Hírolvasó

Az Eurobarometer felmérte, hogy milyen érzelmi állapotban vannak az egyes országok polgárai, az alábbiakban a magyar adatokat mutatjuk.

A feltett kérdésre egy érzelmet kellett választani, így az ábrákon látható értékek azt mutatják, hogy a válaszadók hány százaléka választotta az adott kategóriát. A kapott értékeket mindenféle demográfiai kategóriára lehet szűrni. Az egyes ábrákon a pozitív és a negetív érzelmeket összesítve is megmutatjuk. Az adatfelvétel 2026 tavaszán készült.

A Magyarország számokban: Érzelmi állapot bejegyzés először Magyarország zöld hangja-én jelent meg.

Becsületesre kell hangolniuk a vállalatoknak a fenntarthatósági kommunikációjukat, ugyanis eddig jogilag nehezebben megfogható, kifinomultabb csúsztatásokat is megtilt a 2026. szeptember 27-től hatályba lépő jogi szabályozás. Újdonság, hogy az új szabályozás a szeptember 27. előtt gyártott termékekről szóló kommunikációra is alkalmazható.

Tizenkettő új tiltott, tisztességtelen kereskedelmi gyakorlattal egészül ki a fogyasztókkal szembeni tisztességtelen kereskedelmi gyakorlat tilalmáról szóló törvény (Fttv.).  Számos kommunikációs trükköt lehetetlenít el az új szabályozás: nem reklámozhatja magát, termékét zöldnek egy vállalkozás pusztán azért, mert megfelel a másokra is vonatkozó környezetvédelmi előírásoknak, vagy mert egyetlen szempontból esetleg valóban környezetbarát, de egészében viszont egyáltalán nem – és így tovább. Újdonság, hogy a vállalat nem mondhatja az áruját klímasemlegesnek akkor, ha a zéró érték a szén-dioxid-kibocsátás ellentételezése alapján áll elő – vagyis a vállalat nem az áruja előállítását teszi szén-dioxid-kibocsátásmentessé, hanem fizet azért, hogy például valahol fákat ültessenek, s az így megkötött szén-dioxid mennyiséget számolja le a kibocsátásból. A változás mögött a 2024-ben elfogadott „Empco” uniós irányelv áll, amely a fogyasztók jogait védi a zöld átállásban. A vállalkozásoknak nem csak a 12 új, tisztességtelen gyakorlattal érdemes megismerkedni, akad néhány más fontos változás is az Fttv.-ben: például tilos olyan előnyt hirdetni, ami nem releváns (s ezzel megtéveszteni a fogyasztót).

Néhány cégvezető talán most rálegyint: ugyan már, ráérünk ezzel foglalkozni, hiszen a módosítás csak a 2026 szeptember 27. után gyártott termékekre vonatkozik. Esetleg éppen a vállalati jogászuk mondta ezt nekik korábban. Nos, eredetileg ez valóban így volt – csakhogy egy idén szeptember 18-án megjelent törvény törli e törvény 12. §-át, amelyben az áll, hogy az új rendelkezéseket „a 2026. szeptember 27. napját követően gyártott vagy előállított termékek tekintetében kell alkalmazni.”

Nem érdemes tehát legyinteni, annál is inkább, mert a Gazdasági Versenyhivatal közleményében jelezte, hogy nem lesz türelmi idő, mivel a törvényt már tavaly decemberben kihirdették.  Ez azért nem feltétlenül jelenti azt, hogy a GVH azonnal a legsúlyosabb szankciókat alkalmazza, a  hivatal a Zöld Hang érdeklődésére közölte: „a GVH – mint minden új szabályozás hatályba lépésekor – a fokozatosság elvét fogja alkalmazni, ugyanakkor ezúton is felhívja a vállalkozások figyelmét, hogy a zöld állításokat tartalmazó kereskedelmi kommunikációjuk kialakítása során mindig
körültekintően járjanak el, és szeptember 27-től az Fttv. új rendelkezéseinek is feleljenek meg”.

A GVH a Zöld Hang kérdésére azt is jelezte, hogy (a hivatal közleményén túlmenően) „egyelőre bővebb, részletesebb tájékoztatónk nincs. Az irányelv maga, illetve a hazai jogszabályok iránymutatást adnak. A későbbiekben tervezzük a Zöld Marketing útmutatónk frissítését a későbbi eljárási tapasztalataink alapján”.

Újonnan megtiltott, tisztességtelen kereskedelmi gyakorlatok

1. Olyan fenntarthatósági címke feltüntetése, amely nem valamilyen tanúsítási rendszeren alapul, illetve amelyet nem a hatóságok vezettek be.
2. A környezetbarát jellegre vonatkozó általános állítás megfogalmazása, ha a vállalkozás nem képes igazolni az állításra vonatkozó elismerten kiváló környezetvédelmi teljesítményt.
3. A környezetbarát jellegre vonatkozó állítás egész termék vagy a vállalkozás üzleti tevékenységének egésze tekintetében történő alkalmazása, ha az a terméknek csak egy adott aspektusára vagy a vállalkozás tevékenységének egy konkrét műveletére vonatkozik.
4. Annak állítása – a szén-dioxid-kibocsátás ellentételezése alapján –, hogy egy áru az üvegházhatásúgáz-kibocsátás szempontjából semleges, mérsékelt vagy pozitív hatással van a környezetre.
5. Ha a vállalkozás a kínálata megkülönböztető jegyeként mutatja be azokat az európai uniós jogi aktusban vagy jogszabályban előírt követelményeket, amelyek az európai uniós piacon az érintett termékkategóriába tartozó valamennyi termékre vonatkozóan alkalmazandók.
6. Arra vonatkozó információ visszatartása a fogyasztótól, hogy valamely szoftverfrissítés negatív hatással lesz a digitális elemeket tartalmazó áruk működésére, illetve a digitális tartalom vagy a digitális szolgáltatások használatára.
7. A szoftverfrissítés szükségesként való feltüntetése, miközben az csak a funkcionalitási tulajdonságokat javítja.
8. Az áru tartósságát korlátozó tulajdonságot tartalmazó árukkal kapcsolatban annak ellenére folytatott bármely kereskedelmi kommunikáció, hogy a tulajdonságra és annak az áru tartósságára gyakorolt hatására vonatkozó információk a vállalkozás rendelkezésére állnak.
9. Annak valótlan állítása, hogy az áru a szokásos használati feltételek mellett bizonyos szintű tartóssággal rendelkezik a használati idő vagy intenzitás vonatkozásában.
10. Az áruk javíthatóként történő feltüntetése, ha azok nem javíthatók.
11. A fogyasztó arra való ösztönzése, hogy az áru fogyóeszközeit korábban cserélje ki vagy töltse fel, mint ahogy arra műszaki okból szükség lenne.
12. Információ visszatartása azzal kapcsolatban, hogy rontja az áru funkcionalitását, ha olyan fogyóeszközöket, pótalkatrészeket vagy tartozékokat használnak, amelyeket nem az eredeti gyártó szállított, vagy annak valótlan állítása, hogy ilyen károsodás fog bekövetkezni.
    
    Forrás: https://njt.jog.gov.hu/jogszabaly/2008-47-00-00.24#ME@MP30 (Nemzeti Jogszabálytár)

A Greenwashing: az utolsó pillanatban szigorodtak tovább az új szabályok bejegyzés először Magyarország zöld hangja-én jelent meg.

A tömeges autóhasználat nagymértékben hozzájárult ahhoz, hogy a magány immár népbetegséggé vált – írja Bőhm Judit pszichológus és Aydan Gurbanova környezetvédelmi tanácsadó, a Levegő Munkacsoport önkéntesei.

„Nagy városokról beszélt a messzi vándor/Ott az emberek nem ismerik egymást” – írta József Attila 1925-ben, amikor a Föld lakossága 2 milliárd volt. Azóta eltelt száz év, és az emberek száma nagyjából megnégyszereződött. A Föld lakóinak több mint a fele, azaz körülbelül 4,3 milliárd ember él ma városban. A városok zsúfoltak, forgalmasak, mozgalmasak, az emberek között pedig egyre több a magányos. De vajon törvényszerű, hogy a városlakók magányosak legyenek? S mindez hogyan függ össze az autóforgalommal?

Magányosnak érzi magát? Nincs egyedül!

Modern nyugati társadalmunk individualista. A hagyományos kisközösségek (többgenerációs család, falu, vallási közösség stb.) javarészt felbomlottak, az egyén magára maradt, és ezen még sokat ront a digitális kultúra (sok esetben kulturálatlanság), amely eredeti célja szerint a kommunikációt segíti, mára azonban ez megfordulni látszik: ha valakit el akarunk érni, akkor a rendelkezésünkre álló számtalan csatorna ebben már sokszor inkább akadályt jelent, semmint segítséget. (Gondolunk itt arra például, hogy valakit felhívunk a mobiltelefonján, de nem veszi fel, majd nem hív vissza, mert a nagy „zajban” elvész a hívásunk. Vagyis annyira sok hívást, üzenetet kap az illető, hogy már maga sem mindig tudja követni. Sajnos olyan is előfordul, hogy valakinek e-mailt írunk, de nem kapunk választ. Eltelik pár nap, egy hét, két hét…, végül kiderül, hogy az illető csak ritkán olvassa az e-mailjeit, mert valamelyik másik csatornán – például Discord, WhatsApp – kommunikál.)

De mit értünk magány alatt? Érezheti magát valaki magányosnak egy nagy társaságban – és fordítva: gyakran kifejezetten szeretünk egyedül lenni, mégsem érezzük magányosnak magunkat. A magány tehát nem ugyanaz, mint az egyedüllét. Többféle magány-definíció létezik, de a legtöbbször úgy határozzuk meg, mint egy negatív szubjektív élményt: úgy érzem, hogy nem megfelelő mennyiségű, illetve nem megfelelő minőségű társas kapcsolatom van.

A magány lehet érzelmi (nincs igazán mély kapcsolatom senkivel) és lehet társas (nincs tágabb ismeretségi köröm, ideértve a barátokat, ismerősöket, szomszédokat, munkatársakat). A magány lehet átmeneti rossz érzés: könnyen jön, könnyen megy (például rossz napom van, kint esik az eső, minden szürke, semmihez nincs kedvem); kapcsolódhat bizonyos élethelyzetekhez (például épp most szakított velem a barátom vagy a barátnőm; idegen helyre költöztem, ahol senkit nem ismerek), de beszélhetünk krónikus magányról is. Ez utóbbi esetben mindig, vagy szinte mindig magányosnak érzem magam. A magány krónikus érzése pszichés problémákhoz (például depresszió), illetve testi betegségekhez (például szívbetegség) is vezethet.

2022 végén végezték a teljes Európai Uniót felölelő legelső olyan felmérést, ahol nagy mintán (több mint 25 000 fő) vizsgálták a magány kockázati tényezőit és következményeit. Az eredmények között szerepel például az, hogy azok az emberek, aki mindig, vagy majdnem mindig magányosnak érzik magukat, háromszor nagyobb eséllyel ítélik „rossznak” a saját egészségi állapotukat a kevésbé magányosakhoz képest; a magányosok körében gyakoribb a depresszió, a dohányzás, illetve a gyenge minőségű táplálkozás. Nagyon fontos tehát a magányossággal mint a társadalom egészségi állapotát befolyásoló tényezővel komolyan foglalkozni. Vajon a magányosságra úgy kell tekinteni, mint egyéni problémára, mely egyéni megoldásokat kíván (például pszichoterápia)? Vagy társadalmi problémáról van szó, amely társadalmi szintű megoldásokért kiált (például várostervezés, szociális ellátórendszer)?

Sok idős embert érint a magány. Házastársuk (ha volt) már meghalt; gyerekeik, unokáik messze laknak; nyugdíjasok, tehát a munka sem jelent napi kapcsolódást többé. Az Egyensúly Intézet igazgatója, Boros Tamás azt mondja, hogy Magyarország kifejezetten rosszul áll a magány-témában: „a lakosság harmada elmagányosodottan él, azaz havonta legfeljebb egyszer találkozik családtaggal vagy baráttal. […] Az elmagányosodás szerepet játszik abban is, hogy nemzetközi összehasonlításban kiemelkedően magas itthon az idős korban elkövetett öngyilkosságok aránya (a magányosan élők aránya a nyugdíjas korúak körében 50 százalék).” A magány fárasztó is: ugyanúgy energiát tud elvonni a szervezettől, mint például az éhezés – írják osztrák kutatók. Nyolc óra társas érintkezés nélkül éppen olyan energiacsökkenéshez vezethet, mint ugyanennyi idő étel nélkül.

De hát akkor nincs probléma – gondolhatjuk –, egy városban bizonyára egyetlen magányos ember sem él! Annyian vagyunk, hogy lépten-nyomon egymásba botlunk, a szomszéd ágya – a fal túloldalán – szinte pár méterre van a miénktől. Nem lehet gond barátokat, ismerősöket találni.

A valóság azonban mást mutat. Cikkek, tanulmányok, konferenciák szólnak arról a témáról, hogy a városokban nő a magányos emberek aránya. Különös paradoxon, hogy pont ott, ahol sok ember él egymástól kifejezetten kis távolságra, világszerte nő ez a szám. Tehát hiába lakom ötemeletes házban, ahol minden emeleten hat lakás van, mégis egyedül érzem magam. Fontos kiemelni: nem az számít, hogy milyen sok ember vesz körül fizikailag. A kapcsolódás a lényeg, azaz hogy úgy érezzem, része vagyok a háznak, az utcának, a környéknek, egy közösségnek – ide tartozom.

A közelség paradoxonáról szól egy 2025-ben készült nemzetközi tanulmány, a The Paradox of Proximity. A szerzők szerint egy város nemcsak elválaszthatja az embereket egymástól, hanem találkozási pontokat is létrehozhat. Egy várostervezéssel foglalkozó japán egyetemi professzor, Kyosuke Sakakura például azt állítja, hogy a városi emberek egyik célja a hatékonyság: minél gyorsabban eljussanak a közértbe, optimális úton érjenek el a munkahelyükre. Kísérletei során olyan »kreatív hibákat« hoz létre Tokió utcáin, ami az embereket megállásra készteti. Például felállít egy sátrat egy bevásárlónegyed közepén, ahol utcai előadásokat lehet hallgatni. Az emberek megállnak, belehallgatnak, ott ragadnak, felszólalnak – kapcsolódni kezdenek egymáshoz.

Az autók és emberi kapcsolataink kapcsolata

Ha nem a pénzen múlna, hol lakna szívesebben? A budapesti Margit körúton vagy a mellette lévő Varsányi Irén utcában? A többség valószínűleg a kisebb forgalmú utcát választaná, hiszen itt lakni jobb levegővel, kevesebb porral és zajjal jár. Nem biztos, hogy eszükbe jutna azonban még egy szempont: aki forgalmasabb utcán él, annak kevesebb környékbeli barátja és ismerőse van.

Livable streets (Élhető utcák): ez a címe annak a kötetnek, amelyben Donald Appleyard közzétette kutatási eredményeit 1981-ben. (Tragikus módon a kutató egy évvel később úgy halt meg Athénban, hogy egy száguldó autó elütötte.) Appleyard és munkatársai arra a kérdésre keresték a választ, hogy az autók milyen mértékben választanak el minket, embereket egymástól, és mennyire vannak rossz hatással társas kapcsolatainkra. A kötet alapját az adta, hogy a kutatók háromféle utcát vizsgáltak meg 1969-ben San Franciscóban. Az utcák csak a forgalom mértékében tértek el egymástól, minden más tekintetben hasonlóak voltak. Eredményeik azt mutatták, hogy a kis forgalmú utcák (2000 autó/nap) lakóinak átlagosan kettővel több környékbeli barátja és kétszer annyi ismerőse volt, mint a nagy forgalmú utcán (16 000 autó/nap) lakó embereknek. Különbség mutatkozott abban is, hogy mit értettek Appleyard interjúalanyai az „otthon” szó alatt. A nagy forgalmú utcák lakosai a lakásukra – vagy legfeljebb a lakóházukra – tekintettek úgy, mint az otthonukra. Ezzel szemben a kis forgalmú utcákon az egész háztömb számított „otthonnak”. Amikor a kutatók arra kérték a megkérdezetteket, hogy rajzolják le az utcát, ahol laknak, a kisebb forgalmú utcán lakók sokkal részletesebb rajzokat készítettek az utcájukról, mint a forgalmasabb úton lakók, például lerajzolták a kis boltokat, a fákat, a gyalogátkelőhelyeket, és még sok apró részletet is.

A lakók viselkedése és véleménye három utcában, amelyek csak a forgalom mértékében térnek el egymástól
(Forrás: Appleyard)

2008-ban Joshua Hart, a Nyugat-Angliai Egyetem (University of the West of England, Bristol) kutatója megismételte Appleyard vizsgálatát Bristolban, és nagyon hasonló eredményre jutott. Egyik interjúalanya azt mondta, öt környékbeli barátja van, egy másik pedig csak egy barátról számolt be. A különbség – a kutatók szerint – nem az alanyok személyiségéből fakadt, hanem kizárólag az utca forgalmasságából. Az első utcán kevesebb mint napi 150 autó haladt el, míg a második utcán több, mint 21 130. A kis forgalmú utca lakosai nagyobb arányban érezték magukat egy lakóközösség részének, jobban odafigyeltek a környezetük tisztaságára, és szívesebben sétáltak az utcájukban.

Tény, hogy sokkal szívesebben állunk meg beszélgetni egy ismerőssel, vagy ülünk le egy padra a gyerekünkkel egy kellemes, csendes utcában, mint a budapesti Rákóczi úton, melyet nem véletlenül a főváros autópályájának is neveznek. Ezek a kutatások tehát azt jelzik, hogy minél kisebb a forgalom, annál erősebb lehet a közösségi érzés, és kevesebben érezhetik magányosnak magukat a lakóhelyükön. Nemcsak a kevesebb autó a cél, hanem a forgalom csillapítása is (például zöld szigetek, sebességkorlátozás, széles járda-keskeny úttest). Ezek a módszerek nemcsak csökkentik a balesetek számát, hanem élhetőbbé teszik a környéket, ahol az emberek könnyebben tudnak egymáshoz is kapcsolódni.

Az autók más szempontból is fokozhatják magányosságunkat. A sok autó olyan, mint sok kis fémdoboz, melyekbe az emberek tulajdonképpen be vannak zárva. Ha kerékpáron vagy gyalog közlekedünk, sokkal nagyobb az esély arra, hogy összefutunk egy ismerőssel, akár pár percre le is állunk beszélgetni. Ha az autóban ülünk, nemcsak hogy nem állunk le eszmét cserélni az ismerős sofőrökkel, de egy bizonyos távolító hatás is érvényesül: a másik autót, illetve autóst kevésbé látjuk emberinek, mintegy személytelenítjük, és így hajlamosak vagyunk negatív szándékot tulajdonítani neki. Tegyük fel, hogy egy autós – a közlekedési szabályokat betartva – megelőz minket. Tehát nem szabálytalan, csak gyorsabban szeretne menni, mint mi. Magunkban talán azt gondoljuk, hogy „hova rohan ez az ostoba?” Ha egy járókelő gyorsabban megy, mint mi, eszünkbe sem jut ehhez hasonló.

A városiasodás mintegy 5500 évvel ezelőtt kezdődött és hatalmas átalakuláson ment át. A mai városlakók körében egyre nagyobb arányban jelen lévő elmagányosodást nem önmagában a városi lét okozza. Az a fontos, hogy milyenné alakítjuk városainkat: zsúfolttá, büdössé és zajossá? Vagy kellemessé, egészségesebbé, zölddé? A várostervezés (például úthálózat, zöldfelületek, beépítettség) alapvetően állami és önkormányzati feladat. Ha aktív állampolgárok vagyunk, lehet ezekre is hatásunk. Arra azonban bizonyosan tud hatni egy átlagos városlakó, hogy milyen gyakran ül be az autójába. Csak remélni tudjuk, hogy ritkán, esetleg soha. A nagy forgalom ugyanis zajjal, rossz levegővel – és több magányos emberrel jár.

Fotók: Lukács András, Levegő Munkacsoport

A Korunk népbetegsége, a magány – és az autózás bejegyzés először Magyarország zöld hangja-én jelent meg.

Ádók Zsanett fotográfus képein a Dél-Alföld tája és az ott élő emberek mindennapjai elevenednek meg. Munkáival egy sajátos, változó világot dokumentál, különös figyelemmel a tanyavilágra, a hagyományokra és az utóbbi években egyre szembetűnőbb természeti változásokra. Interjúnkban a fotózásról, az alföldi tájhoz fűződő személyes kötődéséről és az aszály hatásairól mesél.

Ádók Zsanett
Fotó: Schram András

A kiszombori születésű fotográfus döbbenetes képeket osztott meg a közelmúltban az oldalán. Az alföldi „képes krónikás” hölgy évtizedek óta fürkészi Makó környékének tanyavilágát, ahol elsősorban a tájban élő emberek sorsa érdekli. Pásztorokról és juhászokról készült felvételei Kunkovács László fotóművész szikár hangulatú alkotásainak közeli rokonai. Zsanettnek az évek alatt egyre inkább szemet szúrt a dél-alföldi táj arcának drasztikus változása. A pusztító aszály okozta sebhelyekről drámai hatású képeket készített, melyek a globális klímaváltozás hazai mementói. Ádók Zsanett mesélt a Zöld Hangnak arról, hogyan változtak sárguló félsivataggá a szeme előtt szülőföldjének hajdan zöldellő mezői, és hogyan élték, élik ezt meg a természettel szoros összhangban élő alföldi emberek.

Fotó: Ádók Zsanett

Ön az alföldi táj és a dél-alföldi emberek életének „képes krónikása”. Hol született, és mióta foglalkozik fotózással?

A Dél-Alföld szülötte vagyok, Kiszomboron születtem, és ma is ezen a vidéken, Makón élek és dolgozom. Egész életemben ez a táj vett körül, ezért számomra a Dél-Alföld nem egyszerűen egy fotográfiai téma vagy helyszín, hanem az otthonom és egy olyan világ, amelyet belülről ismerek.

Fotó: Ádók Zsanett

A fényképezés egészen kisgyerekkorom óta része az életemnek. Már gyerekként is szerettem fényképezőgéppel a kezemben járni, megörökíteni mindazt, ami körülvett, de igazán komolyan és tudatosan körülbelül 12–15 éve kezdtem foglalkozni a fotográfiával. Azóta egyre inkább megtaláltam benne azt a saját világot és látásmódot, amely igazán közel áll hozzám.

Fotó: Ádók Zsanett

Mely területek foglalkoztatják, milyen témákból merít ihletet?

Fotográfusként elsősorban dokumentarista és művészeti fotográfiával foglalkozom. Különösen közel áll hozzám a tanyavilág, a puszta, az ott élő emberek, a pásztorok, az idősek, valamint a lassan eltűnő mesterségek és hagyományok megörökítése. Sokszor hosszabb időn keresztül visszajárok ugyanazokhoz az emberekhez és helyekhez, ezért ezekből nem egyszeri fotózások, hanem történetek, hosszú sorozatok születnek.

Fotó: Ádók Zsanett

Talán ezért is találó rám a „képes krónikás” megfogalmazás. Nem megszépíteni szeretném ezt a világot, hanem megmutatni olyannak, amilyen: az embereivel, a munkájával, a szépségével, a nehézségeivel és azzal a változással együtt, amelynek az utóbbi években egyre inkább tanúja vagyok.

Fotó: Ádók Zsanett

Hogyan talál rá az egyes témákra? Mi fogja meg bennük leginkább?

A témáimat általában nem keresem tudatosan, inkább valahogy megtalálnak engem. Megfog egy ember, egy élethelyzet, egy táj vagy akár egy olyan apró részlet, ami mellett más talán egyszerűen elmegy. Fontos számomra, hogy legyen mögötte valódi történet, emberi sors vagy valamilyen változás, amit érdemes hosszabb időn keresztül is figyelemmel kísérni.

Nagyon vonz az a világ, amely lassan átalakul vagy eltűnik körülöttünk: a tanyák, a régi mesterségek, a pásztorélet, az idős emberek mindennapjai, a hagyományok és természetesen maga a dél-alföldi táj. Nem feltétlenül a látványos dolgokat keresem. Sokkal jobban érdekelnek azok a hétköznapi pillanatok, amelyek első látásra talán jelentéktelennek tűnnek, mégis sokat mesélnek egy emberről, egy korról vagy erről a vidékről. Ha valami igazán megérint, ahhoz rendszerint visszatérek. Így alakulnak ki a hosszabb sorozataim is. Ugyanazt a tájat, ugyanazokat az embereket akár éveken keresztül fényképezem, és közben óhatatlanul látom a változásokat is.

Az aszály hatásait sem egy előre eltervezett fotósorozat kedvéért kezdtem fényképezni. Egyszerűen egyre többször találkoztam vele a pusztában, a legelőkön, az erdőkben, a kiszáradó növényzetben és azoknak az embereknek a mindennapjaiban, akiknek az élete közvetlenül ehhez a tájhoz kötődik. Egy idő után pedig már nem lehetett nem észrevenni, hogy valami nagyon megváltozott.

Fotó: Góg Csaba

Mit jelent Önnek az alföldi táj, és mit jelentenek benne az emberek?

Nekem az alföldi, pontosabban a dél-alföldi táj elsősorban az otthont jelenti. Ebben nőttem fel, ezt ismerem a legjobban, és talán ezért veszem észre rajta azokat az apró változásokat is, amelyek egy ide érkező ember számára fel sem tűnnének. Szeretem a végtelenségét, az egyszerűségét, azt, hogy első pillantásra talán nincs benne semmi különös, mégis hihetetlenül sok arca van. Más ködben, szélben, télen, nyári hőségben, hajnalban vagy éppen egy borús őszi napon.

És számomra ebből a tájból nem lehet kihagyni az embert. A tanyán élő idős ember, a pásztor, a földdel dolgozó ember ugyanennek a világnak a része. Az életüket mindig is meghatározta a természet, az évszakok váltakozása, az eső vagy annak hiánya, a föld állapota. Talán ezért sem szeretem különválasztani a tájfotózást és az emberek fényképezését: számomra a kettő együtt mesél igazán erről a vidékről.

Nagyon erős kötődést érzek ehhez a világhoz. Nem azért fényképezem, mert különleges vagy egzotikus számomra, hanem éppen azért, mert ismerős. Látom benne azt is, ami szép, és azt is, ami nehéz. Az utóbbi években pedig egyre inkább azt érzem, hogy a fényképeimmel nemcsak megmutatom ezt a tájat és az itt élő embereket, hanem akaratlanul is dokumentálom azt, hogyan változik meg körülöttünk egy olyan világ, amelyet korábban szinte állandónak hittünk.

Felperzselt föld elevenedik meg a képein. Hogyan változott meg a táj arca az utóbbi években? Milyen most a Dél-Alföld?

Az utóbbi öt évben nagyon látványosan változik a Dél-Alföld arca, ezen belül is az elmúlt két-három évben vált igazán drasztikussá a helyzet. Az idei év pedig mind közül a legszélsőségesebb, amit én eddig ezen a vidéken tapasztaltam. Mivel nagyon sokat járom ugyanazokat a területeket, ugyanazokat a legelőket, pusztákat, erdőket, évről évre látom ennek a folyamatát.

Ma már nem arról beszélünk, hogy a nyár végére kiszárad a táj. A szárazság már tavasszal komoly problémát okoz, még azelőtt, hogy az állatokat kihajtanák a legelőkre. Kora nyárra pedig olyan mértékű a kiszáradás, hogy egyes területek szavannaszerű képet mutatnak. A növényzet kiég, elszárad, a legelők elsárgulnak, a fák és egész erdőrészek sínylődnek vagy száradnak ki. Eső helyett porviharok pusztítanak. Olyan táj tárul elénk júniusban, amilyet korábban legfeljebb egy rendkívül száraz nyár legvégén tudtunk volna elképzelni.

Talán még ennél is beszédesebb a víz eltűnése. Sorra tűnnek el a természetes itatóhelyek, kiszáradnak kisebb tavak és kutak, a csatornákban nincs víz. A földeken pedig már nem egyszerűen néhány repedést látni: helyenként karvastagságú rések, mély járatok szabdalják keresztül a talajt.

Fotográfusként számomra különösen megrázó, hogy mindezt nem egy-egy kiragadott pillanatként látom. Visszajárok ugyanazokra a helyekre, ezért van összehasonlítási alapom. Látom, milyen volt egy terület néhány évvel ezelőtt, és milyen most. Az aszályt ezért én elsősorban nem adatokon és statisztikákon keresztül érzékelem, hanem ott van előttem a földben, a növényzetben, az eltűnő vízben, az állatok számára egyre nehezebben használható legelőkben és végül azoknak az embereknek a mindennapjaiban is, akik ezen a tájon élnek és dolgoznak.

Régebben elsősorban a Dél-Alföld szépségét, hangulatát és az itt élő emberek világát fényképeztem. Ma is ugyanezt teszem – csak közben maga a táj változik meg a szemem előtt.

Fotó: Ádók Zsanett

Vannak „régebben és most” fotói ugyanarról a helyszínről vagy tájrészletről?

Klasszikus értelemben vett „előtte-utána” fotóim nincsenek, mert nem tudatosan keresem ezeket a helyzeteket, és nem azért térek vissza egy-egy területre, hogy ugyanabból a nézőpontból újra lefényképezzem. Sokat járom a Dél-Alföldet, és azt örökítem meg, ami útközben megállít, ami valamiért megszólít.

Az évek során természetesen rengeteg felvételem született ugyanerről a vidékről, ezért vannak régebbi és mostani képeim azonos vagy egymáshoz közeli területekről, amelyeken érzékelhető a változás. Ezek azonban nem szabályos összehasonlító képpárok, és nem is ez volt a készítésük célja. Talán éppen ez mutatja meg igazán, mennyire szembetűnővé vált a folyamat. Nem azért találkozom egyre több kiszáradt legelővel, kiégett növényzettel, kiszáradó erdővel, eltűnő vízzel vagy mélyen felrepedezett földdel, mert ezeket célzottan keresem. Egyszerűen ma már egyre nehezebb úgy járni ezt a vidéket, hogy ne találkozzam velük.

Sokszor ugyanazokon az útvonalakon járok, ugyanazokat a tájakat látom újra és újra, így fényképezőgép nélkül is van egy nagyon erős emlékképem arról, milyenek voltak ezek a helyek néhány évvel ezelőtt – és ehhez képest különösen megrázó látni, milyenné váltak mára.

Hogyan élik meg a hosszú aszályt és a perzselő forróságot az itt élők? Beszélget velük erről?

Igen, nagyon sokat beszélgetek erről az itt élőkkel, hiszen amikor hosszabb időt töltök egy tanyán vagy egy pásztor mellett, óhatatlanul szóba kerül az időjárás, a föld és mostanában egyre gyakrabban a víz hiánya. Ezek az emberek nap mint nap kint vannak, évtizedek óta ugyanazt a vidéket járják, ezért egészen másképpen érzékelik a változásokat, mint az, aki csak keresztülutazik a tájon.

A beszélgetések sokszor nagyon szomorúak. A vízhiány szinte állandóan visszatérő téma. Mesélnek arról, hogy egyre nehezebb vizet nyerni a kutakból, van, ahol a korábban használt kutak teljesen kiszáradtak. Eltűntek vagy kiszáradtak természetes itatóhelyek, nincs víz a csatornákban, miközben az állatokat a legnagyobb forróságban is naponta itatni kell.

Ehhez társul a legelők állapota: sok helyen már tavasszal gondot jelent a csapadékhiány, kora nyárra pedig olyan mértékben kiszárad a növényzet, hogy alig marad mit legelniük az állatoknak. A perzselő nyári hőség ezért számukra nem egyszerűen kellemetlen időjárás. Közvetlenül meghatározza a munkájukat, az állattartást és sok esetben azt is, hogyan tudják fenntartani azt az életformát, amelyet évtizedek óta folytatnak. Amikor egy pásztor vagy egy idős tanyán élő ember arról mesél, hogy egy korábban biztosnak hitt kútban már nincs víz, annak egészen más súlya van, mint amikor ugyanezt egy száraz adatként olvassuk valahol.

Azt hiszem, talán ezért is vált számomra az aszály többé egyszerű tájképi változásnál. A fényképeimen a kiszáradt földet, a kiégett legelőket vagy az eltűnő vizet lehet látni, de mögöttük ott vannak azoknak az embereknek a történetei is, akiknek mindezzel együtt kell élniük.

Fotók: Ádók Zsanett, Schram András és Góg Csaba

A Felperzselt tájakon: a dél-alföldi pusztában ugyanúgy szenvednek az emberek, az állatok és a növényvilág bejegyzés először Magyarország zöld hangja-én jelent meg.

Fakó sárga lett idén nyáron a gyász színe. Mindenki átélhette a kiszáradt rétek, szántók, erdők láttán. Ami kevésbé volt látványos, az a perzselő nap elől menedéket nem lelő, szomjazó haszonállatok sorsa. Egy korábban kisléptékű állattartásból megélő gazda tanyáján jártunk, akit csak azért nem küldött a tönk szélére ez a nyár, mert már 2024-ben meghozta a döntést: jelentősen csökkenti az állatállományt, és radikális átalakításba kezd. Bruder Márton Budapesthez közel, Érd és Törökbálint határában folytat ökológiai gazdálkodást.

Nem lep meg, és nem veszem a lelkemre, hogy Márton azzal nyit kaput-: „nem szívesen látok itt vendégül most senkit.” Még a bodza levelei is összetöpörödve próbálják kerülni a napot, egyedül a rozmaringbokor virít büszkén a tornác előtt. Az esővízgyűjtő fölött a csatorna félrebillent, de mivel dolga nincsen, nem siet senki megigazítani.

A 42 éves ökológiai gazdálkodó családi gazdasága pár éve még önfenntartó volt, a megélhetést azonban ma már jelentős részben a gazda környezetpolitikai tanácsadói tevékenysége biztosítja. Az újratervezés célja pedig éppen az volna, hogy legyen ismét hobbi a tanácsadás – egy jövedelmező gazdaság mellett.

Márton nagyszülei mindkét ágon gazdálkodók voltak, édesapja faluról, édesanyja tanyáról érkezett Budapestre tanulni.

Bruder Márton

„Gyerekkoromban a nagyszülők révén szorosan kapcsolódtam a földhöz és az állatokhoz – disznót vágtunk, szőlőt, meg gyümölcsöst műveltünk, én magam leginkább a lovakhoz kötődtem – gyökereiről így beszél a gazda. – Ez nyilván szerepet játszott abban, hogy mezőgazdasági agrármérnök lettem. Az idamajori területet – amit Cinege tanyaként ismernek sokan – édesapám kezdte bérelni, aki ugyan bankban dolgozott, de hobbiból lótenyésztéssel foglalkozott. Aztán meg is tudta venni a tanyát. Én 2013-ban döntöttem úgy, hogy visszatérek a szakmámhoz, a lovakhoz, meg a földhöz, és megpróbálok egy vállalkozást fölépíteni. A lovakon kívül szarvasmarhát tartottam, meg kecskét, és zöldséget, gyümölcsöt termesztettem, elsősorban önellátásra. Volt, amikor értékesítettem is, kosárközösségben. Akkor éppen volt olyan alkalmazottam, akivel nagyobb léptékben tudtam a kertet művelni.”

Az aszály előtt még működött az ökológiai gazdálkodás

„Egyszerűen nem értem, mi történik idén”

A ház körüli egy hektár lassan ereszkedő lejtőjén – egy napelemekkel gazdagon megpakolt gazdasági épület körül – konyhakert, fiatal fákkal beültetett gyümölcsös, kisebb üvegház szolgálja majd a „kertgazdaságot”. Idén azonban a tenyészidőszakban 22 mm csapadék hullott, abból pedig locsolás mellett is épp csak vegetáltak a növények.

Hiába a locsolás, idén nem nőtt meg a tök, sem a batáta

„Egyszerűen nem értem, mi történik idén. Semmi nem nőtt meg, nem hozott termést a tök, a batátának rég be kellett volna terítenie a bakhátakat. A légköri aszály mindent megfojtott.”

A gazdasági épület mellett mediterrán növények számára üvegház épül – a gazda hobbiprojektje. Az épület völgy felőli oldalán látványos vizes élőhely készül – ez elsősorban ökoturisztikai célokat szolgál -, a terület legmélyebb pontján pedig épp munkagép dolgozik egy esővíztározó kialakításán. A ház körüli egy hektáron tehát éppen minden átalakul: a gazda több lábra készül állni, vendéglátásban és rendezvényszervezésben is gondolkodik, valamint gyümölcsök széles repertoárját készül meghonosítani. Célja egy erdőkert jellegű kertgazdaság megteremtése.

A farm legmélyebb pontján készül az esővizet megtartó tározó

De mi lesz az állatokkal, kérdezem, elnézve a karám és az üvegház közé épített pajtát, amely két emelet magasságban van megrakva szénával és szalmával.

„A kisléptékű állattartás addig lehet jövedelmező – magyarázza a gazda -, amíg a takarmányt elő tudja állítani az ember. Hogyha vásárolni kell, akkor már nem érdemes foglalkozni vele. A 2022-es, akkor még történelminek gondolt aszályt úgy vészelték át az állataim, hogy nyárfalombot legeltettem. Már az is iszonyatosan veszteséges év volt, és 15 ezer forintra ugrottak a korábbi 4-5-6 ezer forintos szénabála árak. Most meg inkább 25-30 ezernél tartunk.”

A nagy szénaínségben kevés állatnak ez a mennyiség is elég lesz télre

A marhák szabad tartásban, 18 hektáron legelnek, amit 35 hektáros kaszáló egészít ki. Korábban húsznál is több ló és szarvasmarha, valamint százhúsz kecske is volt, mostanra hét marha maradt, néhány kecske, két ló meg egy szamár. Márton azt mondja, annyira nincsen széna, hogy legjobban akkor járt volna, ha az összes állattól megszabadul, és a szénát értékesíti. Annak most háromszorosára nőtt az ára. Ami a pajtában felhalmozva áll, az télre épp elég lesz ennek a kevés állatnak. Már a 2017-es évtől kezdve érzékelhető volt, hogy jelentősen megváltozott a kaszálók teljesítőképessége, és egyre kevésbé tartotta el az állományt.

Az eltűnt csermely nyomában A kútvízből feltöltött víztározó lassan kezdi tó formáját ölteni, ahogy körbejárom, lépteim előtt békák potyognak a vízbe, növendék sások hajladoznak. Gyönyörű kilátás nyílik a Róka-hegy dimbes-dombos legelőire – ez itt Érd-Parkváros vízgyűjtő területe. A közelben nincsenek vízfolyások, ahonnan lehetne öntözni, abból a csapadékból lehet gazdálkodni, ami leesik, ezért is létfontosságú a víztározó megépítése. A beépítettség miatt egyre kevésbé szívesen látott tevékenység itt az állattartás. A spekulációs tőke megszerez itt minden területet, ezért nagyon drága, vagy szinte lehetetlen a további földbérlés, földvásárlás.

Szépen alakul már a tó a japánkerthez

Márton környezetpolitikai tanácsadói minőségében a közösségi oldalán nemrég részletesen kifejtette, milyen megoldásokkal lehetne könnyíteni a dombvidéki állattartók számára a vízmegtartást, ami mindenek felett álló létkérdés. Javasolta többek között, hogy a gazda puszta bejelentést követően építhessen kisebb víztározót a saját területén belül – az élővizeket nem érintő helyen -, és mentesítve legyen a hosszadalmas engedélyezési eljárás alól. Ugyanezt javasolják egyébként a vízőrzők is. Nagy probléma ugyanis, hogy míg a mezőgazdasági kutak legalizálását és fúrását a kormányzat jelentősen megkönnyítette (bizonyos mélységig engedély és bejelentés nélkül is működhetnek), addig a felszíni víz megtartását célzó kis gátak, tavak létesítése továbbra is rendkívül bürokratikus és drága tervezési-engedélyezési folyamat.

2024-ig még önfenntartó volt az állattartás

„Amikor elkezdtem állatot tartani, akkor az itt csörgedező csermely itatta az állataimat. Csak egy kis öblöt kellett kialakítottam a vízfolyás mellett, ahová le tudtak menni az állatok. Aztán ahogy el-eltűnt a vízfolyás, elkezdtem gödröket ásni, amiben valamennyi víz eltározódott a legnagyobb nyári hőség idején is. Aztán egyre nagyobb gödröket ástam, majd 2019-ben teljesen eltűnt a csermely, 2022 nyara pedig megmutatta, hogy valamit tennem kell, mert ez így nem fenntartható.”

Fás legelő márpedig nincs

De nem a vízhiány az egyetlen nehézség. Rendkívüli módon megnehezíti a legeltető állattartást a szabályozás merevsége. Magyarországon nincs annyi legelésző birka, mint a csapadékban gazdag Brit-szigeteken, vagy a Kárpátok vonulatain. De azért a tankönyvek szerint egy hektár biztosítja egy felnőtt szarvasmarha, vagy egy felnőtt ló élelmezését, illetve 6-7 kecske vagy birka is elél rajta.

Szakaszos területhasználattal lehet javítani a talaj minőségét is

„A probléma a következő – magyarázza Bruder Márton. – A kecske elsősorban fásszárúak leveleit fogyasztja, bozótot legel, nem füvet. A magyar szabályozásban a kecske kedvencei – a gyepürózsa, a szeder, a pionír cserjék – fásszárú gyomoknak számítanak. Ha tehát valaki támogatást szeretne igényelni a területére, akkor ezeket ki kell kaszálnia, különben megbüntetik. A szabályozás nem érti, hogy a kecske éppen ezeket szereti. Így folyamatos dilemmában vagyok, hogy a saját legelőmet hogyan kezeljem, hiszen leginkább ezek a gyomok nőnek rajta. Ha az elvárásnak megfelelően tarra vágom a területet, nem marad más, csak a kiégett, semmi hozamot nem hozó fű. Hogyha felismerné a szabályozó, hogy szükséges lehet birka meg kecske nyájat együtt tartani, akkor ez egy fenntartható legeltetési módszer lenne. A rigorózus szabály egy hektár legelőn legfeljebb száz fás szárú növényt enged meg. Mivel én nem voltam hajlandó kivágni a fákat a legelőről, nem kaptam meg a területalapú támogatást. 2022-ben aztán visszaigazolódott, hogy jól tettem, bebizonyosodott, hogy az állatoknak mennyire nagy szükségük van rá, hogy a hőségben visszahúzódjanak a fák árnyékába, ahol ráadásul még nyáron is volt legelhető fű.”

Az ökológiai szempontból korszerű állattartást kifejezetten akadályozza a szabályozás azzal, hogy a fás legelőt az ingatlan-nyilvántartás nem ismeri el önálló művelési módként. A hivatalos magyarázat erre az, hogy ez az uniós előírásnak felel meg. Ez azonban nem igaz, hiszen másutt, például Spanyolországban ismert és támogatott ez a művelési mód.

„Nálunk ezt a kategóriát egyszerűen nem hozták létre a földhivatali nyilvántartási rendszerben. Így aztán az egyre inkább terjedő korszerű agroerdészeti megoldásokat nem képes kezelni a rendszer – jegyzi meg Márton. – A fás legelőnek jogilag valamilyen más kategóriában kell megjelennie – tipikusan mint gyep/legelő, esetleg erdő vagy fásított terület –, miközben a tényleges tájhasználat ennél összetettebb.”

Az anomália lényege tehát az, hogy a fás legelő nem önálló ingatlan-nyilvántartási művelési ág, miközben az agrár- és természetvédelmi szabályozás önállóan nevesített, értékes földhasználati/agrár-erdészeti rendszerként kezeli. Egy 2026-os természetvédelmi kezelési szabályozás értelmében a gyepterületeken az őshonos fásszárú növényzet bizonyos mértékű jelenlétét kötelezően meg kell őrizni, „a spontán megjelenő őshonos fásszárú állomány 10%-át meg nem haladó borításig”. A Közös Agrárpolitika (KAP) jelenlegi szabályozása konkrétan támogatási célként írja elő fás legelő vagy fás kaszáló kialakítását gyepterületen.  A fás legelő (gyep + elszórt őshonos fák + legeltetés) ugyanis ökológiailag és történetileg értékes, különleges, mozaikos földhasználat. A magyar jog viszont ezt három külön rendszerben kezeli: a gyepre az agrárjog, a fára az erdészeti/fás vegetációs szabályok, a legeltetésre az állattartási/agrár- és természetvédelmi szabályok vonatkoznak. Holott a fás legelő éppen attól működik, hogy ez a három elem együtt van jelen. Ez számos gyakorlati problémát fölvet, például, hogy mennyi fa lehet egy legelőn anélkül, hogy a terület erdőnek vagy más fás területnek minősülne? Vagy, hogy mi történik, ha a természetes beerdősülés miatt egy terület „túl fás” lesz? Miként sorolható be a támogatási rendszerbe?

Nagy kár, hogy az ökológusok, az erdészek és a gazdák érdekeit és szempontjait mostanáig nem sikerült összehangolni. Erről is beszélget Gribek Dani agrárújságíró egy ausztrál szakemberrel, akit tapasztalatcsere céljából hívott meg egy zalai gazdálkodó, hogy segítsen újratervezni egy csapadékhiánnyal küzdő gazdaságot.

Mire jó egy szamár?

Fás legelő pedig igenis van, erről a saját szememmel is meggyőződhetek. Észak-nyugat felé az egykori Buda-vidéki kertészeti állami gazdaság és a Hosszúréti gyümölcsösök hűlt helyére nyílik kilátás. A ritkásan fásult legelő alacsony tölgyfái alá jól esik behúzódni. Itt nincs más gazdálkodási cél, mint meghagyni ezt a tölgyes erdősztyepp állapotot, és legeltetni rajta. Persze a vadak is bejárnak ide, a kerítés csak a haszonállatok benntartását célozza, nem a vadak kizárását.. Nagy kárt nem tudnak tenni, nem úgy, mint a ház körül.

„Nincs nagyobb fájdalom, mint amikor naponta lesed, hogy a sárgadinnye mikor érik mézédesre, és egy hajnalon kiderül, hogy a vaddisznó is ugyanezt nézegette, csak ő korábban kelt aznap. Vaddisznókkal nem lehet együtt kertészkedni. Úgyhogy a belső területekről szigorúan ki vannak zárva” – szögezi le Márton.

A marhák nagy ívben kerülnek minket – félnek a gazdától, aki élet és halál ura -, szerencsére jut elég tér nekik a 16,5 hektáron. Korábban az alacsonyabban levő területen legeltek, alaposan betrágyázták, így jó terepet készítettek elő többek között egy faiskolának. Az idei téli karám ugyanezen logika mentén lesz pár év múlva a kertészet színhelye. Az ágazatok egymásra utaltak, hangsúlyozza Márton, nincs fenntartható mezőgazdálkodás, fenntartható állattartás nélkül.

„Ha megszűnik az állattartás, akkor megszűnik a trágyára alapozott talajerő-utánpótlás, és kizárólag műtrágyára lehet alapozni a növénytermesztést. Már korábban is túlságosan alacsony volt a magyarországi állatlétszám ahhoz, hogy abból a talajerőpótlást lehessen biztosítani a szántóföldeknek, a túlzásba vitt műtrágya felhasználás pedig károsította a talajéletet, a talajszerkezetet.” Visszafelé ismét áthaladunk a lovaknak és a csacsinak elkerített karámon. Mire jó egy ilyen szép kövér szamár, kérdem kíváncsian Mártontól.

A farm legokosabb állata

Sok mindenre – feleli. – Többek között jó társa az alulra sorolt lovaknak, például ennek az öregnek itt. A szamár a legokosabb. Előre gondolkodik, tervez, megfigyeli, hova kell helyezkednie, hogy a legjobb falatokhoz jusson. A vendéglátás, rendezvényszervezés szempontjából nem közömbös, hogy a szamár simogatós állat, olyan az idegrendszere, hogy 45-60 percig minden nyaggatást jól bír, még azt is, amikor 20 gyerek fürdeti.”

Gördülékeny technológiai utat kínálnak a multik

Gyakran hallani ma azt a véleményt, hogy „hagyjuk már sorsára a mezőgazdaságot, hiszen annyira kicsi a termelékenysége, összpontosítsunk inkább az iparra!” Szerencsére a jelenlegi agrártárcának más a szemléletmódja, nem véletlenül nevezték el Agrár- és Élelmiszergazdaságért Felelős Minisztériumnak. Bóna Szabolcs több interjúban is megfogalmazta, hogy Magyarország nem mondhat le az élelmiszer-önrendelkezésről, mert az az ország számára stratégiai és biztonsági kérdés. Arra is figyelmeztetett, hogy a megváltozott környezeti körülmények és a hazai átfogó ágazati stratégia hiánya komolyan veszélyezteti az önrendelkezést.

A hazai szabályozást tehát alaposan át kellene fazonírozni, regeneratív gazdálkodás és összefogás felé terelni a piaci szereplőket. Megkérdeztem Mártontól, hogy mennyire tapasztalja gazdatársai részéről a „mindentudás” gőgjét és az összefogás elutasítását. Szerinte azonban nem ez a fő probléma, hanem az, hogy a magyarországi gazdatársadalom 80%-a alacsony iskolai végzettséggel rendelkezik, ami eleve nehezíti az újítások elérését. Okosításukra ráadásul vannak készséges jelentkezők: a konvencionális mezőgazdasági technológiákat, vetőmagokat, műtrágyákat és növényvédőszereket forgalmazó cégek tanácsadói hálózatai, amelyek teljes technológiát értékesítenek a gazdáknak.

Épül a tanyaközösség – az udvarházban több család is elfér

„Sokaknak nincsenek széleskörű ismereteik az alternatív gazdálkodási módszerekről, ezért egyszerűen követik, amit a céges tanácsadó házhoz visz nekik, megmondva, mikor és mit vessenek. Aztán kijön megnézni a kártevőt, megmondja, mivel permetezzen, és teljes technológiai útmutatást ad a gazdálkodónak a termékei mellé. Legtöbbször meg is veszi a terményt, beépíti a finanszírozásba az inputokat is, így egy sima, gördülékeny technológiai utat kínál, amit csak követni kell, és nem kell semmit kitalálni. Ha lenne egy nem céges és nem profitorientált, felkészült tanácsadói hálózat, amely keresi a gazdákat, szolgáltatást kínál, nem piaci alapon, tanácsot ad vízvisszatartásban, növényválasztásban, az értékesítési lehetőségek terén, az versenyezhetne a multis tanácsadói hálózattal. Kötelezővé nem tenném, egyedül a vízvisszatartást tartom olyan súlyú problémának, amelybe határozott szabályozással kellene belenyúlni. Nincs idő megvárni, míg a gazdák jobb belátásra térnek, és maguktól változtatnak a gazdálkodási módszereiken.”

A kertközösségeké a jövő

A Cinege tanyán jobb belátásban és innovációban nincs hiány: önellátó kertközösség épül – Márton mellett még két fiatal gazdálkodó vesz részt a permakultúrás szemléletű gazdaság átalakításában.

A gyümölcsészet erősítése az egyik fő irány

„Az a cél, hogy a természettel való harmonikus együttműködésben éljünk meg a gazdálkodásból itt helyben, minél többen. Nyitott a kapu mások előtt is, érkezik például egy fiatal méhész, jöhetne kecskés gazda, szeretnénk majd baromfit is nevelni, és szívesen befogadunk bértartásra lovat, akár úgy, hogy a gazdája is itt lakik. A mesterséges intelligencia és a robotika fejlődésével a foglalkoztatás csökkenése várható, egyre több feladatot látnak el a gépek, ennek érzékelhető a hatása már jelenleg is. A mezőgazdaság tud értelmes, értékteremtő munkát kínálni, ha a nagy táblás művelés helyett alapvetően a kis parcellás, kisméretű gazdaságok megújuló gazdálkodását támogatja az állam. A kertközösségekben lehet felemelő és pszichológiai szempontból is jó munkát végezni. Annak ellenére, hogy a klímaváltozással összefüggésben problémák tömege zúdul Magyarországra, tíz éves távon belül ez a fajta gazdálkodás, kertművelés széles tömegeknek tudna foglalkoztatást, jövedelmet és egészséges élelmiszert biztosítani. Ha egyre sűrűsödnek az ilyen aszályos évek, akkor is.

Az üvegház a gazda hobbiprojektje lesz

 Nekem most már kezd beérni a gyümölcsösöm, ezen a mulccsal vastagon takart területen gyümölcsbőség volt idén. Alapvetően önellátásra termelek rengeteg csonthéjas gyümölcsöt, cseresznyét, kajszit, őszibarackot, gesztenyét, mogyorót, bogyósokat, egrest, ribizlit. Nagy kedvencem a kamcsatkai mézbogyó, ami bőségesen beérett, elkezdtük enni a gránátalmát, jól teljesített a füge… A kert-Magyarország megoldást adhat a magyar mezőgazdaság problémáira, ebben komoly kitörési lehetőséget látok. Az összetett kertművelésre kell áttérni, amivel csak egy baj van: nagyon tudásigényes. Úgyhogy tanulni kell.”

Borítókép: A gazdálkodás szeretete a lovakkal kezdődött

A Csak az újratervezés mentheti meg a korábban önfenntartó állattartó gazdaságot bejegyzés először Magyarország zöld hangja-én jelent meg.

Az Eurobarometer idén tavasszal felmérte a tagállamok viszonyát az európai intézményrendszerhez. A magyarok viszonylag pozitívan állnak hozzá az Európai Parlamenthez, még azután is, hogy éveken át kék plakátokon uszított ellene az előző rezsim.

Az ábrákon a társadalom szinte minden szegmense szerepel, az utolsó lapon pedig a többi tagállammal összehasonlítva mutatjuk az uniós polgárok véleményét.

A Magyarország számokban: az Európai Parlament megítélése bejegyzés először Magyarország zöld hangja-én jelent meg.

Tíz év alatt több mint négyszeresére nőtt a háztartások hűtési, és több mint ötszörösére a fűtési célú villamosenergia-felhasználása, miközben teljes energiafogyasztásuk 16 százalékkal csökkent. A változás azonban még nem jelent valódi fordulatot: 2024-ben a földgáz továbbra is a háztartási energiafelhasználás 46 százalékát, a fűtésnek pedig több mint felét adta. Fehér Kinga és Perger András, az Energiaklub szakértői a Másfélfokon megjelent elemzésükben azt mutatják be, hogyan indult el a háztartások lassú elektrifikációja, miért maradt fenn a gázfüggés, és mi kellene ahhoz, hogy a fogyasztás csökkenése tartós szerkezeti átalakulássá váljon.

Szerzők: Fehér Kinga, junior energiakutató és Perger András energiaprogram-vezető

A cikk forrása a Másfélfok. A Zöld Hang a cikket a Másfélfok szerkesztősége engedélyével vette át.

Az energiaátmenet kulcsa az elektrifikáció, azaz, hogy a fosszilis alapú energiafelhasználást döntően megújuló alapú villamos energiára állítsák át a háztartások is. Az idén nyári hőhullámok idején jelentkező extrém áramigények mentén különösen élesen vetődik fel a kérdés, hogy hol tartanak a háztartások ebben az átmenetben. Az adatokból érdemi változások olvashatóak ki, de az is látszik, hogy sok még a teendő.

A háztartások energiafogyasztásában jelentkező trendek vizsgálatához a Magyar Energetikai- és Közmű-szabályozási Hivatalnak (MEKH) a háztartások végsőenergia -felhasználására vonatkozó, 2015–2024-es adatait hívtuk segítségül, és jelentős változásokra bukkantunk. Egy évtized alatt ugyanis a háztartások hűtési és fűtési áramigénye úgy nőtt több mint négyszeresére, illetve több mint ötszörösére, hogy közben a teljes energia- és fosszilisenergia-felhasználásuk is jelentősen csökkent.

A részletek azonban, mint mindig, most is fontosak. Az energiafelhasználás 16%-os csökkenése szép eredménynek tűnik ugyan, de ezt elsősorban sajnos nem átfogó energiahatékonysági programok eredményének, hanem a 2022-ben bekövetkezett energiaár-emelés, illetve az enyhébb telek hatásának tulajdoníthatjuk.

Ezt a gyanúnkat erősíti, hogy a felhasználási célok (fűtés, hűtés, főzés, használati melegvíz-előállítás, világítás és elektromos készülékek) közül a fűtés volt az egyetlen, ahol érdemi (15%-os) csökkenés következett be évtizedes viszonylatban. A többi esetben jellemzően stagnálásról számolhatunk be, igaz, a 2021-es csúcshoz képest minden területen volt kisebb-nagyobb csökkenés.

A klímák térnyerése látványos, de az igazi változás a fűtés terén zajlik

Az egyik felhasználási cél, ahol különösen látványos a változás, az a hűtés. Az utóbbi évek hőhullámainak ismeretében aligha meglepő, hogy a légkondicionálók növekvő elterjedtsége (a lakások immár több mint negyede rendelkezik klímaberendezéssel) az energiafelhasználáson is látszik: a 2015-ben hűtésre fordított energiamennyiség az eredeti 420%-ára, azaz több mint négyszeresére nőtt.

A gyakoribbá és erősebbé váló hőhullámok következtében várhatóan egyre több háztartásban lesz szükség nyáron hűtésre, ami jelentős mértékben terheli a villamosenergia-rendszert. A klimatizálás nemcsak kényelmi kérdés, hanem energiarendszeri és szociális probléma is. Jól mutatja ezt, hogy a nyári csúcsterhelések idején már kormányzati szinten is a lakossági klímahasználat visszafogását szorgalmazzák: Kapitány István gazdasági és energetikai miniszter mind júniusban, mind az augusztus eleji hőhullám idején arra kérte a lakosságot, hogy a legterheltebb esti órákban (18 és 21 óra között) mérsékeljék a légkondicionálók használatát, mivel az nagymértékben növeli az áramigényt, a hálózati terhelést és ezzel az importigényt.

Márpedig az egyre gyakrabban előforduló forró időszakok miatt növekvő igények még akkor is egyre nagyobb terhet rónak a villamosenergia-rendszerre, ha közben a háztartási naperőművek száma is drámaian növekedett, néhány ezerről 2024 végére közel 300 ezerre (ezen belül a természetes személyekhez tartozó rendszerek száma meghaladta a 255 ezret) Ez a nyári hűtés szempontjából azért lényeges, mert a klímaberendezések fogyasztása jelentős részben éppen a napos, meleg órákban jelentkezik, amikor a napelemes termelés is magas. A napenergia így részben képes fedezni a hűtés növekvő áramigényét, és mérsékelheti a nappali hálózat terhelését. De ez nem oldja meg teljesen a problémát: az esti órákban, amikor a lakások még melegek, de a napelemes termelés már visszaesik, továbbra is megmaradnak a rendszerterhelési kihívások.

Az elektrifikáció célja persze nem a klimatizálás miatt növekvő energiaigények kiszolgálása, hanem a meglévő fosszilis felhasználás kiváltása. Az adatok alapján van okunk szerény örömre: összességében úgy csökkent a háztartások teljes energiaigénye és fosszilis felhasználása, hogy a villamosenergia-igény növekedése csak részben volt köszönhető a hűtés miatt megjelenő többlet áramigénynek, mellette jelentős részben fedezte az energiahordozó-váltást, azaz érdemi átalakulásra is sor került.

Ugyanis a hűtés mellett a fűtés és a főzés esetében is érdemben növekedett az áramfelhasználás. A fűtésnél alacsony bázisról következett be jelentős, a hűtést is meghaladó mértékű, mintegy ötszörös(!) emelkedés, a főzésnél a fosszilisek kismértékű csökkenése mellett másfélszeres növekedés látható az áramfelhasználás terén (igaz, itt módszertani változást is sejthetünk az átalakulás mögött, mivel 2019-ről 2020-ra történt egy jelentős, 50%-os ugrás az adatokban).

Bár a hűtésnél lényegesen kisebb szerepet játszhatnak a háztartási napelemes rendszerek a fűtési igények kiszolgálásában, ez esetben is fontos az összevetés. A szaldóelszámolás miatt ugyanis valószínűleg sokan álltak át áramalapú fűtésre, ahogy a részben fűtésre is használható légkondicionálók, illetve a H-tarifa mentén a főleg fűtésre használt hőszivattyús rendszerek terjedése (2024-re mintegy 1,5 millió és kb. 100 000 darab) is ösztönözte a váltást. A folyamat értelemszerűen növeli a terhelést a villamosenergia-hálózaton, amire fel kell készíteni a rendszereket.

A világítás és az elektromos készülékek fogyasztása lényegében stagnált, hiszen a készülékek számának növekedését nagyrészt ellensúlyozni tudta a javuló energiahatékonyság (pl. LED-es készülékek). A „kütyüzés” terjedése ugyan gyakran az igénynövekedés egyik okaként jelenik meg az energiafelhasználásról szóló vitákban, de az adatok ezt a közhelyes tévhitet nem támasztják alá. A használati melegvíz esetében pedig csökkenés volt megfigyelhető.

Az elektrifikációért, azaz a növekvő áramfelhasználásért döntően tehát nem a hagyományos háztartási áramfogyasztás változása, hanem elsősorban (mintegy 80%-ban) a fűtés a felelős, ezen felül pedig kb. 10-10%-ban a hűtési igények növekedésének és a főzési szokások átalakulásának köszönhető a növekmény.

Az elektrifikáció ugyanakkor még nem szorította ki érdemben a fosszilis energiahordozókat a háztartási energiafelhasználásból. A fűtési célú villamosenergia-felhasználás hiába nőtt jelentősen 2015 óta, de a teljes fűtési energiaigényen belül még mindig alacsony arányt képvisel. Vagyis a változás iránya már látszik, de a háztartások energiafelhasználását továbbra is jelentős részben fosszilis energiahordozók határozzák meg.

Csökkenő fosszilis részarány, de a szerkezeti váltás még várat magára

A háztartások teljes energiafelhasználása 2015 óta csökkent, különösen a 2021-es magas szinthez képest. Ennek legfontosabb oka a fűtésre fordított energia mérséklődése: 2015 és 2024 között a fűtési célú energiafelhasználás mintegy 15%-kal esett vissza.

Ez önmagában kedvező irány, de nem jelenti azt, hogy a háztartási energiafelhasználás szerkezete érdemben átalakult volna. A fűtés továbbra is messze a legnagyobb tétel: 2024-ben a teljes háztartási energiafelhasználás közel 70%-át adta. Vagyis a lakossági energiafüggőség, a rezsikitettség és a kibocsátások szempontjából továbbra is az épületek fűtése a kulcskérdés.

Ezen belül a földgáz szerepe továbbra is meghatározó. 2024-ben a földgáz a teljes háztartási energiafelhasználás 46%-át, a fűtési energiafelhasználásnak pedig 53%-át adta. Bár a fűtési célú gázfelhasználás 2022 után látványosan csökkent, 2024-ben még mindig a 2015-ös szint mintegy 92%-án állt. Ez azt mutatja, hogy a gázfüggőség mérséklődött, de nem tört meg. Külön megemlítendő, hogy a használati-melegvíz készítésénél (kb. 7%-kal) még növekedett is a földgázhasználat.

A 2021 utáni visszaesést ezért óvatosan kell értelmezni. A csökkenés mögött nem tartós hatású szerkezeti átalakulás áll. Szerepe lehetett benne a rezsicsökkentés szigorítása miatti fogyasztás-visszafogásnak, az alacsonyabb fűtési hőmérsékletnek, az enyhébb teleknek, illetve más rövid távú alkalmazkodási formáknak is. Ez nem ugyanaz, mint amit egy tömeges épületfelújítási, fűtéskorszerűsítési, a fosszilis alapú rendszerek nagyarányú kiváltását eredményező program jelentene.

Földgázból így is kb. 6%-kal, a leginkább a PB-gázzal azonosítható kőolajtermékekből pedig mintegy 20%-kal használtak a háztartások kevesebbet. A legjelentősebb, leginkább örömteli változás a szénnél következett be: az adatok szerint 10 év alatt a negyedére zsugorodott a felhasználása. Eközben azonban a megújulók (ami itt döntően a tűzifát jelenti) felhasználása is csökkent, 30%-kal. Mivel hazai infrastrukturális adottságok (elavult fűtőberendezések, rossz energiahatékonyságú épületek) mellett a szilárd tüzelőanyag alapú fűtésnek súlyos levegőtisztasági és ökológiai következményei vannak, ez kedvező folyamatnak látszik. Az okok azonban összességében nem teljesen világosak. Valószínűleg szerepet játszhatnak demográfiai változások és technológiaváltás is, de félő, hogy az alulfűtés, illetve a statisztika számára nem feltétlenül látható energiahordozók felhasználása (pl. lopott tűzifa, hulladékégetés) is befolyásoló tényezők voltak.

Mi áll a változás útjában, és mit kell tenni?

A rezsicsökkentés negatívan befolyásolta az energiahatékonysági beruházásokat is. Az alacsonyan tartott energiaárak mellett a háztartások számára kevésbé megtérülő beruházást jelent a szigetelés, a nyílászárócsere vagy a fűtési rendszer korszerűsítése, ezért ezek a beruházások jellemzően elmaradtak vagy későbbre tolódtak. Ennek következménye ma is látszik: a lakásállomány energiaigénye bőven az uniós átlag felett van, a fűtés jelentős részben továbbra is földgázra épül, miközben a háztartások kiszolgáltatottak maradnak az energiaáraknak és a hőhullámoknak is.

Összességében hiába tanúskodnak kedvező folyamatokról az elmúlt évtized adatai, az elindult lassú elektrifikáció mellett a háztartások energiaellátása továbbra is erősen gázfüggő. A következő évek egyik kulcskérdése ezért az lesz, hogyan tudjuk egyszerre kezelni az energiaárak kérdésének, a fosszilisek kiváltásának és a villamosenergia-igények növekedésének hármasát, hogy az ne okozza a hálózati terhelés indokolatlan mértékű növekedését, és ne mélyítse a társadalmi különbségeket. A rezsikérdés szociális alapú rendezése mellett így a kulcskérdés továbbra is az épületek energiaigényének csökkentése lesz. Ehhez alapvetően fontos az épületszigetelés, a nyílászárók cseréje, a megújulók alkalmazása mellett a passzív hűtési és fűtési megoldások (pl. nyáron árnyékolás, a téli időszakban pedig a benapozottság növelése), korszerű fűtési rendszerekre való áttérés, az energiahasználatunk „okos”, dinamikus árazásra épülő átalakítása – és természetesen mindehhez hosszú távon kiszámítható állami támogatási programok és stabil szabályozás szükséges.

A cikk forrása a Másfélfok. A Zöld Hang a cikket a Másfélfok szerkesztősége engedélyével vette át.

A Ötször több áram megy fűtésre, mégsem szakadtunk el a gáztól bejegyzés először Magyarország zöld hangja-én jelent meg.

Tegnap arról írtunk, hogy a magyar kormányon belül sincs egységes álláspont az új uniós GMO-szabályozásról, miközben szeptember 21-én lejár a megtámadására nyitva álló határidő. A Zöld Hang podcastjában most egy lépéssel hátrébb léptünk: mit változtat valójában a rendelet, miért különösen vitatott az NGT1 kategória, milyen jogi érvek alapján lehetne megtámadni az új szabályokat, és mit fog mindebből érzékelni a vásárló? Fidrich Róberttel, a Magyar Természetvédők Szövetsége programvezetőjével beszélgettünk.

A Zöld Hangon hétfőn részletesen bemutattuk, hogy Gajdos László, az élő környezetért felelős miniszter korábban egyértelműen jelezte, hogy problémásnak tartja az új uniós szabályozást, miközben Magyar Péter nyilatkozata ezzel ellentétes álláspontot tükrözött.

A kérdés azért sürgető, mert Magyarországnak már csak napjai vannak eldönteni, önállóan az Európai Unió Bíróságához fordul-e. Szlovákia már bejelentette, hogy megtámadja a szabályozást.

A mostani podcastunkban megpróbáltuk kibontani azt is, mi változik ténylegesen az élelmiszer-szabályozásban, és miért tartják ezt a zöld civil szervezetek komoly visszalépésnek.

Mi az NGT1?

Az Európai Unió eddigi GMO-szabályozásának fontos elemei az engedélyezés, a kockázatértékelés, a nyomon követhetőség és a fogyasztói jelölés voltak.

Az új szabályozás ezzel szemben különbséget tesz az úgynevezett új génkezelési technikákkal létrehozott növények között. Az NGT1 kategóriába azokat sorolják, amelyeket a szabályozás a hagyományos nemesítéssel vagy természetes mutációval létrejövő változásokhoz hasonlónak tekint. Ezeknél lényegében megszűnne a korábbi GMO-kra vonatkozó engedélyezési és kockázatértékelési rendszer, és az élelmiszeren sem kellene feltüntetni, hogy ilyen eljárással létrehozott növényt tartalmaz. A vetőmagnál ugyanakkor megmaradna a jelölés.

Fidrich Róbert szerint a jelölés hiánya miatt még azok az élelmiszerláncok is nehéz helyzetbe kerülhetnek, amelyek GMO-mentes termékeket szeretnének kínálni vásárlóiknak: a termékpálya későbbi szakaszaiban már nekik sem feltétlenül lesz meg az ehhez szükséges információjuk.

Vagyis a vita egyik központi kérdése végül nagyon egyszerűen fogalmazható meg: ha egy vásárló nem szeretne génszerkesztett növényből készült élelmiszert venni, lesz-e lehetősége ezt a címke alapján eldönteni?

GMO vagy nem GMO?

A politikai vita egyik kulcskérdése az is, hogy egyáltalán GMO-nak kell-e tekinteni az új génkezelési technikákkal előállított növényeket.

Fidrich a podcastban vitatta azt az érvelést, amely szerint az NGT1 alapvetően más kategória lenne azért, mert a végeredményben nem feltétlenül jelenik meg más fajból származó gén. Felidézte, hogy az Európai Unió Bírósága már egy 2018-as döntésében a GMO-szabályozás hatálya alá sorolta az új mutagenezis-technikákkal létrehozott szervezeteket. A mostani uniós szabályozás lényege éppen az, hogy ezen növények egy részére más szabályokat állapít meg.

Ez a különbség azért fontos, mert a magyar politikában évtizedeken keresztül szokatlanul széles egyetértés volt a GMO-mentesség kérdésében. A jelenlegi vita egyik tétje éppen az, hogy az NGT-kre is kiterjed-e ez a korábbi politikai konszenzus.

Mivel lehetne megtámadni a rendeletet?

Szlovákia már eldöntötte, hogy az Európai Unió Bíróságához fordul. A podcastban ezért részletesen áttekintettük azt is, milyen érvekre épülhet egy ilyen kereset.

A beszélgetésben négy fő szempont került elő: az elővigyázatosság elve, az NGT-k biztonságával kapcsolatos tudományos bizonytalanság, az egyedi kockázatértékelés elhagyása, valamint a fogyasztók magas szintű védelméhez és tájékoztatásához kapcsolódó uniós követelmények. Felmerült továbbá a biológiai biztonságról szóló Cartagena-jegyzőkönyv is.

Fidrich szerint ezek közül különösen erős lehet a fogyasztók megfelelő tájékoztatásához kapcsolódó jogi érv. A podcastban azt mondta: olyan jogi értékeléseket ismer, amelyek alapján a pert megnyerhetőnek tartják – ugyanakkor hangsúlyozta, hogy maga nem uniós jogász.

A történetnek ráadásul van magyar előzménye. Magyarország korábban már bíróság elé vitt egy GMO-ügyet: az Amflora génmódosított burgonya engedélyezése miatt indult eljárás végén az uniós bíróság megsemmisítette az Európai Bizottság engedélyező határozatát.

Ha szeptember 21. elmúlik, még nincs feltétlenül vége

A legfontosabb rövid távú kérdés azonban továbbra is az, mit tesz Magyarország.

Fidrich abban bízik, hogy a kormány még szeptember 21. előtt úgy dönt: Magyarország is az Európai Unió Bíróságához fordul, lehetőleg más tagállamokkal együtt.

A beszélgetésben ugyanakkor arról is szó volt, hogy ha Magyarország addig nem nyújt be önálló keresetet, a történet ezzel még nem feltétlenül ér véget. Fidrich ismeretei szerint a szlovák kereset benyújtása után további tagállamoknak még lehetőségük lehet arra, hogy beavatkozóként csatlakozzanak az eljáráshoz.

Ez azonban már gyengébb pozíció lenne annál, mintha Magyarország maga is felperesként lépne fel.

És mit tehet majd a vásárló?

A podcast végén visszatértünk ahhoz a kérdéshez, amely az egész szabályozási vitát a hétköznapi fogyasztó számára kézzelfoghatóvá teszi.

Mi történik akkor, ha néhány év múlva valóban olyan élelmiszerek jelennek meg a boltok polcain, amelyek NGT1-es növényből készültek, de ezt a csomagoláson nem kell feltüntetni?

Fidrich szerint felértékelődhetnek a rövid ellátási láncok, a termelő és a vásárló közvetlenebb kapcsolata, illetve akár a GMO-mentes régiók vagy települések hálózatának újjáélesztése is. De ez csak részleges válasz: nem várható el minden fogyasztótól, hogy külön kutatómunkát végezzen minden egyes vásárlása előtt. A beszélgetés végén ezért ismét ugyanoda jutottunk: a fogyasztói tájékoztatást elsősorban magának a szabályozásnak kellene biztosítania.

A kérdés most azonban még ennél is közvetlenebb. Szeptember 21-ig kiderülhet, hogy Magyarország beáll-e Szlovákia mellé, és bíróságon is megpróbálja-e megváltoztatni az új uniós szabályozást.

A GMO-ügy: a fogyasztók tájékoztatása is a per egyik tétje bejegyzés először Magyarország zöld hangja-én jelent meg.

Tegnap arról írtunk, hogy a magyar kormányon belül sincs egységes álláspont az új uniós GMO-szabályozásról, miközben szeptember 21-én lejár a megtámadására nyitva álló határidő. A Zöld Hang podcastjában most egy lépéssel hátrébb léptünk: mit változtat valójában a rendelet, miért különösen vitatott az NGT1 kategória, milyen jogi érvek alapján lehetne megtámadni az új szabályokat, és mit fog mindebből érzékelni a vásárló? Fidrich Róberttel, a Magyar Természetvédők Szövetsége programvezetőjével beszélgettünk.

A Zöld Hangon hétfőn részletesen bemutattuk, hogy Gajdos László, az élő környezetért felelős miniszter korábban egyértelműen jelezte, hogy problémásnak tartja az új uniós szabályozást, miközben Magyar Péter nyilatkozata ezzel ellentétes álláspontot tükrözött.

A kérdés azért sürgető, mert Magyarországnak már csak napjai vannak eldönteni, önállóan az Európai Unió Bíróságához fordul-e. Szlovákia már bejelentette, hogy megtámadja a szabályozást.

A mostani podcastunkban megpróbáltuk kibontani azt is, mi változik ténylegesen az élelmiszer-szabályozásban, és miért tartják ezt a zöld civil szervezetek komoly visszalépésnek.

Mi az NGT1?

Az Európai Unió eddigi GMO-szabályozásának fontos elemei az engedélyezés, a kockázatértékelés, a nyomon követhetőség és a fogyasztói jelölés voltak.

Az új szabályozás ezzel szemben különbséget tesz az úgynevezett új génkezelési technikákkal létrehozott növények között. Az NGT1 kategóriába azokat sorolják, amelyeket a szabályozás a hagyományos nemesítéssel vagy természetes mutációval létrejövő változásokhoz hasonlónak tekint. Ezeknél lényegében megszűnne a korábbi GMO-kra vonatkozó engedélyezési és kockázatértékelési rendszer, és az élelmiszeren sem kellene feltüntetni, hogy ilyen eljárással létrehozott növényt tartalmaz. A vetőmagnál ugyanakkor megmaradna a jelölés.

Fidrich Róbert szerint a jelölés hiánya miatt még azok az élelmiszerláncok is nehéz helyzetbe kerülhetnek, amelyek GMO-mentes termékeket szeretnének kínálni vásárlóiknak: a termékpálya későbbi szakaszaiban már nekik sem feltétlenül lesz meg az ehhez szükséges információjuk.

Vagyis a vita egyik központi kérdése végül nagyon egyszerűen fogalmazható meg: ha egy vásárló nem szeretne génszerkesztett növényből készült élelmiszert venni, lesz-e lehetősége ezt a címke alapján eldönteni?

GMO vagy nem GMO?

A politikai vita egyik kulcskérdése az is, hogy egyáltalán GMO-nak kell-e tekinteni az új génkezelési technikákkal előállított növényeket.

Fidrich a podcastban vitatta azt az érvelést, amely szerint az NGT1 alapvetően más kategória lenne azért, mert a végeredményben nem feltétlenül jelenik meg más fajból származó gén. Felidézte, hogy az Európai Unió Bírósága már egy 2018-as döntésében a GMO-szabályozás hatálya alá sorolta az új mutagenezis-technikákkal létrehozott szervezeteket. A mostani uniós szabályozás lényege éppen az, hogy ezen növények egy részére más szabályokat állapít meg.

Ez a különbség azért fontos, mert a magyar politikában évtizedeken keresztül szokatlanul széles egyetértés volt a GMO-mentesség kérdésében. A jelenlegi vita egyik tétje éppen az, hogy az NGT-kre is kiterjed-e ez a korábbi politikai konszenzus.

Mivel lehetne megtámadni a rendeletet?

Szlovákia már eldöntötte, hogy az Európai Unió Bíróságához fordul. A podcastban ezért részletesen áttekintettük azt is, milyen érvekre épülhet egy ilyen kereset.

A beszélgetésben négy fő szempont került elő: az elővigyázatosság elve, az NGT-k biztonságával kapcsolatos tudományos bizonytalanság, az egyedi kockázatértékelés elhagyása, valamint a fogyasztók magas szintű védelméhez és tájékoztatásához kapcsolódó uniós követelmények. Felmerült továbbá a biológiai biztonságról szóló Cartagena-jegyzőkönyv is.

Fidrich szerint ezek közül különösen erős lehet a fogyasztók megfelelő tájékoztatásához kapcsolódó jogi érv. A podcastban azt mondta: olyan jogi értékeléseket ismer, amelyek alapján a pert megnyerhetőnek tartják – ugyanakkor hangsúlyozta, hogy maga nem uniós jogász.

A történetnek ráadásul van magyar előzménye. Magyarország korábban már bíróság elé vitt egy GMO-ügyet: az Amflora génmódosított burgonya engedélyezése miatt indult eljárás végén az uniós bíróság megsemmisítette az Európai Bizottság engedélyező határozatát.

Ha szeptember 21. elmúlik, még nincs feltétlenül vége

A legfontosabb rövid távú kérdés azonban továbbra is az, mit tesz Magyarország.

Fidrich abban bízik, hogy a kormány még szeptember 21. előtt úgy dönt: Magyarország is az Európai Unió Bíróságához fordul, lehetőleg más tagállamokkal együtt.

A beszélgetésben ugyanakkor arról is szó volt, hogy ha Magyarország addig nem nyújt be önálló keresetet, a történet ezzel még nem feltétlenül ér véget. Fidrich ismeretei szerint a szlovák kereset benyújtása után további tagállamoknak még lehetőségük lehet arra, hogy beavatkozóként csatlakozzanak az eljáráshoz.

Ez azonban már gyengébb pozíció lenne annál, mintha Magyarország maga is felperesként lépne fel.

És mit tehet majd a vásárló?

A podcast végén visszatértünk ahhoz a kérdéshez, amely az egész szabályozási vitát a hétköznapi fogyasztó számára kézzelfoghatóvá teszi.

Mi történik akkor, ha néhány év múlva valóban olyan élelmiszerek jelennek meg a boltok polcain, amelyek NGT1-es növényből készültek, de ezt a csomagoláson nem kell feltüntetni?

Fidrich szerint felértékelődhetnek a rövid ellátási láncok, a termelő és a vásárló közvetlenebb kapcsolata, illetve akár a GMO-mentes régiók vagy települések hálózatának újjáélesztése is. De ez csak részleges válasz: nem várható el minden fogyasztótól, hogy külön kutatómunkát végezzen minden egyes vásárlása előtt. A beszélgetés végén ezért ismét ugyanoda jutottunk: a fogyasztói tájékoztatást elsősorban magának a szabályozásnak kellene biztosítania.

A kérdés most azonban még ennél is közvetlenebb. Szeptember 21-ig kiderülhet, hogy Magyarország beáll-e Szlovákia mellé, és bíróságon is megpróbálja-e megváltoztatni az új uniós szabályozást.

A GMO-ügy: a fogyasztók tájékoztatása is a per egyik tétje bejegyzés először Magyarország zöld hangja-én jelent meg.

Miközben Szlovákiában széles politikai konszenzus alakult ki az új génszerkesztési technológiák körüli konfliktus uniós szabályozásának elutasításáról, Magyarországon egyelőre nincs kormánydöntés arról, hogy az ország megtámadja-e a rendeletet az Európai Unió Bíróságán. Ez azért is különös, mert hazánkban hosszú éveken át mindenki egyértelműen tiltakozott a génmódosított növények ellen. A határidő szeptember 21-én lejár, Szlovákia megtámadja a Bíróságon a jogszabályt, kérdés, hogy ki lesz ebben partnere. Még nem tudjuk, hogy a magyar kormány mit lép.

A pozsonyi kormány szeptember 2-án döntött arról, hogy megtámadja az új génkezelési technikákkal, az úgynevezett NGT-kkel előállított növényekről szóló uniós rendeletet. Robert Fico miniszterelnök a kormányülés után jelentette be, hogy Szlovákia keresetet nyújt be az Európai Unió Bíróságán. A rendelkezésre álló információk szerint a keresetet egyelőre még nem adták be.

Vita a Tisza-kormányon belül

A Greenpeace Magyarország, a Magyar Biokultúra Szövetség és a Magyar Természetvédők Szövetsége közösen sürgeti a kormányt, hogy Szlovákiához hasonlóan indítson jogi eljárást a rendelet megsemmisítéséért.

„Folyamatosan próbáljuk felhívni a döntéshozók figyelmét, és a júniusi európai parlamenti szavazás után megkerestük a minisztereket és Magyar Péter miniszterelnököt is. Azt szorgalmazzuk, hogy Magyarország Szlovákiához hasonlóan döntsön a per mellett” – mondta a Zöld Hangnak Fidrich Róbert. „A kormányon belül nagy valószínűséggel megoszlik a kérdés támogatottsága. Végső soron az fog dönteni, hogy milyen erőviszonyok alakulnak ki a kabineten belül” – mondta Fidrich.

Jelzésértékű lehet a civilek szerint Magyar Péter miniszterelnök korábbi állásfoglalása. A Tisza EP-képviselői miután júniusban nem támogatták azt a módosító indítványt, amely elutasította volna a Tanács NGT-rendeletről kialakított álláspontját, Magyar később a Telexnek megvédte a döntést. Azzal érvelt, hogy az érintett eljárásoknál a növény saját génállományát használják fel, ezért szerinte ez nem mond ellent Magyarország GMO-ellenes politikájának. Azt is mondta, hogy az ilyen technológiák segíthetik a magyar mezőgazdaság alkalmazkodását a megváltozott éghajlati viszonyokhoz.

Ezt követően levélben kerestük meg a kormányt, amelyre Gajdos László miniszter válaszában elmondta, amit mi is gondolunk, hogy az új génmódosító technikák is GMO-nak minősülnek – tette hozzá az MTVSZ programvezetője.

Szlovákiában kormányzati és nemzeti egység van az ügyben

A jelenlegi magyar bizonytalanságot külföldről is látják. Samuel Matejíčka, az egyik a témában aktív szlovákiai civil szervezet, a quid est VERITAS igazgatótanácsának elnöke a Zöld Hangnak elmondta: „Magyarország hagyományosan határozottan GMO-ellenes volt, olyannyira, hogy ezt még az Alkotmányában is rögzítette. Bár az új, GMO-politikáért felelős környezetvédelmi miniszter támogatja a keresetet, egyelőre nem világos, hogy az új kormány egészében megvan-e ugyanaz a konszenzus, mint korábban.”

Szlovákiában ezzel szemben Matejíčka szerint valamennyi szlovák európai parlamenti képviselő az új GMO-szabályozás ellen szavazott.

„Ez Szlovákia szempontjából valóban rendkívüli helyzet volt. Ennek megfelelően egyértelmű politikai konszenzus alakult ki a dereguláció elutasítása mellett” – mondta. Ehhez jelentős társadalmi támogatás is társul.

Egy júliusi reprezentatív felmérés szerint a szlovákiai lakosok 75 százaléka támogatta, hogy országuk az Európai Unió Bíróságán támadja meg a rendeletet, 80 százalékuk pedig magát a deregulációt is elutasította. Több mint háromnegyedük ragaszkodna a kockázatértékeléshez és a fogyasztói jelöléshez is.

Matejíčka nem számít arra, hogy a szlovák kormány visszalépne vagy kicsúszna a határidőből.

„Nem látok okot arra, hogy a kormány miért ne tartaná be a határidőt. Magát a keresetet azonnal be lehet nyújtani, az azt alátámasztó dokumentumokat pedig később is be lehet adni” – mondta.

A szlovák civil szervezetek nem kormányzati felkérésre kapcsolódtak be az ügybe. Matejíčka szerint ők kezdeményezték a jogi fellépést, és az azt alátámasztó dokumentumokat is eljuttatták a szlovák Mezőgazdasági és Vidékfejlesztési Minisztériumnak.

Ki állhat Szlovákia mellé?

A Tanács április 21-i szavazásán Szlovákia nem maradt egyedül az ellenzők között: Ausztria, Horvátország, Magyarország (még az Orbán-kormány képviseletében), Románia és Szlovénia is a jogszabály ellen szavazott.

Fidrich szerint a magyar civil szervezetek számos európai civil szervezettel egyeztetnek rendszeresen, a szlovákokkal napi szinten. „Most arra lenne szükség, hogy mielőbb közvetlen kapcsolatfelvétel történjen az érintett kormányok között.” Romániát a szakember különösen fontos és lehetséges partnernek tartja, mivel “a  románok is erősen GMO-ellenesek, és attól tartanak, hogy az új szabályozás negatívan befolyásolhatja az agrárpiacaikat.”

A szlovák szakember, Samuel Matejíčka Bulgária csatlakozását sem zárja ki, ugyanakkor szerinte a közelmúltbeli kormányváltások miatt egyelőre azt sem lehet biztosan megmondani, hogy a korábban GMO-ellenes országok közül végül melyek csatlakoznak Szlovákiához.

„Jelenleg úgy gondolom, hogy senkire sem számíthatunk biztosan” – mondta. Tudomása szerint Ausztriában, Szlovéniában, Magyarországon és Bulgáriában is folytak egyeztetések, de végleges döntésről egyelőre nem tud.

Szerinte ezért most már a diplomácián a sor: „Ebben a szakaszban a szlovák diplomácián múlik, hogy sikerül-e meggyőznie valamelyik partnerét arról, hogy csatlakozzon ehhez a lépéshez.”

Mi a tét? De mi történhet Európában, ha nem sikerül elérni a megszavazott jogszabály visszavonását? A GMO a géntechnológiával módosított szervezet rövidítése: olyan élőlényt jelent, amelynek genetikai állományát géntechnológiai módszerekkel változtatták meg. Az NGT, vagyis új génkezelési technika az újabb génmódosítási eljárások összefoglaló neve, ide tartozik például a génszerkesztés, amellyel célzott változtatásokat lehet létrehozni egy növény genetikai állományában. Az új uniós rendelet az NGT-növényeket is géntechnológiával módosított növényként határozza meg, de két kategóriára osztja őket.

Az NGT1 csoportba azok a növények kerülhetnek, amelyeknél létrehozott genetikai változások hagyományos nemesítéssel is létrejöhetnének, vagy a természetben is előfordulhatnának. A különbség azért lényeges, mert egy, az NGT-növényeket vizsgáló 2024-es  elemzés szerint a rendelet (akkori tervezete) alapján besorolható növények  94 százaléka az NGT1 kategóriába kerülhet. Ezekre pedig a hagyományos GMO-knál jóval enyhébb előírások vonatkoznak majd.

A génszerkesztés azonban a célzott módosítás mellett nem szándékolt genetikai változásokat is előidézhet, akár a célhelyen, akár a genom más részein. Kutatások szerint egyes génszerkesztési eljárások nagyobb DNS-átrendeződésekkel is járhatnak, és a beavatkozás közvetve más gének működésére is hatással lehet. Ezért a kritikusok szerint az NGT1-növények esetében is indokolt lenne olyan kockázatértékelés és ellenőrzés, amely a nem célzott hatások lehetőségét is vizsgálja.

A civil szervezetek attól tartanak, hogy az enyhébb szabályozás miatt az NGT1-növények úgy kerülhetnek széles körben termesztésbe és az élelmiszerláncba, hogy az esetleges nem kívánt hatásokat nem vizsgálják olyan alaposan, mint a hagyományos GMO-knál. Aggályosnak tartják azt is, hogy a génmódosított növények elterjedése megnehezítheti a GMO-mentes és ökológiai gazdálkodást, például a termények keveredése vagy a pollen terjedése miatt. Emellett attól is félnek, hogy a vetőmagokhoz kapcsolódó szabadalmak tovább növelhetik a nagy biotechnológiai és vetőmagcégek befolyását, miközben szűkíthetik a gazdák lehetőségét a vetőmagok szabad felhasználására.

A rendelet már hatályba lépett, fő rendelkezéseit azonban csak 2028 nyarától kell alkalmazni. Addig az NGT-növényekre és a belőlük készült termékekre továbbra is a jelenlegi GMO-szabályok vonatkoznak. A fogyasztók számára talán a legkézzelfoghatóbb változás a jelölés lesz. Az NGT1-növényekből készült élelmiszereken nem kell majd feltüntetni, hogy NGT- vagy GMO-eredetűek, így a vásárló a termék címkéjéből nem fogja tudni megállapítani, hogy az élelmiszer ilyen technológiával előállított növényből készült-e. A Greenpeace Magyarország, a Magyar Biokultúra Szövetség és a Magyar Természetvédők Szövetsége szerint ez a biogazdálkodóknak, sőt az élelmiszer áruházláncoknak is problémát okozhat: a jelölés és a nyomonkövethetőség gyengülésével nehezebbé válhat annak ellenőrzése és igazolása, hogy a termelési lánc GMO-mentes maradt. A szervezetek ezért egyebek mellett a fogyasztók választási szabadságát, a biogazdálkodást és a GMO-mentes magyar mezőgazdaságot féltik az új rendszertől.

A Greenpeace Magyarország, a Magyar Biokultúra Szövetség és a Magyar Természetvédők Szövetsége azt szeretné, hogy ez még a szeptember 21-i határidő előtt megtörténjen, és Magyarország kezdjen közvetlen egyeztetéseket a többi ellenző tagállammal.

 „Most már tényleg az idő a döntő tényező. Szlovákia megteszi az első lépést. Nekünk az a célunk, hogy Magyarország is döntsön a jogi fellépés mellett. A határidő nagyon szűk, szeptember 21-ig kell lépni.” – mondta Fidrich.

Korábbi cikkek a témában a Zöld Hangon:

Fordulat GMO ügyben: a Tisza támogatta a megengedőbb uniós szabályozást Génkezelt, de nem GMO – te bevennéd?

A Vita a Tisza-kormányban a GMO-ról: közeleg a határidő bejegyzés először Magyarország zöld hangja-én jelent meg.

Tordai Bence szerint még korántsem lefutott a Paks II beruházás sorsa. A Zöld Hang Stúdió vendége arról beszélt, hogy a projekt körüli nyomozás, az egyre nyilvánvalóbb klíma- és hűtési problémák, a növekvő költségek, valamint az orosz kivitelezővel kapcsolatos kételyek egyaránt lehetőséget teremthetnek arra, hogy Magyarország újragondolja a beruházást. Szerinte a kormány álláspontja sem tekinthető véglegesnek.

Az idei nyár szélsőséges hősége és vízhiánya Tordai Bence szerint látványosan megmutatta azt a problémát, amelyre a zöld szervezetek már több mint egy évtizede figyelmeztetnek: a paksi atomerőmű működése erősen függ a Duna vízhozamától és hőmérsékletétől. Mint a Zöld Hang Stúdióban fogalmazott, a korábbi klímamodellek jóval későbbre tették azokat a szélsőséges körülményeket, amelyek idén már heteken keresztül fennálltak.

A probléma szerinte különösen akkor válik súlyossá, ha a jelenlegi paksi blokkok és Paks II egy időben működnének. A beszélgetésben elhangzott, hogy a meglévő erőmű hűtése is komoly nehézségekbe ütközött az alacsony vízállás és a magas vízhőmérséklet idején. Tordai szerint ebből az is következik, hogy az atomenergia stabil, időjárástól független termeléséről alkotott kép legalábbis árnyalásra szorul.

– Az atomerőmű, amely egy változó vízhozamú és vízhőmérsékletű folyóból biztosítja a hűtését, maga is időjárásfüggő energiaforrássá válhat – érvelt.

Nyomozás indult a Paks II-nek juttatott pénz miatt

A beszélgetés egyik apropója az volt, hogy Tordai korábbi feljelentése nyomán  nyomozás indult a Paks II. Zrt. egyik tőkeemelésével kapcsolatban.

Tordai azt mondta: januárban tett először feljelentést amiatt, hogy 80 milliárd forintot juttattak a társaságnak olyan időszakban, amikor szerinte a projekt állami támogatásához szükséges uniós engedély nem volt érvényben. Ezt a feljelentést akkor elutasították. Később azonban az Európai Bizottság illetékesének állásfoglalásával kiegészítve ismét benyújtotta, augusztus végén pedig arról értesítették, hogy nyomozás indul.

Tordai szerint ezzel „új játszma” kezdődött Paks II körül. Különösen figyelemre méltónak tartja, hogy miközben nyomozás indult, a 2026-os költségvetésben az eredetileg tervezett 95 milliárd forint helyett 206 milliárdos tőkeemelés szerepelt a Paks II. Zrt. számára. A politikus ebből és más, egymásnak részben ellentmondó kormányzati jelzésekből arra következtet, hogy a kabinet álláspontja a beruházásról még nem szilárdult meg.

Mennyi lesz Paks II valódi ára?

A beruházás gazdaságossága szintén központi témája volt a beszélgetésnek. Az eredeti orosz–magyar megállapodás 12,5 milliárd eurós beruházási költséggel számolt. Tordai szerint azonban már a kormányzat részéről is elhangzott, hogy ennél lényegesen magasabb összeggel kell kalkulálni.

A volt országgyűlési képviselő úgy véli, a hosszú csúszás önmagában jelentős drágulást okoz. A műsorban 8–12 ezer milliárd forint közötti lehetséges végösszegről beszélt, miközben elmondása szerint eddig mintegy 630 milliárd forintot költöttek a projektre. Ebből Tordai azt a következtetést vonja le, hogy még mindig jóval kisebb lehet a kiszállás költsége, mint a teljes beruházás végigviteléé.

A beszélgetésben a bolgár példa is előkerült. Tordai szerint egy orosz nukleáris beruházási szerződés felmondásának költsége nagyságrendekkel kisebb lehet annál, amit Paks II befejezése igényelne. Ezért szerinte nem igaz az az állítás, hogy a projekt már olyan előrehaladott állapotban van, ahonnan ne lehetne visszafordulni.

Nemcsak arról van szó, hogy atom vagy megújuló

Tordai szerint az energiapolitikai vitát sem érdemes egyszerűen az atomenergia és a megújulók szembeállítására leszűkíteni. A kiindulópont szerinte az kellene legyen, hogy Magyarországnak mekkora energiaigénye lesz, és ebből mennyit lehet energiahatékonysággal, korszerűbb technológiákkal és más gazdaságpolitikával megtakarítani.

Kritizálta az elmúlt évek energiaintenzív újraiparosítását, különösen az akkumulátorgyártás és más nagy energia- és vízigényű iparágak támogatását. Az új adatközpontok telepítését is hasonló problémának tartja: szerinte Magyarország vízügyi és klimatikus adottságai sem kedveznek annak, hogy egyre több ilyen fogyasztót telepítsünk az országba.

A termelési oldalon ezzel szemben szélerőművek, tárolás, hálózatfejlesztés, okos fogyasztás és decentralizált energiaközösségek fejlesztését tartaná kívánatosnak. Az atomerőművekkel szerinte az is probléma, hogy nagy és rugalmatlan kapacitást jelentenek egy olyan villamosenergia-rendszerben, amelynek egyre gyorsabban kellene alkalmazkodnia a napon belül változó termeléshez és fogyasztáshoz.

„Atomenergia igen, orosz Paks II nem”

Tordai úgy látja, politikailag különösen fontos lehet az a választói csoport, amely önmagában nem ellenzi az atomenergiát, de Paks II jelenlegi, orosz megvalósítását már nem támogatja.

Az atomenergia megítélésében szerinte lényegében kettéoszlik a magyar társadalom. Éppen ezért azok lehetnek a döntő szereplők, akik elfogadnának egy új atomerőművet, de nem a Roszatommal építtetnék meg. Tordai ebben az összefüggésben több külföldi orosz projekt problémáira és csúszásaira hivatkozott, és úgy fogalmazott: az elmúlt évek tapasztalatai alapján az orosz nukleáris kivitelezés nem meggyőző.

Tordai szerint társadalmi nyomás nélkül nem lesz fordulat

A beszélgetés végén arról is szó esett, hogyan lehetne érdemben befolyásolni a Paks II-ről szóló döntést. Tordai szerint a kormány széles társadalmi koalíciót próbál egyben tartani, ezért egy megosztó ügyben különösen fontos lehet a közvélemény alakulása.

Újabb reprezentatív kutatást tartana indokoltnak, de ennél mélyebb társadalmi részvételt is elképzelhetőnek tart. Példaként állampolgári tanácsokat említett, amelyekben véletlenszerűen kiválasztott emberek szakértőket hallgatnának meg, majd közösen alakítanának ki ajánlást az energiapolitikai kérdésekről. Szerinte a civil szervezeteknek, mozgalmaknak és a nyilvánosság fórumainak is fontos szerepük lehet abban, hogy Paks II kérdése ne váljon lezárt üggyé.

Tordai Bence összességében úgy látja: Paks II-ről még nem született visszavonhatatlan politikai döntés. A következő időszak kérdése szerinte az lesz, hogy a növekvő költségek, a klímaváltozás okozta működési kockázatok, az orosz kapcsolat és a társadalmi ellenállás elegendő súlyt kapnak-e ahhoz, hogy a kormány valóban újragondolja a projektet.

A Tordai Bence: Paks II ügye még nem dőlt el bejegyzés először Magyarország zöld hangja-én jelent meg.

Tordai Bence szerint még korántsem lefutott a Paks II beruházás sorsa. A Zöld Hang Stúdió vendége arról beszélt, hogy a projekt körüli nyomozás, az egyre nyilvánvalóbb klíma- és hűtési problémák, a növekvő költségek, valamint az orosz kivitelezővel kapcsolatos kételyek egyaránt lehetőséget teremthetnek arra, hogy Magyarország újragondolja a beruházást. Szerinte a kormány álláspontja sem tekinthető véglegesnek.

Az idei nyár szélsőséges hősége és vízhiánya Tordai Bence szerint látványosan megmutatta azt a problémát, amelyre a zöld szervezetek már több mint egy évtizede figyelmeztetnek: a paksi atomerőmű működése erősen függ a Duna vízhozamától és hőmérsékletétől. Mint a Zöld Hang Stúdióban fogalmazott, a korábbi klímamodellek jóval későbbre tették azokat a szélsőséges körülményeket, amelyek idén már heteken keresztül fennálltak.

A probléma szerinte különösen akkor válik súlyossá, ha a jelenlegi paksi blokkok és Paks II egy időben működnének. A beszélgetésben elhangzott, hogy a meglévő erőmű hűtése is komoly nehézségekbe ütközött az alacsony vízállás és a magas vízhőmérséklet idején. Tordai szerint ebből az is következik, hogy az atomenergia stabil, időjárástól független termeléséről alkotott kép legalábbis árnyalásra szorul.

– Az atomerőmű, amely egy változó vízhozamú és vízhőmérsékletű folyóból biztosítja a hűtését, maga is időjárásfüggő energiaforrássá válhat – érvelt.

Nyomozás indult a Paks II-nek juttatott pénz miatt

A beszélgetés egyik apropója az volt, hogy Tordai korábbi feljelentése nyomán  nyomozás indult a Paks II. Zrt. egyik tőkeemelésével kapcsolatban.

Tordai azt mondta: januárban tett először feljelentést amiatt, hogy 80 milliárd forintot juttattak a társaságnak olyan időszakban, amikor szerinte a projekt állami támogatásához szükséges uniós engedély nem volt érvényben. Ezt a feljelentést akkor elutasították. Később azonban az Európai Bizottság illetékesének állásfoglalásával kiegészítve ismét benyújtotta, augusztus végén pedig arról értesítették, hogy nyomozás indul.

Tordai szerint ezzel „új játszma” kezdődött Paks II körül. Különösen figyelemre méltónak tartja, hogy miközben nyomozás indult, a 2026-os költségvetésben az eredetileg tervezett 95 milliárd forint helyett 206 milliárdos tőkeemelés szerepelt a Paks II. Zrt. számára. A politikus ebből és más, egymásnak részben ellentmondó kormányzati jelzésekből arra következtet, hogy a kabinet álláspontja a beruházásról még nem szilárdult meg.

Mennyi lesz Paks II valódi ára?

A beruházás gazdaságossága szintén központi témája volt a beszélgetésnek. Az eredeti orosz–magyar megállapodás 12,5 milliárd eurós beruházási költséggel számolt. Tordai szerint azonban már a kormányzat részéről is elhangzott, hogy ennél lényegesen magasabb összeggel kell kalkulálni.

A volt országgyűlési képviselő úgy véli, a hosszú csúszás önmagában jelentős drágulást okoz. A műsorban 8–12 ezer milliárd forint közötti lehetséges végösszegről beszélt, miközben elmondása szerint eddig mintegy 630 milliárd forintot költöttek a projektre. Ebből Tordai azt a következtetést vonja le, hogy még mindig jóval kisebb lehet a kiszállás költsége, mint a teljes beruházás végigviteléé.

A beszélgetésben a bolgár példa is előkerült. Tordai szerint egy orosz nukleáris beruházási szerződés felmondásának költsége nagyságrendekkel kisebb lehet annál, amit Paks II befejezése igényelne. Ezért szerinte nem igaz az az állítás, hogy a projekt már olyan előrehaladott állapotban van, ahonnan ne lehetne visszafordulni.

Nemcsak arról van szó, hogy atom vagy megújuló

Tordai szerint az energiapolitikai vitát sem érdemes egyszerűen az atomenergia és a megújulók szembeállítására leszűkíteni. A kiindulópont szerinte az kellene legyen, hogy Magyarországnak mekkora energiaigénye lesz, és ebből mennyit lehet energiahatékonysággal, korszerűbb technológiákkal és más gazdaságpolitikával megtakarítani.

Kritizálta az elmúlt évek energiaintenzív újraiparosítását, különösen az akkumulátorgyártás és más nagy energia- és vízigényű iparágak támogatását. Az új adatközpontok telepítését is hasonló problémának tartja: szerinte Magyarország vízügyi és klimatikus adottságai sem kedveznek annak, hogy egyre több ilyen fogyasztót telepítsünk az országba.

A termelési oldalon ezzel szemben szélerőművek, tárolás, hálózatfejlesztés, okos fogyasztás és decentralizált energiaközösségek fejlesztését tartaná kívánatosnak. Az atomerőművekkel szerinte az is probléma, hogy nagy és rugalmatlan kapacitást jelentenek egy olyan villamosenergia-rendszerben, amelynek egyre gyorsabban kellene alkalmazkodnia a napon belül változó termeléshez és fogyasztáshoz.

„Atomenergia igen, orosz Paks II nem”

Tordai úgy látja, politikailag különösen fontos lehet az a választói csoport, amely önmagában nem ellenzi az atomenergiát, de Paks II jelenlegi, orosz megvalósítását már nem támogatja.

Az atomenergia megítélésében szerinte lényegében kettéoszlik a magyar társadalom. Éppen ezért azok lehetnek a döntő szereplők, akik elfogadnának egy új atomerőművet, de nem a Roszatommal építtetnék meg. Tordai ebben az összefüggésben több külföldi orosz projekt problémáira és csúszásaira hivatkozott, és úgy fogalmazott: az elmúlt évek tapasztalatai alapján az orosz nukleáris kivitelezés nem meggyőző.

Tordai szerint társadalmi nyomás nélkül nem lesz fordulat

A beszélgetés végén arról is szó esett, hogyan lehetne érdemben befolyásolni a Paks II-ről szóló döntést. Tordai szerint a kormány széles társadalmi koalíciót próbál egyben tartani, ezért egy megosztó ügyben különösen fontos lehet a közvélemény alakulása.

Újabb reprezentatív kutatást tartana indokoltnak, de ennél mélyebb társadalmi részvételt is elképzelhetőnek tart. Példaként állampolgári tanácsokat említett, amelyekben véletlenszerűen kiválasztott emberek szakértőket hallgatnának meg, majd közösen alakítanának ki ajánlást az energiapolitikai kérdésekről. Szerinte a civil szervezeteknek, mozgalmaknak és a nyilvánosság fórumainak is fontos szerepük lehet abban, hogy Paks II kérdése ne váljon lezárt üggyé.

Tordai Bence összességében úgy látja: Paks II-ről még nem született visszavonhatatlan politikai döntés. A következő időszak kérdése szerinte az lesz, hogy a növekvő költségek, a klímaváltozás okozta működési kockázatok, az orosz kapcsolat és a társadalmi ellenállás elegendő súlyt kapnak-e ahhoz, hogy a kormány valóban újragondolja a projektet.

A Tordai Bence: Paks II ügye még nem dőlt el bejegyzés először Magyarország zöld hangja-én jelent meg.

A Duna rekordalacsony vízállása miatt részlegesen leállított Paksi Atomerőmű áramtermelését nappal a napelemek pótolták, napnyugta után azonban Magyarország fokozottan importra szorult. Sipos Vera, a Green Policy Center klímapolitikai tanácsadója szerint a nyári krízis megmutatta, hol maradt félbe a hazai zöld átállás: a napenergia gyors terjedését nem követte elegendő tároló, szélenergia- és hálózati fejlesztés. Az egyre forróbb, aszályosabb nyarakra olyan áramrendszerrel kell felkészülni, amely kevesebb hűtővízzel és rugalmasabban képes kiszolgálni a fogyasztást.

Szerző: Sipos Vera, a Green Policy Center klímapolitikai tanácsadója

A cikk forrása a Másfélfok. A Zöld Hang a cikket a Másfélfok szerkesztősége engedélyével vette át.

Az elmúlt hetek hőhullámai komoly rendszerszintű kihívás elé állították a magyar villamosenergia-hálózatot. A Duna vízállása Paksnál megközelítette a mínusz 121 centimétert, ami miatt az erőmű 44 éves történetében először került veszélybe a blokkok hűtése, és a termelést drasztikusan vissza kellett fogni.

Bár a helyzet időközben normalizálódott – az erőmű újra elérte a maximális teljesítményét, a hűtést segítő fenékküszöb építése pedig ütemtervnél jobban is halad –, a megelőző hetek krízise rávilágított egy kritikus sebezhetőségre. Augusztus elején a teljes lekapcsolás reális kockázata országos energiatakarékossági felhívást tett szükségessé. Egy egyre szélsőségesebb éghajlaton az alaperőművi kapacitások vízigénye ma már közvetlen ellátásbiztonsági kockázatot jelent. Elég csak arra gondolnunk, hogy a szomszédos Románia nem tudta elkerülni a Duna-menti atomerőművének lekapcsolását.

A napenergia már csökkenti a hazai kibocsátást, de a tárolás és az energiahatékonyság lemaradt

A hazai zöld átállás elmúlt évekbeli trendjeiről átfogó képet ad a Green Policy Center Ötödik Klímasemlegességi Előrehaladási Jelentése. Mivel a hivatalos kibocsátási leltárak és energetikai statisztikák kétéves késéssel jelennek meg, a jelentés 2024-es adatokra épül, de a hazai folyamatok irányát így is jól mutatja.

A magyarországi áram- és hőtermelés jelentős dekarbonizációs utat járt be: az ágazat üvegházhatásúgáz-kibocsátása 2020 és 2024 között 31%-kal csökkent. Ezt a kibocsátáscsökkenést a hálózat úgy érte el, hogy közben az áramfogyasztás közel 5%-kal nőtt, az importfüggőség pedig mérséklődött. A folyamat elsődleges hajtóereje a napenergia volt. A napelemes kapacitások megnégyszereződtek, amivel a napenergia 2024-re már a hazai áramtermelés negyedét biztosította, világelsővé téve az országot ebben a mutatóban.

Az áram- és hőtermelés üvegházhatásúgáz-kibocsátásának alakulása, az erőművi szénfelhasználás és az áramimportarány (kép forrása: a Green Policy Center Ötödik Klímasemlegességi Előrehaladási Jelentése)

A jelentés ugyanakkor már a 2024-es adatok alapján felhívta a figyelmet egy egyensúlytalanságra. Amíg az elektrifikáció és a napelemes kapacitásbővítés dinamikus, az akkumulátoros tárolás fejlesztése, valamint a gazdaság energiahatékonyságának javulása a kitűzött klímacélokhoz képest „túl lassú előrehaladást” mutat. Bár az akkumulátoros tárolók összesített teljesítménye 2026-ra gyorsan nőtt, az augusztusi válság idején még mindig csak a napelemes rendszerek beépített teljesítményének mintegy tizedét érte el.

Rendszerszintű anomáliák – a nappali bőség és az esti importkitettség

Ez az infrastrukturális aszimmetria 2026 augusztusára kritikus ponttá vált. Ahogy arra a Másfélfokon Szilva Attila elemzése is rámutat, a paksi kényszerleállás nem a megújuló energia korlátait, hanem épp a tárolókapacitások hiányát demonstrálta. A kánikulai nappalokon a 6-7 GW csúcsteljesítményű napelemes portfólió érdemi fennakadás nélkül kompenzálta a kieső nukleáris termelést – mindezt úgy, hogy a nagy hőség még rontja is a napelemek hatásfokát.

A hálózat sebezhetősége a napnyugtát követő órákban jelentkezik. A napelemes termelés leállásával, de a hűtési igényekből és a szokásos esti csúcsból fakadó magas esti fogyasztás fennmaradásával a rendszer Paks híján drasztikus importra szorul. Bár a hazai fosszilis kapacitások (pl. a gázerőművek vagy a Mátrai Erőmű lignitblokkjai) ilyenkor aktiválódnak, magas változó költségük miatt piaci alapon alulmaradnak az olcsóbb importtal szemben.

Ezt a kiszolgáltatottságot korábbi adminisztratív fékek is mélyítették. A Magyar Napelem Napkollektor Szövetség (MNNSZ) állásfoglalása emlékeztet: a 2024-ben meghozott, a hálózati csatlakozásokat korlátozó rendeletek miatt mintegy 10 GW-nyi piaci alapú, támogatás nélküli megújuló és energiatároló beruházás maradt el. Ha ezek a kapacitások ma integrálva lennének a hálózatba, az esti importcsúcsok lényegesen alacsonyabbak lennének, mert a napelemes és akkumulátoros rendszerek működése független a folyók vízállásától. Ebbe a szabályozási problémakörbe tartozik a szélenergia évtizedes adminisztratív korlátozása is. Mivel a szélturbinák éjszaka és borult időben is képesek áramot termelni, természetes módon tudnák ellensúlyozni a napenergia ciklikus kieséseit, érdemben és költséghatékonyan mérsékelve a hazai hálózat esti importkitettségét és többlet tárolási igényét.

Előrelépés és megtorpanás a lakossági szegmensben

Ipari léptékű tárolók hiánya mellett a lakossági piacon elindult egy fontos korrekció, amely azonban a hatalmas túljelentkezés miatt hamar megtorpant. A 100 milliárd forintos keretösszeggel meghirdetett Otthoni Energiatároló Program (2026/OETP/01) első üteme 2026. február 2-án nyílt meg, és háztartásonként akár 2,5 millió forint – célzott esetekben önerő nélküli – vissza nem térítendő támogatást nyújtott új napelemes rendszerek tárolóval történő telepítésére, vagy a meglévő kiserőművek bővítésére. Ez a keret nagyságrendileg 40 ezer háztartás támogatására volt elegendő, a programra viszont 132 ezer igény érkezett, aminek következtében a kormány a második pályázati ütemet a meghirdetett indulás napján, 2026. március 16-án határozatlan időre felfüggesztette.

Stratégiai jelentőségű volt, mivel kifejezetten a kedvezőbb éves szaldó elszámolásból kikerülő, bruttó elszámolás alá eső háztartások helyzetének célzott, műszaki kezelésére indult. A háztartási tárolók lokálisan egyenlítik ki a terhelést: csökkentik a napközbeni hálózati visszatáplálást és mérséklik az esti csúcsvételezést, érdemben növelve ezzel a hálózati rugalmasságot. Ennek a támogatásnak a fókuszálása az 5000 fő alatti településekre és a szaldó elszámolásból kieső fogyasztókra éppen megfelelő eszköz lett volna a rezsiköltségek mérséklésére és az országos energiafüggetlenség növelésére.

Indoklás nélküli leállítása ugyanakkor súlyos kockázatokat hozott felszínre. A Magyar Napelem Napkollektor Szövetség (MNNSZ) szakmai értékelése rámutat, hogy a rendszerszintű hálózati tehermentesítés, a munkahelyek megőrzése és a megkezdett lakossági beruházások védelme érdekében a szakmai szervezetek a program kiszámítható folytatását, a hálózati betáplálási korlátozások felülvizsgálatát, valamint a fogyasztói magatartást árjelzésekkel is ösztönző, idősávos villamosenergia-tarifa bevezetését sürgetik.

Az esti áramhiányt a cseh termelés pótolja, szlovák közvetítéssel

Míg a hazai tárolási infrastruktúra kiépül, a rendszerstabilitást az import garantálja. Bár a politikai kommunikációban a szlovák segítségnyújtás kapott hangsúlyt, a fizikai áramlások mást mutatnak. Egy friss elemzés rávilágít arra, hogy az északról belépő árammennyiség túlnyomó részét nem Szlovákiában állítják elő; a hazai hiányt nagyrészt a cseh rendszer többlettermelése fedezi.

A cseh rendszer azért képes az esti órákban stabil exportra, mert jelentős szivattyús-tározós erőművi kapacitásokkal rendelkezik. Ezek a létesítmények a napközbeni olcsó árammal vizet szivattyúznak a magasabban fekvő tározókba, majd az esti csúcsidőszakban extra villamos energiát termelnek. Emellett a cseh szénerőművek is költséghatékonyabban és rugalmasabban reagálnak a keresletre, mint a hazai fosszilis blokkok.

A klímaváltozásra az áram-, víz- és kommunikációs hálózatokat együtt kell felkészíteni

A paksi krízis túlmutat az energetika határain; átfogó nemzetbiztonsági és ellátásbiztonsági kérdés. A Green Policy Center Klímaváltozás és biztonság: nem a jövő kérdése, hanem a jelen kihívása című elemzése arra figyelmeztet, hogy a klímaváltozás klasszikus „fenyegetéssokszorozó”. Az energia-, víz-, közlekedési és digitális hálózatok szoros egymásra utaltsága miatt egyetlen meghibásodás kaszkádhatásokat indíthat el. „Áram nélkül nincs víz. Víz nélkül nincs egészségügy. Internet nélkül nincs koordináció.”

Ahogy egy kapcsolódó írás is rögzíti, a klímaalkalmazkodás és az infrastruktúra zöldítése ma már nem megtérülési kérdés, hanem a gazdasági és társadalmi működőképesség alapfeltétele.

Üzenet a szakpolitikának: több tárolóval, rugalmasabb fogyasztással és kisebb vízigénnyel előzhetők meg az újabb áramellátási válságok

Az idei nyár krízise bizonyította, hogy a rugalmatlan, jelentős vízigényű alaperőművekre és fosszilis csúcserőművekre (amelyek közül többet szintén Duna-vízzel hűtenek) épülő modell fokozottan sérülékeny az éghajlati anomáliákkal szemben. A megoldás nem az elektrifikáció lassítása, hanem a hálózati adaptáció felgyorsítása.

A hazai ellátásbiztonság garantálása érdekében az alábbi szakpolitikai beavatkozások szükségesek:

• Tárolási kapacitások rendszerszintű integrációja:
  A márciusban felfüggesztett Otthoni Energiatároló Program (OETP) mielőbbi újraindítása és kiszámítható folytatása mellett elengedhetetlen lenne az ipari léptékű akkumulátoros beruházások adminisztratív és hálózati korlátainak azonnali feloldása. Ezt ki kell egészíteni egy szivattyús-tározós erőmű hazai építésével (ha a már folyó vizsgálatoknak sikerül természetvédelmi szempontból is elfogadható helyszínt kijelölniük pl. a korábbi mátrai bányaterületen). Első lépésként üdvözöljük a kormány azon szándékát, hogy 2030-ra 3000 MW-ra emelje a hazai áramtároló kapacitásokat – javaslatunk ennek mielőbbi elérését szolgálja.
• Decentralizáció és keresletoldali szabályozás:
  Az okosmérési infrastruktúra kiterjesztése és a fogyasztói oldali válaszmechanizmusok (DSR) széles körű bevezetése, ami lehetővé teszi a fogyasztás rugalmas, távolról történő menedzselését. Amint augusztus elején a kényszer ösztönözte, de dicséretesen széles lakossági és ipari összefogás megmutatta, a fogyasztás önkéntes visszafogása vagy legalább a csúcsidőszakból más órákra való áttevése hatalmas segítség a hazai áramrendszer problémáinak és költségeinek kezelésében. Ezt ösztönözné az a korábbi javaslatunk, amely az áram rezsicsökkentésének fogyasztás helyett idősávok alapján történő kétsávossá tételét vetette fel. Az új kormány azon intézkedéseit, amelyekkel felgyorsította a hálózati fejlesztéseket és az okosmérők telepítését, fontos első lépésnek tekintjük.
• Kritikus infrastruktúrák rezilienciája
  Klímakockázatok beépítése a hálózatfejlesztési tervekbe, megelőzve a szektorokon átívelő dominóhatásokat.
• Energiahatékonyság mint primer erőforrás
  A kínálati oldal fejlesztése mellett a mélyfelújítási programok felgyorsítása, elismerve, hogy az ellátásbiztonság legolcsóbb és legmegbízhatóbb eszköze a fel nem használt energia.
• A Paksi Atomerőmű meglévő (és leendő, ha lesznek olyanok) blokkjai hűtésének a Dunától minél inkább független megoldása. Ezzel elkerülhetőek az alacsony vízszint okozta, illetve a Duna-víz túlmelegedése miatti leszabályozások. A most épülő fenékküszöb gyors megoldásnak elfogadható – bár az nem szerencsés, hogy a létesítmény környezetvédelmi engedélyeit csak az építkezéssel párhuzamosan állítják ki. Hosszabb távon ugyanakkor célszerűbbnek látjuk, ha nem a folyót alakítjuk az erőműhöz, hanem az erőművet a folyó új realitásához. A Duna velünk lesz azután is, miután a leendő (és esetleges új) paksi atomerőművet pár évtized múlva leszerelik.
• Középtávon a napelemek és szélenergia kapacitásának arányát 2:1-re javasoljuk beállítani. Ez az arány 2026-ban 25:1-hez, és a korábbi kormányzat által elfogadott Nemzeti Energia- és Klímaterv 2030-ra is csak 12:1-gyel számolt. E téren, első lépésként üdvözöljük az új kormány bátor vállalását, hogy 2030-ig annyi új szeles projektet kívánnak indítani, hogy a jelenlegi 330 MW körüli szint 4000 MW-ra emelkedjen, ami már 3:1 körül arányt jelentene a napelemek várható bővülése mellett.

A megelőzés és az infrastrukturális alkalmazkodás költsége minden esetben alacsonyabb, mint az ellátásbiztonsági krízisek elhárításának ára. A válsághelyzetekben jellemzően a gyorsaság alapján rangsorolnak a szóba jöhető megoldások között, nem pedig minden szempontot egyformán mérlegelve, így sokkal nehezebb a hosszú távon optimális megoldásra jutni.

A cikk forrása a Másfélfok. A Zöld Hang a cikket a Másfélfok szerkesztősége engedélyével vette át.

A Mi a paksi energiakrízis tanulsága? bejegyzés először Magyarország zöld hangja-én jelent meg.

A hőhullámok és az éghajlati katasztrófák felszínre hozzák Európa infrastrukturális válságát, ami hatalmas beruházásnövelést tesz szükségessé. A politikai döntéshozók a magánfinanszírozáshoz fordulnak a hiány pótlására, abban a hitben, hogy csupán kis összegű állami forrásokra lesz szükség a szükséges tőke mozgósításához. Ez a megközelítés azonban a polgárok rovására erősíti meg a magántőke érdekeit, miközben korlátozza az állam befolyását. Ehelyett Európának egy tényeken alapuló, államvezérelt infrastrukturális stratégiára van szüksége.

2024 októberében heves esőzések sújtották Valenciát, ami katasztrofális árvizekhez vezetett, pusztító következményekkel: lakóházakat és üzleteket romboltak le, utakat és vasútvonalakat tettek tönkre, autók pedig víz alá kerültek. Az esemény emberi tragédia volt, amelyben több százan vesztették életüket, sokan pedig megélhetésüket. Ez egy fájdalmas igazságot is feltárt: Európa infrastruktúrája nem felkészült a változó éghajlati viszonyokra. Az árvizek összesen több mint 18 milliárd euró közvetlen kárt okoztak. Hogy ezt kontextusba helyezzük: Spanyolország éves infrastrukturális beruházási hiánya (vagyis a jelenlegi és a szükséges kiadások közötti különbség) becslések szerint körülbelül 19 milliárd euró évente. Ez azt jelenti, hogy egyetlen vihar olyan kárt okozott, amely körülbelül Spanyolország egy évnyi infrastrukturális beruházási hiányának felel meg.

A probléma túlmutat az éghajlati alkalmazkodáson. Európa-szerte az országok küszködnek a romló állapotú infrastruktúra karbantartásával és új projektek megvalósításával. A közelmúltbeli, nagy visszhangot kiváltó kudarcok – mint például a drezdai Carola-híd összeomlása 2024 szeptemberében – miatt ezt a válságot már nem lehet figyelmen kívül hagyni. A híd korrózió és anyagfáradás miatt omlott össze, pedig a felújítást csak a következő évre tervezték.

A kormányok emellett azzal is küszködnek, hogy pénzt találjanak iskolák, kórházak és villamosenergia-hálózatok felújítására és építésére.

Úgy tűnik, mindenki egyetért abban, hogy több infrastrukturális beruházásra van szükség, de a legfontosabb kérdés az: ki fogja ezt finanszírozni? E kérdés megválaszolásakor a politikai döntéshozók beleesnek a magánfinanszírozás mítoszába: abba a gondolatba, hogy a piac fogja finanszírozni alapvető közszolgáltatásainkat.

Ez mind az uniós, mind a nemzeti szinten megfigyelhető. Például az Európai Bizottság által a következő uniós költségvetés részeként javasolt Versenyképességi Alap kifejezetten a magánbefektetések vonzására irányul, többek között infrastrukturális projektekhez. Hasonlóképpen a Német Alap, amelyet Berlin 2026 elején indított el, 130 milliárd euró magánbefektetés mozgósítását tűzi ki célul a közinfrastruktúra és a védelmi képességek jelentős bővítése érdekében.

Első pillantásra ez a stratégia hatékonynak tűnhet. Ha a magánszektor vállalja magára Európa infrastrukturális beruházásainak nagy részét, az állami források más alapvető szükségletekre, például a szociális ellátásra és az oktatásra fordíthatók. Azonban ellentétben azzal, amit a politikai döntéshozók el akarnak hitetni velünk, a magánfinanszírozás nem jön ingyen.

A kockázatok társadalmiasítása, a nyereség privatizálása

A magánbefektetők a vállalt kockázattal arányos hozamot várnak el. Az infrastruktúra esetében ezek a hozamok vagy az infrastruktúrát használóktól (például energiaszámlák vagy útdíjak formájában), vagy közbeszerzési szerződésekből és támogatásokból kell származniuk. Függetlenül attól, hogy a projekt előzetes beruházását az állami vagy a magánszektor finanszírozza, azt végül mindig a számlafizetők és az adófizetők valamilyen kombinációja fizeti meg.

Ráadásul számos társadalmi szempontból hasznos infrastrukturális projekt hatalmas kezdeti beruházást igényel anélkül, hogy feltétlenül magas nyereséget termelne. Például egy új metróvonal építési költségei milliárdokat tesznek ki, évtizedekbe telik, mire bármilyen hozamot termel, és a legtöbb európai városban soha nem termel nyereséget.

Ahhoz, hogy a magánszereplőket befektetésre ösztönözzék, a kormányoknak ezért ösztönzőket kell nyújtaniuk. Ezt „kockázatcsökkentésnek” nevezik. A dereguláció vagy állami források biztosítása révén – például garancia formájában – a hatóságok célja a befektetések kockázat-hozam profiljának kiigazítása. A német szövetségi kormány például összesen mintegy 30 milliárd euró összegű állami finanszírozással és garanciákkal támogatja a Germany Fundot. A kockázatcsökkentés problémája az, hogy manapság gyakran érdemi feltételek nélkül hajtják végre, amint arra Enrico Letta volt olasz miniszterelnök is rámutatott. Ez a kockázatok társadalmi viseléséhez és a nyereség privatizálásához vezet: ha egy infrastrukturális projekt sikeres, a magánszektor szedi be a nyereséget; ha kudarcot vall, a költségeket a közszféra viseli.

A spanyolországi Castor földalatti gáztároló kiváló példája a rosszul sikerült kockázatcsökkentésnek. A projektet, amelyet a magántulajdonban lévő Escal UGS vállalat épített a Földközi-tenger partjainál, 2013-ban le kellett állítani, még mielőtt kereskedelmi üzembe lépett volna, mert több száz földrengést váltott ki Valencia partvidékén és Katalónia Ebro-deltájában. Annak ellenére, hogy a vállalat volt a hibás, a spanyol kormánynak 1,35 milliárd eurós kártérítési csomaggal kellett kártalanítania. Ennek oka az volt, hogy a hatóságok csökkentették a befektetés kockázatát azzal, hogy megállapodtak abban, hogy a leállás esetén az állam kártalanítja a részvényeseket, még akkor is, ha a leállás az Escal UGS-hez köthető gondatlanságnak vagy csalásnak tudható be. A Castor gázprojekt csak egy a sok közül, amelyben a polgárok viselik a költségeket, míg a magánbefektetőket megvédik.

Nincs egyértelmű gazdasági bizonyíték arra, hogy a magánfinanszírozás jobb lenne az adófizetők vagy a számlafizetők számára. Ha az infrastrukturális projektek bevételt tudnak generálni a magánvállalatok számára, akkor a közszféra számára is képesek erre.

A magánfinanszírozás nem fog megmenteni minket

Vitathatatlanul igaz, hogy bizonyos mértékű magánfinanszírozás hasznos lehet Európa infrastrukturális beruházási igényeinek kielégítéséhez. A magánfinanszírozás mítoszának problémája az, hogy azt állítja, a magánfinanszírozásnak kellene az alapértelmezett megoldásnak lennie, figyelmen kívül hagyva annak hiányosságait és a közszféra vagy alternatív modellek potenciális előnyeit.

A New Economics Foundationnál végzett legújabb kutatásunk azt mutatja, hogy nincs egyértelmű gazdasági bizonyíték arra, hogy a magánfinanszírozás kedvezőbb lenne az adófizetők vagy a szolgáltatásokért fizetők számára. Ha az infrastrukturális projektek bevételt tudnak generálni a magánvállalatok számára, akkor azt a közszféra számára is megtehetik. Ahelyett, hogy a magántulajdonú projektek támogatásával járó költségeket viselné, a projekt teljes tulajdonjogának megtartásával a közszféra végső soron hosszú távú költségvetési hozamra tehetne szert. A hamburgi villamosenergia-hálózat újra önkormányzati tulajdonba vétele egy ilyen példa. 2024-ben körülbelül 109 millió euró nyereséget termelt a város számára.

A költséghatékonyság, a fogyasztói árak, a foglalkoztatási feltételek és a szolgáltatásnyújtás tekintetében a magántulajdon gyakran nem a jobb választás. A privatizációt összefüggésbe hozták a magasabb villamosenergia-árakkal, a foglalkoztatási bizonytalanság növekedésével és a postai ágazatban végrehajtott leépítésekkel, valamint a kórházak Covid-19-járványra való felkészültségének csökkenésével Európa-szerte. Míg a befektetők profitálnak, a munkavállalók és a polgárok viselik a költségeket.

A magántőke természetéből adódóan olyan területekre irányítja a forrásokat, ahol a hozam a legmagasabb, nem pedig oda, ahol a szükség a legnagyobb.

Legalább négy strukturális tényező magyarázhatja, miért számol fel a magánszektor általában magasabb díjakat, miközben kevesebbet fektet be a munkahelyteremtésbe és a szolgáltatásnyújtásba.

Először is, a magánszektor tőkeköltsége általában sokkal magasabb. A legtöbb uniós kormány jelenleg 3,5–5 százalékos kamatú 30 éves kötvényeket bocsát ki. Ezzel szemben a magán infrastrukturális alapok általában 12–16 százalékos vagy annál magasabb hozamot tűznek ki célul. Ez határozza meg, hogy a tőkeberuházók mit követelnek, amikor tőkét fektetnek be egy projektbe, és hogy a felhasználóknak vagy az adófizetőknek végül mit kell fedezniük a számlák vagy az állami támogatások révén.

Másodszor, az ösztönzőszerkezetek eltérőek. A magánvállalatokat a profit motiválja, míg a hatóságok általában szélesebb körű társadalmi célokat követnek, mint például a jövedelem újraelosztása vagy a közegészségügy. A Corporate Europe Observatory például megállapította, hogy az egészségügy privatizációja Európa-szerte oda vezetett, hogy a magánszolgáltatók a magasabb kockázatú és alacsonyabb jövedelmű betegek helyett a kisebb kockázatú és jobban fizető betegeket választják ki.

Harmadszor, számos infrastrukturális ágazat, például a víz- vagy villamosenergia-hálózatok, természetes monopóliumok. Természetes monopóliumról akkor beszélünk, ha egyetlen szolgáltató képes az egész piacot alacsonyabb költséggel ellátni, mint bármely versenytárs vállalatok kombinációja, jellemzően a magas fix költségek és a jelentős méretgazdaságosság miatt. Például a Common Wealth által készített jelentés az Egyesült Királyság főbb villamosenergia- és gázszolgáltató hálózatairól feltárta, hogy a megélhetési költségek válsága közepette a vállalatok ki tudták használni természetes monopóliumaikat, és 2017 és 2021 között összesen 2,4–3,6 milliárd font osztalékot fizettek ki a részvényeseknek.

Végül, bár a hatékony szabályozás enyhítheti a fenti hiányosságok egy részét, az elmúlt évtizedeket a szabályozás hiánya jellemezte.

A tendencia pedig rossz irányba halad, mivel a Bizottság átfogó deregulációt folytat, az energiarendszertől a digitális technológiákig és az élelmiszerbiztonságig.

Ezeket a strukturális problémákat egyetlen kormányzati politika sem tudja teljes mértékben megoldani. A magántőke természetéből adódóan olyan területekre irányítja a forrásokat, ahol a hozam a legmagasabb, nem pedig oda, ahol a szükség a legnagyobb. A társadalom számára létfontosságú és a környezetvédelem szempontjából szükséges beruházásokat, amelyek nem érik el a hozamküszöböt, egyszerűen nem veszik figyelembe. A magánfinanszírozásra való túlzott támaszkodás tehát nem csupán azzal a kockázattal jár, hogy rosszabb eredményeket hoz; hanem olyan logikát is megerősít, amelyben a lehetséges határait a befektetők, nem pedig a polgárok húzzák meg. Ezért elengedhetetlen, hogy a társadalom tudatos döntéseket hozzon arról, hol és hogyan kell szerepet játszania a magánfinanszírozásnak, ahelyett, hogy alapértelmezésként az infrastruktúra finanszírozásának és megvalósításának széles területeit a magánszektorra ruházná át.

Tényeken alapuló megközelítés

Ahelyett, hogy a magánfinanszírozás iránti helytelen lojalitáshoz ragaszkodnának, a döntéshozóknak szisztematikus megközelítést kellene alkalmazniuk annak meghatározásához, hogy a társadalmi érdekeket mikor szolgálja jobban az állami vagy a magánszféra általi megvalósítás.

Ahelyett, hogy kizárólag a közvetlen állami kiadásokra koncentrálnának, a döntéshozóknak a pénzügyi szempontok teljes spektrumát figyelembe kell venniük: a projekt megvalósítási költségeit, a bevételi forrásokat és a finanszírozási költségeket. Ezen felül be kell vonni a szélesebb körű gazdasági hatásokat, az úgynevezett „multiplikátorhatásokat” is, mivel az infrastrukturális projektek fokozhatják a gazdasági tevékenységet és növelhetik az adóbevételeket a környező területeken.

Fontos, hogy a nem pénzügyi szempontokat is figyelembe vegyék. Az olyan tényezőknek, mint a környezeti következmények, a közösségi tulajdonból származó helyi előnyök és a stratégiai motivációk – például az energiabiztonság biztosítása érdekében az energiahálózat állami tulajdonba vétele – részét kell képezniük a megalapozott döntésnek. Ellenkező esetben a kormányok továbbra is átadják a kritikus infrastruktúrát magánszereplőknek, ami hosszú távon káros hatással lesz a társadalomra és a környezetre.

Ehhez a makrogazdasági politika szélesebb körű átalakítására van szükség az elégtelen beruházások alapvető okainak kezelése érdekében. Az évtizedek óta tartó megszorítások és szigorú költségvetési szabályok önmagát fenntartó ciklust hoztak létre. Ahogy a kormányok csökkentik az állami beruházásokat és kiszervezik azokat a magánszektorba, elveszítik az intézményi kapacitást, a szakértelmet és a befolyást ahhoz, hogy maguk valósítsák meg az infrastruktúrát, így egyre inkább függővé válnak a magánszereplőktől, és egyre kevésbé képesek saját feltételeiket diktálni.

Azt a tényt, hogy a megszorítások inkább gátolják, mint ösztönzik a gazdasági prosperitást, a Nemzetközi Valutaalap egy közelmúltbeli kiadványa is kiemelte. A kiadványból kitűnik, hogy átlagosan a közpénzügyi hiány csökkentését célzó megszorító politikák – az adóbevételekre és a gazdasági tevékenységre gyakorolt negatív hatások miatt – növelhetik az adósság/GDP arányt. E körforgás megtörése érdekében a kormányoknak át kell gondolniuk a megközelítésüket, és úgy kell kialakítaniuk a fiskális politikát, hogy az teret adjon a közinfrastruktúra-beruházásoknak ott, ahol az a társadalom legjobb érdekeit szolgálja.

A demokrácia fenyegetettsége

Az infrastruktúra nem csupán pénzügyi eszköz – hanem egy működőképes társadalom alapja. Meghatározza, hogyan közlekedünk, hogyan tanulunk és hogyan gondoskodnak rólunk. Ezeket a döntéseket nem a piacnak kell meghoznia, hanem demokratikus megfontolás útján.

Ahogy a kormányok lefaragják az állami beruházásokat és kiszervezik azokat a magánszektorba, elveszítik az intézményi kapacitást, a szakértelmet és a befolyást ahhoz, hogy maguk valósítsák meg az infrastruktúrát, így egyre inkább függővé válnak a magánszereplőktől, és egyre kevésbé képesek diktálni a feltételeiket.

Az, hogy az állam nem képes biztosítani a polgárok számára szükséges infrastruktúrát, a demokrácia elleni fenyegetést jelent. Erre rávilágított a német konzervatív közlekedési miniszter, Patrick Schnieder is, az ország vasúti hálózatának siralmas állapotával kapcsolatban. Ezt a folyamatot Valenciában is figyeljük, ahol a szélsőjobboldali Vox párt az árvizeket ugródeszkaként használta mind a kormányellenes, mind a klímapolitika-ellenes retorikához.

A valenciaiak jövőre az urnákhoz vonulnak. A legfrissebb előrejelzések szerint a Vox 24,4 százalékkal vezet – ami a jelenlegi eredményük kétszerese. Ugyanakkor a szakértők arra figyelmeztetnek, hogy az árvizeket követő infrastrukturális fejlesztések elmaradtak, vagyis nincs garancia arra, hogy ugyanez ne történhetne meg újra. Ahelyett, hogy közös jövőnket olyan szereplőkre bíznánk, akiknek nincs demokratikus mandátumuk annak alakítására, a hatalmat vissza kell adni a lakosságnak.

A Green European Journal cikke. A cikket a Zöld Hang a Green European Journal engedélyével fordította  és közölte. Az eredeti cikk elolvasható itt.

A Miért nem oldja meg a piac Európa infrastrukturális válságát? bejegyzés először Magyarország zöld hangja-én jelent meg.

Újrahasználati központok, házhoz menő lomtalanítás, a hulladék korábbi szétválogatása, a lomisok szabályozott bevonása, több és könnyebben elérhető hulladékudvar – javaslatok és dilemmák a lomtalanítás jövőjével kapcsolatban. Letenyei Lászlót, a Budapesti Corvinus Egyetem egyetemi docensét, Szabó Györgyöt, a Humusz Szövetség Zero Waste programvezetőjét és Ferenczi Attilát, a Reco Waste Management Kft. társtulajdonosát kérdeztük.

Évente visszatérő kép a magyar városokban, hogy bútorok, matracok, szőnyegek, ruhák és háztartási tárgyak lepik el néhány napra az utcákat, miközben a lomok körül szinte azonnal megjelennek azok is, akik még használható tárgyakat vagy értékesíthető anyagokat keresnek. Abban mindenki egyetért, hogy a lomtalanítás ingyenes és fontos közszolgáltatás, abban azonban már koránt sincs egyetértés, hogy a jelenlegi formája megfelel-e egy korszerű hulladékgazdálkodási rendszernek.

Ferenczi Attila, a Reco Waste Management Kft. alapítója és társtulajdonosa szerint a kérdés nem fekete-fehér.

„A lomtalanítás jó, és kell is, hogy legyen. Az is jó, hogy díjmentes, mert ez egy igazi közszolgáltatási feladat” – mondja Ferenczi. „Azzal viszont már van probléma, ahogyan mindez ma a közterületeken megvalósul. Koszos, sokszor tűzveszélyes, és olyan hulladékok is kikerülnek, amelyeket nem is lehetne így kidobni. Kontrollálatlan az egész, és ez nem jó.”

Ferenczi szerint nem érdemes pusztán azért ragaszkodni a jelenlegi rendszerhez, mert ezt szokta meg a lakosság.

„Ne azért csináljuk így, mert eddig is így csináltuk. Ez már nem egy modern megoldás, és nem támogatja igazán a körforgásos gazdaságot. Inkább azt kellene végiggondolnunk, milyen rendszer segítene abban, hogy minél több anyagot vissza tudjunk forgatni.”

Ami még használható, ne váljon hulladékká

A változás egyik legfontosabb eleme az lehetne, hogy a lomtalanítás ne automatikusan a tárgyak hulladékká válását jelentse. Egy használható szék, asztal, szőnyeg vagy más háztartási eszköz sok esetben még éveken keresztül betölthetné eredeti funkcióját.

„Szerintem az újraelosztásban sokkal nagyobb szerepet kaphatnának például a még jó állapotban lévő bútorok és a szőnyegek. Ami még használható, annak nem feltétlenül a hulladékban van a helye. Sokkal jobb lenne, ha el lehetne juttatni azokhoz, akiknek szükségük van rá” – mondja Ferenczi.

Ehhez szerinte olyan újrahasználati központokra lenne szükség, ahol a lakosság egyszerűen, lehetőleg díjmentesen leadhatná a számára feleslegessé vált, de még használható tárgyakat. Ezek aztán kedvezményesen vagy akár ingyenesen kerülhetnének új tulajdonoshoz.

„Valahogy pozitívan is kellene ösztönözni az embereket arra, hogy ne kidobják azt, ami még használható. Legyen egyszerűbb és előnyösebb újrahasználatra leadni, mint hulladékként megszabadulni tőle.”

Hasonló problémát lát Szabó György, a Humusz Szövetség Zero Waste programvezetője is. Szerinte a jelenlegi lomtalanítás nem jó megoldás, mert olyan dolgok is hulladékká válnak, amelyeknek nem kellene annak lenniük. A még használható bútorok, illetve az egyébként nem a lom kategóriájába tartozó, de sokszor a lomtalanításkor kikerülő elektronikai eszközök, könyvek, ruhák esetében először az újrahasználat és az újraelosztás lehetőségét kellene megteremteni.

Erre már van példa Franciaországban, ahol a bútorokra kiterjesztett gyártói felelősségi (EPR) rendszer vonatkozik, amely a háztartásokban és a vállalkozásoknál keletkező bútorhulladékot egyaránt lefedi. A rendszer ösztönzi a bútorok újrahasználatát és újrafeldolgozását, például a fa és a matracok hasznosítását. Emellett kiemelt szerepet ad a szociális gazdaság szereplőinek: hozzáférést biztosít számukra a begyűjtött bútorokhoz, hogy a még használható darabokat kiválogassák, megjavítsák és újrahasználják. A megfelelő minőségű felesleges bútorokat olyan szervezeteknek kell átadni, amelyek az átvett mennyiség legalább 60 százalékát újrahasználják.

Szabó itthon a lakossági lomtalanításnál a házhoz menő megoldást tartaná előrelépésnek: az utcára történő tömeges kipakolás helyett a lakók előzetesen megrendelhetnék az elszállítást.

Megkérdeztük a Budapesti Corvinus Egyetem lomtalanítással foglalkozó kutatásának vezetőjét, Letenyei László egyetemi docenst is, aki szerint a rendszer átalakításánál az állampolgári nevelés kérdését sem lehet megkerülni.

„Szerintem a lomtalanításnál az egyik kulcskérdés az állampolgári nevelés, vagyis hogy az emberek pontosan tudják, mit lehet és mit nem lehet kirakni. Ma sokan úgy vannak vele, hogy itt a lomtalanítás, végre mindentől meg lehet szabadulni. Így kerülnek az utcára megmaradt festékek, hígítók, akkumulátorok vagy éppen autógumik is, pedig ezeket egyáltalán nem lenne szabad kitenni. Ráadásul éppen ezek okozhatják a lomtalanítás legnagyobb környezeti kárát. A lomtalanításnak elsősorban a nagyméretű tárgyakról, például a bútorokról kellene szólnia, amelyektől más módon nehéz megszabadulni” – mondta Letenyei.

A kérdés azért összetettebb, mert az utcára kitett tárgyak egy része már most sem kerül a hivatalos hulladékkezelésbe. A lomisok sok mindent kiválogatnak, továbbértékesítenek vagy saját háztartásukban használnak fel.

A lomizás haszna és kockázatai

A Budapesti Corvinus Egyetem 2024-es kutatása ennek az informális rendszernek a társadalmi és gazdasági jelentőségére hívta fel a figyelmet. A kutatók becslése szerint egy-egy budapesti lomtalanításban több ezer ember vehet részt, a tevékenységből származó bevételek pedig ennél jóval szélesebb családi kör megélhetéséhez járulhatnak hozzá. A kutatás arra is rámutatott, hogy a lomisok tevékenysége csökkentheti a végül elszállítandó hulladék mennyiségét, hiszen számos használható tárgy és értékesíthető anyag még az elszállítás előtt kikerül a hulladékáramból.

„Érdemes lenne bevonni azokat a lomis vállalkozókat, akik egyébként is megjelennek a lomtalanításoknál. Akár a közszolgáltató partnerei is lehetnének: kaphatnának valamilyen jogosultságot arra, hogy segítsenek a lomok szétválogatásában. Már ott helyben külön kupacokba vagy konténerekbe kerülhetnének a különböző típusú tárgyak, és lehetne egy olyan rész is, ahonnan a lomisok elvihetnék azt, amiben még látnak értéket. Így sokkal szelektívebben lehetne lomtalanítani, és kevesebb minden végezné automatikusan hulladékként” – tette hozzá Letenyei.

Ferenczi Attila azonban fenntartásokkal kezeli ezt a megközelítést.„Az informális újrahasználat társadalmi és környezeti hasznát nem érdemes vitatni. A kérdés inkább az, hogy a kiválogatott tárgyak és anyagok további útja mennyire követhető. A körforgásos gazdaság szempontjából nemcsak az fontos, hogy valami kikerüljön a hulladékáramból, hanem az is, hogy utána valóban biztonságos és fenntartható módon hasznosuljon.”

Példaként egy kidobott hűtőszekrényt említ. „A hűtőből kiszerelik azt, aminek értéke van, például a fémalkatrészeket. De mi történik azzal, amit már nem tudnak hasznosítani? Hova kerül a maradék? Ez így nem nyomon követhető.” Hasonló kérdéseket vet fel szerinte a lomtalanításból származó fa felhasználása is.

„Halljuk, hogy a lomtalanított fával fűtenek. De vajon jó-e, ha egy összeragasztott, műanyaggal bevont vagy festett bútorlapot betesznek a kályhába? Vagy akár műanyagot, ruhát égetnek el? Egyértelműen nem. Az újrahasználatot támogatni kell, csak jobb lenne, ha mindez irányított módon történne.”

Ferenczi szerint azért is visszás a helyzet, mert miközben az informális rendszerben alig követhető, mi történik a lommal, a hulladékkezeléssel foglalkozó cégeknek szigorú szabályokat kell betartaniuk.

 „A szabályozott hulladékgazdálkodás egyik alapelve a nyomon követhetőség: egy vállalkozásnak dokumentálnia kell, milyen hulladékot vett át, és az milyen kezelési útvonalon haladt tovább. Érdemes lenne arra törekedni, hogy a lomtalanítás teljes rendszerében ugyanez az átláthatóság érvényesüljön.”

A Corvinus kutatása során ugyanakkor az is kiderült, hogy a nagyvárosi lomtalanításoknál a kipakolás ellenőrzésének nincs egyértelmű gazdája.

„Az FKF/MOHU dolgozóinak sem és a budapesti kerületek közterületfelügyelőinek sincs kapacitása arra, hogy a lom kihelyezését felügyeljék, koordinálják a szelekciót. Van tehát egy olyan feladat, amelynek jelenleg nincs igazán gazdája. Ehhez jön hozzá, hogy maga a lomizás is furcsa jogi helyzetben van: aki hozzányúl a kirakott lomokhoz, az szabálysértést követ el. Fontos lenne legalizálni a lomizást, bevonni a lomis vállalkozókat, így a lomizás nem szabálysértés lenne, hanem egy szabályozott tevékenység” – hangsúlyozta Letenyei.

A lomot már a begyűjtés előtt szét kellene válogatni

Ferenczi szerint a korszerűbb lomtalanítás egyik alapja az lehetne, hogy a lakosság már a leadáskor különválassza a különböző anyagokat.

„Az lenne jó, ha természetessé válna, hogy nem mindent egy kupacba rakunk ki. Külön legyen a textil, a fa, a papír, a gumi, az üveg, a műanyag és a fém. Ezeket így sokkal nagyobb eséllyel lehet újrahasznosítani.”

Egy kidobott kanapé például nem egyetlen hulladékfajta: van benne fa, textil, szivacs, műanyag és fém. Ha mindez összekeverve kerül a begyűjtésbe, sokkal nehezebb később szétválasztani.

„Egy bútornál például az lenne jó, ha szétszedve, anyag szerint csoportosítva lehetne leadni. És ha valaki ezt megteszi, akkor ne kelljen érte fizetnie. Kell valamilyen motiváció, mert az anyagi ösztönzés igenis számít.”

Minél korábban választják külön a különböző anyagáramokat, annál nagyobb az esély arra, hogy azok valóban újrahasznosításra kerüljenek, és ne égetőben vagy lerakóban végezzék. Ferenczi szerint saját vállalatuk működése is azt bizonyítja, hogy a szelektív lomtalanításnak konkrét pénzügyi előnye lehet.

Magyarországon már működnek olyan rendszerek, amelyekben előzetesen bejelentett helyszínre mennek ki a lomért, bár ez egyelőre a gyakorlat kisebb részét jelenti.

„A kisebb településeken, ahol házhoz menő lomtalanítás működik, ez valamennyire megoldható, hiszen ott eleve ellenőrizhetőbb, hogy mit adnak át. A nagyvárosokban viszont más a helyzet. Szerintem ott, a kipakolás pillanatában kellene eldőlnie, hogy mi kerülhet az utcára, és mi nem. Ha már minden egy kupacban van, sokkal nehezebb szétválogatni. A bútorok újrahasznosításával kapcsolatban egyébként vannak kétségeim, szerintem ez sok esetben inkább illúzió” – fogalmazott Letenyei.

Ferenczi szerint ugyanakkor nincs feltétlenül egyetlen, az egész országban alkalmazható modell.

„Szerintem le kellene ülni, és régiónként végiggondolni, mi működne jól. Ehhez társadalmi, vállalati és kormányzati egyeztetés kellene. Nem biztos, hogy mindenhol pontosan ugyanaz a megoldás a jó.”

Külföldi példaként Ferenczi Szlovéniát említi.

„Ott például jól működik a rendszer. Több a hulladékudvar, jobb az ellátottság, autóval könnyebben elérhetők ezek a helyek. Ha azt szeretnénk, hogy az emberek megfelelő helyre vigyék a hulladékot, akkor meg is kell teremteni ennek a lehetőségét.”

Mit változtathat a MOHU-koncesszió felülvizsgálata?

Ferenczi szerint a MOHU-val szemben nagyok a várakozások, mert egy megfelelő tőkével és országos szervezési háttérrel rendelkező vállalat rövid idő alatt is jelentős rendszerszintű változásokat tud végrehajtani.

„A palackvisszaváltási rendszer felfuttatása megmutatta, hogy rövid idő alatt is fel lehet építeni egy országos rendszert, amely jelentős változást ért el a lakossági hulladékkezelési szokásokban. Érdemes lenne megvizsgálni, hogy ennek a szervezési folyamatnak mely elemei alkalmazhatók más hulladékáramok, így a lomtalanítás esetében is.”

A lomtalanításnál azonban szerinte nem az lenne az igazi változás, ha ugyanazt a lomot egyszerűen más módon szállítanák el. A cél az lenne, hogy eleve kevesebb tárgy váljon hulladékká, és ami mégis azzá válik, annak minél nagyobb részét anyagában hasznosítsák.

A változtatás nemcsak lehetőség, hanem egyre inkább szükségszerűség is. Magyarországnak az uniós előírásoknak megfelelően 2035-re 65 százalékos szintre kell emelnie a települési hulladék újrahasználatra való előkészítésének és újrafeldolgozásának arányát.

„Nincs mindenre kiterjedő, pontos adatunk arról, hogy most hol tartunk, de nagyjából 30–35 százalék körül lehet az újrahasznosítás. Ehhez képest kell eljutnunk a 60–65 százalékos szintig. Vannak anyagok, amelyekkel jól állunk, másokkal viszont nagyon rosszul” – mondja Ferenczi.

„A 21. századi, szelektív lomtalanítás nagyon jó eszköz lehetne erre, mert rengeteg különböző anyagot érint. Nem az a kérdés, hogyan tudjuk minél gyorsabban eltüntetni a lomot az utcáról, hanem az, hogy abból mennyit tudunk ténylegesen visszaforgatni.”

A szakmai párbeszéd minderről már elindult. A Környezetvédelmi Szolgáltatók és Gyártók Szövetsége (KSZGYSZ) – amelynek a Reco Waste Management Kft. is tagja – szakmai anyagot állított össze és nyújtott be az új minisztériumnak, amelynek egyik célja a szemléletformálás és a körforgásos gazdaságot támogató megoldások ösztönzése.

„Már beszélünk róla, és ez fontos. A következő lépés az lenne, hogy a vállalatok, a társadalmi szervezetek és a döntéshozók közösen gondolják végig, hogyan lehetne ezt jobban csinálni. Nem a lomtalanítás megszüntetése a cél, hanem a továbbfejlesztése. Olyan rendszert kell kialakítani, amely egyszerre kényelmes a lakosságnak, átlátható a hulladékgazdálkodás számára, és a lehető legtöbb tárgyat, illetve anyagot képes visszavezetni a körforgásba” – mondja Ferenczi Attila.

Fotó: wiikipedia

A Kevesebb hulladék, szabályozott lomizás – így változhatna a lomtalanítás bejegyzés először Magyarország zöld hangja-én jelent meg.

Ebben az interaktív bemutatóban a jövedelemeloszlást és a jövedelmi egyenlőtlenségeket vizsgáljuk az egyes országokon belül, illetve az országok összevetésében.

A legtöbb ábrán az adott csoportok átlagjövedelmét mutatjuk nemzeti valutában, euróban vagy vásárlóerő-paritáson (PPP). További magyarázat az info-gombra kattintva érhető el.

Az ábrák egy része a jövedelmi tizedek (decilisek) jövedelmét mutatja. Más ábrákon korcsoportok, munkaerőpiaci pozíció vagy családtípus szerint rajzolhatjuk ki a jövedelmeket. A férfiak és nők közötti jövedelemkülönbségek is megtekinthetők az egyik ábrán.

Érdemes az egyes országokat páronként vagy tetszőleges csoportokban összehasonlítani. Ilyenkor eurót, de még inkább PPP-t érdemes beállítani egységként, mivel a nemzeti valutákban történő összehasonlítás torz eredményt mutathat.

Jó böngészést!

A Magyarország számokban: a jövedelmek polarizációja bejegyzés először Magyarország zöld hangja-én jelent meg.

A fakitermelési moratórium hónapokra átrendezte a tűzifapiac megszokott működését, miközben az új kormány a tűzifa áfájának 27-ről 5 százalékra csökkentését ígérte, ezért a vásárlók egy része kivár a beszerzéssel. Szabó Zoltán fakereskedőt és Mészáros Pétert, a Pilisi Parkerdő szóvivőjét kérdeztük arról, hogyan alakult a helyzet, és mi jöhet a moratórium szeptember végi lejárta után. Közben Gajdos László miniszter július végén már egy átfogóbb erdészeti reform irányairól beszélt: az állami erdőgazdálkodásban a gazdasági hasznosítás helyett nagyobb súlyt kapna az erdők védelmi, klímavédelmi és közjóléti szerepe, miközben a természetközelibb gazdálkodási módszerek elterjesztéséhez a finanszírozási rendszert is átalakítanák.

A hideg január és február után tél végén és tavasszal is sokan vásároltak tűzifát. A keresletet ráadásul nemcsak az időjárás hajtotta: Szabó Zoltán, a Szentendre környékére tűzifát szállító Forester Kft. tulajdonosa szerint az iráni háború kitörése és az emiatt bizonytalanabbnak látszó gázellátás is sok háztartást arra ösztönzött, hogy a szokásosnál korábban feltöltse a fáskamrát. Emiatt a kereskedők megfelelően kiszáradt készleteinek jelentős része már tél végén és tavasszal elfogyott.

Most éppen ellenkező folyamat látszik: sokan kivárnak a vásárlással, mert arra számítanak, hogy a tűzifa áfája 27-ről 5 százalékra csökken. Szabó szerint azonban mire az áfacsökkentés után egyszerre megjelenik ez a most elhalasztott kereslet, száraz tűzifából már nem lesz elegendő a piacon. Fa lesz, csakhogy a kereskedők egy része ősszel már csak frissebben kitermelt, magasabb nedvességtartalmú tüzelőt tud majd kínálni.

A moratórium a fakereskedők beszerzését is átrendezte

Erre a helyzetre rakódott rá a kormány által nyár elején elrendelt átmeneti fakitermelési moratórium, amely hónapokra átalakította a környékbeli fakereskedők megszokott beszerzési rendszerét. Szabó szerint vállalkozása korábban jelentős részben a Pilisi Parkerdőtől jutott alapanyaghoz, a korlátozások után azonban távolabbi térségek felé kellett fordulniuk.

– Az Ipoly térségéből, a Nyírségből és Somogyból is kellett fát beszereznünk, hogy legyen mit eladnunk. Maga a fa ezeken a területeken akár olcsóbb is lehet, de a szállítás miatt mire ideér, már jóval magasabb költséggel kell számolnunk – mondta.

Szabó szerint a tavasz folyamán a Pilisi Parkerdő viszonteladói árait megemelte, így a helyi kereskedőknek rövid idő alatt több változáshoz kellett alkalmazkodniuk.

Mészáros Péter ugyanakkor jelezte, hogy a lakosság felé közvetlenül értékesített tűzifa ára ugyanakkor a Parkerdőnél nem változott, azt még jelenleg is a tavalyi áron rendelhetik meg az egyéni vásárlók.

Nem állt le minden fakitermelés

Fontos ugyanakkor, hogy a szeptember 30-ig tartó moratórium nem állította le általában a fakitermelést az összes erdőben.

A korlátozás az állam százszázalékos tulajdonában álló, meghatározott természetességi kategóriába tartozó védett és fokozottan védett erdőkben, valamint Natura 2000 elsődleges rendeltetésű erdőkben az erdőfelújítási kötelezettséget keletkeztető fakitermelésekre vonatkozik.

Számos erdészeti beavatkozás továbbra is elvégezhető. A moratórium nem vonatkozik többek között az erdőnevelési munkákra (például gyérítések), a veszélyelhárításhoz szükséges beavatkozásokra, az idegenhonos és inváziós fafajok visszaszorítására célzó fakitermelésekre, valamint az örökerdő üzemmódban végzett fakitermelésre sem.

Ez utóbbi a Pilisi Parkerdő esetében különösen fontos.

A Pilisi Parkerdő a természetközeli, folyamatos erdőborítást biztosító erdőgazdálkodási módszerek alkalmazásában régóta élen jár. Mészáros Péter, a társaság szóvivője lapunk kérdéseire azt közölte, hogy az általuk kezelt 59 ezer hektárnyi erdőterület csaknem felét már ilyen módszerekkel kezelik.

Az örökerdő-gazdálkodás lényege, hogy az erdőborítás folyamatosan fennmarad: nem egyetlen nagy beavatkozással termelik le az állományt, hanem egyes fákat vagy kisebb facsoportokat választanak ki. Az így kialakuló többkorú erdő szerkezete, mikroklímája és talaja jóval kisebb változásnak van kitéve, mint az egykorú erdőkben zajló nagyobb területet érintő végvágások esetében.

A Parkerdő szerint éppen az eddig is alkalmazott módszerek miatt a moratórium számottevően nem befolyásolta szakmai tevékenységét.

A társaság adatai szerint erdeik évente mintegy 260 ezer köbméter faanyaggal gyarapodnak, miközben ebből évente 160–180 ezer köbmétert hasznosítanak. Ezen a gyakorlaton a moratórium miatt sem kellett változtatniuk.

A Parkerdő a tűzifaellátásban sem számít fennakadásra.

– Szerződött partnereink számára a tűzifa alapanyaggal való ellátás folyamatosan biztosított. A jelenlegi piaci igények alapján úgy látjuk, hogy akadálymentesen ki fogjuk tudni szolgálni meglévő vevőköreinket – közölte Mészáros Péter.

Ez nem feltétlenül mond ellent Szabó tapasztalatainak. A Parkerdő saját gazdálkodásáról és szerződött partnereinek alapanyagellátásáról beszél, miközben a kereskedő azt érzékeli, hogy a korábbi beszerzési rendszere megváltozott, ezért távolabbi térségekből is fát kell vásárolnia.

Mi jöhet a moratórium után?

A moratórium egyik legfontosabb kérdése most már az, mi következik utána.

Arra a kérdésünkre, hogy októbertől folytatódhat-e valamilyen formában a korlátozás, a Pilisi Parkerdő nem adott konkrét előrejelzést. Mészáros Péter azt közölte, hogy a Parkerdő az Élő Környezetért Felelős Minisztérium útmutatásának megfelelő szakmai alapokon folytatja majd az erdők fenntartását és kezelését. A társaság a minisztériummal is együttműködik a jövőbeni célok elérése érdekében.

Gajdos László élő környezetért felelős miniszter július végén, az Országos Erdészeti Egyesület 156. Vándorgyűlésén, Nyíregyházán beszélt részletesebben arról, milyen irányba alakítaná át a kormány az erdőgazdálkodást. Beszédéből az rajzolódott ki, hogy nem egyszerűen a moratórium után következő fakitermelési szabályokon akarnak változtatni, hanem ennél átfogóbb erdészeti reformra készülnek.

Gajdos szerint az erdők három hagyományos – védelmi, közjóléti és gazdasági – funkciója továbbra is megmaradna, a közöttük lévő sorrendet azonban átalakítanák. Első helyre a védelmi funkció kerülne, ezen belül is a klímavédelem és a természeti értékek megőrzése. Ezt követnék az erdők közjóléti és társadalmi funkciói, a gazdasági hasznosítás pedig a harmadik helyre kerülne.

Ez nem azt jelenti, hogy az állami erdőkben megszűnne a fakitermelés. Sokkal inkább azt, hogy annak módját és mértékét az erdők ökológiai állapotának, klímavédelmi szerepének és közjóléti funkcióinak jobban alárendelnék.

Gajdos gyökeres szemléleti és gyakorlati változás szükségességéről beszélt, de azt is hangsúlyozta, hogy nincs minden erdőre, fafajra és termőhelyre alkalmazható egyetlen megoldás. Az átalakítást ezért nem egyetlen rendelettel és nem egyik napról a másikra akarják végrehajtani, hanem az erdészek helyismeretére és szakmai tapasztalatára támaszkodva.

A finanszírozást is át kellene alakítani

A tervezett változás egyik legfontosabb eleme a természetközeli erdőgazdálkodás szélesebb körű alkalmazása lehet. A miniszter több víz erdőben tartásáról, több idős fa és holtfa meghagyásáról, a változatosság növeléséről és a természetközeli módszerek szélesebb körű alkalmazásáról beszélt.

A reform egyik legérdekesebb része azonban nem közvetlenül a fakitermelés módjáról, hanem az állami erdőgazdaságok működéséről szól.

Gajdos arra hívta fel a figyelmet, hogy hosszú távú ökológiai teljesítményt nem lehet úgy elvárni az erdészetektől, hogy közben rövid távú gazdasági eredményeik alapján értékelik őket. Azt sem tartja fenntarthatónak, hogy az erdők társadalmi és ökológiai szolgáltatásainak költségeit olyan erdőgazdálkodóknak kelljen előteremteniük, amelyek bevétele alapvetően a kitermelt fa értékesítésétől függ.

Ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy ha az állam azt várja az erdészetektől, hogy több vizet tartsanak vissza, több idős fát hagyjanak az erdőben, növeljék a biodiverzitást és nagyobb területen alkalmazzanak természetközeli gazdálkodási módszereket, akkor ehhez megfelelő finanszírozást is kell biztosítania.

Ez lehet az ősszel formálódó erdészeti reform egyik legfontosabb kérdése. Nemcsak azt kell ugyanis eldönteni, milyen fakitermelési módszereket engednek meg a jövőben a védett állami erdőkben, hanem azt is, miből finanszírozzák az erdőgazdaságokat akkor, ha a gazdasági hasznosítás helyett nagyobb súlyt kapnak az erdők olyan szolgáltatásai, amelyek közvetlenül nem termelnek bevételt.

Érdekes, hogy ebben a kérdésben Szabó Zoltán véleménye nem áll messze a miniszter által felvázolt iránytól.

Szabó korábban maga is erdészként dolgozott, és bár fakereskedőként a moratórium hónapjaiban közvetlenül megtapasztalta a megszokott beszerzési rendszer átalakulását, az erdőgazdálkodás megváltoztatásának szükségességével egyetért.

Szerinte az erdészeket az elmúlt időszakban ért kritikák egy része jogos volt, mert túl sok volt a végvágás.

– Nagyon remélem, hogy az a szemlélet, hogy rengeteg a végvágott terület, eltűnik, és helyette az erdészetekben másfajta módszereket, másfajta szemléletet találnak, amelyek jobban védik az erdőket, azonban mégis lehetőséget adnak az értelmes fakitermelésre – mondta.

A kérdés számára ezért nem az, hogy vissza kell-e térni októberben mindenben a moratórium előtti rendszerhez. Sokkal inkább az, milyen szabályozás lép a helyébe, és sikerül-e olyan megoldást találni, amely az erdők védelme mellett a fenntartható fakitermelés lehetőségét is megőrzi.

Az áfacsökkentés miatt kivárnak a vásárlók

Miközben az erdőgazdálkodás hosszabb távú szabályai még formálódnak, a tűzifapiacot egy sokkal közvetlenebb változás tartja mozgásban: a tűzifa áfájának tervezett csökkentése.

Szabó szerint a Szentendre környéki vásárlók közül jelenleg sokan kivárnak. Aki megteheti, nem most rendeli meg a téli tüzelőt, hanem megvárná, amíg a jelenlegi 27 százalékos áfa 5 százalékra csökken.

A kereskedők számára ez azért jelent különleges helyzetet, mert a kereslet mostani visszaesése nem jelenti azt, hogy kevesebb fára lesz szükség télen. Éppen ellenkezőleg: a most elhalasztott vásárlások rövid idő alatt egyszerre jelenhetnek meg.

Szabó szerint a mostani csend ezért csalóka. Az év első felében kiürült száraz készleteket nem lehet néhány hét alatt újratermelni, így az áfacsökkentés után megugró keresletet egyre nagyobb arányban frissebb kitermelésből származó fával tudják majd kiszolgálni.

A probléma egyszerű: a fát ki lehet termelni viszonylag gyorsan, kiszárítani viszont nem lehet egyik napról a másikra.

Szabó szerint egyelőre az áfacsökkentés pontos szabályai sem teljesen világosak a piaci szereplők számára. A kereskedők azt várják, hogy egyértelművé váljon, pontosan mely termékekre és a kereskedelmi lánc mely pontjaira vonatkozik majd az alacsonyabb kulcs.

Az 5 százalékos áfa a piacot is kifehérítheti

Szabó ugyanakkor nemcsak az árak csökkenését várja az 5 százalékos áfától. Azt reméli, hogy az intézkedés a tűzifa-kereskedelem egy részét is kifehérítheti.

A legálisan működő fakereskedőknek ugyanis olyan eladókkal is versenyezniük kell, akik számla nélkül kínálják a tűzifát. A 27 százalékos áfa mellett jelentős árelőnyhöz juthat az, aki az adót egyszerűen kihagyja az értékesítésből.

– Ma még nagyon sok olyan „vállalkozó” van, aki számla nélkül, az áfa árával játszva tud olcsóbban fát adni a lakosságnak. És ki tudja, hogy ez a fa honnan származik – mondta Szabó.

Ha az áfa 5 százalékra csökken, lényegesen kisebb lesz a szabályosan működő és a számla nélkül értékesítő kereskedő közötti, adóból eredő árkülönbség. Szabó abban bízik, hogy emiatt a vásárlóknak kevésbé éri majd meg az ismeretlen vagy nehezebben ellenőrizhető forrásból származó tüzelőt választani.

– Talán a vevők is inkább a rendes fakereskedőkhöz fordulnak, és akkor mindenki kaphat számlát a megvásárolt fáról – mondta.

A piac kifehéredése természetesen egyelőre várakozás. A kisebb áfakulcs azonban csökkentheti azt az árelőnyt, amelyet ma a számla nélküli értékesítés jelent. Ennek az erdővédelem szempontjából is lehet jelentősége: a legális kereskedelmi láncban értékesített fa eredete könnyebben követhető, míg a számla nélkül kínált tűzifánál a vásárló kevésbé tudhatja, honnan került ki az áru.

Nem mindegy, mire terjed ki a kedvezményes áfa

Szabó szerint ezért kulcskérdés, pontosan hogyan határozzák meg az 5 százalékos áfa hatályát. A fakereskedők azt remélik, hogy a kedvezményes kulcs nem csupán a folyamat egyetlen elemére vonatkozik majd, hanem a teljes szolgáltatásban érvényesül.

A tűzifa eljuttatása a vásárlóhoz ugyanis nem egyetlen műveletből áll. A kitermeléstől a végső értékesítésig számos résztevékenység kapcsolódik hozzá: a fát fel kell dolgozni, darabolni vagy hasítani, rakodni és végül elszállítani a vevőhöz. Nem mindegy tehát, hogy például maga a tűzifa 5 százalékos áfa alá kerül, miközben a hozzá kapcsolódó szolgáltatások egy része továbbra is 27 százalékkal adózik, vagy a kedvezmény a teljes szolgáltatásban megjelenik.

Szabó szerint ez azért is fontos, mert csak így érezhetik meg igazán az áfacsökkentést a vásárlók, és a piac kifehéredéséhez is ez járulhat hozzá a legerősebben. Minél kisebb ugyanis a legálisan, számlával értékesített tűzifa adóterhe, annál kisebb árelőnyt jelenthet a számla nélküli értékesítés.

A Ősszel egyszerre alakulhat át az erdőgazdálkodás és a tűzifapiac bejegyzés először Magyarország zöld hangja-én jelent meg.

Magyarországon a birkagyapjúnak inkább az elsuvasztásán, mint a felhasználásán fáradoznak a gazdák, miközben értékes alapanyag lehetne, például azoknak, akik szeretnek kötni, horgolni, szőni. Egy többségében asszonyokból álló csapat a Dunakanyarban elkezdte megtanulni a gyapjú háztáji kikészítését. Utánajártunk, mi minden jön létre ott, ahol látszólag csupán egy veszélyes hulladéknak számító alapanyag hasznosul.

Sződy Judit

A közösségi oldalakon meghirdetett „gyapjúnapra” többen gyerekekkel érkeznek a kismarosi ház udvarába, a Dunakanyar Kisközösség hívására. Forró napunk lesz, nézek körbe elkeseredetten, és szerencsére találok árnyékos zugokat a láthatóan nagy gonddal kialakított pihenős kertben. Az egyik árnyas filagóriában jól megpakolt asztal áll, finom falatokkal, frissítőkkel – látszik, hogy itt nem résztvevőkre, hanem vendégekre készültek. A házigazda, Joan, még napvédő kalapokat is kiaggatott, mindjárt el is veszek egyet. Az ötletgazdán és a program szervezőjén, Sződy Juditon kívül senkit nem ismerek.

Judit pszichológus, 15 éve laktációs tanácsadóként dolgozik, előtte újságíró volt. Még fiatal anya korszakából ismerem, amikor gyakran együtt legeltettük a gyerekeinket a Margitszigeten. A közösségi oldalon régóta csodálattal követem kézműves szenvedélyét, mivel munkáiban kezdettől fontos alapelv volt, hogy „nincs pazarlás”, a feleslegessé vált holmi a legjobb alapanyag. Ebből az elgondolásból készített ékszereket kávékapszulákból és sörösdobozokból, kötött és horgolt pulcsikat, vállkendőket, takarókat innen-onnan megörökölt fonalakból. Aztán látva, hogy a környező falvakban meghirdetett ruhacsereberékre sok megunt kötött pulcsit, sálat visznek be, elkezdte ezeket gyűjteni, lebontani és újrahasznosítani. Méghozzá nem is csak olyan egyszerűen.

„Közel áll hozzám a visible mendingnek nevezett irányzat – mondja –, melynek lényege, hogy az alkotó nem arra törekszik, hogy eltüntesse a hibát, hanem hogy még szebbé tegye azt a részt, ami kilyukadt, szétfoszlott, elszakadt, eltört. Tehát, hogy maga a javítás látható beavatkozás maradjon. Ugyanezen az alapelven működik a japán kerámiaművészetben a kintsugi technika, amikor az eltört porcelánt úgy ragasztják össze, hogy aranyporral festik be a ragasztott részt, és a hibából olyan átalakítás lesz, ami megemeli a tárgy értékét. A mindent kreatívan hasznosító, semmi ne vesszen kárba mentalitásom mélyén persze az az elkeseredett felismerés van, hogy azért jutott az emberiség a sír szélére, mert rengeteg használható dolgot kidobunk, és helyette újakat vásárolunk, feleslegesen.”

ismerkedés a rokkával Egy kupac gyapjúból így lesz fonal

Csak a baj van a gyapjúval

A Kis Kos Műhely oldalán – amit Judit időnként fonalért, ötletért vagy tanulás céljából látogatott – talált egy cikket arról, hogy Magyarországon gyakorlatilag nem foglalkoznak a nyers gyapjúval, ezért a tenyésztők eltüzelik, meg a földbe ássák a juhokról lenyírt gyapjút. Elment egy előadásra, ahol a gyapjúhelyzetről vetítettek filmet, majd a tanulságairól kerekasztal-beszélgetést rendeztek. Ezen jelen volt többek között az illetékes minisztériumtól, illetve a felsőoktatásból is egy-egy szakember. Az derült ki, hogy az uniós és a magyar jogszabályok, illetve a nemzetközi kereskedelem állapota miatt a hazai gyapjú értékesítése gazdaságtalan. Olcsóbb a kínai gyapjú, mint a magyar, és mivel a juhászok kereslet hiányában nem is törekednek a minőségi nyírásra, a nyers gyapjú nincs olyan állapotban, hogy fel lehessen használni.

„Régen minden ruhának volt egy története, sok ruha apáról fiúra szállt, nem mentek tönkre – mondja Judit -, ezzel foglalkozik a „körforgásos textiltervezés” tudománya, amiről sokat beszélgetünk itt a közösségben. Két olyan tagunk is van, aki ezzel kapcsolatban írja a doktoriját. A gyapjú ideális alapanyag ehhez: strapabíró, víztaszító, könnyen előállítható és viselhető anyagot lehet belőle létrehozni. A gyapjú jó alapanyag lehet ehhez, mégis, mivel veszélyes hulladéknak számít, idehaza csak a gond van vele. Holott kiváló tulajdonságai miatt nemcsak a textilipar, de az építőipar, vagy a mezőgazdaság is tudná használni. Ez az egész téma nagyon passzol az itteni kis közösség szemléletéhez, és mivel mi nemcsak ülünk és gondolkodunk, hanem cselekszünk is, felvetettem, hogy szerveznék egy gyapjúnapot.”

A csapat lelkesen fogadta az ötletet. Szakértőként meghívták a Kis Kos Műhely vezetőjét, Kremmer Saroltát, aki megmutatta, hogyan kell gyapjút mosni, hozott rokkákat, orsót, kártolódobot, gyapjúfésűt. A környékről sikerült szerezni gyapjút, és egy teljes nap alatt végigmentek az összes munkafolyamaton.

Judit annyira lelkes lett, hogy elment fonást tanulni egy háromnapos „Szösz-táborba”, amit a Mintamókus fonó- és szövőműhely szervezett Újpesten. Szerzett kézi orsót, azzal gyakorolgatott otthon. Miután lelkesedése egyre csak nőtt, megrendelt Ukrajnából egy kártolódobot, és vásárolt egy lengyel rokkát.

„Éreztem, hogy nem hiába fogok rá elkölteni sok pénzt, ez az egész annyira illik a személyiségemhez, szeretek lelassulni, és egy dologra fókuszálni.  Az is fontos, hogy néha olyasmit csináljak, aminek minden lépését értem. Amihez nem kell áram, nincs benne elektronika, hanem közvetlen kapcsolatom van a tárggyal, az anyaggal. A fonás nagyon egyszerű tevékenység, már akár egy bot elég hozzá, hogy elkészítsünk egy kézi orsót. Ha most kiraknának egy szigetre egy kézi orsóval, meg egy birkával, akkor tudnék fonalat, kötelet készíteni.”- mondja nevetve.

Amikor már néhány lépéssel előrébb járt a kisközösség – gyapjú-ügyben teljesen laikus – többi tagjánál, meghirdette a nagy dunakanyari gyapjú gyorstalpaló napot, amelynek olyan messzire híre ment, hogy még Kiskunhalasról és Érdről is érkeztek érdeklődők. Érdről nemcsak e sorok írója, de egy kiváló iparművész, Hellenbach Gabi is, a Gabiga játékok készítője.
A Judit által emlegetett „közvetlen kapcsolat” mindnyájunk számára fontos tapasztalás lett. Ezen a gyapjúnapon egy csapásra megértettem, miért jártak az asszonyok hajdan a fonóba, miért csináltak sok mindent közösen. A mai világunkban szinte példa nélküli jó érzés, hogy nem értesz valamihez, de ez nem baj, mert a körülötted levők készséggel segítenek, és közben nincs verseny, senki nem tol le, hogy ügyetlen vagy. Ráadásul olyasmire használod a kezed, ami elemi élmény volt valaha, amikor még kenyeret dagasztottak, vályogot raktak. Kütyünyomkodáshoz szokott ujjainknak mennyei élvezet volt a langyos, enyhén ragacsos vízben puha gyapjút nyomkodni lágy mozdulatokkal. Az már tényleg csak a ráadás volt, hogy a végére a kezem alatt megszületett egy kupac puha pamacsból 10 méter fonal.

Bevezetés a növényi festés rejtelmeibe

A cselekvő remény útján

A gyapjúnap egy önálló tematikájú projekt része, amely szervesen illeszkedik ahhoz a világszemlélethez, amely a Dunakanyar Kisközösség közös nevezője.

Lőrincz Sarolta

„Annak felismeréséből indultunk ki, hogy a világ nem jó irányba megy – fogja meg gondolkodásuk lényegét Lőrincz Sarolta, a 2025 márciusában alakult Dunakanyar Kisközösség alapítója, motorja. – Abban biztos voltam, hogy a természetközeli, fenntartható, regeneratív gondolkodás visz közelebb a problémák kezeléséhez, és hogy a felismerésen túl meg kell találnunk, mi az, amin mi magunk tudnánk változtatni. Kijózanító volt a találkozás a Deep Adaptation mozgalommal, majd aztán Takács-Sánta András nézőpontját is integrálva indultam el.

Abban láttam a kiutat, hog, mivel a legeslegpozitívabb előrejelzés szerint is nagyon nagy a probléma, és nem látszik, hogy haladnánk a jó irányban, a legjobb, ha összefogunk és közösséget alakítunk. Azzal kezdtem, hogy meghívtam három előadót, a közönséget pedig megkértem, maradjon ott a végén. Nem titkoltam, hogy a cél az, hogy közösséget alkossunk. Az első előadónk Dittrich Ernő volt, A jövő neve ÉLET című könyv írója. Ez egy nagyon pozitív kicsengésű mű – alcíme: Megoldás a klímaváltozásra, avagy a változás 6 programja -, és az előadása valóban megragadta az embereket.”

Létre is jött egy kis közösség, ami szépen terebélyesedett. Voltak, akik időközben eltűntek, aztán jöttek újak, és most már van egy kemény mag. Sokan vannak köztük – úgymond – gyüttmentek. Sarolta is Veszprémben született, aztán Budapestre költözött, de mivel kertes házban nőtt föl, a természet közelsége adott volt. A gyapjúnapnak helyszínt adó 83 éves Joan, a civil szervezet alapítója, Hollandiából költözött Kismarosra. Ő nemcsak e mostani program sikeréhez járult hozzá finom falatokkal, de egyéb módokon is támogatja a közösséget. Férje, Horváth Ödön, költő, műfordító, 2024-ben hunyt el. Joan kitűnő szakácskönyvet adott ki, nyers ételek receptjeivel. A svédasztalon felvonultatott saláták, kenhető pépek, ropogós zöldségek részben a saját kertjéből származnak, amelyet egy ideje a közösség segítségével művel. Aki tud, besegít, és a feleslegből haza is vihet. Így sok mindent meg is tanulnak egymástól, például szőlőt, gyümölcsfát metszeni, zöldségeket nevelni.

A közösség aktív tagjai a legváltozatosabb korosztályokból kerülnek ki. Sokan még kicsi gyerekeket nevelnek, és az esti programokat kevésbé tudják látogatni, a legfiatalabb aktív tag 36 éves. Az idősebbeknek több idejük van aktívabban részt venni az önkéntes munkában. Sok a „gyüttment”, de van tősgyökeres kismarosi is minden korosztályban.

Foglalkozás tekintetében is nagy a változatosság. Van, aki fenntartható divattal foglalkozik, nemrég érkezett haza Indonéziából, ahol egy projekten dolgozott. Aktív tag egy nyugdíjas erdőmérnök is, aki régen a környezetvédelmi minisztériumban dolgozott (amikor még volt ilyen), az Erdőszeretet Szövetség munkatársaként az új erdőgazdálkodási koncepció ajánlásainak kidolgozásában is részt vesz. Van főállású háziasszony, aki gyermeket nevel, és mellette kevés óraszámban civil szervezetnél dolgozik. Van biológus, van több tanár, asztrológus, permakultúrás szakember, aki csikungot is tanít, fenntartható építészettel foglalkozó építész. A közösség tagjaiból sokan kifejezetten törekednek rá, hogy olyan helyen dolgozzanak, amelynek tevékenységét össze tudják egyeztetni az értékrendjükkel.

Közös gondolkodás jelenről és jövőről

Számos olyan programon vehettek részt az érdeklődők a kisközösség önkéntes szervezőmunkájának köszönhetően, amelynek előadói a ház körüli vagy az önellátó gazdálkodás lehetőségeiről beszéltek. Például a Tulipános Tanya gazdája, a „fenntartható visszafejlődés” csatorna youtubere, Sipos Mihály, vagy a gömörszőlősi gazdálkodó ökológus, Gyulai Iván, az Ökológiai Intézet a Fenntartható Fejlődésért Alapítvány elnöke. Mindketten értékes gyakorlati tanácsokat adtak abban, hogyan lehet valóban élő, a klímaváltozás kihívásaihoz alkalmazkodó kertet létrehozni regeneratív gazdálkodással.

Járt Kismaroson Lőrinczi István permakultúra tervező is, a British Permaculture Association akkreditált tanára, a Perma Gang közösség vezetője, aki arról beszélt, különböző vízgazdálkodási stratégiákat és technikákat bemutatva, hogyan segíti a vízbiztonságot, vízmegtartást a permakultúra, miként lehet radikálisan csökkenteni a kert vízszükségletét. Még a minden rekordot megdöntő aszály előtt beszélt az övárkok és tavas rendszerek funkcióiról, vázolta, miként használhatjuk a természet mintázatait a hirtelen lezúduló, nagymennyiségű csapadék elosztására, megtartására.

A legtöbb előadó visszaigazolta, hogy közösségi összefogással lehet csak esély fenntartható életmód kialakítására, és hogy jó lenne, ha minél több helyen alakulnának összetartó közösségek.

A legnagyobb kérdés az, hogyan lesz a felismerésekből életformaváltás. Sarolta nem gondolja, hogy máris 180 fokos fordulatokról lehetne beszélni, de azért is szerveznek újabb és újabb előadásokat, hogy olyanokat is meg tudjanak szólítani, akik kevésbé fenntarthatóan élnek.

Nyilván ez a legnehezebb, de szép lassan azért terjednek az információk. Minden előadásról felvétel készül az önkormányzat jóvoltából, amit utólag is megnézhet bárki.

„Azzal kezdtem, hogy az első előadás előtt megkerestem az önkormányzatot, elmondtam az ötletemet, és kértem, hogy biztosítsanak helyszínt. Az első pár sikeres előadás után már fölajánlották, hogy legyen ez a program rendszeres. Azt tapasztalom, hogy mintha mindenki a segítségünkre lenne, és a céljainkat segítené. Most, hogy már tényleg jól működik, és sok mindent elértünk, nekem is meg kell próbálni még több időt és energiát beletenni.”

Nemezelni tanulnak az asszonyok

Lesz-e megértésből életmódváltás?

Vajon milyen életformaváltás valósítható meg egy olyan településen, mint Kismaros? Mitől lehet fenntarthatóbb az élet helyben, túl azon, hogy mindenki derekasan szelektíven gyűjt, a lehető legkevesebb csomagolóanyagot használ, és a lehető legritkábban jár autóval? – erről is kérdezgettem Lőrincz Saroltát.

„Mindenki, akinek van kertes háza, mindegy, hogy városban vagy falun, annak jó lenne, ha meg is művelné, és amit csak tud, megtermelne benne magának – felelte. – Ehhez nyilván leginkább idő kell, illetve jó családi munkamegosztás. Aki magára vállalja a kert gondozását, annak időt kell rá áldoznia, de sokat nyer is vele, mert többet van a természetben, és jobban fogja érezni magát a bőrében. A másik, ami nagyon fontos lenne, hogy aki csak megteheti, szerezzen be komposztvécét, más néven alomszéket, annak érdekében, hogy kevesebb ivóvizet használjon el feleslegesen, és értékes tápanyagot juttasson vissza a természetbe. Egy kulturáltan elkészített száraz toalett létrehozásával egy normál háztartás házon belüli vízhasználatát 30%-kal lehet csökkenteni.

Amikor mi 8 éve ideköltöztünk, nem volt csatorna. Tehát első lépésben megnéztem, hogy a tisztítószereink közül melyeket lehet akár a – külön gyűjtött – szürkevízbe kerülve is használni. Így a locsolóvízünkbe kerülő tisztítószerek mind környezetbarát és lebomló anyagok, amelyek nem tesznek kárt a növényekben. Anyukám a kézmosó csap alá betesz egy kis lavórt, és a kézmosás után megmaradó vízzel öblíti a vécét. Régen az embereknek természetes volt, hogy vigyázni kell a vízre. Ezt ma újra meg kellene szokni.”

A kisközösség tervezett projektjei között szerepel a kézi kaszálás megtanítása. Meglepően nagy az érdeklődés a szeptember 13-i programra, nemcsak férfiak, hanem nők körében is. Ez már aztán igazán prepperkedésnek tűnik elsőre, de Sarolta erről másképp gondolkodik.

„A családunkban nem volt soha angol gyep, és fűnyíró helyett kaszával, sarlóval tartottuk rendben a füvet az ágyások között. Nem fogyasztottunk erre a célra sem áramot, sem benzint, és akármilyen magasra nőtt a fű, le lehetett vele nyírni. A kaszálás olyan fontos tudás, amire a későbbiekben szükségünk lehet. A legrosszabb forgatókönyvek szerint előbb-utóbb, rövidebb ideig, vagy akár huzamosan összeomlik ez a jelenlegi technicizált világunk, és kénytelenek leszünk olyan eszközökhöz nyúlni, amelyeket őseink még tudtak használni. A fűnyírónál is sokkal jobban haragszom a lombfúvóra, amit aztán egy seprűvel ki lehet váltani. De mindenekelőtt azt kellene megértetni az emberekkel, hogy ami a fűre lehull ősszel a fa körül, azt ott kell hagyni. Tavaszra nyoma se lesz, ráadásul kincs a talajnak. A fa tulajdona – ahogyan Gyulai Iván fogalmaz -, ebből lesz újra, meg újra tápanyag. Sok olyan rögzült buta szokása van az átlagembernek, amit egyszerűen el kellene hagyni. Ami persze annál nehezebb, minél idősebb valaki. De ha a biodiverzitás szempontjai mentén gondozzuk és nem pusztítjuk a környezetet, akkor már jó irányba haladunk.”

Alakul a puha pulcsi karácsonyra

A gyapjúfeldolgozás lépéseinek elsajátításába is részben hasonló céllal vágott bele a kisközösség néhány női tagja ezzel a gyapjúnapi ízelítővel. A motiváció nyilván az értékmentés is, hiszen a gyapjú értékes alapanyag azok számára, akik szeretnek természetes alapanyagokból kötni, horgolni, nemezelni, szőni, fonni, és jó ideje a világ másik végéről, drágán tudják csak beszerezni az alapanyagot.

Bár a magyarországi gyapjúhelyzetet egy kisközösség nem képes megoldani, néhány asszony ezen a nyáron elkezdett próbaképpen kicsiben, környezetbarát módon gyapjút feldolgozni Kismaroson és környékén. A környezetbarát mosószerrel tisztított gyapjú mosóvize remek tápanyag a kerti növényeknek, vagy a komposztra önthető. A feldolgozáshoz nem kell áram, a gyerekeknek jó mulatság megtekerni a kártolódobot, az asszonyok kezében vígan pörög a kézi orsó, és bár még feszülten kell figyelni, merre forgassa a szálat a rokka, alakul a kismarosi fonó.

Judit azt mondja, a következő izgalmas kísérlet a növényi festés lesz. Egy-két festőnövénnyel már kísérletezett azok közül, amiket most az egyik vendég előadó is bemutatott nekünk, de még sokat lehet tanulni a gyapjú és a varázslatos festőnövények egymásra hatásáról.

„Egy barátnőmtől most kapok egy álló szövőszéket, amin lehet majd szőnyeget szőni. A szomszéd faluból kaptam egy zsák finom gyapjút, verőcei anyukáktól két babakádat, amiben meg tudom tisztítani. Karácsonyra puha pulcsit fogok kötni belőle.”

Vízőrzésre is nyitott a kisközösség

A gyapjúval való foglalatosság csak egy a számos projekt között, amelyben a kisközösség aktív szerepet vállal. Jelezték az önkormányzat és a Duna-Ipoly Nemzeti Park illetékeseinek is, hogy bármilyen fenntarthatósággal kapcsolatos munkában szívesen részt vennének. Voltak is már gyümölcsöző együttműködések környékbeli civil szervezetekkel. A jövőben is alkalom lesz rá, például a Zöld-kék infrastruktúra fejlesztések településeken pályázat keretében, amelyre Kismaros, Szokolya, Kóspallag és a Duna-Ipoly Nemzeti Park képviseletében a Nyírjes Természetvédelmi, Oktatási, Közjóléti Alapítvány konzorciumban pályázott. A cél a helyi Morgó-patak vízgyűjtőjének a revitalizációja, és vízgyűjtő területének fenntarthatóvá, vízmegtartóvá alakítása. Ebben a projektben a Dunakanyar Kisközösség többek között szemléletformáló előadásokat tart majd a tervek szerint. Az együttműködésekben való részvétel feltétele volt, hogy az addig lazán szerveződő csoport hivatalosan is, civil szervezettel  képviselje magát, így alakult meg a Börzsöny Lába Élő Közösségért Alapítvány, melyet  nyár elején jegyeztek be.

Kapcsolatot kerestek a Dunakanyarban megalakult helyi Vízőrzők csoporttal is. Nemrég, amikor a Duna-Ipoly Nemzeti Park felhívást tett közzé, hogy önkénteseket várnak vízmegtartó beavatkozásokra Királyrét közelébe, több olyan tag is megmozdult, aki amúgy nem igazán szokott aktív lenni. Egy augusztus 30-i eseményen pedig, ahol összesen 40-50 fő vett részt a vízmegtartó beavatkozáson, heten képviselték a Dunakanyar kisközösséget.

Az aktív tagok kéthetente személyesen találkoznak, ahol átbeszélik az önként vállalt feladatokat, kapcsolódnak, beszélgetnek egymással, a köztes időben online tartják a kapcsolatot.

Jó lenne még több önkéntes, mondja Sarolta, különösen fiatalokból van hiány. Néha kell egy kicsit nógatni az embereket, de mindig vannak páran, akik éppen ráérnek. A közösség magja körülbelül harminc fős, de ebből nem mindig mindenki aktív. A szimpatizánsokkal együtt, akik megnézik utólag a felvételeket, akár több száz fő is lehet a közösség. A zárt Facebook-csoportban már több mint nyolcszázan követik a történéseket. A havi hírlevelek 150-160 címre jutnak el.

Nyertes pályázatokkal még többet lehetne tenni, mondja Sarolta, de nem olyan időket élünk, hogy bármire lehetne várni. Addig is el kell kezdeni cselekedni.

A Veszélyes hulladékból fonalat…?!   – egy jó közösség mindenre képes bejegyzés először Magyarország zöld hangja-én jelent meg.

Miközben a fejlett mesterséges intelligencia-technológiák kifejlesztéséért folyó technokratikus-autoriter verseny teljes gőzzel folytatódik, a Szilícium-völgy szabályozási napirendekre gyakorolt befolyása már vetekszik – sőt, akár meg is haladja – számos államét. A globális szuperhatalmak és a MI-óriások ambíciói között azonban Európának lehetősége nyílik arra, hogy valami jobbat keressen. Interjú a díjnyertes újságírónővel és írónővel, Karen Haoval.

Alessio Giussani: Számos metaforát hoztak fel a mesterséges intelligencia fejlesztésének jelenlegi modelljének leírására – például egy papagáj vagy egy tükör. Miért választotta éppen a birodalom metaforáját?

Karen Hao: Úgy gondolom, ezek a metaforák mind rendkívül hasznosak. A „birodalomra” összpontosítok, mert nem csupán magát a technikai eszközt és azt vizsgálom, mi történik, amikor azt a társadalomban alkalmazzák, hanem a technológia előállítását is, valamint azokat a szereplőket, akik rendkívüli mértékű gazdasági és politikai hatalmat halmoznak fel annak előállításához.

Négy fő okból nevezem ezt a rendszert birodalomnak. Először is, ezek a vállalatok olyan erőforrásokra tartanak igényt, amelyek nem az övék: az egyének adataira, valamint az írók és alkotók munkájára. Másodszor, rendkívüli mértékben kizsákmányolják a munkaerőt, és ez vonatkozik mind azokra a munkavállalókra, akiket a gyártási folyamatban és a technológiák ellátási láncában kizsákmányolnak, mind pedig azokra, akiknek a munkajogait a technológia bevezetése során csorbítják.

A harmadik szempont az információellenőrzés. A birodalmak terjeszkedésének egyik fő jellemzője az a képesség, hogy minden tudástermelést és információt a birodalmi céljaik szűrőjén keresztül szűrjenek, és pontosan ezt teszik a mesterséges intelligencia vállalatok is. Ők ellenőrzik és cenzúrázzák a tudományt azáltal, hogy a legtöbb mesterséges intelligencia-kutató munkáját pénzügyileg támogatják, és olyan információs technológiát építenek ki, amelyet a központi portállá kívánnak tenni, amelyen keresztül mindenki más kapcsolódik a világhoz, beleértve az oktatást is.

Végül mindezt egy civilizációs küldetésbe burkolják. Azt állítják, hogy azért foglalkoznak ezzel a munkával, mert végső soron olyan technológiát akarnak az emberiség rendelkezésére bocsátani, amely egy utópikus állapotba emel minket, és ha a „rosszfiúk” – ami általában Kínát jelenti – előttünk fejlesztik ki, akkor inkább egy disztópikus állapotba süllyedünk. Ez egyfajta vallási narratíva, amely a régi birodalmak körében is gyakori volt.

Az MI-birodalom, ahogyan Ön  leírja, nem korlátozódik egy vállalatra; ez egy rendszer, egy logika. Mi áll az OpenAI-ra és annak vezérigazgatója, Sam Altman személyére irányuló figyelme mögött?

Az egyik válasz az, hogy az embereknek szükségük van történetekre, amelyek segítenek konkrét formába önteni azt, ami egyébként elvont ötlet maradna. De az OpenAI azért is különösen érdekes, mert minden olyan fontos döntést hozott, amely megváltoztatta az iparági normákat, és a birodalomépítés irányába terelte azt. Az OpenAI volt az, amelyik úgy döntött, hogy minden áron bővül, nagy nyelvi modellekkel dolgozik, és chatbot-szerű felületet hoz létre számukra. Szinte minden, amit a közvélemény ma a mesterséges intelligenciával társít, először az OpenAI falai között dőlt el.

Ha elmeséljük ezt a történetet, sokkal nyilvánvalóbbá válik, hogy a mesterséges intelligencia nem elkerülhetetlen, mert rájövünk, hogy valódi emberek hozták meg azokat a döntéseket az értékeik, világnézetük, személyes bosszúvágyuk alapján – bármi is volt az, ami valójában meghatározta a mesterséges intelligencia fejlődésének pályáját. Sam Altman ideológiái nem csupán elvont értelemben áthatják a modellt. Gyakran hallani azt a közhelyet, hogy a modellek tükrözik alkotóikat, de én azt akartam megmutatni, hogy ez valójában hogyan történik. A vállalatokról, az emberekről, valamint a gazdasági és ideológiai környezetről van szó, amelynek részesei.

Ahogy ezek a technológiák egyre hatékonyabbá válnak, az alkalmazásuk feletti ellenőrzés megszerzése egzisztenciális kérdéssé válik. Láttuk, hogy a Big Tech meghajolt Trump előtt a második beiktatásán, de azt is látjuk, hogy a mesterséges intelligencia területén működő vállalatok vezérigazgatói egyre inkább szembefordulnak a kormánnyal. Kié lesz végül a végső szó – az államé vagy a magánvállalatoké?

Folyamatban van a harc arról, ki fogja a döntéseket hozni. A Washington és a Szilícium-völgy közötti kapcsolatot kényelmi szövetségnek tekintem, de egy nagyon feszültnek. Két különböző birodalmi modellt képviselnek, mindkettő a saját birodalmi terveivel. Mindkettő terjeszkedni próbál, és szó szerint több területet akar átvenni más országoktól, de a Trump-kormányzat az MI-vállalatokat az állam birodalmi törekvéseinek eszközeiként tekinti. Eközben a Szilícium-völgy a Trump-kormányzatot saját birodalmi törekvéseinek eszközeként tekinti, de valójában nem járnak egy hullámhosszon, mert mindkettő azt akarja, hogy ő legyen a legfőbb hatóság, amely a csúcsra kerül.

Voltak olyan pillanatok, amikor az amerikai kormány bebizonyította, hogy még mindig ő az úr – amikor Trump és Musk összetűztek, Muskot kirúgták. Amikor azonban a Hadügyminisztérium összetűzésbe került az Anthropic-kal, a vállalat bebizonyította, hogy ebben az esetben ő az erősebb fél: Pete Hegseth védelmi miniszter a „nukleáris opciót” vetette fel, azzal fenyegetve, hogy a vállalatot ellátási lánc-kockázatnak nyilvánítja – mint végső eszközt, amellyel az Anthropic-ot engedelmeskedésre kényszerítheti –, de a vállalat még így sem hajlott engedésre. Elég kínos módon a Háborús Minisztérium mélyen függővé vált egy olyan magánszereplőtől, amely nem hajlandó a kormány feltételei szerint együttműködni, és a kormány semmit sem tehet ellene.

Mindkét birodalmi szereplőnek elszámoltathatónak kell lennie, és ez az elszámoltathatóság egyiküktől sem fog származni; a néptől kell származnia. Alulról felfelé építkező, alulról jövő szerveződésből, amelynek virágzását kezdjük látni szerte a világon, beleértve az Egyesült Államokat is. Bármennyire is áthatolhatatlannak tűnik ez a kényelmi szövetség, valójában rendkívül törékeny, és vannak lehetőségek arra, hogy felgyorsítsuk bukását azáltal, hogy nagyobb nyomást gyakorlunk a gyenge pontjaira.

Ahelyett, hogy a mesterséges intelligenciát a jók és a rosszak közötti globális versenynek tekintenénk, inkább azon kellene gondolkodnunk, hogy milyen jövőképünk van a társadalomról.

A mesterséges intelligencia fejlesztésének jelenlegi állása úgy tűnik, mint egy versengő verseny a mélypont felé a rivális vállalatok és a globális szuperhatalmak között. Milyen szerepet játszott a Kínával folytatott geopolitikai verseny abban, hogy a mesterséges intelligencia a jelenlegi nehéz helyzetbe került?

Kína egy olyan kártya, amelyet a Szilícium-völgy már egy évtizede kijátszik, gyakorlatilag azóta, hogy kiutasították Kínából. Ha azonban megvizsgáljuk ennek az érvelésnek a korábbi eredményeit, láthatjuk, hogy a valóságban mindig pont az történt, ami a Szilícium-völgy előrejelzéseivel ellentétes volt.

Azt állították, hogy a szilícium-völgyi vállalatok szabályozásának elmaradása – és Kína exportkorlátozásokon keresztüli szabályozása – révén az amerikai technológia világszerte dominálni fog. Mégis a TikTok a legnépszerűbb közösségi médiaplatform, és a kínai nyílt forráskódú mesterséges intelligencia-modellek egyre népszerűbbek világszerte, az Egyesült Államokban is. Azt is megígérték, hogy a Szilícium-völgy dominanciája liberalizáló hatással lesz a világra, de ez sem valósult meg; hatásuk éppen ellenkezőleg, mélyen illiberalizáló volt. A demokratikus intézmények rendkívüli mértékű eróziója és a demokrácia visszaesésének gyors felgyorsulása volt tapasztalható, amit a Szilícium-völgyi platformok és a mesterséges intelligencia-technológiák is elősegítettek.

Ahelyett, hogy a mesterséges intelligenciát a jók és a rosszak közötti globális versenynek tekintenénk, inkább azon kellene gondolkodnunk, hogy milyen jövőképünk van a társadalomról, milyen mesterséges intelligencia-technológiák támogatnák ezt a jövőképet, és milyen erőforrásokra van szükségünk annak megvalósításához. Nem a Szilícium-völgy által meghatározott versenyben kellene versenyeznünk, hanem azokban az elképzelésekben és értékekben, amelyeket fenn akarunk tartani. És úgy gondolom, Európának itt lehetősége nyílik arra, hogy a világnak egy harmadik utat mutasson, amely eltér az Egyesült Államokétól és Kínáétól, és amely új szabályokat állít fel.

Az Európai Bizottság nemrég elfogadott egy technológiai szuverenitási csomagot, amely része annak az erőfeszítésnek, hogy Európa saját technológiai útját járja. Hogyan fogalmazzuk meg ezt a jövőképet úgy, hogy ne egy megfigyelésen alapuló, oligarchikus üzleti modell európai változatát kapjuk?

Az a vezetőcsillag, amelyet Európának követnie kell, nem a szuverenitás a szuverenitás kedvéért, hanem az a cél, hogy ezt a szuverenitást elérjük. Európa – vagy legalábbis nagy része – a demokrácia egyik utolsó bástyája a világon. Támogatja az emberi jogokat és szabadságokat, és szüksége van a technológiai szuverenitásra, hogy előmozdítsa ezeket az értékeket. Amíg rendkívül függő marad az olyan rendszerektől, amelyeket nagyon autoriter módon fejlesztenek ki, és amelyek az európai társadalmak aláásására törekednek, addig nem tudja fenntartani értékeit.

A szuverenitás mint fogalom hajlamos elmosódni, ha pusztán öncélként kezdjük el értelmezni. Ennek egy cél eléréséhez vezető eszköznek kell lennie.

Milyen koalíciókból, érdekcsoportokból vagy konfliktusok színtereiből kellene kiindulnunk annak érdekében, hogy felépítsük ezt az alternatív jövőképet?

Először is, az MI-irányítást tágabb értelemben kell felfognunk. Például a munkavállalói jogok megerősítése és a civil társadalom védelme is az MI-irányítás részét képezi. A diákoknak, a tanároknak és az egészségügyi dolgozóknak is ott kell ülniük az asztalnál, hogy segítsenek alakítani és megkérdőjelezni, hogyan fejlesztik és alkalmazzák a mesterséges intelligenciát a társadalomban. Az oktatás kulcsfontosságú, mind szektorként és olyan koalícióként, amelyet be kell vonnunk, mind pedig a mesterséges intelligenciával kapcsolatos társadalmi felvilágosítás szempontjából.

Egy másik fontos szempont a mesterséges intelligencia kutatóinak és vállalkozóinak finanszírozása, hogy kiderítsék a fejlesztésük technikai részleteit és az alkalmazás módját. De nem adhatunk nekik egyszerűen pénzt anélkül, hogy a társadalom többi részének is szót adnánk; ellenkező esetben csak megismételjük azokat a problémákat, amelyekkel az Egyesült Államokban szembesülünk, ahol lényegében a technokraták vagy a technokonzervatívok hoznak döntéseket.

Nem a nulláról indulunk. Már rengeteg munkát végeztek annak érdekében, hogy meghatározzák azokat a közös célokat, amelyek felé a társadalomnak törekednie kell. Például a fenntartható fejlődési célokra gondolok. Ez kiindulópont lehet annak kitalálásához, hogyan finanszírozzuk a mesterséges intelligencia terén történő innovációt.

A jelenlegi mesterséges intelligencia-technológiákkal kapcsolatos narratívák rendkívül polarizáltak. Az egyik oldalon vannak azok, akik szerint ezekben a technológiákban nincs semmi különösebben új, és hogy a buborék hamarosan kipukkad. A másik oldalon pedig azok állnak, akik úgy vélik, hogy a mesterséges intelligencia átalakítja az életünket, forradalmasítja az ellátási láncokat, és mindannyiunkat feleslegessé tesz. Mit gondol ezekről a különböző álláspontokról?

Igaz, sokan hajlamosak túlzottan felnagyítani az előnyöket anélkül, hogy figyelembe vennék a technológiák költségeit, vagy éppen a költségeket emelik ki túlzottan, anélkül, hogy látnák az előnyöket. De szerintem elég nagy azok aránya, akik egyetértenek abban, hogy szeretnénk élvezni a mesterséges intelligencia előnyeit, de nem a méltóságteljes életvitelünk árán – amelyhez hozzátartozik a jó egészségügyi ellátás, a gazdasági lehetőségek, az egészséges környezet és a virágzó bolygó. Ez a legkiegyensúlyozottabb megközelítés.

A mesterséges intelligencia (MI) sokféle technológia gyűjtőneve, ezért alaposan át kell gondolnunk, melyekbe fektessünk be, és mely új technológiákat szeretnénk kifejleszteni, mert mindegyik más-más kompromisszumokkal jár; ezek közül néhány összhangban áll azzal a jövővel, amelyet építeni szeretnénk, mások viszont nem. Bölcsen kell választanunk.

A mesterséges intelligencia (MI) számos különböző technológiát jelöl, ezért alaposan át kell gondolnunk, melyekbe fektetünk be, és mely új technológiákat szeretnénk kifejleszteni.

Milyen a saját viszonya a meglévő MI-eszközökhöz?

Három fő okból nem használom őket. Először is az etikai álláspontom miatt. Másodszor a magánélet védelmével kapcsolatos álláspontom miatt: ezeket a vállalatokat vizsgálom, és ezek végső soron a valaha feltalált leghatékonyabb megfigyelési technológiák. Harmadszor, ezek az eszközök nem igazán hasznosak ahhoz a speciális készségkészlethez, amelyre a munkám elvégzéséhez szükségem van.

Nem azt mondom, hogy mindenkinek ugyanezt kellene tennie. Sok emberrel beszéltem, akik egyértelműen profitálnak ezekből az eszközökből, vagy akiknek a szakmai szerepük részeként kötelező azok használata. Inkább az a megoldás a jelenlegi problémára, ha ugyanazt tesszük, amit a múltban más iparágakkal, például a divatiparral is tettünk. Amikor rájöttünk, hogy ruháink nagy részét valóban szörnyű körülmények között gyártják, nem egyszerűen csak megszabadultunk a ruháktól. Számos fogyasztói és munkavállalói szerveződés, kormányzati szabályozás és általános közvélemény-visszhang kellett ahhoz, hogy az iparágot kordába szorítsák. Természetesen a divatipar még mindig messze nem tökéletes, de legalább ma már vannak alternatívák, és a fogyasztók a pénztárcájukkal szavazhatnak arról, hogy milyen ellátási láncot és vállalati gyakorlatokat támogatnak.

Ugyanezt kell tennünk a mesterséges intelligenciával is. Jelenleg nincs elég alternatíva a felhasználók számára, és ahhoz, hogy ez megváltozzon, több munkavállalói szerveződésre és nagyobb nyilvános ellenállásra van szükség. Akik tudnak tartózkodni ezeknek a technológiáknak a használatától, azoknak feltétlenül bojkottálniuk kell őket, a kormányoknak pedig be kell avatkozniuk, hogy segítsenek új piacokat teremteni az alternatívák számára.

A fogyasztóknak fontos befolyásuk van, de ez nem az egyetlen. Emberként, egyénként munkavállalói, oktatói és polgári szerepet is betöltünk, és el kell gondolkodnunk azon, hogyan használhatjuk fel ezeket a szerepeket a mesterséges intelligencia fejlesztésével kapcsolatban annak javítása érdekében.

A Green European Journal cikke. A cikket a Zöld Hang a Green European Journal engedélyével fordította  és közölte. Az eredeti cikk elolvasható itt.

A Az MI-birodalom megdöntése bejegyzés először Magyarország zöld hangja-én jelent meg.

A nyári hőhullámok és az aszály személyes tapasztalataiból indult, majd az alkalmazkodás, az egyéni felelősség és az állami szerep kérdéseihez jutott el a Zöld Hang megújult, stúdióban készült podcastjának első beszélgetése. A szerkesztőség tagjai arról is vitáztak, képes-e a társadalom tartósan tanulni az egymást követő válságokból.

A Zöld Hang podcast a mai naptól stúdióbeszélgetésekkel is jelentkezik. Az első adásban Csillag Gábor újságíró, publicista, Mihalics Csilla újságíró, Szilágyi László, a Zöld Hang riportere és a lapot kiadó Zöld Műhely Alapítvány kurátora, valamint Kis Miklós, a Zöld Hang főszerkesztője beszélgetett. A kiindulópontot az idei nyár tapasztalatai adták.

A résztvevők személyes példákon keresztül beszéltek arról, hogyan érzékelték a hosszan tartó meleget és a szárazságot. Szóba került a Balaton és környékének állapota, kiszáradt kisebb vizes élőhelyek, a kertek vízhiánya, valamint a mezőgazdasági területeken látható aszálykár. Szilágyi László arról számolt be, hogy a kerti kútban már tavasszal sem volt víz, és a termesztett növények egy részét csak vezetékes vízzel lehetett volna életben tartani.

A budapesti tapasztalatok is előkerültek. A beszélgetés résztvevői szerint a hőség különösen nehezen viselhető a felmelegedő városi lakásokban, miközben a légkondicionálás használata önmagában is felvet energetikai és életminőségi kérdéseket.

Mikor válik a rendkívüli megszokottá?

A személyes élmények után a beszélgetés arra a kérdésre tért át, hogyan reagál a társadalom az egyre gyakrabban ismétlődő szélsőséges helyzetekre.

Felmerült, hogy egy-egy aszályos vagy rendkívül meleg év után gyakran jelenik meg az a reakció, hogy „volt már ilyen”. A résztvevők szerint azonban nemcsak az a kérdés, előfordult-e korábban hasonló időjárás, hanem az is, hogy a visszatérő tapasztalatok változtatnak-e tartósan az emberek gondolkodásán és viselkedésén.

A beszélgetésben az is elhangzott: jelenleg még nem lehet tudni, hogy egy-egy különösen forró nyár valódi fordulópontot jelent-e a közvéleményben, vagy néhány év múlva az akkor még szélsőségesnek tartott hőmérsékletek is megszokottá válnak.

Egyéni alkalmazkodás vagy rendszerszintű változás?

A podcast egyik hosszabb vitája az egyéni felelősség és az állami, közpolitikai beavatkozás viszonyáról szólt.

Az egyéni megoldások között szóba került a víztakarékosság, a szürkevíz felhasználása, a kertek mulcsozása és az energiatakarékosság. Az egyik példa a kézmosásból származó víz összegyűjtése és vécéöblítésre történő felhasználása volt. A beszélgetésben ugyanakkor felmerült, hogy az ilyen megoldások szélesebb körű elterjedéséhez technológiai és infrastrukturális feltételekre is szükség lenne.

Az egyéni cselekvés szerepéről nem alakult ki teljes egyetértés. Az egyik álláspont szerint a szemléletformálás és a hétköznapi szokások megváltoztatása nélkül nehéz társadalmi léptékű változást elérni. Ezzel szemben az az álláspont is megjelent, hogy a környezeti problémák megoldását nem lehet kizárólag a szemléletformálástól várni. Analógiaként az oktatás került elő: a magyar oktatási rendszer problémái sem oldódnának meg pusztán attól, hogy egyre több ember képzi magát tudatosan vagy használ oktatási alkalmazásokat.

Energia, víz és hosszú távú gondolkodás

A beszélgetés kitért az energiaellátásra is. A paksi atomerőmű hűtésével kapcsolatos problémák kapcsán felmerült az energiafogyasztás csökkentésének és az energiahatékonysági beruházásoknak a jelentősége. A résztvevők arról beszéltek, hogy a takarékosság és a hatékonyság növelése nemcsak válsághelyzetben lehet fontos, hanem hosszabb távú energiapolitikai kérdés is.

Ehhez kapcsolódva a beszélgetés egyik témája a hosszú távú gondolkodás nehézsége volt. Elhangzott például, hogy a hagyományos háztartási gyakorlatok egy része – például az élelmiszerek télre történő elrakása – eleve abból indult ki, hogy az erőforrások időben nem állnak korlátlanul rendelkezésre. A mai fogyasztási rendszer ezzel szemben sok esetben azt az érzetet kelti, hogy az áruk és szolgáltatások folyamatosan hozzáférhetők.

Mit tanulunk a válságokból?

A beszélgetés végül általánosabb kérdéshez jutott el: képes-e a társadalom tartósan beépíteni a válságok során megszerzett tapasztalatokat.

Példaként a Covid-járvány került elő. A résztvevők szerint a járvány idején sok új ismeret és tapasztalat halmozódott fel az egészségügyi rendszer működéséről és a társadalmi alkalmazkodásról, a közvetlen veszély elmúltával azonban ezek jelentős része háttérbe szorult. Hasonló folyamat játszódhat le az energia- vagy klímaválságok esetében is.

A Zöld Hang Stúdió első beszélgetése így a nyári hőségből kiindulva jóval tágabb kérdéseket érint: hogyan alkalmazkodhatnak az egyének és a közösségek a változó körülményekhez, milyen feladata van ebben az államnak, és miként lehet a rövid távú válságreakciókból hosszabb távú változás.

A Hány nyár kell még, hogy ráébredjünk a valóságra? – megújult a Zöld Hang podcast bejegyzés először Magyarország zöld hangja-én jelent meg.