Legfrissebb

Tordai Bence szerint még korántsem lefutott a Paks II beruházás sorsa. A Zöld Hang Stúdió vendége arról beszélt, hogy a projekt körüli nyomozás, az egyre nyilvánvalóbb klíma- és hűtési problémák, a növekvő költségek, valamint az orosz kivitelezővel kapcsolatos kételyek egyaránt lehetőséget teremthetnek arra, hogy Magyarország újragondolja a beruházást. Szerinte a kormány álláspontja sem tekinthető véglegesnek.

Az idei nyár szélsőséges hősége és vízhiánya Tordai Bence szerint látványosan megmutatta azt a problémát, amelyre a zöld szervezetek már több mint egy évtizede figyelmeztetnek: a paksi atomerőmű működése erősen függ a Duna vízhozamától és hőmérsékletétől. Mint a Zöld Hang Stúdióban fogalmazott, a korábbi klímamodellek jóval későbbre tették azokat a szélsőséges körülményeket, amelyek idén már heteken keresztül fennálltak.

A probléma szerinte különösen akkor válik súlyossá, ha a jelenlegi paksi blokkok és Paks II egy időben működnének. A beszélgetésben elhangzott, hogy a meglévő erőmű hűtése is komoly nehézségekbe ütközött az alacsony vízállás és a magas vízhőmérséklet idején. Tordai szerint ebből az is következik, hogy az atomenergia stabil, időjárástól független termeléséről alkotott kép legalábbis árnyalásra szorul.

– Az atomerőmű, amely egy változó vízhozamú és vízhőmérsékletű folyóból biztosítja a hűtését, maga is időjárásfüggő energiaforrássá válhat – érvelt.

Nyomozás indult a Paks II-nek juttatott pénz miatt

A beszélgetés egyik apropója az volt, hogy Tordai korábbi feljelentése nyomán  nyomozás indult a Paks II. Zrt. egyik tőkeemelésével kapcsolatban.

Tordai azt mondta: januárban tett először feljelentést amiatt, hogy 80 milliárd forintot juttattak a társaságnak olyan időszakban, amikor szerinte a projekt állami támogatásához szükséges uniós engedély nem volt érvényben. Ezt a feljelentést akkor elutasították. Később azonban az Európai Bizottság illetékesének állásfoglalásával kiegészítve ismét benyújtotta, augusztus végén pedig arról értesítették, hogy nyomozás indul.

Tordai szerint ezzel „új játszma” kezdődött Paks II körül. Különösen figyelemre méltónak tartja, hogy miközben nyomozás indult, a 2026-os költségvetésben az eredetileg tervezett 95 milliárd forint helyett 206 milliárdos tőkeemelés szerepelt a Paks II. Zrt. számára. A politikus ebből és más, egymásnak részben ellentmondó kormányzati jelzésekből arra következtet, hogy a kabinet álláspontja a beruházásról még nem szilárdult meg.

Mennyi lesz Paks II valódi ára?

A beruházás gazdaságossága szintén központi témája volt a beszélgetésnek. Az eredeti orosz–magyar megállapodás 12,5 milliárd eurós beruházási költséggel számolt. Tordai szerint azonban már a kormányzat részéről is elhangzott, hogy ennél lényegesen magasabb összeggel kell kalkulálni.

A volt országgyűlési képviselő úgy véli, a hosszú csúszás önmagában jelentős drágulást okoz. A műsorban 8–12 ezer milliárd forint közötti lehetséges végösszegről beszélt, miközben elmondása szerint eddig mintegy 630 milliárd forintot költöttek a projektre. Ebből Tordai azt a következtetést vonja le, hogy még mindig jóval kisebb lehet a kiszállás költsége, mint a teljes beruházás végigviteléé.

A beszélgetésben a bolgár példa is előkerült. Tordai szerint egy orosz nukleáris beruházási szerződés felmondásának költsége nagyságrendekkel kisebb lehet annál, amit Paks II befejezése igényelne. Ezért szerinte nem igaz az az állítás, hogy a projekt már olyan előrehaladott állapotban van, ahonnan ne lehetne visszafordulni.

Nemcsak arról van szó, hogy atom vagy megújuló

Tordai szerint az energiapolitikai vitát sem érdemes egyszerűen az atomenergia és a megújulók szembeállítására leszűkíteni. A kiindulópont szerinte az kellene legyen, hogy Magyarországnak mekkora energiaigénye lesz, és ebből mennyit lehet energiahatékonysággal, korszerűbb technológiákkal és más gazdaságpolitikával megtakarítani.

Kritizálta az elmúlt évek energiaintenzív újraiparosítását, különösen az akkumulátorgyártás és más nagy energia- és vízigényű iparágak támogatását. Az új adatközpontok telepítését is hasonló problémának tartja: szerinte Magyarország vízügyi és klimatikus adottságai sem kedveznek annak, hogy egyre több ilyen fogyasztót telepítsünk az országba.

A termelési oldalon ezzel szemben szélerőművek, tárolás, hálózatfejlesztés, okos fogyasztás és decentralizált energiaközösségek fejlesztését tartaná kívánatosnak. Az atomerőművekkel szerinte az is probléma, hogy nagy és rugalmatlan kapacitást jelentenek egy olyan villamosenergia-rendszerben, amelynek egyre gyorsabban kellene alkalmazkodnia a napon belül változó termeléshez és fogyasztáshoz.

„Atomenergia igen, orosz Paks II nem”

Tordai úgy látja, politikailag különösen fontos lehet az a választói csoport, amely önmagában nem ellenzi az atomenergiát, de Paks II jelenlegi, orosz megvalósítását már nem támogatja.

Az atomenergia megítélésében szerinte lényegében kettéoszlik a magyar társadalom. Éppen ezért azok lehetnek a döntő szereplők, akik elfogadnának egy új atomerőművet, de nem a Roszatommal építtetnék meg. Tordai ebben az összefüggésben több külföldi orosz projekt problémáira és csúszásaira hivatkozott, és úgy fogalmazott: az elmúlt évek tapasztalatai alapján az orosz nukleáris kivitelezés nem meggyőző.

Tordai szerint társadalmi nyomás nélkül nem lesz fordulat

A beszélgetés végén arról is szó esett, hogyan lehetne érdemben befolyásolni a Paks II-ről szóló döntést. Tordai szerint a kormány széles társadalmi koalíciót próbál egyben tartani, ezért egy megosztó ügyben különösen fontos lehet a közvélemény alakulása.

Újabb reprezentatív kutatást tartana indokoltnak, de ennél mélyebb társadalmi részvételt is elképzelhetőnek tart. Példaként állampolgári tanácsokat említett, amelyekben véletlenszerűen kiválasztott emberek szakértőket hallgatnának meg, majd közösen alakítanának ki ajánlást az energiapolitikai kérdésekről. Szerinte a civil szervezeteknek, mozgalmaknak és a nyilvánosság fórumainak is fontos szerepük lehet abban, hogy Paks II kérdése ne váljon lezárt üggyé.

Tordai Bence összességében úgy látja: Paks II-ről még nem született visszavonhatatlan politikai döntés. A következő időszak kérdése szerinte az lesz, hogy a növekvő költségek, a klímaváltozás okozta működési kockázatok, az orosz kapcsolat és a társadalmi ellenállás elegendő súlyt kapnak-e ahhoz, hogy a kormány valóban újragondolja a projektet.

A Tordai Bence: Paks II ügye még nem dőlt el bejegyzés először Magyarország zöld hangja-én jelent meg.

A Duna rekordalacsony vízállása miatt részlegesen leállított Paksi Atomerőmű áramtermelését nappal a napelemek pótolták, napnyugta után azonban Magyarország fokozottan importra szorult. Sipos Vera, a Green Policy Center klímapolitikai tanácsadója szerint a nyári krízis megmutatta, hol maradt félbe a hazai zöld átállás: a napenergia gyors terjedését nem követte elegendő tároló, szélenergia- és hálózati fejlesztés. Az egyre forróbb, aszályosabb nyarakra olyan áramrendszerrel kell felkészülni, amely kevesebb hűtővízzel és rugalmasabban képes kiszolgálni a fogyasztást.

Szerző: Sipos Vera, a Green Policy Center klímapolitikai tanácsadója

A cikk forrása a Másfélfok. A Zöld Hang a cikket a Másfélfok szerkesztősége engedélyével vette át.

Az elmúlt hetek hőhullámai komoly rendszerszintű kihívás elé állították a magyar villamosenergia-hálózatot. A Duna vízállása Paksnál megközelítette a mínusz 121 centimétert, ami miatt az erőmű 44 éves történetében először került veszélybe a blokkok hűtése, és a termelést drasztikusan vissza kellett fogni.

Bár a helyzet időközben normalizálódott – az erőmű újra elérte a maximális teljesítményét, a hűtést segítő fenékküszöb építése pedig ütemtervnél jobban is halad –, a megelőző hetek krízise rávilágított egy kritikus sebezhetőségre. Augusztus elején a teljes lekapcsolás reális kockázata országos energiatakarékossági felhívást tett szükségessé. Egy egyre szélsőségesebb éghajlaton az alaperőművi kapacitások vízigénye ma már közvetlen ellátásbiztonsági kockázatot jelent. Elég csak arra gondolnunk, hogy a szomszédos Románia nem tudta elkerülni a Duna-menti atomerőművének lekapcsolását.

A napenergia már csökkenti a hazai kibocsátást, de a tárolás és az energiahatékonyság lemaradt

A hazai zöld átállás elmúlt évekbeli trendjeiről átfogó képet ad a Green Policy Center Ötödik Klímasemlegességi Előrehaladási Jelentése. Mivel a hivatalos kibocsátási leltárak és energetikai statisztikák kétéves késéssel jelennek meg, a jelentés 2024-es adatokra épül, de a hazai folyamatok irányát így is jól mutatja.

A magyarországi áram- és hőtermelés jelentős dekarbonizációs utat járt be: az ágazat üvegházhatásúgáz-kibocsátása 2020 és 2024 között 31%-kal csökkent. Ezt a kibocsátáscsökkenést a hálózat úgy érte el, hogy közben az áramfogyasztás közel 5%-kal nőtt, az importfüggőség pedig mérséklődött. A folyamat elsődleges hajtóereje a napenergia volt. A napelemes kapacitások megnégyszereződtek, amivel a napenergia 2024-re már a hazai áramtermelés negyedét biztosította, világelsővé téve az országot ebben a mutatóban.

Az áram- és hőtermelés üvegházhatásúgáz-kibocsátásának alakulása, az erőművi szénfelhasználás és az áramimportarány (kép forrása: a Green Policy Center Ötödik Klímasemlegességi Előrehaladási Jelentése)

A jelentés ugyanakkor már a 2024-es adatok alapján felhívta a figyelmet egy egyensúlytalanságra. Amíg az elektrifikáció és a napelemes kapacitásbővítés dinamikus, az akkumulátoros tárolás fejlesztése, valamint a gazdaság energiahatékonyságának javulása a kitűzött klímacélokhoz képest „túl lassú előrehaladást” mutat. Bár az akkumulátoros tárolók összesített teljesítménye 2026-ra gyorsan nőtt, az augusztusi válság idején még mindig csak a napelemes rendszerek beépített teljesítményének mintegy tizedét érte el.

Rendszerszintű anomáliák – a nappali bőség és az esti importkitettség

Ez az infrastrukturális aszimmetria 2026 augusztusára kritikus ponttá vált. Ahogy arra a Másfélfokon Szilva Attila elemzése is rámutat, a paksi kényszerleállás nem a megújuló energia korlátait, hanem épp a tárolókapacitások hiányát demonstrálta. A kánikulai nappalokon a 6-7 GW csúcsteljesítményű napelemes portfólió érdemi fennakadás nélkül kompenzálta a kieső nukleáris termelést – mindezt úgy, hogy a nagy hőség még rontja is a napelemek hatásfokát.

A hálózat sebezhetősége a napnyugtát követő órákban jelentkezik. A napelemes termelés leállásával, de a hűtési igényekből és a szokásos esti csúcsból fakadó magas esti fogyasztás fennmaradásával a rendszer Paks híján drasztikus importra szorul. Bár a hazai fosszilis kapacitások (pl. a gázerőművek vagy a Mátrai Erőmű lignitblokkjai) ilyenkor aktiválódnak, magas változó költségük miatt piaci alapon alulmaradnak az olcsóbb importtal szemben.

Ezt a kiszolgáltatottságot korábbi adminisztratív fékek is mélyítették. A Magyar Napelem Napkollektor Szövetség (MNNSZ) állásfoglalása emlékeztet: a 2024-ben meghozott, a hálózati csatlakozásokat korlátozó rendeletek miatt mintegy 10 GW-nyi piaci alapú, támogatás nélküli megújuló és energiatároló beruházás maradt el. Ha ezek a kapacitások ma integrálva lennének a hálózatba, az esti importcsúcsok lényegesen alacsonyabbak lennének, mert a napelemes és akkumulátoros rendszerek működése független a folyók vízállásától. Ebbe a szabályozási problémakörbe tartozik a szélenergia évtizedes adminisztratív korlátozása is. Mivel a szélturbinák éjszaka és borult időben is képesek áramot termelni, természetes módon tudnák ellensúlyozni a napenergia ciklikus kieséseit, érdemben és költséghatékonyan mérsékelve a hazai hálózat esti importkitettségét és többlet tárolási igényét.

Előrelépés és megtorpanás a lakossági szegmensben

Ipari léptékű tárolók hiánya mellett a lakossági piacon elindult egy fontos korrekció, amely azonban a hatalmas túljelentkezés miatt hamar megtorpant. A 100 milliárd forintos keretösszeggel meghirdetett Otthoni Energiatároló Program (2026/OETP/01) első üteme 2026. február 2-án nyílt meg, és háztartásonként akár 2,5 millió forint – célzott esetekben önerő nélküli – vissza nem térítendő támogatást nyújtott új napelemes rendszerek tárolóval történő telepítésére, vagy a meglévő kiserőművek bővítésére. Ez a keret nagyságrendileg 40 ezer háztartás támogatására volt elegendő, a programra viszont 132 ezer igény érkezett, aminek következtében a kormány a második pályázati ütemet a meghirdetett indulás napján, 2026. március 16-án határozatlan időre felfüggesztette.

Stratégiai jelentőségű volt, mivel kifejezetten a kedvezőbb éves szaldó elszámolásból kikerülő, bruttó elszámolás alá eső háztartások helyzetének célzott, műszaki kezelésére indult. A háztartási tárolók lokálisan egyenlítik ki a terhelést: csökkentik a napközbeni hálózati visszatáplálást és mérséklik az esti csúcsvételezést, érdemben növelve ezzel a hálózati rugalmasságot. Ennek a támogatásnak a fókuszálása az 5000 fő alatti településekre és a szaldó elszámolásból kieső fogyasztókra éppen megfelelő eszköz lett volna a rezsiköltségek mérséklésére és az országos energiafüggetlenség növelésére.

Indoklás nélküli leállítása ugyanakkor súlyos kockázatokat hozott felszínre. A Magyar Napelem Napkollektor Szövetség (MNNSZ) szakmai értékelése rámutat, hogy a rendszerszintű hálózati tehermentesítés, a munkahelyek megőrzése és a megkezdett lakossági beruházások védelme érdekében a szakmai szervezetek a program kiszámítható folytatását, a hálózati betáplálási korlátozások felülvizsgálatát, valamint a fogyasztói magatartást árjelzésekkel is ösztönző, idősávos villamosenergia-tarifa bevezetését sürgetik.

Az esti áramhiányt a cseh termelés pótolja, szlovák közvetítéssel

Míg a hazai tárolási infrastruktúra kiépül, a rendszerstabilitást az import garantálja. Bár a politikai kommunikációban a szlovák segítségnyújtás kapott hangsúlyt, a fizikai áramlások mást mutatnak. Egy friss elemzés rávilágít arra, hogy az északról belépő árammennyiség túlnyomó részét nem Szlovákiában állítják elő; a hazai hiányt nagyrészt a cseh rendszer többlettermelése fedezi.

A cseh rendszer azért képes az esti órákban stabil exportra, mert jelentős szivattyús-tározós erőművi kapacitásokkal rendelkezik. Ezek a létesítmények a napközbeni olcsó árammal vizet szivattyúznak a magasabban fekvő tározókba, majd az esti csúcsidőszakban extra villamos energiát termelnek. Emellett a cseh szénerőművek is költséghatékonyabban és rugalmasabban reagálnak a keresletre, mint a hazai fosszilis blokkok.

A klímaváltozásra az áram-, víz- és kommunikációs hálózatokat együtt kell felkészíteni

A paksi krízis túlmutat az energetika határain; átfogó nemzetbiztonsági és ellátásbiztonsági kérdés. A Green Policy Center Klímaváltozás és biztonság: nem a jövő kérdése, hanem a jelen kihívása című elemzése arra figyelmeztet, hogy a klímaváltozás klasszikus „fenyegetéssokszorozó”. Az energia-, víz-, közlekedési és digitális hálózatok szoros egymásra utaltsága miatt egyetlen meghibásodás kaszkádhatásokat indíthat el. „Áram nélkül nincs víz. Víz nélkül nincs egészségügy. Internet nélkül nincs koordináció.”

Ahogy egy kapcsolódó írás is rögzíti, a klímaalkalmazkodás és az infrastruktúra zöldítése ma már nem megtérülési kérdés, hanem a gazdasági és társadalmi működőképesség alapfeltétele.

Üzenet a szakpolitikának: több tárolóval, rugalmasabb fogyasztással és kisebb vízigénnyel előzhetők meg az újabb áramellátási válságok

Az idei nyár krízise bizonyította, hogy a rugalmatlan, jelentős vízigényű alaperőművekre és fosszilis csúcserőművekre (amelyek közül többet szintén Duna-vízzel hűtenek) épülő modell fokozottan sérülékeny az éghajlati anomáliákkal szemben. A megoldás nem az elektrifikáció lassítása, hanem a hálózati adaptáció felgyorsítása.

A hazai ellátásbiztonság garantálása érdekében az alábbi szakpolitikai beavatkozások szükségesek:

• Tárolási kapacitások rendszerszintű integrációja:
  A márciusban felfüggesztett Otthoni Energiatároló Program (OETP) mielőbbi újraindítása és kiszámítható folytatása mellett elengedhetetlen lenne az ipari léptékű akkumulátoros beruházások adminisztratív és hálózati korlátainak azonnali feloldása. Ezt ki kell egészíteni egy szivattyús-tározós erőmű hazai építésével (ha a már folyó vizsgálatoknak sikerül természetvédelmi szempontból is elfogadható helyszínt kijelölniük pl. a korábbi mátrai bányaterületen). Első lépésként üdvözöljük a kormány azon szándékát, hogy 2030-ra 3000 MW-ra emelje a hazai áramtároló kapacitásokat – javaslatunk ennek mielőbbi elérését szolgálja.
• Decentralizáció és keresletoldali szabályozás:
  Az okosmérési infrastruktúra kiterjesztése és a fogyasztói oldali válaszmechanizmusok (DSR) széles körű bevezetése, ami lehetővé teszi a fogyasztás rugalmas, távolról történő menedzselését. Amint augusztus elején a kényszer ösztönözte, de dicséretesen széles lakossági és ipari összefogás megmutatta, a fogyasztás önkéntes visszafogása vagy legalább a csúcsidőszakból más órákra való áttevése hatalmas segítség a hazai áramrendszer problémáinak és költségeinek kezelésében. Ezt ösztönözné az a korábbi javaslatunk, amely az áram rezsicsökkentésének fogyasztás helyett idősávok alapján történő kétsávossá tételét vetette fel. Az új kormány azon intézkedéseit, amelyekkel felgyorsította a hálózati fejlesztéseket és az okosmérők telepítését, fontos első lépésnek tekintjük.
• Kritikus infrastruktúrák rezilienciája
  Klímakockázatok beépítése a hálózatfejlesztési tervekbe, megelőzve a szektorokon átívelő dominóhatásokat.
• Energiahatékonyság mint primer erőforrás
  A kínálati oldal fejlesztése mellett a mélyfelújítási programok felgyorsítása, elismerve, hogy az ellátásbiztonság legolcsóbb és legmegbízhatóbb eszköze a fel nem használt energia.
• A Paksi Atomerőmű meglévő (és leendő, ha lesznek olyanok) blokkjai hűtésének a Dunától minél inkább független megoldása. Ezzel elkerülhetőek az alacsony vízszint okozta, illetve a Duna-víz túlmelegedése miatti leszabályozások. A most épülő fenékküszöb gyors megoldásnak elfogadható – bár az nem szerencsés, hogy a létesítmény környezetvédelmi engedélyeit csak az építkezéssel párhuzamosan állítják ki. Hosszabb távon ugyanakkor célszerűbbnek látjuk, ha nem a folyót alakítjuk az erőműhöz, hanem az erőművet a folyó új realitásához. A Duna velünk lesz azután is, miután a leendő (és esetleges új) paksi atomerőművet pár évtized múlva leszerelik.
• Középtávon a napelemek és szélenergia kapacitásának arányát 2:1-re javasoljuk beállítani. Ez az arány 2026-ban 25:1-hez, és a korábbi kormányzat által elfogadott Nemzeti Energia- és Klímaterv 2030-ra is csak 12:1-gyel számolt. E téren, első lépésként üdvözöljük az új kormány bátor vállalását, hogy 2030-ig annyi új szeles projektet kívánnak indítani, hogy a jelenlegi 330 MW körüli szint 4000 MW-ra emelkedjen, ami már 3:1 körül arányt jelentene a napelemek várható bővülése mellett.

A megelőzés és az infrastrukturális alkalmazkodás költsége minden esetben alacsonyabb, mint az ellátásbiztonsági krízisek elhárításának ára. A válsághelyzetekben jellemzően a gyorsaság alapján rangsorolnak a szóba jöhető megoldások között, nem pedig minden szempontot egyformán mérlegelve, így sokkal nehezebb a hosszú távon optimális megoldásra jutni.

A cikk forrása a Másfélfok. A Zöld Hang a cikket a Másfélfok szerkesztősége engedélyével vette át.

A Mi a paksi energiakrízis tanulsága? bejegyzés először Magyarország zöld hangja-én jelent meg.

A hőhullámok és az éghajlati katasztrófák felszínre hozzák Európa infrastrukturális válságát, ami hatalmas beruházásnövelést tesz szükségessé. A politikai döntéshozók a magánfinanszírozáshoz fordulnak a hiány pótlására, abban a hitben, hogy csupán kis összegű állami forrásokra lesz szükség a szükséges tőke mozgósításához. Ez a megközelítés azonban a polgárok rovására erősíti meg a magántőke érdekeit, miközben korlátozza az állam befolyását. Ehelyett Európának egy tényeken alapuló, államvezérelt infrastrukturális stratégiára van szüksége.

2024 októberében heves esőzések sújtották Valenciát, ami katasztrofális árvizekhez vezetett, pusztító következményekkel: lakóházakat és üzleteket romboltak le, utakat és vasútvonalakat tettek tönkre, autók pedig víz alá kerültek. Az esemény emberi tragédia volt, amelyben több százan vesztették életüket, sokan pedig megélhetésüket. Ez egy fájdalmas igazságot is feltárt: Európa infrastruktúrája nem felkészült a változó éghajlati viszonyokra. Az árvizek összesen több mint 18 milliárd euró közvetlen kárt okoztak. Hogy ezt kontextusba helyezzük: Spanyolország éves infrastrukturális beruházási hiánya (vagyis a jelenlegi és a szükséges kiadások közötti különbség) becslések szerint körülbelül 19 milliárd euró évente. Ez azt jelenti, hogy egyetlen vihar olyan kárt okozott, amely körülbelül Spanyolország egy évnyi infrastrukturális beruházási hiányának felel meg.

A probléma túlmutat az éghajlati alkalmazkodáson. Európa-szerte az országok küszködnek a romló állapotú infrastruktúra karbantartásával és új projektek megvalósításával. A közelmúltbeli, nagy visszhangot kiváltó kudarcok – mint például a drezdai Carola-híd összeomlása 2024 szeptemberében – miatt ezt a válságot már nem lehet figyelmen kívül hagyni. A híd korrózió és anyagfáradás miatt omlott össze, pedig a felújítást csak a következő évre tervezték.

A kormányok emellett azzal is küszködnek, hogy pénzt találjanak iskolák, kórházak és villamosenergia-hálózatok felújítására és építésére.

Úgy tűnik, mindenki egyetért abban, hogy több infrastrukturális beruházásra van szükség, de a legfontosabb kérdés az: ki fogja ezt finanszírozni? E kérdés megválaszolásakor a politikai döntéshozók beleesnek a magánfinanszírozás mítoszába: abba a gondolatba, hogy a piac fogja finanszírozni alapvető közszolgáltatásainkat.

Ez mind az uniós, mind a nemzeti szinten megfigyelhető. Például az Európai Bizottság által a következő uniós költségvetés részeként javasolt Versenyképességi Alap kifejezetten a magánbefektetések vonzására irányul, többek között infrastrukturális projektekhez. Hasonlóképpen a Német Alap, amelyet Berlin 2026 elején indított el, 130 milliárd euró magánbefektetés mozgósítását tűzi ki célul a közinfrastruktúra és a védelmi képességek jelentős bővítése érdekében.

Első pillantásra ez a stratégia hatékonynak tűnhet. Ha a magánszektor vállalja magára Európa infrastrukturális beruházásainak nagy részét, az állami források más alapvető szükségletekre, például a szociális ellátásra és az oktatásra fordíthatók. Azonban ellentétben azzal, amit a politikai döntéshozók el akarnak hitetni velünk, a magánfinanszírozás nem jön ingyen.

A kockázatok társadalmiasítása, a nyereség privatizálása

A magánbefektetők a vállalt kockázattal arányos hozamot várnak el. Az infrastruktúra esetében ezek a hozamok vagy az infrastruktúrát használóktól (például energiaszámlák vagy útdíjak formájában), vagy közbeszerzési szerződésekből és támogatásokból kell származniuk. Függetlenül attól, hogy a projekt előzetes beruházását az állami vagy a magánszektor finanszírozza, azt végül mindig a számlafizetők és az adófizetők valamilyen kombinációja fizeti meg.

Ráadásul számos társadalmi szempontból hasznos infrastrukturális projekt hatalmas kezdeti beruházást igényel anélkül, hogy feltétlenül magas nyereséget termelne. Például egy új metróvonal építési költségei milliárdokat tesznek ki, évtizedekbe telik, mire bármilyen hozamot termel, és a legtöbb európai városban soha nem termel nyereséget.

Ahhoz, hogy a magánszereplőket befektetésre ösztönözzék, a kormányoknak ezért ösztönzőket kell nyújtaniuk. Ezt „kockázatcsökkentésnek” nevezik. A dereguláció vagy állami források biztosítása révén – például garancia formájában – a hatóságok célja a befektetések kockázat-hozam profiljának kiigazítása. A német szövetségi kormány például összesen mintegy 30 milliárd euró összegű állami finanszírozással és garanciákkal támogatja a Germany Fundot. A kockázatcsökkentés problémája az, hogy manapság gyakran érdemi feltételek nélkül hajtják végre, amint arra Enrico Letta volt olasz miniszterelnök is rámutatott. Ez a kockázatok társadalmi viseléséhez és a nyereség privatizálásához vezet: ha egy infrastrukturális projekt sikeres, a magánszektor szedi be a nyereséget; ha kudarcot vall, a költségeket a közszféra viseli.

A spanyolországi Castor földalatti gáztároló kiváló példája a rosszul sikerült kockázatcsökkentésnek. A projektet, amelyet a magántulajdonban lévő Escal UGS vállalat épített a Földközi-tenger partjainál, 2013-ban le kellett állítani, még mielőtt kereskedelmi üzembe lépett volna, mert több száz földrengést váltott ki Valencia partvidékén és Katalónia Ebro-deltájában. Annak ellenére, hogy a vállalat volt a hibás, a spanyol kormánynak 1,35 milliárd eurós kártérítési csomaggal kellett kártalanítania. Ennek oka az volt, hogy a hatóságok csökkentették a befektetés kockázatát azzal, hogy megállapodtak abban, hogy a leállás esetén az állam kártalanítja a részvényeseket, még akkor is, ha a leállás az Escal UGS-hez köthető gondatlanságnak vagy csalásnak tudható be. A Castor gázprojekt csak egy a sok közül, amelyben a polgárok viselik a költségeket, míg a magánbefektetőket megvédik.

Nincs egyértelmű gazdasági bizonyíték arra, hogy a magánfinanszírozás jobb lenne az adófizetők vagy a számlafizetők számára. Ha az infrastrukturális projektek bevételt tudnak generálni a magánvállalatok számára, akkor a közszféra számára is képesek erre.

A magánfinanszírozás nem fog megmenteni minket

Vitathatatlanul igaz, hogy bizonyos mértékű magánfinanszírozás hasznos lehet Európa infrastrukturális beruházási igényeinek kielégítéséhez. A magánfinanszírozás mítoszának problémája az, hogy azt állítja, a magánfinanszírozásnak kellene az alapértelmezett megoldásnak lennie, figyelmen kívül hagyva annak hiányosságait és a közszféra vagy alternatív modellek potenciális előnyeit.

A New Economics Foundationnál végzett legújabb kutatásunk azt mutatja, hogy nincs egyértelmű gazdasági bizonyíték arra, hogy a magánfinanszírozás kedvezőbb lenne az adófizetők vagy a szolgáltatásokért fizetők számára. Ha az infrastrukturális projektek bevételt tudnak generálni a magánvállalatok számára, akkor azt a közszféra számára is megtehetik. Ahelyett, hogy a magántulajdonú projektek támogatásával járó költségeket viselné, a projekt teljes tulajdonjogának megtartásával a közszféra végső soron hosszú távú költségvetési hozamra tehetne szert. A hamburgi villamosenergia-hálózat újra önkormányzati tulajdonba vétele egy ilyen példa. 2024-ben körülbelül 109 millió euró nyereséget termelt a város számára.

A költséghatékonyság, a fogyasztói árak, a foglalkoztatási feltételek és a szolgáltatásnyújtás tekintetében a magántulajdon gyakran nem a jobb választás. A privatizációt összefüggésbe hozták a magasabb villamosenergia-árakkal, a foglalkoztatási bizonytalanság növekedésével és a postai ágazatban végrehajtott leépítésekkel, valamint a kórházak Covid-19-járványra való felkészültségének csökkenésével Európa-szerte. Míg a befektetők profitálnak, a munkavállalók és a polgárok viselik a költségeket.

A magántőke természetéből adódóan olyan területekre irányítja a forrásokat, ahol a hozam a legmagasabb, nem pedig oda, ahol a szükség a legnagyobb.

Legalább négy strukturális tényező magyarázhatja, miért számol fel a magánszektor általában magasabb díjakat, miközben kevesebbet fektet be a munkahelyteremtésbe és a szolgáltatásnyújtásba.

Először is, a magánszektor tőkeköltsége általában sokkal magasabb. A legtöbb uniós kormány jelenleg 3,5–5 százalékos kamatú 30 éves kötvényeket bocsát ki. Ezzel szemben a magán infrastrukturális alapok általában 12–16 százalékos vagy annál magasabb hozamot tűznek ki célul. Ez határozza meg, hogy a tőkeberuházók mit követelnek, amikor tőkét fektetnek be egy projektbe, és hogy a felhasználóknak vagy az adófizetőknek végül mit kell fedezniük a számlák vagy az állami támogatások révén.

Másodszor, az ösztönzőszerkezetek eltérőek. A magánvállalatokat a profit motiválja, míg a hatóságok általában szélesebb körű társadalmi célokat követnek, mint például a jövedelem újraelosztása vagy a közegészségügy. A Corporate Europe Observatory például megállapította, hogy az egészségügy privatizációja Európa-szerte oda vezetett, hogy a magánszolgáltatók a magasabb kockázatú és alacsonyabb jövedelmű betegek helyett a kisebb kockázatú és jobban fizető betegeket választják ki.

Harmadszor, számos infrastrukturális ágazat, például a víz- vagy villamosenergia-hálózatok, természetes monopóliumok. Természetes monopóliumról akkor beszélünk, ha egyetlen szolgáltató képes az egész piacot alacsonyabb költséggel ellátni, mint bármely versenytárs vállalatok kombinációja, jellemzően a magas fix költségek és a jelentős méretgazdaságosság miatt. Például a Common Wealth által készített jelentés az Egyesült Királyság főbb villamosenergia- és gázszolgáltató hálózatairól feltárta, hogy a megélhetési költségek válsága közepette a vállalatok ki tudták használni természetes monopóliumaikat, és 2017 és 2021 között összesen 2,4–3,6 milliárd font osztalékot fizettek ki a részvényeseknek.

Végül, bár a hatékony szabályozás enyhítheti a fenti hiányosságok egy részét, az elmúlt évtizedeket a szabályozás hiánya jellemezte.

A tendencia pedig rossz irányba halad, mivel a Bizottság átfogó deregulációt folytat, az energiarendszertől a digitális technológiákig és az élelmiszerbiztonságig.

Ezeket a strukturális problémákat egyetlen kormányzati politika sem tudja teljes mértékben megoldani. A magántőke természetéből adódóan olyan területekre irányítja a forrásokat, ahol a hozam a legmagasabb, nem pedig oda, ahol a szükség a legnagyobb. A társadalom számára létfontosságú és a környezetvédelem szempontjából szükséges beruházásokat, amelyek nem érik el a hozamküszöböt, egyszerűen nem veszik figyelembe. A magánfinanszírozásra való túlzott támaszkodás tehát nem csupán azzal a kockázattal jár, hogy rosszabb eredményeket hoz; hanem olyan logikát is megerősít, amelyben a lehetséges határait a befektetők, nem pedig a polgárok húzzák meg. Ezért elengedhetetlen, hogy a társadalom tudatos döntéseket hozzon arról, hol és hogyan kell szerepet játszania a magánfinanszírozásnak, ahelyett, hogy alapértelmezésként az infrastruktúra finanszírozásának és megvalósításának széles területeit a magánszektorra ruházná át.

Tényeken alapuló megközelítés

Ahelyett, hogy a magánfinanszírozás iránti helytelen lojalitáshoz ragaszkodnának, a döntéshozóknak szisztematikus megközelítést kellene alkalmazniuk annak meghatározásához, hogy a társadalmi érdekeket mikor szolgálja jobban az állami vagy a magánszféra általi megvalósítás.

Ahelyett, hogy kizárólag a közvetlen állami kiadásokra koncentrálnának, a döntéshozóknak a pénzügyi szempontok teljes spektrumát figyelembe kell venniük: a projekt megvalósítási költségeit, a bevételi forrásokat és a finanszírozási költségeket. Ezen felül be kell vonni a szélesebb körű gazdasági hatásokat, az úgynevezett „multiplikátorhatásokat” is, mivel az infrastrukturális projektek fokozhatják a gazdasági tevékenységet és növelhetik az adóbevételeket a környező területeken.

Fontos, hogy a nem pénzügyi szempontokat is figyelembe vegyék. Az olyan tényezőknek, mint a környezeti következmények, a közösségi tulajdonból származó helyi előnyök és a stratégiai motivációk – például az energiabiztonság biztosítása érdekében az energiahálózat állami tulajdonba vétele – részét kell képezniük a megalapozott döntésnek. Ellenkező esetben a kormányok továbbra is átadják a kritikus infrastruktúrát magánszereplőknek, ami hosszú távon káros hatással lesz a társadalomra és a környezetre.

Ehhez a makrogazdasági politika szélesebb körű átalakítására van szükség az elégtelen beruházások alapvető okainak kezelése érdekében. Az évtizedek óta tartó megszorítások és szigorú költségvetési szabályok önmagát fenntartó ciklust hoztak létre. Ahogy a kormányok csökkentik az állami beruházásokat és kiszervezik azokat a magánszektorba, elveszítik az intézményi kapacitást, a szakértelmet és a befolyást ahhoz, hogy maguk valósítsák meg az infrastruktúrát, így egyre inkább függővé válnak a magánszereplőktől, és egyre kevésbé képesek saját feltételeiket diktálni.

Azt a tényt, hogy a megszorítások inkább gátolják, mint ösztönzik a gazdasági prosperitást, a Nemzetközi Valutaalap egy közelmúltbeli kiadványa is kiemelte. A kiadványból kitűnik, hogy átlagosan a közpénzügyi hiány csökkentését célzó megszorító politikák – az adóbevételekre és a gazdasági tevékenységre gyakorolt negatív hatások miatt – növelhetik az adósság/GDP arányt. E körforgás megtörése érdekében a kormányoknak át kell gondolniuk a megközelítésüket, és úgy kell kialakítaniuk a fiskális politikát, hogy az teret adjon a közinfrastruktúra-beruházásoknak ott, ahol az a társadalom legjobb érdekeit szolgálja.

A demokrácia fenyegetettsége

Az infrastruktúra nem csupán pénzügyi eszköz – hanem egy működőképes társadalom alapja. Meghatározza, hogyan közlekedünk, hogyan tanulunk és hogyan gondoskodnak rólunk. Ezeket a döntéseket nem a piacnak kell meghoznia, hanem demokratikus megfontolás útján.

Ahogy a kormányok lefaragják az állami beruházásokat és kiszervezik azokat a magánszektorba, elveszítik az intézményi kapacitást, a szakértelmet és a befolyást ahhoz, hogy maguk valósítsák meg az infrastruktúrát, így egyre inkább függővé válnak a magánszereplőktől, és egyre kevésbé képesek diktálni a feltételeiket.

Az, hogy az állam nem képes biztosítani a polgárok számára szükséges infrastruktúrát, a demokrácia elleni fenyegetést jelent. Erre rávilágított a német konzervatív közlekedési miniszter, Patrick Schnieder is, az ország vasúti hálózatának siralmas állapotával kapcsolatban. Ezt a folyamatot Valenciában is figyeljük, ahol a szélsőjobboldali Vox párt az árvizeket ugródeszkaként használta mind a kormányellenes, mind a klímapolitika-ellenes retorikához.

A valenciaiak jövőre az urnákhoz vonulnak. A legfrissebb előrejelzések szerint a Vox 24,4 százalékkal vezet – ami a jelenlegi eredményük kétszerese. Ugyanakkor a szakértők arra figyelmeztetnek, hogy az árvizeket követő infrastrukturális fejlesztések elmaradtak, vagyis nincs garancia arra, hogy ugyanez ne történhetne meg újra. Ahelyett, hogy közös jövőnket olyan szereplőkre bíznánk, akiknek nincs demokratikus mandátumuk annak alakítására, a hatalmat vissza kell adni a lakosságnak.

A Green European Journal cikke. A cikket a Zöld Hang a Green European Journal engedélyével fordította  és közölte. Az eredeti cikk elolvasható itt.

A Miért nem oldja meg a piac Európa infrastrukturális válságát? bejegyzés először Magyarország zöld hangja-én jelent meg.

Újrahasználati központok, házhoz menő lomtalanítás, a hulladék korábbi szétválogatása, a lomisok szabályozott bevonása, több és könnyebben elérhető hulladékudvar – javaslatok és dilemmák a lomtalanítás jövőjével kapcsolatban. Letenyei Lászlót, a Budapesti Corvinus Egyetem egyetemi docensét, Szabó Györgyöt, a Humusz Szövetség Zero Waste programvezetőjét és Ferenczi Attilát, a Reco Waste Management Kft. társtulajdonosát kérdeztük.

Évente visszatérő kép a magyar városokban, hogy bútorok, matracok, szőnyegek, ruhák és háztartási tárgyak lepik el néhány napra az utcákat, miközben a lomok körül szinte azonnal megjelennek azok is, akik még használható tárgyakat vagy értékesíthető anyagokat keresnek. Abban mindenki egyetért, hogy a lomtalanítás ingyenes és fontos közszolgáltatás, abban azonban már koránt sincs egyetértés, hogy a jelenlegi formája megfelel-e egy korszerű hulladékgazdálkodási rendszernek.

Ferenczi Attila, a Reco Waste Management Kft. alapítója és társtulajdonosa szerint a kérdés nem fekete-fehér.

„A lomtalanítás jó, és kell is, hogy legyen. Az is jó, hogy díjmentes, mert ez egy igazi közszolgáltatási feladat” – mondja Ferenczi. „Azzal viszont már van probléma, ahogyan mindez ma a közterületeken megvalósul. Koszos, sokszor tűzveszélyes, és olyan hulladékok is kikerülnek, amelyeket nem is lehetne így kidobni. Kontrollálatlan az egész, és ez nem jó.”

Ferenczi szerint nem érdemes pusztán azért ragaszkodni a jelenlegi rendszerhez, mert ezt szokta meg a lakosság.

„Ne azért csináljuk így, mert eddig is így csináltuk. Ez már nem egy modern megoldás, és nem támogatja igazán a körforgásos gazdaságot. Inkább azt kellene végiggondolnunk, milyen rendszer segítene abban, hogy minél több anyagot vissza tudjunk forgatni.”

Ami még használható, ne váljon hulladékká

A változás egyik legfontosabb eleme az lehetne, hogy a lomtalanítás ne automatikusan a tárgyak hulladékká válását jelentse. Egy használható szék, asztal, szőnyeg vagy más háztartási eszköz sok esetben még éveken keresztül betölthetné eredeti funkcióját.

„Szerintem az újraelosztásban sokkal nagyobb szerepet kaphatnának például a még jó állapotban lévő bútorok és a szőnyegek. Ami még használható, annak nem feltétlenül a hulladékban van a helye. Sokkal jobb lenne, ha el lehetne juttatni azokhoz, akiknek szükségük van rá” – mondja Ferenczi.

Ehhez szerinte olyan újrahasználati központokra lenne szükség, ahol a lakosság egyszerűen, lehetőleg díjmentesen leadhatná a számára feleslegessé vált, de még használható tárgyakat. Ezek aztán kedvezményesen vagy akár ingyenesen kerülhetnének új tulajdonoshoz.

„Valahogy pozitívan is kellene ösztönözni az embereket arra, hogy ne kidobják azt, ami még használható. Legyen egyszerűbb és előnyösebb újrahasználatra leadni, mint hulladékként megszabadulni tőle.”

Hasonló problémát lát Szabó György, a Humusz Szövetség Zero Waste programvezetője is. Szerinte a jelenlegi lomtalanítás nem jó megoldás, mert olyan dolgok is hulladékká válnak, amelyeknek nem kellene annak lenniük. A még használható bútorok, illetve az egyébként nem a lom kategóriájába tartozó, de sokszor a lomtalanításkor kikerülő elektronikai eszközök, könyvek, ruhák esetében először az újrahasználat és az újraelosztás lehetőségét kellene megteremteni.

Erre már van példa Franciaországban, ahol a bútorokra kiterjesztett gyártói felelősségi (EPR) rendszer vonatkozik, amely a háztartásokban és a vállalkozásoknál keletkező bútorhulladékot egyaránt lefedi. A rendszer ösztönzi a bútorok újrahasználatát és újrafeldolgozását, például a fa és a matracok hasznosítását. Emellett kiemelt szerepet ad a szociális gazdaság szereplőinek: hozzáférést biztosít számukra a begyűjtött bútorokhoz, hogy a még használható darabokat kiválogassák, megjavítsák és újrahasználják. A megfelelő minőségű felesleges bútorokat olyan szervezeteknek kell átadni, amelyek az átvett mennyiség legalább 60 százalékát újrahasználják.

Szabó itthon a lakossági lomtalanításnál a házhoz menő megoldást tartaná előrelépésnek: az utcára történő tömeges kipakolás helyett a lakók előzetesen megrendelhetnék az elszállítást.

Megkérdeztük a Budapesti Corvinus Egyetem lomtalanítással foglalkozó kutatásának vezetőjét, Letenyei László egyetemi docenst is, aki szerint a rendszer átalakításánál az állampolgári nevelés kérdését sem lehet megkerülni.

„Szerintem a lomtalanításnál az egyik kulcskérdés az állampolgári nevelés, vagyis hogy az emberek pontosan tudják, mit lehet és mit nem lehet kirakni. Ma sokan úgy vannak vele, hogy itt a lomtalanítás, végre mindentől meg lehet szabadulni. Így kerülnek az utcára megmaradt festékek, hígítók, akkumulátorok vagy éppen autógumik is, pedig ezeket egyáltalán nem lenne szabad kitenni. Ráadásul éppen ezek okozhatják a lomtalanítás legnagyobb környezeti kárát. A lomtalanításnak elsősorban a nagyméretű tárgyakról, például a bútorokról kellene szólnia, amelyektől más módon nehéz megszabadulni” – mondta Letenyei.

A kérdés azért összetettebb, mert az utcára kitett tárgyak egy része már most sem kerül a hivatalos hulladékkezelésbe. A lomisok sok mindent kiválogatnak, továbbértékesítenek vagy saját háztartásukban használnak fel.

A lomizás haszna és kockázatai

A Budapesti Corvinus Egyetem 2024-es kutatása ennek az informális rendszernek a társadalmi és gazdasági jelentőségére hívta fel a figyelmet. A kutatók becslése szerint egy-egy budapesti lomtalanításban több ezer ember vehet részt, a tevékenységből származó bevételek pedig ennél jóval szélesebb családi kör megélhetéséhez járulhatnak hozzá. A kutatás arra is rámutatott, hogy a lomisok tevékenysége csökkentheti a végül elszállítandó hulladék mennyiségét, hiszen számos használható tárgy és értékesíthető anyag még az elszállítás előtt kikerül a hulladékáramból.

„Érdemes lenne bevonni azokat a lomis vállalkozókat, akik egyébként is megjelennek a lomtalanításoknál. Akár a közszolgáltató partnerei is lehetnének: kaphatnának valamilyen jogosultságot arra, hogy segítsenek a lomok szétválogatásában. Már ott helyben külön kupacokba vagy konténerekbe kerülhetnének a különböző típusú tárgyak, és lehetne egy olyan rész is, ahonnan a lomisok elvihetnék azt, amiben még látnak értéket. Így sokkal szelektívebben lehetne lomtalanítani, és kevesebb minden végezné automatikusan hulladékként” – tette hozzá Letenyei.

Ferenczi Attila azonban fenntartásokkal kezeli ezt a megközelítést.„Az informális újrahasználat társadalmi és környezeti hasznát nem érdemes vitatni. A kérdés inkább az, hogy a kiválogatott tárgyak és anyagok további útja mennyire követhető. A körforgásos gazdaság szempontjából nemcsak az fontos, hogy valami kikerüljön a hulladékáramból, hanem az is, hogy utána valóban biztonságos és fenntartható módon hasznosuljon.”

Példaként egy kidobott hűtőszekrényt említ. „A hűtőből kiszerelik azt, aminek értéke van, például a fémalkatrészeket. De mi történik azzal, amit már nem tudnak hasznosítani? Hova kerül a maradék? Ez így nem nyomon követhető.” Hasonló kérdéseket vet fel szerinte a lomtalanításból származó fa felhasználása is.

„Halljuk, hogy a lomtalanított fával fűtenek. De vajon jó-e, ha egy összeragasztott, műanyaggal bevont vagy festett bútorlapot betesznek a kályhába? Vagy akár műanyagot, ruhát égetnek el? Egyértelműen nem. Az újrahasználatot támogatni kell, csak jobb lenne, ha mindez irányított módon történne.”

Ferenczi szerint azért is visszás a helyzet, mert miközben az informális rendszerben alig követhető, mi történik a lommal, a hulladékkezeléssel foglalkozó cégeknek szigorú szabályokat kell betartaniuk.

 „A szabályozott hulladékgazdálkodás egyik alapelve a nyomon követhetőség: egy vállalkozásnak dokumentálnia kell, milyen hulladékot vett át, és az milyen kezelési útvonalon haladt tovább. Érdemes lenne arra törekedni, hogy a lomtalanítás teljes rendszerében ugyanez az átláthatóság érvényesüljön.”

A Corvinus kutatása során ugyanakkor az is kiderült, hogy a nagyvárosi lomtalanításoknál a kipakolás ellenőrzésének nincs egyértelmű gazdája.

„Az FKF/MOHU dolgozóinak sem és a budapesti kerületek közterületfelügyelőinek sincs kapacitása arra, hogy a lom kihelyezését felügyeljék, koordinálják a szelekciót. Van tehát egy olyan feladat, amelynek jelenleg nincs igazán gazdája. Ehhez jön hozzá, hogy maga a lomizás is furcsa jogi helyzetben van: aki hozzányúl a kirakott lomokhoz, az szabálysértést követ el. Fontos lenne legalizálni a lomizást, bevonni a lomis vállalkozókat, így a lomizás nem szabálysértés lenne, hanem egy szabályozott tevékenység” – hangsúlyozta Letenyei.

A lomot már a begyűjtés előtt szét kellene válogatni

Ferenczi szerint a korszerűbb lomtalanítás egyik alapja az lehetne, hogy a lakosság már a leadáskor különválassza a különböző anyagokat.

„Az lenne jó, ha természetessé válna, hogy nem mindent egy kupacba rakunk ki. Külön legyen a textil, a fa, a papír, a gumi, az üveg, a műanyag és a fém. Ezeket így sokkal nagyobb eséllyel lehet újrahasznosítani.”

Egy kidobott kanapé például nem egyetlen hulladékfajta: van benne fa, textil, szivacs, műanyag és fém. Ha mindez összekeverve kerül a begyűjtésbe, sokkal nehezebb később szétválasztani.

„Egy bútornál például az lenne jó, ha szétszedve, anyag szerint csoportosítva lehetne leadni. És ha valaki ezt megteszi, akkor ne kelljen érte fizetnie. Kell valamilyen motiváció, mert az anyagi ösztönzés igenis számít.”

Minél korábban választják külön a különböző anyagáramokat, annál nagyobb az esély arra, hogy azok valóban újrahasznosításra kerüljenek, és ne égetőben vagy lerakóban végezzék. Ferenczi szerint saját vállalatuk működése is azt bizonyítja, hogy a szelektív lomtalanításnak konkrét pénzügyi előnye lehet.

Magyarországon már működnek olyan rendszerek, amelyekben előzetesen bejelentett helyszínre mennek ki a lomért, bár ez egyelőre a gyakorlat kisebb részét jelenti.

„A kisebb településeken, ahol házhoz menő lomtalanítás működik, ez valamennyire megoldható, hiszen ott eleve ellenőrizhetőbb, hogy mit adnak át. A nagyvárosokban viszont más a helyzet. Szerintem ott, a kipakolás pillanatában kellene eldőlnie, hogy mi kerülhet az utcára, és mi nem. Ha már minden egy kupacban van, sokkal nehezebb szétválogatni. A bútorok újrahasznosításával kapcsolatban egyébként vannak kétségeim, szerintem ez sok esetben inkább illúzió” – fogalmazott Letenyei.

Ferenczi szerint ugyanakkor nincs feltétlenül egyetlen, az egész országban alkalmazható modell.

„Szerintem le kellene ülni, és régiónként végiggondolni, mi működne jól. Ehhez társadalmi, vállalati és kormányzati egyeztetés kellene. Nem biztos, hogy mindenhol pontosan ugyanaz a megoldás a jó.”

Külföldi példaként Ferenczi Szlovéniát említi.

„Ott például jól működik a rendszer. Több a hulladékudvar, jobb az ellátottság, autóval könnyebben elérhetők ezek a helyek. Ha azt szeretnénk, hogy az emberek megfelelő helyre vigyék a hulladékot, akkor meg is kell teremteni ennek a lehetőségét.”

Mit változtathat a MOHU-koncesszió felülvizsgálata?

Ferenczi szerint a MOHU-val szemben nagyok a várakozások, mert egy megfelelő tőkével és országos szervezési háttérrel rendelkező vállalat rövid idő alatt is jelentős rendszerszintű változásokat tud végrehajtani.

„A palackvisszaváltási rendszer felfuttatása megmutatta, hogy rövid idő alatt is fel lehet építeni egy országos rendszert, amely jelentős változást ért el a lakossági hulladékkezelési szokásokban. Érdemes lenne megvizsgálni, hogy ennek a szervezési folyamatnak mely elemei alkalmazhatók más hulladékáramok, így a lomtalanítás esetében is.”

A lomtalanításnál azonban szerinte nem az lenne az igazi változás, ha ugyanazt a lomot egyszerűen más módon szállítanák el. A cél az lenne, hogy eleve kevesebb tárgy váljon hulladékká, és ami mégis azzá válik, annak minél nagyobb részét anyagában hasznosítsák.

A változtatás nemcsak lehetőség, hanem egyre inkább szükségszerűség is. Magyarországnak az uniós előírásoknak megfelelően 2035-re 65 százalékos szintre kell emelnie a települési hulladék újrahasználatra való előkészítésének és újrafeldolgozásának arányát.

„Nincs mindenre kiterjedő, pontos adatunk arról, hogy most hol tartunk, de nagyjából 30–35 százalék körül lehet az újrahasznosítás. Ehhez képest kell eljutnunk a 60–65 százalékos szintig. Vannak anyagok, amelyekkel jól állunk, másokkal viszont nagyon rosszul” – mondja Ferenczi.

„A 21. századi, szelektív lomtalanítás nagyon jó eszköz lehetne erre, mert rengeteg különböző anyagot érint. Nem az a kérdés, hogyan tudjuk minél gyorsabban eltüntetni a lomot az utcáról, hanem az, hogy abból mennyit tudunk ténylegesen visszaforgatni.”

A szakmai párbeszéd minderről már elindult. A Környezetvédelmi Szolgáltatók és Gyártók Szövetsége (KSZGYSZ) – amelynek a Reco Waste Management Kft. is tagja – szakmai anyagot állított össze és nyújtott be az új minisztériumnak, amelynek egyik célja a szemléletformálás és a körforgásos gazdaságot támogató megoldások ösztönzése.

„Már beszélünk róla, és ez fontos. A következő lépés az lenne, hogy a vállalatok, a társadalmi szervezetek és a döntéshozók közösen gondolják végig, hogyan lehetne ezt jobban csinálni. Nem a lomtalanítás megszüntetése a cél, hanem a továbbfejlesztése. Olyan rendszert kell kialakítani, amely egyszerre kényelmes a lakosságnak, átlátható a hulladékgazdálkodás számára, és a lehető legtöbb tárgyat, illetve anyagot képes visszavezetni a körforgásba” – mondja Ferenczi Attila.

Fotó: wiikipedia

A Kevesebb hulladék, szabályozott lomizás – így változhatna a lomtalanítás bejegyzés először Magyarország zöld hangja-én jelent meg.

Ebben az interaktív bemutatóban a jövedelemeloszlást és a jövedelmi egyenlőtlenségeket vizsgáljuk az egyes országokon belül, illetve az országok összevetésében.

A legtöbb ábrán az adott csoportok átlagjövedelmét mutatjuk nemzeti valutában, euróban vagy vásárlóerő-paritáson (PPP). További magyarázat az info-gombra kattintva érhető el.

Az ábrák egy része a jövedelmi tizedek (decilisek) jövedelmét mutatja. Más ábrákon korcsoportok, munkaerőpiaci pozíció vagy családtípus szerint rajzolhatjuk ki a jövedelmeket. A férfiak és nők közötti jövedelemkülönbségek is megtekinthetők az egyik ábrán.

Érdemes az egyes országokat páronként vagy tetszőleges csoportokban összehasonlítani. Ilyenkor eurót, de még inkább PPP-t érdemes beállítani egységként, mivel a nemzeti valutákban történő összehasonlítás torz eredményt mutathat.

Jó böngészést!

A Magyarország számokban: a jövedelmek polarizációja bejegyzés először Magyarország zöld hangja-én jelent meg.

A fakitermelési moratórium hónapokra átrendezte a tűzifapiac megszokott működését, miközben az új kormány a tűzifa áfájának 27-ről 5 százalékra csökkentését ígérte, ezért a vásárlók egy része kivár a beszerzéssel. Szabó Zoltán fakereskedőt és Mészáros Pétert, a Pilisi Parkerdő szóvivőjét kérdeztük arról, hogyan alakult a helyzet, és mi jöhet a moratórium szeptember végi lejárta után. Közben Gajdos László miniszter július végén már egy átfogóbb erdészeti reform irányairól beszélt: az állami erdőgazdálkodásban a gazdasági hasznosítás helyett nagyobb súlyt kapna az erdők védelmi, klímavédelmi és közjóléti szerepe, miközben a természetközelibb gazdálkodási módszerek elterjesztéséhez a finanszírozási rendszert is átalakítanák.

A hideg január és február után tél végén és tavasszal is sokan vásároltak tűzifát. A keresletet ráadásul nemcsak az időjárás hajtotta: Szabó Zoltán, a Szentendre környékére tűzifát szállító Forester Kft. tulajdonosa szerint az iráni háború kitörése és az emiatt bizonytalanabbnak látszó gázellátás is sok háztartást arra ösztönzött, hogy a szokásosnál korábban feltöltse a fáskamrát. Emiatt a kereskedők megfelelően kiszáradt készleteinek jelentős része már tél végén és tavasszal elfogyott.

Most éppen ellenkező folyamat látszik: sokan kivárnak a vásárlással, mert arra számítanak, hogy a tűzifa áfája 27-ről 5 százalékra csökken. Szabó szerint azonban mire az áfacsökkentés után egyszerre megjelenik ez a most elhalasztott kereslet, száraz tűzifából már nem lesz elegendő a piacon. Fa lesz, csakhogy a kereskedők egy része ősszel már csak frissebben kitermelt, magasabb nedvességtartalmú tüzelőt tud majd kínálni.

A moratórium a fakereskedők beszerzését is átrendezte

Erre a helyzetre rakódott rá a kormány által nyár elején elrendelt átmeneti fakitermelési moratórium, amely hónapokra átalakította a környékbeli fakereskedők megszokott beszerzési rendszerét. Szabó szerint vállalkozása korábban jelentős részben a Pilisi Parkerdőtől jutott alapanyaghoz, a korlátozások után azonban távolabbi térségek felé kellett fordulniuk.

– Az Ipoly térségéből, a Nyírségből és Somogyból is kellett fát beszereznünk, hogy legyen mit eladnunk. Maga a fa ezeken a területeken akár olcsóbb is lehet, de a szállítás miatt mire ideér, már jóval magasabb költséggel kell számolnunk – mondta.

Szabó szerint a tavasz folyamán a Pilisi Parkerdő viszonteladói árait megemelte, így a helyi kereskedőknek rövid idő alatt több változáshoz kellett alkalmazkodniuk.

Mészáros Péter ugyanakkor jelezte, hogy a lakosság felé közvetlenül értékesített tűzifa ára ugyanakkor a Parkerdőnél nem változott, azt még jelenleg is a tavalyi áron rendelhetik meg az egyéni vásárlók.

Nem állt le minden fakitermelés

Fontos ugyanakkor, hogy a szeptember 30-ig tartó moratórium nem állította le általában a fakitermelést az összes erdőben.

A korlátozás az állam százszázalékos tulajdonában álló, meghatározott természetességi kategóriába tartozó védett és fokozottan védett erdőkben, valamint Natura 2000 elsődleges rendeltetésű erdőkben az erdőfelújítási kötelezettséget keletkeztető fakitermelésekre vonatkozik.

Számos erdészeti beavatkozás továbbra is elvégezhető. A moratórium nem vonatkozik többek között az erdőnevelési munkákra (például gyérítések), a veszélyelhárításhoz szükséges beavatkozásokra, az idegenhonos és inváziós fafajok visszaszorítására célzó fakitermelésekre, valamint az örökerdő üzemmódban végzett fakitermelésre sem.

Ez utóbbi a Pilisi Parkerdő esetében különösen fontos.

A Pilisi Parkerdő a természetközeli, folyamatos erdőborítást biztosító erdőgazdálkodási módszerek alkalmazásában régóta élen jár. Mészáros Péter, a társaság szóvivője lapunk kérdéseire azt közölte, hogy az általuk kezelt 59 ezer hektárnyi erdőterület csaknem felét már ilyen módszerekkel kezelik.

Az örökerdő-gazdálkodás lényege, hogy az erdőborítás folyamatosan fennmarad: nem egyetlen nagy beavatkozással termelik le az állományt, hanem egyes fákat vagy kisebb facsoportokat választanak ki. Az így kialakuló többkorú erdő szerkezete, mikroklímája és talaja jóval kisebb változásnak van kitéve, mint az egykorú erdőkben zajló nagyobb területet érintő végvágások esetében.

A Parkerdő szerint éppen az eddig is alkalmazott módszerek miatt a moratórium számottevően nem befolyásolta szakmai tevékenységét.

A társaság adatai szerint erdeik évente mintegy 260 ezer köbméter faanyaggal gyarapodnak, miközben ebből évente 160–180 ezer köbmétert hasznosítanak. Ezen a gyakorlaton a moratórium miatt sem kellett változtatniuk.

A Parkerdő a tűzifaellátásban sem számít fennakadásra.

– Szerződött partnereink számára a tűzifa alapanyaggal való ellátás folyamatosan biztosított. A jelenlegi piaci igények alapján úgy látjuk, hogy akadálymentesen ki fogjuk tudni szolgálni meglévő vevőköreinket – közölte Mészáros Péter.

Ez nem feltétlenül mond ellent Szabó tapasztalatainak. A Parkerdő saját gazdálkodásáról és szerződött partnereinek alapanyagellátásáról beszél, miközben a kereskedő azt érzékeli, hogy a korábbi beszerzési rendszere megváltozott, ezért távolabbi térségekből is fát kell vásárolnia.

Mi jöhet a moratórium után?

A moratórium egyik legfontosabb kérdése most már az, mi következik utána.

Arra a kérdésünkre, hogy októbertől folytatódhat-e valamilyen formában a korlátozás, a Pilisi Parkerdő nem adott konkrét előrejelzést. Mészáros Péter azt közölte, hogy a Parkerdő az Élő Környezetért Felelős Minisztérium útmutatásának megfelelő szakmai alapokon folytatja majd az erdők fenntartását és kezelését. A társaság a minisztériummal is együttműködik a jövőbeni célok elérése érdekében.

Gajdos László élő környezetért felelős miniszter július végén, az Országos Erdészeti Egyesület 156. Vándorgyűlésén, Nyíregyházán beszélt részletesebben arról, milyen irányba alakítaná át a kormány az erdőgazdálkodást. Beszédéből az rajzolódott ki, hogy nem egyszerűen a moratórium után következő fakitermelési szabályokon akarnak változtatni, hanem ennél átfogóbb erdészeti reformra készülnek.

Gajdos szerint az erdők három hagyományos – védelmi, közjóléti és gazdasági – funkciója továbbra is megmaradna, a közöttük lévő sorrendet azonban átalakítanák. Első helyre a védelmi funkció kerülne, ezen belül is a klímavédelem és a természeti értékek megőrzése. Ezt követnék az erdők közjóléti és társadalmi funkciói, a gazdasági hasznosítás pedig a harmadik helyre kerülne.

Ez nem azt jelenti, hogy az állami erdőkben megszűnne a fakitermelés. Sokkal inkább azt, hogy annak módját és mértékét az erdők ökológiai állapotának, klímavédelmi szerepének és közjóléti funkcióinak jobban alárendelnék.

Gajdos gyökeres szemléleti és gyakorlati változás szükségességéről beszélt, de azt is hangsúlyozta, hogy nincs minden erdőre, fafajra és termőhelyre alkalmazható egyetlen megoldás. Az átalakítást ezért nem egyetlen rendelettel és nem egyik napról a másikra akarják végrehajtani, hanem az erdészek helyismeretére és szakmai tapasztalatára támaszkodva.

A finanszírozást is át kellene alakítani

A tervezett változás egyik legfontosabb eleme a természetközeli erdőgazdálkodás szélesebb körű alkalmazása lehet. A miniszter több víz erdőben tartásáról, több idős fa és holtfa meghagyásáról, a változatosság növeléséről és a természetközeli módszerek szélesebb körű alkalmazásáról beszélt.

A reform egyik legérdekesebb része azonban nem közvetlenül a fakitermelés módjáról, hanem az állami erdőgazdaságok működéséről szól.

Gajdos arra hívta fel a figyelmet, hogy hosszú távú ökológiai teljesítményt nem lehet úgy elvárni az erdészetektől, hogy közben rövid távú gazdasági eredményeik alapján értékelik őket. Azt sem tartja fenntarthatónak, hogy az erdők társadalmi és ökológiai szolgáltatásainak költségeit olyan erdőgazdálkodóknak kelljen előteremteniük, amelyek bevétele alapvetően a kitermelt fa értékesítésétől függ.

Ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy ha az állam azt várja az erdészetektől, hogy több vizet tartsanak vissza, több idős fát hagyjanak az erdőben, növeljék a biodiverzitást és nagyobb területen alkalmazzanak természetközeli gazdálkodási módszereket, akkor ehhez megfelelő finanszírozást is kell biztosítania.

Ez lehet az ősszel formálódó erdészeti reform egyik legfontosabb kérdése. Nemcsak azt kell ugyanis eldönteni, milyen fakitermelési módszereket engednek meg a jövőben a védett állami erdőkben, hanem azt is, miből finanszírozzák az erdőgazdaságokat akkor, ha a gazdasági hasznosítás helyett nagyobb súlyt kapnak az erdők olyan szolgáltatásai, amelyek közvetlenül nem termelnek bevételt.

Érdekes, hogy ebben a kérdésben Szabó Zoltán véleménye nem áll messze a miniszter által felvázolt iránytól.

Szabó korábban maga is erdészként dolgozott, és bár fakereskedőként a moratórium hónapjaiban közvetlenül megtapasztalta a megszokott beszerzési rendszer átalakulását, az erdőgazdálkodás megváltoztatásának szükségességével egyetért.

Szerinte az erdészeket az elmúlt időszakban ért kritikák egy része jogos volt, mert túl sok volt a végvágás.

– Nagyon remélem, hogy az a szemlélet, hogy rengeteg a végvágott terület, eltűnik, és helyette az erdészetekben másfajta módszereket, másfajta szemléletet találnak, amelyek jobban védik az erdőket, azonban mégis lehetőséget adnak az értelmes fakitermelésre – mondta.

A kérdés számára ezért nem az, hogy vissza kell-e térni októberben mindenben a moratórium előtti rendszerhez. Sokkal inkább az, milyen szabályozás lép a helyébe, és sikerül-e olyan megoldást találni, amely az erdők védelme mellett a fenntartható fakitermelés lehetőségét is megőrzi.

Az áfacsökkentés miatt kivárnak a vásárlók

Miközben az erdőgazdálkodás hosszabb távú szabályai még formálódnak, a tűzifapiacot egy sokkal közvetlenebb változás tartja mozgásban: a tűzifa áfájának tervezett csökkentése.

Szabó szerint a Szentendre környéki vásárlók közül jelenleg sokan kivárnak. Aki megteheti, nem most rendeli meg a téli tüzelőt, hanem megvárná, amíg a jelenlegi 27 százalékos áfa 5 százalékra csökken.

A kereskedők számára ez azért jelent különleges helyzetet, mert a kereslet mostani visszaesése nem jelenti azt, hogy kevesebb fára lesz szükség télen. Éppen ellenkezőleg: a most elhalasztott vásárlások rövid idő alatt egyszerre jelenhetnek meg.

Szabó szerint a mostani csend ezért csalóka. Az év első felében kiürült száraz készleteket nem lehet néhány hét alatt újratermelni, így az áfacsökkentés után megugró keresletet egyre nagyobb arányban frissebb kitermelésből származó fával tudják majd kiszolgálni.

A probléma egyszerű: a fát ki lehet termelni viszonylag gyorsan, kiszárítani viszont nem lehet egyik napról a másikra.

Szabó szerint egyelőre az áfacsökkentés pontos szabályai sem teljesen világosak a piaci szereplők számára. A kereskedők azt várják, hogy egyértelművé váljon, pontosan mely termékekre és a kereskedelmi lánc mely pontjaira vonatkozik majd az alacsonyabb kulcs.

Az 5 százalékos áfa a piacot is kifehérítheti

Szabó ugyanakkor nemcsak az árak csökkenését várja az 5 százalékos áfától. Azt reméli, hogy az intézkedés a tűzifa-kereskedelem egy részét is kifehérítheti.

A legálisan működő fakereskedőknek ugyanis olyan eladókkal is versenyezniük kell, akik számla nélkül kínálják a tűzifát. A 27 százalékos áfa mellett jelentős árelőnyhöz juthat az, aki az adót egyszerűen kihagyja az értékesítésből.

– Ma még nagyon sok olyan „vállalkozó” van, aki számla nélkül, az áfa árával játszva tud olcsóbban fát adni a lakosságnak. És ki tudja, hogy ez a fa honnan származik – mondta Szabó.

Ha az áfa 5 százalékra csökken, lényegesen kisebb lesz a szabályosan működő és a számla nélkül értékesítő kereskedő közötti, adóból eredő árkülönbség. Szabó abban bízik, hogy emiatt a vásárlóknak kevésbé éri majd meg az ismeretlen vagy nehezebben ellenőrizhető forrásból származó tüzelőt választani.

– Talán a vevők is inkább a rendes fakereskedőkhöz fordulnak, és akkor mindenki kaphat számlát a megvásárolt fáról – mondta.

A piac kifehéredése természetesen egyelőre várakozás. A kisebb áfakulcs azonban csökkentheti azt az árelőnyt, amelyet ma a számla nélküli értékesítés jelent. Ennek az erdővédelem szempontjából is lehet jelentősége: a legális kereskedelmi láncban értékesített fa eredete könnyebben követhető, míg a számla nélkül kínált tűzifánál a vásárló kevésbé tudhatja, honnan került ki az áru.

Nem mindegy, mire terjed ki a kedvezményes áfa

Szabó szerint ezért kulcskérdés, pontosan hogyan határozzák meg az 5 százalékos áfa hatályát. A fakereskedők azt remélik, hogy a kedvezményes kulcs nem csupán a folyamat egyetlen elemére vonatkozik majd, hanem a teljes szolgáltatásban érvényesül.

A tűzifa eljuttatása a vásárlóhoz ugyanis nem egyetlen műveletből áll. A kitermeléstől a végső értékesítésig számos résztevékenység kapcsolódik hozzá: a fát fel kell dolgozni, darabolni vagy hasítani, rakodni és végül elszállítani a vevőhöz. Nem mindegy tehát, hogy például maga a tűzifa 5 százalékos áfa alá kerül, miközben a hozzá kapcsolódó szolgáltatások egy része továbbra is 27 százalékkal adózik, vagy a kedvezmény a teljes szolgáltatásban megjelenik.

Szabó szerint ez azért is fontos, mert csak így érezhetik meg igazán az áfacsökkentést a vásárlók, és a piac kifehéredéséhez is ez járulhat hozzá a legerősebben. Minél kisebb ugyanis a legálisan, számlával értékesített tűzifa adóterhe, annál kisebb árelőnyt jelenthet a számla nélküli értékesítés.

A Ősszel egyszerre alakulhat át az erdőgazdálkodás és a tűzifapiac bejegyzés először Magyarország zöld hangja-én jelent meg.

Magyarországon a birkagyapjúnak inkább az elsuvasztásán, mint a felhasználásán fáradoznak a gazdák, miközben értékes alapanyag lehetne, például azoknak, akik szeretnek kötni, horgolni, szőni. Egy többségében asszonyokból álló csapat a Dunakanyarban elkezdte megtanulni a gyapjú háztáji kikészítését. Utánajártunk, mi minden jön létre ott, ahol látszólag csupán egy veszélyes hulladéknak számító alapanyag hasznosul.

Sződy Judit

A közösségi oldalakon meghirdetett „gyapjúnapra” többen gyerekekkel érkeznek a kismarosi ház udvarába, a Dunakanyar Kisközösség hívására. Forró napunk lesz, nézek körbe elkeseredetten, és szerencsére találok árnyékos zugokat a láthatóan nagy gonddal kialakított pihenős kertben. Az egyik árnyas filagóriában jól megpakolt asztal áll, finom falatokkal, frissítőkkel – látszik, hogy itt nem résztvevőkre, hanem vendégekre készültek. A házigazda, Joan, még napvédő kalapokat is kiaggatott, mindjárt el is veszek egyet. Az ötletgazdán és a program szervezőjén, Sződy Juditon kívül senkit nem ismerek.

Judit pszichológus, 15 éve laktációs tanácsadóként dolgozik, előtte újságíró volt. Még fiatal anya korszakából ismerem, amikor gyakran együtt legeltettük a gyerekeinket a Margitszigeten. A közösségi oldalon régóta csodálattal követem kézműves szenvedélyét, mivel munkáiban kezdettől fontos alapelv volt, hogy „nincs pazarlás”, a feleslegessé vált holmi a legjobb alapanyag. Ebből az elgondolásból készített ékszereket kávékapszulákból és sörösdobozokból, kötött és horgolt pulcsikat, vállkendőket, takarókat innen-onnan megörökölt fonalakból. Aztán látva, hogy a környező falvakban meghirdetett ruhacsereberékre sok megunt kötött pulcsit, sálat visznek be, elkezdte ezeket gyűjteni, lebontani és újrahasznosítani. Méghozzá nem is csak olyan egyszerűen.

„Közel áll hozzám a visible mendingnek nevezett irányzat – mondja –, melynek lényege, hogy az alkotó nem arra törekszik, hogy eltüntesse a hibát, hanem hogy még szebbé tegye azt a részt, ami kilyukadt, szétfoszlott, elszakadt, eltört. Tehát, hogy maga a javítás látható beavatkozás maradjon. Ugyanezen az alapelven működik a japán kerámiaművészetben a kintsugi technika, amikor az eltört porcelánt úgy ragasztják össze, hogy aranyporral festik be a ragasztott részt, és a hibából olyan átalakítás lesz, ami megemeli a tárgy értékét. A mindent kreatívan hasznosító, semmi ne vesszen kárba mentalitásom mélyén persze az az elkeseredett felismerés van, hogy azért jutott az emberiség a sír szélére, mert rengeteg használható dolgot kidobunk, és helyette újakat vásárolunk, feleslegesen.”

ismerkedés a rokkával Egy kupac gyapjúból így lesz fonal

Csak a baj van a gyapjúval

A Kis Kos Műhely oldalán – amit Judit időnként fonalért, ötletért vagy tanulás céljából látogatott – talált egy cikket arról, hogy Magyarországon gyakorlatilag nem foglalkoznak a nyers gyapjúval, ezért a tenyésztők eltüzelik, meg a földbe ássák a juhokról lenyírt gyapjút. Elment egy előadásra, ahol a gyapjúhelyzetről vetítettek filmet, majd a tanulságairól kerekasztal-beszélgetést rendeztek. Ezen jelen volt többek között az illetékes minisztériumtól, illetve a felsőoktatásból is egy-egy szakember. Az derült ki, hogy az uniós és a magyar jogszabályok, illetve a nemzetközi kereskedelem állapota miatt a hazai gyapjú értékesítése gazdaságtalan. Olcsóbb a kínai gyapjú, mint a magyar, és mivel a juhászok kereslet hiányában nem is törekednek a minőségi nyírásra, a nyers gyapjú nincs olyan állapotban, hogy fel lehessen használni.

„Régen minden ruhának volt egy története, sok ruha apáról fiúra szállt, nem mentek tönkre – mondja Judit -, ezzel foglalkozik a „körforgásos textiltervezés” tudománya, amiről sokat beszélgetünk itt a közösségben. Két olyan tagunk is van, aki ezzel kapcsolatban írja a doktoriját. A gyapjú ideális alapanyag ehhez: strapabíró, víztaszító, könnyen előállítható és viselhető anyagot lehet belőle létrehozni. A gyapjú jó alapanyag lehet ehhez, mégis, mivel veszélyes hulladéknak számít, idehaza csak a gond van vele. Holott kiváló tulajdonságai miatt nemcsak a textilipar, de az építőipar, vagy a mezőgazdaság is tudná használni. Ez az egész téma nagyon passzol az itteni kis közösség szemléletéhez, és mivel mi nemcsak ülünk és gondolkodunk, hanem cselekszünk is, felvetettem, hogy szerveznék egy gyapjúnapot.”

A csapat lelkesen fogadta az ötletet. Szakértőként meghívták a Kis Kos Műhely vezetőjét, Kremmer Saroltát, aki megmutatta, hogyan kell gyapjút mosni, hozott rokkákat, orsót, kártolódobot, gyapjúfésűt. A környékről sikerült szerezni gyapjút, és egy teljes nap alatt végigmentek az összes munkafolyamaton.

Judit annyira lelkes lett, hogy elment fonást tanulni egy háromnapos „Szösz-táborba”, amit a Mintamókus fonó- és szövőműhely szervezett Újpesten. Szerzett kézi orsót, azzal gyakorolgatott otthon. Miután lelkesedése egyre csak nőtt, megrendelt Ukrajnából egy kártolódobot, és vásárolt egy lengyel rokkát.

„Éreztem, hogy nem hiába fogok rá elkölteni sok pénzt, ez az egész annyira illik a személyiségemhez, szeretek lelassulni, és egy dologra fókuszálni.  Az is fontos, hogy néha olyasmit csináljak, aminek minden lépését értem. Amihez nem kell áram, nincs benne elektronika, hanem közvetlen kapcsolatom van a tárggyal, az anyaggal. A fonás nagyon egyszerű tevékenység, már akár egy bot elég hozzá, hogy elkészítsünk egy kézi orsót. Ha most kiraknának egy szigetre egy kézi orsóval, meg egy birkával, akkor tudnék fonalat, kötelet készíteni.”- mondja nevetve.

Amikor már néhány lépéssel előrébb járt a kisközösség – gyapjú-ügyben teljesen laikus – többi tagjánál, meghirdette a nagy dunakanyari gyapjú gyorstalpaló napot, amelynek olyan messzire híre ment, hogy még Kiskunhalasról és Érdről is érkeztek érdeklődők. Érdről nemcsak e sorok írója, de egy kiváló iparművész, Hellenbach Gabi is, a Gabiga játékok készítője.
A Judit által emlegetett „közvetlen kapcsolat” mindnyájunk számára fontos tapasztalás lett. Ezen a gyapjúnapon egy csapásra megértettem, miért jártak az asszonyok hajdan a fonóba, miért csináltak sok mindent közösen. A mai világunkban szinte példa nélküli jó érzés, hogy nem értesz valamihez, de ez nem baj, mert a körülötted levők készséggel segítenek, és közben nincs verseny, senki nem tol le, hogy ügyetlen vagy. Ráadásul olyasmire használod a kezed, ami elemi élmény volt valaha, amikor még kenyeret dagasztottak, vályogot raktak. Kütyünyomkodáshoz szokott ujjainknak mennyei élvezet volt a langyos, enyhén ragacsos vízben puha gyapjút nyomkodni lágy mozdulatokkal. Az már tényleg csak a ráadás volt, hogy a végére a kezem alatt megszületett egy kupac puha pamacsból 10 méter fonal.

Bevezetés a növényi festés rejtelmeibe

A cselekvő remény útján

A gyapjúnap egy önálló tematikájú projekt része, amely szervesen illeszkedik ahhoz a világszemlélethez, amely a Dunakanyar Kisközösség közös nevezője.

Lőrincz Sarolta

„Annak felismeréséből indultunk ki, hogy a világ nem jó irányba megy – fogja meg gondolkodásuk lényegét Lőrincz Sarolta, a 2025 márciusában alakult Dunakanyar Kisközösség alapítója, motorja. – Abban biztos voltam, hogy a természetközeli, fenntartható, regeneratív gondolkodás visz közelebb a problémák kezeléséhez, és hogy a felismerésen túl meg kell találnunk, mi az, amin mi magunk tudnánk változtatni. Kijózanító volt a találkozás a Deep Adaptation mozgalommal, majd aztán Takács-Sánta András nézőpontját is integrálva indultam el.

Abban láttam a kiutat, hog, mivel a legeslegpozitívabb előrejelzés szerint is nagyon nagy a probléma, és nem látszik, hogy haladnánk a jó irányban, a legjobb, ha összefogunk és közösséget alakítunk. Azzal kezdtem, hogy meghívtam három előadót, a közönséget pedig megkértem, maradjon ott a végén. Nem titkoltam, hogy a cél az, hogy közösséget alkossunk. Az első előadónk Dittrich Ernő volt, A jövő neve ÉLET című könyv írója. Ez egy nagyon pozitív kicsengésű mű – alcíme: Megoldás a klímaváltozásra, avagy a változás 6 programja -, és az előadása valóban megragadta az embereket.”

Létre is jött egy kis közösség, ami szépen terebélyesedett. Voltak, akik időközben eltűntek, aztán jöttek újak, és most már van egy kemény mag. Sokan vannak köztük – úgymond – gyüttmentek. Sarolta is Veszprémben született, aztán Budapestre költözött, de mivel kertes házban nőtt föl, a természet közelsége adott volt. A gyapjúnapnak helyszínt adó 83 éves Joan, a civil szervezet alapítója, Hollandiából költözött Kismarosra. Ő nemcsak e mostani program sikeréhez járult hozzá finom falatokkal, de egyéb módokon is támogatja a közösséget. Férje, Horváth Ödön, költő, műfordító, 2024-ben hunyt el. Joan kitűnő szakácskönyvet adott ki, nyers ételek receptjeivel. A svédasztalon felvonultatott saláták, kenhető pépek, ropogós zöldségek részben a saját kertjéből származnak, amelyet egy ideje a közösség segítségével művel. Aki tud, besegít, és a feleslegből haza is vihet. Így sok mindent meg is tanulnak egymástól, például szőlőt, gyümölcsfát metszeni, zöldségeket nevelni.

A közösség aktív tagjai a legváltozatosabb korosztályokból kerülnek ki. Sokan még kicsi gyerekeket nevelnek, és az esti programokat kevésbé tudják látogatni, a legfiatalabb aktív tag 36 éves. Az idősebbeknek több idejük van aktívabban részt venni az önkéntes munkában. Sok a „gyüttment”, de van tősgyökeres kismarosi is minden korosztályban.

Foglalkozás tekintetében is nagy a változatosság. Van, aki fenntartható divattal foglalkozik, nemrég érkezett haza Indonéziából, ahol egy projekten dolgozott. Aktív tag egy nyugdíjas erdőmérnök is, aki régen a környezetvédelmi minisztériumban dolgozott (amikor még volt ilyen), az Erdőszeretet Szövetség munkatársaként az új erdőgazdálkodási koncepció ajánlásainak kidolgozásában is részt vesz. Van főállású háziasszony, aki gyermeket nevel, és mellette kevés óraszámban civil szervezetnél dolgozik. Van biológus, van több tanár, asztrológus, permakultúrás szakember, aki csikungot is tanít, fenntartható építészettel foglalkozó építész. A közösség tagjaiból sokan kifejezetten törekednek rá, hogy olyan helyen dolgozzanak, amelynek tevékenységét össze tudják egyeztetni az értékrendjükkel.

Közös gondolkodás jelenről és jövőről

Számos olyan programon vehettek részt az érdeklődők a kisközösség önkéntes szervezőmunkájának köszönhetően, amelynek előadói a ház körüli vagy az önellátó gazdálkodás lehetőségeiről beszéltek. Például a Tulipános Tanya gazdája, a „fenntartható visszafejlődés” csatorna youtubere, Sipos Mihály, vagy a gömörszőlősi gazdálkodó ökológus, Gyulai Iván, az Ökológiai Intézet a Fenntartható Fejlődésért Alapítvány elnöke. Mindketten értékes gyakorlati tanácsokat adtak abban, hogyan lehet valóban élő, a klímaváltozás kihívásaihoz alkalmazkodó kertet létrehozni regeneratív gazdálkodással.

Járt Kismaroson Lőrinczi István permakultúra tervező is, a British Permaculture Association akkreditált tanára, a Perma Gang közösség vezetője, aki arról beszélt, különböző vízgazdálkodási stratégiákat és technikákat bemutatva, hogyan segíti a vízbiztonságot, vízmegtartást a permakultúra, miként lehet radikálisan csökkenteni a kert vízszükségletét. Még a minden rekordot megdöntő aszály előtt beszélt az övárkok és tavas rendszerek funkcióiról, vázolta, miként használhatjuk a természet mintázatait a hirtelen lezúduló, nagymennyiségű csapadék elosztására, megtartására.

A legtöbb előadó visszaigazolta, hogy közösségi összefogással lehet csak esély fenntartható életmód kialakítására, és hogy jó lenne, ha minél több helyen alakulnának összetartó közösségek.

A legnagyobb kérdés az, hogyan lesz a felismerésekből életformaváltás. Sarolta nem gondolja, hogy máris 180 fokos fordulatokról lehetne beszélni, de azért is szerveznek újabb és újabb előadásokat, hogy olyanokat is meg tudjanak szólítani, akik kevésbé fenntarthatóan élnek.

Nyilván ez a legnehezebb, de szép lassan azért terjednek az információk. Minden előadásról felvétel készül az önkormányzat jóvoltából, amit utólag is megnézhet bárki.

„Azzal kezdtem, hogy az első előadás előtt megkerestem az önkormányzatot, elmondtam az ötletemet, és kértem, hogy biztosítsanak helyszínt. Az első pár sikeres előadás után már fölajánlották, hogy legyen ez a program rendszeres. Azt tapasztalom, hogy mintha mindenki a segítségünkre lenne, és a céljainkat segítené. Most, hogy már tényleg jól működik, és sok mindent elértünk, nekem is meg kell próbálni még több időt és energiát beletenni.”

Nemezelni tanulnak az asszonyok

Lesz-e megértésből életmódváltás?

Vajon milyen életformaváltás valósítható meg egy olyan településen, mint Kismaros? Mitől lehet fenntarthatóbb az élet helyben, túl azon, hogy mindenki derekasan szelektíven gyűjt, a lehető legkevesebb csomagolóanyagot használ, és a lehető legritkábban jár autóval? – erről is kérdezgettem Lőrincz Saroltát.

„Mindenki, akinek van kertes háza, mindegy, hogy városban vagy falun, annak jó lenne, ha meg is művelné, és amit csak tud, megtermelne benne magának – felelte. – Ehhez nyilván leginkább idő kell, illetve jó családi munkamegosztás. Aki magára vállalja a kert gondozását, annak időt kell rá áldoznia, de sokat nyer is vele, mert többet van a természetben, és jobban fogja érezni magát a bőrében. A másik, ami nagyon fontos lenne, hogy aki csak megteheti, szerezzen be komposztvécét, más néven alomszéket, annak érdekében, hogy kevesebb ivóvizet használjon el feleslegesen, és értékes tápanyagot juttasson vissza a természetbe. Egy kulturáltan elkészített száraz toalett létrehozásával egy normál háztartás házon belüli vízhasználatát 30%-kal lehet csökkenteni.

Amikor mi 8 éve ideköltöztünk, nem volt csatorna. Tehát első lépésben megnéztem, hogy a tisztítószereink közül melyeket lehet akár a – külön gyűjtött – szürkevízbe kerülve is használni. Így a locsolóvízünkbe kerülő tisztítószerek mind környezetbarát és lebomló anyagok, amelyek nem tesznek kárt a növényekben. Anyukám a kézmosó csap alá betesz egy kis lavórt, és a kézmosás után megmaradó vízzel öblíti a vécét. Régen az embereknek természetes volt, hogy vigyázni kell a vízre. Ezt ma újra meg kellene szokni.”

A kisközösség tervezett projektjei között szerepel a kézi kaszálás megtanítása. Meglepően nagy az érdeklődés a szeptember 13-i programra, nemcsak férfiak, hanem nők körében is. Ez már aztán igazán prepperkedésnek tűnik elsőre, de Sarolta erről másképp gondolkodik.

„A családunkban nem volt soha angol gyep, és fűnyíró helyett kaszával, sarlóval tartottuk rendben a füvet az ágyások között. Nem fogyasztottunk erre a célra sem áramot, sem benzint, és akármilyen magasra nőtt a fű, le lehetett vele nyírni. A kaszálás olyan fontos tudás, amire a későbbiekben szükségünk lehet. A legrosszabb forgatókönyvek szerint előbb-utóbb, rövidebb ideig, vagy akár huzamosan összeomlik ez a jelenlegi technicizált világunk, és kénytelenek leszünk olyan eszközökhöz nyúlni, amelyeket őseink még tudtak használni. A fűnyírónál is sokkal jobban haragszom a lombfúvóra, amit aztán egy seprűvel ki lehet váltani. De mindenekelőtt azt kellene megértetni az emberekkel, hogy ami a fűre lehull ősszel a fa körül, azt ott kell hagyni. Tavaszra nyoma se lesz, ráadásul kincs a talajnak. A fa tulajdona – ahogyan Gyulai Iván fogalmaz -, ebből lesz újra, meg újra tápanyag. Sok olyan rögzült buta szokása van az átlagembernek, amit egyszerűen el kellene hagyni. Ami persze annál nehezebb, minél idősebb valaki. De ha a biodiverzitás szempontjai mentén gondozzuk és nem pusztítjuk a környezetet, akkor már jó irányba haladunk.”

Alakul a puha pulcsi karácsonyra

A gyapjúfeldolgozás lépéseinek elsajátításába is részben hasonló céllal vágott bele a kisközösség néhány női tagja ezzel a gyapjúnapi ízelítővel. A motiváció nyilván az értékmentés is, hiszen a gyapjú értékes alapanyag azok számára, akik szeretnek természetes alapanyagokból kötni, horgolni, nemezelni, szőni, fonni, és jó ideje a világ másik végéről, drágán tudják csak beszerezni az alapanyagot.

Bár a magyarországi gyapjúhelyzetet egy kisközösség nem képes megoldani, néhány asszony ezen a nyáron elkezdett próbaképpen kicsiben, környezetbarát módon gyapjút feldolgozni Kismaroson és környékén. A környezetbarát mosószerrel tisztított gyapjú mosóvize remek tápanyag a kerti növényeknek, vagy a komposztra önthető. A feldolgozáshoz nem kell áram, a gyerekeknek jó mulatság megtekerni a kártolódobot, az asszonyok kezében vígan pörög a kézi orsó, és bár még feszülten kell figyelni, merre forgassa a szálat a rokka, alakul a kismarosi fonó.

Judit azt mondja, a következő izgalmas kísérlet a növényi festés lesz. Egy-két festőnövénnyel már kísérletezett azok közül, amiket most az egyik vendég előadó is bemutatott nekünk, de még sokat lehet tanulni a gyapjú és a varázslatos festőnövények egymásra hatásáról.

„Egy barátnőmtől most kapok egy álló szövőszéket, amin lehet majd szőnyeget szőni. A szomszéd faluból kaptam egy zsák finom gyapjút, verőcei anyukáktól két babakádat, amiben meg tudom tisztítani. Karácsonyra puha pulcsit fogok kötni belőle.”

Vízőrzésre is nyitott a kisközösség

A gyapjúval való foglalatosság csak egy a számos projekt között, amelyben a kisközösség aktív szerepet vállal. Jelezték az önkormányzat és a Duna-Ipoly Nemzeti Park illetékeseinek is, hogy bármilyen fenntarthatósággal kapcsolatos munkában szívesen részt vennének. Voltak is már gyümölcsöző együttműködések környékbeli civil szervezetekkel. A jövőben is alkalom lesz rá, például a Zöld-kék infrastruktúra fejlesztések településeken pályázat keretében, amelyre Kismaros, Szokolya, Kóspallag és a Duna-Ipoly Nemzeti Park képviseletében a Nyírjes Természetvédelmi, Oktatási, Közjóléti Alapítvány konzorciumban pályázott. A cél a helyi Morgó-patak vízgyűjtőjének a revitalizációja, és vízgyűjtő területének fenntarthatóvá, vízmegtartóvá alakítása. Ebben a projektben a Dunakanyar Kisközösség többek között szemléletformáló előadásokat tart majd a tervek szerint. Az együttműködésekben való részvétel feltétele volt, hogy az addig lazán szerveződő csoport hivatalosan is, civil szervezettel  képviselje magát, így alakult meg a Börzsöny Lába Élő Közösségért Alapítvány, melyet  nyár elején jegyeztek be.

Kapcsolatot kerestek a Dunakanyarban megalakult helyi Vízőrzők csoporttal is. Nemrég, amikor a Duna-Ipoly Nemzeti Park felhívást tett közzé, hogy önkénteseket várnak vízmegtartó beavatkozásokra Királyrét közelébe, több olyan tag is megmozdult, aki amúgy nem igazán szokott aktív lenni. Egy augusztus 30-i eseményen pedig, ahol összesen 40-50 fő vett részt a vízmegtartó beavatkozáson, heten képviselték a Dunakanyar kisközösséget.

Az aktív tagok kéthetente személyesen találkoznak, ahol átbeszélik az önként vállalt feladatokat, kapcsolódnak, beszélgetnek egymással, a köztes időben online tartják a kapcsolatot.

Jó lenne még több önkéntes, mondja Sarolta, különösen fiatalokból van hiány. Néha kell egy kicsit nógatni az embereket, de mindig vannak páran, akik éppen ráérnek. A közösség magja körülbelül harminc fős, de ebből nem mindig mindenki aktív. A szimpatizánsokkal együtt, akik megnézik utólag a felvételeket, akár több száz fő is lehet a közösség. A zárt Facebook-csoportban már több mint nyolcszázan követik a történéseket. A havi hírlevelek 150-160 címre jutnak el.

Nyertes pályázatokkal még többet lehetne tenni, mondja Sarolta, de nem olyan időket élünk, hogy bármire lehetne várni. Addig is el kell kezdeni cselekedni.

A Veszélyes hulladékból fonalat…?!   – egy jó közösség mindenre képes bejegyzés először Magyarország zöld hangja-én jelent meg.

Miközben a fejlett mesterséges intelligencia-technológiák kifejlesztéséért folyó technokratikus-autoriter verseny teljes gőzzel folytatódik, a Szilícium-völgy szabályozási napirendekre gyakorolt befolyása már vetekszik – sőt, akár meg is haladja – számos államét. A globális szuperhatalmak és a MI-óriások ambíciói között azonban Európának lehetősége nyílik arra, hogy valami jobbat keressen. Interjú a díjnyertes újságírónővel és írónővel, Karen Haoval.

Alessio Giussani: Számos metaforát hoztak fel a mesterséges intelligencia fejlesztésének jelenlegi modelljének leírására – például egy papagáj vagy egy tükör. Miért választotta éppen a birodalom metaforáját?

Karen Hao: Úgy gondolom, ezek a metaforák mind rendkívül hasznosak. A „birodalomra” összpontosítok, mert nem csupán magát a technikai eszközt és azt vizsgálom, mi történik, amikor azt a társadalomban alkalmazzák, hanem a technológia előállítását is, valamint azokat a szereplőket, akik rendkívüli mértékű gazdasági és politikai hatalmat halmoznak fel annak előállításához.

Négy fő okból nevezem ezt a rendszert birodalomnak. Először is, ezek a vállalatok olyan erőforrásokra tartanak igényt, amelyek nem az övék: az egyének adataira, valamint az írók és alkotók munkájára. Másodszor, rendkívüli mértékben kizsákmányolják a munkaerőt, és ez vonatkozik mind azokra a munkavállalókra, akiket a gyártási folyamatban és a technológiák ellátási láncában kizsákmányolnak, mind pedig azokra, akiknek a munkajogait a technológia bevezetése során csorbítják.

A harmadik szempont az információellenőrzés. A birodalmak terjeszkedésének egyik fő jellemzője az a képesség, hogy minden tudástermelést és információt a birodalmi céljaik szűrőjén keresztül szűrjenek, és pontosan ezt teszik a mesterséges intelligencia vállalatok is. Ők ellenőrzik és cenzúrázzák a tudományt azáltal, hogy a legtöbb mesterséges intelligencia-kutató munkáját pénzügyileg támogatják, és olyan információs technológiát építenek ki, amelyet a központi portállá kívánnak tenni, amelyen keresztül mindenki más kapcsolódik a világhoz, beleértve az oktatást is.

Végül mindezt egy civilizációs küldetésbe burkolják. Azt állítják, hogy azért foglalkoznak ezzel a munkával, mert végső soron olyan technológiát akarnak az emberiség rendelkezésére bocsátani, amely egy utópikus állapotba emel minket, és ha a „rosszfiúk” – ami általában Kínát jelenti – előttünk fejlesztik ki, akkor inkább egy disztópikus állapotba süllyedünk. Ez egyfajta vallási narratíva, amely a régi birodalmak körében is gyakori volt.

Az MI-birodalom, ahogyan Ön  leírja, nem korlátozódik egy vállalatra; ez egy rendszer, egy logika. Mi áll az OpenAI-ra és annak vezérigazgatója, Sam Altman személyére irányuló figyelme mögött?

Az egyik válasz az, hogy az embereknek szükségük van történetekre, amelyek segítenek konkrét formába önteni azt, ami egyébként elvont ötlet maradna. De az OpenAI azért is különösen érdekes, mert minden olyan fontos döntést hozott, amely megváltoztatta az iparági normákat, és a birodalomépítés irányába terelte azt. Az OpenAI volt az, amelyik úgy döntött, hogy minden áron bővül, nagy nyelvi modellekkel dolgozik, és chatbot-szerű felületet hoz létre számukra. Szinte minden, amit a közvélemény ma a mesterséges intelligenciával társít, először az OpenAI falai között dőlt el.

Ha elmeséljük ezt a történetet, sokkal nyilvánvalóbbá válik, hogy a mesterséges intelligencia nem elkerülhetetlen, mert rájövünk, hogy valódi emberek hozták meg azokat a döntéseket az értékeik, világnézetük, személyes bosszúvágyuk alapján – bármi is volt az, ami valójában meghatározta a mesterséges intelligencia fejlődésének pályáját. Sam Altman ideológiái nem csupán elvont értelemben áthatják a modellt. Gyakran hallani azt a közhelyet, hogy a modellek tükrözik alkotóikat, de én azt akartam megmutatni, hogy ez valójában hogyan történik. A vállalatokról, az emberekről, valamint a gazdasági és ideológiai környezetről van szó, amelynek részesei.

Ahogy ezek a technológiák egyre hatékonyabbá válnak, az alkalmazásuk feletti ellenőrzés megszerzése egzisztenciális kérdéssé válik. Láttuk, hogy a Big Tech meghajolt Trump előtt a második beiktatásán, de azt is látjuk, hogy a mesterséges intelligencia területén működő vállalatok vezérigazgatói egyre inkább szembefordulnak a kormánnyal. Kié lesz végül a végső szó – az államé vagy a magánvállalatoké?

Folyamatban van a harc arról, ki fogja a döntéseket hozni. A Washington és a Szilícium-völgy közötti kapcsolatot kényelmi szövetségnek tekintem, de egy nagyon feszültnek. Két különböző birodalmi modellt képviselnek, mindkettő a saját birodalmi terveivel. Mindkettő terjeszkedni próbál, és szó szerint több területet akar átvenni más országoktól, de a Trump-kormányzat az MI-vállalatokat az állam birodalmi törekvéseinek eszközeiként tekinti. Eközben a Szilícium-völgy a Trump-kormányzatot saját birodalmi törekvéseinek eszközeként tekinti, de valójában nem járnak egy hullámhosszon, mert mindkettő azt akarja, hogy ő legyen a legfőbb hatóság, amely a csúcsra kerül.

Voltak olyan pillanatok, amikor az amerikai kormány bebizonyította, hogy még mindig ő az úr – amikor Trump és Musk összetűztek, Muskot kirúgták. Amikor azonban a Hadügyminisztérium összetűzésbe került az Anthropic-kal, a vállalat bebizonyította, hogy ebben az esetben ő az erősebb fél: Pete Hegseth védelmi miniszter a „nukleáris opciót” vetette fel, azzal fenyegetve, hogy a vállalatot ellátási lánc-kockázatnak nyilvánítja – mint végső eszközt, amellyel az Anthropic-ot engedelmeskedésre kényszerítheti –, de a vállalat még így sem hajlott engedésre. Elég kínos módon a Háborús Minisztérium mélyen függővé vált egy olyan magánszereplőtől, amely nem hajlandó a kormány feltételei szerint együttműködni, és a kormány semmit sem tehet ellene.

Mindkét birodalmi szereplőnek elszámoltathatónak kell lennie, és ez az elszámoltathatóság egyiküktől sem fog származni; a néptől kell származnia. Alulról felfelé építkező, alulról jövő szerveződésből, amelynek virágzását kezdjük látni szerte a világon, beleértve az Egyesült Államokat is. Bármennyire is áthatolhatatlannak tűnik ez a kényelmi szövetség, valójában rendkívül törékeny, és vannak lehetőségek arra, hogy felgyorsítsuk bukását azáltal, hogy nagyobb nyomást gyakorlunk a gyenge pontjaira.

Ahelyett, hogy a mesterséges intelligenciát a jók és a rosszak közötti globális versenynek tekintenénk, inkább azon kellene gondolkodnunk, hogy milyen jövőképünk van a társadalomról.

A mesterséges intelligencia fejlesztésének jelenlegi állása úgy tűnik, mint egy versengő verseny a mélypont felé a rivális vállalatok és a globális szuperhatalmak között. Milyen szerepet játszott a Kínával folytatott geopolitikai verseny abban, hogy a mesterséges intelligencia a jelenlegi nehéz helyzetbe került?

Kína egy olyan kártya, amelyet a Szilícium-völgy már egy évtizede kijátszik, gyakorlatilag azóta, hogy kiutasították Kínából. Ha azonban megvizsgáljuk ennek az érvelésnek a korábbi eredményeit, láthatjuk, hogy a valóságban mindig pont az történt, ami a Szilícium-völgy előrejelzéseivel ellentétes volt.

Azt állították, hogy a szilícium-völgyi vállalatok szabályozásának elmaradása – és Kína exportkorlátozásokon keresztüli szabályozása – révén az amerikai technológia világszerte dominálni fog. Mégis a TikTok a legnépszerűbb közösségi médiaplatform, és a kínai nyílt forráskódú mesterséges intelligencia-modellek egyre népszerűbbek világszerte, az Egyesült Államokban is. Azt is megígérték, hogy a Szilícium-völgy dominanciája liberalizáló hatással lesz a világra, de ez sem valósult meg; hatásuk éppen ellenkezőleg, mélyen illiberalizáló volt. A demokratikus intézmények rendkívüli mértékű eróziója és a demokrácia visszaesésének gyors felgyorsulása volt tapasztalható, amit a Szilícium-völgyi platformok és a mesterséges intelligencia-technológiák is elősegítettek.

Ahelyett, hogy a mesterséges intelligenciát a jók és a rosszak közötti globális versenynek tekintenénk, inkább azon kellene gondolkodnunk, hogy milyen jövőképünk van a társadalomról, milyen mesterséges intelligencia-technológiák támogatnák ezt a jövőképet, és milyen erőforrásokra van szükségünk annak megvalósításához. Nem a Szilícium-völgy által meghatározott versenyben kellene versenyeznünk, hanem azokban az elképzelésekben és értékekben, amelyeket fenn akarunk tartani. És úgy gondolom, Európának itt lehetősége nyílik arra, hogy a világnak egy harmadik utat mutasson, amely eltér az Egyesült Államokétól és Kínáétól, és amely új szabályokat állít fel.

Az Európai Bizottság nemrég elfogadott egy technológiai szuverenitási csomagot, amely része annak az erőfeszítésnek, hogy Európa saját technológiai útját járja. Hogyan fogalmazzuk meg ezt a jövőképet úgy, hogy ne egy megfigyelésen alapuló, oligarchikus üzleti modell európai változatát kapjuk?

Az a vezetőcsillag, amelyet Európának követnie kell, nem a szuverenitás a szuverenitás kedvéért, hanem az a cél, hogy ezt a szuverenitást elérjük. Európa – vagy legalábbis nagy része – a demokrácia egyik utolsó bástyája a világon. Támogatja az emberi jogokat és szabadságokat, és szüksége van a technológiai szuverenitásra, hogy előmozdítsa ezeket az értékeket. Amíg rendkívül függő marad az olyan rendszerektől, amelyeket nagyon autoriter módon fejlesztenek ki, és amelyek az európai társadalmak aláásására törekednek, addig nem tudja fenntartani értékeit.

A szuverenitás mint fogalom hajlamos elmosódni, ha pusztán öncélként kezdjük el értelmezni. Ennek egy cél eléréséhez vezető eszköznek kell lennie.

Milyen koalíciókból, érdekcsoportokból vagy konfliktusok színtereiből kellene kiindulnunk annak érdekében, hogy felépítsük ezt az alternatív jövőképet?

Először is, az MI-irányítást tágabb értelemben kell felfognunk. Például a munkavállalói jogok megerősítése és a civil társadalom védelme is az MI-irányítás részét képezi. A diákoknak, a tanároknak és az egészségügyi dolgozóknak is ott kell ülniük az asztalnál, hogy segítsenek alakítani és megkérdőjelezni, hogyan fejlesztik és alkalmazzák a mesterséges intelligenciát a társadalomban. Az oktatás kulcsfontosságú, mind szektorként és olyan koalícióként, amelyet be kell vonnunk, mind pedig a mesterséges intelligenciával kapcsolatos társadalmi felvilágosítás szempontjából.

Egy másik fontos szempont a mesterséges intelligencia kutatóinak és vállalkozóinak finanszírozása, hogy kiderítsék a fejlesztésük technikai részleteit és az alkalmazás módját. De nem adhatunk nekik egyszerűen pénzt anélkül, hogy a társadalom többi részének is szót adnánk; ellenkező esetben csak megismételjük azokat a problémákat, amelyekkel az Egyesült Államokban szembesülünk, ahol lényegében a technokraták vagy a technokonzervatívok hoznak döntéseket.

Nem a nulláról indulunk. Már rengeteg munkát végeztek annak érdekében, hogy meghatározzák azokat a közös célokat, amelyek felé a társadalomnak törekednie kell. Például a fenntartható fejlődési célokra gondolok. Ez kiindulópont lehet annak kitalálásához, hogyan finanszírozzuk a mesterséges intelligencia terén történő innovációt.

A jelenlegi mesterséges intelligencia-technológiákkal kapcsolatos narratívák rendkívül polarizáltak. Az egyik oldalon vannak azok, akik szerint ezekben a technológiákban nincs semmi különösebben új, és hogy a buborék hamarosan kipukkad. A másik oldalon pedig azok állnak, akik úgy vélik, hogy a mesterséges intelligencia átalakítja az életünket, forradalmasítja az ellátási láncokat, és mindannyiunkat feleslegessé tesz. Mit gondol ezekről a különböző álláspontokról?

Igaz, sokan hajlamosak túlzottan felnagyítani az előnyöket anélkül, hogy figyelembe vennék a technológiák költségeit, vagy éppen a költségeket emelik ki túlzottan, anélkül, hogy látnák az előnyöket. De szerintem elég nagy azok aránya, akik egyetértenek abban, hogy szeretnénk élvezni a mesterséges intelligencia előnyeit, de nem a méltóságteljes életvitelünk árán – amelyhez hozzátartozik a jó egészségügyi ellátás, a gazdasági lehetőségek, az egészséges környezet és a virágzó bolygó. Ez a legkiegyensúlyozottabb megközelítés.

A mesterséges intelligencia (MI) sokféle technológia gyűjtőneve, ezért alaposan át kell gondolnunk, melyekbe fektessünk be, és mely új technológiákat szeretnénk kifejleszteni, mert mindegyik más-más kompromisszumokkal jár; ezek közül néhány összhangban áll azzal a jövővel, amelyet építeni szeretnénk, mások viszont nem. Bölcsen kell választanunk.

A mesterséges intelligencia (MI) számos különböző technológiát jelöl, ezért alaposan át kell gondolnunk, melyekbe fektetünk be, és mely új technológiákat szeretnénk kifejleszteni.

Milyen a saját viszonya a meglévő MI-eszközökhöz?

Három fő okból nem használom őket. Először is az etikai álláspontom miatt. Másodszor a magánélet védelmével kapcsolatos álláspontom miatt: ezeket a vállalatokat vizsgálom, és ezek végső soron a valaha feltalált leghatékonyabb megfigyelési technológiák. Harmadszor, ezek az eszközök nem igazán hasznosak ahhoz a speciális készségkészlethez, amelyre a munkám elvégzéséhez szükségem van.

Nem azt mondom, hogy mindenkinek ugyanezt kellene tennie. Sok emberrel beszéltem, akik egyértelműen profitálnak ezekből az eszközökből, vagy akiknek a szakmai szerepük részeként kötelező azok használata. Inkább az a megoldás a jelenlegi problémára, ha ugyanazt tesszük, amit a múltban más iparágakkal, például a divatiparral is tettünk. Amikor rájöttünk, hogy ruháink nagy részét valóban szörnyű körülmények között gyártják, nem egyszerűen csak megszabadultunk a ruháktól. Számos fogyasztói és munkavállalói szerveződés, kormányzati szabályozás és általános közvélemény-visszhang kellett ahhoz, hogy az iparágot kordába szorítsák. Természetesen a divatipar még mindig messze nem tökéletes, de legalább ma már vannak alternatívák, és a fogyasztók a pénztárcájukkal szavazhatnak arról, hogy milyen ellátási láncot és vállalati gyakorlatokat támogatnak.

Ugyanezt kell tennünk a mesterséges intelligenciával is. Jelenleg nincs elég alternatíva a felhasználók számára, és ahhoz, hogy ez megváltozzon, több munkavállalói szerveződésre és nagyobb nyilvános ellenállásra van szükség. Akik tudnak tartózkodni ezeknek a technológiáknak a használatától, azoknak feltétlenül bojkottálniuk kell őket, a kormányoknak pedig be kell avatkozniuk, hogy segítsenek új piacokat teremteni az alternatívák számára.

A fogyasztóknak fontos befolyásuk van, de ez nem az egyetlen. Emberként, egyénként munkavállalói, oktatói és polgári szerepet is betöltünk, és el kell gondolkodnunk azon, hogyan használhatjuk fel ezeket a szerepeket a mesterséges intelligencia fejlesztésével kapcsolatban annak javítása érdekében.

A Green European Journal cikke. A cikket a Zöld Hang a Green European Journal engedélyével fordította  és közölte. Az eredeti cikk elolvasható itt.

A Az MI-birodalom megdöntése bejegyzés először Magyarország zöld hangja-én jelent meg.

A nyári hőhullámok és az aszály személyes tapasztalataiból indult, majd az alkalmazkodás, az egyéni felelősség és az állami szerep kérdéseihez jutott el a Zöld Hang megújult, stúdióban készült podcastjának első beszélgetése. A szerkesztőség tagjai arról is vitáztak, képes-e a társadalom tartósan tanulni az egymást követő válságokból.

A Zöld Hang podcast a mai naptól stúdióbeszélgetésekkel is jelentkezik. Az első adásban Csillag Gábor újságíró, publicista, Mihalics Csilla újságíró, Szilágyi László, a Zöld Hang riportere és a lapot kiadó Zöld Műhely Alapítvány kurátora, valamint Kis Miklós, a Zöld Hang főszerkesztője beszélgetett. A kiindulópontot az idei nyár tapasztalatai adták.

A résztvevők személyes példákon keresztül beszéltek arról, hogyan érzékelték a hosszan tartó meleget és a szárazságot. Szóba került a Balaton és környékének állapota, kiszáradt kisebb vizes élőhelyek, a kertek vízhiánya, valamint a mezőgazdasági területeken látható aszálykár. Szilágyi László arról számolt be, hogy a kerti kútban már tavasszal sem volt víz, és a termesztett növények egy részét csak vezetékes vízzel lehetett volna életben tartani.

A budapesti tapasztalatok is előkerültek. A beszélgetés résztvevői szerint a hőség különösen nehezen viselhető a felmelegedő városi lakásokban, miközben a légkondicionálás használata önmagában is felvet energetikai és életminőségi kérdéseket.

Mikor válik a rendkívüli megszokottá?

A személyes élmények után a beszélgetés arra a kérdésre tért át, hogyan reagál a társadalom az egyre gyakrabban ismétlődő szélsőséges helyzetekre.

Felmerült, hogy egy-egy aszályos vagy rendkívül meleg év után gyakran jelenik meg az a reakció, hogy „volt már ilyen”. A résztvevők szerint azonban nemcsak az a kérdés, előfordult-e korábban hasonló időjárás, hanem az is, hogy a visszatérő tapasztalatok változtatnak-e tartósan az emberek gondolkodásán és viselkedésén.

A beszélgetésben az is elhangzott: jelenleg még nem lehet tudni, hogy egy-egy különösen forró nyár valódi fordulópontot jelent-e a közvéleményben, vagy néhány év múlva az akkor még szélsőségesnek tartott hőmérsékletek is megszokottá válnak.

Egyéni alkalmazkodás vagy rendszerszintű változás?

A podcast egyik hosszabb vitája az egyéni felelősség és az állami, közpolitikai beavatkozás viszonyáról szólt.

Az egyéni megoldások között szóba került a víztakarékosság, a szürkevíz felhasználása, a kertek mulcsozása és az energiatakarékosság. Az egyik példa a kézmosásból származó víz összegyűjtése és vécéöblítésre történő felhasználása volt. A beszélgetésben ugyanakkor felmerült, hogy az ilyen megoldások szélesebb körű elterjedéséhez technológiai és infrastrukturális feltételekre is szükség lenne.

Az egyéni cselekvés szerepéről nem alakult ki teljes egyetértés. Az egyik álláspont szerint a szemléletformálás és a hétköznapi szokások megváltoztatása nélkül nehéz társadalmi léptékű változást elérni. Ezzel szemben az az álláspont is megjelent, hogy a környezeti problémák megoldását nem lehet kizárólag a szemléletformálástól várni. Analógiaként az oktatás került elő: a magyar oktatási rendszer problémái sem oldódnának meg pusztán attól, hogy egyre több ember képzi magát tudatosan vagy használ oktatási alkalmazásokat.

Energia, víz és hosszú távú gondolkodás

A beszélgetés kitért az energiaellátásra is. A paksi atomerőmű hűtésével kapcsolatos problémák kapcsán felmerült az energiafogyasztás csökkentésének és az energiahatékonysági beruházásoknak a jelentősége. A résztvevők arról beszéltek, hogy a takarékosság és a hatékonyság növelése nemcsak válsághelyzetben lehet fontos, hanem hosszabb távú energiapolitikai kérdés is.

Ehhez kapcsolódva a beszélgetés egyik témája a hosszú távú gondolkodás nehézsége volt. Elhangzott például, hogy a hagyományos háztartási gyakorlatok egy része – például az élelmiszerek télre történő elrakása – eleve abból indult ki, hogy az erőforrások időben nem állnak korlátlanul rendelkezésre. A mai fogyasztási rendszer ezzel szemben sok esetben azt az érzetet kelti, hogy az áruk és szolgáltatások folyamatosan hozzáférhetők.

Mit tanulunk a válságokból?

A beszélgetés végül általánosabb kérdéshez jutott el: képes-e a társadalom tartósan beépíteni a válságok során megszerzett tapasztalatokat.

Példaként a Covid-járvány került elő. A résztvevők szerint a járvány idején sok új ismeret és tapasztalat halmozódott fel az egészségügyi rendszer működéséről és a társadalmi alkalmazkodásról, a közvetlen veszély elmúltával azonban ezek jelentős része háttérbe szorult. Hasonló folyamat játszódhat le az energia- vagy klímaválságok esetében is.

A Zöld Hang Stúdió első beszélgetése így a nyári hőségből kiindulva jóval tágabb kérdéseket érint: hogyan alkalmazkodhatnak az egyének és a közösségek a változó körülményekhez, milyen feladata van ebben az államnak, és miként lehet a rövid távú válságreakciókból hosszabb távú változás.

A Hány nyár kell még, hogy ráébredjünk a valóságra? – megújult a Zöld Hang podcast bejegyzés először Magyarország zöld hangja-én jelent meg.

Az Európai Unió villamosenergia-termelésének már több mint 70 százaléka alacsony kibocsátású, mégis hatalmas összegeket költünk gáz és olaj behozatalára. A fő gond egyre inkább a felhasználás oldalán van: a villamos energia a teljes energiafelhasználásnak még mindig csak mintegy 23 százalékát adja. Hogyan lehetne gyorsabban kiváltani vele a fosszilis energiát – és valóban csak a növekvő energiaigényt fedezik a megújulók?

Szerző: Szilva Attila fizikus, a BME és az Uppsalai Egyetem korábbi kutatója, a Furik blog szerzője

A cikk forrása a Másfélfok. A Zöld Hang a cikket a Másfélfok szerkesztősége engedélyével vette át.

2024 volt az első év, amikor a napenergia megelőzte a szén részarányát az EU villamosenergia-termelésében. Ha 2019 óta nem épült volna ki további szél- és napenergia-kapacitás, az EU-nak csak 2024-ig 92 milliárd köbméterrel több gázt és 55 millió tonnával több feketeszenet kellett volna importálnia – mindez 59 milliárd eurós költséggel járt volna.

Az áramtermelésben a megújulók részaránya 2019 és 2024 között 34-ről 47 százalékra emelkedett, miközben a fosszilis forrásoké 39-ről történelmi mélypontra, 29 százalékra csökkent. Mindeközben a kapcsolódó kibocsátás is jelentősen visszaesett: 2024 volt az első év, amikor a fosszilis áramtermelésből származó EU-s szén-dioxid-kibocsátás kisebb lett, mint az orosz, annak ellenére, hogy az EU lakossága több mint háromszorosa, a gazdasága pedig tízszerese.

2025-ben a megújulók előretörése töretlenül folytatódott a nehézségek ellenére. Jóllehet a víz- és szélenergia szempontjából kedvezőtlen év volt, ezért átmenetileg nőtt a gázerőművek termelése, de így is előállt az a helyzet, hogy hogy az EU-ban először több energiát termelt a nap és a szél, mint az összes fosszilis forrás, azaz a szén, az olaj és a gáz együttvéve. Mindeközben a napenergia gyakorolja a legnagyobb lefelé irányuló hatást az európai áramárakra.

Ha valóban zajlik az átállás, miért nem látszik még jobban?

Gyakran találkozunk azzal az érveléssel, hogy „hiába terjednek a megújulók, sajnos ezek csak a növekvő energiaigényünket fedezik”, és azzal, hogy „Európa energiafüggősége nem szűnik meg, legfeljebb csak átalakul”.

Pedig Európa villamosenergia-mixe egyre így is egyre tisztább, és az atomenergiával együtt az alacsony kibocsátású termelés részaránya már 70 százalék felett jár. A gond az, hogy van egy „üvegplafon”: a villamos energia részesedése a végső energiafelhasználásban évek óta 23 százalék körül stagnál, és minden zöldítési erőfeszítés csak ezen a behatárolt területen érvényesülhet. Az üvegplafon áttörését – vagy magasítását, ahogy vesszük – pedig nem könnyíti meg, hogy a nagy áttekintésben ma is bőven a fosszilis szektor felé billen a támogatások mérlege.

• Az EU 2025-ben uniós polgáronként 880 euróval többet költött fosszilis energiahordozók behozatalára, mint a tisztaenergia-szektor fejlesztésére.
• A gáz közvetlen fogyasztása továbbra is hatalmas mesterséges árelőnyt élvez az árammal szemben az ipari és lakossági fogyasztók számára a legtöbb EU-s országban.
• Ráadásul eközben az ún. békeidőkben is drágább volt a gáz, mint az Egyesült Államokban, és a drága gáz miatt drága az áram Európában, ami egy folyamatos versenyképességi hátrány.

A következő nagy feladat tehát az, hogy a közlekedés, a fűtés és az ipar egyre nagyobb mértékben használja ezt a tisztuló villamosenergia-mixet a közvetlen fosszilisenergia-felhasználás helyett. Ugyanis pusztán azzal is jobban járnánk, ha az elégetett gázból először áramot csinálnánk, és azzal hajtanánk meg hőszivattyút.

Az elektromos energia részaránya az EU végsőenergia-felhasználásában. Forrás: Bright Spots

Erre irányul az idén júliusban bemutatott európai elektrifikációs terv, amely 2040-re 23-ról 46 százalékra emelné a villamos energia részarányát a végső energiafelhasználásban – nagyjából a mai norvég szintre. Ebben marad le ugyanis Európa egyre inkább Ázsiától, ahol több ország 34 százalék körül jár. Kína elektrifikációja hozzájárulhatott ahhoz, hogy az ország kibocsátása 2024 márciusa óta lényegében platózik.

A függőségek eltérő természete

Európa nagy lehetősége abban állna, hogy – első körben legalábbis – fosszilis energiahordozóktól való függőségünkről elmozduljunk a technológiai importfüggőség kevésbé költséges irányába, majd onnan lépjünk tovább.

Az importált napelem vagy akkumulátor ugyanis nem vethető össze az importált üzemanyaggal. Az előbbit egyszer kell megvásárolni, utána hosszú éveken át szolgáltat energiát vagy tárolókapacitást. A gázt és az olajat ezzel szemben folyamatosan importálni kell, miközben ismétlődő ár-, ellátási és geopolitikai sokkoknak tesszük ki magunkat, legyen szó az Ukrajnában vagy Iránban indított háborúkról.

Nyilván jobb lenne, ha lenne versenyképes európai napelem- és akkumulátorgyártás, ahogyan szélturbinákat még képes az EU ügyesen gyártani. Ezeket mind ösztönözni kell egy tudatos stratégiával, miközben tennünk kell ezért, hogy legalább a berendezéseket a hálózathoz kapcsoló inverterek európai gyártásban vagy ellenőrzés alatt készüljenek.

Ezért jó hír, hogy például az olasz Eni–SERI hozzálát saját lítium–vas–foszfát (LFP) akkumulátorokat gyártani ipari tárolókba és ipari járművekbe, és hogy európai cégek megpróbálják felvenni a versenyt a hőszivattyúk gyártásában Kínával.

Európa gazdasága a különböző termékek exportjára épül. Tehát a saját jólétünk nagy részben függ attól, hogy a világ más részén élők mennyire veszik meg a termékeinket. Az mára egy mítosz, hogy elektromos autót az európaiak veszik elsősorban. 2021-ben volt utoljára olyan, hogy Európában arányaiban több elektromos autót adtak el, mint Kínában. Közen Etiópia után Laosz is betiltotta a belső égésű új autók forgalmazását a drága fosszilis üzemanyagokra fordított kiadások csökkentése és a devizatartalék megóvása érdekében.

Miért valóban zöld átmenet ez?

Sokszor olvasni a zöld átmenetnek szurkolóktól is, hogy energiaátállás helyett legfeljebb zöldenergia-hozzáadásról beszélhetünk, azaz a megújulók legfeljebb a növekvő energiaigényünket fedezik.

Az ilyen érvelések jellemzően a primér energiára koncentrálnak a felhasználó számára hasznos energia helyett, lásd a fogalmakat az Electrotech Revolution blogján az ábrákat, ahol a felhasználótól elindulva mutatják az energia útját.

Az ábra bal oldalán zölddel és narancssárgával a felhasználóknál ténylegesen hasznosuló energia látható: az elvégzett munka, a hasznos hő. A világosszürke az energiaátalakítás során keletkező veszteséget jelöli, amelynek jelentős része hulladékhő. És ezt csökkenthetjük az elektrifikáció gyorsításával radikálisan, miután egy hőszivattyú vagy egy elektromos autó ugyanakkor hozzávetőleg háromszor hatékonyabban hasznosítja az energiát, mint a fosszilis alternatíváik.

Az energia útja a felhasználó számára hasznos energiára fókuszálva. Forrás: The Electrotech Revolution

Az elektrifikáció ezért nem pusztán az egyik energiaforrás lecserélését jelenti egy másikra, hiszen az energiafelhasználásunk sokkal durvábban nőne akkor, ha nem lenne ez a technológiai váltás. És sokkal durvábban nőne a kibocsátásunk is: Zeke Hausfather nemrég megnézte, hogy hogy mi történt volna akkor, ha a világ rajta marad azon a kibocsátási trenden, ami kétezres éveket és a tízes évek elejét jellemezte.

A hasznos energiát nézve Michael Liebreich becslése szerint az 1970-es évekbeli 10 százalékról mára mintegy 30 százalékra nőtt a klíma szempontjából tiszta energia aránya világszerte. Jan Rosenow szerint ezért mégis inkább átmenetről lehet beszélni puszta hozzáadás helyett.

Tehát egy sokkal mélyebb szerkezeti átalakulásról van szó, amely a teljes energiaigényt és az importfüggőséget is jelentősen csökkentheti. Ez még az adatközpontok terjedése mellett is igaz lehet, ha a fenti európai elektrifikációs terv javarészt megvalósul. Az átálláshoz szükséges eszközök gyártásában nehéz lesz Kínával versenyezni, de a kisebb fosszilisenergia-igény és az alacsonyabb energiaárak önmagukban is javíthatják Európa versenyképességét.

A cikk forrása a Másfélfok. A Zöld Hang a cikket a Másfélfok szerkesztősége engedélyével vette át.

A Európa energiafüggésének igazi problémája bejegyzés először Magyarország zöld hangja-én jelent meg.

Miközben a MOHU-koncesszió felülvizsgálatának eredményére még várni kell, a magyar hulladékgazdálkodás egyik régi eleme egyre nagyobb válságban van: folyamatosan szorul vissza a többutas, újratölthető palackok használata. A Humusz Szövetség szerint nem érdemes hagyni leépülni egy olyan rendszert, amely több európai országban az egyszer használatos csomagolások visszaváltása mellett is jól működik, és hosszabb távon gazdaságilag is versenyképes lehet.

A MOHU hulladékgazdálkodási koncessziójának szeptemberre ígért felülvizsgálata után derülhet ki, hogy kisebb korrekciók vagy a jelenlegi rendszer mélyebb átalakítása következik-e. Egyelőre azt sem tudni, milyen szerepet szán a kormány a jövőben a koncessziónak, az önkormányzatoknak, illetve változhat-e maga a hulladékgyűjtés rendszere. Lapunk az Élő Környezetért Felelős Minisztériumot is megkereste arról, milyen változásokat hozhat a felülvizsgálat, illetve vizsgálják-e más európai országokban már bevált gyűjtési és visszaváltási modellek átvételét. A tárca a MOHU-koncesszió felülvizsgálatának lezárultáig nem adott további információt.

A többutas palackok rendszere „az utolsókat rúgja”

Akadnak jelek, amelyek arra utalnak, hogy a jelenlegi rendszer nem jó. Ilyen jel az újratölthető palackok rendszerének visszaszorulása.

Miközben az 50 forintos kötelező visszaváltási díj rövid idő alatt a mindennapok részévé vált Magyarországon, a régebb óta létező többutas palackok egyre inkább kiszorulnak a boltokból. Hónapról hónapra egyre kevesebb gyártó tartja fenn ezeket, és most már drasztikusan csökkent a visszaváltó helyek száma is. Ugyanakkor a rendszer fenntartásához nem elég maga a visszaváltás. A palackoknak épségben kell visszakerülniük, ezeket válogatni, szállítani és mosni kell, majd ismét el kell juttatni őket a töltőüzemekbe. Minél kevesebb gyártó és kereskedő vesz részt ebben, annál nehezebb gazdaságosan fenntartani a hozzá szükséges infrastruktúrát.

„Kritikus a helyzet: az újratölthető italcsomagolások visszaváltása már az utolsókat rúgja” – mondta lapunknak Szabó György, a Humusz Szövetség alelnöke, Nulla Hulladék programvezetője.

„A többutas palackokat használó gyártók minket keresnek, hogy próbáljunk meg a minisztériummal tárgyalni a rendszer fennmaradásáról és támogatásáról. Nem lenne értelme egy jól működő és Európában is előremutató rendszert elengedni, hagyni, hogy bedőljön, hogy aztán néhány év múlva az uniós csomagolási rendeletnek eleget téve újra fel kelljen építeni.”

Szabó szerint az elmúlt évek szabályozása abszolút nem kedvezett a többutas csomagolásoknak.

„A gyártók és a kiskereskedelmi láncok érvei bizonyos szempontból érthetők, hiszen a rendszer működtetése költséges, ám a megfelelő szabályozás ösztönzően hathatna a szereplőkre, ami gazdasági és fenntarthatósági szempontból is fontos lenne .”

A Humusz egyelőre nem kezdett hivatalos egyeztetést az új kormánnyal, de erre készül. „Még nem volt erre kapacitásunk, de több téma is felmerült a tagszervezeteinkkel egyeztetve, ezeket összefogva nyílt levelet vagy állásfoglalást tervezünk eljuttatni az Élő Környezetért Felelős Minisztériumnak.” Szabó szerint a szakmai egyeztetésnek már vannak jelei: a Környezetvédelmi Szolgáltatók és Gyártók Szövetsége stratégiai megbeszélésen vett részt a minisztériummal és közösen, több témában is ötleteket és megoldásokat kínáltak a körforgásos gazdaság megerősítéséhez.

Visszaváltás mindkettő, de nagyon különböző sors jut a palackoknak

De vajon miért van szükség Magyarországnak kétféle rendszerre? A mostani kötelező visszaváltási rendszer és a többutas palackozás között a legfontosabb különbség az, hogy mi történik a csomagolással a leadás után. „A most visszaváltott 50 forintos palackokat a gép összetöri. Az üveget utána újra fel kell dolgozni. A többutas üvegnél viszont magát a palackot lehet újra használni” – mondta Szabó.

Az egyszer használatos üveg anyagként kerül vissza a körforgásba: összetörik, feldolgozzák, majd az üvegcserépből ismét termék készülhet. A többutas palacknál ezt több használati cikluson keresztül el lehet kerülni, mert ugyanazt a csomagolást tisztítás után ismét megtöltik. A szakember szerint ez nem jelenti azt, hogy a többutas palack minden körülmények között olcsóbb vagy kisebb környezeti terhelésű. Sokat számít a szállítási távolság, a mosás energia- és vízigénye, a visszaváltási arány, legfőképpen pedig az, hogy egy palack hányszor kerül újra forgalomba.

Európában megfér egymás mellett az újrahasználat és az újrafeldolgozás

A németeknél még a tejtermékek egy részét is visszaváltható csomagolásba teszik. Ez a példa azért érdekes, mert az újratölthető csomagolás nem az egyszer használatos palackokra bevezetett betétdíjas rendszer helyett működik, hanem mellette. A bolti visszaváltásnál a két rendszer részben közös infrastruktúrát használhat: az automaták mindkét típusú csomagolást fogadhatják, amelyek ezután más-más úton folytatják útjukat. A Reloop nemzetközi összehasonlítása Litvániában is hasonló együttélést mutat. Az újrahasználható csomagolások visszaváltási aránya 90 százalék feletti, miközben az egyszer használatos italcsomagolások visszagyűjtése is 90 százalék körül alakul. A litván rendszer bevezetése előtt a PET-palackoknak csak nagyjából harmadát gyűjtötték vissza. Az arány már az első év végére 74 százalékra emelkedett, 2024-re pedig elérte a 89 százalékot. Közben a többutas rendszer is megmaradt. Észtországban, Finnországban és Hollandiában szintén találni olyan megoldásokat, amelyekben az újratölthető és az egyszer használatos csomagolások visszaváltása egymás mellett működik.

A Reloop által ismertetett svéd tudományos költség-haszon elemzés 25 éves időtávon hasonlított össze egy egyszer használatos műanyag csomagolások visszagyűjtésére és újrafeldolgozására épülő rendszert egy újrahasználati modellel. Az újrahasználati változat haszon-költség aránya 1,67 volt, vagyis egy egységnyi ráfordításra 1,67 egységnyi számszerűsített társadalmi-gazdasági haszon jutott. Az egyszer használatos csomagolások visszagyűjtésére és újrafeldolgozására épülő modellnél ugyanez 0,73 volt. A vizsgálat az újrahasználat mosási és visszagyűjtési költségeit is beleszámította.

Egy Franciaország számára készült EY–Reloop elemzés pedig azt vizsgálta, érdemes-e külön infrastruktúrát fenntartani a két csomagolástípusnak. A három vizsgált forgatókönyv közül az a modell bizonyult a legkedvezőbbnek, amelyben az egyszer használatos és az újratölthető csomagolások közös betétdíjas rendszerben működnek. A számítás szerint ez évente mintegy 169 millió eurós költségelőnyt jelenthet a vizsgált alternatívákhoz képest.

A kukásautónak sem kell minden hulladékért ugyanolyan gyakran jönnie

Az európai példák nem érnek véget a palackoknál. Más országokban arra is találni megoldásokat, hogy az egyes hulladékfajtákat eltérő gyakorisággal szállítsák el. Ha a biohulladékot, papírt, műanyagot és más hasznosítható anyagokat megfelelően különválasztják, a háztartások vegyes kukájába jóval kevesebb hulladék kerülhet. Ilyen rendszerben a kommunális hulladék elszállítása ritkítható, míg más frakciók gyűjtése sűríthető.

„A melegebb éghajlatú országokban például van olyan rendszer, ahol a nyári hónapokban a biohulladékot hetente háromszor viszik el, és van olyan is, hogy a szelektív hulladékért hetente jönnek, míg a vegyes hulladékot ritkábban viszik el, így ösztönözve az embereket a szelektálásra.”

Szabó szerint annak megítélését, hogy Magyarországon milyen változtatások indokoltak, az adatok hiánya is nehezíti.

„A MOHU szolgáltatói adataiban nincs változás. Még mindig hatalmas lemaradásban vannak, nincsenek friss adatok, és ezt sokan kritizálják.”

Mi jöhet a MOHU-koncesszió után?

Mi történhet a koncesszió felülvizsgálata után? – ezt még homály fedi.  „Engem is érdekel, és várom az eredményt” – mondta Szabó a szeptemberre ígért vizsgálatról.A Humusz egyelőre csak lehetséges forgatókönyvekkel számol. „Szerintünk elképzelhető az is, hogy a MOHU megszűnik, és a hulladékgyűjtési hatáskör visszakerül az önkormányzatokhoz.”

Egy ilyen fordulatnál rögtön felmerülne, hogy ki és milyen keretek között határozza meg a hulladékszállítás díját. „A nagy kérdés az, hogy a jelenlegi kormány megtartja-e a rezsicsökkentést. Ez nagyon nehéz kérdés, és az önkormányzatoknak is nehéz dolguk lenne. Régen is ők látták el ezeket a feladatokat, de a hulladékgazdálkodás csak akkor lenne működőképes, ha az önkormányzatok dönthetnének az árakról.”

A díjak meghatározása mellett a kintlévőségek kezelése is visszakerülhetne helyi szintre.

„Adott esetben szankciókat is alkalmazniuk kellene a nemfizetőkkel szemben.”

A koncesszió felülvizsgálatának lezárásáig azonban sem arról nincs hivatalos információ, hogy változik-e a MOHU szerepe, sem arról, hogy a kormány hozzányúl-e a hulladékgyűjtés jelenlegi rendszeréhez.

A Eltűnhetnek a többutas palackok, mire újragondolják a hulladékgazdálkodást bejegyzés először Magyarország zöld hangja-én jelent meg.

Napjainkban egyre több hír szól nagy tavaink és folyóink romló állapotáról. A klímaváltozás mellett a vízgazdálkodás, a tájhasználat és a növekvő terhelés is komoly hatással van vizeinkre. Melyek a legnagyobb veszélyben lévő vizeink, és mit tehetünk a megóvásukért? Dr. Buda Lorina, közgazdász rendszerszintű fenntarthatósági szakértővel az okokat és a lehetséges megoldásokat kerestük.

Szemünk láttára kiszáradó Velencei-tó, rekordközeli vízszintcsökkenés a Balatonon, holtágak és folyók vízminőségének romlása – ilyen és ezekhez hasonló rossz hírekből jószerével minden napra jut egy. Ezek a változások azonban nemcsak az ökoszisztémákat és az élővilágot veszélyeztetik, hanem közvetlenül bennünket, embereket is érintenek. Hatással vannak az ivóvízbiztonságra, a mezőgazdaságra, a turizmusra, a gazdaságra és végső soron mindennapi életünk minőségére. Az pedig egyre világosabb, hogy vizeink állapota nem pusztán környezetvédelmi, hanem társadalmi és gazdasági kérdés is. A közgazdász véleménye összecseng számos hazai civil természetvédő és szakember meglátásival: a vízgazdálkodásban alapvető szemléletváltásra van szükség.

Melyek a legnagyobb veszélyben lévő természetes fürdőhelyek, folyók és tavak Magyarországon?

A veszélyt érdemes két szempontból megkülönböztetni: az aktuális fürdővíz-minőséget és a hosszú távú ökológiai sérülékenységet. A 2025-ös adatok alapján a minősített magyarországi természetes fürdővizek több mint 95 százaléka jó vagy kiváló minősítést kapott, és a Balaton, a Tisza-tó, valamint a Velencei-tó kijelölt strandjainak többsége is kiváló volt. Általános fürdővízválságról ezért nem beszélhetünk; az egyes strandok aktuális állapotát mindig hatósági mérések alapján kell megítélni.

Hosszú távon azonban a Velencei-tó különösen sérülékeny. 2026. augusztus 8-án az agárdi vízmérce 28 centimétert mutatott, miközben a korábbi legkisebb érték 53 centiméter volt. Augusztus elején több kijelölt fürdőhelyen sem lehetett fürdeni: egyes helyeken bakteriális szennyezés, máshol az alacsony vízállás miatt. Ugyanakkor több strand továbbra is használható volt, ezért az egész tavat egységesen fürdésre alkalmatlannak nevezni pontatlan lenne.

Hasonlóan sérülékeny a Fertő és a Duna–Tisza közi szikes tavak egy része. Száraz időszakban náluk gyorsan jelentkezhet vízmennyiségi, vízminőségi és ökológiai probléma. A Balaton nagyobb víztömege miatt ellenállóbb, de a romló vízmérleg, a melegedés, a tápanyagterhelés és a part menti területek átalakítása ott is kockázat. Folyóink közül a kisebb vízfolyások különösen veszélyeztetettek: kis vízhozamnál romlik a hígulás, gyorsabban melegszik a víz, egyes szakaszok pedig időszakosan ki is száradhatnak.

Hogyan kerültek ennyire rossz állapotba?

A mai helyzet egy hosszú tájátalakítási folyamat és a klímaváltozás együttes következménye. A 19. századi folyószabályozás, a mocsarak lecsapolása és az árterek leválasztása korabeli gazdasági, közlekedési és árvízvédelmi célokat szolgált, de alapvetően megváltoztatta a táj vízháztartását. A Tisza szabályozásakor a folyó több mint 400 kilométerrel rövidült, egykori árterének területe pedig több mint 90 százalékkal csökkent. Így a víz kisebb területen tud szétterülni, beszivárogni és feltölteni a talajt. A gyors vízelvezetés, a burkolt felszínek, a tömörödött mezőgazdasági talajok és a természetes parti sávok visszaszorulása tovább csökkenti a tájban maradó víz mennyiségét. Ehhez társul a mezőgazdasági tápanyagterhelés, a szennyvíz, az ipari kibocsátás, a felszín alatti vízkivételek és a tavak környékének intenzív beépítése. Alacsony vízállásnál ugyanaz a terhelés kisebb víztömegben koncentrálódik, a melegebb vízben pedig könnyebben alakul ki oxigénhiány vagy algásodás.

Ehhez hozzáadódik a felmelegedés és a csapadék szélsőségesebbé válása. Magyarország éves középhőmérséklete az elmúlt 120 évben átlagosan 1,6 Celsius-fokkal emelkedett. 2026 tavaszán az 1991–2020-as átlagos csapadék alig több mint fele hullott le, áprilisban pedig csak a szokásos mennyiség tizede. Kevesebb víz marad a tájban, romlik a talaj vízmegtartása, csökken a felszín alatti utánpótlás, a kiszáradó terület pedig még gyorsabban felmelegszik. Ezt egy-egy tó mesterséges feltöltése önmagában nem tudja tartósan megfordítani.

Hosszabb távon hogyan lehetne alkalmazkodnunk a klímaváltozás negatív hatásaihoz Magyarországon?

Az alkalmazkodás önmagában kevés: egyszerre kell mérsékelni a kibocsátásokat, felkészülni az elkerülhetetlen változásokra, és növelni rendszereink alkalmazkodó- és helyreálló képességét. Ezt a mitigáció, az adaptáció és a reziliencia együttes kezelése jelenti.

El kell fogadnunk, hogy környezetünk már átalakul, és a korábbi állapot teljes megőrzésére egyre kisebb az esély. A klímaváltozás hatása az energiatermelésben, a mezőgazdaságban, az élelmiszer-ellátásban és a turizmusban is megjelenik. Például a kisebb kukoricatermés nemcsak az árakat emelheti, hanem növelheti az állattenyésztés költségeit és csökkentheti az exportbevételeket is.

A vízgazdálkodásban alapvető szemléletváltásra van szükség: a nedves időszakok vizét meg kell őrizni a száraz hónapokra. A tervezésnek vízgyűjtőnként kell figyelembe vennie a rendelkezésre álló készletet, az ökoszisztémák vízigényét és a vízkivételeket. A „vizet a tájba” elv az árterek részleges visszakapcsolását, a vizes élőhelyek helyreállítását, a víz visszatartását és a beszivárgás javítását jelenti. A mezőgazdaságban ezt talajkímélő művelés, állandó növényi borítás, mezővédő sávok és a helyi vízadottságokhoz igazított növényválasztás segítheti.

A vízmegtartás társadalmi haszon, ezért aki emiatt jövedelemről mond le, annak kiszámítható támogatás és kompenzáció járjon. Az öntözés fontos alkalmazkodási eszköz lehet, de új vízigényt is teremt, ezért a termelési szerkezetet és a rendelkezésre álló vízkészletet együtt kell tervezni. Településeken több áteresztő felületre, árnyékolásra, csapadékvíz-hasznosításra, kisebb hálózati veszteségre és ipari víz-újrahasználatra van szükség. Emellett előre kidolgozott aszálykezelési rendre van szükség, amely válsághelyzetben egyértelművé teszi a vízhasználatok prioritását, a korlátozások feltételeit és a természet számára meghagyandó vízmennyiséget.

Milyen társadalmi csoportok párbeszédére, együttműködésére lenne szükség? Van ennek reális esélye hazánkban napjainkban?

Szükség van a gazdák, önkormányzatok, vízügyi és természetvédelmi szakemberek, gazdasági szereplők, helyi közösségek és döntéshozók együttműködésére. A víz közös erőforrás: az egyenként ésszerűnek tűnő döntések – például a víz elvezetése, a beépítés vagy a turizmus növekvő vízigénye – együtt már meghaladhatják a készletek és az ökoszisztéma teherbíró képességét.

Ezért az érdekeket közösen meghatározott korlátokhoz kell igazítani, és a víz állapotáért minden használónak felelősséget kell vállalnia. A terheket is méltányosan kell elosztani: nem várható el például egy gazdától, hogy saját megélhetése terhére tartson vissza vizet, ezért az ilyen korlátozásokat támogatásnak vagy kárpótlásnak kell kísérnie.

Van reális esély az összefogásra, ezt az árvízi és katasztrófahelyzetekben tapasztalható gyors társadalmi mozgósítás is mutatja. A klímaalkalmazkodás azonban hosszú távú együttműködést igényel, ezért átlátható döntésekre, következetes szabályokra, méltányos teherviselésre és tartós intézményekre van szükség. A válsághelyzeti szolidaritást tartós együttműködéssé kell alakítani.

Hogyan lehetne egyensúlyba hozni a gazdasági szempontokat, a társadalmi jólétet és az ökológiai fenntarthatóságot a hazai vizek kezelésében?

Az „egyensúly” kissé félrevezető, mert az ökológiai állapot nem egyszerűen egy a három azonos súlyú szempont közül: a gazdaság és a társadalmi jólét működésének egyik feltétele. Ha egy tó vízminősége tartósan romlik, csökkenhet a turizmus bevétele, az ingatlanok értéke és a foglalkoztatás, miközben nő a vízkezelés költsége.

A gazdaság a társadalom része, a társadalom pedig a természeti rendszerekbe ágyazva működik. A víz, a termőtalaj és az élhető éghajlat minden gazdasági tevékenység előfeltétele. Ezért az ökológiai minimumokat előre rögzített feltételként kell kezelni: ilyen lehet a szükséges vízhozam, a természetes parti sávok megőrzése, a vízkivétel felső határa vagy a tápanyagterhelés korlátozása. A fennmaradó mozgástérben lehet gazdasági és társadalmi szempontok alapján dönteni.

A nagy vízhasználattal vagy szennyezéssel járó tevékenységek arányosan járuljanak hozzá a rendszer fenntartásához, miközben az alapvető háztartási vízhasználat megfizethetőségét védeni kell. A turizmus bevételeinek egy része visszaforgatható lenne a nádasok, parti élőhelyek, szennyvízrendszer és a vízgyűjtő állapotának javításába. Hasonlóan a vízmegtartást végző gazdák is részesülhetnének az általuk létrehozott társadalmi haszonból. Így az ökológiai fenntarthatóság a térség hosszú távú gazdasági biztonságának részévé válik.

Milyen távlati kilátások várhatók a vizes élőhelyek, a turizmus és más ágazatok kapcsolatrendszerében? Lesz-e még a Velencei-tóból kellemes turisztikai célpont nyáron, valamint ökológiailag értékes élőhely? „Felkészül” a Balaton?

A Velencei-tó már most gazdasági figyelmeztetés. Az ökológiai állapot romlása gyorsan megélhetési problémává válhat: augusztus eleji beszámolók szerint a büfék többsége zárva tartott, a nyitva lévő helyeken pedig alig volt forgalom. Ráadásul önmagát erősítő folyamat alakulhat ki: a rossz hírek miatt csökken a látogatottság, bezárnak vagy rövidítenek a vállalkozások, ettől pedig tovább romlik a térség vonzereje.

A Velencei-tó továbbra is lehet értékes turisztikai célpont, de a korábbi működés változatlan fenntartására egyre kisebb az esély. 2026 augusztusának elején az agárdi vízmérce 27–28 centiméter körül állt. Hosszabb távon több vizet kell megtartani a tó környezetében, rendezni kell a vízkivételeket és javítani a vízgyűjtő állapotát. Vízpótlás is szóba jöhet, ha a bevezetett víz minősége és élővilágra gyakorolt hatása megfelelő.

A Balaton nagyobb víztömege miatt ellenállóbb, ezért több időt ad az alkalmazkodásra, de a következmények láncolata ott is hasonló lehet. 2026 augusztusának első napjaiban átlagos vízállása 54–56 centiméter között alakult, miközben a dél-balatoni vendéglátók mintegy húszszázalékos forgalomcsökkenést jeleztek az előző évhez képest; ennek több oka is van, a költségektől a hőségig.

A Balaton felkészülése részben már zajlik, de a Velencei-tó tapasztalataiból időben kell következtetéseket levonni: védeni a nádasokat és természetes partszakaszokat, korlátozni a további beépítést, csökkenteni a szennyezést, és a turizmust több évszakra építeni. A Balaton jövője még alakítható; a Velencei-tó azt mutatja meg, milyen következményekkel jár, ha a felkészülés későn kezdődik.

A A Velencei-tó figyelmeztet: víz nélkül a gazdaság sem működik bejegyzés először Magyarország zöld hangja-én jelent meg.

A Globális Hulladék Indexet (GWI) a Sensoneo nevű szervezet számolja. Az egy főre jutó hulladék mennyiségét, a hulladéklerakást, a hulladékégetést és az újrahasznosítást veszik figyelembe, és ebből számítják az indexet. Tanulságos megnézni, hogy mely országok vannak a rangsor elején és a végén.

Magyarország – szerencsére – nem tartozik a nagy hulladéktermelők közé, de a nagy lerakási arány és az alacsony hasznosítási arány miatt nem szerepelünk túl előkelő helyen a listán.

Az infógombra kattintva további információ elérhető. Az első oldalon az egyes országok hasábjai fölé helyezve az egeret, meg lehet nézni a hulladékkezelési arányokat is.

A Magyarország számokban: Globális Hulladék Index bejegyzés először Magyarország zöld hangja-én jelent meg.

Augusztus 20. jó alkalom arra, hogy ne csak az asztalra, hanem a termőföldre is figyeljünk, hiszen a jó kenyér története igazából ott kezdődik – hívja fel a figyelmet az Ökológiai Mezőgazdasági Kutatóintézet (ÖMKi).

A hozam, az ár és a sütőipari minőség mellett nem mindegy, milyen gazdálkodási szemlélet áll egy-egy alapanyag mögött – olvasható az ÖMKi az ünnep apropóján kiadott elemzésében.
 A termelés módja nemcsak az adott élelmiszerre, de a talajok állapotára, a vizek tisztaságára, a beporzó rovarokra és az élővilág sokféleségére, a biodiverzitásra is hatással van. A természeti erőforrások megőrzése az emberi egészség, az élelmezésbiztonság és az élhető környezet fenntartásának alapvető feltétele. Az ökológiai gazdálkodás ezt a szemléletet követi: nem alkalmaz szintetikus növényvédő szereket és műtrágyákat, hanem a talajtermékenység megőrzése érdekében a szervesanyag-utánpótlásra, a vetésforgóra és más természetes növényvédelmi megoldásokra épít. Ezek a döntések a kész élelmiszereken már csak a bio jelölés formájában látszanak, mégis meghatározzák milyen mezőgazdasági gyakorlatokat támogatunk élelmiszer- és alapanyag- választásainkkal. 

Amikor a pékségben bio kenyeret vagy otthoni sütéshez bio lisztet választunk, nemcsak egy árucikk mellett döntünk, hanem olyan gazdálkodási szemléletet is támogatunk, amely a természeti erőforrások megőrzésére épít. Erre hívja fel a figyelmet a Magyar Kézműves Kenyér Társaság is, amely az idei Kenyérlelke Fesztivál apropóján azt a célt tűzte ki, hogy minden hazai pékség kínálatában legyen legalább egy-két fajta bio kenyér. A kezdeményezéshez az Ökológiai Mezőgazdasági Kutatóintézet (ÖMKi) egy új biogabona térképpel csatlakozik, amely segít megismerni a hazai biogabona-termesztőket, malmokat, pékségeket és feldolgozókat. 

„A jó kenyér története nem az elkészítésénél kezdődik, hanem a földeken. Ha szeretnénk, hogy a bio kenyér természetes része legyen a hazai pékségek kínálatának, akkor a gazdálkodóktól a malmokon át a pékekig minden szereplő együttműködésére szükség van.” – mondta Cseperkáló József, a Magyar Kézműves Kenyér Társaság elnöke. 

A kezdeményezéshez kapcsolódva az Ökológiai Mezőgazdasági Kutatóintézet (ÖMKi) online bio gabona térképet készített, amely összegyűjti a hazai bio gabonatermesztőket, malmokat, pékségeket és feldolgozókat. A térkép célja, hogy könnyebben egymásra találjanak az értéklánc szereplői, és láthatóvá váljon: Magyarországon már ma is rendelkezésre állnak azok az alapanyagok, amelyekből kiváló bio kenyér sülhet. 

Az ÖMKi célja, hogy a térkép folyamatosan bővüljön, ezért várja azoknak a bio gabonával vagy bio gabonaalapú termékekkel foglalkozó gazdaságoknak, malmoknak, pékségeknek és egyéb vállalkozásoknak a jelentkezését, amelyek csatlakoznának a kezdeményezéshez. 

„Az élelmiszerek egészségre gyakorolt hatásáról sokat beszélünk, a mezőgazdasági termelésünk módjáról, és arról, ez hogyan hat a saját és az ökoszisztémánk egészségére és működésére, már jóval kevesebbet. Pedig amikor bioterméket választunk, nemcsak egy élelmiszer mellett döntünk, hanem egy olyan gazdálkodási rendszer mellett is, amelyben a vegyszermentesség, a talaj termékenységének megőrzése, a biológiai sokféleség védelme és a természetes folyamatok megőrzése az alapszabály – nem pedig sokadig szempont egy hosszú lista végén. Ha azt szeretnénk, hogy ez a különbség és a hozzáadott érték, amely a biotermékekben benne van – és sokszor az árban is megjelenik -, a fogyasztó számára is egyértelmű legyen, akkor a teljes értékláncot és benne minden egyes szereplőt – a termőföldtől a pékségig – láthatóvá kell tennünk.”  – emelte ki Dr. Szira Fruzsina, az ÖMKi kutatója, a WINN-ORGANIC projekt vezetője, amely projekt keretében a térkép fejlesztése megvalósult.  

Az elmúlt években megtanultuk értékelni a vadkovászos kenyér és a minőségi alapanyagok jelentőségét. Talán itt az ideje annak is, hogy ugyanilyen természetes szemponttá váljon az is, hogy milyen módon termesztették meg a gabonát, amelyből a kenyerünk készül. Ha a jó kenyérhez a jövőben ugyanúgy hozzátartozik a felelős termelési mód, mint a jó kovász, akkor nemcsak minőségi kenyeret, hanem egészségesebb termőföldet és fenntarthatóbb élelmiszer-rendszert is nyerünk. 

Fotók:  ÖMKi

A Beszéljünk a fenntartható mezőgazdaságról is az új kenyér ünnepén bejegyzés először Magyarország zöld hangja-én jelent meg.

A Kiskunság és a Homokhátság egyre súlyosbodó vízhiánnyal küzd: csökken a talajvízszint, romlanak a termőhelyi adottságok, és a korábban stabil ökológiai rendszerek átalakulóban vannak. A folyamatban a klímaváltozás mellett évtizedek vízgazdálkodási és tájhasználati döntései is szerepet játszanak. Kármán Balázs okleveles agrármérnök, természetvédő szerint a megoldás nem pusztán a szárazodáshoz való alkalmazkodás, hanem a táj természetes vízháztartásának helyreállítása lehet. Az interjúban azt jártuk körül, hogyan alakult ki a vízválság, milyen szerepe van a vízelvezetésnek és az erdőtelepítéseknek, valamint milyen változásokra lenne szükség a térség hosszú távú megőrzéséhez.

Kármán Balázs

A Homokhátság válságának megértéséhez Kármán Balázs szerint túl kell lépni azon az egyszerű magyarázaton, hogy a problémák kizárólag a klímaváltozás következményei. A térség vízháztartását évtizedeken keresztül alakította a vízelvezetésre épülő szemlélet, a természetes, időszakos vízállások megszüntetése és a nagy vízigényű erdőtelepítések. Ezek együttesen alapjaiban megváltoztatták a táj működését, miközben a klímaváltozás tovább erősíti a már kialakult folyamatokat.

Az interjúban azt vizsgáljuk, milyen okok vezettek a jelenlegi helyzethez, és milyen szemléletváltásra lenne szükség ahhoz, hogy a Kiskunság hosszú távon megőrizhesse természetes egyensúlyát.

Hol tó állott, most…

Hogyan alakulhatott ki ennyire drámai helyzet a Kiskunságon?

A Kiskunság és a Homokhátság jelenlegi ökológiai válsága nem elsősorban a klímaváltozás közvetlen következménye, hanem évtizedek hibás vízgazdálkodási és tájhasználati döntéseinek eredménye. A talajvízszint jelentős csökkenésében meghatározó szerepe az emberi beavatkozásoknak van.

Az egyik legfontosabb tényező az volt, hogy a természetes időszakos vízállásokat sokáig káros belvízként kezelték. A mintegy 8–10 ezer kilométeres csatornahálózat folyamatosan elvezette, elvezeti a felszíni vizeket, de ezzel egyben a talajvízszintet is csökkentette, alapvetően megváltoztatva a táj vízháztartását. Ezzel egyben kialakult egy új, végleges, alacsonyabb hidraulikai bázis, azaz végzetesen alacsonyabban lett rögzítve a talajvízszint, a többletvíz így mindig eltávozik.

Ezt súlyosbították a nagy vízigényű, tájidegen erdőtelepítések, amelyek jelentős mennyiségű vizet vonnak ki a talajból, miközben lombkoronájuk a csapadék egy részét is visszatartja és elpárologtatja.

A klímaváltozás – a gyakoribb aszályokkal és növekvő párolgással – erősíti a folyamatot, erősíti a már kialakult vízhiányt, mintsem annak elsődleges oka lenne. Ami nem a csatornák vízelvezetésének talajvíz csökkentésével kezdődik, az nem megoldás, az csak idő és pénzpocsékolás.

A megoldás a táj természetes vízmegtartó képességének helyreállítása.

A közlegelők tragédiája

Mi az oka annak, hogy a táj a szemünk előtt válik (fél)sivataggá?

A Kiskunság és a Homokhátság félsivatagosodása nem egy új éghajlati öv kialakulását jelenti, hanem a természetes vízháztartás felborulásának következménye. A térség mindig is aszályra hajló klímáját korábban a talajvíz és az időszakos vízborítások rendszere ellensúlyozta.

Az elmúlt évtizedek vízelvezetése és a nagy vízigényű erdőtelepítések azonban jelentősen csökkentették a rendelkezésre álló talajvízkészleteket. Megszakadt a kapcsolat a talajfelszín és felszín alatti vizek között, így a növényzet elveszítette természetes vízutánpótlását. A korábban önfenntartó erdős sztyepp fokozatosan szárazabb nyílt sztyeppé alakul.

A klímaváltozás gyorsítja ezt a folyamatot, de azért ilyen súlyos a hatása, mert a táj vízháztartása már korábban meggyengült. A változás több ponton hasonlóságot mutat az észak-iráni és kazahsztáni félsivatagi területeken megfigyelhető folyamatokkal.

Volt fenyves

Hogyan befolyásolja a Kiskunság talajviszonyait az ültetett fák vízháztartása?

A nagy vízigényű erdőállományok jelentősen befolyásolják a Kiskunság vízháztartását. Mély gyökérzetük révén száraz időszakokban közvetlenül a talajvízből is képesek vizet felvenni, miközben intenzív párologtatásuk tovább csökkentheti a vízkészleteket.

A talajvízszint süllyedésével a felső talajrétegek kiszáradnak, a kapilláris vízemelkedés során pedig sók halmozódhatnak fel a gyökérzónában. Ez másodlagos szikesedést, talajszerkezet-romlást és kedvezőtlenebb termőhelyi feltételeket okozhat. A folyamat önmagát erősítheti: a romló talajállapot az ültetett erdőket is egyre sérülékenyebbé teszi.

A fenyőfélék savanyítják a talajt, az akác pedig nitrogénnel dúsítja a természetesen tápanyagszegény homoki talajokat, így átalakítja az őshonos növényzet feltételeit. Hasonló tanulságot mutat a tűzvészek által sújtott franciaországi Landes példája is, ahol a mocsarak lecsapolása és a nagyszabású fenyőtelepítések hosszú távú ökológiai következményekkel jártak. A kiszárított tájat hatalmas erdőtüzek pusztítják.

Csúcsszáradás

Mely fafajok okozhatnak gondot, és miért?

Nem önmagában az „erdő” jelent problémát, hanem azok a fafajok, amelyeket a termőhely adottságaihoz nem illeszkedően, nagy vízigényű állományként telepítettek.

A feketefenyő mély gyökérzetével képes a talajvizet is hasznosítani, miközben tűlevelei savanyítják a talajt és csökkenthetik a biológiai aktivitást. A tartós vízhiány miatt sok állománya leromlott.

Az erdeifenyő szintén érzékeny a talajvíz csökkenésére és az ismétlődő aszályokra, ezért több helyen jelentős pusztulása figyelhető meg. A nemesnyár-ültetvények pedig rendkívül nagy vízigényűek: gyors növekedésükhöz sok víz szükséges, ezért vízhiányos környezetben gyorsan veszítenek vitalitásukból.

Az akác összetett problémát jelent: jelentős vízfogyasztó, ugyanakkor nitrogénkötő baktériumai megváltoztatják a homoki talajok természetes egyensúlyát. Emellett agresszíven terjed, és visszaszoríthatja az őshonos növényzetet.

Hogyan alkalmazkodhat a vízgazdálkodás és a tájhasználat a megváltozott körülményekhez?

A Homokhátság jövője azon múlik, hogy a vízgazdálkodás, az agrárpolitika és a tájhasználat képes-e alkalmazkodni a térség valós ökológiai adottságaihoz. A cél nem a kiszáradás elfogadása, hanem a természetes vízháztartás helyreállítása

Ehhez szemléletváltás szükséges: a mélyedésekben, semlyékekben és időszakos vízállásokban megjelenő víz nem káros belvíz, hanem a táj működésének fontos része. Ezek gyors elvezetése hosszú távon hozzájárult a talajvízszint csökkenéséhez.

A mezőgazdaságnak a helyi vízviszonyokhoz kell igazodnia: előtérbe kell kerülniük a vízvisszatartó módszereknek, a talajkímélő művelésnek, a gyepek védelmének és a fenntartható tájhasználatot ösztönző támogatásoknak. Ha nem történik változás, a vízhiány nemcsak természetvédelmi, hanem gazdasági és társadalmi válsággá is válhat: romló terméskilátások, a földek értékének csökkenése, és felgyorsulhat a térség elnéptelenedése is.

Mit tegyünk a Kiskunság megmaradásáért?

A Kiskunság megmaradásához nem egyetlen intézkedésre, nem hatalmas műszaki létesítményekre, hanem teljes szemléletváltásra van szükség. Mivel a válság nem a klímaváltozás következménye, hanem elsődlegesen a táj vízháztartásának hosszú távú leépítéséből fakad, így a megoldás kulcsa nem a kiszáradáshoz való alkalmazkodás, hanem a vízmegtartó táj visszaállítása, revitalizálása.

Ehhez elsőként a vízelvezetés gyakorlatát kell felülvizsgálni. A Homokhátság 8–10 ezer kilométeres csatornahálózata a vizek gyors elvezetését szolgálja máig, ami a vízhiányos térségben hozzájárult a talajvízkészletek radikális csökkenéséhez. A cél ezért a víz helyben tartása kell, hogy legyen: ahol lehet, a csatornák betemetésével, lezárásával vissza kell adni a tájnak természetes vízmegtartó képességét.

A mélyedésekben, semlyékekben és időszakos vízállásokban megjelenő vizet nem megbélyegzett „belvízként”, hanem a táj működésének részeként „a szükséges jóként” kell kezelni. A jövő vízgazdálkodásának a helyben lehulló csapadék megtartására kell épülnie, nem pedig olyan „vízkormányzó” rendszerek fenntartására, amelyek szembe mennek a térség adottságaival.

Ugyanilyen fontos a tájhasználat átalakítása: a nagy vízigényű, tájidegen erdőtelepítések felülvizsgálata a felújítási kötelezettség mihamarabbi megszűntetése, az őshonos gyepek és természetesebb élőhelyek fokozatos helyreállítása, valamint a talajkímélő, vízvisszatartó mezőgazdasági módszerek támogatása. A beavatkozások előtt azonban pontos adatokra van szükség a csatornahálózat tényleges állapotáról és a térség hidrológiai működéséről. A Kiskunság megmaradása ezért nem egyetlen ágazat feladata, hanem összehangolt ökológiai, agrár-, természetvédelmi-, és kis részben vízépítőmérnöki stratégia kérdése. A cél nem egy mesterségesen fenntartott táj, hanem a természetes vízháztartás helyreállítása.

Tisztában vannak a szemléletváltás szükségességével az érintettek?

Egyelőre abban sincs teljes egyetértés, hogy pontosan kik az „érintettek”. Emiatt sok szereplő elsősorban a klímaváltozásra mutogat, miközben a negatív vízmérleg kialakulásában a korábbi emberi beavatkozásoknak van elsődleges szerepe.

A vízügy elorozta a „Vizet a tájba!” gondolatot, de a gyakorlatban többnyire csak látványos, milliárdos beruházások jelennek meg, miközben a valódi kérdés a víz helyben tartása lenne. A felszínen itt-ott megjelenő odakormányzott felszíni vízállás önmagában semmi megoldást nem jelent, ha közben a táj alapvető vízháztartása tovább romlik.

A gazdákat sem lehet egységes csoportként kezelni. Egészen más érdekei és lehetőségei vannak egy erdőtulajdonosnak, egy gyümölcstermesztőnek, egy állattartónak, egy intenzív kertészetet működtető gazdaságnak vagy egy családi farmnak.

A legnagyobb akadályt részben a birtokszerkezet jelenti: tájszintű változtatásokhoz sok különálló érdek összehangolására lenne szükség. A közel 5 millió hektárnyi szántóterületre nem létezhet egyetlen univerzális megoldás. A Homokhátság 1 millió ha-ja pedig különösen összetett térség: sajátos talajviszonyai, domborzata és a működő vízelvezetési beavatkozások együtt tartják fenn a jelenlegi vízhiányt.

Képes lehet a vízügy az Ön által felvázolt szemléletváltásra? Hogyan viszonyulhat ehhez a jelenlegi intézményrendszer?

A szükséges szemléletváltás nem pusztán szakmai, hanem intézményi kérdés is. A jelenlegi vízügyi rendszer elsősorban a víz elvezetésére, műszaki beavatkozásokra és kárelhárításra épült, miközben a Homokhátság problémája ma már elsősorban ökológiai és tájléptékű vízháztartási kérdés.

A kérdés nem a vízügyi mérnökök műszaki tudása – az kétségtelenül fontos –, hanem az, hogy egy alapvetően vízelvezetési logikára szervezett intézmény képes-e átállni a vízmegtartás és a természetes vízháztartás helyreállításának szemléletére.

Ehhez a hidrológiai és mérnöki tudás mellett elsődleges szerepet kell kapniuk az ökológiai, tájökológiai, talajtani és természetvédelmi szempontoknak. Az elmúlt évtizedekben a vízügyi ágazat erős intézményi pozíciót épített ki, miközben a független szakmai kontroll gyengült. A VITUKI megszűnésével a szakmai nézőpontok sokszínűsége és függetlensége is csökkent.

Ennek egyik példája az 1700 milliárd forintos Homokhátsági vízpótlási koncepció, amelynek költséghatékonyságát és ökológiai megalapozottságát az elégtelenül kis kapacitása miatt szélesebb szakmai vitának kellene megelőznie.

A megoldás ezért nem a vízügyi szakemberek lecserélése, hanem az intézményi gondolkodás átalakítása: a műszaki szempontok mellé nagyobb súllyal kell bevonni az ökológiai rendszerek működésének ismeretét.

Van-e esély intézményi szintű vízgazdálkodási reformra?

A reform elsősorban politikai és intézményi döntés kérdése. Ehhez azonban felül kell vizsgálni azt az uralkodó, régi szemléletet, amely szerint a vízgazdálkodás legfontosabb feladata a víz gyors elvezetése.

Egy vízhiányos térségben ma már a víz helyben tartása, a természetes vízháztartás helyreállítása kell, hogy legyen a cél. Ehhez szükség van a független szakmai kontroll erősítésére, valamint arra, hogy az ökológiai és tájgazdálkodási szempontok ne csak kiegészítő szerepet kapjanak.

A cél nem egy szakmai csoport leváltása, hanem annak biztosítása, hogy a döntések ne műszaki-infrastrukturális logika alapján szülessenek. Egy évtizedeken át vízelvezetésre optimalizált rendszer számára ugyanis nehéz felismerni, hogy egy elsivatagosodással veszélyeztetett térségben éppen a víz visszatartása válik elsődleges feladattá. Ami az emberi beavatkozás és kiépített művek nélkül eleve jól működött.

Amikor egy problémára a vízügyi megoldás megvalósul az mindig kotrógéppel történik. Aktuálisan a Velencei tónál is kotrógéppel „gyógyítják” az alacsony vízállást. 

Ez a közpolitikai rendszerek egyik alapvető problémája: ugyanaz az intézményi logika, amely egy problémát kialakított vagy fenntartott, önmagában ritkán képes annak teljes körű megoldására.

Nem vagyok biztos abban, hogy a szavakon túl bármi változna. Félek, hogy újabb beruházásokkal akarják az eddigi beruházások okozta károkat „kijavítani”, kotrás, gátak, tározók, csatornák zsilipek, beton, szivattyúk, vízkormányzás.

Az eredménye előre borítékolható… 

A talajvízszint emelkedése nélkül önmagában semmilyen felszíni vízpótlás nem lesz képes helyreállítani a természetes talajvíz–növényzet kapcsolatot.

Fotók: Kármán balázs

A Félsivataggá váló Kiskunság: évtizedes vízelvezetés árát fizeti a Homokhátság bejegyzés először Magyarország zöld hangja-én jelent meg.

A HungaroMet Budapestre elérhető adatsora alapján a modern mérések kezdete óta minden korábbinál intenzívebb volt mindkét idei extrém hőhullám – először egy 12 napos, majd egy 9 napos, de az előbbinél is intenzívebb hőhullámot kellett átvészelnünk idén nyáron. Szabó Péter (ELTE Meteorológiai Tanszék) rövid elemzésében két ábrával illusztrálja az egyre kiugróbb rekordmelegeket, melyek jelentős többlethalálozással is járnak.

Szerző: Szabó Péter, éghajlatkutató, az ELTE Meteorológiai Tanszékének doktorandusza

A cikk forrása a Másfélfok. A Zöld Hang a cikket a Másfélfok szerkesztősége engedélyével vette át.

Egyre több emberéletet fog követelni az extrém hőség, ha nem teszünk ellene

Idén júniusban 5 napon is megdőlt az országos napi melegrekord, júliusban 1 napon, augusztusban a hónap közepéig pedig már 3 napon. Mindezen események hőhullámokhoz kötődnek, melyek gyakorisága, hossza és intenzitása is növekszik a klímaváltozás következtében. Az országos tisztifőorvos által elrendelt harmadfokú hőségriadó kritériuma az, hogy a napi átlaghőmérséklet legalább 3 egymást követő napon legalább 27 °C-os legyen. Ilyenkor a nappali hőséget meleg éjszakák követik, így szervezetünk még ilyenkor sem tud regenerálódni.

Az országos átlag helyett az állomási adatok jobban érzékeltetik, hogyan jelenik meg a hőség a valóságban. Ehhez a HungaroMet adatbázisából a 20. század elejéig visszanyúló, homogenizált, vagyis a hibáktól megtisztított budapesti adatsort elemezzük. Egy hőhullámnál fontos, hogy hány napig tart, ám az egészségügyi hatások szempontjából az intenzitása még lényegesebb: mekkora a 27 °C-os napi átlag feletti hőösszeg a hőhullámos napok alatt. Ugyanezt a módszertant a HungaroMet-nél is alkalmazzák.

2026: soha nem volt még ilyen rossz a helyzet Budapesten

Jól látszik, hogy Budapesten sosem voltak még olyan hőhullámok, mint amilyeneket idén kétszer is át kellett élnünk. Az első június 20-án kezdődött és 12 napig tartott, a második július 30-án kezdődött és 9 napig tartott. Utóbbi rövidebb időtartama ellenére magasabb hőösszeget ért el, vagyis összességében még megterhelőbb volt. Mindkétszer melegebb volt a fővárosban, mint 2007-ben, a korábbi abszolút melegrekord idején. Az 1994-es hőhullám is 12 napig tartott, akárcsak az idei június végi, de közel sem volt olyan intenzív, mint az idei kettő. A 2024. júliusi ugyan a leghosszabb volt (13 napos), de 11%-kal kevésbé intenzív, mint az idei augusztus eleji.

Nem igaz, hogy régen is volt ilyen meleg

2022-ben már megvizsgáltuk, és 89%-os bizonyossággal állíthatjuk, hogy az emberi tevékenység felelős a hőhullámok gyakoriságának jelentős hazai növekedéséért. Vagyis egyáltalán nem igaz, hogy régen is hasonló gyakorisággal fordultak elő. Ha megnézzük Budapest 30 leghosszabb harmadfokú hőhullámát, az idősor jól mutatja a 20. század változékonyságát: több évtizedig néhány évente jelentkeztek kissé intenzív hőhullámok, volt egy hosszabb időszak, amikor hőhullámban szegények voltunk, majd 1990 után megjelent a klímaváltozás hatása. Az is jól látható, hogy igazán 2010 után váltak hosszúvá és intenzívvé a hőhullámok. Ha normalizáljuk az adatsort, kimutatható, hogy a hőhullámok intenzitása nagyobb mértékben növekedett, mint azok hossza – vagyis a szervezetnek egyre nehezebb elviselnie őket.

Eljött a szélsőségek kora? – Interjú Pongrácz Rita meteorológussal Akár 20%-kal növelheti a többlethalálozást egy intenzív hőhullám

A hőhullámokat az idősek, a kisgyermekek, valamint a szív- és érrendszeri betegségekkel élők viselik különösen nehezen: egy saját tanulmányunk szerint a 2015–2025-ös időszakban az intenzív hőhullámok idején nem azokban a megyékben volt a legnagyobb többlethalálozás, ahol a legtöbb hőhullám fordult elő. Ugyanezt a módszertant követve kimutatható, hogy a legmelegebb nyáron, 2024-ben a hőhullámok három hete alatt összesen mintegy 1300 fővel többen haltak meg, vagyis országosan közel 20%-os volt a többlethalálozás. Ez nagyon magas szám, amelyet fontos lenne csökkenteni. Ennek érdekében nemcsak egyéni védekezésre van szükség, hanem az országos és városi döntéshozóknak is lépniük kell: átfogó vagy felülvizsgált stratégiákat kell kidolgozniuk a hőségriadók idejére.

A cikk forrása a Másfélfok. A Zöld Hang a cikket a Másfélfok szerkesztősége engedélyével vette át.

Veszélyesek a hőhullámok, mégsem vesszük őket elég komolyan

A Soha nem volt még ennyire forró a fővárosi nyár bejegyzés először Magyarország zöld hangja-én jelent meg.

Mire Magyarországon lendületet vett az ESG-piac, az Európai Unió már a szabályok lazításán dolgozott. Az elmúlt években egymás után indultak az ESG-tanácsadói képzések, a vállalatok jelentős erőforrásokat fordítottak a fenntarthatósági jelentéstételre való felkészülésre, a tanácsadói és könyvvizsgálói piac pedig gyorsan reagált a várható kötelezettségekre. Az Omnibusz-csomag azonban új helyzetet teremtett. Az ESG szakirányon végzett közgazdászok és ESG szakértők jövőjéről kérdeztünk neves hazai szakembereket.

Az Európai Bizottság Omnibusz-csomagja jelentősen módosítja a vállalati fenntarthatósági jelentéstétel szabályait. Az új szabályok szerint elsősorban a 450 millió eurós nettó árbevételt  meghaladó és ezer főnél többet foglalkoztató nagyvállalatoknak kell fenntarthatósági jelentést készíteniük. A változtatások célja a vállalatok adminisztratív terheinek csökkentése és a jelentéstétel egyszerűsítése.

Hogy mindez hány magyar vállalatot érinthet, arra nem lehet egyszerűen válaszolni. A Központi Statisztikai Hivatal lapunk megkeresésére azt közölte, hogy 2023-ban és 2024-ben egyaránt 76 olyan gazdasági egység működött Magyarországon az SBS-módszertan szerint, amely több mint ezer munkavállalót foglalkoztatott, és éves árbevétele meghaladta a 450 millió eurót. Ez azonban nem tekinthető automatikusan a CSRD hatálya alá tartozó vállalatok számának, hiszen a tőzsdei jelenlét, a vállalatcsoporti besorolás és más szabályozási sajátosságok is befolyásolják, hogy egy társaság végül köteles lesz-e fenntarthatósági jelentést készíteni.

A helyzetet tovább bonyolítja, hogy Magyarországon két, egymással összefüggő, de eltérő célú szabályozás működik. Ásványi Katalin, a Corvinus Egyetem fenntarthatóságért felelős dékánja szerint a közbeszédben gyakran összemosódik az uniós CSRD szerinti fenntarthatósági jelentés és a magyar ESG-törvény szerinti ESG-beszámoló. Míg előbbi a vállalat környezeti és társadalmi hatásait, illetve a fenntarthatósági kérdések vállalatra gyakorolt hatását mutatja be, az ESG-beszámoló elsősorban a fenntarthatósági célú átvilágítási kötelezettségek teljesítéséről ad számot.

Sok képzés, kevés ESG-szakértő állás

Az elmúlt két évben látványosan bővült az ESG-oktatás Magyarországon. A Vállalkozói Információs Portál adatai szerint jelenleg 14 intézmény kínál ESG-tanácsadói képzést, miközben országos szinten nincs nyilvánosan elérhető adat arról, hány ESG-tanácsadó dolgozik Magyarországon.

A Corvinus 2025 februárjában indította saját ESG-tanácsadói programját. Az első évben kiemelkedő volt az érdeklődés, részben a jogszabályi átmeneti rendelkezések miatt, jelenleg félévente 25–30 hallgató vesz részt a képzésben. Az egyetemen eddig két évfolyam végzett, összesen közel 160 szakember.

A képzési piac bővülése ugyanakkor egyelőre nem jelenik meg hasonló erővel az ESG-szakemberek iránti közvetlen munkaerőpiaci keresletben. Czelleng Arnold, a TQ Consulting ügyvezetője szerint azonban önmagában az „ESG-szakértő” elnevezésű állások száma félrevezető lehet.

„Jelenleg valóban kevés az önálló ESG-szakértő megnevezéssel meghirdetett állás, és a szabályozási bizonytalanság is kivárást okoz. Közben viszont ezek a feladatok már megjelennek a beszerzésben, az EHS-ben, a compliance-ban, a pénzügyben, a kockázatkezelésben, a belső auditban és az adatmenedzsmentben.”

Szerinte ezért az ESG-piac munkaerőigényét sem feltétlenül a klasszikus ESG-pozíciók száma mutatja majd meg.

„Nem feltétlenül több beszámolóíróra lesz szükség, hanem olyan szakemberekre, akik egyszerre értik a jogszabályt, a vállalati folyamatokat, a beszállítói kockázatokat és az auditálható adatkezelést. Rövid távon szerintem visszafogott maradhat a kereslet, középtávon viszont növekedni fog. Nem feltétlenül ESG néven, hanem azért, mert a megfelelés mögötti munka egyre több vállalathoz jut el.”

A kötelezettség szűkül, az adatigény nem tűnik el

Az Omnibusz-csomag ugyan szűkíti a közvetlenül jelentéstételre kötelezett vállalatok körét, Ásványi Katalin szerint ebből nem következik, hogy a kisebb cégek számára megszűnne az ESG jelentősége.

„A nagyvállalatok, a bankok, a befektetők és a nemzetközi üzleti partnerek a jövőben is kérhetnek fenntarthatósági adatokat. Egy beszállító attól még, hogy nem kötelezett CSRD-jelentés készítésére, ugyanúgy kaphat ESG-kérdőívet a vevőjétől. A hiteles adatok ezért továbbra is versenyelőnyt jelenthetnek.” (2027. június 30-ig azonban mikro- és kisvállalkozástól ESG-adatszolgáltatás nem kérhető – a szerk.)

Czelleng Arnold szerint éppen az ellátási lánc miatt érdemes különválasztani a jelentéstételi és az átvilágítási kötelezettségeket. Míg a CSRD elsősorban a fenntarthatósági teljesítmény közzétételéről szól, az átvilágítási követelmények a beszállítók adataira, nyilatkozataira és kockázataira is kiterjednek.

„Vagyis attól, hogy egy kisebb vállalkozás közvetlenül nem jelentésköteles, az ESG-feladatok még elérhetik az ellátási láncon keresztül.”

A közvetlenül kötelezettek körének szűkülése így elsősorban a jelentéskészítésre épülő piacot érintheti.

„A kizárólag riportírásra épülő tanácsadói kereslet valóban mérséklődhet. Ha innen nézzük, rövid távon van visszaesés. Én viszont nem gondolom, hogy ebből az ESG-piac egészére lehet következtetni. Inkább azt látom, hogy a feladatok a jelentéskészítésből egyre inkább a vállalati működésbe, különösen az ellátási láncba épülnek be” – vélekedik Czelleng Arnold.

Ez egyben azt is jelenti, hogy az ESG-munka egyre kevésbé merül ki kérdőívek kitöltésében és jelentések elkészítésében. A beszállítói kört fel kell mérni, kockázati szempontok szerint értékelni, a feltárt problémákra intézkedéseket kell kidolgozni, és az eredményeket vissza kell csatolni a vállalat saját kockázatkezelési folyamataiba.

„A szoftver nem helyettesíti a módszertant, az adatminőséget, a felelősségi rendszert, a beszerzés és a compliance együttműködését vagy az intézkedések nyomon követését. Az ESG ezért nem egyszerűen informatikai termék vagy egyszeri jelentés, hanem irányítási rendszer.”

A könyvvizsgálói piac is átalakul

Hasonló változást várnak a könyvvizsgálói piacon is. A PwC ESG-szakértői – Hatta Anita cégtárs, valamint Nádasy Bernadett és Pákozdi Sándor menedzserek – szerint a jelentéstételre kötelezett vállalatok körének szűkítése rövid távon mérsékelheti a kötelező megfeleléshez kapcsolódó ESG-tanácsadási és bizonyossági szolgáltatások iránti keresletet. Elsősorban azoknál a társaságoknál várható lassulás, amelyek kizárólag a jogszabályi kötelezettségek miatt kezdtek ESG-projektekbe.

A szakértők ugyanakkor arra számítanak, hogy a hangsúly fokozatosan eltolódik a formális megfelelésről az adatok megbízhatósága felé.

„Ha a szabályozás egyszerűsödik vagy egyes szereplők számára halasztódik, attól még a befektetők, a finanszírozók és az üzleti partnerek továbbra is megbízható fenntarthatósági adatokat várnak el. Emiatt a könyvvizsgálók feladata nem csupán a formális megfelelés ellenőrzése lesz, hanem az ESG-adatok megbízhatóságának és következetességének vizsgálata is.”

A szabályozás egyszerűsítése így szerintük inkább újrapozicionálja, mintsem feleslegessé teszi ezt a munkát. Kevesebb lehet a tisztán kötelező jellegű megbízás, miközben felértékelődhetnek a megbízható adatokkal, a belső kontrollokkal és a fenntarthatósági információk üzleti felhasználásával kapcsolatos szolgáltatások.

A képzéseknek is alkalmazkodniuk kell

Ásványi Katalin szerint az Omnibusz a képzések fókuszát is átrendezi: a puszta jelentéstételi megfelelés helyett felértékelődik a stratégiai gondolkodás, az adatkompetencia, a beszállítói láncok kezelése és a vállalati működés hosszú távú ellenálló képessége.

„Ma már nem elég azt megtanítani, hogyan kell egy jelentést elkészíteni. Sokkal fontosabb, hogy a hallgatók megértsék, miként lehet egy vállalatnál fenntarthatósági rendszert kialakítani, hogyan kell kezelni a beszállítói adatkéréseket, hogyan lehet karbon- és egyéb ESG-adatokat gyűjteni, és ezeket hogyan lehet a vállalati döntéshozatal részévé tenni.”

A Corvinus képzésében ezért az ágazatspecifikus megközelítés, a változásmenedzsment, a számviteli és pénzügyi összefüggések, valamint a társadalmi fenntarthatóság is szerepet kap.

A résztvevők jelentős része ráadásul vállalati támogatással érkezik, különösen akkor, ha a munkáltatónak konkrét ESG-, compliance-, beszállítói adatszolgáltatási vagy kockázatkezelési feladatai vannak. Ez arra utal, hogy az ESG-tudás iránti vállalati igény nem feltétlenül önálló ESG-szakértői állások formájában jelenik meg.

A szabályozási fordulat tehát valóban szűkebb piacot hozhat azok számára, akik az ESG-t elsősorban jelentéskészítésként tanulták meg. A szakértők véleménye alapján azonban maga a tudás nem válik feleslegessé: egyre inkább a beszerzésbe, a pénzügybe, a compliance-ba, a kockázatkezelésbe, az auditba és az adatmenedzsmentbe épülhet be. A kérdés így kevésbé az, hogy lesz-e szükség ESG-szakemberekre, mint inkább az, hogy milyen munkakörben és milyen tudással lesz rájuk szükség.

A Mi lesz a sok ESG szakemberrel? bejegyzés először Magyarország zöld hangja-én jelent meg.

Egy új klímatörvény nemcsak arról dönt, mennyivel csökkentse Magyarország a kibocsátását, hanem arról is, honnan lesz pénz az ehhez szükséges beruházásokra. Gyura Gábor, a Magyar Fenntartható Befektetési és Pénzügyi Egyesület igazgatója szerint ehhez a költségvetési szabályoktól a bankokon és az állami pénzügyi intézményeken át egészen a vállalati beruházásokig a teljes finanszírozási rendszert össze kell hangolni a klímacélokkal. A civil klímatörvény-tervezet többek között kiszámíthatóbb állami klímaköltésekkel, éghajlatvédelmi alappal, vállalati átállási tervekkel és a pénzügyi szereplők szorosabb együttműködésével teremtene ehhez kereteket.

Szerző: Gyura Gábor, a Magyar Fenntartható Befektetési és Pénzügyi Egyesület igazgatója

A cikk forrása a Másfélfok. A Zöld Hang a cikket a Másfélfok szerkesztősége engedélyével vette át.

Egy hiteles klímatörvény nem csupán az üvegházhatású gázok kibocsátásáról, a kibocsátáscsökkentési célokról vagy éppen a klímaalkalmazkodásról szól. Ugyanilyen fontos kérdés, hogy milyen pénzügyi és költségvetési kereteket teremt a klímacélok megvalósításához, milyen víziója van a zöld gazdaságról, a bankok és egyéb pénzügyi szervezetek szerepéről. A kormányzati nyilatkozatok szerint hamarosan társadalmi egyeztetés kezdődik az új klímatörvényről – ehhez pedig érdemes a pénzügyi témákat is körbejárni.

A civil szervezetek több hónapos előkészítő munkájának eredményeként elkészült egy alapos és igen részletes klímatörvény-tervezet, amelyet a kormányzat saját nyilatkozatai szerint is kiindulási alapként kíván felhasználni a később az Országgyűlés elé kerülő törvényjavaslat kidolgozásához. A cikk írásakor ez tekinthető a vita alapdokumentumának, ebből érdemes kiindulni.

Ha kifejezetten a pénzügyi dimenzióra fókuszálunk, négy kérdéskör érdemel kiemelt figyelmet: mit teszünk a közpénzekkel, mi a bankrendszer és a többi pénzügyi szervezet szerepe és felelőssége, miként ösztönözzük a magánberuházásokat, és végül, hogy az egész „ökoszisztéma” hogyan működik együtt. Ezeket vesszük végig az alábbiakban – ám fontos tudnunk, hogy a civil koncepció ennél sokkal több témát fed le. A teljesebb áttekintést ebben a cikkben olvashatjuk.

Első kérdés: legyőzheti-e a klímaátállás a fiskális alkoholizmust?

Az első és talán legfontosabb kérdés, hogy megjelennek-e a klímacélok a költségvetési és fiskális szabályok között? Egy klímatörvény akkor tud valódi hatást gyakorolni a gazdaságra, ha nemcsak célokat fogalmaz meg, hanem azok finanszírozásának kereteit is beépíti az államháztartás működésébe.

Itt a szabályozás megfogalmazhat keretelveket (például az adópolitika klímapolitikával való harmonizálásáról, ami a civil javaslatokban is megjelenik), de az igazán fontos kérdés, hogy tud-e a költségvetési kiadásokra is érdemi „garanciális” szabályokat adni.  A civil javaslat talán legfontosabb eleme szerint a klímasemlegesség megvalósításáig az éghajlatpolitikai célú kiadások összege nem lehetne kevesebb, mint a megelőző költségvetési évben e célra fordított összeg reálértéke. Noha arról lehet (és talán kell is) vitatkozni, hogy ez az egyszerű szabály így hatásos lehet-e, de a cél érthető. Ne lehessen könnyen „lespórolni” a klímakiadásokat, ami azért fontos, mert a politika mindig késztetést érezhet arra, hogy a több évtizedes éghajlatvédelmi folyamatban valami más, sürgetőbbnek vagy populárisabbnak látszó célra átcsoportosítson.

Hasonló elvű, de nem a klímavédelemmel foglalkozó keretszabályok már jópár éve léteznek a költségvetésre az ún. fiskális alkoholizmus ellen: amíg a bruttó államadósság meghaladja a bruttó hazai termék (GDP) 50 százalékát, az Országgyűlés olyan központi költségvetést köteles elfogadni, amely az adósság-GDP arány csökkenését biztosítja. Ezt a szabályt konkrétan az Alaptörvénybe írták, tanulva a már 2010 előtti visszatérő jelenségből, hogy a kormányok – és ez nemcsak magyar jelenség – képtelenek leszokni a tartós túlköltekezésről és a folyamatos eladósodásról. Hasonló szabályalapú megoldás a monetáris politika esetében az árstabilitási cél explicitté tétele, mely a kamatdöntéseket vezérli.

Számtalan analógia van tehát a gazdaságban – a lényeg, hogy ha van egy átfogó össztársadalmi szükséglet, mely hosszútávú és folyamatos, konzisztens odafigyelést igényel, akkor kellenek a szabályok, hogy ténylegesen minden évben kellő mértékben „költsünk” a klímavédelemre.

Csináljunk-e klímavédelmi alapot?

Az éves költségvetési előterjesztésekre vonatkozó szabályokhoz képest további lehetőség, ha „intézményesítjük” is az állami klímaköltéseket. A civil javaslatok talán legérdekesebb eleme egy új Nemzeti Éghajlatvédelmi Alap létrehozása. Első hallásra ez akár új állami pénzalapnak, új bürokratikus intézménynek is tűnhet, valójában azonban a javaslat logikája egészen más. Nem új adók vagy új költségvetési kiadások létrehozásáról van szó, hanem arról, hogy a már ma is létező, jelentős részben uniós szabályok alapján klímacélokra fordítandó bevételek – például a kibocsátási egységek árveréséből származó források – egy átlátható, dedikált finanszírozási csatornába kerüljenek. A javaslat szerint ezzel könnyebben nyomon követhetővé válna, hogy Magyarország ténylegesen mennyit és mire fordít éghajlatvédelmi célokra.

Egy ilyen alapnak gyakorlati előnyei is lehetnek. A klímavédelmi beruházások – legyen szó árvízvédelmi fejlesztésekről, vízmegtartó beruházásokról, energiahatékonysági programokról vagy természet-helyreállításról – jellemzően több éves projekteket jelentenek. Ezek finanszírozását nehéz kizárólag az éves költségvetési ciklusokhoz igazítani. Egy dedikált klímaalap lehetőséget teremthet arra, hogy a források több éven keresztül is rendelkezésre álljanak, miközben kedvezményes hitelekkel, garanciákkal vagy vissza nem térítendő támogatásokkal is segítheti a beruházásokat. Ez kiszámíthatóbbá teheti a finanszírozást, és megkönnyítheti annak igazolását is, hogy az uniós klímaforrásokat valóban az előírt célokra használta fel Magyarország.

A jó hír az, hogy a „klímaköltségvetések” kapcsán semmiképp nem „nulláról” indulna a munka. Az Államadósság Kezelő Központ a korábbi zöld állampapírok kapcsán, illetve a Pénzügyminisztérium (jogelőd tárca) stábja már készített a 2026. évi költségvetéshez „zöld” átvilágítást, azaz a kiadások besorolásában vannak alapjaink.

Második kérdés: hogyan mobilizáljuk a pénzügyi rendszert?

A költségvetésen túl azonban ugyanolyan fontos, hogy a bankrendszer, a befektetési alapok, nyugdíjpénztárak és egyéb pénzügyi alszektorok összességében százezermilliárd forintos nagyságrendű mérlegét is „megmozgassuk”. A törvénynek ehhez korrekt, teljesíthető, de ambiciózus elvárásokat és hozzájuk tartozó ösztönzőket érdemes a pénzügyi intézmények felé megjelenítenie.

A civil javaslat ezen a ponton két irányból próbálja mozgósítani a pénzügyi rendszert. Egyrészt az állam saját gazdaságfejlesztési eszközeit állítaná a klímaátállás szolgálatába: kedvezményes hitelekkel, garanciákkal, tőkebefektetésekkel, zöld kötvénykibocsátások támogatásával és fenntartható közbeszerzésekkel segítené a zöld beruházásokat. Másrészt általános elvárásokat is megfogalmaz a pénzügyi intézmények felé: mérjék fel finanszírozási tevékenységük éghajlati hatásait és kockázatait, részesítsék előnyben a környezeti szempontból fenntartható beruházásokat, és tegyék közzé zöld finanszírozási tevékenységük legfontosabb adatait.

Ez alapvetően jó irány, de a törvény kialakításában alaposan át kell majd gondolni a részleteket. A kockázatok azonosítása, a transzparencia erősítése vagy a zöld beruházások kedvezőbb feltételek mellett történő finanszírozásának ösztönzése jól illeszkedik a pénzügyi szabályozás elmúlt években kialakult új logikájához. Már most is számos ilyen szabály van az uniós (ún. CRR-CRD) ESG szabályozásban, illetve az MNB Zöld Programjában. A kihívás éppen az, hogy a létező, hasonló szabályokat hogyan lehet „okosan” továbbfejleszteni.

Külön figyelmet érdemelnek az állami tulajdonú vagy állami irányítás alatt álló fejlesztési, exportfinanszírozási és garanciaintézmények. Ha a Magyar Fejlesztési Bankra (MFB) vagy éppen az Eximbankra gondolunk, akkor valóban erősíthető a mandátumuk. Noha mindkét bank kialakított zöld finanszírozási programokat az elmúlt években, az új szabályozás akár prioritásként is kiemelhetné a klímavédelmi- és egyéb zöld beruházási célokat, hasonlóan sok nyugati példához.

Ennek jelentősége nem pusztán abban áll, hogy az állami intézmények több zöld projektet finanszíroznának. Fejlesztési banki és garanciaeszközökkel az állam olyan beruházások kockázatát is csökkentheti, amelyek tisztán piaci alapon még nem, vagy csak túl drágán jutnának forráshoz. Egy jól kialakított konstrukció így nem helyettesíti, hanem bevonzza a kereskedelmi bankokat és a magántőkét: az állam viseli a kockázat egy részét, a piac pedig biztosítja a finanszírozás nagyobb hányadát. Ebben az értelemben az MFB, az Eximbank és a Garantiqa, valamint a többi garanciaszervezet szerepe a klímaátállásban elsősorban katalizátori lehet.

Harmadik kérdés: na de ki fog itt beruházni?

Bármilyen támogató is a pénzügyi rendszer, a zöld hitelkínálatnak találkoznia kell a finanszírozási kereslettel is. Az emissziók nagy része a reálgazdaságban „történik”: a nagyvállalatok, kis- és középvállalatok gazdasági tevékenysége, vagy éppen a háztartások energiafogyasztása kapcsán. Az emissziók csökkenésének egyik legfontosabb része pedig, hogy beruházásokkal, például elektrifikációval vagy – az épületek kapcsán – szigeteléssel zöldítsünk. Ez a beruházási igény kell hogy kiszolgálva legyen az állami és a pénzügyi rendszer forrásainak valamilyen kombinációjával. De hogyan jutunk el ide?

A civil javaslat erre elsősorban a vállalati átállási tervekben látja a választ. A nagyobb vállalatoknak fel kellene mérniük saját éghajlati hatásaikat és kockázataikat, majd ezek alapján konkrét dekarbonizációs célokat, intézkedéseket és beruházási igényeket tartalmazó tiszta átállási tervet kellene készíteniük. Ez pénzügyi szempontból azért fontos, mert az általános klímacélokat lefordítja vállalati projektekre: megmutatja, milyen technológiacserére, energiahatékonysági fejlesztésre, elektrifikációra vagy éppen új termékek bevezetésére van szükség, és ezekhez mekkora finanszírozást kell mozgósítani.

Egy jól elkészített átállási terv így nemcsak vállalatirányítási vagy jelentéstételi dokumentum, hanem a bankokkal és befektetőkkel folytatott párbeszéd alapja is lehet. A finanszírozó számára sokkal értékelhetőbb egy számszerűsített beruházási program, mint egy általános nettó zéró vállalás. A javaslat ennek megfelelően elő is írná, hogy a tervek mutassák be az átálláshoz szükséges beruházásokat és finanszírozási megoldásokat, valamint a vezetés felelősségét a végrehajtásban.

Miközben az átállási tervek a javaslat legfontosabb, potenciálisan leghatásosabb eszközei közé tartoznak, körültekintően kellene kialakítani a részletes követelményeket. Az uniós ún. Omnibus-szabályozás miatt ugyanis az EU épp nemrég lépett vissza attól az elképzeléstől, hogy kötelezővé tegye ezeket a terveket. Nemzeti hatáskörben persze ettől még léphetünk, és kellene is lépni, mivel hazánkban sajnos rendkívül alacsony azon cégek aránya, amelyek önként tettek volna nettó zéró klímavállalást, pláne azoké, amelyek készítettek is hiteles átállási tervet.

Negyedik kérdés: kell egy csapat?

Végül az utolsó kérdés az intézményi rendszer. Milyen szerepet kap a pénzügyekért felelős minisztérium, a klímapolitikáért felelős tárca, a Magyar Nemzeti Bank és a pénzügyi szektor? Létrejön-e olyan koordinációs mechanizmus, amely rendszeres párbeszédet biztosít a pénzügyi rendszer és a reálgazdaság szereplői között?

A civil javaslat egyik újdonsága e téren egy Klímafinanszírozási Tanács létrehozása lenne. A testületben helyet kapna a pénzügyi piacok szabályozásáért felelős minisztérium, a klímapolitikáért felelős tárca, a gazdaságfejlesztésért felelős minisztérium, valamint a Magyar Nemzeti Bank, munkájába pedig bevonnák a bankok, biztosítók, befektetési szolgáltatók, vállalkozások és egyéb szakmai szervezetek képviselőit is. Feladata nem új támogatási programok működtetése lenne, hanem annak folyamatos értékelése, hogy rendelkezésre állnak-e a klímacélok megvalósításához szükséges pénzügyi források, megfelelően működnek-e a finanszírozási piacok, és szükség esetén milyen szabályozási vagy szakpolitikai változtatásokra lenne szükség.

Ez talán kevésbé látványos eleme a tervezetnek, hosszabb távon mégis az egyik leghasznosabb lehet. A zöld átállás nem egyetlen minisztérium vagy intézmény feladata: egyszerre érinti a költségvetést, a bankrendszert, a tőkepiacokat, a vállalatokat és az önkormányzatokat. Ha ezek a szereplők csak időszakosan, egymástól elszigetelten dolgoznak, könnyen előfordulhat, hogy a finanszírozási kínálat és a beruházási igények nem találkoznak. Egy állandó egyeztetési fórum – pláne, ha egy kis szakmai stáb is támogatja – segíthet abban, hogy a szabályozás a gyakorlatban is működjön, és a klímapolitikai célok valóban finanszírozhatóvá váljanak.

A cikk forrása a Másfélfok. A Zöld Hang a cikket a Másfélfok szerkesztősége engedélyével vette át.

A Az új klímatörvénynek a pénzügyi rendszert is mozgósítania kell bejegyzés először Magyarország zöld hangja-én jelent meg.

Felmérte rendszeres látogatói körében a Magyar Zene Háza, hogy igényelnének-e a Dózsa György úti Múzeum Mélygarázs és a koncerthelyszín közötti 500-600 méteres szakaszra (5-8 perc gyalog) elektromos autós személyszállítást. Elkezdtünk az ötletnek utánajárni, és egyre több (megválaszolatlanul maradt) kérdésünk támadt.

A kérdőíves felmérés egészen pontosan arra kíváncsi, hogy ha elektromos kisautó segítené az eljutást a Zene Házához, akkor azt igénybe venné-e a kérdezett, például rossz idő esetén, idősebb családtaggal és/vagy kisgyermekkel érkezéskor, esti program esetén, vagy ha mozgásában korlátozott lenne. Amikor az elképzelés részleteit firtató kérdéseinket elküldtük a Zene Házának, azt a választ kaptuk, hogy az eredmények értékelése folyik, és hogy ősztől kipróbálják ezt a szolgáltatást, „azoknál a kiemelt programoknál, amelyekre elsősorban az idősebb korosztályt várják”.

Az első érdekesség, amibe botlottunk, az, hogy a Városliget Zrt., a Liget Projekt – benne a Magyar Zene Háza – gazdája, a terület vagyonkezelője és üzemeltetője, nem tud a terv őszi kipróbálásáról. Holott a 2013. évi városligeti törvény adta felhatalmazással egy ilyen szolgáltatást neki kellene engedélyeznie, megvalósítania és menedzselnie.

A Városliget Zrt. kommunikációs igazgatójától, Kurcz Adrienntől azt a választ kaptuk, hogy jelenleg is biztosítanak ilyen szolgáltatást 2 db elektromos kisbusszal, amennyiben a Zene Háza igényli a rendezvényéhez, menetrendszerű járat azonban nincs a parkoló és a Zene Háza között. Az elektromos kisautó-szolgáltatás tervéről pedig nem tudnak.

Elküldtük kérdéseinket a Zene Háza kommunikációs osztályának, rákérdeztünk többek között arra is, hogy ha ilyen közel a kipróbálás ideje, akkor vajon megvan-e a kisautók közlekedésére a hatósági, vagyonkezelői engedély is? Nem világos, hogy ezek egyénileg bérelhető járművek lennének, vagy taxiként működnének, illetve, hogy ingyenes vagy fizetős szolgáltatásként, egyes programokhoz kötődően lehetne ezeket igénybe venni, vagy a mélygarázs folyamatos szolgáltatásaként? Közel egy hónapja elküldött kérdéseinkre egyelőre nem kaptunk választ.

Torzóban maradt a Liget Projekt

Menetrendszerű járat erre az 500 méteres szakaszra nyilvánvalóan túlzás volna. Pláne, hogy annak idején a Városligetbe tervezett kulturális negyed ellenzőinek legfőbb érve éppen az volt, hogy Budapest első számú közparkjába nem kellene forgalomvonzó kulturális létesítményeket telepíteni. Ez mégis megtörtént, bár részlegesen, így az eredetileg a projekt részeként tervezett közlekedési változtatások – amelyek közt szerepelt egy belső ligeti shuttle-rendszer, vagyis az épületek közötti átközlekedés megkönnyítését szolgáló elektromos buszjáratok működtetése – szintén csak hellyel-közzel valósultak meg. Miután sem a Nemzeti Galéria, sem a Városligeti Színház rekonstrukciója, sem a Közlekedési Múzeum (a későbbi elképzelés szerint a Magyar Innováció Háza) nem készült el, nem volt mit mivel összekötni.

A megépült intézmények rendelkezésére álló közösségi közlekedési lehetőségek így is nagyjából kielégítőek, egyedül a Zene Háza esik kicsit távolabb, ám így is elérhető. Gyalogló távolságra van négy zéró emissziós megoldás: három trolijárat közeli megállója, és a kisföldalatti a Hősök terénél. Utóbbitól is mindössze negyed órányi gyalogúton lehet kényelmes tempóban eljutni a Magyar Zene Házába vagy a Néprajzi Múzeumba. Aki mégis autóval érkezik, és a Múzeum Mélygarázsban parkol, az akadálymentesen sétálhat az árnyas parkban 500 métert.

De akkor minek kellenek a Zene Háza által próbára bocsátani kívánt elektromos kisautók? Az ötletet esetleg a Liget Budapest Projekt tíz évvel ezelőtti shuttle-rendszerének terve ihlette. (Ennek körvonalait egy 2016-os tanulmányban lehet felfedezni, amely többek között kitért a közlekedési rendszerek átalakításának lehetőségeire is, sok egyéb mellett.)

Hivatalos tájékoztatás híján megpróbáltuk elképzelni, milyen is lehetne egy olyan elektromos járműszolgáltatás, amely a mélygarázst igénybe vevő látogatókat kiszolgálná? Mondjuk így: leparkol a vendég a Múzeum Mélygarázsban, fölliftezik a felszínre, ahol a kijárat közelében áll néhány elektromos jármű, benne sofőrrel, aki megkérdezi, hova lesz a menet, talán bizony a Magyar Zene Házába? Ha a válasz igen, és van rá igény, 2-3 perc alatt a főbejárathoz gurul. A zenei program után ugyanígy visszafelé is működhetne a dolog, előzetes foglalás nélkül. Kérdés, hogy ez a jegyhez járó és opcionálisan igénybe vehető, vagy fizetős szolgáltatás lenne?

És ki ülne a volánnál?

Jelentős lehet tehát a különbség a Liget Projekt új létesítményeinek összekötésére 2016-ban tervezett shuttle buszközlekedés és az elektromos kisautók tíz évvel későbbi ötlete között. Utóbbi az eredeti nagyobb léptékű Liget-mobilitási koncepció leszűkített, pilot jellegű változata lehet. Mivel a Liget Projekt nem épült meg, az egész rendszer utasforgalmi logikája megváltozott. Az eredeti feladvány az volt, hogyan lehet több százezer látogató mobilitását rendszerszinten megoldani egy új kulturális negyedben? A mai kérdés azonban már csak az: hogyan segítsünk néhány speciális helyzetben lévő látogatónak a mélygarázsból eljutni a Zene Házába?

A választ nehezíti, hogy a Városliget különleges jogállású terület. Egy ilyen szolgáltatáshoz szükség van a vagyonkezelő Városliget Zrt. jóváhagyására az útvonal kijelöléséhez, a közlekedési rend elfogadásához. A közlekedésbiztonsági szabályozásnak ki kell terjednie arra, hogy a járművek hol haladhatnak, milyen sebességgel, mikor van elsőbbsége a gyalogosnak. Különös tekintettel arra, hogy a Városliget alapvetően rekreációs, gyalogos dominanciájú tér.

Nem tudjuk, hogy a terv szerint a járművet az utas maga vezetné – mint mondjuk egy Bubi-kerékpárt, egy Limót, egy elektromos rollert – vagy sofőr vinné az utasokat, akár egy taxi. Előbbi esetben egy utazás a Zene Házáig már több parkolási szolgáltatásnál, már érintené a Városliget belső közlekedési rendjét is. Vajon a kisautók felmehetnének-e például a Városliget sétányaira? A Városliget belső része jellemzően gyalogos övezet, ahová csak külön engedéllyel hajthatnak be üzemeltetői, szolgálati járművek. Felvetődnének közlekedésrendészeti kérdések, új biztonsági és felelősségi szabályok kidolgozására, kockázatértékelésre (gyalogosok és járművek együttélése) volna szükség.

Nehéz megkerülni a kérdést, hogy miért merülhetett fel egyáltalán ez az ötlet? Cél lehet a Múzeum Mélygarázs kihasználtságának növelése, az idősebb és mozgásukban korlátozott koncertlátogatók kiszolgálása, illetve akár egy új, fizetős prémium szolgáltatás kialakítása. De akár az is eszünkbe juthat, hogy egy Városligeten belüli mikromobilitási szolgáltatás előkészítése zajlik, üzleti megfontolásból.

Bár a Zene Háza válaszából a kipróbálás terve nagyon is konkrétnak tűnik, nincs nyoma annak, hogy beszereztek volna elektromos kisautókat, nem találtunk releváns álláshirdetéseket, nyilvános költségvetési sort erre vonatkozóan. A látogatóknak címzett kérdések alapján az ötlet leginkább egy látogatói mobilitási szolgáltatás üzleti tesztelésének tűnik.

Mit szól mindehhez a Főváros?

Kétségkívül sok problémát vetne föl a szolgáltatás, ha a bérlők által vezethető kisautóként szeretnék üzemeltetni. (Baleset, lopás, kár, vezetői jogosultság, stb.) Nem véletlenül nehéz hasonló külföldi példát találni. Washingtonban például a National Mall külön szigorúan szabályozza a kis járművek, golfkocsik és egyéb mobilitási eszközök használatát a történelmi parkterület védelme érdekében. Nagy parkok, botanikus kertek – például a Heritage Museums & Gardens – esetében elektromos transzportkocsikat használnak, elsősorban mozgásukban korlátozott látogatók segítésére, kijelölt pontok között.

A Városliget egyik alapelve az volt, hogy a park belsejéből kiszorítsák az autóforgalmat, a parkoló autókat mélygarázsba vigyék. A mélygarázs és az intézmények közötti kapcsolat ezért kulcskérdés. A Magyar Zene Házánál a parkolóhely és az épület közti pár száz méteres távolság problémáját egy ilyen kis elektromos jármű valóban megoldaná.

Megkérdeztük a főváros Főpolgármesteri Hivatalát is az ügyről, válaszukat változtatás nélkül közöljük:

„A Liget Budapest Projekt keretében megvalósult Magyar Zene Háza szolgáltatásaival kapcsolatos kérdésekben a Főváros még nem illetékes, az az állami Városliget Zrt. hatáskörébe tartozik.

A felvetés egy a sok-sok indok és érv közül, ami miatt a Városligetnek vissza kell kerülnie az államtól Budapesthez. Ha ez megtörténik, a Fővárosnak lehetősége lesz a kérdésben rögzített szolgáltatással kapcsolatos környezetvédelmi aggályok alapos vizsgálatára is, ezek alapján pedig álláspontja kialakítására.”

A Elektromos kisautók jelenhetnek meg a Városligetben – a park üzemeltetője nem tud a tervről bejegyzés először Magyarország zöld hangja-én jelent meg.

Az új klímatörvény tartalma nem pusztán politikai döntés kérdése: alkotmányjogi, emberi jogi és nemzetközi jogi követelmények is meghatározzák, milyen szabályokat kell tartalmaznia. Dr. Sulyok Katalin, a Durham University docense, az ELTE Állam- és Jogtudományi Karának magántanára, a civil klímatörvényt kidolgozó jogászi munkacsoport tagja tíz olyan minimumkövetelményt foglal össze, amelyek nélkül az új szabályozás jogilag aggályos maradhat. Ezek közé tartoznak a kötelező kibocsátáscsökkentési célok, a karbonköltségvetés, az alkalmazkodás, a természeti tőke védelme, valamint a társadalmi ellenőrzés és a végrehajthatóság garanciái.

Szerző: Dr. Sulyok Katalin, a Durham University docense, az ELTE Állam- és Jogtudományi Karának magántanára, a civil klímatörvényt kidolgozó jogászi munkacsoport tagja

A cikk forrása a Másfélfok. A Zöld Hang a cikket a Másfélfok szerkesztősége engedélyével vette át.

Az Alkotmánybíróság 2026. június 30-i hatállyal megsemmisítette a 2020. évi klímatörvény 2030-as célszámát, és az Országgyűlést ambiciózusabb szabályok megalkotására hívta fel. Civil szervezetek kezdeményezésére és széles körű egyeztetésével el is készült egy közel 60 oldalas tervezet az új törvény tartalmáról (aminek tartalmát ebben a korábbi írásomban mutattam be). Ezzel párhuzamosan az Országgyűlés is felvette jogalkotási menetrendjére az új klímatörvény megalkotását, és a Kormány bejelentette, hogy várhatóan novemberben el is fogadja az új törvényt, amelynek előkészítésénél figyelembe veszik a civil tervezetet is.

De vajon mi az a minimális szabályozási tartalom, aminek mindenképp benne kell lennie a Kormány által előkészített új törvényben? Az alábbiakban bemutatom azt a tíz legfontosabb kérdést, amelyek szabályozása Magyarországnak nemzetközi jogi, emberi jogi illetve alkotmányjogi kötelezettsége, azaz ezeknek mindenképp szerepelnie kell az új törvényben ahhoz, hogy az megfeleljen a nemzetközi egyezményekből, a szokásjogból, továbbá az Emberi Jogok Európai Egyezményéből fakadó jogi követelményeknek.

A nemzetközi jog és az alkotmányjogi követelmények forrásai

Az első kézenfekvő mérce maga az alkotmányos mulasztást megállapító 5/2025. (VI. 30.) AB határozat. Ebben az Alkotmánybíróság (AB) kimondta, hogy a 40%-os 2030-as mitigációs célszám sérti a visszalépés tilalmát, továbbá, hogy az államnak a jövő nemzedékek érdekeit is védenie kell a törvényben a public trust doktrína alapján, valamint az állam éghajlatvédelmi vállalásait a klímatudomány eredményeire kell alapítania. A 2020. évi klímatörvény ugyanis egy helyen sem utalt a tudományos bizonyítékok relevanciájára.

A másik fontos emberi jogi mérce az Emberi Jogok Európai Bíróságának (EJEB) Verein KlimaSeniorinnen Schweiz és társai v. Svájc ügyben hozott 2024-es ítélete, amiben az EJEB egy sor konkrét tevőleges állami kötelezettséget fogalmazott meg a nemzeti klímatörvényekkel kapcsolatosan, különös tekintettel a kibocsátáscsökkentés kérdésére, amelyek az Emberi Jogok Európai Egyezményéből fakadnak a részes államokra nézve. Bár az ítélet formálisan csak Svájcra kötelező, de a Bíróság következetes gyakorlata miatt egy magyar klímatörvénnyel kapcsolatos ügyben is ugyanezeknek a kritériumoknak teljesülését vizsgálná. Fontos másik releváns döntés a Greenpeace Nordic and Others v. Norway ügyben hozott 2025. októberi ítélete, amelyben az EJEB a fosszilis energiahordozókkal kapcsolatos állami kötelezettségeket értelmezte az Egyezmény 8. cikke (magánélet védelme) alapján.

A nemzetközi jogi kötelezettségek tekintetében az ENSZ Tengerjogi Törvényszékének 2024. évi klímaváltozási tanácsadó véleménye állapít meg Magyarország szempontjából is releváns éghajlatvédelmi kötelezettségeket a tengerjogi egyezmény alapján, hiszen annak hazánk is részese.  A Törvényszék kimondta, hogy az egyezmény alapján minden részes állam köteles a területén szabályozni és csökkenteni az üvegházhatású gáz (ÜHG) kibocsátásokat. (Ez cseppet sem meglepő, ha tekintetbe vesszük, hogy az óceánok az egyik legnagyobb szén- és hőelnyelők a klímarendszerben, ráadásul a klímaváltozás a tengerek savasodása és melegedése révén súlyosan károsítja a tengerek élővilágát, amelyek megőrzése az Egyezmény szerint minden részes állam kötelezettsége).

Továbbá fontos jogi támpont a Nemzetközi Bíróság 2025 júliusi tanácsadó véleménye az államok éghajlatváltozással kapcsolatos nemzetközi jogi kötelezettségeiről (tartalmáról lásd korábbi társszerzős írásomat). Az ENSZ legfőbb bírói szervének tanácsadó véleménye bár formálisan nem nem bír nemzetközi jogi kötelező erővel, de az abban értelmezett szabályok kötelező erejűek, így azok Magyarországra nézve is irányadó követelményeket támasztanak. A Bíróság a tanácsadó véleményben az államok éghajlatváltozással kapcsolatos egyezményes, szokásjogi és a nemzetközi jog általános elveiből fakadó jogi kötelezettségeit részletezte 133 oldalon.

I. Kötelező jogszabályban kell rendezni a kibocsátáscsökkentési vállalásokat

A KlimaSeniorinnen-ítélet szerint a kibocsátáscsökkentési célokat „nemzeti szinten kötelező erejű szabályozási keretben” kell meghatározni – tehát nem elég, ha csak stratégiákban szerepelnek, amelyek bármikor visszavonhatók, megváltoztathatók, és nem írnak elő kötelezettségeket a jogalanyok számára. Az AB is megállapította, hogy a klímatörvényen kívüli stratégiák (NÉS-2, NEKT, NFFS) gyakran ambiciózusabb célt tűznek ki, mint a hatályos kötelező jogszabály, ami feszültséget okoz a jogrendszerben. Az AB kimondta: ha egy stratégia szigorúbb célt fogalmaz meg, akkor „az elővigyázatosság és megelőzés elveinek maradéktalan érvényre juttatása ezen szigorúbb célkitűzések követését és megvalósítását követeli meg” ([101] bek.), és kívánatos, hogy a stratégiák céljai „kifejezetten összhangban legyenek” a törvénnyel ([101] bek). Tehát a jelenleg még csak stratégiákban megjelenő ambiciózusabb szabályokat törvényi szintre kell emelni.

Továbbá jelenleg még a jogilag nem kötelező stratégiák túlsúlya jellemző a hazai klímajogra, hiszen a még hatályos régi klímatörvény összesen 1 oldalas, míg számos stratégiát fogad el az állam, amelyek javarészt (jog)hatás nélkül maradnak. Ám az új klímatörvénynek ezen változtatni kell: a mitigáció, adaptáció és reziliencia főbb területeire vonatkozó legfontosabb vállalásokat és az intézkedések kereteit törvényi szinten, mindenkire nézve kötelező formában kell elfogadni.

Itt hangsúlyoznám, hogy önmagában az a tény, hogy Magyarország relatíve kis kibocsátó állam a globális kibocsátásokhoz viszonyítva, nem jelenti azt, hogy ne lenne köteles gyors és érdemi kibocsátáscsökkentésre. A Nemzetközi Bíróság és az EJEB is egyértelműen amellett foglalt állást, hogy ez a „csepp a tengerben” érvelés nem állja meg a helyét a nemzetközi jogi, illetve emberi jogi kötelezettségek kontextusában. Ennek oka, hogy minden tonna ÜHG-kibocsátással egyenes arányban nő a felmelegedés mértéke, amely szintén egyre inkább fokozza az éghajlati válság kockázatait. Tehát minden tonna további kibocsátás hozzájárul a klímakárokhoz, illetve azok kockázatához, ezért a kibocsátáscsökkentésre minden állam köteles. Ráadásul még legnagyobb kibocsátó államok sem tekinthetők a klímaválság „egyedüli” okozóinak, miközben a fejenként a globális kibocsátások 2%-nál is kevesebbet kibocsátó államok együttvéve már az összkibocsátások több mint egyharmadéért felelősek. Azaz a kis kibocsátó államok nélkül (ide tartozik Magyarország is) nem is lehetséges a klímaválság megoldása.

II. Köztes célszámok kellenek és „fejnehéz” kibocsátási pálya

Az AB a hatályos klímatörvény 40%-os 2030-as célszámát megsemmisítette, amiért az már 2023-ra teljesült is, és további kibocsátáscsökkentési kötelezettségeket nem is írt elő 2030-ig, ezzel elmaradt az éghajlattudomány által megkövetelt mitigációs erőfeszítésektől, és megsértette a visszalépés tilalmát. Az új köztes célszám elfogadásának kötelezettsége a KlimaSeniorinnen-ítéletből is következik. Az EJEB hangsúlyozta, hogy nem elég a nemzeti klímatörvényben egy 2050-es nettó zéró kibocsátási célt törvénybe iktatni (amit egyébként a hatályos klímatörvény is megtett), hanem „megfelelő közbenső csökkentési célokat kell kitűzni a klímasemlegességhez vezető időszakra… amelyek alkalmasnak tekinthetők arra, hogy teljesítsék a hosszútávú semlegességi cél határidőben való teljesítését” (§549). Másszóval kellően nagy ÜHG-csökkentést írnak elő rövidtávon, amely olyan dekarbonizációs pályára állítja a gazadságot, amely mellett megvalósítható a 2050-re vállalt karbonsemlegességi cél. Ezt erősíti a Nemzetközi Bíróság megállapítása, amely szerint az államok kötelesek „mély, gyors és folyamatos” kibocsátáscsökkentésre annak érdekében, hogy teljesítsék a szokásjogi kötelezettségeiket a klímarendszer károsodásának megelőzése tekintetében (282. bek).

Ráadásul az EJEB kimondta azt is, hogy a kibocsátási pálya nem róhat „a jövő generációkra aránytalan terhet” (549. §). Ez azt jelenti, hogy „fejnehéz” csökkentési pálya kell, vagyis – az ENSZ Kormányközi Éghajlatváltozási Testülete (IPCC) tudományos bizonyítékaival összhangban – azonnali és minél érdemibb kibocsátáscsökkentésre van szükség a felmelegedés mérsékléséhez. Ennek oka, hogy a mai CO2 kibocsátások még évszázadokig a levegőben maradnak és végig kifejtik felmelegítő hatásukat, tehát a mai tétlenségünk árát a jövő nemzedékeknek kell majd megfizetni.

A fenti idézett KlimaSeniorinnen-kritériumokban tehát az EJEB több közbenső cél elfogadását írja elő. Azaz erős érvek szólnak amellett, hogy az új 2030-as célszámon túl egy 2040-es köztes célszám törvénybe iktatására is szükség van. Ez rajzolná ki ugyanis a 2030–2050 közötti időszakra vonatkozó kibocsátási pálya pontos ívét, azaz a csökkentés ütemét. És ez az, ami meghatározza, hogy összességében mennyi ÜHG-kibocsátására kerül majd sor. Ezért is bevett megoldás 2040-es célértékek meghatározása a mitigációs vállalásoknál.

Amennyiben konkrét számszerű célérték nem is szerepelne a 2040-es időtávra, a klímatörvénynek még ekkor is rögzíteni kell e célszám meghatározásának alapelveit és módját, ahogy azt tette az Unió is a klímarendeletében, amely köti a későbbi jogalkotó mozgásterét, és ez teljesíthetné az EJEB elvárását a közbenső célok létére nézve. Az EJEB hangsúlyozta, hogy az éghajlatpolitikai vállalásoknak minden esetben a legfrissebb tudományos eredményekre kell támaszkodniuk és tiszteletben kell tartaniuk a nemzedékek közötti méltányos tehermegosztás követelményét.

III. A legfrissebb éghajlatkutatási eredményekre kell alapítani az intézkedéseket

A Nemzetközi Bíróság kimondta, hogy az államok kötelesek minden tőlük telhető erőfeszítést megtenni a kibocsátáscsökkentések érdekében. E gondossági kötelezettség mércéje ráadásul idővel szigorúbbá is válik, ahogy a kockázatok egyre súlyosabbak, illetve a legújabb kutatások fényében egyre inkább előreláthatóvá válnak. A legújabb tudományos eredmények tehát egyre szigorúbb intézkedéseket tesznek szükségessé. A reziliencia és adaptáció körében is fontos a legfrissebb tudományos eredményekre támaszkodni. A civil javaslatban éppen ezért is javasoltuk az adatalapú rendszeres felülvizsgálat kötelezettségét a reziliencia fokozása érdekében minden kulcsfontosságú szakpolitikai szektorban.

A tudományalapú klímaintézkedések egyik bevett intézményi garanciája, külföldi klímatörvényekben illetve az EU szintjén is, független kutatókból álló éghajlatváltozási tudományos tanácsadó testület létrehozása, amely javaslattevő hatáskörökkel rendelkezik. Ezért is javasoltuk a civil klímatörvény-tervezetben egy kilenc tagú Éghajlatpolitkai Tudományos Tanácsadó Testület felállítását a karbonköltségvetés és egyéb intézkedések javaslatainak kidolgozására.

IV. Karbonköltségvetés kell

A KlimaSeniorinnen-ítélet szerint az államoknak meg kell határozniuk a karbonköltségvetésüket, azaz „a szén-dioxid-semlegesség elérésének célütemezését és az ugyanerre az időszakra vonatkozó teljes fennmaradó szén-dioxid-kibocsátás mennyiségét”, vagy a jövőbeli üvegházhatásúgáz-kibocsátás számszerűsítésének más ezzel egyenértékű módszerét” (550. §, a) pont). A karbonköltségvetés nélkül ugyanis nem állapítható meg, hogy egy adott időszakban mennyi az összesen kibocsátható ÜHG-mennyiség, amelyet az adott állam területén működő kibocsátók nem léphetnek túl, ha tartani akarjuk a kitűzött felmelegedési célt. A karbonköltségvetés sarokszámai nem a klímatörvényben szerepelnének, ám magát a jogintézményt, mint irányadó módszert a klímatörvénynek kell létrehoznia.

A karbonköltségvetés nem számviteli kérdés: ha a kibocsátások túllépik az adott időszakra megállapított mértéket, akkor azt nem tudjuk azzal orvosolni, hogy a következő időszakban majd kicsit jobban „spórolunk” (azaz kevesebb karbont bocsátunk ki). Hiszen a „túlköltekezés” itt többletkibocsátásként jelenik meg, amely többletfelmelegedést okoz még akkor is, ha mindeközben nagyon radikálisan csökkennének is a hazai kibocsátások. A korai kibocsátáscsökkentésnek nincs alternatívája, ha a felmelegedés korlátozása a cél.

A karbonköltségvetés a kibocsátáscsökkentés tervezési eszköze, amely lehetővé teszi a hiteles és transzparens állami vállalások megfogalmazását, és azok nyomonkövetését. E nélkül a kibocsátási célszámok könnyen üres ígérgetéssé válhatnak, hiszen nincs egy transzparens viszonyítási pont, és nem mérhető az előrehaladás (és az esetleges elmaradás sem). Éppen ezért tekintette az EJEB is az Emberi Jogok Európai Egyezményből fakadó kötelezettségnek a karbonköltségvetést.

V. A vállalati kibocsátásokat is szabályozni és csökkenteni kell

A Nemzetközi Bíróság és a Tengerjogi Törvényszék véleményei szerint az államnak kötelessége szabályozni a joghatósága alatt működő ÜHG-kibocsátókat annak érdekében, hogy azok csökkentsék kibocsátásaikat. Az EJEB a Greenpeace Nordic-ügyben ehhez hasonlóan előírta, hogy az államoknak az éghajlatra veszélyes tevékenységek engedélyezése előtt átfogó hatásvizsgálatot kell lefolytatniuk, amelynek számszerűsítenie kell „az összes várható üvegházhatásúgáz-kibocsátást, ideértve a belföldi és az exportált, értékláncvégi (Scope 3) származó kibocsátásokat is”.

A vállalatok szabályozásának egyik EU-ban is bevett módja, hogy a belső jogrendszer egy gondossági kötelezettséget ró a kibocsátókra, amely alapján a nagykibocsátó vállalkozások kötelesek minden lehetséges, elérhető és észszerű intézkedéssel törekedni a kibocsátásaik csökkentésére (lásd például francia és holland jogi megoldásokat, illetve az EU CSDDD irányelvét). A civil tervezet ennek érdekében létrehozni javasolja az éghajlat-veszélyeztetés tényállását, amely egy hasonló gondossági kötelezettséget telepít a vállalkozásokra. Erre azért van szükség, mert bár a kibocsátáscsökkentés kereteit az állam tudja szabályozni, de végső soron mégsem a jogalkotó a tényleges kibocsátó, ezért a hatékony szabályozás szükségszerű eleme, hogy a jogi kötelezettség a valódi szennyező oldalán is megjelenjen. Minden egyéb esetben a karbonköltségvetés könnyen csak papíron létezik majd, de a végrehajtására nem lesz semmilyen kötelezettség, se garancia. A jelenlegi emissziós kvótakereskedelmi rendszerben ugyanis egy vállalat akár a korábbinál még többet is kibocsáthat: ekkor a kibocsátás drágább lesz a szennyezőnek az emelkedő kvótaár miatt, de az teljesen jogszerű. A vállalati gondossági kötelezettség tehát az egyedüli hatékony jogi módja a szennyező fizet elve megjelenítésének, amely alkotmányos alapelv, és amelyet még a hatályos szimbolikus nyúlfarknyi klímatörvény is elismer.

VI. Adaptációra és rezilienciára vonatkozó szabályok is kellenek

Az AB határozat kimondta: a mitigáció [kibocsátáscsökkentés], az adaptáció és a reziliencia „egyenlő fontossággal bíró jogi eszközök” ([127] bek). Az AB épp ezért állapított meg alkotmányos mulasztást, mert a hatályos klímatörvény csak a mitigációra koncentrál, az alkalmazkodást és a rezilienciát nem szabályozza ([130] bek). Az új törvénynek önálló szabályozást kell adnia a már elkerülhetetlen klímahatásokhoz történő alkalmazkodásra is, és így irányt kell mutatnia többek között az élelmiszer-termelés, vízgazdálkodás, erdészet, területhasználat, egészségügy, katasztrófavédelem számára is.

VII. Természeti tőke védelme nélkül nem lehetséges az éghajlatvédelem

Az AB abból a tételből vezette le a nemzeti vagyontár szükségességét, hogy az Alaptörvény P) és 38. cikke szerinti nemzeti vagyon elemeit fel kell mérni és nyomon kell követni. A hagyományos GDP-mutató erre nem elegendő. A határozat szerint az új törvénynek olyan nemzeti vagyonleltárt kell létrehoznia, amely felméri a természeti tőke „állapotát (ideértve azok ismert károsodásait is), ezzel is segítve a mindenkori jogalkotót és jogalkalmazót abban, hogy a környezet és természet valós állapotának figyelembevételével hozza meg a legfontosabb … döntéseit.” ([129] bek).

Ezen túl nagyon fontos még a természetes felszínborítottság megőrzése és az antropogén területhasználat és tájhasználat (például természetes felszínek lebetonozása, természetes gyepek feltörése mezőgazdasági termelés céljára) visszaszorítása is. Ugyanis amíg a természetes felszínek fontos szénelnyelő rendszerek, addig az emberi beavatkozás hatására szénforrásokká válnak. Magyarország biológiailag aktív területének kiterjedése és minősége nem csökkenthető. A biológiailag aktív terület csökkenését eredményező beavatkozás csak akkor engedélyezhető, ha annak megfelelő pótlása legkésőbb a beavatkozással egyidejűleg megvalósul.

Az AB azt is hangsúlyozta, hogy a törvényben nem elengedő a kibocsátáscsökkentésről rendelkezni, de a természetes szénelnyelő kapacitásokat nyújtó természetes ökoszisztémák védelmét is biztosítani kell. Ez egyértelműen kijelöli az erdők megőrzésének fontosságát és az agrárium működésének újragondolását a természetes ökoszisztémák megőrzése érdekében. Ez nemcsak a mitigáció érdekében fontos, mint a szénelnyelők növelése, hiszen természetes ökoszisztémák nélkül adaptáció és reziliencia sem lehetséges. Elég csak a vizes élőhelyek vízmegtartó képességére illetve a városi hőszigetekben a zöld területek hűtő hatására gondolni.

VIII. A jövő nemzedékek érdekeit figyelembe kell venni

Az Alaptörvény P) cikke szerint az állam a természeti kincseket a jövő nemzedékek javára is kezeli; az AB ebből vezette le a public trust doktrínát: „az állam a jövő nemzedékek, mint kedvezményezettek számára egyfajta bizalmi vagyonkezelőként kezeli a rá bízott természeti és kulturális kincseket… Az államnak ezen kincsek kezelése… során egyaránt tekintetbe kell vennie a jelen és a jövő generációk érdekeit” ([45] bek). A KlimaSeniorinnen-ítélet ugyanezt emberi jogi nyelvre fordította: „a jövő generációkra nehezedő aránytalan teher elkerülése érdekében azonnali kibocsátáscsökkentési intézkedéseket kell hozni” (549. §).

A Nemzetközi Bíróság szintén kimondta, hogy az államok a nemzedékek közötti méltányosság alapelve értelmében kötelesek döntéseik jövőbeli előrelátható hatásait mérlegelni a döntéshozatal során. Ez a kötelezettség sokféle eljárásra is lefordítható a belső jogban. A civil törvénytervezet például a generációs hatásvizsgálat eljárását javasolja létrehozni ennek érdekében, amely a külön jogszabályban meghatározott, kiemelt éghajlatvédelmi jelentőségű intézkedések kapcsán vizsgálná azt, hogy az intézkedés milyen hatást gyakorol a jövő nemzedékek életfeltételeire, természeti erőforrásokhoz való hozzáférésére és döntési mozgásterére.

IX. Adatok nyilvánossága, transzparencia, társadalmi kontroll

A KlimaSeniorinnen-ítélet szerint az államoknak eljárási biztosítékokat kell nyújtaniuk arra, hogy a kibocsátáscsökkentési célokat, azok elfogadásának folyamatát és betartásának menetét, a társadalmi nyilvánosság ellenőrizhesse (552–554. §§). Ennek része, hogy minden releváns adatnak nyilvánosnak kell lennie,  az éghajlatvédelmi döntések megalapozására szolgáló tanulmányokat is hozzáférhetővé kell tenni, és lehetőséget kell biztosítani az érintett egyének részvételére a döntések véleményezésére. A Greenpeace Nordic-ügyben az EJEB szerint a nyilvánosság bevonását a döntéshozatal olyan szakaszában kell biztosítani, „amikor még minden opció még nyitva áll a hatóságok előtt”, tehát az utólagos „lepapírozás” (amire sok példát láttunk sajnos korábban) és pro forma tájékoztatás nem felel meg e mércének.

Az új klímatörvénynek az éghajlati adatok nyilvánosságát, megismerhetőségét biztosítania kell. Ezen túl a társadalmi részvételt, azaz az érintett egyének és civil szervezetek részvételi jogait (ide értve az ügyféli jogállást és perképességet) is biztosítania kell. Ennek módja lehet különféle beszámolási kötelezettség, illetve érdemi társadalmi egyeztetési eljárások, egyeztető fórumok, amelyre nézve a civil törvénytervezet is számos megoldást tartalmaz.

X. A törvényt végre is kell hajtani

Mindegyik fenti követelmény üres ígéret marad, ha azokat a norma címzettjei nem hajtják végre. Ezért kulcsfontosságú, hogy a törvényi szabályok betartatására, illetve a vállalások nyomon követésére és ellenőrzésére megfelelő eljárásokat is biztosítson maga a klímatörvény. Az AB is hangsúlyozta: szükség van „betartható és számonkérhető (betartatható) jogi szabályozásra” ([127] bek). A KlimaSeniorinnen-ítélet is hangsúlyozza, hogy nem elég a mitigációs célokat a nemzeti klímatörvényben rögzíteni, de azok végrehajtásának megfelelőségét is vizsgálja majd az EJEB az államok elleni esetleges klímaperekben.

A jogi kikényszerítési mechanizmusoknak illetve a jogi felelősség érvényesítésének számos válfaja lehetséges, polgári jogi és közigazgatási jellegű, illetve bírói és nem bírói utak igénybevételével is. Az ezek közti választás a jogalkotó feladata. A civil javaslatban a Kvt. mintájára például javasoltuk az éghajlatveszélyeztető nagykibocsátók eltiltásának lehetőségét, illetve kártérítési felelősséget éghajlat-veszélyeztetés esetén, a mulasztási pert, illetve a jövő nemzedékek szószólójának közvetlen Alkotmánybírósághoz fordulásának lehetőségét is.

Összegzés

Hogy pontosan milyen eljárásokban és intézményekkel tesz a fenti szabályozási kötelezettségnek Magyarország eleget, abban a jogalkotónak természetesen széles mozgástere van. Többféle jó (és ugyanannyi kevésbé jó) megoldás is elképzelhető a létrehozandó intézmények, határidők és felelősök tekintetében; a nemzetközi jogi minimumkövetelményeknek több féle módon is eleget tehet az új klímatörvény. Nincs két egyforma nemzeti klímatörvény, hiszen a klímatörvénynek a klímaválság globális valóságán túl ugyanannyira figyelembe kell vennie a lokális (társadalmi és jogrendszeri) adottságokat is, miközben a már meglévő jogintézményekhez is illeszkedni kell. Azonban a magyar sajátosságok figyelembe vétele nem jelenti azt, hogy bármilyen tartalmú klímatörvény elfogadható eredmény volna. Ha az új klímatörvény nem tartalmaz érdemi szabályokat a fenti tíz kérdésre vonatkozóan, úgy a törvény Magyarország nemzetközi jogi felelősségével kapcsolatos aggályokat vethet majd fel.

A cikk forrása a Másfélfok. A Zöld Hang a cikket a Másfélfok szerkesztősége engedélyével vette át.

A bejegyzés először Magyarország zöld hangja-én jelent meg.