Hírolvasó

A Szolidáris Közösségek volt a témája az egyik kerekasztal beszélgetésnek a X. Zöld Nyári Egyetemnek Szigetszentmártonban.

Milyen helyi szolidaritási kezdeményezések vannak? Mi az az energiaközöség?
Magyarországon ma 18 – zömében nonprofit – energiaközösség működik.  Milyen lenne az igazságos rendszerhasználati díj?  Hogyan segít az energiaközöség az energiaszegénység ellen? Miben tud segíteni a Szolidáris Gazdasági Központ egy energiaközösség létrehozásánál?

Többek között e kérdésekre adott választ Molnár András a Szolidáris Gazdasági Központ közösségi energia koordinátora Szilágyi László felvételén.

Az adást Sarkadi Péter szerkesztette.

A Zöld Hang podcast: Szolidáris Közösségek bejegyzés először Magyarország zöld hangja-én jelent meg.

A Szolidáris Közösségek volt a témája az egyik kerekasztal beszélgetésnek a X. Zöld Nyári Egyetemnek Szigetszentmártonban.

Milyen helyi szolidaritási kezdeményezések vannak? Mi az az energiaközöség?
Magyarországon ma 18 – zömében nonprofit – energiaközösség működik.  Milyen lenne az igazságos rendszerhasználati díj?  Hogyan segít az energiaközöség az energiaszegénység ellen? Miben tud segíteni a Szolidáris Gazdasági Központ egy energiaközösség létrehozásánál?

Többek között e kérdésekre adott választ Molnár András a Szolidáris Gazdasági Központ közösségi energia koordinátora Szilágyi László felvételén.

Az adást Sarkadi Péter szerkesztette.

A Zöld Hang podcast: Szolidáris Közösségek bejegyzés először Magyarország zöld hangja-én jelent meg.

Az extrém hőségben fehéren világító lombú hársfák sora nem különös természeti látványosság, hanem a hőstressz jele: a fák a fény visszaverésével próbálják védeni leveleiket. Víz nélkül azonban hamar kimerülnek a növényi védekezés lehetőségei. Koncz Péter, a HUN-REN Ökológiai Kutatóközpont ökológusa, projektmenedzsere szerint a meglévő erdők vízmegtartó képességének és ellenálló szerkezetének helyreállítása annál is égetőbb probléma, mint hogy mennyi új fát ültetünk.

Szerző: Koncz Péter, ökológus, projektmenedzser a HUN-REN Ökológiai Kutatóközpontban

A cikk forrása a Másfélfok. A Zöld Hang a cikket a Másfélfok szerkesztősége engedélyével vette át.

A 40 fokot közelítő hőségben gyakran láthatunk az út szélén olyan fákat, amelyek lombkoronája mintha fehéren világítana. Jó eséllyel hársfákról van szó, melyek levelük fonákját felfelé fordítva próbálnak minél többet visszaverni a túlzottan erős  napsugarakból. Ez azonban csak egy a fák számos, többségében kevésbé látványos védekezési módszere közül. Az út szélén fehéren világító fák azt üzenik: baj van.

Ezek nem az egészséges működés jelei, hanem túlélési stratégiák. És az ország számos pontján már most is jól láthatók a hőstressz tünetei: koronaszáradás, száraz ágak, idő előtti lombhullás és ritkuló erdőállományok. A létért való küzdelem egyre több helyen bizonyul sikertelennek.

A fényvisszaverés mellett a lombkorona külső, erős fényben lévő levelei vastagabb szöveteikkel árnyékolják a lombkorona belsőbb részein lévő leveleket. A fotoszintézis fényvédelmi mechanizmusai is működésbe lépnek: a fölösleges fényenergiát nem hasznosítják, hanem hőként vezetik el, sőt fényként visszaverik így védve a levél sejtjeit a károsodástól.

Kulcsszerepben a víz

De mindezek a védekezési módszerek akkor hatásosak igazán, ha elegendő víz áll a fák rendelkezésére. Így intenzív párologtatással akár több fokkal is hűthetik a lombkoronát, miközben gyökereik egyre mélyebbre hatolnak a talajban a víz után kutatva.

Ahogy azonban a talaj kiszárad, a levelek bezárják a gázcserenyílásaikat, hogy mérsékeljék a vízveszteséget. Ezzel együtt a párologtatás is leáll, a levelek gyorsan felmelegszenek, és beáll a „nyári ősz”: a korai lombsárgulás és lombhullás.

Ha pedig ez nem lenne elég, az aszály által legyengített fákat könnyebben támadják meg az invazív rovarok, mint pl. a kőrisrontó karcsúdíszbogár, amely éppen júniusban jelent meg  hazánkban.

A talajban megtartott víz adhatná az erdők számára az igazi védelmet a Kárpát-medence egyre forrósodó nyarai során – azonban, úgy tűnik, keveset teszünk azért, hogy megállítsuk az elszivárgását. Pedig lenne mozgástér.

Örökerdők változatos fafajokkal és jóval kevesebb nagyvaddal

A vízmegtartás alapja nem elsősorban egy-egy műszaki beavatkozás vagy új, déli szaporítóanyagok alkalmazása, hanem maga az erdő szerkezete. A folyamatos erdőborítást biztosító örökerdő-gazdálkodás, a többkorú, elegyes állományok és a kisléptékű, legfeljebb kisebb lékekben végzett fakitermelés mérséklik a párolgási veszteséget, javítják a mikroklímát és növelik az erdők ellenálló képességét.

Az utóbbi évtizedekben hihetetlenül megnőtt a nagyvadállomány, ami nemcsak gazdálkodási, természetvédelmi, hanem vízgazdálkodási probléma is. A túlzott vadnyomás akadályozza a természetes felújulást, elszegényíti a fafajösszetételt, megritkítja a cserje-, gyep- és mohaszintet, csökkenti a talaj árnyékolását és a víz beszivárgását, így rontja az erdők vízmegtartó képességét. A klímaadaptív erdőgazdálkodás egyik alapfeltétele ezért a nagyvadállomány 20–70%-os csökkentése (jelentős területi különbségek mellett), hogy a természetes felújulás és az új telepítések mesterséges védelem nélkül is egyre inkább sikeresek lehessenek.

A Mecsekerdő Zrt. örökerdő-gazdálkodása – Fotó: Koncz Péter, 2024. november 6.

A fafajösszetétel is jelentősen befolyásolja az erdők vízháztartását. Ezért indokolt a termőhelyhez kevésbé alkalmazkodó fenyvesek és akácosok fokozatos átalakítása őshonos, elegyes lombos erdőkké. Ezek jobban visszatartják a csapadékot, kedvezőbb mikroklímát teremtenek, csökkentik a tűzveszélyt, és hosszú távon stabilabb vízháztartást biztosítanak. A Mecsektől a Pilisig ma már 15–22 őshonos fafajjal dolgoznak az erdészek a mesterséges felújítások során, miközben a természetes újulatot is támogatják.

Ugyanakkor vannak olyan területek – például a Kiskunság egyes részei –, ahol a klímaváltozás miatt a zárt erdők fenntartása már nem reális. Itt a nyílt erdőssztyepp (erdő-gyep mozaik) vagy a gyepvegetáció megőrzése és helyreállítása jelentheti a hosszú távon fenntartható megoldást.

Széteső, laza szerkezetű lombkorona, valamint földút „vízkivezető” keréknyommal – Fotó: Koncz Péter, 2026. június 9. Sok kis erdei tavacska, okosan tervezett erdei utak

A hegyvidéki erdőkben korábban természetes módon alakultak ki kisebb tavak és időszakos vízállások, amelyek lassították a víz lefolyását, segítették a beszivárgást és hűtötték a mikroklímát. Helyreállításuk ma egyre több helyen zajlik, javítva a vízmegtartást és növelve a biodiverzitást, mivel élőhelyet biztosítanak számos vízi gerinctelennek, kétéltűnek és más erdei fajnak. Vizet a tájba, a vizet az erdőbe is.

Kevesen gondolnak rá, de az erdők jelentős vízveszteségét sokszor az erdészeti utak okozzák. A lejtő irányába futó utak összegyűjtik a csapadékot, majd csatornaként gyorsan kivezetik a vizet az erdőből. A megoldás a használaton kívüli utak megszüntetése, a víz visszavezetése keresztirányú árkokkal az erdőbe, valamint rönkgátak, rőzsegátak és hordalékfogók létesítése helyben található fából. Ezek a természetközeli beavatkozások egyszerre lassítják a lefolyást, növelik a beszivárgást és mérséklik az eróziót.

Erdészeti útról lefolyó vízből kialakított tóka – Fotó: Koncz Péter, 2024. november 13.

A víz visszatartása nemcsak ökológiai, de erdőgazdálkodói érdek is. Sőt, a meglévő erdők megőrzésével és vízmegtartó képességük helyreállításával már ma nagy segítséget adhatnánk a klímavédelemnek. Sokkal gyakrabban hallhatjuk, hogy több fát kellene ültetnünk, miközben az új erdőknek legalább 40–50 évre van szüksége ahhoz, hogy lombkoronája összezáródjon, saját maga számára is védelmet nyújtó mikroklímát alakítson ki, és valóban ellenállóvá váljon a szélsőséges időjárással szemben.

Kis projektek tanulságos eredményekkel

Az elmúlt két évtizedben legalább 20, erdőkhöz kapcsolódó vizesélőhely-rehabilitációs projekt valósult meg Magyarországon. Ezeket egy erdőrestaurációs adatbázis jelenleg is folyamatban lévő elemzése során azonosítottuk.

• Jó példa a Kaszó-LIFE projekt, amelynek keretében mintegy 290 hektáron javították az erdők vízellátását kotrással, gátépítéssel, tavak kialakításával és vízfolyások revitalizációjával. A beavatkozások hatására a talajvízszint 40–50 centiméterrel emelkedett.
• A Duna–Ipoly Nemzeti Park Igazgatóság a Táti-szigeteken mintegy 195 hektáron javította az ártéri erdők vízellátását vízkormányzó műtárgyak létesítésével, vizes élőhelyek kialakításával és őshonos fafajok telepítésével.
• A Fényi-erdőben közel 300 hektáron épültek vízvisszatartó műtárgyak, miközben az inváziós akác visszaszorítása és az erdőszerkezet természetesebbé alakítása is megvalósult.
• A LIFE4OakForests projekt keretében több kis léptékű vízmegtartó beavatkozás történt hegyvidéki tölgyesekben. Helyi faanyagból hordalékfogó rönkgátakat építettek, az erdészeti utakról lefolyó vizet az erdőbe vezették, és kisebb vizes élőhelyeket hoztak létre.

Mederborda a vízlefolyás lassításához a Kaszó-LIFE projektben

Bár ezek a beavatkozások egyenként kis területet érintenek, vízgyűjtőszinten néhány száz hasonló vízvisszatartó létesítmény és hiányzó ökológiai elem helyreállítása már jelentős javulást eredményezhet az erdők vízháztartásában.

A projektek tapasztalata azt mutatja, hogy a leghatékonyabb megoldások nem egyetlen beavatkozásra épülnek, hanem a vízmegtartást az erdőszerkezet helyreállításával és a természetes folyamatok támogatásával együtt kell megvalósítani.

A víz összehoz

A vízmegtartás nem csupán erdészeti, hanem társadalmi feladat, amely az erdészet, a vízügy, a természetvédelem, a mezőgazdaság, a vadgazdálkodás és az energiapolitika összehangolt együttműködését igényli. Csökkenteni kell az erdőkre nehezedő kitermelési nyomást, újra kell gondolni a biomassza energetikai felhasználását, és ahol megvalósítható, a tűzifatermelésben az inváziós fafajoknak nagyobb arányban kellene szerepelniük.

A klímaváltozás hatására az erdők kiszáradnak, és egyre inkább szén-dioxid-kibocsátókká válnak. Nem arra hivatottak, hogy ellensúlyozzák a fosszilis energiahordozók elégetéséből származó kibocsátást.  A hőkupolák alatt még védekeznek, de egyre gyakrabban kimerülnek. A stressz jelei ma már mindenki számára láthatók, a megoldások pedig ismertek, alkalmazásuk is megkezdődött. A kérdés az, hogy képesek leszünk-e időben segíteni az erdőknek, hogy azok továbbra is segíthessenek rajtunk. Cselekednünk kell, már nincs mire várni!

A cikk forrása a Másfélfok. A Zöld Hang a cikket a Másfélfok szerkesztősége engedélyével vette át.

A Nem elég több fát ültetni: a meglévő erdőket kell megmenteni a kiszáradástól bejegyzés először Magyarország zöld hangja-én jelent meg.

Ősszel új alapokra helyezhetik Magyarország klímavédelmi szabályozását. Az Élő Környezetért Felelős Minisztérium megerősítette, hogy jelenleg a Vízügyért és Klímapolitikáért Felelős Államtitkárság készíti elő az új klímatörvény koncepcióját, miközben részletesen elemzi azt a civil klímatörvény-javaslatot, amelyet mintegy 200 civil, szakmai és érdekképviseleti szervezet dolgozott ki. A tárca szerint a civil tervezet szakmai színvonala kiemelkedő, és több eleme is bekerülhet a kormány által benyújtandó jogszabályba. Gajdos László miniszter a napokban találkozott is a civil klímatörvény megalkotóival.

“A civil törvénytervezet szövegét a szakértők elemzik és megvizsgálják, hogy mi beépíthető a kormány által előterjesztendő törvénytervezetbe” – kaptuk hírül az Élő Környezetért Felelős Minisztérium sajtóosztályától.  A tárca szerint a dokumentum „rendkívül alapos és szerteágazó, európai szinten a legalaposabb törvényekhez hasonlít.”

Hozzátették: a jogszabályalkotók azt is vizsgálják hogy, mely elemeket célszerű törvényi szinten szabályozni, és mely kérdéseket érdemes inkább stratégiákban vagy alacsonyabb szintű jogszabályokban rendezni.

Mindez azért is figyelemre méltó, mert a Magyar Természetvédők Szövetsége és a Green Policy Center koordinálásával készült civil klímatörvény-javaslatot nemrég mutatták be és adták át a minisztériumnak, ahol az elmúlt 16 évvel ellentétben kifejezetten örültek a civil összefogásban elkészült törvényjavaslatnak.

A kormány már korábban felvette az őszi törvényalkotási programjába a klímavédelmi törvény módosítását, így a kérdés már nem az, hogy lesz-e új szabályozás, hanem az, hogy annak tartalmát mennyiben határozza meg a társadalmi egyeztetés során kidolgozott szakmai javaslat.

Az új törvény megalkotását az Alkotmánybíróság döntése is sürgeti. A testület megsemmisítette a jelenlegi klímatörvény azon rendelkezését, amely 2030-ra legalább 40 százalékos üvegházhatásúgáz-kibocsátás-csökkentést írt elő. A minisztérium szerint „ezt az értéket 50 százalékra kell emelni. Ez jobban segíti hazánkat abban, hogy 2050-re valóban klímasemlegessé váljon.”

Kevés csak a célértéken módosítani

A tárca azonban úgy látja, önmagában a magasabb célérték nem elegendő. „Meg kell fogalmazni arra nézve is a kereteket, hogy ez hogyan elérhető, mi a gazdasági és társadalmi szereplők feladata a fenntarthatóság felé tartó átmenetben.” A szabályozásnak ki kell térnie arra is, miként válthatja fel az ország a fosszilis energiaforrásokat megújulókkal, illetve hogyan csökkenthető az energiafelhasználás. A minisztérium válaszából az is kiderül, hogy az új klímatörvény várhatóan sokkal nagyobb hangsúlyt helyez majd az alkalmazkodásra, mint a jelenlegi szabályozás.

„Magyarország Európa egyik legsérülékenyebb országa a klímaváltozással szemben” – emlékeztetett a tárca. Az Alkotmánybíróság szerint olyan jogszabályi környezetet kell kialakítani, amely biztosítja a Kárpát-medence egyedi tájainak, élővilágának és természeti értékeinek megőrzését. Ennek megfelelően „a törvénynek nagyon alaposan kell foglalkoznia a klímaváltozás elkerülhetetlen hatásaihoz való alkalmazkodással és az éghajlatváltozással szembeni rugalmas ellenállóképesség fejlesztésével.” A minisztérium szerint a jelenlegi klímatörvény erről „szinte semmi megfoghatót nem mondott”. A tárca arra is felhívta a figyelmet, hogy az idei első nyári hőhullám ismét bebizonyította: „muszáj felkészülnünk az elkerülhetetlen hatásokra, amelyek várhatóan egyre gyakoribbak és erősebbek lesznek.”

Abban mindenki egyetért, hogy már nem elég a célértékek egyszerű módosítása, hanem szemléletváltásra van szükség. Ezt erősíti, hogy a csaknem 200 szervezet részvételével elkészült tervezet abból indul ki, hogy a klímaváltozás nem egy szűk környezetvédelmi kérdés, hanem a gazdaság és a társadalom egészének működését meghatározó kihívás.

Több, mint szakpolitika

A törvényjavaslat főkodifikátora, Baranyai Gábor szerint ezért „az éghajlatváltozás nem egy szűk környezetvédelmi szakpolitikai terület, hanem a társadalom és a gazdaság egésze működésének lenyomata. Ezért a javaslat éghajlatvédelmi fókuszú, de széles hatályú fenntarthatósági kerettörvény.” A cél nemcsak a klímasemlegesség jogi kereteinek megteremtése, hanem az energia- és természeti erőforrások használatának csökkentése, a természeti rendszerek megőrzése és helyreállítása, valamint az igazságos átmenet biztosítása is.

A tervezet egyik legfontosabb újítása, hogy a klímapolitikát három egyenrangú pillérre építi: a kibocsátáscsökkentésre, az alkalmazkodásra és a rezilienciára.

Éger Ákos, a Magyar Természetvédők Szövetsége ügyvezető elnöke szerint a törvénynek nemcsak azt kell meghatároznia, hogyan csökkenjen az üvegházhatású gázok kibocsátása, hanem azt is, hogyan készül fel az ország a hőhullámokra, az aszályra, a vízhiányra, a szélsőséges csapadékra és a természeti rendszerek romlására. Ez a megközelítés látványosan egybeesik azokkal a hangsúlyokkal, amelyeket a minisztérium is kiemelt.

A civil javaslat nemcsak 2030-as, hanem 2040-es és 2050-es célokat is rögzítene, és bevezetné a nemzeti és ágazati karbonköltségvetések rendszerét. Ez azt jelentené, hogy a klímacélok nem maradnának általános politikai vállalások, hanem ötéves, mérhető és számon kérhető kibocsátási keretekhez kellene igazítani az egyes ágazatok döntéseit.

A tervezet másik fontos eleme, hogy a tájat, a talajt, a vizeket, az erdőket és a biológiai sokféleséget nem kiegészítő környezetvédelmi szempontként kezeli, hanem a klímavédelem alapjaként. Külön foglalkozik a vízhiánnyal, a vízmegtartással, a természetalapú megoldásokkal és az ökoszisztémák helyreállításával.

Gálhidy László, a WWF Magyarország programvezetője szerint a törvényben megjelenő szemlélet paradigmaváltást hozhat az erdőgazdálkodás és a természetvédelem együttműködésében, és hosszabb távon a társadalom értékrendjére is hatással lehet.

A javaslat emellett az úgynevezett Igazságos Átmenet Tervvel arra is törekszik, hogy a zöld átállás költségei ne aránytalanul a sérülékeny háztartásokra, gazdálkodókra vagy kisvállalkozásokra háruljanak. Külön foglalkozik az energiaszegénységgel, a vízszegénységgel és a hőhullámok idején jelentkező hűtési szegénységgel.

Tóth Péter, a Magyar Madártani és Természetvédelmi Egyesület programvezetője szerint a mezőgazdaság jövője azon múlik, sikerül-e megőrizni a talajéletet, a beporzókat és a táji sokféleséget, míg Mikula Lajos, az AGRYA főtitkára arra hívta fel a figyelmet, hogy a klímaalkalmazkodás csak a gazdák bevonásával lehet sikeres.

A Új klímatörvény készül: bekerülhet a civil javaslatok egy része bejegyzés először Magyarország zöld hangja-én jelent meg.

Áder János kamuzöld – ezt nagyjából mindenki tudta már Magyar Péter megszólalása, illetve az azt követő sajtóhíradások előtt is, amelyek Áder állami milliárdokkal támogatott Kék Bolygó nevű alapítványáról, és annak több mint hétmilliárd forintos gigarendezvényéről szóltak. A volt köztársasági elnök esete azonban jó apropó beszélni a zöldek és a mindenkori hatalom viszonyáról.

Ha a pohár félig teli oldalát nézem, azt mondhatom, hogy már az félsiker a zöldek részéről, hogy valaki – akár felszínes és/vagy hazug módon – de zöldnek akar látszani. Annyit mégiscsak elértünk az elmúlt uszkve 70 év alatt, hogy különböző zöld jelzők (környezetbarát, öko, fenntartható stb..) olyan kategóriák legyenek, amelyeket a politikai vagy gazdasági szereplők előnyösnek tartanak magukra aggatni… Persze ezenközben a hatalom fenntartja a jogot arra, hogy felossza, kategorizálja a zöldeket. Igy vannak a jó zöldek és a rossz zöldek, vannak a “reális”, megfontolt zöldek, és vannak a túlzó, türelmetlen vagy radikális zöldek.  Ezek nyomán valóban felmerül a kérdés: milyen legyen a zöldek alapvető viszonya az uralkodó hatalomhoz és az uralkodó rendszerhez…

A zöld 50 árnyalata

A cinikus zöldrefestőktől az úgynevezett “méregzöldekig” valóban sok árnyalattal találkozhatunk. 

Az antizöldeka jelen szempontból a legkevésbé problematikusak. Nyilván vannak – most már azért látványosan kevesebben – akik nagyon antizöldek, pl. klímaváltozástagadók, doktriner ipari lobbisták, stb., de ők legalább nem is csinálnak úgy, mintha… A probléma ott kezdődik, amikor a hegemón gazdasági-társadalmi-politikai rendszer felfigyel az ellene tiltakozók üzeneteire és kooptálja azokat.

Egyszerű zöldrefestők: Itt már az a kiindulópont dominál, amit fent is említettünk, miszerint a “zöld”, a “fenntartható”, “öko”, “bio, “természetes” és még sorolhatnánk olyan kifejezések, amelyek már be vannak épülve a közgondolkodásba, mint alapvetően pozitív, előremutató dolgok. Ezért az ezekre az – amúgy homályos és pontatlanul definiált – kategóriákra való hivatkozás piaci, politikai, illetve PR előnyöket jelent.

Itt aztán megtalálható minden.

Ott vannak a csalásközeli megoldások (pl. hogy valaki beépíti mondjuk a “bio” szót a cégnévbe,miközben amit értékesít, az nem bio) vagy, hogy szépen kinéző logókat használnak, amelyek igazán nem jelölnek semmit, vagy hogy alkalmasint valódi ellenőrzött minősítéseket jelölő logókat használnak, csak épp az elhelyezésükből nem derül ki, hogy a “környezetbarát” minősítés nem a termékre magára, hanem mondjuk a csomagolásra vonatkozik… 

A zöldrefestő “csalás” másik formája, amikor valaki lényegtelen információkat közöl, mint amikor egy cég olyan „előnnyel” kérkedik, ami valójában szabályozás, törvényi kötelezettség vagy régóta sztenderd az iparágban (pl. egy aeroszolos dezodoron a „CFC-mentes” felirat – holott a freon használata aeroszoloknál már évtizedek óta be van tiltva) vagy amikor egy növényi olaj „koleszterinmentes” (miközben természetesen minden! növényi termék koleszterinmentes, mivel a koleszterin csak állati termékekben található..) és ezeket még sorolhatnánk. Az utóbbi 20 évben megismerhettük az ilyen trükközés egymillió variációját.

Cinikus zöldrefestők

Egy fokkal etikátlanabb, amikor egy cég egy eleve káros valamit próbál „zöldebbnek” beállítani (pl. az „organikus dohány” vagy az „üzemanyag-hatékonyabb” terepjáró, stb.) És még egy fokkal képmutatóbb, amikor egy márka vagy személy egy-egy apróbb környezetbarát tulajdonságot, tevékenységet promózik, miközben elhallgatja azt, hogy maga a lényegi (üzleti) tevékenysége kifejezetten környezetkárosító. 

Ezeket már ismerjük:

• Amikor a fast fashion márkák piacra dobnak egy-egy „fenntartható” vagy „újrahasznosított anyagból készült” kollekciót, miközben ezek a kollekciók a teljes éves termelésüknek csak elenyésző részét (gyakran  egy százaléknál is kevesebbet) teszik ki. Közben az üzleti modelljük alapja a folyamatos túltermelés, az olcsó, rövid életű ruhák tömeges gyártása, ami hatalmas vízfogyasztással, vegyszerhasználattal és hulladéktermeléssel jár…
• …vagy amikor olaj- és gázipari vállalatok hatalmas hirdetési kampányokban népszerűsítik a cég által támogatott kis léptékű napelemparkokat, szélenergia-projekteket vagy az „alacsony szén-dioxid-kibocsátású” jövőről szóló vízióikat, miközben a bevételük és befektetéseik túlnyomó többsége továbbra is a fosszilis tüzelőanyagok (olaj, földgáz) kitermeléséből és értékesítéséből származik, ami a klímaváltozás elsődleges motorja… 
• …vagy amikor italgyártók büszkén hirdetik, hogy palackjaik már 25%-ban újrahasznosított műanyagból (rPET) készülnek, miközben a vállalat a világ egyik legnagyobb műanyagszennyezője, amely évente több milliárd egyszer használatos műanyag palackot hoz forgalomba. 
• …vagy amikor légitársaságok, akik a „Carbon offset” (szén-dioxid-kibocsátás ellentételezése) programokat kínálnak az utasoknak, ahol egy kis felár megfizetésével faültetési vagy egyéb környezetvédelmi projekteket támogathatnak, miközben a repülés az egyik legkörnyezetszennyezőbb közlekedési forma és miközben a vállalat az utasforgalom folyamatos és agresszív növelésében érdekelt…
• …vagy amikor pénzintézetek, bankok és más intézmények, amelyek zöld hiteleket kínálnak lakossági ügyfeleknek (pl. napelemre vagy hőszivattyúra), és ezekkel kampányolnak a fenntarthatóságukról, miközben gyakran több milliárd dollárnyi hitelt nyújtanak nagyvállalatoknak szénbányák nyitására, olajvezetékek építésére vagy esőerdők irtásával járó mezőgazdasági tevékenységekre.

Ez a zöldrefestés “színes” világa, ahol már olyan sok fenntartható, zöld és természetbarát ez meg az található, hogy az ember csak azon csodálkozik, hogyhogy nem oldottuk meg a klímakrízist, hiszen itt már mindenki zöld…

Fától az erdőt – azaz az egyéni cselekvés csapdája

Van egy még nagyobb útvesztő, ami már nem a cinikus zöldrefestőket, hanem a tényleg jót akaró zöldeket érinti. 

A zöld gondolkodás és a zöldpolitika egyik előremutató eleme, hogy mindig is hangsúlyozta az egyéni döntések, az egyéni cselekvés fontosságát – hogy ne csak várjunk másokra, hanem mi is csináljuk, mutassunk példát, tegyük meg kicsiben,sok kicsi sokra megy, és így tovább. Ehhez társult a zöld szemlélet egy másik fontos és szimpatikus vonása, az életmód hangsúlyozása, nevezetesen, hogy az ember ne csak a szavak és a szavazatok szintjén jelenítse meg a világnézetét, hanem az jelenjen meg az életmódjában, hassa át a hétköznapjait.  Ezek valóban fontos elvek, amelyek minden progresszív politikában meg kell(enne), hogy jelenjenek!

Ám nagyon nem mindegy, hogy az egyéni cselekvés a rendszerszintű cselekvés mellett vagy helyett van! 

Sajnos igen gyakran az utóbbiról van szó. Márpedig a globális kapitalizmus korában – egy-két kivételes esettől eltekintve –az egyéni és a rendszerszintű cselekvés között olyan léptékkülönbségek lehetnek, melyek az egyéni cselekvést majdhogynem marginálissá, az egyéni cselekvés piedesztálra állítását pedig átveréssé teszik.

Ez a zöld szemléletformálás és a zöldpolitika egyik legnagyobb belső csapdája – hiszen a globális kapitalizmus hegemon rendszere előszeretettel propagálja az “egyéni cselekvés , egyéni felelősségvállalás” fontosságát, ami nemcsak hogy eltereli a figyelmet a rendszerszintű cselekvés elmaradásáról, de egyfajta szelepként is működik, mely által az uralkodó rendszer a folyamatos cselekvés illúzióját keltve bebiztosítja a status quo fenntartását.

Rendszerkritika és harc nélkül nincs jövő

Megint másik csapdahelyzet – ami szintén gyakran szimpatikus és jóindulatú közelítésből származik, az az egyre gyakoribb “kivonulás” népszerűsítése. Itt is meg kell említeni, hogy alapból nagyon hiteles, amikor valaki, például felismerve az ökológiai korlátokat, úgy dönt, hogy kivonul a városból, és elmegy mondjuk egy ökofaluba gazdálkodni. Alapvetően rokonszenves az a gesztus, hogy megmutatjuk, hogyan is néz ki egy alternatív közösség vagy életmód. Nagyon őszinte és következetes lehet azt mondani, hogy kilépek  a fenntarthatatlan közegből, és azt választom, hogy másként élem a hétköznapjaimat. Csatlakozni az Ökofalvak, a Gyüttmentek, a Mélyalkalmazkodás táborához megítélésem szerint teljesen érvényes, alkalmasint tiszteletreméltó individuális döntés, amelynek a kollektív cselekvés szempontjából mégis lehet/van olyan “mellékhatása”, ami nem biztos, hogy támogatja a rendszerszintű változást. Nem pusztán azért, mert mindez könnyen átcsap –– Lányi András kifejezésével élve –   „összeomlás-pesszimizmusba”, ami elveheti vagy akárcsak csökkentheti az emberi hatóerőben vetett hitet, hanem sokkal fontosabban, mert kiveszi a problémát a politika teréből.

Zöldnek lenni – pláne a 21 században –leginkább rendszerkritikát kell, hogy jelentsen. Annak felismerését, hogy az uralkodó rendszer (rendszerszinten!!) fenntarthatatlan. Ezt a rendszert politikailag, gazdaságilag úgy hívják, hogy kapitalizmus, kulturálisan pedig leggyakrabban úgy, hogy fogyasztói társadalom. Az ökológiailag fenntartható lét ebben a rendszerben nem lehetséges! Individuális szinten sokféle stratégia lehet érvényes, de ami érdemben és kellő léptékben hatással van a fenntarthatóság kérdéseire, az a rendszerszintű változás. Ehhez pedig leginkább a politikai nyomásgyakorlás vezet el. 

Egy olyan polikrízisben élünk, ahol az individuális cselekvés és személyes példamutatás már nem elég. Ha nem történnek nagy hatósugarú rendszerszintű beavatkozások, akkor egészen reménytelenné válik az összeomlás elkerülése.

Így hát persze, vannak olyan szembetűnő esetek, mint Áder Jánossé. Amikor egy ősfideszes haver, akit épp a befolyásos haverjai megtettek az ország első számú főméltósággá, a létező legcinikusabban hirdeti a zöld elveket és a fenntarthatóságot, miközben fenntartás nélkül (ki)szolgál egy olyan rezsimet, amely nem is állhatna távolabb a zöld elvektől és a fenntarthatóságtól.  Ám ez a könnyebbik eset. Ezt könnyen felismerjük, leleplezzük, elítéljük. A zöldrefestés már egy rafináltabb dolog, hiszen ilyenkor az uralkodó rendszer kooptálja a zöld címkéket, kifejezéseket, szlogeneket – persze mindezt felületes, felhígított és képmutató módon teszi, úgy, hogy a zöldnek titulált dolgok még véletlenül se érintsék az uralkodó rendszer gazdasági, politikai, társadalmi alapjait. A zöldrefestés délibábja azért veszélyes, mert azt a látszatot kelti, hogy történik valami – ezzel legyengítve a rendszerkritikát és a hegemón rendszerrel szembeni ellenállást. 

Végül, paradox módon a zöldek saját belső ellentmondásai is megjelennek, amikor a rendszerszintű változtatás helyett a hangsúly az egyéni cselekvésre és az alternatívák előzetes felépítésére helyeződik.  Ezek természetesen fontosak és szükségesek, csak hát az arányok…  A lényegi kérdés megmarad: ha ezek a rendszerkritika és változtatási nyomás mellett történnek, akkor előrevisznek, viszont ha ezek helyett, akkor marad a fennálló rend – ami polikrízis idején végzetesnek bizonyulhat.

A Lehet-e rendszerkritika nélkül zöldnek lenni?  bejegyzés először Magyarország zöld hangja-én jelent meg.

A zöldek és a politika Magyarországon volt a témája az egyik kerekasztal beszélgetésnek a X. Zöld Nyári Egyetemen, Szigetszentmártonban.

A hazai zöldpolitikáról szóló részvételi panelbeszélgetést Szilágyi László rögzítette. Akiket hallunk:

• a házigazda Csillag Gábor zöld gondolkodó, író, publicista, aktivista
• Macskásy Éva biológus humánökológus
• Lányi András író, filozófus
• Őri Ádám humánökológus, szociológus
• Tordai Bence közgazdász, szociológus, volt parlament képviselő

Amiről szó esik:

• Hol tart ma a hazai zöldpolitika?
• Valóban temetjük az ökológiai politikát?
• Az ökopolitika ópium a népnek, vagy hazugság?
• Gazdasági érdeksérelmet okoz a fogyasztói társadalomban a zöldpolitika.
• Van társadalmi bázisa a zöldeknek?
• Miért ódzkodnak a civil zöldek a pártoktól?
• Hazai civil zöld történelem – hogyan változott meg a szervezetek politikához való viszonya?

Az adást Sarkadi Péter szerkesztette.

A Zöld Hang podcast: A zöldek és a politika Magyarországon bejegyzés először Magyarország zöld hangja-én jelent meg.

A zöldek és a politika Magyarországon volt a témája az egyik kerekasztal beszélgetésnek a X. Zöld Nyári Egyetemen, Szigetszentmártonban.

A hazai zöldpolitikáról szóló részvételi panelbeszélgetést Szilágyi László rögzítette. Akiket hallunk:

• a házigazda Csillag Gábor zöld gondolkodó, író, publicista, aktivista
• Macskásy Éva biológus humánökológus
• Lányi András író, filozófus
• Őri Ádám humánökológus, szociológus
• Tordai Bence közgazdász, szociológus, volt parlament képviselő

Amiről szó esik:

• Hol tart ma a hazai zöldpolitika?
• Valóban temetjük az ökológiai politikát?
• Az ökopolitika ópium a népnek, vagy hazugság?
• Gazdasági érdeksérelmet okoz a fogyasztói társadalomban a zöldpolitika.
• Van társadalmi bázisa a zöldeknek?
• Miért ódzkodnak a civil zöldek a pártoktól?
• Hazai civil zöld történelem – hogyan változott meg a szervezetek politikához való viszonya?

Az adást Sarkadi Péter szerkesztette.

A Zöld Hang podcast: A zöldek és a politika Magyarországon bejegyzés először Magyarország zöld hangja-én jelent meg.

A magasabb állatjóléti követelményekkel szemben gyakran az az ellenérv hangzik el, hogy a tágasabb férőhely, a több mozgás és a hosszabb nevelési idő növeli az állattenyésztés takarmány- és területigényét. Berezvai Zombor, a Budapesti Corvinus Egyetem docense szerint ez azonban csak a mérleg egyik oldala. A zsúfolt, nagyüzemi tartás nagyobb antibiotikum-felhasználással, koncentrált trágyaterheléssel és a fertőző betegségek gyorsabb terjedésével is együtt járhat. Ha ezeket a következményeket is figyelembe vesszük, az állatok jóléte már nem a fenntarthatóság ellenfelének, hanem bizonyos esetekben annak egyik feltételének látszik.

Szerző: Berezvai Zombor, a Budapesti Corvinus Egyetem docense

A cikk forrása a Másfélfok. A Zöld Hang a cikket a Másfélfok szerkesztősége engedélyével vette át.

Első pillantásra logikusnak tűnik, hogy minél kevesebb helyen, minél gyorsabban nevelünk fel minél több állatot, annál kisebb lesz az élelmiszer-termelés környezeti terhelése. Kevesebb terület, rövidebb nevelési idő és nagyobb termelékenység: az intenzív állattartás ebből a nézőpontból hatékony rendszernek látszik.

A nagyüzemi telepek azonban nemcsak húst, tejet vagy tojást állítanak elő nagy koncentrációban. Ugyanígy koncentrálják az antibiotikumok használatát, a keletkező trágyát és az állatbetegségek terjedésének kockázatát is. Ha ezeket a következményeket is hozzászámítjuk, már korántsem egyértelmű, hogy érdemes-e az állatjólét kérdését a hatékonyság mögé sorolni.

A britek és a magyarok többsége is a szigorúbb állatjóléti szabályok mellett van

Elöljáróban érdemes kitérni arra, hogy az állatjóléti követelményekről szóló vita nem szólhat kizárólag a termelési hatékonyságról, hiszen nem élettelen anyagok termelési folyamaton keresztüli átalakításáról van szó, hanem érző lényekről – ahogy azt egyébként az Európai Unió Működéséről Szóló Szerződés 13. cikke is rögzíti. Az, hogy társadalmi szinten hogyan bánunk egymással és más fajokhoz tartozó érző lényekkel, egy társadalmi kérdés is. Mint ilyen, az állampolgárok véleménye kiemelt jelentőségű.

A modern állattenyésztés jelenti az egyik legjelentősebb állatjóléti problémát a mai világon. Ezt talán az érzékelteti a legjobban, hogy egy brit kutatás szerint a megkérdezett 1000 állampolgár a vizsgált kilenc általánosan elterjedt és alkalmazott állattartási gyakorlat (pl. hím naposcsibék élve darálása, újszülött malacok fogainak kihúzása vagy lereszelése, sertések olyan kis ketrecekben való tartása, ahol megfordulni sem tudnak) mindegyikét elsöprő arányban elfogadhatatlannak minősítette.

Egy friss hazai kutatás is hasonló következtetésekre jutott. Az eredmények alapján a magyarok 56%-a szerint fajspecifikus állatjóléti előírásokra lenne szükség, 75%-uk szerint érdemben szükséges lenne a brojlercsirkék életkörülményeit javítani, illetve 77%-uk szerint az EU-n kívülről behozott állati eredetű termékek esetén is meg kell követelni az EU-ban érvényes előírások szerinti tartást. Mindezek alapján tehát jól látszik, hogy EU-szinten lenne szükség az állatjóléti szabályok megújítására, illetve azok szigorú ellenőrzésére és betartatására, hiszen ez egy egyértelmű társadalmi elvárás.

A magyar társadalom hozzáállása néhány állatjóléti kérdéshez. (Mintaszám: n=1000) Forrás: Una Terra Alapítvány és Eurogroup for Animals részére készült közvélemény-kutatás, 2025

Bár a társadalom állatjóléti elvárásait, éppen azért, mert érző lényekről van szó, nem lehet pusztán hatékonysági és fenntarthatósági kérdésként kezelni, a magasabb állatjóléti elvárásokkal szemben egyre több helyről érkezik az a vád, hogy ez valójában csak megnöveli az élelmiszertermelés környezeti hatásait, hiszen a tágasabb tér, a több mozgás, a hosszabb nevelési idő mind-mind növeli a takarmány- és területigényt. Az egyik, talán legszélesebb körben elterjedt írás, amely így érvel, Michael Grunwaldtól származik, és a New York Times-ban jelent meg 2024. december 13-án.

Ehhez azonban fontos hozzátenni, hogy a mostani – ahogy fentebb láttuk, a társadalom döntő többsége által elítélt – nagyipari állattenyésztési gyakorlatok mellett is az Európai Unió egy átlagos állampolgára által okozott környezeti terhelés közel fele az étkezéshez kötődött 2024-ben, és ez az arány Magyarországon is hasonló volt, bár valamennyivel alacsonyabb. Az élelmiszerek között pedig az állati eredetű termékeknek, különösen a húsnak, kiemelkedő szerepe van a környezetterhelés szempontjából. Amennyiben a nagyipari állattartó telepeken javítanánk az állatok jólétét, annak három olyan fenntarthatósági előnye is lenne, amelyekről kevés szó esik, mégis nagyon jelentős problémákat orvosolnának. Tehát az állatjóléti követelmények fenntarthatósággal való kapcsolata is összetettebb annál, mint azt sokan sugallják.

A nagyüzemi állattartás gyorsítja az antibiotikum-rezisztencia terjedését

Az első ilyen az antibiotikumok alkalmazása. Világszinten az antibiotikumok kb. 70%-át a nagyipari állattenyésztők etetik meg az állataikkal. A nagyarányú antibiotikum-használat pedig hozzájárul az antimikrobiális rezisztencia kialakulásához, tehát ahhoz, hogy az emberi szervezetbe bekerülő baktériumok immunisakká váljanak az alkalmazott antibiotikumokra, ami komoly népegészségügyi kockázattal jár. Emellett a nagyipari körülmények között élő állatokon keresztül a környezetbe kerülő nagy mennyiségű antibiotikum-maradvány egyéb káros környezeti hatásokkal is járhat.

Van Boeckel és szerzőtársai (2015) eredményei alapján 2010 és 2030 között a nagyipari állattenyésztés antibiotikumfelhasználása 67%-kal fog növekedni, és e növekmény közel harmada arra vezethető vissza, hogy egyre több országban váltanak extenzív mezőgazdasági termelésről nagyipari mezőgazdaságra, ahol rutinszerűen alkalmaznak antibiotikumokat.

A magasabb állatjólét alacsonyabb antibiotikumfogyasztással jár együtt. Például a húsukért nevelt csirkék esetén a genetikailag lassabban növekvő egyedek egészségesebbek, így egyszerre érzik jobban magukat, magasabb a jólétük, és lényegesen kevesebbet szenvednek, míg a felhasznált antibiotikumok mennyisége is kevesebb. Ez ráadásul egy olyan kedvezményezés, amit a magyar lakosság is elsöprő, 75%-os arányban támogat (a European Chicken Commitment, ECC részeként).

A koncentrált trágyaterhelés a talajt, a vizeket és a klímát is károsítja

A második ilyen terület a trágyakezelés. Bár az állati trágya felhasználható a növénytermesztés során, a nagyüzemi állattenyésztés olyan mennyiségű trágyát termel, hogy az már környezeti kockázatokat rejt magában. Az USA-ban egy állattartó nagyüzem átlagosan 1,6 millió tonna hulladékot termel évente, amelynek nagy része vizelet és trágya. A trágya ráadásul erjedése során jelentős mennyiségű metánt bocsát ki, ami kiemelkedő mértékben járul hozzá a klímaváltozáshoz. Emellett pedig még szennyezi a vizeket is, illetve a talajt és az ökoszisztémát is károsítja. Utóbbiak oka, hogy túlzott mennyiségű tápanyag kerül a talajba, illetve az állatoknak adott antibiotikumok, valamint a különböző kórokozók a trágyában is megjelennek, ez kijutva a környezetbe pedig károsítja a teljes ökoszisztémát.

Az antibiotikumok túlzott felhasználása tehát a keletkező trágya felhasználását is megnehezíti, hiszen jelentős mennyiségű antibiotikum-maradványt tartalmazó trágya mezőgazdasági területekre való kijuttatása nem kívánatos, sőt, jelentősen hozzá tud járulni az antimikrobiális rezisztencia kialakulásához.

A nagy mennyiségben keletkező állati trágya elhelyezése Magyarországon is mindennapi probléma. Ma tehát már nem ott tartunk, hogy az állattartás szükséges a növénytermesztés trágyával való ellátásához, hanem hogy az állatállomány olyan túlzott mértékű, hogy a keletkező trágyát nehéz megfelelően kezelni és elhelyezni, illetve a trágya nemkívánatos antibiotikum-maradványokat tartalmaz, ami tovább nehezíti a felhasználhatóságát.

A nagyipari mezőgazdaságban keletkező trágya termőföldi kijuttatásánál különösen fontos figyelembe venni, hogy egyes elemek (pl. nátrium, nitrogén) túlzott mennyiségű talajba juttatása a növények számára is toxikus lehet, illetve bekerülve a talajvízbe, azt is szennyezheti. Éppen ezért a trágya kihelyezésénél szakszerűen kell eljárni, illetve egyes esetekben, például magas talajvízszint esetén vagy felszíni vizek közelében, eleve nem is engedélyezett a hígtrágya termőterületen történő elhelyezése.

A probléma lakossági oldalról sem elméleti. 2024-ben például Budaörstől egészen a Hajógyári-szigetig érzékelhető bűzterhelésről számoltak be a lakosok, miután egy vállalkozás baromfitartásból származó szerves trágyát juttatott ki a mezőgazdasági területekre. Az Átlátszó pedig nemrég jelentetett meg egy hosszabb tényfeltáró írást arról, hogy a magyar és román nagyipari sertéstelepek hogyan fedik el az általuk okozott környezetszennyezést. A trágyakezelési probléma tehát nem önállóan, az állatjóléttől függetlenül jelenik meg, hanem ugyanannak a nagyüzemi, erősen koncentrált állattartási modellnek az egyik környezeti következménye, amely az állatok jóléte szempontjából is valós és komoly aggályokat vet fel.

A zárt, nagy létszámú telepeken gyorsabban terjednek a fertőzések

A harmadik terület pedig a különféle súlyos állatbetegségek – mint például a madárinfluenza – gyors terjedése. Minden évben vannak madárinfluenza-járványok egész Európában és Magyarországon is. Míg a madárinfluenza-kitörések idején elsősorban a vadmadarakkal való érintkezést emelik ki, a helyzet valójában az, hogy a vírus gyors terjedését leginkább az intenzív állattenyésztési gyakorlatok segítik elő. A nagyipari állattenyésztő telepeken rendkívül sok állatot tartanak, ellátásuk érdekében az emberek és a teherautók folyamatosan közlekednek a területeken, miközben állandóan érintkeznek a külvilággal is. Ez jelentősen növeli a különféle vírusok telepekre való bejutásának kockázatát. A szűk férőhely, a zsúfoltság és a genetikai azonosság miatt pedig az állatok immunrendszere gyenge, így egy telepre bejutott vírus megállíthatatlanul szétterjed. A nagyipari állattartás rossz körülményei, a nem megfelelő állatjólét tehát elősegítik a madárinfluenza és az egyéb állatbetegségek gyors elterjedését.

Utóbbit igazolja az is, hogy míg jelenleg az EU-ban tartott tojótyúkok 16,5%-a él szabad tartásban és további 6,5%-a ökológiai tartásban, tehát 23%-ának van hozzáférése szabad területhez és levegőhöz, addig a madárinfluenza-járvány 2026 márciusa és májusa között az EU-ban 2,4 millió tojótyúkot érintett, de közülük csak 0,17%-nak volt szabad téri hozzáférése. Tehát a tojótyúkok esetén egyértelműen nem a szabadban (is) élő, és így a vadmadarakkal való érintkezésnek jobban kitett állatok betegedtek meg, hanem a zárt telepeken zsúfoltan élő tyúkok. Szabad tartásban az állatok sűrűsége alacsonyabb, természetes ösztöneiknek megfelelően tudnak élni, folyamatosan mozoghatnak – mindez pedig erősíti az immunrendszerüket, lényegesen kevesebb időt töltenek fájdalomban, végső soron így ellenállóbbakká is válnak a madárinfluenzával szemben. Hasonló tapasztalatokról számolt be az egyik beszélgetésem során az egyik nagy magyarországi tojástermeléssel foglalkozó cég vezetője is.

A nagyüzemi állattartásról egy szabadabb, az állatok számára is kedvezőbb állattartási módra való áttéréssel tehát csökkenne az antibiotikum-felhasználás és a termelődő trágya mennyisége és koncentráltsága is, eközben pedig az állatállományok ellenállóbbakká válnának az állatbetegségekkel szemben. Ez mérsékelné a kapcsolódó környezeti, gazdasági és emberi károkat és kockázatokat, egyben állatjóléti szempontból sokkal kedvezőbb rendszerek térnyerését segítené elő, ami ráadásul összhangban van a magyar társadalom elvárásaival is.

A cikk forrása a Másfélfok. A Zöld Hang a cikket a Másfélfok szerkesztősége engedélyével vette át.

A Kevesebb antibiotikum és környezetterhelés, kisebb járványkockázat: ezért számít az állatjólét bejegyzés először Magyarország zöld hangja-én jelent meg.

A természetes területek beépítése ma már nem csupán környezetvédelmi kérdés, mivel a túlzott mesterséges felszínborítás egyszerre veszélyezteti a vízgazdálkodást, az élelmezésbiztonságot, a klímaalkalmazkodást és a települések élhetőségét. A nyár elején zajló Túlbetonozva kampány erre a kevés figyelmet kapó problémára hívta fel a figyelmet, miközben egy olyan szakpolitikai javaslatcsomag is készült, amely gyakorlati megoldásokat kínál a döntéshozók számára.

Szerzők: Schaffhauser Tibor, a Green Policy Center társalapítója és szenior klímapolitikai tanácsadója, valamint Sipos Vera, a Green Policy Center klímapolitikai tanácsadója

A cikk forrása a Másfélfok. A Zöld Hang a cikket a Másfélfok szerkesztősége engedélyével vette át.

Az éghajlatváltozás hatásai Magyarországon egyre kézzelfoghatóbbak. Az elmúlt években a hőhullámok, az aszályok és a villámárvizek gyakorisága egyaránt növekedett, ezért a klímaalkalmazkodás ma már elkerülhetetlen feladat. Ennek ellenére továbbra is olyan területfelhasználási folyamatok zajlanak, amelyek tovább növelik az ország kitettségét a klímaváltozás negatív hatásainak.

Számításaink szerint Magyarországon naponta 11–13 focipályányi természetes vagy mezőgazdasági területet vonnak ki a természetes körforgásból beépítés vagy burkolás miatt (OECD, EEA és Eurostat adatokat alapul véve). Csak 2024-ben több mint 16 ezer hektár termőföld veszett el, miközben a rendszerváltás óta a mezőgazdasági területek nagysága mintegy 1,4 millió hektárral, vagyis közel 22 százalékkal csökkent 1990 óta. Bár ennek egy része természetes erdősülés vagy gyepesedés eredménye, a legfőbb ok a beépítés, vagyis az urbanizáció, az ipari parkok és az infrastruktúra terjeszkedése.

Ez a folyamat jóval túlmutat a tájképi vagy környezetvédelmi szempontokon. A talaj a vízkörforgás, a szénmegkötés, a biológiai sokféleség és az élelmiszerellátás biztonságának egyik legfontosabb alapja. Amikor természetes területeket burkolunk le, a csapadék nem tud beszivárogni a talajba, romlik a vízmegtartó képesség, növekszik a villámárvizek kialakulásának kockázata, miközben hosszabb száraz időszakokban az aszály hatásai is fokozódnak. A városi környezetben a burkolt felületek hozzájárulnak a hőszigethatás erősödéséhez ezzel pedig tovább növeljük a hőhullámok egészségügyi és gazdasági következményeit is.

Mindez különösen ellentmondásos annak fényében, hogy Magyarországon több mint 570 ezer lakóingatlan áll üresen, miközben jelentős kiterjedésű barnamezős területek is rendelkezésre állnak, mégis egyre újabb és újabb területeket veszünk el a természetes körforgásból. Sok esetben tehát nem a fejlesztések szükségessége, hanem azok helyszínének megválasztása jelenti a valódi kérdést.

A túlbetonozás nem elszigetelt jelenség, hanem országos probléma

A Klímatudomány 10 Üzenete az Élhető Jövőért Nyilatkozat mögött álló tudósok ezért indították el a Túlbetonozva kampányt a Green Policy Center közreműködésével. A kezdeményezés célja az volt, hogy a lakosság bevonásával dokumentálja azokat a túlzott beépítéseket és természetkárosító beruházásokat, amelyek jól szemléltetik a jelenlegi területhasználati gyakorlat következményeit.

Fertő-tó, Fertőrákos. Gerencsér Alexandra fotója

A kampányra az ország minden részéből a Fertő-tó térségétől Tiszafüredig több mint 120 pályamű érkezett. A fényképek egyértelműen azt mutatták, hogy a túlzott mesterséges felszínborítás nem elszigetelt jelenség, hanem országos probléma: parkolókká alakított zöldfelületek, indokolatlanul nagy burkolt felületek, zöldmezős beruházások és a települések természetes szerkezetét átalakító fejlesztések jelentek meg a pályaművekben.

A beérkezett képeket tudósokból, szakértőkből és fiatal klímavédelmi szereplőkből álló szakmai zsűri értékelte. A kiválasztott tíz fotó nem csupán a kampány eredményét jelenti, hanem egy olyan vizuális lenyomatot is ad a jelenlegi folyamatokról, amely jól érzékelteti, milyen irányba változik a magyar táj és települési környezet. A kiválasztott képek megtekinthetők a Dunai Nyitott Műhelyben a pesti rakparton augusztus 8-ig, vagy a Túlbetonozva kampány honlapján is.

A megoldás a területek hatékonyabb használata

A kampány lezárásával a tudósok és a Green Policy Center egy hatpontos szakpolitikai javaslatcsomagot is benyújtanak a kormány számára. A javaslatok közös célja, hogy a gazdasági fejlődés és az infrastruktúra-fejlesztés ne a termőföldek és természetes élőhelyek további feláldozásával valósuljon meg. A dokumentum abból indul ki, hogy Magyarországnak nem kevesebb fejlesztésre van szüksége, hanem olyan fejlesztésekre, amelyek jobban figyelembe veszik a természeti erőforrások korlátait és hosszú távú megőrzését.

A javaslatcsomag egyik legfontosabb eleme, hogy az új beruházások előtt minden esetben vizsgálni kellene a már beépített, de kihasználatlan területek hasznosításának lehetőségét. Ezek felújítása és új funkcióval való megtöltése nemcsak a természetes területek megóvását szolgálná, hanem hozzájárulhatna a települések megújulásához és a meglévő infrastruktúra hatékonyabb kihasználásához is. Emellett – tanulva a jó külföldi példákból – a kormány olyan adókedvezményekkel vagy célzott támogatásokkal is ösztönözhetné az üresen álló ingatlanok energetikai felújítását és (akár szociális célú) bérbeadását, amely csökkentené az új zöldmezős beruházások iránti nyomást.

Kopaszi-gát, MOL Campus, öböl felőli oldal. Békés Zoltán Gábor fotója

Emellett azt javasoljuk, hogy az új fejlesztések tervezése során nagyobb hangsúlyt kapjanak a terület- és talajtakarékos építészeti megoldások. A kompaktabb beépítés, a többemeletes épületek, a zöldtetők, a vízáteresztő burkolatok vagy a közös használatú zöldfelületek mind olyan eszközök, amelyekkel csökkenthető a mesterséges felszínborítás anélkül, hogy ez a beruházások gazdasági életképességét veszélyeztetné. Emellett indokolt lenne a meglévő közlekedési infrastruktúra korszerűsítését előnyben részesíteni új utak építésével szemben, ahol erre lehetőség van.

A javaslatcsomag fontos eleme a meglévő építési és területrendezési szabályok következetes alkalmazása is. Magyarországon jelenleg is léteznek olyan előírások, amelyek a zöldterületek védelmét szolgálják, ezek azonban nem minden esetben érvényesülnek maradéktalanul. A szakértők szerint különösen fontos, hogy a kiemelt beruházások se kapjanak automatikus felmentést a természetvédelmi és területhasználati követelmények alól.

A dokumentum emellett kiemeli a visszazöldítés jelentőségét is. A településeken növelni kell a zöldfelületek arányát, ösztönözni kell a fásításokat és az őshonos fajokból álló erdőtelepítéseket, valamint ahol lehetséges, vissza kell adni a természetnek a feleslegesen leburkolt területeket. Ezek az intézkedések egyszerre javítják a települések mikroklímáját, növelik a vízmegtartó képességet és mérséklik a hőhullámok hatásait.

A javaslatcsomag hosszú távú célja pedig egy olyan országos vállalás, amely szerint 2050-re Magyarország elérné a nettó zéró területfoglalást. Ez azt jelentené, hogy új természetes terület beépítésére csak kivételes esetben kerülhetne sor, és azt minden esetben legalább ugyanekkora terület természetes állapotának helyreállításával kellene ellensúlyozni. Ez a megközelítés összhangban áll az Európai Unió talajvédelmi törekvéseivel, és hozzájárulna ahhoz, hogy Magyarország egyszerre erősítse klímaalkalmazkodását, megőrizze termőföldjeit és védje biológiai sokféleségét.

A föld nem megújuló erőforrás

A túlzott mesterséges felszínborítás kérdése gyakran háttérbe szorul a klímaváltozásról szóló közbeszédben, pedig a két probléma szorosan összefügg. Az éghajlatváltozás hatásaihoz való alkalmazkodás nemcsak az energiafelhasználás vagy a kibocsátások csökkentéséről szól, hanem arról is, hogy megőrizzük azokat a természetes rendszereket, amelyek képesek mérsékelni ezeknek a hatásoknak a következményeit.

A Túlbetonozva kampány arra hívja fel a figyelmet, hogy minden újonnan leburkolt hektár csökkenti Magyarország alkalmazkodóképességét a klímaváltozás negatív hatásaival szemben. Ezzel szemben a meglévő épületállomány jobb hasznosítása, a természetes területek megőrzése és a tudatosabb területhasználat egyszerre szolgálhatja a gazdasági fejlődést, a klímavédelmet és a társadalmi jólétet. A kérdés ezért ma már nem az, hogy szükség van-e változásra, hanem az, hogy milyen gyorsan tudjuk ezt megkezdeni.

A cikk forrása a Másfélfok. A Zöld Hang a cikket a Másfélfok szerkesztősége engedélyével vette át.

A Túlbetonozva: Magyarország jövője azon is múlik, hogyan bánunk a termőföldjeinkkel bejegyzés először Magyarország zöld hangja-én jelent meg.

Az Alföld jövője szorosan összefügg azzal, hogy képesek vagyunk-e megtartani a tájban egyre értékesebbé váló vizet. Egy friss kutatás arra kereste a választ, hogy a természetes mélyedések és egykori folyómedrek miként válhatnak a vízhiány elleni védekezés eszközeivé. A vizsgálatok több ezer olyan felszíni formát azonosítottak, amelyek megfelelő tervezéssel szerepet kaphatnak a vízvisszatartásban és a felszín alatti vízkészletek utánpótlásában. Az eredmények nemcsak Dél-Békés számára jelenthetnek új lehetőségeket, hanem más vízhiányos alföldi térségekben is alkalmazható módszertant kínálhatnak. A kutatás részleteiről Dr. Sipos Györggyel, a Szegedi Tudományegyetem tanszékvezető egyetemi docensével beszélgettünk.

A klímaváltozás miatt egyre súlyosbodó vízhiány kezelésének lehetőségeit vizsgálta az a kutatási projekt, amely az Országos Vízügyi Főigazgatóság (OVF) megbízásából, az Alsó-Tisza-vidéki Vízügyi Igazgatóság (ATIVIZIG) közreműködésével, a Szegedi Tudományegyetem TTIK Földrajz- és Földtudományi Intézetének Természet- és Környezetföldrajz Tanszékének részvételével valósult meg. A Dél-Békésre fókuszáló vizsgálat során a kutatók korszerű térinformatikai módszerekkel több ezer természetes mélyedést és egykori folyómedret azonosítottak, majd meghatározták azokat a területeket, ahol a víz helyben tartása vagy a felszín alatti vízkészletek pótlása megvalósítható lehet. Az eredmények hozzájárulhatnak a vízhiány mérsékléséhez, a kidolgozott módszertan pedig más vízhiányos alföldi térségekben is alkalmazható lehet. A kutatás jelentőségét mutatja, hogy a módszertant bemutató tanulmányt nemzetközi víztudományi folyóirathoz is benyújtották.

Olyan vizsgálatsorozatot végeztek, amely során több ezer lokális mélyedést és egykori folyómedret azonosítottak, majd térinformatikai elemzésekkel meghatározták a vízvisszatartásra és a felszín alatti vízkészletek pótlására alkalmas területeket. Milyen eredményre jutottak? Milyen arányban hasznosíthatók a jövőben ezek a mélyedések, egykori folyómedrek?

A kutatás egyik legfontosabb eredménye, hogy Dél-Békés területén sikerült azonosítani és rangsorolni azokat az egykori folyómeder-maradványokat és természetes mélyedéseket, amelyek alkalmasak lehetnek a táji vízvisszatartásra. A cél nem egyszerűen az volt, hogy feltérképezzük ezeket a területeket, hanem hogy meghatározzuk: hol és milyen feltételek mellett lehet a leghatékonyabban vizet megtartani vagy a felszín alatti vízkészleteket pótolni.

A vizsgálat során a mélyedéseket több szempont alapján értékeltük, így figyelembe vettük többek között a domborzati adottságokat, a mélységet, a kiterjedést, a csatornahálózathoz való kapcsolódást, a belvízi érintettséget, a területhasználatot, a természetvédelmi szempontokat és a beszivárgási lehetőségeket. Ez lehetővé tette, hogy ne csak a potenciális helyszíneket jelöljük ki, hanem azt is megmutassuk, hol várható a legnagyobb eredmény a legkisebb területhasználati konfliktus mellett.

A mintegy 2000 négyzetkilométeres vizsgálati területen közel 7400 mélyedést azonosítottunk. Ezek szűrését követően a kiemelten alkalmas területek összesen mintegy 1000 hektárt tesznek ki, ami Dél-Békés teljes területének körülbelül 0,5 százaléka. Ha azonban figyelembe vesszük azokat a műszaki szempontból jól hasznosítható mélyedéseket is, amelyek jelenleg mezőgazdasági művelés alatt állnak, akkor a potenciálisan bevonható terület aránya már eléri az 5 százalékot, további alkalmas területek bevonásával pedig még mintegy 4 százalékkal növelhető.

Mennyi „megfogható” vizet jelent ez pontosan?

Ez azt jelenti, hogy 20–30 centiméteres átlagos vízborítás mellett mintegy 30–50 millió köbméter víz helyezhető ki vagy tartható vissza. Ez jelentős mennyiség, összehasonlításként a Velencei-tó átlagos víztérfogata körülbelül 40 millió köbméter.

Fontos ugyanakkor hangsúlyozni, hogy Dél-Békés speciális helyzetben van: a Maros egykori hordalékkúpján fekszik, ahol korábban a felszín alatti vízkészletek utánpótlását részben a hegységi vízgyűjtők felől érkező felszín alatti áramlások biztosították. Az utóbbi évek aszályos időszakai és a csökkenő csapadékmennyiség miatt azonban ezek a rendszerek már nem képesek ugyanúgy ellátni a térséget.

Mekkora átalakulással járna ez az alföldi tájakon?

Nem reális cél az összes mélyedés elárasztása vagy állandó vízborítás kialakítása. A természetes tájműködéshez hasonlóan inkább mozaikos, időben és térben változó vízmegtartásra van szükség.

A táji változás elsősorban abban jelentkezne, hogy bizonyos mélyebb fekvésű területeken időszakosan több víz maradna vissza. Ez jelenthet beszivárogtatást, talajnedvesség-pótlást vagy ökológiai célú vízmegtartást is. Ahol a talajtani és vízföldtani adottságok kedvezőek, ott a felszín alatti vízpótlást kell előtérbe helyezni, mert ez csökkenti a párolgási veszteséget. A mezőgazdaság számára ez alkalmazkodást jelent: bizonyos területeken a víz jelenlétét nem kizárólag problémaként, hanem a táj működésének és a hosszú távú fenntarthatóságnak részeként kell kezelni.

Mennyi tervezést és milyen léptékű anyagi forrást igényelne a vízkészletek műszaki pótlása? Lenne ezekre a munkálatokra forrás, és ha igen, miből fedezhetnék?

A vízpótlásnál alapvető különbséget kell tenni a helyben megjelenő vizek megtartása és a külső forrásból történő vízbevezetés között. A legkedvezőbb megoldás természetesen az, ha a térségben lehulló vagy időszakosan megjelenő vizeket tudjuk visszatartani, hiszen ez jár a legkisebb költséggel.

A külső vízpótlás ennél összetettebb feladat. Dél-Békés esetében ez történhet a Száraz-éren keresztül, illetve a Maros irányából szivattyúzással. Számításaink szerint, ha az őszi és tavaszi időszakban összesen mintegy öt hónapon keresztül másodpercenként 1–2 köbméter vizet lehetne a térségbe juttatni, akkor évente 15–25 millió köbméter víz érkezhetne. Ez már összemérhető a vizsgált mélyedések tárolókapacitásával.

A szivattyús vízpótlás azonban jelenlegi energiaárak mellett sok esetben nehezen gazdaságos. A külső víz beszerzése ugyan kedvezőbb lehet, de ez is jelentős, milliárdos nagyságrendű ráfordítást igényelne. Éppen ezért különösen fontos, hogy a rendelkezésre álló vizet pontosan oda irányítsuk, ahol valóban hasznosul: ahol beszivároghat, javíthatja a talaj vízháztartását vagy hozzájárulhat a felszín alatti vízkészletek utánpótlásához.

Kik végeznének ezeket a munkákat, kikre számítanak a tudományos alapok lefektetésekor?

A vízvisszatartási programok megalapozása több tudományág együttműködését igényli. Szükség van geográfusok, földtudósok, hidrológusok, biológusok, agrárszakemberek és mérnökök közös munkájára. Az egyetemek szerepe elsősorban az adatgyűjtésben, a térképezésben, a modellezésben, a terepi vizsgálatokban és a döntéstámogató rendszerek kidolgozásában lehet meghatározó.

A mostani kutatás a lehetséges helyszínek kijelölésére vállalkozott, de a következő lépés ezek részletes, egyedi vizsgálata. Ehhez további terepi mérésekre van szükség, amelyek során meg kell határozni például a talaj vízvezető képességét, a felszín alatti vízmozgásokat és a víz megtartásának lehetőségeit.

A tényleges beavatkozásokhoz azonban már szélesebb együttműködés szükséges. A vízügyi igazgatóságok, önkormányzatok, gazdálkodók, földtulajdonosok, természetvédelmi szakemberek és kivitelezők nélkül nem lehet táji léptékű programokat megvalósítani. A kutatók feladata annak meghatározása, hogy hol és milyen beavatkozás lehet szakmailag indokolt, a megvalósításhoz azonban társadalmi támogatásra és hosszú távú együttműködésre is szükség van.

Jelenleg több kapcsolódó projektben is zajlanak vizsgálatok. A magyar–szerb határon átnyúló ADAPTISA projekt keretében dél-alföldi tesztterületeken vizsgáljuk a vízmegtartás lehetőségeit, különösen a talajtani és felszín alatti adottságokat. Emellett az SZTE támogatásával olyan monitoringmódszereket is fejlesztünk, amelyek segítségével pontosabban követhető, hogy a kijuttatott vízből mennyi marad a talajban, mennyi szivárog mélyebb rétegekbe, és hogyan változik a növények számára elérhető vízkészlet.

A vízvisszatartás ugyanakkor nemcsak műszaki kérdés. Akkor lehet sikeres, ha a helyi közösségek is értik a lehetőségeket és korlátokat, és támogatják az alkalmazkodást szolgáló beavatkozásokat.

Lát-e reális esélyt arra, hogy a politikai döntéshozók támogassák az ügyet? Ha igen, mikor lehetnek kézzelfogható eredmények?

A kutatás az Országos Vízügyi Főigazgatóság megbízásából és támogatásával készült, ami azt mutatja, hogy az ágazat részéről már jelen van az igény a probléma kezelésére. A vízhiány ma már nem pusztán környezetvédelmi kérdés, hanem komoly mezőgazdasági és gazdasági kihívás is.

A kutatás egyik legnagyobb előnye, hogy konkrét helyszíneket és lehetőségeket határozott meg. Ez segítheti a döntéshozókat abban, hogy a korlátozott erőforrásokat ott használják fel, ahol a legnagyobb eredmény érhető el.

Ha a tervezés, az engedélyezés, a finanszírozás és a helyi együttműködés összehangoltan valósul meg, akkor néhány éven belül már pilot jellegű beavatkozások eredményei is láthatók lehetnek. A vízhiány teljes megszüntetése azonban nem reális cél, a feladat az alkalmazkodás: a víz megtartásával mérsékelni a klímaváltozás hatásait és növelni az Alföld ellenálló képességét.

Fotó: Kalyob wikipedia

A Ahol a múlt folyói nyomot hagytak, ott lehet a jövő vízkészlete bejegyzés először Magyarország zöld hangja-én jelent meg.

A jövő nem teher, hanem lehetőség! címmel tartották meg 2026 június 27.-30. között Szigetszentmártonban a X. Zöld Nyári Egyetemet.  A városi zöldpolitika volt a fő témája az egyik kerekasztal beszélgetésnek, melyen szó esett például arról, hogy Budapest legnagyobb kihívása az agglomerációs kiterjedés.

A városi zöldpolitikáról szóló panelbeszélgetést Szilágyi László rögzítette, akiket hallunk:

• a házigazda Őri Ádám, a Zöld Fordulat munkatársa
• V. Naszályi Márta Budapest I kerület zöld önkormányzati képviselője, Budavár korábbi polgármestere,
• Németh Ákos Szombathely zöld önkormányzati képviselője, tanácsnok

Karácsony Gergely Budapest főpolgármestere

Amiről szó esik:

• Mitől zöld egy városvezetés?
• A zöld politikus „autósüldöző”?
• A lokális vagy a globális vezetés feladata a zöldítés? Rezsicsökkentés és ivóvíz dilemmák.
• Mi az az uszodaadó?
• EU pénzügyi prioritások: katonai védelem, mesterséges intelligencia és a gazdák támogatása. Honnan lesz pénz zöldre?
• A klímavédőknek nincsenek nagy traktoraik, nem tudnak látványosan nyomást gyakorolni a brüsszeli bürokratákra.
• Szegények és eszköztelenek az önkormányzatok. 
• Hogyan lehet elérni a lakosságot Budapesten és Szombathelyen?
• Hogyan változott meg a fővárosi döntésmechanizmus a Tisza párt győzelmével?
• A zöldeknek globalizációkritikusabbnak kellene lennie!  A tőke globális, a társadalom lokális – ez az egyik legfőbb probléma. Erre kellene a zöldeknek megoldást találnia.
• Miért fontos megalapítani a zöld önkormányzati képviselők szövetségét?
• Az elmúlt években Budapesten a legnagyobb zöldfelület csökkenés a magánkertekben történt.

Az adást Sarkadi Péter szerkesztette.

A Zöld Hang podcast: Mit jelent a városi zöldpolitika? bejegyzés először Magyarország zöld hangja-én jelent meg.

A jövő nem teher, hanem lehetőség! címmel tartották meg 2026 június 27.-30. között Szigetszentmártonban a X. Zöld Nyári Egyetemet.  A városi zöldpolitika volt a fő témája az egyik kerekasztal beszélgetésnek, melyen szó esett például arról, hogy Budapest legnagyobb kihívása az agglomerációs kiterjedés.

A városi zöldpolitikáról szóló panelbeszélgetést Szilágyi László rögzítette, akiket hallunk:

• a házigazda Őri Ádám, a Zöld Fordulat munkatársa
• V. Naszályi Márta Budapest I kerület zöld önkormányzati képviselője, Budavár korábbi polgármestere,
• Németh Ákos Szombathely zöld önkormányzati képviselője, tanácsnok

Karácsony Gergely Budapest főpolgármestere

Amiről szó esik:

• Mitől zöld egy városvezetés?
• A zöld politikus „autósüldöző”?
• A lokális vagy a globális vezetés feladata a zöldítés? Rezsicsökkentés és ivóvíz dilemmák.
• Mi az az uszodaadó?
• EU pénzügyi prioritások: katonai védelem, mesterséges intelligencia és a gazdák támogatása. Honnan lesz pénz zöldre?
• A klímavédőknek nincsenek nagy traktoraik, nem tudnak látványosan nyomást gyakorolni a brüsszeli bürokratákra.
• Szegények és eszköztelenek az önkormányzatok. 
• Hogyan lehet elérni a lakosságot Budapesten és Szombathelyen?
• Hogyan változott meg a fővárosi döntésmechanizmus a Tisza párt győzelmével?
• A zöldeknek globalizációkritikusabbnak kellene lennie!  A tőke globális, a társadalom lokális – ez az egyik legfőbb probléma. Erre kellene a zöldeknek megoldást találnia.
• Miért fontos megalapítani a zöld önkormányzati képviselők szövetségét?
• Az elmúlt években Budapesten a legnagyobb zöldfelület csökkenés a magánkertekben történt.

Az adást Sarkadi Péter szerkesztette.

A Zöld Hang podcast: Mit jelent a városi zöldpolitika? bejegyzés először Magyarország zöld hangja-én jelent meg.

A fogyasztási lábnyom az országok fogyasztásának környezeti hatásait méri. Tizenhat mutatóból áll,  
amelyek életciklus-elemzésen alapulnak. Az interaktív grafikonokon meg lehet nézni, hogy hányszorosan
lépik túl az egyes országok a környezet eltartóképességét, és hogy ez hogyan változott az elmúlt években.

Az életcikluselemzés (LCA) egy termék vagy szolgáltatás környezeti hatásait méri a teljes életútja során. 
Az LCA eredményeit az alábbi környezeti hatásokban adják meg:

• Globális felmelegedési potenciál (GWP)
• Ózonréteg-károsító potenciál
• Savasodási potenciál
• Fotokémiai ózonképződés
• Eutrofizáció

További információ található a piros info gomb megnyomásakor.

A Magyarország számokban: Fogyasztási lábnyom bejegyzés először Magyarország zöld hangja-én jelent meg.

Az átmeneti tarvágási tilalom lejárta után – szó szerint – gyökeresen át kell alakítani a védett és magas természetességű erdőkben zajló gazdálkodást; nem is „csak” primer természetvédelmi, hanem elsősorban klímavédelmi megfontolások miatt. A természetvédő szervezet pontokba szedett útmutatót készített a legfontosabb feladatokról, megmutatva azt is, hogy melyik mekkora erdőterületet érintene.

Ahogyan arról korábbi írásunkban már beszámoltunk, a zöldtárca május közepén azonnali moratóriumot hirdetett a védett erdők fakitermelésére. A kapcsolódó miniszteri utasítás védett és Natura 2000 területeken lévő magas természetességű állami erdőterületek számára biztosít védelmet. Az érintett zónákban – összességében a hazai erdők mintegy 30%-ában – szeptember 30-áig tilos a fakitermelés. A WWF Magyarország közleménye ugyanakkor arra is felhívta a figyelmet, hogy az átmeneti mentesség csak egy közbenső megállóhely, és nem a végállomás: a moratórium lejártával hosszú távon és gyökeresen át kell alakítani a természetvédelmi és turisztikai szempontból legértékesebb erdeink kezelését.

A természetvédő szervezet szerint a legfontosabb, hogy a védett és Natura 2000 területeken végleg be kell fejezni a tar- és végvágásokat, illetve a jelentősebb kiterjedésű védett területeket végleg ki kell vonni a gazdasági célú faanyagtermelésből (amihez nyilvánvalóan a működés finanszírozását is át kell alakítani ezt ugyanis jelenleg a fakitermelés bevételei fedezik). A WWF úgy látja, hogy a váltás nem egyszerűen természetvédelmi érdek, hanem olyan szükségszerűség, amely a hazai klímaalkalmazkodás egyik elkerülhetetlen lépése.

Ez a kérdés ma a magyar erdőgazdálkodás egyik legtöbbet tárgyalt szakmai dilemmája. Ahhoz, hogy megértsük, fontos néhány alapvető összefüggést megismerni az erdők ökológiai szerepével kapcsolatban. A  legfőbb, hogy klímaváltozás következtében gyakoribbá váló hőhullámok, aszályok és szélsőséges időjárási események mellett a zárt erdők mikroklímájának megőrzése másképpen nem biztosítható. A zárt lombkorona jelentősen mérsékli a hőmérsékleti szélsőségeket: árnyékolja a talajt, csökkenti a párolgást, magasabb páratartalmat biztosít, és kedvezőbb feltételeket teremt a fiatal fák, valamint a teljes erdei élővilág számára.

Amikor egy magas természetességű erdőben nagy területen egyszerre eltűnik a lombkorona a tarvágás vagy végvágás következtében, a talaj sokkal gyorsabban felmelegszik és kiszárad. Ez nemcsak a természetes felújulást nehezíti meg, hanem növeli az aszálykárok, a talajerózió és -degradáció, valamint az aszályok, a viharok és a villámárvizek negatív hatásainak kockázatát is. A folyamatos erdőborításra épülő gazdálkodás ezzel szemben lehetővé teszi, hogy az erdő szerkezete és mikroklímája a fakitermelés során is nagyrészt fennmaradjon. Az újulat az idősebb fák védelmében fejlődik, a talaj kevésbé veszít nedvességet, és az erdő ellenállóbb marad a klímaváltozás hatásaival szemben. A többkorú, változatos szerkezetű állományok emellett általában stabilabbak a széldöntésekkel, a kártevőkkel és a betegségekkel szemben is.

Természetesen élőhelyvédelmi szempontból is jelentős különbség van a két megközelítés között. A magas természetességű erdők rengeteg olyan növény- és állatfaj élőhelyét biztosítják, amelyek érzékenyek a környezet hirtelen megváltozására.  Jó példa erre a hazai bükkösök és gyertyános-tölgyesek élővilága. Számos erdei madárfaj – például a fekete harkály, a közép fakopáncs, a kék galamb vagy a légykapó – idős fák odvaiban költ, és olyan összefüggő erdőállományokat igényel, ahol a lombkorona hosszú időn keresztül folyamatos. Egy nagyobb tarvágás nemcsak a fészkelőhelyeket szünteti meg, hanem megváltoztatja a fényviszonyokat, a hőmérsékletet és a táplálékforrások elérhetőségét is. Hasonlóan érzékeny számos erdei növényfaj, például az odvas keltike, a salátaboglárka vagy a szellőrózsa, amelyek a hűvös, párás erdei mikroklímához alkalmazkodtak. A lombkorona hirtelen eltűnése kedvezőtlen feltételeket teremt számukra, miközben a nyílt területeket kedvelő, gyakran inváziós növényfajok könnyebben megtelepedhetnek.

Számos bogárfaj, gomba, zuzmó és moha kizárólag idős, korhadó fákon vagy kidőlt fatörzseken képes fennmaradni. Ha egy erdőrészletet egyszerre vágnak le, ezeknek az élőhelyeknek jelentős része szintén eltűnik. Folyamatos erdőborítás mellett viszont mindig maradnak különböző korú fák, természetes odvak és holtfa, így ezek a fajok hosszú távon is fennmaradhatnak. A mikroklíma változására különösen érzékenyek a kétéltűek és számos talajlakó szervezet. Az olyan fajok, mint a foltos szalamandra vagy több csigafaj, a hűvös, nedves erdei környezethez kötődnek. Ha a talaj kiszárad és a páratartalom csökken, állományaik gyorsan visszaeshetnek, miközben a talajszint élővilága alapvető szerepet játszik a tápanyagok körforgásában és az erdő egészséges működésében.

Egy szó, mint száz: a nagy kiterjedésű vágásterületek megszakítják az erdei élőhelyek folytonosságát, míg a folyamatos erdőborítás mellett végzett gazdálkodás sokkal inkább megőrzi az erdő ökológiai működését és biodiverzitását. De a karbonkörforgás szempontjából is egyre nagyobb jelentősége van az idős erdők megőrzésének. Bár a fiatal fák gyorsabban növekednek, a nagy, idős erdők hatalmas mennyiségű szenet tárolnak a fatömegben, a talajban és a holtfában is. A nagy területű végvágások ezt a szénraktárt is megbolygatják, miközben a folyamatos erdőborítás lehetővé teszi, hogy az erdő egyszerre maradjon szénelnyelő, élőhely és gazdasági erőforrás. (Ez a szemlélet természetesen nem minden erdőtípusra alkalmazható egyformán. Az intenzíven kezelt faültetvények – például egyes akácosok, nemesnyár-ültetvények vagy fenyvesek – esetében a tarvágás továbbra is a gazdálkodási rendszer része lehet. A szakmai diskurzus elsősorban a magas természetességű, őshonos lombos erdőkről, például a bükkösökről, gyertyános-tölgyesekről és tölgyesekről szól, ahol egyre több kutatás támasztja alá, hogy a klímaváltozáshoz történő alkalmazkodás érdekében a folyamatos erdőborítást biztosító gazdálkodás hosszú távon ellenállóbb és ökológiailag kedvezőbb megoldást jelent.)

Az említett WWF-közlemény úgy fogalmaz: „A tavaszi időszak tarvágásokkal kapcsolatos társadalmi vitái megmutatták, valós igény van arra, hogy a nemzeti parkok, tájvédelmi körzetek és egyéb védett területek erdeinek kezelése a jövőben másképpen történjen, a Gemenctől egészen a Zempléni-hegységig.” Hogy milyen legyen a „másképpen”, arról a szervezet egy hétpontos listát készített:

1) A védett és Natura 2000 területek őshonos fafajú erdeiben, mintegy 600 ezer hektáron meg kell szüntetni a vágásos üzemmódú erdőgazdálkodást, vagyis a tar- és végvágás lehetőségét.

2) A nemzeti parkokban és tájvédelmi körzetekben, 2-300 ezer hektáron ki kell jelölni a faanyagtermelésből kivont, jelentős kiterjedésű erdőtömböket – ún. természeti övezeteket (más néven magterületek vagy A-zónák) –, ahol kizárólag természetvédelmi erdőkezelés végezhető, illetve lehetőség szerint az erdők háborítatlan állapotú fenntartása kap prioritást. Fontos, hogy a védett területek természeti övezeteinek kezelése a nemzetipark-igazgatóságokhoz kerüljön.

3) A 140 évnél idősebb fákból álló, magas természetességű szentélyerdőkben, mintegy 15 ezer hektáron kizárólag természetvédelmi erdőkezelés történhet, az elsődleges cél pedig háborítatlan állapotuk fenntartása legyen, bárhol is vannak az országban!

4)  A klímaváltozáshoz való alkalmazkodás érdekében a védett és Natura 2000 területeken, összesen mintegy 800 ezer hektáron az őshonos fafajokból álló, elegyes, vegyes korú erdők kialakítására és megőrzésére kell alapozni, nem a távoli tájak idegenhonos fafajaira.

5) Biztosítani kell a nem vágásos üzemmódú erdőgazdálkodás, illetve a természetvédelmi erdőkezelés termőhelyi feltételeit – mindenekelőtt a természetes vízellátottságot, illetve vízpótlást, az emberi beavatkozás miatt túlszaporodott patás nagyvadfajok létszámának szabályozását az erdei újulat túlzott károsításának megelőzése érdekében, valamint az inváziós tulajdonságú idegenhonos, fásszárú fajok visszaszorítását.

6) Csökkenteni kell a kitermelt faanyag mennyiségét, és meg kell szüntetni a tűzifa pazarló felhasználását – különösen a biomassza-erőművekben.

7) Az állami erdőket kezelő intézmények finanszírozását fenntarthatóvá kell tenni, hogy ne a fakitermelésből származó bevétel képezze a működésük alapját. Védett és Natura 2000 területeken az erdőgazdálkodást állami forrásokból kell támogatni.

Az utóbbi szemponthoz külön magyarázatot is fűztek: „A természetvédelmi és turisztikai szempontból legértékesebb erdeink természetességének és ellenállóképességének megőrzése az itt végzett gazdasági célú faanyagtermelésnél jóval fontosabb össztársadalmi érdek, ezért a kezelésüket feltétlenül új alapokra kell helyezni. A feladat megkívánja a jelenlegi erdőtervezés felülvizsgálatát, a védett területekre vonatkozó kezelési tervek elkészítését és az intézményi rendszer átalakítását.”

A Ilyen lehetne a védett erdeink jövője – feladatlista a WWF-től bejegyzés először Magyarország zöld hangja-én jelent meg.

A három országban, 16 helyszínen rendezett, 48 csapatos világbajnokság a becslések szerint minden idők legnagyobb karbonlábnyomú sporteseménye lehet: a kibocsátások döntő része a repülésre épülő logisztikából származik. Szász Anna Dorottya, a Green Policy Center junior elemzője szerint miközben a Nemzetközi Labdarúgó-szövetség, a FIFA kommunikációjában hangsúlyos cél a klímavédelem, a földrajzilag szétszórt rendezési modell, a szurkolói utazások, az extrém hőség és a fosszilis szponzoráció egyre inkább megkérdőjelezik e vállalások hitelességét.

Szerző: Szász Anna Dorottya, a Green Policy Center junior elemzője

A cikk forrása a Másfélfok. A Zöld Hang a cikket a Másfélfok szerkesztősége engedélyével vette át.

Miközben sokan találgatják és fogadnak arra, ki nyeri a tornát, a „vesztes” kiléte már most egyértelmű: maga a bolygónk. Az Egyesült Államok, Kanada és Mexikó által közösen rendezett világbajnokság minden eddiginél nagyobb léptékű: a korábbi 32 helyett már 48 válogatott vesz részt, 104 mérkőzést játszva három hatalmas területű országban, 16 különböző helyszínen. A városok között sok esetben több mint 4000 kilométer a távolság, amelyet a jelenlegi egyesült államokbeli infrastruktúrát ismerve reálisan csak repülővel lehet megtenni.

A FIFA (Nemzetközi Labdarúgó-szövetség) kommunikációjában a klímavédelem hangsúlyos célként jelenik meg, a gyakorlatban azonban ezek a vállalások egyre nehezebben tűnnek hitelesnek. Gianni Infantino 2022-ben még azt ígérte, hogy a katari világbajnokság karbonsemleges lesz, és a szervezet hosszú távú tervei szerint 2040-re elérné a klímasemlegességet. Bár ez a stratégia nem kizárólag a világbajnokságokra vonatkozik, a torna logisztikáját, a szurkolói utazásokat és a teljes kibocsátási képet nézve egyre nehezebb valódi fordulatként értelmezni a sportág környezeti terhelésében.

A klímaváltozás már a játékosok és a szurkolók biztonságát is veszélyezteti

A stadionokban közben nemcsak a hangulat, hanem a hőmérséklet is egyre forróbbá válik. A klímaváltozás következtében kialakuló extrém időjárási viszonyok a játékosok, a szurkolók és a szervezők biztonságát is veszélyeztethetik. Ennek egyik példája, hogy a Philadelphiában rendezett Franciaország–Irak mérkőzést több órára is félbe kellett szakítani a heves esőzés, az erős szél és a villámlás miatt. Emellett az extrém hőség is komoly kihívást jelent a világbajnokság megrendezése során: az előrejelzések szerint a torna 16 helyszíne közül 14-ben a WBGT-érték (a kicsit fura nevű ún. nedves gömbhőmérsékleti index – amely a hőmérsékletet, páratartalmat, napsugárzást és szélhatást együtt vizsgálva mutatja meg az emberi testre való hőterhelést) meghaladja a 28 °C-ot, ami már egészségügyi kockázatot jelenthet a sportolók számára. Ráadásul az Egyesült Államokban a statisztikák szerint a hőség több halálesetet okoz évente, mint bármilyen más szélsőséges időjárási jelenség. Tehát az extrém hőmérséklet és a hőhullámok nemcsak a játékosokra, hanem valamennyi résztvevőre kockázatot jelentenek.

A repülésre épülő rendezés teszi kiugróvá a vb karbonlábnyomát

A probléma gyökere a földrajzilag szétszórt rendezési modell, ahol a csapatok és szurkolók milliói kényszerülnek folyamatos repülésre a mérkőzések között. Ezt jól mutatja, hogy az üvegházhatású-gáz (ÜHG) kibocsátások döntő része – mintegy 85 százaléka – a légi közlekedéshez köthető. A csapatok és stábok a nagy távolságok miatt akár több száz vagy több ezer kilométert repülnek egyik mérkőzésről a másikra. Például Bosznia-Hercegovina válogatottja a csoportmeccsei során több mint 5000 kilométert utazott Toronto, Los Angeles és Seattle között. Ez több, mint a Lisszabon-Moszkva távolság.

Ehhez társul a szurkolók utazása is: több millió néző mozdul meg, ami tovább növeli a kibocsátásokat. A BBC becslése szerint egy angol szurkoló, aki végig követi csapatát a tornán egészen a döntőig, önmagában körülbelül 3,5 tonna szén-dioxidot juttat a légkörbe. Így egyetlen mérkőzés teljes karbonlábnyoma – az utazásokkal együtt – akár 72 ezer tonnára is rúghat, ami megegyezik 48 000 autó átlagos éves kibocsátásával. Összességében az előrejelzések szerint az idei futball-világbajnokság lehet a történelem legnagyobb ÜHG-kibocsátású sporteseménye, mintegy 9 millió tonna kibocsátással, ami közel kétszerese az előző tornák mértékének, és majdnem hatszorosa a 2024-es párizsi olimpia kibocsátásának.

Némi vigaszt ad, hogy a világbajnoksághoz szükséges stadionok már rendelkezésre állnak, így legalább az építkezések nem növelték tovább a torna ökológiai lábnyomát.

A Nemzetközi Labdarúgó-szövetség nem igazán töri magát a bolygóért…

Mindeközben a FIFA többéves partnerséget kötött egy szaúd-arábiai olajvállalattal, az Aramco-val, amely a világ egyik legnagyobb vállalati szén-dioxid-kibocsátója, és 1965 óta a globális kibocsátások több mint 4 százalékáért felel. Összehasonlításképpen Oroszország is valamivel több mint 4 százalékáért felel a globális kibocsátásoknak évente.

Ez a környezetterhelő tendencia a következő világbajnokságok esetében sem látszik megtörni: 2030-ban a torna három kontinensen zajlik majd (igaz, a dél-amerikai helyszínek összesen 3 meccset érintenek, a nagyja Spanyolország-Portugália-Marokkó területén oszlik el, azaz a mostani világbajnokságnál jóval kisebb területen), 2034-ben pedig Szaúd-Arábia lesz a rendezvény házigazdája. Az előbbinél a nagy távok miatti utazások (a 3 kihelyezett meccs miatt) és a világ legnagyobb focistadionjának építése, míg az utóbbinál az építeni tervezett 11 új stadion és annak energiafelhasználása (beleértve a nézőtéri hűtést) okoznak majd komoly környezeti kihívást.

…miközben a futballnak lenne ereje a klímavédelemhez

Ugyanakkor léteznek előremutató nemzetközi kezdeményezések is. Az ENSZ Football for the Goals programja például a futball közösségén keresztül igyekszik támogatni a fenntartható fejlődési célok elérését. Az Európai Labdarúgó-szövetség (UEFA) is aktívan dolgozik a 2040-es klímasemlegességi célok elérésén, és 2024-ben elindította saját egységes karbonlábnyom-kalkulátorát, amely lehetővé teszi, hogy a klubok és a szövetség is nyomon kövessék kibocsátásaikat. Emellett egyre hangsúlyosabb szerepet kap a stadionok és a futballhoz szükséges infrastruktúra fenntarthatóbbá tétele: az UEFA EURO 2024 klímaalapon keresztül több mint 2300 németországi klub nyújtott be pályázatot, amelyek közül 80 kiválasztott klub összesen 2,3 millió euró támogatásban részesült létesítményeik korszerűsítésére, például napelemek, LED-világítás és hőszivattyúk telepítésére, valamint elektromos buszok beszerzésére.

Az UEFA emellett az edukációban is fontos szerepet vállal: egy közös UEFA–Európai Bizottság televíziós kampányt is indított #EveryTrickCounts címmel, amelyben korábbi sztárjátékosok – többek között Luís Figo és Gianluigi Buffon – mutatják be, hogy a mindennapi élet apró változtatásai is érdemben hozzájárulhatnak a klímaváltozás elleni küzdelemhez.

Hiszen ahogy Nigel Topping, a COP26 magas szintű klímaügyi nagykövete is fogalmazott: „Sok szempontból a futball ugyanazokat a készségeket igényli, amelyekre a klímaválság kezeléséhez is szükségünk lesz: kitartást, alkalmazkodóképességet és egy valóban együttműködő, ‘teljes csapatként’ működő megközelítést.” Talán egy napon a FIFA is elkötelezi magát amellett, hogy a nagymértékű ÜHG-kibocsátás helyett a fenntarthatósági célok szolgálatába állítsa a sport által összefogott globális közösséget.

A cikk forrása a Másfélfok. A Zöld Hang a cikket a Másfélfok szerkesztősége engedélyével vette át.

A Minden idők legnagyobb karbonlábnyomú sporteseménye lehet az idei futball-vb bejegyzés először Magyarország zöld hangja-én jelent meg.

Az Orbán-kormány Energiaügyi Minisztériuma 2026 elején újabb bányászati koncessziókat hirdetett meg nem hagyományos szénhidrogének kutatására és kitermelésére. A pályázatok határideje májusban lejárt, ám nemcsak hogy elmaradt az eredményhirdetés, de félszáz civil szervezet követel “stop palagáz” moratóriumot, vagyis, hogy a Magyar-kormány ne kössön új koncessziós szerződéseket nem hagyományos gázra. Összeállításunk reflektorfényébe a környezeti szempontokat állítottuk.

M. Tóth Tivadar geológussal, a Magyarhoni Földtani Társulat elnökével készített interjúnkban nemrég tisztáztuk, mi a különbség a hagyományos és a nem hagyományos szénhidrogének keletkezésében és kitermelésében. Bár a hazai közbeszéd a nem hagyományos gázfelhalmozódást „palagáz” néven ismeri – a környezetvédő szervezetek is ezt a kifejezést használják – Magyarországon leginkább tömött homokkőben bezáródott gázkészletekkel (tight gas) találkozunk, nem palagázzal. Cikkünkben ezzel foglalkozunk, és ahol a „palagáz” kifejezést kell használnunk, ezt értjük alatta.

Minden, ami a föld alatt van, állami tulajdon, közös kincsünk. Az Állami Ásványi Nyersanyag és Geotermikus Energiavagyon nyilvántartását a Szabályozott Tevékenységek Felügyeleti Hatósága (SZTFH) vezeti. Ha az utóbbi évek adatait mutató táblázat “nem konvencionális földgáz” sorát nézzük, csaknem 4 milliárd köbméter lapul a föld alatt, kemény, rossz áteresztő képességű kőzetekbe zárva. Ebből a kitermelhető mennyiség kb. 1,6 milliárd köbméter. Hogy mennyi ennek a gazdaságosan kitermelhető része, az piaci, technológiai, környezeti tényezőktől is függ.

A földtani vagyon kutatásának és kitermelésének jogát az állam meghatározott időre engedi át. Kijelöl egy-egy koncessziós területet, és pályázatot ír ki. A nyertes vállalat koncessziós szerződést köt az állammal, amely rögzíti a kutatási programot – a minimálisan vállalt beruházásokat, a kutatási és kitermelési határidőket, a koncessziós díj és a bányajáradék mértékét, a környezetvédelmi és rekultivációs kötelezettségeket. A koncesszió általában 20 évre szól, és meghosszabbítható.

Az állam bevétele egyelőre elenyésző

A kutatási és kitermelési jog megszerzéséért a vállalat koncessziós díjat fizet, egyszerre, vagy meghatározott ütemezésben, mértékét a pályázat során részben maga ajánlja meg.

Bányajáradék formájában folyamatos részesedése is van az államnak a kitermelt ásványkincs értékéből. Kőolaj és földgáz esetében a bevallás és a befizetés havonta történik. Hagyományos szénhidrogének esetében a bányajáradék mértéke a világpiaci áraktól függ. Nemhagyományos szénhidrogéneknél – palagáz, tight gas stb. – a bányajáradék 2 százalék, azért, hogy a technológiailag nehezebb, drágább kitermeléseket gazdaságosabban lehessen megvalósítani. Magyarországon az állam jelentős részesedést kap, ugyanakkor a nemhagyományos készletek kitermeléséhez (például a Makói-árok mély gáztárolóiban) kedvezőbb feltételeket biztosít.

A hazai összes földgáz termelésének nagyságrendje az utóbbi években kb. 1,8–2,0 milliárd köbméter/év. Ebből a hazai palagázkitermelés “zászlóshajója”, a legnagyobb nem-konvencionális gázkitermelési program, a Corvinus-projekt eredménye az első években összesen 0,12 milliárd köbméter körül volt, ami kb. 2-4 százalékos arányt jelent évente. A Békés megyei Sarkad-Nyékpuszta térségére koncentráló projektet – melyet nemzetgazdasági okokból kiemelt beruházásként engedélyezett az Orbán-kormány 2022-ben – nem egy nagy gázmezőként kell elképzelni, hanem több, gyorsan fejlesztett kútból álló rendszerként, melyben a termelés változó. Szakértők szerint a Corvinus várható teljes felfutása annyi lesz, mint egy-egy nagyobb hazai hagyományos mező (pl. Algyő térsége) éves termelése. Csillagászati állami bevételekről tehát jelenleg nem beszélhetünk.

A Corvinus-projekt gazdája a 2021-ben létrehozott Corvinus Energy Kft. A konzorciumban 50–50 százalék a magyar állam tulajdonában álló MVM CEEnergy Zrt. és a Horizont General LLC (USA) tulajdonrésze. A projekt célja a hazai gáztermelés növelése, főleg a Békés megyei térségben. A Corvinus a legnagyobb a palettán, de rajta kívül vannak még zalai és alföldi „tight gas” kitermelések, a MOL és kisebb hazai szereplők régebbi mélyfúrásos vállalkozásai, valamint korábbi nagy reményű próbálkozások a Makói-árok körül.

Több hazai környezetvédő szervezet kifogásolja, hogy az állam jelentős összegekkel támogatja a Corvinus-projektet. A nyilvánosan elérhető információk alapján nem ismert olyan vissza nem térítendő állami támogatás, amelyet a konzorciumnak megítélt volna a kormány, az állam szerepvállalása az MVM-en keresztül, az 50 százalékos tulajdonosi befektetés, valamint a kikönnyített út (nemzetgazdasági kiemelés) formájában valósul meg.

Gázos remények

Megkérdeztük Takácsné Tóth Borbálát, a Corvinus Egyetem REKK (Regionális Energiagazdasági Kutatóközpont) főmunkatársát, hogy az eddigiek tükrében mit lehet remélni a hazai gázkitermelés további támogatásától.

“A magyarországi gázmezők hagyományos készleteinek nagyobb részét már kitermelték – felelte a közgazdász –, az elmúlt 20 évben folyamatosan arról beszéltünk, hogy ezek kimerülőben vannak. A palagázkitermelést a repesztéses technológia nagyon megnövelte az Egyesült Államokban, Európában azonban nem vált széles körben elterjedt módszerré. Sok országban be is tiltották, többek között azért, mert a repesztésekkel járó földrengések és a technológiához használt adalékanyagok – melyek pontos összetételét a cégek sokszor üzleti titokként kezelik –, erős lakossági tiltakozást váltottak ki. A kitermeléseknek az európai gázválság adott újabb lökést. Hollandiában is, amely korábban a legnagyobb európai szereplő volt, ám környezetvédelmi okok miatt leállították a repesztéseket, a 2020-21-es gázválság után kicsit megemelték a kitermelést. Mára Magyarországon is csökkent a lakossági fogyasztás, és pár százaléknyit nőtt a hazai bányászat. Fontosnak tartom ennek folytatását, de nem támogatnám fosszilis energiahordozók kitermelését ott, ahol gyatra minőségű a gáz, és magas a környezeti kockázat. Nagy mélységekből való palagáz-kitermelésre ugyanis nemcsak Magyarországon, de másutt sem áll rendelkezésre megfelelő technológia. A nagy játékosoknak számító nemzetközi cégek közül több is próbálkozott ezzel a Makói-árokban, de nem jártak sikerrel.”

A vízhasználat kockázatai – pró és kontra

A csaknem átjárhatatlan kőzetekbe szorult nemhagyományos szénhidrogének kitermelését a környezetvédő szervezetek leginkább a rétegrepesztések környezeti kockázatai miatt ellenzik. A Magyar Természetvédők Szövetsége (MTVSZ) szerint súlyos és összetett ökológiai kockázatokat rejt ez az iparág – különösen a legújabb koncessziók célpontjául kielölt területeken, a Duna–Tisza közi Homokhátság, a Hortobágy, a Tisza-tó térsége, a Dunántúlon zalai erdők és lápok, valamint további Natura 2000-es területeken, illetve ezek közelében.

“A technológia területfoglalása, vízigénye és a vegyszerhasználat miatt a palagáz-projektek nemcsak a környezetre, de az élelmezésbiztonságra is kihatnak – mondja Galambos Eszter, az MTVSZ programfelelőse. – Egyetlen fúrt palagázkút teljes élettartama alatt – egy bányavállalkozó által megadott adat szerint – közel 4000 köbméter vizet használ el a fúrásokhoz illetve a többszöri rétegrepesztéshez. Békésben jelenleg 6 palagázkút működik, korábban összesen 50 kútról beszéltek – bár az aktuális tervek nem ismertek. Kiskunhalasnál pedig 100 gázkutat terveznek, miközben a homokhátsági félsivatagban a vízőrzők, a vízügy és a gazdák minden csepp víz megőrzéséért megküzdenek. Ráadásul ennyi gázkút, út és vezeték kiépítése feldarabolja az élőhelyeket, ami a beporzók visszaszorulása miatt is érinti az élelmiszer-termelést.”

A környezetvédők másik fő ellenvetése az, hogy a felhasznált vegyi anyagok idővel elszennyezhetik a vizeket, veszélybe kerülhetnek az ivóvízbázisok, a mezőgazdaság illetve akár a gyógyturizmus vízforrásai, a helyi emberek megélhetése.

Holoda Attila energetikai szakértő, bányamérnök, az Aurora Energy Kft. ügyvezető igazgatója szerint a környezetvédők gyakran az amerikai rossz tapasztalatokat vetítik rá az európai viszonyokra, holott a viszonyok jelentősen eltérőek.

“Az európai kontinensen a nem-hagyományos szénhidrogén-termeléshez hidraulikus rétegrepesztés során létrehozott repesztési hossz a legjobb esetben is max. 100-150 méter hatósugarú, és több ezer méteres mélységben zajlik. Lényeges különbség az is, hogy az európai hidraulikus rétegrepesztések maximum néhány száz – és nem több ezer – köbméternyi vizet használnak fel, és azt tisztítást követően visszajuttatják a környezetbe. A víz több forrásból származhat, legtöbbször felszíni vizekből, illetve, ha a környéken nincsen folyó vagy felszíni víz, kutat fúrnak. A Homokhátság kiszáradásához ennek a tevékenységnek nincsen köze, mert a földgázkitermeléshez kapcsolódó folyamatok több ezer méter mélységben, egészen messze a vízadó rétegektől zalanak. Magyarországon szigorú környezetvédelmi szabályozás védi mind a felszín alatti, mind a felszín közeli vizeket, amit a bányászatnak és az olajiparnak is be kell tartania.”

“1957 óta repesztünk”

A rétegrepesztések érintik többek között Harkány környékét is. Felmerül a kérdés, hogy ez veszélyeztetheti-e a harkányi fürdő vízellátását. Holoda Attila szerint ez kizárt.

“A szénhidrogén és egyéb bányászati területeket „bányatelkek” határolják le, a geotermikus és egyéb vízbázisokat pedig „vízbázis védőidomok”. Mindenkor előzetesen megvizsgálják, hogy a repesztésre kijelölt terület és a közeli vízbázis mélységét tekintve ugyanaz a réteg-e, azaz van-e köztük bármilyen földtani kapcsolat. Hajdúszoboszlónál például van gyógyvízbázis és van földgázmező és egy földalatti gáztároló is, ám ezek teljesen különböző földtani rétegekben helyezkednek el, így kizárt, hogy ezek között bármilyen hidrodinamikai kapcsolat legyen. De hogy ez még véletlenül se fordulhasson elő, megfigyelőkutak mérik a rétegek nyomását. A gázkitermelés következtében ugyanis csökken a réteg nyomása, és ha ez a csökkenés beazonosítható valamelyik ivó-, vagy gyógyvízbázisnál, az már direkt hidrodinamikai kapcsolatra utal. Volt korábban ezzel kapcsolatosan összetűzés a szénhidrogénipar és a gyógyfürdők között a zalakarosi térségben, a Sávoly környéki olajmezőknél, ám a hidrodinamikai vizsgálatok és megfigyelő kutak igazolták, hogy nincs direkt kapcsolat a vízadó rétegek és az olajmező között.”

A szakember elmondta, hogy a rétegrepesztést, mint rétegserkentési technológiát nem a palagáz-kitermeléshez “találták fel”, hanem már a XX. század elejétől alkalmazzák. Magyarországon 1957 óta több mint 2500 repesztést végeztek, bármiféle kimutatható, dokumentált környezeti károkozás nélkül.

” Egy-egy nem-hagyományos kút lefúrása általában egy-másfél év, hiszen nagy mélységbe kell hatolni, és nem úgy zajlik, mint az USÁ-ban, ahol szakmányban fúrnak és repesztenek. Nálunk két repesztési időszak között eltelik jó néhány hónap, vagy inkább év, nincsenek sorozatban végzett rétegrepesztések. A Kiskunság szénhidrogén-kitermelés szempontjából az 1960-as évektől az egyik legfontosabb térség. A tevékenység velejárója, hogy az olajjal meg a földgázzal együtt vizet is ki tudunk nyerni, de nem abból a rétegből, ami a mezőgazdaság szempontjából fontos, hanem 1800-2000 méteres mélységből. Ez az ún. „rétegvíz” alkalmatlan arra, hogy a felszíni vízhiányt pótolja, mert tele van mindenféle ásványi anyagokkal és sókkal. Ezért például tilos is a felszíni vizekbe engedni, vissza kell sajtolni abba a rétegbe, ahonnan kiszedték.”

Az MTVSZ szakértői a vizek szennyeződését említik az egyik jelentős kockázatként, az élelmezésbiztonsági, területhasználati kockázat mellett. A vízre gyakorolt hatásnál fontos tényező a rétegrepesztéshez használt „koktél”, amely többféle vegyszert tartalmaz.

“Emellett a kitermelés és feldolgozás során benzol, metán, illékony szerves vegyületek, nitrogénoxidok, szén-monoxid és por kerül a levegőbe – mondja Galambos Eszter. – A rákkeltő benzol jelenlétét és a metánszivárgást hazai mérések is igazolták. Nemzetközi tapasztalatok szerint a palagáz-kitermeléshez köthető környezetszennyezés légúti és idegrendszeri problémákat okozhat. Az infrastruktúra kiépítése, működtetése és a kitermelt olaj szállítása megnövekedett teherforgalommal, zaj- és porszennyezéssel jár, és tönkreteszi a helyi úthálózatot és élőhelyeket, mindez Natura 2000-es és más védett területeken is folytatódna az új koncessziók számára kijelölt helyszíneken.”

Az iparági kockázatokat elemző irodalom bőségesen foglalkozik azzal, hogy a rétegrepesztéshez használt vegyi anyagok, maga a repesztés és az azt követően visszasajtolt víz felszabadíthat-e a mélyebb rétegekben természetesen jelenlévő toxikus nehézfémeket (pl. arzén, ólom, bárium) és radioaktív elemeket, ezek bemosódhatnak-e a vízkészletbe. Ezek a kérdések túlfeszítik e cikk kereteit, ám körültekintő vizsgálatuk aligha nélkülözhető.

Mi van a koktélban?

Magyarországon a Natura 2000-es és nemzeti parki területeken szigorú szabályok mellett lehet ipari tevékenységet végezni, állapítja meg Holoda Attila, aki szerint a technológiai szabályok betartása mellett a rétegrepesztések nem jelentenek kockázatot a természeti környezetre.

“A környezetvédelmi hatóságok feladata a speciális feltételrendszer megállapítása és betartatása, ám túlterheltség és szakemberhiány miatt jellemzően inkább marad az egyértelmű tiltás, indoklás nélkül, holott a Natura 2000-es EU-s irányelvek szerint nem tiltani, hanem gondosan szabályozni kellene az ipari tevékenységet. Például, ha egy madárfajnak költési időszaka van, akkor zajvédő falat kell építeni arra az időszakra. Ha az alapos és indokolható szabályozásból adódóan aránytalanul sokba kerülnének a műszaki intézkedések, olyankor a beruházók inkább igyekeznek elkerülni a Natura 2000-es területeket. De nem mindig lehet, miután a természetvédelmi és Natura 2000-es területek több mint 27 százalékát fedik le Magyarországnak, ami nemzetközi összehasonlításban egészen magas, az átlag 15-18 százalék.”

Galambos Eszter úgy tapasztalja, elméletben mindig minden jól hangzik, a valóság azonban néha másként fest, mint a határozatokban.

“Van monitoring, fölszerelnek mérőeszközöket, csak éppen nem mindig oda, ahol probléma van. Súlyos szennyezések történhetnek felszíni kezeléskor, felmerülhetnek szivárgások, balesetek, tárolás, szállítás közben. A repesztéshez használt vegyi anyagok egy része káros az egészségre. A cégeknek erre általában az a válaszuk, hogy a háztartásokban is meglevő anyagokat használnak – ami leegyszerűsítő, nem is mindig igaz. Ráadásul itt tonnányi mennyiségben, sokféle vegyületből álló koktélként használják ezeket.”

Úgy tűnik, a fő probléma itt is az – akár a hazai akkumulátoripar esetében -, hogy az ipari szereplők nem tartják be a szabályokat, a kapacitáshiánnyal küzdő hatóságok pedig nem ellenőrzik, vagy ha igen, a projekt egy-egy részletét, és minimális szankciókkal meg lehet úszni a környezetszennyezést. A lakosság pedig eleve gyanakvó és elutasító, pláne, ha nyílt kommunikáció helyett titkolózással, tagadással találkozik. A helyiek egyszer csak arra eszmélnek, hogy történik valami a határban, és ha kérdeznek, senki nem válaszol. Mind a sajtó, mind a civilek falakba ütköznek, a közérdekű dokumentumokat hiába kérik ki, a hivatalok – jelen esetben a bányahatóság, az SZTFH – visszatartják az információkat. Ez történik most éppen Zala megyében, ahol a helyiek új bányászati tevékenységet észleltek.
Az sem elhanyagolható baj a helyieknek, hogy a bányászati tevékenység maradandó sebet üt a tájon, ám sokan rétegrepesztések okozta földrengésektől is tartanak. Bár tudományosan nem bizonyított, és jogilag is nehéz az ok-okozati összefüggés kimutatása a rétegrepesztés és a földrengések gyakorisága, mértéke között, a környezetvédők szerint nem elhanyagolható a kockázat. Amerikai tapasztalatairól Takácsné Tóth Borbála így beszél.

“Oklahomában mondta el nekem az ottani hatóság embere, hogy, bár nem lehet egyértelműen bizonyítani az összefüggést, de az tény, hogy korábban Oklahomában nem voltak földrengések, és mióta gázkitermelés zajlik, azóta vannak. Úgyhogy az a döntés született: amennyiben a földrengés erőssége meghaladja a 4-es szintet, a gázkitermelő cégek kapacitását 20 százalék-kal csökkenteni kell. Ha pedig az 5-ös szint fölé megy a föld mozgása, teljesen abba kell hagyni a kitermelést.”

Szökik a metán

A palagáz-kitermelés velejárójaként nem elhanyagolható mennyiségű metán kerül a levegőbe. Ezt a cégek fáklyázással kezelik, vagyis a kiszökő metánt elégetik. A Világbank adatsorait elnézve szörnyülködhetünk azon, hány milliárd köbméter gázt fáklyáznak el évről évre a nagy termelő országok (Oroszország, Irán, Irak, Venezuela, USA). De mellé tehetjük kis országunk e tekintetben is “zászlóshajó” Corvinus-projektjét is, amely 2024-ben elnyerte volna a legpazarlóbb fáklyázó díjat, ha osztanának ilyet. A Nyékpusztán elégetett 36,5 millió köbméter metán ugyanis az összes hazai fáklyázás 62 százaléka volt az energiaszektorban.

Az EU-ban 2026 februárjától betiltották a fáklyázást, leszögezve, hogy erre kizárólag vészhelyzet vagy üzemzavar esetén kerülhet sor. Bízhatunk benne, hogy ezt a rendeletet Magyarország is betartja. Civil szervezetek a Corvinus-projekthez kapcsolódóan próbálnak erről megbizonyosodni, miután a helyiek szerint szabad szemmel is látható az éjjel-nappal égő lángcsóva. Még várják a metánrendelet betartatásáért felelős SZTFH tájékoztatását.

Holoda Attila szerint a fáklyázást azért alkalmazták az új feltárások időszakában rutinból, mert a feltörő nyers és előkészítetlen gázt nem volt képes a meglévő gázinfrastruktúra befogadni, a vezetékek és előkészítő technológiák ebben a beruházási szakaszban még ki sem épültek, emiatt biztonságosabb volt egyszerűen elégetni. Azóta, hogy életbe lépett az európai, majd a magyar metánrendelet, jó esetben már kizárólag biztonsági, balesetmegelőzési indokból fáklyáznak, és a vállalkozót komoly büntetés terheli, ha megfelelő indok nélkül enged ki metánt a levegőbe, vagy éget el fáklyán.

“Ma az alacsony nyomású gázokat egy úgynevezett fáklyagáz kompresszorra engedik rá, és ott visszakomprimálják a nyomását, hogy vissza tudjon kerülni a technológiába, azaz hasznosításra kerül elégetés helyett – magyarázza a szakember. „Ma már a korábban elmaradottnak tartott Közép-Ázsiában, Kazahsztán, Üzbegisztán, Türkmenisztán térségében is a szigorúbb európai szabályozást kezdik bevezetni, Szibéria felett azonban még javában égnek a fáklyák, a gáz és olajbevételek elsődlegessége mindent felülír. A fosszilis energiaipar környezeti hatásainak teljes megszüntetése nem lehetséges, de azok csökkentése technológiai és szabályozási eszközökkel elérhető.”

Kell-e nekünk palagáz?

Végső kérdésként föltettük szakértőinknek, hogy mit gondolnak, a környezeti kockázatok ismeretében is megéri-e Magyarországon nem-hagyományos szénhidrogéneket kitermelni.

Holoda Attila szerint igen, mert Magyarország importkitettsége annyira nagy, hogy minden itthon talált gáz aranyat ér, mert csökkenti az energiafüggőséget.

“Most nagyjából 8,3 milliárd köbméter gázt fogyasztunk el, ebből a hazai termelés 1,8 milliárd, azaz kb. 20-22 százalék. Ha a teljes felhasználásunkat tovább tudjuk csökkenteni, és a jelenlegi szinten marad a hazai termelés, már az jó, mert tovább erősíti a szuverenitásunkat, növeli a hazai termelés arányát. Világviszonylatban is nyilvánvaló, hogy földgáz és kőolaj nélkül egyelőre nem tudunk működni. Borzasztó nehéz beadni az embereknek, hogy kevesebb energiát fogyasszanak, így a világ energiafelhasználása folyamatosan nő, és a fosszilis energiahordozók (szén, kőolaj, földgáz) aránya még mindig 75 százalék feletti. A megújulók térnyerése egyelőre csak a világ energiaigényének növekedését tudja fedezni. Azaz sokkal kevésbé csökkent a fosszilis energiahordozók aránya a felhasználásban, mint azt sokan feltételezik – és ez tartósan így is lesz.”

Megkérdeztük erről Ürge-Vorsatz Diána klímakutatót is, a CEU professzorát, az IPCC (kormányközi testület a klímáért) alelnökét.

“Mivel az éghajlatváltozással foglalkozom, onnan tudom nézni, miként viszonyul ez a kérdés a legfőbb klímacélunkhoz, miszerint a fosszilis energia kibocsátásával a nullára kell lemennünk. Az átmeneti gázfelhasználásnak nem vagyok ellene, de amikor invesztálásról van szó, akkor arra kell gondolni, hogy az ilyen befektetések 10-40 év alatt térülnek meg, tehát hosszú távon elköteleznek minket arra, hogy kitermeljük, használjuk, eladjuk a gázt. Ezek tehát befagyott beruházások lesznek, ha a klímacélokat komolyan vesszük. Azt kellene megnézni, hogy mi másba lehetne invesztálni. A palagázkitermeléshez használt repesztéses technológia alkalmazásával például sokkal gazdaságosabbá vált a földhő energia előállítása. Még nem versenyképes, de mivel Magyarországon vékonyak a kőzetlemezek, viszonylag keveset kell repeszteni ahhoz, hogy nagy hőmérsékletű kőzet hőjét tudjuk használni. Ennek az energiafajtának kisebb a környezeti lábnyoma, mint a palagáznak, és remekül kiegészíthetné a napenergiát, amiből szinte világnagyhatalom lettünk. Amibe még biztos hogy megérné befektetni, az a napenergia tárolása, hiszen annak a költsége már jelentősen csökken.”

Takácsné Tóth Borbála egyetért azzal, hogy az ország ellátásbiztonságát növeli, ha a gázellátást hazai kitermelésből lehet erősíteni, de ha a gáz minőségileg nem ér el olyan szintet, hogy a piacon eladható legyen, ráadásul túl drágán kitermelhető, akkor nem kellene még támogatni is.

“Megértem, hogy 2022-ben ellátásbiztonsági vészhelyzetben fokoztuk a kitermelést, de ha hosszú távon nem arra fordítjuk a forrásainkat, hogy csökkentsük a hazai gázfogyasztást, hanem drága és nagy kockázatú vállalkozásokat támogatunk, akkor szerintem rosszul gazdálkodunk a javainkkal.”

Galambos Eszter szerint a palagáz-kitermelés keveset ad és sokat vesz el. Magyarországon a kiemelt beruházási státuszok, a gyorsított engedélyezések és a hatásvizsgálatok elégtelensége felerősíti az iparág kockázatait. Márpedig a döntéshozatalnak az elővigyázatosság elvére kell épülnie.

“Óvatosságra kellene, hogy intsen minket az, hogy több európai ország már betiltotta vagy korlátozta a technológiát. A palagáz nem egyszerű energiaügyi kérdés, hanem egy komplex környezeti kockázati csomag, ami a vízkészleteket, termőföldeket és a helyi közösségeket is érinti. Nem elég hatósági szinten kezelni, ezért indítottuk el a STOP PALAGÁZ! kezdeményezésünket, amihez eddig több, mint 50 civil szervezet csatlakozott. Azt kérjük a kormánytól, hogy Magyarország energiahatékonyságra és megújuló energia alapú, helyben hasznosítható megoldásokra építse energiapolitikáját. A hazai palagáz-kitermelés környezeti, társadalmi és gazdasági kockázatairól készüljön független, átfogó vizsgálat, és az eredményekről legyen nyilvános konzultáció, szakmai egyeztetés.”

A Magyar palagáz: valóban ez vezet az energiafüggetlenséghez? bejegyzés először Magyarország zöld hangja-én jelent meg.

A jövő nem teher, hanem lehetőség! címmel tartották meg 2026 június 27. -30. között Szigetszentmártonban a X. Zöld Nyári Egyetemet. Merre tart Európa zöldpolitikája? – ez volt a fő témája az egyik kerekasztal beszélgetésnek.

Sokan érezzük, hogy változtatni kell. A kérdés már nem az, hogy miért, hanem az, hogy hogyan. A Zöld Nyári Egyetem négynapos közös gondolkodás és szerveződés volt arról, hogyan lehet ma valódi lépéseket tenni egy élhetőbb, igazságosabb és fenntarthatóbb társadalom felé. Nem zárt konferencia volt, hanem nyitott tér: viták, műhelyek, stratégiai beszélgetések, közösségi tervezés és kulturális programok találkozása.

2019-ben az európai zöld pártok történelmi eredményt értek el, a klímapolitika pedig az uniós politika egyik központi témájává vált. Azóta azonban sok minden megváltozott: erősödött a szélsőjobb, visszaszorult a klímaügy politikai lendülete, és egyre többen beszélnek „zöld apályról”.

De valóban leépül a 2019 után meghirdetett európai zöld fordulat? Mennyire estek vissza a zöld pártok 2024-ben, és mennyire erősek ma valójában? Miért sikeresek egyes országokban, miközben máshol alig tudnak megerősödni?

A Zöld Nyári Egyetem egyik kerekasztal beszélgetése Európa zöldpolitikájának helyzetéről és jövőjéről szólt. Akiket Szilágyi László felvételén hallunk:

a házigazda Őri Ádám a Zöld Fordulat munkatársa

Köves Nóra a Greens/EFA – Zöldek/Európai Szabad Szövetség (az Európai parlament zöld frakciójának Kelet-Európáért felelős) munkatársa

és Jávor Benedek korábbi zöld európai parlamenti képviselő, 

A beszélgetésben szó esett arról is, hogy valóban csak a német, skandináv és benelux jóléti társadalmak „luxusa” vajon a zöldpolitika; milyen eltérő stratégiákat követnek a német, holland, belga és francia zöldek; miért erősödik látványosan az angliai Green Party; és milyen lehetőségei vannak a zöld politikának a mediterrán térségben, valamint Kelet-Közép-Európában. További témák voltak:

• Miben különböznek a kelet és nyugat európai zöld pártok?
• A 2024-es választások után most a 720 európai parlamenti képviselőből 270 szélsőjobbos, 53 zöldpolitikus.
• A néppárt színeváltozása és a liberális demokrácia válsága.
•  A kormányzás felőrölte a német zöldeket, ezért esett vissza a létszámuk az EP választásokon.
• Innováció és egység közötti kettős dilemma, a Mercosur megállapodás és a zöldpolitikai dilemmák.
  
  Az adást Sarkadi Péter szerkesztette.

A Zöld Hang podcast: Merre tart Európa zöldpolitikája? bejegyzés először Magyarország zöld hangja-én jelent meg.

A jövő nem teher, hanem lehetőség! címmel tartották meg 2026 június 27. -30. között Szigetszentmártonban a X. Zöld Nyári Egyetemet. Merre tart Európa zöldpolitikája? – ez volt a fő témája az egyik kerekasztal beszélgetésnek.

Sokan érezzük, hogy változtatni kell. A kérdés már nem az, hogy miért, hanem az, hogy hogyan. A Zöld Nyári Egyetem négynapos közös gondolkodás és szerveződés volt arról, hogyan lehet ma valódi lépéseket tenni egy élhetőbb, igazságosabb és fenntarthatóbb társadalom felé. Nem zárt konferencia volt, hanem nyitott tér: viták, műhelyek, stratégiai beszélgetések, közösségi tervezés és kulturális programok találkozása.

2019-ben az európai zöld pártok történelmi eredményt értek el, a klímapolitika pedig az uniós politika egyik központi témájává vált. Azóta azonban sok minden megváltozott: erősödött a szélsőjobb, visszaszorult a klímaügy politikai lendülete, és egyre többen beszélnek „zöld apályról”.

De valóban leépül a 2019 után meghirdetett európai zöld fordulat? Mennyire estek vissza a zöld pártok 2024-ben, és mennyire erősek ma valójában? Miért sikeresek egyes országokban, miközben máshol alig tudnak megerősödni?

A Zöld Nyári Egyetem egyik kerekasztal beszélgetése Európa zöldpolitikájának helyzetéről és jövőjéről szólt. Akiket Szilágyi László felvételén hallunk:

a házigazda Őri Ádám a Zöld Fordulat munkatársa

Köves Nóra a Greens/EFA – Zöldek/Európai Szabad Szövetség (az Európai parlament zöld frakciójának Kelet-Európáért felelős) munkatársa

és Jávor Benedek korábbi zöld európai parlamenti képviselő, 

A beszélgetésben szó esett arról is, hogy valóban csak a német, skandináv és benelux jóléti társadalmak „luxusa” vajon a zöldpolitika; milyen eltérő stratégiákat követnek a német, holland, belga és francia zöldek; miért erősödik látványosan az angliai Green Party; és milyen lehetőségei vannak a zöld politikának a mediterrán térségben, valamint Kelet-Közép-Európában. További témák voltak:

• Miben különböznek a kelet és nyugat európai zöld pártok?
• A 2024-es választások után most a 720 európai parlamenti képviselőből 270 szélsőjobbos, 53 zöldpolitikus.
• A néppárt színeváltozása és a liberális demokrácia válsága.
•  A kormányzás felőrölte a német zöldeket, ezért esett vissza a létszámuk az EP választásokon.
• Innováció és egység közötti kettős dilemma, a Mercosur megállapodás és a zöldpolitikai dilemmák.
  
  Az adást Sarkadi Péter szerkesztette.

A Zöld Hang podcast: Merre tart Európa zöldpolitikája? bejegyzés először Magyarország zöld hangja-én jelent meg.

Civil szakértők 2026. július 9‑én hozták nyilvánosságra az új klímatörvény-tervezetüket, miután az Alkotmánybíróság egy éve megsemmisítette a jelenlegi klímatörvény 2030-as kibocsátáscsökkentési célját. A 57 oldalas tervezet, melyet másnap hivatalosan is átadnak az Országgyűlés és a Kormány képviselőinek, a korábbi, jelképes erejű szabályozás helyett részletesen foglalkozik a kibocsátáscsökkentéssel, az alkalmazkodással, a társadalmi ellenállóképességgel, valamint a klímaügyek jogi kikényszeríthetőségével. Dr. Sulyok Katalin, a Durham University és az ELTE ÁJK jogásza, az új civil klímatörvény szakmai koncepcióját szövegező jogászi munkacsoport tagjaként elemzi és összegzi a tervezetet.

Szerző: Dr. Sulyok Katalin (Durham University, ELTE ÁJK), az új civil klímatörvény szakmai koncepcióját szövegező jogászi munkacsoport tagja

A cikk forrása a Másfélfok. A Zöld Hang a cikket a Másfélfok szerkesztősége engedélyével vette át.

1. Előzmények

Az Alkotmánybíróság az 5/2015. (VI. 30.) határozatában közel pont egy éve megsemmisítette a klímavédelemről szóló 2020. évi XLIV. törvény (klímatörvény) 2030-as, min. 40%-os kibocsátáscsökkentési célját, és 2026. június 30‑i határidővel ambiciózusabb mitigációs, valamint adaptációs és rezilienciaszabályok megalkotására kötelezte az Országgyűlést. A döntést követően több mint 200 civil szervezet részvételével tavaly nyáron elindult egy egyeztetési folyamat, ennek révén először elkészült egy részletes jogalkotási koncepció a leendő az új törvény céljairól, alapelveiről és fő jogintézményeiről. A jelen írás szerzője e koncepció megalkotásáért felelős jogászi munkacsoport tagja. E koncepció alapján alapján készült el az a kodifikációs tervezet, amely már paragrafusokba rendezett jogszabályszöveget tartalmaz, és amit a civil szervezetek a mai napon, 2026. július 9‑én nyilvánosságra hoztak és hivatalosan is átadják az Országgyűlés és a Kormány képviselői részére. A szövegezők azt remélik, hogy a jogalkotó épít majd a szakmai szervezetek javaslataira és azokat átülteti a hivatalos törvényelőkésztő munka során. Az Országgyűlés ugyanis az új klímatörvény kérdését az őszi ülésszakában már napirendjére tűzte.

2. Az új civil klímatörvény: a főbb szabályok

Önmagában már a puszta számok is mutatják, hogy milyen műfaji előrelépést kívánt elérni az új civil tervezet. Az eddigi egy (!) oldalas, tartalmát tekintve is pusztán szimbolikus klímatörvényhez képest az új koncepció, illetve a kodifikált törvénytervezet 57 oldalnyi terjedelmű.

A törvény címe („az élhető éghajlat védelméről”) önmagában is árulkodó. A korábbi „klímavédelem” helyett azt kívánja kifejezni, hogy nem az éghajlat szorul védelemre, hanem a magyar társadalom jelene és jövője, hiszen megfelelő intézkedések nélkül a biztonságos és élhető éghajlat fenntartásának lehetősége van veszélyben.

A tervezet a tartalmát tekintve is sokkal ambiciózusabb és szerteágazóbb, mint a korábbi klímatörvény. Az éghajlatpolitika mindhárom fő pillérről – mitigáció, adaptáció, reziliencia – részletesen rendelkezik, és külön fejezet szól a zöld gazdaságfejlesztés, zöld vállalatirányítás és zöld finanszírozás kérdéseiről, valamint az oktatás, szemléletformálás, kutatás-fejlesztés, innováció szabályairól is.

A tervezet alapelvei a nemzetközi és uniós környezetvédelmi jog alapelvein túl kimondják a visszalépés tilalmát is, amely szerint az éghajlat védelmének jogszabályban foglalt szintje, így különösen az éghajlatpolitika célkitűzései, intézményi alapjai és pénzügyi kerete nem csökkenthető, kivéve, ha ezt arányos, objektív és súlyos közérdek indokolja. A törvénytervezet céljai között, nemzetközi síkon is úttörő módon, megjelenik az elegendőség elve is.

a) Állami feladatoktól az állampolgári kötelezettségig

A tervezet szerint az éghajlatvédelem alapvetően állami, de messze nem csak állami feladat. Fontos kötelezettségeket ró a vállalkozásokra, a pénzügyi szektorra is, és elvi éllel mondja ki minden állampolgár egyéni kötelezettségét is: „Az éghajlat védelméhez mindenki köteles tudásának és képességeinek megfelelően hozzájárulni… a tőle elvárható mértékben köteles közreműködni … kibocsátásának mérséklésében, a természetes nyelőkapacitások védelmében és növelésében, az éghajlatváltozás hatásainak és kockázatainak megelőzésében, mérséklésében, a károk helyreállításában.” E kötelezettségnek nincs szankciója (az nem is lenne életszerű sem kívánatos), ám e szabály nagyon fontos üzenetet hordoz: az éghajlati válság kollektív cselekvési problémájának leküzdésekor senki sem várhat kizárólag az állam, vagy a vállalatok fellépésére. Ráadásul nagyon sok feladatot, például az alkalmazkodás és közösségi reziliencia érdekében alapvetően helyi szinten lehet csak megvalósítani.

Az állami szervek tételes feladatai mellett megjelenik egy átfogó kötelezettsége is arra, hogy az állam meghozzon „valamennyi indokolt, észszerű és megvalósítható intézkedést” a mitigáció, adaptáció és reziliencia kapcsán. A gazdálkodó szervezetek ugyancsak kötelesek valamennyi „indokolt, észszerű és megvalósítható erőfeszítést megtenni tevékenységük káros éghajlati hatásainak és kockázatainak megelőzése, illetve mérséklése, így különösen az országos és ágazati éghajlatpolitikai célkitűzések megvalósítása érdekében.”

Klímatörvény vagy klímakódex?

Az éghajlati válság kezelése valójában a teljes jogrendszer újrahangolását tenné szükségessé. Műfaját tekintve a tervezet azonban most keretjellegű jogszabályt javasol, amely csak az átfogó, általános szabályokat tartalmazná. Bár az éghajlati válság a teljes jogrendszerre hatással van, mégsem életszerű egy minden területre részletesen kiterjedő „klímakódex” megalkotása. Sokkal fontosabb, hogy az általános, átfogó szabályok minél előbb életbe lépjenek. A kitűzött célok megvalósításához pedig később számos ágazati törvényt, kormány‑ és miniszteri rendeletet kell majd alkotni, illetve a meglévő jogszabályokat összhangba kell hozni az új törvényi szabályokkal.

Még e keretjellegű szabályok is meghaladják azonban az 1995. évi környezetvédelmi törvény szabályozási körét, amely pedig jelenleg a környezeti elemekre vonatkozó szabályok legátfogóbb hazai keretét adja. Ennek oka, hogy az érdemi és hatékony éghajlatpolitika szükségképpen a környezeti elemek mellett olyan ágazatokat is érint, mint a vízgazdálkodás, területrendezés, erdőgazdálkodás, egészségügy, oktatás, kritikus infrastruktúrák vagy a honvédelem és katasztrófavédelem így az éghajlat védelméről szóló törvénynek ezen ágazatokra is ki kell terjednie legalább az átfogó szabályok szintjén.

A tervezet tehát nem vállalkozott az összes érintett szektor átfogó, részletes reformjára, ezért – a magyar jogalkotástól nem teljesen idegen módon – mellékletben fogalmaz meg ágazati célkitűzéseket, prioritásokat. E célok az állami működés szinte minden területét érintik, ideértve az egészségügyet, erdőgazdálkodást, közlekedést, a területhasználatot, honvédelmet, vízgazdálkodást és agráriumot. Ezeket későbbi jogszabályokban kell majd konkrét normákká alakítani. Ez a keretjelleg és a melléklet‑logika ugyanakkor kockázatokat is hordoz, mert a tényleges hatás a később megalkotandó tételes szabályok függvénye.

3. Mitigáció: kibocsátáscsökkentés

A tervezet megőrzi az előző klímatörvény hosszútávú 2050‑es nettó klímasemlegességi célját, vagyis azt a vállalást, hogy legkésőbb 2050‑ig Magyarországon egyensúlyba kerüljön a kibocsátott és az elnyelt üvegházhatású gázok mennyisége.

A köztes mitigációs célok jelentősen szigorodnak: 2030‑ig legalább 55%-os nettó és 50%-os bruttó kibocsátáscsökkentést ír elő 1990‑hez képest, 2040‑ig pedig legalább 85%-os nettó csökkentést, az EU célrendszeréhez igazodva. Ezzel a tervezet a megsemmisített 2030-as 40%-os csökkentési célhoz képest lényeges ambícióemelést valósít meg.

a) Nemzeti és ágazati karbonköltségvetés

A törvénybe ugyanakkor nem elég egy darab csökkentési célszámot előírni, sokkal fontosabb a ciklikus tervezés rendszerét felállítani, amely kiszámíthatóvá teszi a kibocsátáscsökkentés ütemezését a következő évtizedekre. Ennek eszköze, a bevett nemzetközi gyakorlatra támaszkodva, a nemzeti és ágazati karbonköltségvetés lesz. A nemzeti karbonköltségvetésekben tízéves időszakra vonatkoznak, az azok felbontását tartalmazó ágazati szénköltségvetésekben pedig ötéves periódusokra nézve határozza meg a Kormány, hogy országos illetve szektorális szinten mennyi üvegházhatású gáz bocsátható ki.

A karbonköltségvetés a hazai szakértőkből álló testület javaslatán alapul majd és azt többek között az ENSZ Éghajlatváltozási Kormányközi Testülete (IPCC) tudományos eredményeire, EU‑s célokra és az ország gazdasági‑szociális teherbíró képességére tekintettel kell meghatározni.

b) Megújuló energiaforrások

A tervezet, a korábbi szabályoktól eltérően, kifejezetten előírja a szélenergiát az energiamixben. A törvénytervezet új célszámot tartalmaz a megújuló energia részarányára is (legalább 30% a bruttó végső energiafogyasztásban 2030‑ra) és plafont a végsőenergia‑felhasználásra. A fosszilis energia felhasználásának csökkentésére bemeneti oldali szabályozási eszközrendszert rendel el (pl. fosszilis volumenek ütemezett leépítése, ellátásbiztonsági szempontok melletti korlátozások).

c) Felszínborítottság szabályai

A mitigációs kötelezettségek elválaszthatatlanok a karbonnyelők szabályozásától, és így a felszínborítottság kérdésétől. A felszínborítottságra szigorú szabályokat állapít meg: kimondja, hogy Magyarország biológiailag aktív területének kiterjedése és minősége nem csökkenthető; beavatkozás csak megfelelő, időben egyidejű pótlással engedélyezhető, és 2027‑ig országos és tájegységi referenciaértékeket kell meghatározni. Ennek fontosságát feszegeti az épp most futó „Túlbetonozva” c. kampány is, amelyet a Klímatudomány 10 üzenete az élhető jövőért kutatói társaság indított, hogy a lebetonozás elharapózó gyakorlatának kirívóan káros környezeti és klímahatásaira hívja fel a figyelmet. (A lakosságtól beérkezett legelriasztóbb fotókból itt a sajtóban megjelent válogatás)

A tervezet azt is hangsúlyozza, hogy nincs éghajlatvédelem a természeti tőke védelme nélkül. Felállítja a Nemzeti Természeti Vagyontárat, amely az Alaptörvény P) cikke alá tartozó természeti erőforrások (termőföld, erdők, vízkészlet, biodiverzitás, ökoszisztéma szolgáltatás, levegő, táj) nyilvántartását és állapotának követését szolgálja nyilvános és ingyenes adatokkal. A települési önkormányzatoknak pedig kötelező lenne település szintű faállomány-nyilvántartást vezetni.

4. Magyarország „túlélési terve”: Alkalmazkodás és ellenállóképesség (reziliencia)

A tervezet az adaptációt és a rezilienciát közös fejezetben szabályozza, hiszen végső soron mindkettő az éghajlatváltozásból eredő kockázatok kezelését célozza. Különbség e két terület között, hogy amíg az adaptáció az éghajlatváltozás ismert és várható hatásaihoz való alkalmazkodást célozza, addig a reziliencia (rugalmas éghajlati ellenállóképesség és megújulás) célja pedig a társadalom és gazdaság ellenállóképességének fokozása a várható és a váratlan, sokkszerű változásokkal szemben is.

Ennek érdekében a tervezet több helyen az adaptív menedzsment szemléletét érvényesíti, amely szerint az ágazati szabályozásokat és intézkedéseket rendszeresen felül kell vizsgálni a legújabb tudományos adatok és tapasztalatok alapján, ez biztosítja a rendszerszintű tanulást és a tapasztalatok levonása után a reziliens alkalmazkodás érdekében az ágazati feladatok finomhangolását.

A külföldi nemzeti klímatörvényekben kevés példa van a reziliencia részletes szabályozására. A klímatörvények többsége inkább átfogó, elvi célként tételezi a reziliens társadalom kialakítását (például a portugál klímatörvény). Más országokban pedig a természeti katasztrófák utáni újjáépítést konkretizálják a reziliencia szabályai. A civil törvénytervezet ezzel szemben érdemi eljárást is megalkotna a reziliencia megvalósítására: a reziliencia auditot.

Ennek előlépéseként először egy átfogó Reziliencia Stratégiát kell elfogadni, amely országos és ágazati szinten határozza meg a rugalmas alkalmazkodási célokat, több éghajlati forgatókönyv figyelembevételével. Ezt a Stratégiát ötévente felül kell vizsgálni. A Stratégiát követi az ágazati reziliencia felülvizsgálat (audit), amely során az ágazati miniszterek felmérik a releváns klímaveszélyeket, sérülékenységeket a legfontosabb ágazatokban, és konkrét intézkedéslistát készítenek, amelyet utána be kell építeni az ágazati klímacselekvési tervekbe, amelyek összefoglalják a reziliencia fokozása érdekében szükséges jogalkotási teendőket. A tervezet tehát egy folyamatos felülvizsgálati (tanulás), ciklust hoz létre a legfrissebb elérhető tudományos adatok alapján, amelynek eredményeként egy jogalkotási illetve intézkedési listát állapítanak meg a miniszterek. (Ennek végrehajtására lesz ellenőrzési mechanizmus, lásd a 4. pontot)

Ezzel pedig mintegy Magyarország „túlélési tervének” kereteit kívánja megteremteni, hogy a létfontosságú társadalmi funkciók – élelmiszer‑ellátás, ivóvíz, energia, egészségügy, kommunikáció, pénzügyek, a kritikus infrastruktúrák – hosszú távon is fenntarthatóak legyenek sokkszerű események esetén is. Így például előírja, hogy a Kormány ismét felállítja az ország stratégiai élelmiszer- és takarmánytartalékát.  A reziliencia nem csupán környezeti-gazdasági, hanem társadalmi dimenziót is kap, a tervezet több szabálya a közösségi (lakossági) rezilienciát is kiemelt területként kezeli.

5. Intézmények, eljárások: (kiegészített) régiek és újak

Az intézményi rendszer részben meglévő szervekre, részben új testületekre épül. A Parlament, a Kormány és a helyi önkormányzatok klímavédelmi feladatai konkrétan nevesítettek, a klímapolitika stratégiai irányítását pedig egy klímavédelmi kormánybizottság látja el.

a) Tanácsadó testületek

A Nemzeti Klímavédelmi Tanács újonnan felálló szerv, amely független tanácsadó, javaslattevő, véleményező testület, amelynek tagjai nem utasíthatók, ám annak társelnöke a miniszter. A Tanács fő feladata, hogy állást foglaljon az éghajlatvédelmet érintő jogszabályokra irányuló javaslatokról, az éghajlatpolitika országos szintű stratégiai és végrehajtási dokumentumainak a tervezetéről, és állásfoglalás nélkül az előterjesztés nem fogadható el. Az előterjesztésben a Kormány részletes tájékoztatást ad arról, hogy hogyan vette figyelembe a Tanács állásfoglalását.

Emellett létrejönne a Klímapolitikai Tudományos Tanácsadó Testület is, amely szintén független, és természet- és társadalomtudósokból álló testület. Feladata, hogy biztosítsa az állami döntések tudományos megalapozottságát, a legjobb elérhető tudományos eredmények figyelembe vételét. A Tanácsadó Testület tesz javaslatot a nemzeti karbonköltségvetésre, és állást foglal  az éghajlatpolitika országos szintű stratégiai és végrehajtási dokumentumainak tudományos megalapozottságáról.

Szintén új szerv a Klímafinanszírozási Tanács, amely figyelemmel kíséri és rendszeresen értékeli az éghajlatpolitikai célok megvalósítását támogató pénzügyi és tőkepiaci folyamatokat, és az állam valamint a pénzpiaci szereplők együttműködését segíti elő.

b) Önkormányzati feladatok

Az önkormányzatok kötelesek a törvény hatályba lépését követő két éven belül felülvizsgálni a településrendezési, fejlesztési- és szervezési, valamint építési jogszabályait, terveit, eszközeit, valamint jelentős egyedi helyi önkormányzati döntéseit, hogy biztosítsa azok összhangját az új klímatörvénnyel és az éghajlatpolitikai célkitűzésekkel. A 30 000 lakosnál nagyobb településeknek kötelező lenne települési éghajlatvédelmi stratégiát elfogadni, amelynek elkészítéséhez a Kormány anyagi támogatást nyújt.

c) Hatásvizsgálat és kockázatelemzés

Az előzetes éghajlati kockázatelemzés új eljárásként jelenik meg, amely a jogszabály‑ és döntéselőkészítésben tenné láthatóvá, hogy a tervezett intézkedés hogyan érinti az üvegházhatású gázok kibocsátását, az elnyelők kapacitását, a rezilienciát és az adaptációs célokat. A kockázatelemzésnek része lenne a generációs hatásvizsgálat, amelynek lényege, hogy a fontosabb jogszabályok és programok esetén fel kell mérni, hogy azok milyen hatással lesznek a jövő nemzedékek erőforrás‑hozzáférésére, döntési mozgásterére és anyagi terheire.

A környezeti hatásvizsgálat szabályai új szabályokkal egészülnek ki. Egyrészt az engedély megtagadható attól a tevékenységtől, amely jelentős negatív éghajlati hatással jár. A beruházónak számszerűsítenie kell az ún értékláncvégi (Scope 3) kibocsátásokat is fel, amelyek adott esetben a termék fogyasztóinál jelentkeznek, egybevágva az Emberi Jogok Európai Bíróságának esetjogában támasztott követelményekkel.

d) Tiszta átállási terv

Az EU CSDDD irányelvének mintájára a meghatározott méretű gazdálkodó szervezeteknek tiszta átállási tervet kell készíteni, amelyben többek között részletezik dekarbonizációs vállalásaikat. A tiszta átállási terve hiánya illetve nem megfelelő végrehajtása esetén a hatóság bírságot szabhat ki.

Jogi kikényszerítési eljárások

Az előző klímatörvény egyik legnagyobb hiányossága éppen az volt, hogy nem tartalmazott világos feladatköröket, felelősöket, határidőket, sem jogi kikényszerítési, ellenőrzési mechanizmusokat. A tervezet ezért különösen nagy figyelmet fordít ezekre.

a) Állampolgárok részvételi, információs, kezdményezési jogai

Külön hangsúlyt kapnak az állampolgári részvételi és információs jogokat, amelyeket az Aarhusi Egyezmény már most is biztosít, azonban a törvénytervezet egyértelműsíti, hogy pontosan milyen jogok illetik meg az állampolgárokat vannak az éghajlatváltozás kapcsán. Általános részvételi jogot ad mindenki számára a klímapolitika alakításában, és kimondja, hogy senkit nem érhet hátrány a klímavédelmi részvétel miatt. Kezdeményezési jogokat ad mindenki számára, köztük a gyermekek számára is. Ennek keretében az állampolgárok és szervezeteik jogosultak az éghajlat veszélyeztetésének jelzésére, és az illetékes hatóságok kötelesek meghatározott határidőn belül érdemi választ adni, illetve intézkedni.

Az információs jogok körében a tervezet kimondja a klímavédelmi intézkedések alapjául szolgáló adatok nyilvánosságát. Azokat az állami szerveknek a lehető legszélesebb körben hozzáférhetővé kell tenniük. Létrejönne egy Klímaportál, amely egy központi, online felület, amelyen elérhetők a klímacélok, a karbonköltségvetési adatok, a reziliencia és kockázatértékelések, valamint a főbb stratégiai dokumentumok.

b) A Kormány beszámolási kötelezettségei

A Kormánynak a karbonköltségvetés végrehajtásával, illetve az alkalmazkodás és reziliencia tekintetében is rendszeres beszámolási kötelezettsége lenne előrehaladási jelentések formájában az Országgyűlés bizottságai előtt. Ez megnyitná az érdemi társadalmi-szakmai nyilvánosság lehetőségét. Ebben kulcsszerepe lenne a Jövő Nemzedékek Szószólójának, akinek véleményezési és ajánlástételi joga lenne e beszámolókkal kapcsolatban.

c) A Jövő Nemzedékek Szószólójának új jogkörei

A Jövő Nemzedékek Szószólója több ponton új és önálló jogköröket kapna, amelyhez az alapvető jogok biztosáról szóló, kétharmados törvény módosítására is szükség lesz. A Szószóló véleményezheti a karbonköltségvetés végrehajtásáról szóló jelentést valamint az ágazati reziliencia-jelentéseket, és ajánlásokat tehet ezek módosítására is.

A Szószóló az éghajlatpolitika végrehajtására irányuló közigazgatási döntés ellen indított perben beavatkozóként részt vehet a jövő nemzedékek érdekeinek érvényesítése érdekében.

Közvetlenül az Alkotmánybírósághoz fordulhat az éghajlatvédelemmel kapcsolatos jogszabályok Alaptörvénnyel való összhangjának felülvizsgálata érdekében.

d) Perindítási lehetőség

Az egyik legfontosabb jogi eljárás a karbonköltségvetés elfogadása és végrehajtása lesz. A Kormánynak tételes éves beszámolási kötelezettsége lesz a Karbonköltségvetés végrehajtásáról. A tervezet megnyitja annak a lehetőségét is, hogy a nemzeti karbonköltségvetés elfogadása bíróság előtt kikényszeríthető legyen mulasztási per útján közigazgatási bíróságok előtt.

A nagykibocsátók is felelőssé tehetők, ha veszélyeztetik a karbonköltségvetés végrehajtását egy új, éghajlatveszélyeztetés tényállása esetén. Ha a nagykibocsátók elmulasztják metgenni valamennyi szükséges, észszerű és megvalósítható erőfeszítést a kibocsátások csökkentése érdekében, és ezzel veszélybe kerül a hazai vagy uniós kibocsátáscsökkentési vállalások teljesítése, úgy az ügyész vagy környezetvédelmi egyesület pert indíthat a tevékenység korlátozása, tevékenységtől eltiltás érdekében.

Az éghajlatban okozott kár környezeti kárnak minősül, amelyre a Polgári Törvénykönyv veszélyes üzemi felelősségi szabályai alkalmazandók. Ez egyfelől megerősíti a „szennyező fizet” elvét klímakontextusban, másfelől utat nyit a klímakárok polgári jogi érvényesíthetősége felé.

A civil szervezetek számára a tervezet perköltségmentességet biztosít az éghajlatvédelemmel összefüggő ügyekben, és elismeri privilegizált ügyféli jogaikat illetve perindítási jogaikat.

8. Hogyan tovább?

Fontos hangsúlyozni, hogy a most közzétett klímatörvény‑tervezet teljes egészében civil kezdeményezés eredménye: a szöveget a hazai környezetvédő és szakmai szervezetek kormányzati felhatalmazás nélkül dolgozták ki. Az élhető éghajlat védelméről szóló tervezet a legégetőbb kérdésekre fókuszált csak, és igyekezik ambiciózus ugyanakkor jogilag megvalósítható intézkedésekre javaslatot tenni, amely tükrözi a hazai civil közösség szakmai tapasztalatait és preferenciáit a legégetőbb hiányosságokról, és a legfontosabb kívánt előrelépésekről. Az új klímatörvény pontos tartalma most már a jogalkotó kezében van.

A Mit mond az új klímatörvény tervezete? bejegyzés először Magyarország zöld hangja-én jelent meg.

A legtöbben palagázként ismerik az úgynevezett nem hagyományos szénhidrogéneket, és mostanában vita dúl arról, hagyjuk-e őket érintetlenül a föld alatt, vagy örüljünk, hogy van saját gázunk, és hozzuk föl, kerül, amibe kerül. Mielőtt rátérnénk a pro (ipari) és kontra (környezetvédelmi) érvekre, megkérdeztük a tudomány emberét, Dr. M. Tóth Tivadart, az MTA doktorát, a Szegedi Tudományegyetem Ásványtani, Geokémiai és Kőzettani Tanszékének tanszékvezető egyetemi tanárát.

Mitől alakulnak ki szénhidrogén felhalmozódások, és mitől függ, hogy melyikből lesz hagyományos és melyikből nem hagyományos?

A szénhidrogén rendszer kialakulásához kell megfelelő anyakőzet, amelyben a szerves anyag optimális hőmérsékleten és nyomáson több millió év alatt lebomlik, átalakul. A hagyományos szénhidrogéneket az anyakőzettől távol találjuk meg, hiszen a szerves anyag minőségétől függően kőolajjá vagy földgázzá alakult fluidum a keletkezés helyéről elvándorol, migrál. Ott egy tároló kőzetben bezáródik, onnan termeljük ki. A szénhidrogén a keletkezés helyétől néhány tized, sőt, század milliméter átmérőjű pórusokon át vándorol el arra, amerre átjárható a pórustorok annyira, hogy a szénhidrogéneket alkotó molekulák átférjenek.

Miért vándorol el a szénhidrogén?

A nyomáskülönbség miatt a nagyobb nyomású helyről a kisebb nyomású felé igyekszik. Vannak viszont olyan anyakőzetek, amelyekben bár ott van a megfelelő mennyiségű és minőségű primer szerves anyag, és a megfelelő földtani közegben, hőmérsékleten és nyomáson megtörténik a szerves anyag érése, keletkezik szénhidrogén, de olyan picik a lyukak, illetve a lyukak közötti átjárható csatornák, hogy ott még egy szénhidrogén molekula se fér át. Ezért nincs migráció, és a nem hagyományos szénhidrogének ezekben a rendkívül rossz áteresztő képességű kőzetekben csapdázódnak.

Ezek szerint Magyarország területén nem hagyományos szénhidrogének után kutatni a legrosszabb áteresztő képességű kőzetek környékén érdemes?

Igen, ha van ott elég jó minőségű szerves anyag, és megfelelőek voltak az érés közbeni nyomási, hőmérsékleti viszonyok. Túl alacsony hőmérsékleten nem indul el az érés, ám ha túl magas a hőmérséklet, akkor degradálódnak a bonyolult szerves molekulák, és túlérik a szénhidrogén. Kőolaj és földgáz csak egy viszonylag szűk hőmérsékleti intervallumon belül tud kialakulni. Hogy az adott kőzetben jelen lehetnek-e, azt első lépésben különböző geofizikai módszerekkel lehet kutatni. A legfontosabb a szeizmikus mérés, melynek során mesterségesen keltett földrengések segítségével megvizsgálják, hogy a különböző sűrűségű kőzethatárok felületéről hogyan verődnek vissza a mechanikai hullámok. Az így kapott felszín alatti kép alapján megbecsüljük, hol érdemes belefúrni a kőzettestbe.

A kőolajkutatásnak megvan a földtani kockázata, de azt jó eséllyel meg lehet mondani, hogy van-e lent valamilyen folyadék vagy gáz. A hagyományos szénhidrogének a kisebb nyomású helyre igyekeznek, és a pici csatornácskákon átjutva sűrűség szerint differenciálódnak, legfelül lesz a gáz, alatta az olaj, az alatt a víz. Közöttük pedig van egy nagyon jól definiálható víz-olaj határ, mint a zsír a húslevesen, majd egy jól definiálható olaj-gáz határ, és ez alapján viszonylag nagy biztonsággal lehet a készletet is megbecsülni. A nem hagyományos szénhidrogének esetében nincs migráció, ezért a gáz az anyakőzetben csapdázódott. Ezeknek a telepeknek a határa diffúz, nem éles, így nyilván a mennyiségi becslés is problematikus. Ezzel együtt is azt lehet mondani, hogy a hazai nem hagyományos szénhidrogén vagyon ezer milliárd köbméter nagyságrendű, vagyis borzasztóan nagy érték.

Kérdés, hogy mennyire gazdaságosan termelhető ki onnan. Milyen mélységekből kell felhozni?

Igen, nem hagyományos szénhidrogéneket elsősorban az Alföld legmélyebb zónáiban érdemes keresni, klasszikusan ilyen terület a Makói-árok, a Békési-medence, a Derecskei-árok. Az Alföld területe a Pannon-medencerendszer legmélyebbre süllyedt része. Néhány millió év alatt alakult ki ez a helyenként 5-7 km mély medencerendszer, amelyet föltöltött a Pannon-tó, és ennek az üledékeiből keletkeztek a szénhidrogének, meglehetősen nagy mélységben. A Makó 7-es fúrás például több mint hét kilométer mély. A Békési-medencében és a Derecskei-árokban folytatott fúrások négy kilométernél mélyebbek. Mivel a hőmérséklet lefelé haladva kilométerenként földi átlagban 30 fokkal nő, 4 kilométeres mélységben átlagosan 120 fok lenne, azonban geológiai okokból minden medencében ennél jóval nagyobb a növekedés mértéke. A Makói-árokban 230 fok van az árok fenekén, és a 200 fokot meghaladja a hőmérséklet a Békési-medencében és Derecskén is. Az ilyen pokoli hőmérsékleteket a műszaki szerelvények már nehezen bírják. A hőmérséklet tehát nagyon belejátszik abba, hogy ott mit lehet találni és fölhozni.

Így gondolom, ezek határozzák meg a kitermelhetőség költségeit?

Így van. Ezért különböztetünk meg földtani vagyont, ipari készleteket és gazdaságosan kitermelhető készleteket. Az ipari az, amihez már van technikánk. Gazdaságos az, amit a mai világpiaci ár mellett az adott technikával érdemes kiszedni. Lehet ma gazdaságos az, ami esetleg holnap már nem az. Ezt a három szempontot egyszerre kell tekintetbe vennünk, mert ha az egyiket túlhangsúlyozzuk, akkor elbuktunk.

Azt, hogy “van technikánk”, úgy kell érteni, hogy Magyarországnak? A hazai kutatások főszereplői olyan konzorciumok, amelyekben vannak amerikai, kanadai vállalatok is. Amiatt, hogy nekik van képességük, pénzük, felszerelésük kitermelni?

Igen, hát ez bányajogi, vagy ha úgy tetszik, politikai kérdés, hogy a koncessziókat hogyan írják ki. Meghatározza a pályázók körét, hogy mennyi időre adják koncesszióba a területet, és hogy az adott feltételeknek ki képes megfelelni. A technológia sokkal bonyolultabb, mint a hagyományos szénhidrogének esetében. Egy hagyományos szénhidrogén telep esetén az történik, hogy belefúrok egy kutat a homokkőbe, amelyben egyébként századmilliméteres, tehát szabad szemmel nem látható pórusok vannak, de mégis ott a szénhidrogén. Ha elkezdem szivattyúzni, kialakul egy kisnyomású zóna a kútkörnyezetben, és ide kezd áramolni a folyadék és a gáz, ki tudom termelni. Ám ahol annyira kicsi a kőzet áteresztő képessége, hogy akár nagyon nagy nyomáskülönbség esetén sem tud odaszivárogni a gáz, mert nem fér át a lyukon, ott egyetlen megoldásom van: a tároló kőzetet áteresztővé kell tenni.

A repesztés a kritikák legfőbb célpontja. Hogyan zajlik?

Egy 20-30 méteres szakaszt kizárnak, ami azt jelenti, hogy leküldenek egy ballont négy kilométerre, egy másik ballont harminc méterrel följebb, és a kettő közé vizet eresztenek egyre nagyobb nyomással, egészen addig, amíg az megrepeszti a kőzetet. Úgy igyekeznek tervezni, hogy ne egy nagy törés legyen, hanem lehetőleg összefüggő, bonyolult mikrotörések hálózata járja át a kőzetet, amin keresztül már a folyadék vagy a gáz be tud áramolni a csőbe.

A vegyi anyag mihez kell?

A víznek kicsi a sűrűsége, és nem akar lemenni négy kilométer mélyre, ahol pokoli nagy a nyomás. Kell beletenni olyan anyagot, amelytől a folyadék nehezebb lesz. Emellett kellenek bele kis kerámia labdacsok, amik beáramlanak a keletkező kis repedésekbe, és azokat kitámasztják, hogy ne tudjanak bezáródni. Ezek mellett sokféle anyagot tesznek a fúróiszapba különböző célokkal, de a két legfontosabb szempont a sűrűségnövelés, és a törések kitámasztása.

Ez az anyag egy az egyben visszanyerhető?

Miután az iszap megrepesztette a kőzetet, már nincsen rá szükség, megtisztítják és újra fel lehet használni. Az apró kis kerámia golyócskák – vagyis a proppant – maradnak lent és támasztják ki a mikrotöréseket, ezáltal átjárhatóbbá téve a kőzetet. Ha sikerült egy összefüggő mikrotörés-hálózatot kialakítani, akkor ezen keresztül a gáz be tud áramolni a lyukba.

Ami lent marad, az szennyezi a környezetet?

Hézagkitöltésre leggyakrabban a korundot használják, ami tiszta alumínium-oxid, és nem csinál semmi rosszat odalent.

Akár színmagyar színekben is tündökölhetne egy ilyen kutatás és feltárás, vagy nincs megfelelő minőségű, mennyiségű magyar kapacitás?

Én geológusként a földtani kockázatokat tudom megítélni. Amit kérdez, annak a gazdasági kockázatokhoz van köze. Nyilván nem véletlen, hogy a legtöbb helyen a szénhidrogének kitermelését több cég együtt viszi, így lehet a gazdasági kockázatot csökkenteni – ami persze az egy cégre eső hasznot is csökkenti.

Kicsit olyannak tűnik nekem ez a palagáz-ügy, mint amikor a halászó-vadászó-gyűjtögető törzsekre ráköszönt a hét szűk esztendő, és ráfanyalodnak a jobb időkben ehetetlennek tartott bogyókra is. Megáll a hasonlat?

Inkább azt mondanám, hogy amíg kevesen voltak, elég volt hetente egyszer levadászni egy őzet. Aztán amikor már százszor annyian lettek, mást kellett kitalálni. Ugyanígy mi is most, miután a nem hagyományos szénhidrogén-telepek könnyen elérhető részét már nagyrészt letermeltük, a kevésbé gazdaságos projektek felé fordulunk. Mivel sokat fejlődött a technika, a korábban 65-70 %-osan kitermelt hagyományos földgázmezőkre is visszatérünk a maradék 30%-ért.

Tehát az, hogy a magyarországi ígéretesnek tűnő telepek kitermeléséből végül milyen gazdaságossági mutató jön ki, majd a végén fog kiderülni?

Ez egy nehezen tervezhető vállalkozás, aminek három lába van: milyen a földtani vagyon, hogyan állunk műszakilag, és milyen a világpiaci helyzet. Tehát lehet, hogy miután megköttetett az Irán-USA egyezség, tegnap más volt a válasz, mint holnap. Ha változik a piac, más a megtérülési ráta.

A világpiaci helyzet mostanában percenként változik, miközben ezek rettentő sokára megtérülő beruházások. Évek múlva lesz eredmény – ha lesz -, de a sok pénzt most kell beletenni. A döntésben ugyanakkor fontos szerepet kellene hogy kapjanak a környezeti szempontok. Nemrég számos civil szervezet kezdeményezte, hogy a technológia környezeti kockázatai miatt a kormány állítsa le újabb műveleti területek bevonását. Mit gondol erről?

Környezeti kockázat mindig van, amikor a természet és az emberi társadalom kölcsönhatásba kerül. Az emberiség mindenkor élt a Föld adta lehetőségekkel, és az mindig szükségképpen járt együtt különböző mértékű kockázattal. A kockázat ugyanis – definíciója szerint – valamilyen pozitív valószínűségű, a jövőben bekövetkező negatív hatású esemény. A környezet használatának mindig volt és lesz ilyen értelemben kockázata. Most az esetleges technikai hibákról ne beszéljünk, inkább arról az aggodalomról, hogy a repesztéshez használt fúróiszap esetleg nem a kőzetbe jut, hanem a néhány száz méter mélységben levő ivóvízbázisokat szennyezi el. Elvileg a kőzet mechanikai paraméterei ismeretében meg lehet becsülni, hogy ha nagy nyomású folyadékkal megnyomják, akkor hogyan fog repedni, de elvileg nem kizárható, hogy a kőzet a kútszerkezet mentén függőlegesen repedjen meg. De annak, hogy a repesztéshez használt víz 4 kilométerről feljusson az ivóvizet tartalmazó mélységbe, és azt elszennyezze, nagyon kicsi valószínűségét látom.

Ezt a gáz átszivárgásával kapcsolatosan is fel szokták vetni.

Igen, de átszivárgás természetes módon is előfordul. Szeged környékén például az algyői szénhidrogénmezőben sok természetes gáztelep tartalma átfejtődött ivóvizes rezervoárokba. Mert ha van olyan nyomáskülönbség és megvan a migrációt lehetővé tevő út, akkor a gáz odébb fog állni. Hasonló a válaszom a harmadik aggodalomra, ami a mikrorengésekhez kapcsolódik. Minden esetben, amikor a föld kérge eltörik, mechanikai hullámok indulnak el, és ezek energiát szabadítanak föl. A földrengéseket a felszabaduló energia nagysága alapján szokták osztályozni. A nyékpuszta környéki fúrásokat okolták amiatt, hogy tavaly Szarvas közelében földrengéseket észleltek. Mély meggyőződésem, hogy a kettőnek nincs köze egymáshoz. Pontosan tudjuk, hogy mely törésvonalak mentén pattannak ki természetes földrengések, pusztán azon okból, hogy a Föld kérge folyamatos mozgásban van, és a mozgás miatt felhalmozódó feszültség törésekben oldódik fel. Azok a földrengések, amiket a repesztések okoznak, az elképzelhető legkisebb természetes rengések energiatartományában maradnak. A felszínen semmilyen következménnyel nem jár az, hogy 3-4 kilométer mélyen hidraulikus repesztést végeztek.

Ha jól értem, azt mondja, hogy kockázata ugyan mindennek van, de ha nem követnek el technológiai bakit, akkor nagy kárt nem lehet okozni ezekkel a technikákkal?

A kockázat a definíciójából adódóan nem nulla, de olyan kicsinyek az említett valószínűségek, hogy nyugodtan lehet őket vállalni.

A metánfelszabadulásról nem beszéltünk még…

Amit kitermelünk, az maga a metán – a legegyszerűbb szénhidrogén. Az életet létrehozó bonyolult szerves molekulák bio-, majd geodegradációs folyamatok révén egyre kisebb molekulákra esnek szét. A geológiai környezetben folyton mélyebbre kerülnek, és amikor a molekulák még viszonylag nagyobbak, akkor kőolaj formájában tárolódnak, amikor már egészen picik a molekulák, akkor gáz halmazállapotúak: metán, etán, propán, bután, stb. A metán a lehető legegyszerűbb szénhidrogén: egy szén- és négy hidrogénatomból áll (CH4), és mint a legkisebb, a legszűkebb réseken is átfér. Ahol már nem, az a kőzet az összes többi molekulára is zárt. Ami pedig először tud kiszabadulni, az nyilván a metán lesz. Tehát a nem hagyományos gázokban, abban a mélységben, azon a hőmérsékleten, ahol már nagyon előrehaladott az érés, ott domináns módon a metán van jelen. Persze az nyilván nem cél, hogy a metán direktben kijusson az atmoszférába. Az pedig már egy másik történet, hogy hogyan jut el a kúttól a fogyasztóig, ha egyszer az az igény, hogy a téli fűtéshez legyen olcsó gáz, miközben az üvegházhatású gázok kibocsátását szeretnénk minél lejjebb csavarni. Ezeket az igényeket nehéz egyszerre megoldani.

Ide kapcsolódik a metán elfáklyázásának kérdése is. Miért kell elégetni a nagy nehezen kitermelt metánt?

Általában ott kerül fáklyára a metán, ahol a kőolaj kísérő gázaként van jelen és a mennyisége nem elegendő a gazdaságos csővezetékes szállításhoz. Ilyenkor célszerűbb elégetni, mint kiengedni a légkörbe, hiszen az így keletkező szén-dioxid közel két nagyságrenddel kevésbé hatásos üvegház gáz, mint a metán. Bár van próbálkozás a gazdaságosan nem szállítható metán helyben történő felhasználására pl. gázmotorokban, egyelőre nem ez az általános gyakorlat.

Arra is van válasza, hogy miként lehet közös nevezőre hozni a természetvédelmi illetve Natura 2000 területek védelmét a nem hagyományos szénhidrogének kinyerésével okozott kárral?

Azt gondolom, hogy a felszíni természetvédelmi területeket, nemzeti parkokat, Natura 2000 területeket minden olyan felszíni tevékenységből ki kell zárni, ami aránytalanul nagy kockázatot jelenthet a védendő ökoszisztéma számára. Akkor szabad vállalni a kockázatot, ha lehet úgy indítani a fúrást a felszínről, hogy a cél objektumot elérjük, de ne érintsük a felette levő területet. Évtizedekkel ezelőtt kidolgozták a ferde fúrások technológiáját, így ma már nem muszáj függőlegesen, pontosan a célobjektum fölött indítani a fúrást.

Politikai döntés kérdése, hogy inkább szénhidrogének kinyerésére költjük a pénzt, vagy inkább megújulókra – Ön mire költené?

Ez így nagyon rossz kérdés. Mert nem vagy, hanem is. Egyrészt azért, mert a pillanatnyi technológiai fejlettségünk mellett a megújulók nem tudják kiváltani a hagyományos energiaforrásokat. Másrészt külön kell választani az energiapiacon a hőt és az áramot, mert az áram szállítható, a hő viszont nem. Tehát ha egy adott helyen van geotermikus fűtési lehetőség, akkor ott a hőenergia-igény megoldható geotermikus energiával. Szegeden az elmúlt években 27 geotermikus kút mélyült, 9 termelő, 18 visszasajtoló. Reykjavík után Szeged a másik olyan európai város, amelynek a középületeit és lakótelepeit közel száz százalékban geotermikus energiával fűtjük. De mit csináljunk a geotermikus energiával az Alföld kellős közepén, ahol alig van település? Azt is jól tudjuk, hogy a meleg víz energiasűrűsége nem összevethető az uránércével. Tehát nincs annyi meleg víz a világon, amennyivel az atomerőművet ki lehet váltani. Érdemes tehát vitatkozni azon, hogy a hő- és áramtermelési energiamixen belül mennyi jusson az atomenergiának, mennyi a gázerőműnek, mennyi a kőolajnak, mennyi a megújulóknak. Az energiamix egyes szereplőinek a részarányát a hozzáférhetőség, a műszaki és a gazdasági viszonyok szempontjait mérlegelve kell finomhangolni.

A gyakorlatban inkább lobbialapon szoktak eldőlni ezek a kérdések.

A geológia tudománya abban tud szerepet vállalni, hogy feltárja, hogy áll az ország földtani vagyona. Aztán a műszaki tudományok és a közgazdászok véleményt mondanak arról, hogy a pillanatnyi műszaki felkészültség alapján ennek hány százalékát tudjuk kitermelni, és milyen áron. Az már politikai döntés lesz, hogy a büdzséből mire mennyit fordít a kormány: nem hagyományos szénhidrogének kitermelésére ad pénzt, vagy inkább a szakdolgozók bérének emelésére. Nem gondolom, hogy a homo sapiens egy gonosz faj, amely nincs tekintettel a természeti értékekre. A rézkorban azért szedték össze a követ, hogy abból a rezet kiolvasszák és kalapáljanak maguknak eszközöket. Ennek érdekében nyomot hagytak bizony a környezeten.

Nem hiszem, hogy a környezetvédők elvakultan néznének az emberiség természetalakító ténykedésére. Az viszont mérlegelés tárgya kell legyen, hogy jelen viszonyok között mi a nagyobb kockázat: az, hogy egyes folyamatosan növekvő energiaigényű emberi szükségletek kielégítetlenül maradnak, vagy hogy a bolygó amúgy is erősen leromlott ökológiai állapota illetve az élelemtermelés veszélybe kerül.

Én csak azt mondom, hogy rendszerben kell gondolkozni. Azt például mindenképpen érdemes átgondolni, hogy mondjuk a biogáz mennyire számít zöldenergiának, ha ezért a Bakony több mint száz éves bükköseit kell beáldozni.

A környezetvédők is rendszerben gondolkodnak, csak mások a szempontjaik.

Ha az energia témánál maradunk, én döntéshozói szerepben nem azon bíbelődnék, hogy hagyományos vagy nem hagyományos forrásból szerezzünk hőenergiát, hanem először energiahatékonységi támogatásokra fordítanék nagy összegeket. Minden házat leszigetelnék, hogy kevesebb energiára legyen szükség. Tanítok a környezetmérnök hallgatóknak környezeti földtant, és minden évfolyamon fölteszem a kérdést, hogy a bányászat jó-e vagy sem. Általában 80-90 százalékban az a válasz jön, hogy a bányászat rossz dolog. Miközben a mindenki zsebében ott lapuló mobiltelefonban mintegy 45 féle kémiai elem, s ezek hátterében 45 féle kibányászott ásványi nyersanyag van. A társadalmaknak eltérő a kockázatviselő hajlandóságuk, ezért érdemes beszélni ilyen kérdésekről, hogy mit áldoznánk be a kényelmünkért.

A világ annyira összetett, a fogyasztói társadalom keltette vágyak és a kielégítésükért fizetett árak összefüggései annyira bonyolultak, hogy az emberek nem látják tisztán a dilemmákat. Holott az erőforrások végessége miatt a kérdések egyre inkább leegyszerűsödnek: eszel vagy telefont használsz?

Én azt látom fő problémának, és ebben nagyjából egyetértek a zöldekkel, hogy a legtöbb döntéshozó egy paraméter szerint optimalizál: az olcsóbbat választja. Miközben jó algoritmusokkal akár tucatnyi paraméter közös optimumát tudjuk megtalálni.

Az a gond, hogy a környezeti kockázatok nincsenek beárazva.

Ma már azokat is kezelik az algoritmusok. Az extrém zöld törekvések ugyanúgy egy paraméterre optimalizálnak, és nem veszik figyelembe a rendszer többi szereplőjét, mint az, aki csak azt nézi, mi a legolcsóbb. A káros folyamatok előrejelzésekor valószínűséget vizsgálunk: van-e valamennyi esélye annak, hogy be fog következni. Mint amikor én biciklivel megyek haza, és igyekszem óvatosan menni, de azzal a tudattal ülök a nyeregbe, hogy tudom, nem kizárható, hogy elüt egy autó. Bármely olyan tevékenységnek, amelyik a földi környezettel interakcióba hozza az emberi társadalmat, ugyanezzel a tudattal kell nekiállnunk. A rossz kimenet bekövetkezését minimalizálni kell, de a kockázat sosem lesz nulla.

A Palagáz-dilemmák:  kincs, ami van is, meg nincs is bejegyzés először Magyarország zöld hangja-én jelent meg.