi egynyári növénytermesztési rendszerekre, különösen a gabonafélékre, az olajos magvakra – például a repcére és a napraforgóra –, valamint az állati takarmányozásra használt takarmánynövényekre. Ennek következtében a Fertilizers Europe arra számít, hogy a legtöbb közép- és kelet-európai EU-tagállam a következő években magasabb műtrágya-fogyasztást fog felmutatni.

Az EU egészében továbbra is kulcsszerepet játszik a globális műtrágyapiacon, ahol Franciaország, Lengyelország, Németország, Spanyolország, Olaszország és Románia adja a foszfátműtrágya-fogyasztás nagy részét. Franciaország egyben a kontinens legnagyobb nitrogénműtrágya-fogyasztója is.

Az összfogyasztás azonban csökken. 2023-ban az európai mezőgazdaság 9,3 millió tonna ásványi műtrágyát alkakmazott, ami 3,7 százalékos csökkenést jelent 2022-hez képest, és több mint 20 százalékos visszaesést a 2017-es csúcshoz viszonyítva.

Míg a gyártói szövetségek a stabilizálódás jeleire mutatnak rá, és reménykednek a 2022 előtti szintekhez való visszatérésben, úgy tűnik, hogy a piac még mindig nem heverte ki teljesen az ukrajnai háború által kiváltott zavarokat.

De az ismétlődő geopolitikai sokkhatások és az ökoszisztémák kritikus állapotba kerülése közepette milyen mértékben szükséges vagy kívánatos a műtrágyahasználatban a megszokott gyakorlathoz való visszatérés?

Táplálkozás és szennyezés

Az intenzív műtrágyázás lehetővé tette Európának, hogy bővítse mezőgazdasági termelését és több millió tonna élelmiszert biztosítson, de egyúttal olyan függőséget is teremtett, amely túlmutat a talajok tényleges agronómiai igényein.

Az évtizedeken át tartó folyamatos kijuttatás egyes esetekben tápanyag-felhalmozódáshoz vagy egyensúlyhiányhoz vezetett. Számos tanulmány – amelyek közül néhányat maguk a műtrágyagyártói szövetségek tettek közzé – arra utal, hogy sok európai és amerikai termelési rendszerben a műtrágyaigény egyre inkább a fenntartó jellegű kijuttatásra (a talaj meglévő tápanyagszintjének stabilizálására) irányul, ahelyett, hogy korrekciós célú lenne (a hiányzó tápanyagszint egészséges célértékre emelése). Eközben a tápanyaghiánnyal küzdő régiók, például számos afrikai ország, továbbra is küszködnek a műtrágyákhoz való hozzáféréssel.

A globális Északon folyó intenzív tápanyag-felhasználás fokozta a talajegészségre, a vízminőségre és a mezőgazdasági területeken történő szennyezőanyag-felhalmozódásra vonatkozó aggodalmakat, amelyek mindegyike bekerült a közéleti és politikai vitákba. Az elmúlt években az EU-ban a műtrágyahasználatról folyó viták egyre inkább az eutrofizációval kapcsolatos szennyezésre összpontosultak, amely olyan folyamat, amelynek során a víztestekben található túlzott mennyiségű tápanyag algavirágzást vált ki, ami kimeríti az oxigéntartalékot és megzavarja a vízi ökoszisztémákat. A probléma továbbra is megoldatlan, és továbbra is érinti a tavakat és a folyódelta-területeket Európa-szerte, annak ellenére, hogy létezik az EU-s nitrátirányelv, amelynek célja a mezőgazdasági nitrátszennyezés csökkentése.

Olaszország Pó-delta területén a folyórendszer mentén felhalmozódott szennyező anyagok algavirágzást okoznak, különösen nyáron. Spanyolországban civil társadalmi szervezetek pert indítottak az agrár-ipari szereplők ellen a Mar Menor-tó eutrofizációja miatt, azzal vádolva őket, hogy illegális kibocsátásaikkal hozzájárulnak a lagúna romlásához. A közelmúltbeli francia kadmium-vitája kiterjesztette a műtrágyák fenntarthatóságáról szóló vitát a termelési helyszíneken túlra, az élelmiszer-biztonsági és közegészségügyi aggályokra is.

Az EU ellentmondásai

A műtrágyagyártók megnyugtató, gyakran humanitárius szempontból megfogalmazott szlogenjei – „életek megmentése” és „a bolygó táplálása” – ellenére az agrárkémiai ipar környezeti költségei már régóta táplálják a nyilvános vitát és a civil mozgalmakat. 2025 őszén például Tunéziában nagy tüntetésekre került sor a Groupe Chimique Tunisien ellen a Gabès-i partvidéken, miután több mint 200 embert, többségükben gyermekeket, légzési nehézségek és gázmérgezés miatt kórházba kellett szállítani.

Európában a termelékenység és a környezeti korlátok közötti feszültség fokozatosan bekerült a politikai keretekbe. A 2000-es évek elején az európai agrárpolitikai keret végre elismerte a műtrágya-szórás korlátozásának sürgősségét környezetvédelmi intézkedések bevezetésével, majd a közelmúltban a Közös Agrárpolitika (KAP) keretében öko-programok bevezetésével. Ezek az intézkedések arra ösztönzik a gazdákat, hogy térjenek vissza a hagyományosabb agroökológiai gyakorlatokhoz, mint például a hüvelyesekkel és más, a talajt természetesen dúsító növényekkel történő vetésforgó. Az Agroecology Europe, egy brüsszeli székhelyű szervezet szintén a nem kémiai talajtrágyázási módszerekhez való részleges visszatérést javasolja.

A geopolitikai instabilitás még sürgetőbbé tette Európa számára, hogy csökkentse az ásványi műtrágyáktól való függőségét.

Az Európai Bizottság elnöke, Ursula Von der Leyen májusban hangsúlyozta, hogy az EU műtrágya-cselekvési terve nem csupán a gazdák rövid távú támogatásáról szól, hanem célja a „fenntartható, saját fejlesztésű megoldások terén az innováció felgyorsítása” is. Elismerte továbbá, hogy „az éghajlati vezető szerep és a gazdasági ellenálló képesség összefonódik”.

Az EU azonban visszavonja az éghajlati és környezetvédelmi intézkedéseket, hogy megnyugtassa a gazdákat és elősegítse a gazdasági versenyképességet. 2026 elején az agrárkémiai szektor nyomására az Európai Bizottság javaslatot tett a szén-dioxid-határkiigazítási mechanizmus (CBAM) módosítására, amely lehetővé tenné bizonyos termékek – különösen a műtrágyák – ideiglenes kizárását „az EU belső piacának súlyos károsodása” esetén. Eközben a dél-amerikai országokkal 2026 januárjában aláírt EU–Mercosur kereskedelmi megállapodás felháborította a mezőgazdasági szektort, különösen Franciaországban, ahol a gazdák az importált termékekből fakadó tisztességtelen versenytől tartanak.

Ezek az egymással ütköző érdekek azt mutatják, hogy a mezőgazdasági intenzifikáció és az ellátási lánc széttöredezettségének egy évszázados pályáját nem lesz könnyű megfordítani, különösen a jelenlegi politikai légkörben. Ebben az összefüggésben úgy tűnik, hogy az EU a „szuverenitás” zászlaja alatt halad előre a mezőgazdasági politika liberalizációjával. A talajok csökkenő termelékenysége és a növekvő ökológiai nyomás azonban egyaránt arra utal, hogy ezt a pályát át kell alakítani.

Forrás: Green European Journal
Az eredeti cikk elérhető itt:
https://www.greeneuropeanjournal.eu/europes-fertiliser-dependencies-where-ecology-meets-geopolitics/

Attribution-NonCommercial 4.0 International licenc

A Európa műtrágya-függősége: ahol az ökológia találkozik a geopolitikával bejegyzés először Magyarország zöld hangja-én jelent meg.

A nagy társasházakban élők több mint 60 százaléka elégedetlen otthona nyári hőmérsékletével, miközben éppen ők próbálnak a legtöbbféleképpen védekezni a hőség ellen. Egy országos, 1496 fős felmérés szerint a nyári komfort nemcsak azon múlik, mit tesznek a lakók, hanem azon is, mennyire árnyékolható, átszellőztethető és hűthető maga az épület. A nyári forróság emléke még elég közeli ahhoz, hogy érdemes legyen levonni a tanulságokat, és időben elkezdeni a felkészülést a következő nyárra: Dr. Szagri Dóra és Dr. Szalay Zsuzsa, a BME Építőanyagok és Magasépítéstan Tanszék kutatói a kutatás adataira támaszkodva mutatják meg, min lenne érdemes változtatni az otthonainkban és a településeinken.

Szerzők: Dr. Szagri Dóra és Dr. Szalay Zsuzsa, a BME Építőanyagok és Magasépítéstan Tanszék kutatói

A cikk forrása a Másfélfok. A Zöld Hang a cikket a Másfélfok szerkesztősége engedélyével vette át.

Magyarországon a nyári hőség már nem néhány kivételes nap kellemetlensége. Az 1961–1990 közötti időszakban átlagosan évi 14,6 volt a hőségnapok száma, azaz az olyan napoké, amikor a maximális hőmérséklet meghaladta a 30 °C-ot; 2021–2025 között már átlagosan 46,2 ilyen napot regisztráltak. A legalább három egymást követő, 25 °C feletti napi középhőmérsékletű napból álló hőhullámok éves átlaga ugyanekkor 2 napról 16,6 napra emelkedett.

Az időjárási adatok azonban csak azt mutatják meg, milyen hőterhelés éri az országot. Azt nem, hogy ebből mennyi jut be az otthonainkba, mit tudunk tenni ellene, és mennyire érezzük elviselhetőnek a lakásunkat. Ezt vizsgálta egy országos online kérdőíves kutatás. Az 1496 felnőtt válaszadóból álló minta kor és nem szerint reprezentatív volt. A résztvevők beszámoltak az épületük jellemzőiről, a lakás nyári hőmérsékletével való elégedettségükről, a hőséghez kapcsolódó panaszaikról, valamint a rendszeresen alkalmazott védekezési módszereikről. Fontos kiemelni, hogy a kutatás nem a lakások tényleges hőmérsékletét mérte, hanem azt vizsgálta, hogyan élik meg az emberek az otthonuk nyári hőviszonyait. Ez azért lényeges, mert ugyanaz a hőmérséklet nem minden ember számára és nem minden lakásban jelent ugyanolyan terhelést.

A nagy társasházakban lakók közül tízből hatan elégedetlenek

A válaszadók közel fele valamilyen mértékben elégedetlen volt az otthona nyári hőmérsékletével. Az átlag azonban jelentős különbségeket takar. A családi házakban élők 29,4%-a, a kisebb társasházak lakóinak 39,9 %-a, a tíz vagy több lakásos épületekben élőknek viszont már 61,3 %-a tartozott az elégedetlenek közé.

A településméret szerint hasonló minta rajzolódott ki. A falvakban élők 71%-a volt elégedett a lakásuk nyári hőmérsékletével, a fővárosban viszont csak 44%-a. Ez nem jelenti azt, hogy a település mérete önmagában okozná a különbséget. A sűrűbb beépítés, a városi hősziget, a lakások eltérő tájolása és szellőztethetősége, valamint az épületállomány összetétele együttesen formálják a felmelegedést.

Az épület kora és anyaga is számít. A panelépületek lakói a legalacsonyabb elégedettségről számoltak be, miközben a 2006 után épült házak általában kedvezőbb eredményeket értek el. Néhány 1945 előtti, nagy hőtároló tömegű épület, pl. vályogfalazatú házak lakói szintén jobb nyári komfortról számoltak be. Ez azonban nem egyszerű rangsor az „új” és a „régi” házak között: a tájolás, az árnyékolás, a hőszigetelés, a légmozgás és a hűtési lehetőségek kombinációja a döntő.

A több védekezési lehetőség önmagában nem oldja meg a túlmelegedést

A felmérésben a nagy társasházak lakói és a budapestiek átlagosan valamivel több alkalmazkodási módszert alkalmaztak, mégis elégedetlenebbek voltak otthonuk nyári hőmérsékletével. A tíz vagy több lakásos épületekben élők jellemzően hat, a kisebb épületek lakói pedig öt módszert használtak rendszeresen. Vagyis a többféle védekezés nem feltétlenül jelent magasabb komfortot.

A legelterjedtebb módszerek olcsók, egyszerűek és azonnal alkalmazhatók. Könnyű ruházatot a válaszadók 95,9%-a viselt rendszeresen, hideg italokat 60,4%-uk fogyasztott, 56,8% kerülte a közvetlen napsütést 11 és 15 óra között, 53,3% pedig gyakrabban zuhanyozott. A munkaidő eltolása viszont alig 1,9 %-nál jelent meg, légkondicionált helyen pedig csak minden negyedik válaszadó töltött időt.

A hőség ellen rendszeresen alkalmazott módszerek aránya. Ide kattintva interaktív ábra érhető el.

Az épülethez kapcsolódó lehetőségek közül az árnyékolás volt a leggyakoribb: tízből nyolcan használtak valamilyen árnyékolót. Természetes szellőztetésre 63,2% , ventilátorra 44,7%, légkondicionálásra 36,2% támaszkodott.

Az éjszakai szellőztetés különösen elterjedt: 70,5% egész éjszaka nyitva hagyta az ablakot. Ez akkor tudja hatékonyan visszahűteni az épületet, ha odakint már hűvösebb van, és a lakásban valódi légcsere, lehetőleg kereszthuzat alakítható ki. Sok nagy társasházi lakásban azonban a csak egy homlokzatra nyíló ablakok miatt ez fizikailag nem lehetséges. A zaj, a légszennyezés vagy a biztonsági aggályok pedig akkor is megakadályozhatják az éjszakai szellőztetést, ha az alaprajz egyébként lehetővé tenné.

Napközben más stratégia célszerű: a napsugárzást lehetőleg már az üveg külső oldalán (pl. külső redőnnyel, spalettával) kell megállítani, a melegebb kültéri levegőt pedig nem érdemes órákon át beengedni. A teljesen zárt lakás ugyanakkor rossz levegőminőséghez vezethet, ezért a hosszan nyitva hagyott ablak helyett rövid, intenzív szellőztetésre lehet szükség. A jó tanács tehát nem egyszerűen az, hogy „nyissuk ki” vagy „csukjuk be” az ablakot, hanem hogy a külső és belső hőmérséklethez, valamint a levegőminőséghez igazítsuk a szellőztetést.

Tudjuk, hogy baj van, de a hőségriasztás ritkán változtatja meg a napunkat

A válaszadók 72,7%-a komoly problémának tartotta a hőhullámokat, további 22,4% pedig valamennyire súlyosnak ítélte őket. Az információ tehát sok emberhez eljut, a riasztás azonban nem feltétlenül fordul át cselekvésbe. A megkérdezettek felének napi tevékenységét egyáltalán nem befolyásolta a hőségriasztás, jelentős változtatásról pedig csak 19,1% számolt be.

A legtöbben az internetről tájékozódtak, és jellemzően csak egy-két információforrást használtak. Ez sérülékeny kommunikációs rendszert jelez: ha valaki az adott csatornát nem követi, vagy az üzenet túl általános, a figyelmeztetés nem segít a döntésben. A pusztán veszélyre figyelmeztető üzeneteknél többet érne, ha a riasztás konkrét, azonnal végrehajtható lépéseket is adna: mikor árnyékoljunk, mikor szellőztessünk, hol található elérhető hűtött közösségi tér, és kit kell felkeresni a környezetünkben.

Különösen fontos lenne az élethelyzethez igazított kommunikáció. Más tanácsra van szüksége egy egyedül élő idős embernek, egy kisgyermekes családnak, egy tetőtéri lakásban élőnek vagy annak, aki kültéren dolgozik. A kutatásban a riasztásokra ténylegesen reagálók több alkalmazkodási módszert használtak, vagyis a figyelmeztetésnek lehet hatása, ha elég konkrét és releváns.

Nem egyetlen csodamegoldásra, hanem egymást erősítő beavatkozásokra van szükség

A következő hőhullámokra legjobb már azelőtt készülni, hogy megérkezik a forróság. Most van itt az ideje annak, hogy végiggondoljuk azokat az épület- és településszintű beavatkozásokat, amelyek jövő nyáron valóban számítani fognak.

A felújításoknál nem elegendő kizárólag a téli hőveszteség csökkentésére törekedni: azt is ellenőrizni kell, hogyan viselkedik majd az épület nyári hőségben. A hőszigetelés akkor járul hozzá valóban a nyári komforthoz, ha megfelelő külső árnyékolással, jól szabályozható szellőztetéssel és szükség esetén hatékony hűtéssel együtt alkalmazzák. Elsőként azokat a szerkezeteket és helyiségeket érdemes vizsgálni, ahol a legnagyobb a napsugárzási terhelés, például a tetőtéri, felsőszinti, illetve erősen benapozott lakásokat. Az ablakok cseréjénél nemcsak a téli hőszigetelő képesség, hanem az üvegezés „napenergia-áteresztése” és az árnyékolhatóság is fontos. A nagy társasházakban külön figyelmet igényelnek azok a lakások, amelyek csak egy homlokzatra nyílnak, mert ezeknél a természetes visszahűtés lehetősége korlátozott. Ilyen helyeken a biztonságos éjszakai szellőztetés kialakítása, a ventilátorokkal segített légmozgás vagy energiahatékony gépi hűtés nagyobb szerepet kaphat.

Az épület közvetlen környezete is számít: minél több a zöldfelület, elsősorban a lombos fák, annál több a természetes árnyék és a párologtatás révén elvont hő. A nagy társasházakban élők rosszabb helyzete célzott felújítási programokat indokol: nemcsak hőszigetelést, hanem árnyékolást, szellőztetési és hűtési megoldásokat is. Szükség van elérhető, jól ismert és valóban használható hűtött közösségi terekre, valamint olyan hőségriasztásokra, amelyek nemcsak veszélyt jeleznek, hanem cselekvési lehetőséget is adnak.

A klímaváltozással egyre több olyan nap lesz, amikor az otthonunk nemcsak kényelmetlen, hanem az egészségünket is terheli. A kutatás legfontosabb üzenete ezért nem az, hogy az emberek nem tesznek eleget a hőség elleni küzdelemben. Sokszor már most is mindent megtesznek, amit az otthonuk megenged. A következő lépés az, hogy maguk az épületek is több lehetőséget adjanak a biztonságos alkalmazkodásra.

Mit érdemes tenni otthon, amikor újra jön a hőség?

A következő hőhullámokra érdemes gondolatban előre készülni. Néhány egyszerű szabály sokat számíthat abban, hogy kisebb legyen a lakás és a szervezet hőterhelése.

A külső árnyékolókat már azelőtt érdemes leengedni, hogy a napsugárzás felmelegítené a helyiséget. Napközben, amikor kint melegebb van, a hosszú ideig nyitva hagyott ablak inkább növeli a lakás hőterhelését. A legegyszerűbb döntési szabály: ha a kültéri levegő hűvösebb a beltérinél (jellemzően este, éjszaka vagy kora reggel), és a levegőminőség megfelelő, érdemes az ablakokat teljesen kitárva szellőztetni; ha kint melegebb van, csak nagyon rövid időre nyissuk ki az ablakot. Ez különösen akkor hatékony, ha a lakásban kereszthuzat alakítható ki. Ahol ez az alaprajz, a zaj, a légszennyezés vagy a biztonsági kockázatok miatt nem lehetséges, ott a lakók lehetőségei eleve korlátozottabbak.

A ventilátor elsősorban az embert, nem a szobát hűti. Az üres helyiségben működő ventilátor nem csökkenti a levegő hőmérsékletét, sőt motorja kis mennyiségű hőt termel. Használatakor a légáramot ezért az emberekre vagy az éjszakai légcserét segítő nyílásra kell irányítani. A légmozgás hozzájárul a kellemesebb hőérzethez.

Nedves ruhával vagy törlőkendővel érdemes a nagyobb bőrfelületeket – alkar, lábszár, nyak, arc – hűteni, és a kendőt újranedvesíteni, amikor felmelegszik vagy megszárad. A permetezőpalack, a hűvös zuhany és a nedves póló ugyanazon a párolgási elven működik. A nagyon hideg kendő komfortot adhat, de önmagában nem feltétlenül csökkenti jelentősen a test maghőmérsékletét.

A legmelegebb, 11 és 15 óra közötti időszakban lehetőleg kerülni kell a közvetlen napsugárzást és a nagyobb fizikai megterhelést. Ha mégis ki kell menni, a fényvédő, a kalap, az árnyékos útvonal választása is segíthet a hőterhelés mérséklésében. A folyadékpótlás és az alkoholfogyasztás kerülése, illetve a veszélyeztetett hozzátartozók rendszeres ellenőrzése szintén azonnal megvalósítható, de ezek nem helyettesítik a lakás hőterhelésének csökkentését.

A cikk forrása a Másfélfok. A Zöld Hang a cikket a Másfélfok szerkesztősége engedélyével vette át.

A Az extrém nyári hőség már nem kivételes – ideje felkészülni bejegyzés először Magyarország zöld hangja-én jelent meg.

A kötelező fogyasztói jelölés hiánya felértékelheti a génmódosítástól mentes termékeket, és akár versenyelőnyt is jelenthet azoknak, akik ezt megbízhatóan igazolni tudják. A bizonyítás ugyanakkor egyre nehezebb lehet: a gazdáknak és az ellenőrző szervezeteknek a vetőmagtól a termelésen át a takarmányozásig kell figyelniük arra, hogy ne kerüljenek génmódosított, köztük NGT1-növények a termelési láncba.

Az új uniós szabályozás külön kategóriába sorolja azokat az új géntechnológiai technikákkal létrehozott növényeket, amelyek genetikai változásai a szabályozás alapján hagyományos nemesítéssel vagy természetes úton is létrejöhetnének. Az NGT1 kategóriába kerülő növényekre ezért nem ugyanazok az előírások vonatkoznának, mint a hagyományos GMO-kra: többek között nem kellene minden esetben egyedi környezeti és egészségügyi kockázatértékelést végezni, és a belőlük készült élelmiszereken sem lenne a jelenlegi GMO-termékekhez hasonló kötelező fogyasztói jelölés.

A nagyobb változást az jelentheti, amikor az NGT1-növényekből készült élelmiszerek megjelennek a boltokban. A rendelet szerint ezeknél nem lenne a hagyományos GMO-khoz hasonló fogyasztói jelölési kötelezettség, vagyis a vásárló a csomagolás alapján nem feltétlenül tudná meg, hogy NGT1-növényből készült terméket választ.

„A legfontosabb az lenne, hogy a fogyasztó tudja, mit fogyaszt. Ha nincs kötelező jelölés, akkor leveszünk valamit a polcról, és nem fogjuk tudni róla, hogy NGT1-növényből készült-e” – mondta Fidrich Róbert, a Magyar Természetvédők Szövetségének programvezetője.

Felértékelődhet a bizonyítható génmódosítástól mentesség

Roszík Péter, a Magyar Biokultúra Szövetség alelnöke úgy véli, hogy a fogyasztói jelölés hiánya felértékelheti a biotermékeket.

„Ha az élelmiszereken nem lesz jelölve, hogy NGT1-technológiával előállított növényből készültek, akkor szerintem erősen megnőhet a biotermékek iránti kereslet. A bio ugyanis ezután is génmódosítástól mentes marad” – mondta Roszík Péter.

A piaci előny azonban együtt járhat egy új problémával: egyre nehezebb lehet igazolni, hogy a termék valóban mentes maradt a génszerkesztett növényektől.

A vetőmagoknál megmarad a jelölés, ezért a Magyar Biokultúra Szövetség alelnöke szerint a gazdálkodóknak különösen figyelniük kell arra, mit vásárolnak. Ha bio szaporítóanyag nem áll rendelkezésre, engedéllyel nem bio minősítésű szaporítóanyagot is használhatnak fel. Ennél nehezebb kérdés lehet, hogyan őrizhető meg a biogazdaságok mentessége akkor, ha közvetlen közelükben NGT1-növényeket termesztenek.

„Ha a szomszéd NGT1-növényt vet, akkor milyen pufferzóna kell ahhoz, hogy az én földem továbbra is bio maradjon? Ez az ellenőrző szervezetek számára is igazi kihívás lesz” – mondta Roszík Péter.

Fidrich Róbert szerint az ellenőrzést az is nehezítheti, hogy egy génszerkesztett fajta azonosításához megfelelő információkra és akár génszekvencia-elemzésre is szükség lehet. Szerinte ezért nemcsak a fogyasztók tájékoztatása, hanem egy esetleges probléma forrásának utólagos visszakövetése is kérdésessé válhat.

„Ha nincs hatásvizsgálat és nyomon követhetőség, akkor ha valamilyen probléma történik, hogyan állapítjuk meg, honnan indult, és ki a felelős érte? A felelősségre vonhatóság is hiányzik” – fogalmazott.

A takarmány lehet az egyik kritikus pont

Az állattartásban a takarmányozás jelenthet különösen nagy nehézséget. A bio állattartóknak bio takarmányt kell etetniük, azonban ritka esetekben a gazdák ez alól a követelmény alól mentesülhetnek. Roszík Péter kifejtette, hogy a biogazdálkodóknak ilyenkor is génmódosítástól mentes forrásból kell beszerezniük a takarmányt.

„Nagyon nehéz lesz úgy szokványos takarmányt vásárolni a piacon, hogy biztosan tudjuk, hogy az nem génszerkesztett növényből származik” – vélekedett.

A helyzet természeti katasztrófa vagy súlyos aszály esetén válhat igazán nehézzé. A Magyar Biokultúra Szövetség alelnöke az idei évet említette példaként, amikor a terméskiesés miatt a biogazdálkodók lehetőségei is beszűkülhetnek.

„Ha kiég minden, a biogazdának is etetnie kell az állatait. Katasztrófahelyzetben engedélyezhető, hogy a bioállatok ne bio takarmányt kapjanak. A célunk az, hogy még ilyen esetben se lehessen génmódosított, ezen belül génszerkesztett takarmányt adni nekik” – mondta Roszík Péter.

A Magyar Biokultúra Szövetség abban bízik, hogy az Alaptörvényben megfogalmazott génmódosítástól mentesség fennmarad. Az Alaptörvény XX. cikke a testi és lelki egészséghez való jog érvényesülésének egyik eszközeként a genetikailag módosított élőlényektől mentes mezőgazdaságot nevesíti.

„Tudjuk, hogy a kormánynak most nem ez a legfontosabb feladata, de ha az uniós szabályozás tényleg megvalósul, akkor erre fel kell készülni. Két évünk van rá” – mondta Roszík Péter.

Mikor jelenhetnek meg az új termékek a boltokban?

A vásárlók várhatóan nem azonnal érzékelik majd a változást. Az MTVSZ programvezetője szerint a következő két évben még aligha lesz látványos átalakulás az üzletek kínálatában, és egyelőre azt sem lehet pontosan tudni, milyen új fajták vannak fejlesztés alatt.

„Egyelőre inkább ígéreteket hallunk arról, hogy ezek a növények majd a fenntarthatóságot szolgálják. De még azt sem tudjuk, pontosan milyen vetőmagok vannak fejlesztés alatt, és mi kerül majd ténylegesen a piacra” – mondta Fidrich Róbert.

Szlovákia bíróságon támadja az új szabályozást

Reménykedni lehet azonban abban, hogy végül mégsem lép hazánkban sem hatályba az új uniós rendelet, mert Szlovákia megtámadta az Európai Unió Bíróságán az új géntechnológiákkal, az úgynevezett NGT-növényekkel kapcsolatos uniós rendeletet. Egyelőre nem lehet tudni, milyen eredménnyel zárul az eljárás, illetve csatlakoznak-e további tagállamok a keresethez.

Fidrich Róbert szerint most az egyik fontos kérdés, hogy Szlovákia mellé felsorakoznak-e más tagállamok is.

„Az osztrákok önállóan nem akartak keresetet indítani, de lehet, hogy beszállnak, és talán Szlovénia, akár Románia is csatlakozhat. Mi pedig mindent megteszünk azért, hogy Magyarország is ott legyen a tiltakozók között” – mondta Fidrich Róbert.

A Greenpeace Magyarország, a Magyar Biokultúra Szövetség és az MTVSZ korábban közösen kérte a magyar kormányt, hogy Magyarország is kezdeményezzen jogi eljárást az uniós rendelettel szemben, és működjön együtt Szlovákiával, valamint más, a szabályozást ellenző tagállamokkal.

Az MTVSZ programvezetője szerint az NGT1 kategória meghatározása sem feltétlenül végleges, azon később még változtathatnak. Civil és természetvédelmi szervezetek is tettek javaslatokat arra, milyen szempontokat kellene figyelembe venni az NGT1-növények esetében. Fidrich Róbert ugyanakkor az Európai Bizottság hozzáállását egyelőre nem tartja biztatónak.

Roszík Péter szomorúnak tartja, hogy olyan szabályozás léphet életbe, amely szerinte természetellenes, a környezetbe nem illeszkedő növények előtt nyithatja meg az utat.

A Magyar Biokultúra Szövetség alelnöke nagyobb társadalmi aktivitást is szeretne. Mint mondta, a GMO-k körüli korábbi viták idején jóval erősebb volt a lakossági ellenállás.

„Örülnénk, ha nagyobb lenne a lakossági tiltakozás. Régen, amikor a GMO-k bevezetése volt napirenden, nagyon magas volt az elutasítottság. Most mindenki sokkal passzívabb” – fogalmazott.

Ki fizeti meg a dereguláció árát?

Fidrich Róbert szerint az új rendszer gazdasági következményeiről is beszélni kell. Úgy látja, miközben a technológiák fejlesztői gazdasági előnyhöz juthatnak, az ellenőrzéssel járó terhek jelentős része a hatóságoknál és az ellenőrző szervezeteknél jelentkezhet.

„A dereguláció nyertesei az egykori vegyipari óriáscégek, amelyek ma már élettudományi vállalatokként működnek. Ők realizálják a hasznot, miközben a dereguláció miatti költségek a hatóságokra és az ellenőrző szervezetekre hárulnak” – mondta Fidrich Róbert.

Vita a Tisza-kormányban a GMO-ról: közeleg a határidő GMO-ügy: a fogyasztók tájékoztatása is a per egyik tétje

A Szép új világ: nem tudjuk majd, génmódosított ételt veszünk-e bejegyzés először Magyarország zöld hangja-én jelent meg.

Az egészségünket messze nem csak az határozza meg, hogy milyen orvoshoz jutunk el, ha megbetegszünk. A környezet, a táplálkozás, a társas kapcsolataink, az anyagi helyzetünk, az iskola, a lakóhelyünk és még az is számít, milyen élelmiszereket reklámoznak nekünk. Vitrai József népegészségügyi szakember szerint éppen ezért az egészségi problémákra sem lehet egy-egy elszigetelt intézkedéssel tartós választ adni.

A hétköznapi szóhasználatban az egészségügy alatt többnyire kórházakat, rendelőket, orvosokat és ápolókat értünk. Vitrai József szerint azonban ez valójában inkább a „betegségügy”: akkor találkozunk vele, amikor valaki már beteg vagy legalábbis bekerült az ellátórendszerbe.

A népegészségügy feladata ezzel szemben jóval korábban kezdődik. Azt vizsgálja, mitől maradhatnak egészségesek az emberek, milyen körülmények növelik a betegségek kockázatát, és hogyan lehet ezeken társadalmi szinten változtatni.

A Zöld Hang Stúdióban Vitrai Józseffel, a Magyar Népegészségügy Megújításáért Egyesület szakemberével beszélgettünk.

Egyetlen intézkedés ritkán elég

Jó példa erre a népegészségügyi termékadó, közismertebb nevén a chipsadó. Vitrai szerint a bevezetése után rövid távon valóban csökkent az egészségre kockázatos termékek fogyasztása. Hosszabb távon azonban az előny eltűnt.

A tanulság szerinte nem az, hogy nincs értelme szabályozni. Inkább az, hogy egyetlen jogszabály önmagában nem képes megváltoztatni egy egész fogyasztási kultúrát.

Ez vezet el ahhoz a gondolathoz, amelyet a Magyar Népegészségügy Megújításáért Egyesület „Népegészségügy 3.0” néven képvisel: az egészséget meghatározó tényezőket rendszerként kell kezelni.

A társadalmi problémák ugyanis sokszor úgynevezett „wicked problemek”, vagyis nehezen körülhatárolható, rendkívül összetett problémák. Egy beavatkozás nem feltétlenül azt az eredményt hozza, amelyet vártak tőle, ezért folyamatosan mérni kell a hatását, majd szükség esetén módosítani az eszközökön.

Nemcsak a génjeink és az orvosaink számítanak

Az egészségi állapotot rengeteg egymással összefüggő tényező alakítja. Számít az öröklött genetikai háttér, de az is, milyen fizikai és társadalmi környezetben élünk, mit eszünk, mennyit mozgunk, kik vesznek körül bennünket, milyen a lakhatásunk vagy éppen mennyi erőforrással rendelkezünk.

Ezért Vitrai óvatos azokkal az egyszerű állításokkal is, amelyek százalékokra bontják, mennyit számít az életmód, a környezet vagy az egészségügyi ellátás.

Egészen más ugyanis az ellátórendszer jelentősége annak, aki könnyen hozzáfér magas színvonalú szolgáltatásokhoz, mint annak, aki egy rosszul ellátott térségben él, és nehezen jut el orvoshoz.

Hasonlóan árnyaltan beszél a szűrővizsgálatokról is. A korai felismerés természetesen életeket menthet, de szerinte hiba lenne a népegészségügy központi eszközének tekinteni az egyre több és szélesebb körű szűrést. A rendelkezésre álló erőforrásokat mindig ahhoz kell mérni, mekkora egészségnyereséget lehet velük elérni. Sok esetben hatékonyabb lehet a magas kockázatú csoportok célzott szűrése.

Hogyan hat a környezet állapota az egészségre?

Vitrai szerint Magyarországon erről még nincs elegendő átfogó adat, az azonban jól ismert, hogy az ökológiai rendszerek állapota számos módon összefügg az emberi egészséggel.

Ilyen tényező a biodiverzitás, a levegő minősége vagy éppen a mikroklíma. Egyre fontosabb kérdéssé válik a hőterhelés is. Nemcsak az extrém hőségnapok okozta közvetlen többlethalálozás számít: a tartósan magas hőmérséklet hosszabb időn át is terhelheti az emberi szervezetet.

A klímaváltozáshoz való alkalmazkodás így nem pusztán környezetvédelmi, hanem egyre inkább népegészségügyi feladat is.

Az ultrafeldolgozott élelmiszerek

A beszélgetés egyik legerősebb párhuzama az ultrafeldolgozott élelmiszerekről szólt.

Vitrai felidézett egy összehasonlítást: a dohányzás káros hatásairól jóval azelőtt rendelkezésre álltak ismeretek, hogy a szabályozás érdemben reagált volna rájuk. Szerinte ma hasonló helyzet alakulhat ki az ultrafeldolgozott élelmiszerekkel.

A kérdés azonban itt sem oldható meg pusztán azzal, hogy az egyéneknek azt mondjuk: egyenek egészségesebben.

A táplálkozási szokások jelentős része gyerekkorban alakul ki. Emiatt Vitrai az egyik legfontosabb beavatkozási pontnak az óvodát és az iskolát tartja. Más közétkeztetésre, iskolakertekre, valamint az egészség szempontjainak az oktatás egészébe történő beépítésére lenne szükség.

Ez különösen fontos azért is, mert az egészséges táplálkozás lehetősége társadalmilag egyenlőtlenül oszlik meg. A jobb anyagi helyzetű, tájékozottabb rétegek könnyebben vásárolnak jobb minőségű élelmiszert, keresnek helyi termelőket vagy változtatnak életmódjukon.

Eközben az élelmiszeripari cégek marketingereje óriási, és a közösségi média segítségével már a gyerekeket is rendkívül hatékonyan érik el.

Az egészséghez működő közösségek is kellenek

A népegészségügy azonban nemcsak betegségek és kockázatok elkerüléséről szól.

Vitrai szerint érdemes tágabban, a jóllét felől gondolkodni. Ehhez pedig társas kapcsolatokra és működő közösségekre is szükségünk van.

Nem mindegy, van-e kit felhívnunk, ha bajba kerülünk, mennyire érezzük értelmesnek a saját életünket, van-e lehetőségünk hatni a környezetünkre. A közösség ráadásul nemcsak lelki támaszt jelent: befolyásolhatja a lakhatást, a közlekedést, az elérhető élelmiszereket, a munkakörülményeket és számos más, egészségünket meghatározó tényezőt.

Vitrai ezért a jövő népegészségügyében fontos szerepet adna a helyi és országos „egészségkoalícióknak”: olyan közösségeknek, amelyek maguk is részt vesznek annak meghatározásában, mire lenne szükség az emberek egészségének javításához.

A beszélgetés elején az önálló népegészségügyi államtitkárság létrejötte is szóba került. Vitrai ezt fontos intézményi változásnak és lehetőségnek tartja. A kérdés most az, sikerül-e a politikai szándékot olyan hosszú távú, összehangolt lépésekre váltani, amelyek nemcsak az egészségügyi ellátást, hanem az egészséget meghatározó környezet egészét alakítják.

A Zöld Hang podcast: Az ultrafeldolgozott élelmiszer az új dohányzás?  bejegyzés először Magyarország zöld hangja-én jelent meg.

A mai naptól ismét zúghatnak a fűrészek védett erdeinkben is, lejárt a fakitermelési moratórium. A többek között a lakosság zavartalan tűzifaellátásával indokolt fakitermelések szükségességét azonban megkérdőjelezheti, hogy valójában minden harmadik kivágott fa biomassza-erőműbe kerül, ahol rendkívül rossz hatásfokkal, villamosenergia-fogyasztásunk mindössze 3%-át biztosítva megsemmisül – hívta fel a figyelmet közleményében a WWF: 2023 óta a hazai biomassza-tüzelésű erőművekben elégetett fa mennyisége radikálisan, 217%-kal, azaz több mint 1,2 millió m3-rel nőtt, miközben a hazai tűzifa célú fakitermelés 44%-a védett, fokozottan védett vagy Natura 2000 területről származik. A WWF Magyarország által közzétett legfrissebb adatok jogos aggodalmat ébresztenek azzal kapcsolatban, hogyan fogjuk a gyakorlatban legértékesebb erdeinket megőrizni a moratórium lejárta után, biztosítékok és konkrét intézkedések nélkül.

A tavalyi évben több fa égett el biomassza-erőműveinkben, mint valaha. Az Ajkán, Pécsett és Oroszlányban működő létesítményekben 2025-ben elégetett 2 330 000 m3 fásszárú tüzelőanyaggal 6 és fél Puskás Arénát lehetne színültig megtölteni. Ennek mintegy 50-60%-a természetes erdőkből származik. Ami még aggasztóbb, hogy a tűzifa céllal kivágott fák közel 44%-a védett, fokozottan védett, illetve Natura 2000 területekről érkezik.

„Ez felfoghatatlanul nagy ár ahhoz képes, hogy ezek az erőművek az éves villamosenergia-igényünk csupán 3%-át képesek fedezni – emelte ki dr. Csontos Csaba, a WWF Magyarország éghajlatvédelmi programvezetője. Szerinte a helyzet rendszerszintű felülvizsgálatot követel. – Azonnali alternatíva és egyben a legreálisabb kompromisszum a biomassza-erőművek ún. hőkövető üzemre való átállása lenne. Ebben az esetben az erőművek csak akkor és olyan arányban termelhetnének áramot, amennyit a pillanatnyi távhő- és ipari gőzigény megkövetel, illetve amit a kazánok technológiai korlátai megengednek. Az erdőkből származó erőművi tűzifa-felhasználást alapjaiban kell átgondolni, amelyhez először tárcaközi biomassza-bizottság felállítása, valamint széleskörű szakmai egyeztetés és konszenzuskeresés szükséges” – mondta a szakértő. Természetesen ehhez jelentős üzletimodell-váltásra lenne szükség, de a 2026-os év a súlyos aszállyal, vízhiánnyal és az energiaválsággal végérvényesen bebizonyította, hogy teljes mértékben és radikálisan újra kell gondolni a természeti erőforrásainkkal való gazdálkodást. Annak érdekében, hogy valóban fenntartható és jól koordinált energiaátmenetet valósítsunk meg Magyarországon, a teljes szemléletváltás mellett a szakmai építkezésnek mielőbb egy országos energiatervezési és környezetgazdálkodási központ felállítását kellene célul kitűzni.

„Hőkövető üzemmódban az éves fásszárúbiomassza-igény óvatos becslések szerint is 22%-kal, vagyis hozzávetőleg 500 000 m3-rel csökkenthető lenne. Az elmúlt évtizedekben Magyarországon a hivatalos statisztikák szerint az éves kitermelt fatömeg mintegy 6-7 millió m3 volt, így ez a megtakarítás önmagában akár a teljes hazai erdőterületek tizedét kitevő nemzeti parki erdők háborítatlanságát is biztosíthatná – nagyságrendileg ekkora területről nem kellene kitermelni fákat az erőművek kedvéért. De célzott technológiai fejlesztésekkel – például hőtárolással, a kazánok szabályozhatóságának növelésével – a megtakarítási arány akár az évi 35%-ot, vagyis a 850 000 m3-t is elérhetné, és akkor még nem számoltunk az erőművek által távfűtött épületek energiahatékonysági korszerűsítésében rejlő lehetőségekkel” – tette hozzá Csontos Csaba.

Ezeknek a megtakarítási lehetőségeknek a fényében érdemes megvizsgálni a szociális tűzifa kérdését. A kormány többek között a ~300 000 m3-nyi szociális tűzifával indokolta a moratórium feloldásának szükségességét, miközben ez a fatömeg kevésbé pazarló felhasználás mellett könnyedén megspórolható lenne. Az országos tűzifaigény azért is kifogásolható érv az október elsejével védett területeken is újrainduló fakitermelésekre, mert a most kitermelt faanyag ebben a szezonban nem alkalmas minőségi tűzifa biztosítására. A száraz, megfelelően előkészített, felhasználásra valóban alkalmas tűzifa fűtőértéke ugyanis akár kétszerese is lehet a friss vágásból érkező nedves fáénak. A nedves fa elégetése ráadásul jelentős mennyiségű szállóport bocsát ki, így a lakossági fűtés télen az egyik legfőbb légszennyező forrás Magyarországon. A szállópor évente ~13 000 állampolgár idő előtti halálához járul hozzá, és belélegzése hosszú távon tartós egészségkárosodást okozhat.

A biomassza-erőművek profitorientált vállalatok, ezért az átálláshoz külső ösztönzőkre van szükség: az államnak jogszabály-módosítással és a támogatások újragondolásával kell előmozdítania a változást. A szociálistűzifa-program keretének emelése mellett a lakossági tűzifa hatékony és alacsony szállópor-kibocsátását elősegítő, már működő hazai jó példákat is támogatni és terjeszteni kell. Célzott szemléletformálásra és a tűzifabeszerzési adatok átláthatóvá tételére is égetően nagy szükség van; nem csak az erőművi, hanem a lakossági felhasználással kapcsolatban is. Hiszen ha a tűzifa célú fakitermelési adatokból levonjuk az erőművekben és fűtőművekben elégett mennyiséget, a hozzávetőleg 800 000 m3-es különbözet aligha fedezheti a tényleges lakossági igényeket, különösen annak a tudatában, hogy a 2022-es népszámlálás alapján a magyar háztartások harmada fával vagy fával is fűt. Tehát a hivatalos adatokon túl vélelmezhetően több millió köbméter lakossági célra felhasznált tűzifa eredetéről egyáltalán nincs kézzelfogható és megbízható információnk. Éppen ezért csak a fent javasolt, szakmai párbeszéden alapuló komplex megközelítéssel tehető ténylegesen fenntarthatóvá a hazai fatüzelés és erdőgazdálkodás – aminek a WWF Magyarország által javasolt első lépései a fakivágási moratórium meghosszabbítása, a tárcaközi és szakmai párbeszéd beindítása, valamint az erőművi tűzifa-felhasználás teljes újragondolása kell, hogy legyenek – zárul a WWF közleménye.

Fotó: Wikipedia

A WWF: Nemzeti parkjaink erdei égnek a biomassza-erőművekben bejegyzés először Magyarország zöld hangja-én jelent meg.

Az Európai Unió és Magyarország 2050-re vállalta a klímasemlegesség elérését, de az ehhez szükséges legolcsóbb megoldások egy része nem az erőművekben, az iparban vagy a közlekedésben keresendő. Kis András, Rácz Viktor, Szajkó Gabriella és Ungvári Gábor, a Regionális Energiagazdasági Kutatóközpont munkatársainak modellezése szerint már a jelenlegi európai karbonárakhoz hasonló ösztönzők is alapvetően megváltoztathatnák a hazai fakitermelési döntéseket. Ha egy jól kitalált karbonárazás miatt több fa maradna hosszabb ideig az erdőkben, az 2050-ig mintegy 3,1 milliárd euróval csökkenthetné a magyar klímasemlegességi átmenet költségét.

Szerzők: Kis András, Rácz Viktor, Szajkó Gabriella és Ungvári Gábor, a Regionális Energiagazdasági Kutatóközpont (REKK) munkatársai

A cikk forrása a Másfélfok. A Zöld Hang a cikket a Másfélfok szerkesztősége engedélyével vette át.

Egy adott korú erdő kitermelése távolról nézve egyszerű gazdasági döntésnek tűnhet: érdemes-e most kivágni az állományt és értékesíteni a faanyagot, vagy jobb még éveken, akár évtizedeken át hagyni növekedni? Az erdő azonban nemcsak faanyagot termel, hanem közben szenet tárol, élőhelyet biztosít, szabályozza a vízháztartást, mérsékli a talajeróziót és javítja a mikroklímát. Az erdőgazdálkodói döntésekben ezeknek a társadalmi és ökológiai hasznoknak ma csak kis része jelenik meg közvetlenül, miközben a kitermelt fa piaci értéke azonnal és jól számszerűsíthető. A kérdés ezért nem pusztán az, hogy mikor érdemes kivágni egy erdőt, hanem az is, milyen értékeket veszítünk el, ha túl korán tesszük ezt meg.

Ha a sokféle erdei szolgáltatás közül a szénmegkötésre szűkítjük a figyelmet, az erdőgazdálkodási döntések klímapolitikai jelentősége is láthatóvá válik. Magyarország vállalta, hogy 2050-re eléri a klímasemlegességet, vagyis a kibocsátásokat a lehető legnagyobb mértékben csökkenti, a fennmaradó, nehezen elkerülhető emissziókat pedig azonos nagyságú szén-dioxid-elnyeléssel ellensúlyozza.

Ehhez elsősorban az energiarendszer átalakítására, a megújuló energia terjedésére, az energiahatékonyság javítására, az elektrifikációra és az ipari kibocsátások csökkentésére van szükség. A nehezen elkerülhető kibocsátások ellensúlyozásában azonban más természetes és technológiai szénnyelők mellett az erdők is fontos szerepet vállalhatnak. Minél tovább marad növekedésben egy faállomány, annál több szén-dioxidot von ki a légkörből és tárol el, vagyis a kitermelés időzítése azt is befolyásolja, mekkora terhet kell más ágazatokban, esetenként jóval drágább beavatkozásokkal kezelni.

A szén értéke átírhatja a fakitermelési döntéseket

A kulcs tehát az, hogy az erdők szénmegkötő szerepe megfelelően kialakított ösztönzőkben is megjelenjen. A REKK kutatásai szerint, ha az erdőkben megkötött többlet szén-dioxid pénzügyi értéket kapna, az érdemben átalakítaná az erdőgazdálkodási döntéseket: hosszabbodnának a vágási ciklusok, több fa maradna tovább az erdőben, és jelentősen nőne a tárolt szén mennyisége. Eredményeik azt mutatják, hogy ez nemcsak klímavédelmi, hanem nemzetgazdasági szempontból is kedvező lehet, mert az erdészeti szénmegkötés a klímasemlegesség elérésének egyik legolcsóbb eszközévé válhat: a kibocsátási mérleg ugyanekkora javulását az energiaszektorban csak jóval drágább beavatkozásokkal lehetne elérni.

A REKK kutatói által kidolgozott FOX – Forest Carbon Sink Optimisation – modell a magyar erdők fafaj- és korszerkezetéből, területéből és növekedési sajátosságaiból indul ki. Azt vizsgálja, hogyan változna meg a fakitermelés optimális időpontja különböző szén-dioxid-árak mellett. Leegyszerűsítve azt a döntési helyzetet modellezi, hogy egy adott korú és összetételű erdőt érdemes-e most kivágni és értékesíteni, vagy nagyobb hasznot hoz, ha tovább hagyják növekedni, így közben még több szenet köt meg.

Karbonösztönzők nélkül ezt a döntést elsősorban a faanyagból várható bevétel és az erdőgazdálkodás költségei alakítják. Ha azonban a fákban megkötött többletszénnek is pénzügyi értéke van, a mérleg megváltozik: a kitermelés elhalasztása új bevételt jelenthet, míg a kivágással felszabaduló szén költségként jelenik meg. A modell éppen azt mutatja meg, hogy mekkora ösztönző szükséges ahhoz, hogy ez a szempont már valóban átírja az erdőgazdálkodói döntéseket.

Már mérsékelt karbonár is nagy változást hozhat

Az alacsony, 10 euró/tonna CO₂ szintű karbonár még alig módosítja a modellben az erdőgazdálkodási döntéseket, azonban nagyjából 20-30 euró/tonna körül elérkezik a fordulópont: ezen a szinten már érdemben megnő az ösztönzőerő a kitermelés csökkentésére vagy elhalasztására, a legnagyobb változás pedig a 20 és 60 euró/tonna közötti sávban tapasztalható. A modellezés – az erdők időléptékének megfelelően – bőven a következő évszázadba nyúlik, de látható, hogy a karbonár pozitív hatásainak jelentős része már a 2050-ig tartó időhorizonton megjelenik.

A modell szerint 50 euró/tonna szén-dioxid-ár mellett 2050-re 164 millió tonnával több CO₂ maradhatna megkötve a magyar erdőkben, mint karbonár nélkül – ez a jelenlegi éves országos üvegházgáz-kibocsátás körülbelül háromszorosa. 100 euró/tonna ár mellett a többlet szén-dioxid-megkötés 2050-re 247 millió tonnára nőne, de 60-70 euró/tonna felett a potenciál már telítődni kezd: a meglévő erdőterületeken a további árnövelés már csak kisebb többlethatást eredményez.

A hazai erdők pótlólagos szén-dioxid-megkötése különböző karbonárak alkalmazása mellett. Forrás: Szajkó et al (2024)

Összehasonlításképpen, az európai emissziókereskedelmi rendszerben (EU ETS) az elmúlt öt évben végig kb. 60 és 100 euró/tonna közötti CO2 árak voltak. Éves szén-dioxid-elnyelésre váltva ezeket a számokat, a jelenlegi EU ETS árak nagyságrendjéhez hasonló karbonár mellett a magyar erdők évente 5–8 millió tonnával több CO₂-t köthetnének meg a referenciaesethez képest. Így az erdőszektor teljes éves szénelnyelése 9–13 millió tonna CO₂ körül alakulhatna. Ez a magyar kibocsátási mérlegben már jelentősnek nevezhető tétel: a jelenlegi teljes hazai nettó üvegházhatásúgáz-kibocsátás 14–20%-ának megfelelő nagyságrendről beszélünk.

Az EU ETS rendszer szén-dioxid kibocsátási jog árai . Forrás: EMBER-ENERGY (2026) Az erdők olcsóbban javíthatják a kibocsátási mérleget, mint az energiaszektor

Természetesen nemcsak az számít, hogy mennyi kibocsátást tudunk csökkenteni vagy ellensúlyozni, hanem az is, hogy mindez mennyibe kerül. A legolcsóbb megoldásokat érdemes először kihasználni, mert így ugyanakkora klímavédelmi hatást kisebb társadalmi költséggel lehet elérni.

A tanulmány egyik legfontosabb eredménye, hogy az erdészeti többlet szénmegkötés a magyar gazdaságban a viszonylag olcsó klímapolitikai opciók közé tartozik. Az erdők többlet szénmegkötésének költségét összevetve az energiaszektor kibocsátáscsökkentési költségeivel egyértelmű, hogy az erdők a kombinált költséggörbe alsó részén jelennek meg. Sok olyan, a nettó zéró kibocsátási célokhoz még elengedhetetlen energetikai beavatkozás van, amely ugyan szintén csökkenti a kibocsátást, de jóval magasabb fajlagos elhárítási költséggel.

A számítások szerint az előbb vázolt, magasabb mértékű erdészeti szénmegkötés jelentősen csökkentheti a magyar klímasemlegességi pálya összköltségét. A magasabb költségű, 400 euró/tonna CO₂ feletti energiaszektorbeli kibocsátáscsökkentési megoldások nagy részét kiválthatja az erdészeti szénmegkötés, amely a modellezés szerint 100 euró/tonna alatti költségszinten kínál többlet szén-dioxid-elnyelést.

A magyar energiaszektor 2050-es nettó zéró céljának eléréséhez szükséges ÜHG kibocsátás elhárítási határköltség görbe módosulása az erdő szektorban indukált többlet megkötés integrálásának hatására. Forrás: Szajkó et al. (2024)

A modelleredmények alapján az erdőszektorban bevezetett szén-dioxid díj 2050-ig összesen mintegy 3,1 milliárd euró nemzetgazdasági költségmegtakarítást eredményezne, ami a jelenlegi egy évi központi költségvetés kb. 2,5%-a. Ennek a haszonnak egy része az erdőgazdálkodóknál jelenne meg, egy része pedig az energiaszektor termelőinél, nagy ipari energiafelhasználóknál és végső soron a fogyasztóknál.

Az erdőgazdálkodóknak fizetett szén-dioxid díj hatásai

Mindez természetesen nem azt jelenti, hogy a termelő szektorok dekarbonizációja megspórolható. Az energiahatékonyság javítása, a megújuló energia alkalmazása, az elektrifikáció és az ipari kibocsátáscsökkentés továbbra is elengedhetetlen, és az erdők többlet nyelése csak a legdrágább kibocsátáscsökkentő beruházásokat váltja ki (500–2500 euró/CO2 tonna költségűek). A kutatás inkább arra mutat rá, hogy a klímapolitikai célok elérése jóval drágább lesz, ha az olcsó erdészeti szénmegkötési lehetőségeket mellőzzük.

A klímapolitikai nyereség mellett ökológiai előnyök is megjelennek

A hosszabb vágási ciklus nemcsak a szénmegkötés miatt kedvező. Ha az erdők tovább fejlődhetnek, az javítja az erdők szerkezetét, növeli az idősebb állományok arányát, elősegíti a biológiai változatosság fennmaradását. Az idősebb, összetettebb szerkezetű erdők általában ellenállóbbak és ökológiai szempontból értékesebbek lehetnek, mint a rövid vágásfordulóval kezelt, intenzívebben hasznosított állományok.

Ezért a karbonmegkötés díjazása – mint a társadalom számára nyújtott szolgáltatás megvásárlása az erdőtulajdonostól – jó esetben nemcsak klímavédelmi eszköz, hanem természetvédelmi hozadéka is van, és az éghajlatváltozással szembeni alkalmazkodás eszköze is lehet. A „jó esetben” azonban fontos kitétel. A karbondíj-szabályozást összehangba kell hozni azokkal az erdészeti és természetvédelmi jogszabályokkal, amelyek biztosítják, hogy a gyorsan növő, nagy szénmegkötésű ültetvények ne élvezzenek előnyt a nagy változatosságú, őshonos fafajokból álló, magas ellenállóképességű erdőkkel szemben. Másképp fogalmazva: a szénmegkötési ösztönzők akkor adnak valódi win-win megoldást, ha nem egyetlen mutatóra – a tonnában mérhető CO₂-ra – optimalizálnak, hanem az erdők ökológiai állapotát is javítják.

A modell a meglévő erdőkben rejlő lehetőséget mutatja meg – módszertan és korlátok

A modell eredményei több fontos előfeltevés mellett értelmezhetők. Feltételeztük, hogy az erdőállomány fafajszerkezete a modellezési időhorizonton változatlan marad, és a fajlagos növedékértékek sem módosulnak. A számítások végig a Sopp-féle fatermési táblákon alapulnak (Sopp, 1974). A modell tehát nem számol az éghajlatváltozás erdőkre gyakorolt esetleges negatív hatásaival, például a kórokozók terjedésével, az aszálystresszel, a fapusztulással vagy a növedék csökkenésével. Ugyanígy nem veszi figyelembe azt sem, hogy a magasabb légköri CO₂-koncentráció bizonyos körülmények között nagyobb növekményt eredményezhet.

A modell továbbá nem vizsgálja a földhasználat-változást: nem feltételezi, hogy a karbonárak hatására Magyarországon új erdőtelepítési hullám indulna el. Emellett a modell nem számol az erdőgazdálkodás módjának megváltozásával; szálalásos helyett tarvágásos gazdálkodást vesz figyelembe. Az eredmények ezért elsősorban azt mutatják meg, hogy a meglévő erdőállomány kezelésének módosítása – különösen a vágási ciklusok meghosszabbítása – milyen szénmegkötési többletet eredményezhet a talaj feletti élőfakészletben. Más erdei széntároló kapacitások (holtfa, erdei talaj) jelentős megkötő kapacitása tovább javítja a mérleget.

További fontos üzenet, hogy az elemzett karbonárak tényleges megfizetése nem az egyedüli szabályozási megoldás. Egy nemzetgazdasági értelemben integrált klímapolitika erdészeti karbonárak nélkül is érvényesíthet kitermeléskorlátozó szakpolitikai intézkedéseket a nemzetgazdaságra rótt szén-dioxid-csökkentési összköltség mérséklésének érdekében. Ebben az esetben eredményeinket úgy lehet értelmezni, hogy a kitermeléskorlátozás milyen szén-dioxid-árnyékárakat implikál, és az indukált többlet megkötés mekkora terhet vesz le a többi ágazatról. Kapcsolódó szakpolitikai kérdés, hogy kitermelés korlátozásából fakadó veszteségek milyen módon kerüljenek kompenzálásra.

Források

EMBER ENERGY (2026) European Electricity Prices and Costs. EMBER Energy https://ember-energy.org/data/european-electricity-prices-and-costs/

Rácz, V.J., A. Mezősi and G. Szajkó (19 Dec 2025) Optimal biomass allocation between forestry sinks and energy systems by an integrated modelling approach – decarbonization pathways for Hungary, Climate Policy, DOI: 10.1080/14693062.2025.2603032

Sopp, L. (1974) Fatömegszámítási táblázatok: fatermési táblákkal. Mezőgazdasági Kiadó.

Szajkó G., V. J. Rácz and A. Kis (2024) The role of price incentives in enhancing carbon sequestration in the forestry sector of Hungary. Forest Policy and Economics 158 (2024) https://doi.org/10.1016/j.forpol.2023.103097

A cikk forrása a Másfélfok. A Zöld Hang a cikket a Másfélfok szerkesztősége engedélyével vette át.

A Nem csak az számít, mennyi fát termel az erdő: százmilliárdokat érhet, ha tovább állva marad bejegyzés először Magyarország zöld hangja-én jelent meg.

A sokéves átlagnál mélyebben áll a talajvíz az egész országban a jelenlegi vízügyi mérések szerint. De lehet-e erre az a válasz, hogy mindig mélyebbre fúrunk? Farkas Viktor Mátyás, a WWF Magyarország éghajlatvédelmi szakértője szerint inkább meg kellene tartani a vizet a tájban, átalakítani és lezárni a vízelvezető csatornákat és összeírni a kutakat. Rózsa Attila, a Magyar Vízkútfúrók Egyesületének elnöke pedig arra figyelmeztet, hogy miközben sorra száradnak ki a sekélyebb kutak, megszámlálhatatlanul sok mélyebb rétegvízkút készül, gyakran szakszerűtlenül, úgy, hogy ezekről a vízügynek semmiféle adata nincsen, csak sejtése.

„Hatékony és ésszerű vízhasználatra van szükség, mert idáig a magyar vízgazdálkodás arra volt berendezkedve, hogy túl sok a víz, és azt el kell vezetni” – mondja Farkas Viktor Mátyás, a WWF Magyarország éghajlatvédelmi szakértője, aki szerint ezt a logikát kellene megfordítani: a vizet nem minél gyorsabban elvezetni, hanem ahol lehet, megtartani, és segíteni, hogy visszaszivárogjon a talajba. Ebben már kormányzati szinten is elindult a változás. A kormány augusztusban elfogadta a Fenntartható Vízgazdálkodási Intézkedési Tervet, amelynek végrehajtásában Gajdos László élő környezetért felelős miniszter kapott központi szerepet. A terv a víz gyors elvezetése helyett a természetes vízvisszatartást helyezi előtérbe: többek között az árterek és természetes mélyedések vízmegtartásával, egykori folyómedrek és holtágak rehabilitációjával, valamint a talaj vízmegtartó képességének javításával számol.

„Idei évben a korábbiaknál is jelentősebb a szárazság. A légköri aszály hatására a fák lombja már nyáron az őszi időszakot idézi: a levelek elsárgultak, lehullottak.” A Magyar Vízkútfúrók Egyesületének elnöke szerint az éjjel-nappal tartósan magas hőmérséklet miatt érdemi harmat sem képződik, a talaj pedig jóformán a felszín alatti víz szintjéig száraz.

A felszínközeli talajvíz utánpótlódásának meghatározó része a csapadékból származik, melynek híján vagyunk, így a vízszintek is süllyedést mutatnak. „Ennek hatására a legfölső vízadó rétegeket megcsapoló, jellemzően 5–15 méter mélységű ásott kutak jóformán kiszáradtak. A felszín alatti vizeket egyre inkább csak mélyebbre fúrt kutakkal lehet elérni. Azonban a több tíz méter mélységben lévő vízadó rétegekben is egyre csökkenő vízszintekkel” – mondja Rózsa Attila.

Az öntözéshez szükséges vizet ezért egyre gyakrabban a mélyebben fekvő vízkészletekből veszik ki. Ezek azonban lassabban pótlódnak, ráadásul sok helyen ugyanazokból a készletekből biztosítják a vezetékes ivóvizet is. Rózsa Attila szerint ha a kitermelés tovább nő, miközben egyre kevesebb víz jut vissza a föld alá, hosszabb távon ezeknek a készleteknek a fenntartható használata is veszélybe kerülhet.

Az Országos Vízügyi Főigazgatóság (OVF) lapunk kérdéseire küldött válaszában azt írta, hogy augusztusban az Alföld és a Dunántúl jelentős részén 100–200 centiméterrel állt alacsonyabban a talajvíz, a Duna–Tisza közi Homokhátságon, a Nyírség egyes részein, valamint a Tiszántúl középső, keleti és délkeleti területein pedig több helyen a két métert is meghaladta az elmaradás.

Rózsa Attila három konkrét figyelőkutat is kiemel. Agárdon az idei vízszint másfél-két méterrel van a korábbi hosszú idejű átlagok alatt, Nagykállón hasonló az eltérés, Kecskemét-Ménteleken pedig még nagyobb a negatív irányú különbség. „Ezeket az adatokat nem lehet félvállról venni.”

A folyamat nem most kezdődött. A Magyar Vízkútfúrók Egyesületének elnöke szerint a talajvízszint süllyedése az 1980-as években már országosan megfigyelhető volt, az 1990-es évek végétől, a 2000-es évek elejétől pedig tovább romlott a helyzet. Egyes térségekben ma már 10–15 méteres mélységben sincs összefüggő víztükör.

Mi történik a föld alatt?

Farkas Viktor Mátyás szerint fontos megérteni, hogy a felszín alatti víz nem egyetlen hatalmas föld alatti tartály, hanem lefelé haladva más-más tulajdonságú vízadó rétegek váltják egymást. Ezeket vízfogó rétegek választják el, amik nem zárják el őket egymástól tökéletesen, a vízadó rétegek lassú áramlási rendszereken keresztül azért kapcsolatban vannak egymással. Minél mélyebbre jutunk, általában annál hosszabb idő alatt pótlódik a kitermelt víz.

Homokos területen a lehulló csapadék viszonylag gyorsan elérheti a legsekélyebb vízadó réteget. A mélyebb vízadó rétegek utánpótlódása azonban jóval lassabb lehet.

„A jelentős vízigény kielégítése egyre több és egyre mélyebb kutak létesítését kívánja meg a csapadékból származó utánpótlódás trendszerű csökkenése mellett” – írja Rózsa Attila.

A locsoló- és öntözővízigény így fokozatosan olyan felszín alatti vízkészletekre terhelődik át, amelyek egyre mélyebben vannak, és így egyre lassabban, csak korlátozottan újulnak meg. Sok esetben ráadásul ugyanazokra a mélyebb készletekre, amelyek jó minőségük, nagy tisztaságuk miatt a közüzemi ivóvízellátást is biztosítják.

A mélyebbre fúrás ráadásul nem feltétlenül tehermentesíti a felszínhez közelebbi vízkészleteket: a mélyebb vízadó rétegekből történő fokozott vízkivétel bizonyos esetekben a sekély talajvíz további süllyedéséhez is hozzájárulhat – írják a vízügy szakemberei.

Verseny a vízért

Farkas Viktor Mátyás szerint a problémának két közvetlen hajtóereje van: a klímaváltozás miatt egyre súlyosabb aszály és az emberi vízkivétel. Ehhez társul a természetes utánpótlási területek eltűnése és az egykori vizes élőhelyek lecsapolása.

A csapadékhiány ráadásul nem egyetlen rossz év következménye. „Az elmúlt öt évben nagyjából négy évnyi csapadék hullott” – érzékelteti Farkas Viktor Mátyás a felhalmozódott hiányt.

A Vízügyi Főigazgatóság adatai szerint 2021 óta 2026 augusztusának végéig országos átlagban csaknem 600 milliméternyi csapadék hiányzott, az Alföld és a Tisza hazai vízgyűjtőjének egyes térségeiben pedig a felhalmozódott hiány az 1000 millimétert is meghaladta. Országos léptékben a jelenlegi alacsony talajvízszintek legfontosabb okának a természetes utánpótlás tartós elmaradását tartják, miközben az emberi vízkivételek különösen a vízhiányos térségekben súlyosbíthatják a helyzetet.

Egy csapadékos ősz vagy tél sokat javíthat a helyzeten, de a több aszályos év veszteségének pótlásához akár több kedvező évre is szükség lehet. Jól mutatja ezt Baja és Szentes példája: előbbinél 2025 tavaszától őszig mintegy egy métert, utóbbinál fél métert apadt a talajvízszint. A következő téli emelkedés csak részben pótolta ezt a veszteséget, 2026 nyarán pedig mindkét kútnál újra apadás következett – derül ki a Vízügyi Főigazgatóság válaszából.

„Nyilván előfordulhat, hogy egy ilyen évben öntözni kell” – mondja a WWF szakértője. A kérdés inkább az, mire használjuk a korlátozottan rendelkezésre álló vízkészleteket. Nem mindegy, hogy kis területen magas hozzáadott értékű növényt, például kertészeti kultúrákat termesztünk, vagy nagy területen rengeteg víz felhasználásával alacsony értéket állítunk elő, például takarmánykukoricát öntözünk.

Ahogy süllyed a vízszint, egyre drágább a víz felszínre hozatala, így előnybe kerülhet, aki mélyebb kutat és erősebb szivattyút tud megfizetni. „Elindul egy verseny a vízért” – fogalmaz Farkas Viktor Mátyás.

Éppen ezért társadalmi szempontból sem lehet hosszú távú megoldás, hogy a csökkenő vízszinteket újabb és újabb, egyre mélyebb kutakkal próbáljuk követni. A WWF szakértője szerint inkább azt kellene nézni, hogyan lehet a rendelkezésre álló vízzel ésszerűbben gazdálkodni.

Azt sem tudjuk pontosan, hány kút van

A vízügyi monitoringkutak megmutatják, hogyan változik a felszín alatti víz szintje, de azt nem, hogy a háztartások és a gazdasági társaságok hol, milyen mélységből és mennyi vizet termelnek ki.

Hogy mekkora vízmennyiség maradhat a nyilvántartások látókörén kívül, arra egy korábbi becslés ad támpontot: a VGT3 szerint 2013 és 2018 között évente mintegy 133 millió köbméter vizet termelhettek ki engedély nélkül. Ez az akkor számításba vett közvetlen felszín alatti vízkivétel 16 százalékának felelt meg. A Vízügyi Főigazgatóság ugyanakkor hangsúlyozza, hogy becslésről, nem megmért mennyiségről van szó.

Farkas Viktor Mátyás szerint ezért össze kellene írni a kutakat, a gazdasági célú vízkivételeknél pedig mérni is kellene a kitermelt víz mennyiségét. A szabályozásnak különbséget kellene tennie aközött is, ha valaki a saját háztartása vízigényét fedezi egy kúttal, vagy ha gazdasági haszon érdekében termel ki jelentős mennyiségű vizet.

A kutak számbavétele azonban Farkas Viktor Mátyás szerint politikailag rendkívül érzékeny kérdéssé vált. A WWF szakértője szerint a Fidesz-kormány korábban megpróbálta rendezni és nyilvántartásba venni a kutakat, de akkora társadalmi és politikai ellenállás alakult ki a bejelentésük körül, hogy elálltak a tervtől, és a kérdésből lényegében politikai tabu lett.

A nyilvántartás hiányát a kútfúró szakma oldaláról Rózsa Attila is komoly problémának tartja. A jelenlegi szabályozás szerint ugyanis az úgynevezett háztartási kutak vízkészletvédelmi szempontból kockázatmentes területen bejelentés és előzetes engedélyezés nélkül is megépíthetők.

„Ez utóbbival egyáltalán nem értünk egyet” – mondja a Magyar Vízkútfúrók Egyesületének elnöke.

Az ilyen kutakról nincs információja a vízügyi ágazatnak: nem ismert a helyük, a talpmélységük, a szerkezetük, a kitermelt víz mennyisége és a vízminőségük sem. Egy esetleges talajvízszennyezés bekövetkezésekor ez a szennyezőforrás feltárását, a károsultak számbavételét és magát a kármentesítést is megnehezítheti.

„Állapotot értékelni, vízmérleget készíteni hitelesen csak úgy lehet, ha megfelelő adatokkal rendelkezünk mind a bevételi, mind a kiadási oldalon, és ez az alapja annak is, hogy a jövőnket megalapozottan tudjuk alakítani” – hangsúlyozza Rózsa Attila.

Az egyesület elnöke szerint ennél is nagyobb gond, hogy a bejelentés nélkül létesíthető háztartási kutak „álcája alatt” „megszámlálhatatlanul sok rétegvízkút” épül, többnyire szakszerűtlenül, sokszor nem hivatalosan tevékenykedő vállalkozók által, potenciális veszélyt jelentve a felszín alatti vizeinkre.

A Magyar Vízkútfúrók Egyesülete ezért azt szeretné, ha minden felszín alatti vizet érintő tevékenység hatósági nyilvántartás mellett folyna, biztosítva a felügyelet és az ellenőrzés lehetőségét. Hivatalos vízkútfúró-névjegyzék létrehozását is szorgalmazzák, amelyből a megrendelők ellenőrzött szakembereket és vállalkozásokat választhatnának.

Mi számít háztartási kútnak?

Rózsa Attila válaszában háztartási kútként azokat a kutakat írja le, amelyeket magánszemélyek a saját, évi 500 köbmétert meg nem haladó háztartási vízigényük kielégítésére létesítenek, és amelyek nem nyúlnak az első vízzáró réteg alá. A köztudatban élő 50 méteres mélységkorlát csak ott lép életbe, ahol az első vízzáró réteg ennél mélyebb települési helyzetű.A vízkészletvédelmi szempontból kockázatos területen létesülő háztartási kutat előzetesen be kell jelenteni a területileg illetékes megyei kormányhivatalnál. (Fontos tudni, hogy a háztartási kutak engedélyezési eljárása 2024. január 1. óta kikerült a jegyzői hatáskörből.) Rózsa Attila tájékoztatása szerint kockázatmentes területen viszont a háztartási kút előzetes bejelentés és vízjogi engedélyezés nélkül megépíthető.   

Van, ahol már felborult az egyensúly

„A megváltozott időjárás és a víztermelés összhangja már jó néhány hazai felszín alatti víztest esetében fölbomlott” – mondja Rózsa Attila. Vagyis vannak olyan térségek, ahol a felszín alatti vízkészletekből már annyi vizet veszünk ki, hogy az utánpótlódás nem tud lépést tartani vele.

Példaként az északkeleti országrészt említi, ahol 16 db ilyen felszín alatti víztest minősül különleges vízkészlet-gazdálkodási körzetnek. Ezek között sekélyebb talajvízkészletek és mélyebben fekvő rétegvizek is vannak. Ahol a kitermelés eléri vagy meghaladja a természetes utánpótlódást, ott folyamatosan süllyedhet a talajvíz szintje, a mélyebb rétegekben pedig csökkenhet a víz nyomása.

Ezért ezekben a körzetekben az új kutak engedélyezése a szokásostól eltérő feltételek és eljárás szerint történik. Az engedélyben meghatározzák a kitermelhető víz maximális mennyiségét, és előírják monitoringkutak létesítését is, amelyek segítségével folyamatosan nyomon követhető a vízszint változása.

Ha a monitoringadatok azt mutatják, hogy a vízszint süllyedése meghaladja az illetékes vízügyi igazgatóság által meghatározott határértéket, a vízjogi üzemeltetési engedélyt felülvizsgálhatják, és szükség esetén korlátozhatják az adott kútból történő vízkivételt.

Rózsa Attila szerint nemcsak Északkelet-Magyarországon aggasztó a helyzet: a Tiszántúlon, a Duna–Tisza köze déli részén és a Duna mentén is vannak olyan területek, ahol egyre nehezebb egyensúlyban tartani a kitermelt és az utánpótlódó víz mennyiségét.

Nem elvezetni, hanem megtartani

Farkas Viktor Mátyás szerint miközben kutakkal vizet veszünk ki a tájból, a felszínen továbbra is működik egy olyan infrastruktúra, amelyet éppen a víz elvezetésére építettek.

A vízelvezető csatornák nem feltétlenül csak akkor visznek vizet, amikor belvíz áll a földeken. Ha a medrük kapcsolatban áll felszín alatti vízzel, azt is megcsapolhatják. Vagyis miközben minden csepp víz megtartása számít, helyenként továbbra is működik a víz elvezetésére létrehozott rendszer.

Adná magát, hogy egyszerűen lezárják a csatornákat. A WWF szakértője szerint azonban ez a gyakorlatban jóval bonyolultabb.

A rendszerváltás után a termelőszövetkezetek felbomlottak, a földeket felparcellázták, a csatornák tulajdonosi és kezelői viszonyai pedig sok helyen összekuszálódtak. Egy vízvisszatartási beavatkozáshoz vízjogi engedélyre és az érintettek együttműködésére is szükség lehet. Sok tulajdonos esetén már az érintettek elérése is komoly akadály. Farkas Viktor Mátyás szerint ezért jogszabályi változtatásokra is szükség lehet.

A vízmegtartáshoz azokat a területeket is helyre kellene állítani, ahol a víz természetes módon meg tud állni és be tud szivárogni: az ártereket, vizes élőhelyeket és más természetes vízmegtartó területeket. Ezek a talajvíz utánpótlódását is segíthetik.

A Egyre több kút, egyre nagyobb szárazság: meddig bírják a felszín alatti vízkészletek? bejegyzés először Magyarország zöld hangja-én jelent meg.

A körforgásos gazdaság ma az európai zöld átállás egyik kulcsfogalma, a faiparban azonban az alapelvei korántsem számítanak újdonságnak. A faanyaggal való takarékoskodás, a gyártási maradékok továbbadása, a bútorok javítása és hosszú használata évtizedek óta része az ágazat működésének. Ami változott, az a környezet: az európai klímavédelmi célok és szabályozások ma már mérhető követelményeket is állítanak az ágazat elé. Ezek egyike, hogy 2030-ra a fa csomagolási hulladék 30 százalékát újra kell feldolgozni. De mennyire áll készen erre a hazai faipar?

„A körforgásos gazdaság valójában nem új dolog. Régen ezt józan paraszti észnek hívtuk” – fogalmaz Dr. Koós Daniella formatervező művész, designmanager és kurátor, a FABUNIO – Magyar Bútor- és Faipari Szövetség főtitkára. A fa mindig értékes alapanyag volt, ezért korábban is igyekeztek minél teljesebben felhasználni. A különböző üzemek között működött az anyagátadás: amit az egyik vállalkozás már nem tudott hasznosítani, az egy másik számára még alapanyag lehetett. „Ennek nagyon egyszerű oka volt: nem akartak pazarolni, és gazdaságilag is jobban jártak, ha összedolgoztak. Ami az egyik helyen már maradék volt, az máshol még alapanyag lehetett” – mondja Koós Daniella.

Ugyanezt a logikát követi az új kormány által nemrégiben közzétett 2026-os Nemzeti Kommunikációs Akcióterv is, amikor a körforgásos gazdaság lényegét úgy írja le, hogy „ami egy folyamat végterméke, az egy másik folyamat kiindulási alapanyagává válik”. A cél, hogy a termékek és az erőforrások minél hosszabb ideig használatban maradjanak, az alapanyagok megőrizzék értéküket, és a lehető legkevesebb hulladék keletkezzen.

Ami az asztalosnak maradék, a lapgyártónak alapanyag

A hazai faiparban ennek régóta működő példája a szombathelyi FALCO. A magyar gyökerű vállalat története 1939-ig nyúlik vissza, és 1959-ben itt indult el Magyarország első forgácslapgyártása. A FALCO később nemzetközi tulajdonba került: 2007-ben a világ számos országában jelen lévő lapgyártó, a Kronospan csoport részévé vált. Koós Daniella szerint azonban a maradék faanyag visszaforgatása már jóval korábban része volt a vállalat működésének.

„Üzemi maradékokat, hulladékokat és lakossági bútorokat is bevettek és felhasználták a lapgyártásban. Miután a céget megvette egy nagy nemzetközi lapgyártó, ez már sokkal nagyobb léptékben működik: Európa több országából gyűjtik össze azokat a faanyagokat, amelyeket a bútorgyártók már nem tudnak felhasználni.”

A FALCO példája jól mutatja, hogy a körforgás nem feltétlenül egyetlen üzemen belül valósul meg. Ami az asztalosnak már használhatatlan maradék, az megfelelő gyűjtés és feldolgozás után egy másik faipari technológiában ismét nyersanyaggá válhat.

30 százalék 2030-ra

Ami korábban elsősorban gazdasági racionalitás volt, az ma már szabályozási célokkal is kiegészül. A Nemzeti Kommunikációs Akcióterv szerint az Európai Unióban 2030-ra a csomagolási hulladékok legalább 70 százalékát kell újrafeldolgozni. Az egyes anyagokra külön célértékek vonatkoznak: papírnál és kartonnál 85, vasfémeknél 80, üvegnél 75, alumíniumnál 60, műanyagnál 55 százalék az elérendő arány. A fa csomagolásoknál 30 százalék a cél. Fontos, hogy ez nem általában a teljes magyarországi fahulladék 30 százalékát jelenti, hanem kifejezetten a fa csomagolási hulladék újrafeldolgozási célértékét. Koós Daniella szerint ez teljesíthető.

„Szerintem ez teljesen reális célérték” – mondja, ugyanakkor arra is felhívja a figyelmet, hogy a magyar helyzetnek vannak olyan sajátosságai, amelyek egyszerre segíthetik és nehezíthetik a körforgást.

A körforgás nem az újrafeldolgozással kezdődik. A 30 százalékos cél ellenére az újrafeldolgozás valójában nem a körforgás első lépcsője. A Nemzeti Kommunikációs Akcióterv szerint a hulladékhierarchia első és legfontosabb eleme a hulladékképződés megelőzése. Ezt követi az újrahasználatra való előkészítés, majd az újrafeldolgozás, az egyéb – például energetikai – hasznosítás, és csak legvégül a lerakás. A faiparra ez különösen jól alkalmazható. Egy bútor annál tovább tartja körforgásban a benne lévő anyagot, minél tovább használható, javítható és felújítható.

„Egy jól megtervezett termék tartós, könnyen javítható, szükség esetén felújítható, majd életciklusa végén alapanyagként újra felhasználható” – fogalmazza meg a lényeget az Akcióterv.

A dokumentum külön foglalkozik az ökodesignnal is. A tervezés során egyre fontosabb szemponttá válik a felhasznált anyag, a tartósság, a javíthatóság, az újrahasználhatóság, a korszerűsíthetőség és az erőforrás-hatékonyság. Ez az asztalosoktól és a bútorgyártóktól is új szemléletet követel. Az európai klímavédelmi célok és az ezekhez kapcsolódó szabályozás egyre inkább azt várja el, hogy a szakemberek a termék teljes életciklusában gondolkodjanak: az alapanyag és a gyártás mellett a tartósság, a javíthatóság, az újrahasználat és a termék életciklusának végén az anyag további sorsa is szemponttá válik.

Éppen erre az átalakulásra próbálta felkészíteni a szakmát a FABUNIO részvételével megvalósult Erasmus+ WOODCircle program. A projekt célja egy új, „Circular and Sustainable Woodworker”, vagyis körforgásos és fenntartható faipari szakmai profil kialakítása volt, amelyben a technikai tudás mellett a környezeti kérdések kezelése is megjelenik. A FABUNIO a hat európai partner egyike volt. A program nemcsak elméleti tudást adott a fiataloknak, hanem a magyarországi szakmai út során különböző méretű és profilú vállalkozásokon keresztül mutatták meg, hogyan jelenhet meg a körforgásosság a kis műhelytől a bútorgyártáson és a biokompozitokon át a nagyüzemi fahulladék-feldolgozásig. Az erre épülő képzés többek között a fenntartható fa- és faalapú anyagokkal, a körforgásos tervezéssel, az erőforrás-hatékony gyártással, valamint a hulladék- és energiagazdálkodással foglalkozott.

Mindenki tartós bútort szeretne – de az áron van a hangsúly

A FABUNIO 2022-es országos bútorvásárlási kutatása alapján a magyar fogyasztók számára fontos a minőség, a tartósság és a funkcionalitás. A hosszú élettartamot a válaszadók 89 százaléka, a kiváló minőséget 85 százaléka tartotta fontosnak. A jó minőség iránt tehát megvan az igény, a vásárlásnál azonban az ár erősen behatárolja a lehetőségeket. Ez az egyedi bútoroknál is látszik: a megkérdezettek 28 százaléka tervezett asztalost megbízni. Koós Daniella szerint a kézzel készített bútor ára sok háztartás számára nehezen megfizethető. A szűkebb anyagi lehetőségek ugyanakkor a bútorhasználatot is meghatározzák. Koós szerint Magyarországon sokszor egyszerűen tovább használjuk azt, amink van: a divat változhat, de ha egy bútor még használható, és nincs pénz újra, marad.

„Gazdaságilag elmaradottabbak vagyunk Európa fejlettebb országainál, ezért nálunk a spórolás és az újrafelhasználás sokszor jobban működik. Sokáig használjuk a bútorokat, kevésbé cserélődnek.”

Bajban az asztalosműhelyek

Ebben azonban van egy ellentmondás. Miközben a körforgás szempontjából kedvező, ha egy bútor sokáig használatban marad, éppen azok a szakemberek kerülnek egyre nehezebb helyzetbe, akik tartós, javítható és akár évtizedekre szóló bútorokat tudnának készíteni. Koós Daniella szerint a hazai asztalosok egyszerre érzik a vásárlók árérzékenységét és a vállalkozásokra rakódó egyre nagyobb adminisztratív terheket. A kézzel készített bútor nehezen versenyez az olcsó tömegtermékkel, miközben egy kis műhely működtetése is egyre több kötelezettséggel jár. Az adók mellett az EPR-hez és más szabályozásokhoz kapcsolódó adminisztráció is komoly terhet jelenthet egy néhány fős vállalkozásnak.

„Egy kis asztalosműhelyben nincs külön ember arra, hogy csak az adminisztrációval foglalkozzon. Ha a sok szabályozás miatt ehhez már külön embert kellene alkalmazni, az egyszerűen nem éri meg. Az ágazatban dolgozók inkább szakmát váltanak, vagy egy nagyobb üzemben kezdenek dolgozni a saját vállalkozásuk kényszerelhagyása után.”

Koós szerint az elmúlt két-három évben vállalkozások megszűnéséhez is hozzájárultak ezek a terhek, miközben a magyar bútorkészítőnek az olcsó tömegtermékkel és az internetes kereskedelemmel is versenyeznie kell.

„Az emberek manapság már egyre kevésbé készíttetnek bútort. Sokan már nem is az IKEA árszintjén vásárolnak, hanem még olcsóbb kereskedőknél, vagy az internetről rendelnek.”

Az online, különösen a távolról érkező termékeknél Koós Daniella szerint az is nehézséget jelent, hogy kevésbé átlátható, milyen fából és milyen körülmények között készült a bútor, illetve hogyan teljesülnek az EPR-kötelezettségek. Miközben a hazai gyártóknak a rendszer költségeivel és adminisztrációjával számolniuk kell, a közvetlenül külföldről rendelt termékek útja nehezebben követhető.

Nem szabad mindent elégetni

Van még egy fontos pont, ahol a körforgásos szemlélet és a hazai gyakorlat találkozik: az eltüzelés. Koós Daniella szerint a lakosság sok faanyagot használ tüzelésre. A körforgásos gazdaság logikájában azonban nem mindegy, hogy egy faanyag mikor kerül energetikai hasznosításra. A Nemzeti Kommunikációs Akcióterv is egyértelmű sorrendet állít fel.

„Az energetikai hasznosítás ezért nem a hulladékkezelés elsődleges eszköze, hanem a hulladékhierarchiában az újrafeldolgozás után, de a lerakás előtt helyezkedik el.”

Vagyis először a hulladék képződését kell megelőzni, majd amit lehet, újra kell használni vagy újra fel kell dolgozni. Az energetikai hasznosítás csak ezután következik. A lakossági tüzelésnél ráadásul az sem mindegy, milyen fáról van szó.

„Nagyon fontos lenne az edukáció. A felületkezelt faanyagokat nem szabadna otthon elégetni, és ugyanez igaz a ragasztott bútorokra is. Mérgezőek lehetnek. Ezeknél nem egyszerűen tiszta fáról beszélünk” – figyelmeztet Koós Daniella.

A jobb állapotú bútoroknál ezért az eltüzelés helyett a további használat, a továbbadás vagy a felújítás lehet a körforgás szempontjából megfelelőbb út. Erre jó lehetőséget ad a rebútor ötlet, ahol a használt, de még jó állapotú bútorokat átveszik, felújítják, majd sokszor szociális alapon újra kiosztják, vagy nagyon olcsón eladják.

A Ami régen józan ész volt, ma már elvárás – körforgásos fordulat a faiparban bejegyzés először Magyarország zöld hangja-én jelent meg.

A klímaváltozás hatásai már nem távoli, elméleti problémaként jelennek meg, hanem a földeken, a vízkészletekben és a mindennapi gazdálkodásban is érezhetőek. Miközben újabb és újabb ipari beruházások versengenek a vízért és a területért, egyre fontosabb kérdés, hogyan őrizhetjük meg a termőföldet a következő generációk számára. A megoldás nem egyetlen intézkedésen múlik: a mezőgazdasági gyakorlatok átalakítására, a víz visszatartására és a gazdálkodók együttműködésére egyaránt szükség van. A klímaadaptációról, a talajok védelméről és a változtatás lehetőségeiről beszélgettünk Dr. Szalai Zoltán kutató professzorral.

A HUN-REN Csillagászati és Földtudományi Kutatóközpont Földrajztudományi Intézetének megbízott igazgatója szerint a gazdálkodásban ezért nem csupán új technikákra, hanem szemléletváltásra is szükség van. Ehhez a kutatók, a döntéshozók és a gazdák közötti valódi párbeszédre, valamint a helyi tapasztalatok megosztására is nagyobb hangsúlyt kell fektetni.

Az aszály egyre nagyobb problémát jelent Magyarországon. Melyek hazánk leginkább érintett területei, és hogyan változott a helyzet az elmúlt években?

Az idei év ebből a szempontból különleges volt, hiszen nemcsak Magyarországon, hanem egész Európában nagyon kevés nedvesség volt a légkörben. Amikor a hazai aszályhelyzetet értékeljük, ezt az európai léptékű folyamatot is figyelembe kell venni. Magyarországon a Nagykunság, illetve a Dél-Alföld számít a legszárazabb térségek közé. Ennek oka, hogy a Kárpát-medencében a csapadék mennyisége – a medencehelyzetből kifolyólag – nem nyugatról keletre, hanem a medence belseje felé csökken.

Az idei évben azonban már nemcsak az Alföldet érintette súlyosan az aszály, hanem az ország más területeit is. Az aszályindexek alapján Magyarországon szinte mindenhol komoly krízishelyzet alakult ki, bár a medence pereme felé az aszály súlyossága némileg enyhült.

Az aszálynak azonban nem kizárólag a csapadékhiány az oka. Legalább ilyen fontos, hogy a lehulló csapadékot a talaj be tudja-e fogadni, ill. azt mennyire képes megtartani. A homokvidékeken, például a Kiskunságban, a Duna–Tisza közi Homokhátságon, a Nyírségben vagy akár Somogyban a csapadékot még a jó fizikai állapotú  talajok sem tudják hatékonyan megőrizni, így ezeken a területeken még nagyobb a probléma. A degradálódott -egyébként kedvező adottságú- talajok esetében a talajok vízbefogadóképességének csökkenésével a lehullott kevés csapadékot is kisebb mennyiségben tudják a talajok befogadni.

Az aszályhelyzet jövőbeni alakulását súlyosbítja, hogy melegedő klíma mellett a változatlan mennyiségű csapadék is a szükségesnél kevesebb lehet. Tapasztalataink, és a klímamodellek alapján a melegedés egyértelmű, így a jövőben a korábbi éveknek megfelelő csapadékmennyiség is aszályhoz vezethet. A csapadék jövőbeli alakulását tekintve a klímamodellek nem mutattak csökkenő trendet. A közelmúltbeli adatsorokat vizsgálva ugyanakkor úgy tűnik, hogy 2020 óta az éves csapadék mennyiségét tekintve trendszerű csökkenés kezd látszani. A klimatológusok között többek szerint egyfajta billenőpontot érhettünk el a közelmúltban, ami azt jelentheti, hogy a Kárpát-medencében nemcsak egyre melegebb, hanem akár egyre kevesebb éves csapadék mennyiséggel is számolnunk kell.

Milyen irányokban kellene alkalmazkodnia a hazai mezőgazdaságnak ehhez a változó klímához? Visszafordítható-e az aszály okozta probléma, és milyen módszerekkel lehetne mérsékelni a károkat?

A klímaadaptációnak nagyon sok összetevője van. Ennek egyik eleme a talajművelés újragondolása. Úgy tűnik, hogy a szántáshoz való ragaszkodást fel kell adnunk. A hagyományos forgatásos (szántásos) technikák alternatívájaként sokféle ú.n. regeneratív mezőgazdasági technika létezik. A csökkentett talajműveléssel a talajok vízbefogadóképessége jelentősen növelhető.

A regeneratív technikák közül az egyes technikák más-más területeken alkalmazhatók hatékonyan, a technológiákat a terület adottságaihoz kell igazítani.  A hatékony tanácsadói rendszer segítségével az új talajművelésre átállás hatékonyan megoldható.

A mezőgazdaság alkalmazkodásában a termesztett növényi kultúrák terén is változásra lesz szükség. Például a nyári kapás kultúrák (pl. kukorica) termesztésének az ország területének nagy részén valószínűleg megszűnnek a környezeti feltételei, míg a hagyományos kalászos gabonáink továbbra is megmaradhatnak. A gyengébb, homokos termőhelyeken rövid tenyészidejű növények, például köles, cirok, illetve különböző hüvelyesek maradhatnak sikerrel termeszthető növények.

Az alkalmazkodásban fontos a táji léptékű vízmegtartás is. Nemcsak a szántókon, de a táj egészében segítenünk kell a vízmegtartást. Végezetül egyes területeken az öntözés segíthet, de az öntözővízként is felhasználható vízkészleteink is erősen korlátosak. Az öntözéskor szintén figyelemmel kell lenni a talaj fizikai-kémiai adottságaira, mivel az a nem megfelelő öntözővízzel együtt gyorsan a talaj elszikesedéséhez és terméketlenné válásához vezethet. Az öntözés további, korábban nem létező kockázatát jelenti az öntözővízben jelen levő mikroműanyag, illetve szerves mikroszennyezők olykor jelentős mennyisége.

A klímaadaptáció egyik fontos része a vízgazdálkodás újragondolása. Hogyan kellene „másképp gazdálkodnunk” a vizeinkkel?

Ez nagyon nehéz kérdés, mert az első lépés talán az lenne, hogy a különböző szakmák képviselői tényleg meghallgassák egymást. Tapasztalatom szerint a különböző szakmákban szocializálódott szakemberek „elbeszélnek” egymás mellett, a valódi párbeszéd nagyon korlátozott. A megoldás megtalálásához a szakmák közötti nyitottságra és valódi párbeszédre lenne szükség.

A víz táji léptékű visszatartása fontos. Ezt hirdetik és csinálják a Vízőrzők is. De az is fontos, hogy a vizet hol és miként tartjuk vissza. Példának okáért az Alföld kis vízfolyásai vízhozamának jelentős részét napjainkban sok helyen a tisztított szennyvíz adja. A korábbi források elapadásának okait is kezelni kell. Ide tartozik a nem megfelelő fás kultúrák lecserélése. A nyárasok telepítésének oka jelentős részben a korábban vizenyős területek kiszárítása volt, így a nyárasok megtartása mellett a vízmegtartás is korlátozott lehet.

Nem ismert a felszín alatti vízkészleteink túlhasználásának mértéke. Nagyon sok helyen vannak engedéllyel vagy engedély nélkül fúrt mély kutak. Ezek a kutak szerepet játszanak a talajvízszint süllyedésében, mivel ahol a vízrekesztő rétegeket átlyukasztják, ott a felszín alatti víz lefelé is mozoghat. A legmélyebb kutak általi intenzív vízkitermelés a felettük elhelyezkedő rétegvizek mélybe szivárgásához vezet. Ennek bizonyítéka az, hogy hazánkban már 100 m alatti kutak vizében is (nyomnyi mennyiségben) kimutathatók gyógyszerhatóanyagok. Ez a jelenség arra utal, hogy a mélyebb vizekbe jelentősebb mennyiségben keverednek a sekélyebb rétegvizek, amelyek egyben a szennyezőanyagokat is magukkal szállítják. Összességében a víz megőrzését nemcsak a felszínen, de a mélyben is kezelnünk kell, a felszín alatti vízkészleteink nyakló nélküli kitermelését is korlátozni kéne.

A tisztított szennyvíz visszajuttatása a felszín alatti vízkészletekbe sokszor megoldásként jelenik meg. Ön szerint ez járható út?

A vizet ezzel lehet pótolni, de nagyon meg kell gondolni, hogy mit juttatunk vissza. A tisztított szennyvízben ugyanis számos olyan kémiai anyag, gyógyszermaradvány és mikroműanyag lehet, amit nem feltétlenül tudunk megfelelően kiszűrni. Ha ezeket a mélyebb vízkészletekbe préseljük, akkor lehet, hogy a statisztikákban jól fog kinézni a vízpótlás, de ezzel párhuzamosan egy új nagyon súlyos környezeti problémát okozhatunk.

Ezek szerint nemcsak a klímaváltozáshoz kellene alkalmazkodnunk, hanem az egész környezeti helyzethez.

Igen, egyértelműen. Nagyon divatos most a klímaadaptációról beszélni, de nem csak a klímához kell alkalmazkodnunk. A környezetünk kémiai megváltozása legalább ekkora, ha nem nagyobb kihívás. A különböző szennyezőanyagok, a gyógyszermaradványok, a mikroműanyagok és a korábban használt vegyszerek hosszú távon is velünk maradnak.

Példának okáért a korábban rovarölőszerként széleskörűen használt DDT-t például 1968 óta nem lehet alkalmazni. Ennek ellenére talajaink nagy részében még mindig kimutatható ez a vegyület. Ráadásul a környezetünkbe kijuttatott vegyszerek bomlástermékei is mérgezőek lehetnek. Ez is mutatja, hogy mennyire összetett problémával állunk szemben.

Mennyire lehet együttműködni a gazdákkal a klímaadaptáció érdekében? Vannak olyan gazdálkodók, akik nyitottak az új módszerekre?

Nincsenek olyanok, hogy „a gazdák”. Sokféle gazda van. Ismerünk olyanokat, akik nagyüzemi módon gazdálkodnak, de nagyon progresszívek, és rengeteg mindent hajlandók kipróbálni, még akkor is, ha tudják, hogy abból holnapután nem lesz tíz forinttal több bevételük. A HUN-REN CSFK szentgyörgyvári kutatóállomása helyi gazdákkal együttműködésben jött létre. Több évtizede vesznek részt az itt tartott „gazdanapjainkon” szerte Európából. A tudás átadásában az együttműködő gazdák szerepe kiemelt. Az ő pozitív tapasztalataikat könnyebben meghallják a kevésbé bátran váltók.

És természetesen ennek az ellenkezőjét is megtapasztalhatjuk.

Vannak olyan külföldi példák, amelyekből a magyar mezőgazdaság is tanulhatna?

Vannak jó gyakorlatok. A múlt század 80-as éveiben a belga településeket rendszeresen elárasztották a szántókról érkező saras árak. A tudományos kutatások eredményeként újragondolt szabályozók a gazdálkodók együttműködésével ezt a krízist elhárították: a településeket elöntő saras áradások megszűntek.

Németország is jó például szolgálhat. Németországban a különböző agrártámogatások a talajállapot javításának, ill. jó állapotban tartásának függvényei, amit a helyi hatóságok szigorúan betartatnak. Ehhez persze egy képzett tanácsadó és ellenőrző hálózat szükséges.

Miért nehéz Magyarországon átvinni a tudományos eredményeket a gyakorlatba, illetve a döntéshozókhoz?

Ismereteim szerint ez alapvetően közigazgatási nehézség. Véleményem szerint Magyarországon az ellenőrzés gyenge, a problémát nem a kutatások eredményeinek átültetése jelenti.

A „A szántáshoz való ragaszkodást fel kell adnunk” – klímaadaptációról és a magyar föld jövőjéről bejegyzés először Magyarország zöld hangja-én jelent meg.

Az aszályok gazdasági hatása nem ér véget akkor, amikor újra esni kezd: a veszteségek még éveken át halmozódhatnak a beruházások, a foglalkoztatás és a gazdasági növekedés visszaesésén keresztül. Új kutatások szerint ezért a klímaváltozás miatt erősödő európai aszályok tényleges gazdasági költsége jóval nagyobb lehet annál, mint amit a közvetlen károk alapján eddig becsültünk. Schaffhauser Tibor, a Green Policy Center senior klímapolitikai tanácsadója szerint mindez a zöld átállás költségeit is más megvilágításba helyezi: a klímaváltozás mérséklésére fordított kiadásokat az elkerülhető gazdasági veszteségekkel együtt érdemes mérlegelni.

Szerző: Schaffhauser Tibor, a Green Policy Center társalapítója és szenior klímapolitikai tanácsadója

A cikk forrása a Másfélfok. A Zöld Hang a cikket a Másfélfok szerkesztősége engedélyével vette át.

Egy nemrég megjelent tanulmány szerint sokszorosan alábecsültük a klímaváltozás miatt erősödő aszályok negatív gazdasági hatásait az elmúlt években. Ennek egyik oka, hogy a szélsőséges események gazdasági hatásait gyakran csak az esemény időszakára, például egyetlen aszályos nyári időszakra számítják ki, miközben annak többéves negatív hatásai is lehetnek. Az új kutatások során vizsgált európai aszályok esetében azonban a károk jóval tovább tartanak annál, mint ameddig maga az aszály fennáll, mivel a gazdasági veszteségek az azt követő években is felhalmozódnak.

Egy aszály az egy főre jutó GDP növekedését azonnal visszaveti, de a legnagyobb veszteségek az ezt követő hat évben jelentkeznek, és összességében nagyjából 1 százalékpontnyi növekedés marad el ezen időszak alatt. Itt gondolhatunk például arra, hogy beruházások maradhatnak el egyes szektorokban az aszály miatt, vagy hogy az élelmiszerek árának az alacsony termés miatti emelkedése gyakran nem az aszály évében, hanem a következő év első felében érezhetőek a legerősebben, ahogy a szűkös készletek fogynak. Ez az áremelkedés aztán továbbgyűrűzik az élet minden területén, más ágazatokban is veszteségeket okozva. Ez azt is jelenti, hogy a korábbi, csak a közvetlen károkat számba vevő becslések nem feltétlenül mutatják meg egy aszály teljes gazdasági árát.

A mezőgazdaság talpra áll, a veszteség tovább él

Összehasonlításképpen, az Európai Környezeti Ügynökség (EEA) adatai alapján 1980 és 2020 között a szélsőséges időjárási események hivatalosan becsült gazdasági kára az EEA 32 tagállamában 450-520 milliárd euró volt. Új kutatások szerint azonban már csak az aszályok esetében a tényleges gazdasági hatás ennél nagyobb lehet, ha az eseményt követő éveket is figyelembe vesszük. Európában ennek különösen jól látható példája a 2015 és 2018 közötti aszályos időszak, amelyet a tanulmány Európa egyik legsúlyosabb, több évszázad óta tapasztalt aszályos időszakaként ír le. A kutatók becslése szerint ez a többéves esemény önmagában mintegy 439 milliárd euróba került és az EU 27 tagállamában, valamint az Egyesült Királyságban 2,72 százalékponttal csökkentette az egy főre jutó GDP növekedését. A beruházások több mint 12 százalékkal estek vissza, és az aszályok miatt becslések szerint mintegy 5,8 millió munkahely szűnt meg, vagy nem jött létre.

A kutatás azt is megmutatja, hogy az aszály nem minden gazdasági ágazatot érint ugyanúgy. A mezőgazdaság szenvedi el a legnagyobb azonnali veszteséget, de itt a gazdaság viszonylag gyorsabban képes alkalmazkodni: a kutatók szerint az ágazat két-három év alatt részben helyreállhat a biztosítások, az árak alkalmazkodása és a termesztett növények megváltoztatása révén. Hosszabb ideig tartó károkat okoz viszont az építőipar és a feldolgozóipar számára, amelyekben a veszteségek még évekkel az aszály kezdete után is fennmaradhatnak, sőt fokozódhatnak.

Különösen sérülékenyek a beruházások: a vállalatok az aszály után is elhalaszthatják vagy csökkenthetik beruházásaikat, ami magasabb tőkeköltséghez és kisebb termelő beruházásokhoz vezethet. Ez azért fontos, mert egy többéves aszály így nem egyszerűen egy adott év terméskiesését vagy ipari visszaesését okozza, hanem a következő évek gazdasági teljesítményére is hatással lehet. A különböző ágazatok veszteségei ráadásul összeadódhatnak: miközben a mezőgazdaság már kezd talpra állni, az építőiparban és a feldolgozóiparban még mindig jelentkezhetnek az aszály korábbi hatásai.

 A felmelegedéssel gyorsan nő az aszályok ára

Egy 2 Celsius-fokkal melegebb világban ugyanennek az aszálynak a gazdasági hatása eközben már csaknem kétszer akkora lenne: a GDP-re gyakorolt hatás 5,21 százalékpont lenne, a teljes kár pedig körülbelül 760 milliárd euróra emelkedne, miközben mintegy 10,8 millió munkahelyet érintene. Ez a lehetőség már csak azért is sokkal könnyebben megvalósulhat, mert az ENSZ Környezetvédelmi Programjának (UNEP) legfrissebb jelentése szerint a jelenlegi kibocsátási trendek alapján meg fogjuk haladni a Párizsi Megállapodás által kitűzött 1,5°C-os melegedést, és valószínűleg el fogjuk érni a 2°C-ot is.

Mindez az alkalmazkodás korlátaira is felhívja a figyelmet. Az olyan eszközök, mint a víztározók, a biztosítások vagy a termesztett növényfajták megváltoztatása képesek mérsékelni a veszteségeket, de hatékonyságuk nem korlátlan. Minél tovább tart egy aszály, annál inkább felhalmozódnak a gazdasági következmények, ezért azok a régiók sem tekinthetők hosszú távon biztonságosnak, amelyek a jelenlegi éghajlati viszonyok között jól alkalmazkodtak az aszályhoz. A kutatás egyik lényeges megállapítása éppen az, hogy a jelenlegi éghajlatra kialakított alkalmazkodási intézkedések egy 2 Celsius-fokkal melegebb világban már nem feltétlenül lennének elegendők. Fontos tehát látni, hogy a klímaváltozás nem csak több aszályt és nagyobb károkat okoz, hanem a gazdasági veszteségek időben egyre inkább elnyúlhatnak, a felmelegedéssel gyorsan növekedhetnek és ágazatokon keresztül továbbgyűrűző hatással lehetnek az élelmezés- és az energiabiztonságunkra.

Ilyen előrejelzések mellett érdemes újragondolnunk a zöld átállás költségeit is; egyes számítások szerint a klímacélok elérése összességében pénzben kifejezhető hasznot is hajt a társadalomnak. Az elkerült veszteségek, az elért előnyök és a többlet beruházási és működési költségek vizsgálata alapján uniós szinten a pénzben kifejezett előnyök mindenképpen felülmúlják a költségeket, méghozzá tagállamtól függően 1,4–4-szeres mértékben. Magyarország esetén a számítások alapján az összes haszon 2,9-szerese az összes költségnek.

A szélsőséges időjárási események valódi gazdasági költségének megértéséhez tehát már nem elég egy-egy negatív esemény, mint egy aszályos időszak közvetlen kárát kiszámítani; azt is figyelembe kell venni, hogy mi történik a gazdasággal a következő években és mi milyen ára lesz annak, ha nem teszünk semmit a klímaváltozás megfékezése érdekében.

A cikk forrása a Másfélfok. A Zöld Hang a cikket a Másfélfok szerkesztősége engedélyével vette át.

A Az aszály valódi ára csak évekkel később látszik bejegyzés először Magyarország zöld hangja-én jelent meg.

Az Eurobarometer felmérte, hogy milyen érzelmi állapotban vannak az egyes országok polgárai, az alábbiakban a magyar adatokat mutatjuk.

A feltett kérdésre egy érzelmet kellett választani, így az ábrákon látható értékek azt mutatják, hogy a válaszadók hány százaléka választotta az adott kategóriát. A kapott értékeket mindenféle demográfiai kategóriára lehet szűrni. Az egyes ábrákon a pozitív és a negetív érzelmeket összesítve is megmutatjuk. Az adatfelvétel 2026 tavaszán készült.

A Magyarország számokban: Érzelmi állapot bejegyzés először Magyarország zöld hangja-én jelent meg.

Becsületesre kell hangolniuk a vállalatoknak a fenntarthatósági kommunikációjukat, ugyanis eddig jogilag nehezebben megfogható, kifinomultabb csúsztatásokat is megtilt a 2026. szeptember 27-től hatályba lépő jogi szabályozás. Újdonság, hogy az új szabályozás a szeptember 27. előtt gyártott termékekről szóló kommunikációra is alkalmazható.

Tizenkettő új tiltott, tisztességtelen kereskedelmi gyakorlattal egészül ki a fogyasztókkal szembeni tisztességtelen kereskedelmi gyakorlat tilalmáról szóló törvény (Fttv.).  Számos kommunikációs trükköt lehetetlenít el az új szabályozás: nem reklámozhatja magát, termékét zöldnek egy vállalkozás pusztán azért, mert megfelel a másokra is vonatkozó környezetvédelmi előírásoknak, vagy mert egyetlen szempontból esetleg valóban környezetbarát, de egészében viszont egyáltalán nem – és így tovább. Újdonság, hogy a vállalat nem mondhatja az áruját klímasemlegesnek akkor, ha a zéró érték a szén-dioxid-kibocsátás ellentételezése alapján áll elő – vagyis a vállalat nem az áruja előállítását teszi szén-dioxid-kibocsátásmentessé, hanem fizet azért, hogy például valahol fákat ültessenek, s az így megkötött szén-dioxid mennyiséget számolja le a kibocsátásból. A változás mögött a 2024-ben elfogadott „Empco” uniós irányelv áll, amely a fogyasztók jogait védi a zöld átállásban. A vállalkozásoknak nem csak a 12 új, tisztességtelen gyakorlattal érdemes megismerkedni, akad néhány más fontos változás is az Fttv.-ben: például tilos olyan előnyt hirdetni, ami nem releváns (s ezzel megtéveszteni a fogyasztót).

Néhány cégvezető talán most rálegyint: ugyan már, ráérünk ezzel foglalkozni, hiszen a módosítás csak a 2026 szeptember 27. után gyártott termékekre vonatkozik. Esetleg éppen a vállalati jogászuk mondta ezt nekik korábban. Nos, eredetileg ez valóban így volt – csakhogy egy idén szeptember 18-án megjelent törvény törli e törvény 12. §-át, amelyben az áll, hogy az új rendelkezéseket „a 2026. szeptember 27. napját követően gyártott vagy előállított termékek tekintetében kell alkalmazni.”

Nem érdemes tehát legyinteni, annál is inkább, mert a Gazdasági Versenyhivatal közleményében jelezte, hogy nem lesz türelmi idő, mivel a törvényt már tavaly decemberben kihirdették.  Ez azért nem feltétlenül jelenti azt, hogy a GVH azonnal a legsúlyosabb szankciókat alkalmazza, a  hivatal a Zöld Hang érdeklődésére közölte: „a GVH – mint minden új szabályozás hatályba lépésekor – a fokozatosság elvét fogja alkalmazni, ugyanakkor ezúton is felhívja a vállalkozások figyelmét, hogy a zöld állításokat tartalmazó kereskedelmi kommunikációjuk kialakítása során mindig
körültekintően járjanak el, és szeptember 27-től az Fttv. új rendelkezéseinek is feleljenek meg”.

A GVH a Zöld Hang kérdésére azt is jelezte, hogy (a hivatal közleményén túlmenően) „egyelőre bővebb, részletesebb tájékoztatónk nincs. Az irányelv maga, illetve a hazai jogszabályok iránymutatást adnak. A későbbiekben tervezzük a Zöld Marketing útmutatónk frissítését a későbbi eljárási tapasztalataink alapján”.

Újonnan megtiltott, tisztességtelen kereskedelmi gyakorlatok

1. Olyan fenntarthatósági címke feltüntetése, amely nem valamilyen tanúsítási rendszeren alapul, illetve amelyet nem a hatóságok vezettek be.
2. A környezetbarát jellegre vonatkozó általános állítás megfogalmazása, ha a vállalkozás nem képes igazolni az állításra vonatkozó elismerten kiváló környezetvédelmi teljesítményt.
3. A környezetbarát jellegre vonatkozó állítás egész termék vagy a vállalkozás üzleti tevékenységének egésze tekintetében történő alkalmazása, ha az a terméknek csak egy adott aspektusára vagy a vállalkozás tevékenységének egy konkrét műveletére vonatkozik.
4. Annak állítása – a szén-dioxid-kibocsátás ellentételezése alapján –, hogy egy áru az üvegházhatásúgáz-kibocsátás szempontjából semleges, mérsékelt vagy pozitív hatással van a környezetre.
5. Ha a vállalkozás a kínálata megkülönböztető jegyeként mutatja be azokat az európai uniós jogi aktusban vagy jogszabályban előírt követelményeket, amelyek az európai uniós piacon az érintett termékkategóriába tartozó valamennyi termékre vonatkozóan alkalmazandók.
6. Arra vonatkozó információ visszatartása a fogyasztótól, hogy valamely szoftverfrissítés negatív hatással lesz a digitális elemeket tartalmazó áruk működésére, illetve a digitális tartalom vagy a digitális szolgáltatások használatára.
7. A szoftverfrissítés szükségesként való feltüntetése, miközben az csak a funkcionalitási tulajdonságokat javítja.
8. Az áru tartósságát korlátozó tulajdonságot tartalmazó árukkal kapcsolatban annak ellenére folytatott bármely kereskedelmi kommunikáció, hogy a tulajdonságra és annak az áru tartósságára gyakorolt hatására vonatkozó információk a vállalkozás rendelkezésére állnak.
9. Annak valótlan állítása, hogy az áru a szokásos használati feltételek mellett bizonyos szintű tartóssággal rendelkezik a használati idő vagy intenzitás vonatkozásában.
10. Az áruk javíthatóként történő feltüntetése, ha azok nem javíthatók.
11. A fogyasztó arra való ösztönzése, hogy az áru fogyóeszközeit korábban cserélje ki vagy töltse fel, mint ahogy arra műszaki okból szükség lenne.
12. Információ visszatartása azzal kapcsolatban, hogy rontja az áru funkcionalitását, ha olyan fogyóeszközöket, pótalkatrészeket vagy tartozékokat használnak, amelyeket nem az eredeti gyártó szállított, vagy annak valótlan állítása, hogy ilyen károsodás fog bekövetkezni.
    
    Forrás: https://njt.jog.gov.hu/jogszabaly/2008-47-00-00.24#ME@MP30 (Nemzeti Jogszabálytár)

A Greenwashing: az utolsó pillanatban szigorodtak tovább az új szabályok bejegyzés először Magyarország zöld hangja-én jelent meg.

A tömeges autóhasználat nagymértékben hozzájárult ahhoz, hogy a magány immár népbetegséggé vált – írja Bőhm Judit pszichológus és Aydan Gurbanova környezetvédelmi tanácsadó, a Levegő Munkacsoport önkéntesei.

„Nagy városokról beszélt a messzi vándor/Ott az emberek nem ismerik egymást” – írta József Attila 1925-ben, amikor a Föld lakossága 2 milliárd volt. Azóta eltelt száz év, és az emberek száma nagyjából megnégyszereződött. A Föld lakóinak több mint a fele, azaz körülbelül 4,3 milliárd ember él ma városban. A városok zsúfoltak, forgalmasak, mozgalmasak, az emberek között pedig egyre több a magányos. De vajon törvényszerű, hogy a városlakók magányosak legyenek? S mindez hogyan függ össze az autóforgalommal?

Magányosnak érzi magát? Nincs egyedül!

Modern nyugati társadalmunk individualista. A hagyományos kisközösségek (többgenerációs család, falu, vallási közösség stb.) javarészt felbomlottak, az egyén magára maradt, és ezen még sokat ront a digitális kultúra (sok esetben kulturálatlanság), amely eredeti célja szerint a kommunikációt segíti, mára azonban ez megfordulni látszik: ha valakit el akarunk érni, akkor a rendelkezésünkre álló számtalan csatorna ebben már sokszor inkább akadályt jelent, semmint segítséget. (Gondolunk itt arra például, hogy valakit felhívunk a mobiltelefonján, de nem veszi fel, majd nem hív vissza, mert a nagy „zajban” elvész a hívásunk. Vagyis annyira sok hívást, üzenetet kap az illető, hogy már maga sem mindig tudja követni. Sajnos olyan is előfordul, hogy valakinek e-mailt írunk, de nem kapunk választ. Eltelik pár nap, egy hét, két hét…, végül kiderül, hogy az illető csak ritkán olvassa az e-mailjeit, mert valamelyik másik csatornán – például Discord, WhatsApp – kommunikál.)

De mit értünk magány alatt? Érezheti magát valaki magányosnak egy nagy társaságban – és fordítva: gyakran kifejezetten szeretünk egyedül lenni, mégsem érezzük magányosnak magunkat. A magány tehát nem ugyanaz, mint az egyedüllét. Többféle magány-definíció létezik, de a legtöbbször úgy határozzuk meg, mint egy negatív szubjektív élményt: úgy érzem, hogy nem megfelelő mennyiségű, illetve nem megfelelő minőségű társas kapcsolatom van.

A magány lehet érzelmi (nincs igazán mély kapcsolatom senkivel) és lehet társas (nincs tágabb ismeretségi köröm, ideértve a barátokat, ismerősöket, szomszédokat, munkatársakat). A magány lehet átmeneti rossz érzés: könnyen jön, könnyen megy (például rossz napom van, kint esik az eső, minden szürke, semmihez nincs kedvem); kapcsolódhat bizonyos élethelyzetekhez (például épp most szakított velem a barátom vagy a barátnőm; idegen helyre költöztem, ahol senkit nem ismerek), de beszélhetünk krónikus magányról is. Ez utóbbi esetben mindig, vagy szinte mindig magányosnak érzem magam. A magány krónikus érzése pszichés problémákhoz (például depresszió), illetve testi betegségekhez (például szívbetegség) is vezethet.

2022 végén végezték a teljes Európai Uniót felölelő legelső olyan felmérést, ahol nagy mintán (több mint 25 000 fő) vizsgálták a magány kockázati tényezőit és következményeit. Az eredmények között szerepel például az, hogy azok az emberek, aki mindig, vagy majdnem mindig magányosnak érzik magukat, háromszor nagyobb eséllyel ítélik „rossznak” a saját egészségi állapotukat a kevésbé magányosakhoz képest; a magányosok körében gyakoribb a depresszió, a dohányzás, illetve a gyenge minőségű táplálkozás. Nagyon fontos tehát a magányossággal mint a társadalom egészségi állapotát befolyásoló tényezővel komolyan foglalkozni. Vajon a magányosságra úgy kell tekinteni, mint egyéni problémára, mely egyéni megoldásokat kíván (például pszichoterápia)? Vagy társadalmi problémáról van szó, amely társadalmi szintű megoldásokért kiált (például várostervezés, szociális ellátórendszer)?

Sok idős embert érint a magány. Házastársuk (ha volt) már meghalt; gyerekeik, unokáik messze laknak; nyugdíjasok, tehát a munka sem jelent napi kapcsolódást többé. Az Egyensúly Intézet igazgatója, Boros Tamás azt mondja, hogy Magyarország kifejezetten rosszul áll a magány-témában: „a lakosság harmada elmagányosodottan él, azaz havonta legfeljebb egyszer találkozik családtaggal vagy baráttal. […] Az elmagányosodás szerepet játszik abban is, hogy nemzetközi összehasonlításban kiemelkedően magas itthon az idős korban elkövetett öngyilkosságok aránya (a magányosan élők aránya a nyugdíjas korúak körében 50 százalék).” A magány fárasztó is: ugyanúgy energiát tud elvonni a szervezettől, mint például az éhezés – írják osztrák kutatók. Nyolc óra társas érintkezés nélkül éppen olyan energiacsökkenéshez vezethet, mint ugyanennyi idő étel nélkül.

De hát akkor nincs probléma – gondolhatjuk –, egy városban bizonyára egyetlen magányos ember sem él! Annyian vagyunk, hogy lépten-nyomon egymásba botlunk, a szomszéd ágya – a fal túloldalán – szinte pár méterre van a miénktől. Nem lehet gond barátokat, ismerősöket találni.

A valóság azonban mást mutat. Cikkek, tanulmányok, konferenciák szólnak arról a témáról, hogy a városokban nő a magányos emberek aránya. Különös paradoxon, hogy pont ott, ahol sok ember él egymástól kifejezetten kis távolságra, világszerte nő ez a szám. Tehát hiába lakom ötemeletes házban, ahol minden emeleten hat lakás van, mégis egyedül érzem magam. Fontos kiemelni: nem az számít, hogy milyen sok ember vesz körül fizikailag. A kapcsolódás a lényeg, azaz hogy úgy érezzem, része vagyok a háznak, az utcának, a környéknek, egy közösségnek – ide tartozom.

A közelség paradoxonáról szól egy 2025-ben készült nemzetközi tanulmány, a The Paradox of Proximity. A szerzők szerint egy város nemcsak elválaszthatja az embereket egymástól, hanem találkozási pontokat is létrehozhat. Egy várostervezéssel foglalkozó japán egyetemi professzor, Kyosuke Sakakura például azt állítja, hogy a városi emberek egyik célja a hatékonyság: minél gyorsabban eljussanak a közértbe, optimális úton érjenek el a munkahelyükre. Kísérletei során olyan »kreatív hibákat« hoz létre Tokió utcáin, ami az embereket megállásra készteti. Például felállít egy sátrat egy bevásárlónegyed közepén, ahol utcai előadásokat lehet hallgatni. Az emberek megállnak, belehallgatnak, ott ragadnak, felszólalnak – kapcsolódni kezdenek egymáshoz.

Az autók és emberi kapcsolataink kapcsolata

Ha nem a pénzen múlna, hol lakna szívesebben? A budapesti Margit körúton vagy a mellette lévő Varsányi Irén utcában? A többség valószínűleg a kisebb forgalmú utcát választaná, hiszen itt lakni jobb levegővel, kevesebb porral és zajjal jár. Nem biztos, hogy eszükbe jutna azonban még egy szempont: aki forgalmasabb utcán él, annak kevesebb környékbeli barátja és ismerőse van.

Livable streets (Élhető utcák): ez a címe annak a kötetnek, amelyben Donald Appleyard közzétette kutatási eredményeit 1981-ben. (Tragikus módon a kutató egy évvel később úgy halt meg Athénban, hogy egy száguldó autó elütötte.) Appleyard és munkatársai arra a kérdésre keresték a választ, hogy az autók milyen mértékben választanak el minket, embereket egymástól, és mennyire vannak rossz hatással társas kapcsolatainkra. A kötet alapját az adta, hogy a kutatók háromféle utcát vizsgáltak meg 1969-ben San Franciscóban. Az utcák csak a forgalom mértékében tértek el egymástól, minden más tekintetben hasonlóak voltak. Eredményeik azt mutatták, hogy a kis forgalmú utcák (2000 autó/nap) lakóinak átlagosan kettővel több környékbeli barátja és kétszer annyi ismerőse volt, mint a nagy forgalmú utcán (16 000 autó/nap) lakó embereknek. Különbség mutatkozott abban is, hogy mit értettek Appleyard interjúalanyai az „otthon” szó alatt. A nagy forgalmú utcák lakosai a lakásukra – vagy legfeljebb a lakóházukra – tekintettek úgy, mint az otthonukra. Ezzel szemben a kis forgalmú utcákon az egész háztömb számított „otthonnak”. Amikor a kutatók arra kérték a megkérdezetteket, hogy rajzolják le az utcát, ahol laknak, a kisebb forgalmú utcán lakók sokkal részletesebb rajzokat készítettek az utcájukról, mint a forgalmasabb úton lakók, például lerajzolták a kis boltokat, a fákat, a gyalogátkelőhelyeket, és még sok apró részletet is.

A lakók viselkedése és véleménye három utcában, amelyek csak a forgalom mértékében térnek el egymástól
(Forrás: Appleyard)

2008-ban Joshua Hart, a Nyugat-Angliai Egyetem (University of the West of England, Bristol) kutatója megismételte Appleyard vizsgálatát Bristolban, és nagyon hasonló eredményre jutott. Egyik interjúalanya azt mondta, öt környékbeli barátja van, egy másik pedig csak egy barátról számolt be. A különbség – a kutatók szerint – nem az alanyok személyiségéből fakadt, hanem kizárólag az utca forgalmasságából. Az első utcán kevesebb mint napi 150 autó haladt el, míg a második utcán több, mint 21 130. A kis forgalmú utca lakosai nagyobb arányban érezték magukat egy lakóközösség részének, jobban odafigyeltek a környezetük tisztaságára, és szívesebben sétáltak az utcájukban.

Tény, hogy sokkal szívesebben állunk meg beszélgetni egy ismerőssel, vagy ülünk le egy padra a gyerekünkkel egy kellemes, csendes utcában, mint a budapesti Rákóczi úton, melyet nem véletlenül a főváros autópályájának is neveznek. Ezek a kutatások tehát azt jelzik, hogy minél kisebb a forgalom, annál erősebb lehet a közösségi érzés, és kevesebben érezhetik magányosnak magukat a lakóhelyükön. Nemcsak a kevesebb autó a cél, hanem a forgalom csillapítása is (például zöld szigetek, sebességkorlátozás, széles járda-keskeny úttest). Ezek a módszerek nemcsak csökkentik a balesetek számát, hanem élhetőbbé teszik a környéket, ahol az emberek könnyebben tudnak egymáshoz is kapcsolódni.

Az autók más szempontból is fokozhatják magányosságunkat. A sok autó olyan, mint sok kis fémdoboz, melyekbe az emberek tulajdonképpen be vannak zárva. Ha kerékpáron vagy gyalog közlekedünk, sokkal nagyobb az esély arra, hogy összefutunk egy ismerőssel, akár pár percre le is állunk beszélgetni. Ha az autóban ülünk, nemcsak hogy nem állunk le eszmét cserélni az ismerős sofőrökkel, de egy bizonyos távolító hatás is érvényesül: a másik autót, illetve autóst kevésbé látjuk emberinek, mintegy személytelenítjük, és így hajlamosak vagyunk negatív szándékot tulajdonítani neki. Tegyük fel, hogy egy autós – a közlekedési szabályokat betartva – megelőz minket. Tehát nem szabálytalan, csak gyorsabban szeretne menni, mint mi. Magunkban talán azt gondoljuk, hogy „hova rohan ez az ostoba?” Ha egy járókelő gyorsabban megy, mint mi, eszünkbe sem jut ehhez hasonló.

A városiasodás mintegy 5500 évvel ezelőtt kezdődött és hatalmas átalakuláson ment át. A mai városlakók körében egyre nagyobb arányban jelen lévő elmagányosodást nem önmagában a városi lét okozza. Az a fontos, hogy milyenné alakítjuk városainkat: zsúfolttá, büdössé és zajossá? Vagy kellemessé, egészségesebbé, zölddé? A várostervezés (például úthálózat, zöldfelületek, beépítettség) alapvetően állami és önkormányzati feladat. Ha aktív állampolgárok vagyunk, lehet ezekre is hatásunk. Arra azonban bizonyosan tud hatni egy átlagos városlakó, hogy milyen gyakran ül be az autójába. Csak remélni tudjuk, hogy ritkán, esetleg soha. A nagy forgalom ugyanis zajjal, rossz levegővel – és több magányos emberrel jár.

Fotók: Lukács András, Levegő Munkacsoport

A Korunk népbetegsége, a magány – és az autózás bejegyzés először Magyarország zöld hangja-én jelent meg.