Hírolvasó

A zöld átállás nemcsak jobb életminőséget hozhat, de drágább lakhatást is: az energetikai felújítások, parkosítások és a lakóterület sűrítése sokszor épp az alacsonyabb jövedelműeket szorítják ki. Gerőházi Éva, Teller Nóra és Tosics Iván, a Városkutatás Kft. munkatársai európai példákon mutatják meg, hogyan indítja el a zöldítés a lakások felértékelődését és a lakosság kicserélődését – valamint azt is, miként lehet ezt erős állami beavatkozással megfékezni. A magyar tapasztalatok szerint a hatások egyelőre visszafogottabbak, de egy jelentősebb zöld fordulat nálunk is komoly társadalmi feszültségekhez vezethet.

Szerzők: Gerőházi Éva, Teller Nóra és Tosics Iván, a Városkutatás Kft. munkatársai

A cikk forrása a Másfélfok. A Zöld Hang a cikket a Másfélfok szerkesztősége engedélyével vette át.

Hajlamosak vagyunk azt feltételezni, hogy minél zöldebb egy beruházás, annál jobb. Pedig a környezeti szempontból jó megoldásoknak lehetnek más, különösen szociális, szempontokból negatív hatásaik. Ez a „zöld paradoxon”: az éghajlatváltozás mérséklésére irányuló, jó szándékú zöld intézkedések gyakran felgyorsítják az alacsonyabb jövedelmű lakosság elvándorlását, megdrágítják a lakhatást és erősítik a társadalmi-térbeli polarizációt. Mindezek oda vezethetnek, hogy egy térség zöld fejlesztésének előnyeiből az alacsonyabb jövedelmű lakosok nem részesednek.

Annak érdekében, hogy az egyébként jó szándékú zöldítés ne növelje a társadalmi egyenlőtlenségeket, az Európai Unió 2024 márciusában elindította a ReHousIn projektet a Horizon Europe kutatási programjának keretei között. A 2027 februárjáig tartó projekt célja annak vizsgálata, hogy a zöld politikai programok hogyan kapcsolódnak össze a lakásrendszerekkel és a társadalmi-térbeli egyenlőtlenségekkel Európa-szerte, feltárva a zöld átállásra irányuló politikáknak a lakhatási egyenlőtlenségekre gyakorolt hatásait.

A projekt a zöld politikák három formáját vizsgálja: a lakásállomány energetikai korszerűsítését, a városok szétterülését lassító besűrítést és a természetalapú megoldások megvalósítását. Az empirikus kutatásra kilenc európai országban kerül sor: Ausztriában, Franciaországban, Magyarországon, Olaszországban, Norvégiában, Lengyelországban, Spanyolországban, Svájcban és az Egyesült Királyságban. Minden országban három különböző méretű várost vizsgál a kutatócsoport, hogy feltárja a folyamatok különböző dinamikáját a nagyvárosi, közepes méretű városi, valamint a kisvárosi/vidéki városi környezetben.

Piaci alapon, szabályozás nélkül a zöldítés felértékelődést és társadalmi kiszorítást eredményez

Tisztán piaci körülmények között a zöld beavatkozások legtöbbször negatív szociális következményekkel járnak.

• Lakóépületek energiahatékony felújítása során a szigorú energiahatékonysági követelmények olyan pénzügyi feltételeket, magas belépési költségeket és adósságterheket támasztanak, amelyeket az alacsony jövedelmű lakók a többlakásos épületekben gyakran nem tudnak teljesíteni.
• A kompakt városi növekedést elősegítő intézkedések gyakran bontás és új építés összekapcsolódó formáját öltik, amely során az alacsony jövedelmű lakosok kiszorulhatnak az új lakások magas ára miatt a fejlesztési területekről. A sűrítés másik formája, a barnamezők lakóterületté történő átalakítása során szintén általában csak magasabb jövedelműek által megfizethető új lakások jönnek létre.
• A legjobb minőségű zöldterületek kialakításakor általában előnyben részesülnek a városok tehetősebb részei, míg a hátrányosabb helyzetű területeken gyakran elsőbbséget élveznek a kisebb zöldesítések a mélyrehatóbb, rendszerszintű ökológiai helyreállítással szemben. Mindemellett a jelentősebb zöldfelületi beavatkozásoknak rendszerint árnövelő hatásuk van a lakókörnyezetre, ami idővel a terület társadalmi átalakulásához vezet.

A zöld politikák egyenlőtlenséget fokozó, kiszorító, dzsentrifikáló hatásait jól megtervezett állami beavatkozásokkal lehet enyhíteni. A közszférának számos lehetősége van arra, hogy nemzeti, regionális vagy helyi szintű környezetvédelmi, szociális és lakásügyi szabályozások, valamint pénzügyi eszközök és speciális intézményi formák révén beavatkozzon az ilyen piaci folyamatokba, és így megvédje a kiszolgáltatott csoportokat a piaci nyomástól, megakadályozva kiszorításukat. A zöld politikák szociális hatásai végülis a piaci erők és a közpolitikai beavatkozások „egyenlegeként” alakulnak. A következőkben három külföldi példát mutatunk be, melyeknél ez az „egyenleg” igencsak eltérő.

Zürich: sűrítés – a fejlesztések a kiszolgáltatottakat érintik a legsúlyosabban

Svájc legnagyobb városában, a 450 000 lakosú Zürichben a lakásbérlet dominál, a lakástulajdonosok aránya mindössze 8%. Az összes lakás 65%-a magántulajdonban lévő bérbeadott lakás, 27%-a pedig a nonprofit bérleti szektorhoz tartozik, amelynek tulajdonosa lehet az önkormányzat, lakásépítő szövetkezet vagy más nonprofit szervezet. Ebben a szektorban a bérleti díjak átlagosan körülbelül 40%-kal alacsonyabbak, mint a magánszektorban.

A város súlyos lakhatási válsággal küzd, az üres lakások aránya mindössze 0,1%, a bérleti díjak pedig drámaian emelkednek. A népesség 2040-re várhatóan további 74 000 fővel fog növekedni. Miután lakásépítésre alkalmas üres területek nincsenek, a város aktív besűrítési politikát folytat. A 2018-as területrendezési terv számos lakóövezetben megemelte a beépíthetőség fokát egy emelettel, és további magasépítési övezeteket jelölt ki. A sűrítés jogilag kötelező érvényű tervezési elv, és mivel alig maradtak zöld- és barnamezők, az új lakások többsége a régebbi, alacsonyabb sűrűségű és gyakran megfizethető lakásállomány lebontásával jön létre. 2025-ben 1379 lakást bontottak le, ezáltal több ezer, többnyire kiszolgáltatott helyzetű embert kényszerítve elköltözésre, miközben 2977 új lakás készült el.

Hamarosan bontásra kerülő megfizethető bérlakások Zürichben. Kép forrása: Jennifer Duyne Barenstein

Az elköltöztetésekkel járó esetekben a városrészek átalakítása spekulatív újjáépítési projekteket eredményez, ahol a növekvő telekárak, az intézményi befektetések és a széttagolt magánügyletek aláássák a régóta fennálló társadalmi hálózatokat. A felújítások növelik a meglévő bérleti szerződések felmondásának gyakoriságát és a kilakoltatás kockázatát, és az idősek, a gyermekes családok, valamint az alacsony vagy közepes jövedelmű bérlők kényszerülnek a leggyakrabban elköltözni.

A város ugyan elkötelezte magát amellett, hogy 2050-re a nonprofit lakások arányát egyharmadra növeli az új beruházások körében, a súlyos lakáshiány és a profitérdekelt vállalati beruházások mellett azonban ez nem elegendő a negatív társadalmi hatások ellensúlyozására. Ezért egyre nagyobb a társadalmi igény a bérlők hatékonyabb védelmére, valamint olyan szabályozási eszközökre, amelyek kötelezik a magánfejlesztőket, hogy minden társadalmi réteg számára építsenek lakásokat.

Barcelona: zöld átépítés – a piac hatása könnyen kiüti a szociális szempontokat

Barcelona La Bordeta negyedében található az egykori Can Batlló ipari komplexum, amelyet a város zöld és közösségi központtá alakít át, nagy park és közösségi helyek létesítésével és szövetkezeti lakásépítést kezdeményezve. Mindez jelentősen javítja a környék szolgáltatásait, a környezeti minőséget és a megfizethető lakhatás biztosításának mechanizmusait. A Can Batlló park egy jól kihasznált új közterület. A La Borda projekt 28 lakásos, úttörő jellegű lakásszövetkezet, amelyet közösségi tulajdonban lévő területen építettek, átadva a területre vonatkozó használati jogot, ezzel példát teremtve a kollektív tulajdonon és a hosszú távú társadalmi fenntarthatóságon alapuló olyan mechanizmusra, amely egyben erős lakbérkontrollt is jelent.

Barcelona Can Battlo poszt-indusztriális terület a zöld átépítés előtt. Kép forrása: Isabelle Michele Sophie Anguelovski

2025-ben azonban az átlagos eladási árak a térségben megközelítőleg 3700 euró/m²-re emelkedtek, ami 8,2%-os éves növekedést jelent, míg La Bordeta esetében ennél is meredekebb, közel 12%-os növekedés volt tapasztalható, az árak meghaladták Barcelona amúgy is túlfűtött átlagos kínálati árszintjét. Ez természetesen nem a korábbiakban említett lakásszövetkezeti épületet érinti, hanem a szélesebb körű újjáépítési dinamikával van összefüggésben, ami a Can Batlló nagyszabású zöld beruházásainak a következménye. A park és a szövetkezeti épületek mellett olyan luxus ingatlanok épültek, mint a Be Corp Towers – részben azzal az indokkal, hogy ez a közterületek fejlesztésének keresztfinanszírozási mechanizmusaként szolgál. Eközben a köz- és szövetkezeti lakások számának emelkedése elmarad a magánberuházásoktól, és jóval kisebb a korábbi tervezési szabályozási keretekben meghatározott 50%-os megfizethető lakáscélkitűzésnél.

Ez a példa azt mutatja, hogy a piac gyorsan reagál a fenntarthatóság jelszavával végrehajtott „zöldítési” intézkedésekre, ezért a közszférának figyelnie kell a környezeti előnyök társadalmi-térbeli elosztására: a minimális szociális kiegyenlítő mechanizmusok nélküli „zöldítés” leginkább a luxuslakáspiac igényeit szolgálja.

Párizs: korszerűsítés – az állami támogatás lehetővé teszi a helyben maradást

Az Orgues de Flandre egy 1970-es években épült párizsi toronyházas negyed, ahol 2000 lakásban 4900 lakos él. Jelentős a szociális bérlakások aránya, de emellett a komplexumban szociális lakásszolgáltatók tulajdonában lévő „közbenső” lakások, valamint két társasházi toronyházban magántulajdonú lakások is találhatók. A 2010-es években az önkormányzat észlelte a területen a társadalmi leromlás jeleit, ezért jelentős energetikai felújítási munkálatok elvégzéséről döntött, miközben célul tűzte ki a bérleti jogviszonyok sokszínűségének megőrzését, elkerülve a lakók kilakoltatását.

Párizs, Orgues de Flandre lakónegyed. Kép forrása: Párizs önkormányzata

A projektet az ANRU nemzeti ügynökség által működtetett lakótelep-felújítási program keretében indították el. A kulcsszereplő az önkormányzat volt, amely kapcsolatba lépett a szociális lakásszolgáltatókkal, és létrehozott egy helyi irányító bizottságot. Mivel a projekt az energetikai korszerűsítés mellett az épület-felújítást is megcélozta, a városi önkormányzat mellett a nemzeti ügynökség is jelentős támogatásokat biztosított. Az állami támogatások az egyik toronyházra tervezett 10 millió eurós költségvetés több mint 50%-át fedezték, és ezzel az alacsony jövedelmű tulajdonosok költségeinek 80%-át finanszírozták, így lehetővé téve számukra, hogy otthonukban maradjanak. A nagy szociális lakásépítő szervezetek saját tőkéjüket, hosszú lejáratú hiteleket és a Párizs városától érkező támogatásokat (amelyek átlagosan a teljes költség 47%-át teszik ki) ötvözve újították fel az épületeiket. A költségek egy részét a bérleti díjak emelésével és az energiamegtakarítások által átcsoportosítható forrásokkal fedezték.

A nagyarányú közösségi támogatások eredményeként a felújítások nem vezettek jelentősen magasabb bérleti díjakhoz, és ezzel sikerült megőrizni az eredeti társadalmi összetételt, elkerülve az alacsonyabb jövedelmű lakosok tömeges kilakoltatását.

Józsefvárostól Ajkáig: a zöld fejlesztések Magyarországon is felértékelődést hoznak, de a hatások lassabban és gyengébben jelennek meg

Magyarországon a zöldpolitikák lakásegyenlőtlenségi hatásai a budapesti józsefvárosi Magdolna negyed, az újbudai Kelenföldi lakótelep, Veszprém Jutasi lakótelepe és Séd menti fejlesztései, valamint Ajka lakóépület-felújítási programja és zöldfelületi fejlesztései kapcsán kerültek feltárásra.

Kisebb beavatkozás – kisebb hatás

Az alapvető folyamatok (pl. a beruházások kapcsán történő felértékelődés, az új építésű negyedek homogén társadalmi összetétele) Magyarországon is megfigyelhetők, csakúgy, mint a nyugat-európai nagyvárosokban. Ugyanakkor a folyamatok mértéke és dinamikája eltérő. Ennek több oka is van. Egyrészt az említett három zöldpolitika (lakóépület-felújítás, városi szövet besűrítése, városi zöldfelületi fejlesztések) léptéke a nyugat-európai nagyvárosokhoz képest alacsonyabb fokú. Kisebb zöld beavatkozás pedig kisebb társadalmi hatást vált ki. Másrészt a magyarországi rezsicsökkentési rendszer nem ösztönzi az energiahatékony beruházásokat, hiszen a befektetés a mesterségesen alacsony szinten tartott energiaárak miatt csak nagyon sokára térül meg. Így a nagyvárosok piacán az energiahatékony felújítások szerepe az lakásárképzésben jóval kisebb, mint a térbeli elhelyezkedés.

A magántulajdon nagy aránya fékezi a folyamatokat

Mindemellett a magántulajdon által dominált lakásrendszerben a lakosságcsere lassabban érvényesül, mert a lakásváltás tranzakciós költsége nagyobb (vásárlás ügyleti költségei, hitelfelvételi folyamatok, illetékek), ezért egy területi felértékelődés sem vált át olyan hamar lakosságcserébe. Az átalakulási folyamatok hosszabb időt igényelnek, és sokszor demográfiai változásokhoz köthetők (pl. lakók idősödése, új generáció beköltözése). A magánbérleti szektor, ahol a változások sokkal gyorsabbak, a magyar rendszerben döntően társasházakban/szövetkezeti épületekben elszórt egyéni lakásokból áll, amelyekben a főbérlők viselkedése nagyon különböző mintákat követhet. A felújítási költségek áthárítása a bérlőre függ a főbérlő-bérlő kapcsolattól és attól is, hogy a piac hogyan árazza a lakást, azaz a bérbeadó vagy a bérlő van-e jobb tárgyalási pozícióban.

Támogatás nélkül lelassulnak, megállnak a felújítások

Ezen túl fontos megjegyezni, hogy a magyarországi tapasztalatok alapján a lakóépületek energiahatékony felújítását döntően a támogatások mozgatják. Magas támogatástartalom mellett megmozdul a piac (ilyen volt a 2000-es évek Panelprogramja), a támogatások megszűntetése esetén pedig szinte teljesen leállnak a beruházások. A támogatási periódusban a támogatás intenzitása olyan magas volt, hogy az önerő előteremtése rendszerint nem okozott megoldhatatlan nehézséget a társasházi, szövetkezeti lakók számára. Viszont támogatások hiányában egyszerűen nem történnek nagyvolumenű felújítások, amelyek tömegesen szorítanák ki a fizetni képtelen lakókat.

Kelenföldi lakótelep tipikus felújított épülete, tipikus közterülettel. Kép forrása: Gerőházi Éva

A kisebb városok Magyarországon, az Unió többi tagállamához hasonlóan, különböznek a nagyvárosoktól a társadalmi hatásokat illetően – kivéve, ha erős turisztikai vagy egyetemek által generált keresleti nyomás alatt vannak. A kevésbé sűrű városszerkezetek miatt több a zöldfelület, kevésbé van igény a sűrítésre, tehát ezeknek a zöldpolitikáknak a relevanciája is kisebb. Kisebb városokban inkább az energiahatékony felújítás hatása jelentős, de a magyar tapasztalatok azt mutatják, hogy a kulcskérdés ebben az esetben a felújításokhoz való hozzáférés, azaz, hogy a tulajdonosok be tudnak-e kapcsolódni a támogatási rendszerekbe, és ebben a helyi politika milyen szerepet játszik (Ajkát pl. a felújítások melletti helyi politikai elköteleződés emelte a legmagasabb arányban felújított városok közé.)

Az állam felkészületlen egy erőteljesebb zöld fordulat társadalmi hatásaira

Magyarországot tehát egyelőre kevésbé érintik a zöld politikák potenciálisan negatív lakáspolitikai hatásai, ennek azonban éppen a zöldpolitikák gyengébb érvényesülése az egyik oka. Tisztában kell lenni azonban azzal, hogy a zöldpolitikák intenzitása megváltozhat, mert a klímaváltozás elleni küzdelemben nem megengedhető, hogy az energiahatékony épületfelújítás ilyen alacsony szinten maradjon, és a zöldfelületi fejlesztések ne segítsék a városi klímaadaptációt. Ha pedig megtörténnek az erőteljesebb zöldberuházások, akkor figyelmet kell fordítanunk azok társadalmi hatásaira is.

Fontos tanulság az is, hogy bár a magyar lakásrendszer kevésbé gyorsan reagál a változásokra a magas lakástulajdonosi arány miatt, ugyanakkor a közösségi bérlakásszektor hiánya és a helyi önkormányzatok pénzügyi kivéreztetése azt eredményezi, hogy egy jelentős városátalakító projekt (pl. barnamezős új negyed kialakítása) esetén a közösségi szektor eszköztelen. A Nyugat-Európában hatékony szociális védelmi eszközként alkalmazott közösségi bérlakásépítés, vagy a korlátozottan értékesíthető szövetkezeti lakások számának növelése, és ezáltal valamifajta társadalmi keveredés elősegítése, Magyarországon egyelőre elképzelhetetlen.

A cikk forrása a Másfélfok. A Zöld Hang a cikket a Másfélfok szerkesztősége engedélyével vette át.

A Másfélfok: A zöldítés felhajtja az árakat, ha nem lép az állam bejegyzés először Magyarország zöld hangja-én jelent meg.

Egymásnak ellentmondó információk érkeznek a Roszatomtól arról, hogy hogyan képzelik el Paks 2 jövőjét az új kormányzat alatt. Beszélnek kivonulásról és felgyorsításról is, így csak egy dolog bizonyos: ők is érzik, hogy a kormányváltás új helyzetet teremtett.

Az MTI szombati (aligha véletlenül az új kormány beiktatására időzített) híre szerint a Roszatom (Paks 2 oroszfővállalkozó-generálkivitelezője) vezérigazgatója abban bízik, hogy „felgyorsítják” az atomerőmű építését. Alekszej Lihacsov Moszkvában úgy nyilatkozott: remélik, hogy az új magyar kormánnyal együtt újraindíthatják az együttműködést a felgyorsítás érdekében. „Paks 2 építési területén a munka teljes gőzzel folyik. Februárban öntöttük az első betont, idén befejezzük az első új, egyúttal a meglévő erőmű ötödik blokkjának betonalaplemezét, és a második blokkon is aktívan folyik a munka.” Ugyanő áprilisban, pár nappal a Fidesz által elvesztett választás után egy egyiptomi (!) sajtótájékoztatón is fontosnak tartotta elmondani: a Roszatom kész alátámasztani a Paks 2 projekt hatékonyságát, az ár és egyéb paraméterek indokoltságát. „Halljuk, hogy érdeklődés van a projektünk iránt, mert a győztes párt elnöke már többször is kiejtette a projektünk nevét, a többi között kissé kritikus hangnemben, mondjuk az ár tekintetében” – mondta. Azt is kifejtette, hogy a projektnek köszönhetően Magyarország energiaellátásának több mint 70 százalékát stabilan az atomenergia fogja biztosítani, ami nemcsak az ország saját energiaellátására, hanem a villamosenergia európai exportjára is lehetőséget nyújt, energia-önrendelkezést és versenyképességet biztosítva a magyar államnak.

A vezérigazgató szerint a Paks 2 atomerőművel kapcsolatos döntéseket, beleértve azokat, amelyek az árra vonatkoznak, nyilvánosan hozták meg, a Nemzetközi Atomenergia-ügynökséggel (NAÜ) együttműködve. „Bármilyen kérdésre válaszolunk az ár szempontjából is” – hangoztatta. „Természetesen le kell tennünk a vizsgát, a szó jó értelmében. A vizsgát a projekt hatékonyságából, az árának és egyéb paramétereinek megalapozottságából. Teljesen készen állunk erre a vizsgára” – mondta. Hozzátette, hogy bizonyos értelemben Magyarország is vizsgát fog tenni a „világ egyik legnagyobb szabású, modern energetikai projektjének komoly előmozdításából”.

Kormányváltás gerjesztette aktivitás

A 2014-ben megkötött, 12,5 milliárd euró értékű kétoldalú megállapodás értelmében a Roszatom két új, egyenként 1,2 gigawatt teljesítményű VVER-reaktort építene fel Pakson. A blokkok közül az elsőnek már 2023-ban üzemelnie kellet volna az eredeti tervek alapján. Az MTI most azt írja: várhatóan 2030-2031-re készülnek el a reaktorok, de valójában még a legoptimistább szakmai becslések is 2035 körüli startról szólnak. Kevéssé valószínű, hogy a Roszatom mostani verbális aktivitása mögött nem a politika áll: a győztes Tisza párt programjában a projekt felülvizsgálata szerepel, az újonnan megválasztott miniszterelnök pedig túlárazottnak nevezte a beruházást.

Mindez akár elővágásnak is tekinthető, mivel tavaly a még fideszes többségű parlament olyan törvénymódosítást fogadott el, amelynek alapján az orosz fél gyakorlatilag korlátlanul emelhetné az elvileg fix árat és kulcsrakész kivitelezést ígérő konstrukció számláját.

Maga az orosz cég is próbálkozott a közelmúltban ilyen szóbeli nyomásgyakorlással: a RIA Novosztyi hírügynökség április 20-i híradása szerint (amelyet Magyari Péter, a Válasz újságírója osztott meg a Facebookon) amennyiben a Magyar-kormány valóban drágának fogja találni az orosz ajánlatot, akkor „négy év múlva csomagolhat, és eltűnhet a történelem süllyesztőjében” – ez meglehetősen barátságtalan intrónak tűnik. Azt is hozzátették persze, hogy a cég „nyitott a párbeszédre Budapest új csapatával, és kész tisztázni minden kérdést a projekt költségeivel kapcsolatban.” A múltról szólva úgy fogalmaznak, hogy Orbán nagyon keményen tárgyalt az oroszokkal, mielőtt 2014-ben megállapodtak volna – ami vagy így van, vagy nem, az viszont tény, hogy utóbb belement a feltételek nélküli drágításba (ami azért különösen aggályos, mert a szerződés fő paraméterei továbbra sem ismertek: nem tudni, pontosan mit kell az orosz félnek leszállítania, milyen határidők, kötbérek és vis maiorok szerepelnek a megállapodásban).

14,7 milliárd euró lett, maradhat?

„Jelenleg a szakértők szerint a projekt költsége 14,7 milliárd euróra nőtt, de ez még így is példátlanul alacsony ajánlat a globális reaktorépítési piacon” – hangsúlyozza a Roszatom, elismerve a drágítási szándékot. Globális piac amúgy nem létezik: Európában jelenleg nem épül új atomerőmű, az orosz és a kínai árak pedig az eltérő munkaerőköltségek és környezetvédelmi szabályok miatt nem relevánsak. 

Szintén nem volt igazán üzletszerű az a megfogalmazás a Roszatom-vezető részéről, hogy az új kormányerő felvetését, miszerint „a Paks-2 projekt költségei túl magasak, inkább politikai kommunikációként és zajként kell értelmezni”, és a végén úgyis rájövünk majd, hogy egyrészt nincs jobb opció, másrészt „Magyarország kis ország, viszonylag sérülékeny”. Csatlakozó információ, hogy Holoda Attila energetikai szakember, aki az Orbán-kormánynak is dolgozott ezen a területen, a napokban egy interjúban azt mondta: szerinte amennyiben az épülő akkuipari beruházások működésbe állnának, Magyarországnak szüksége lenne Paks 2-re.

Másfelől viszont a napsütéses napokon az országnak már ma is hatalmas áremfeleslege van, és egyre nagyobb az olyan napok száma, amikor az azonnali piacon negatív az áramár.

Ami a további tényeket illeti, a beruházás eddigi késedelme elsősorban az oroszoknak, illetve az orosz és az európai biztonsági szabályozás különbségeinek róható fel, és egyre egyértelműbb, hogy a Roszatom az eredeti szerződésben szereplő feltételek szerint ezt az erőművet nem tudja racionális határidőn belül felépíteni. Ráadásul az is látszik, hogy Magyarországnak jelenleg elsősorban nem új alaperőművi áramtermelő kapacitásokra, hanem az elmúlt másfél évtizedben elhanyagolt hálózatfejlesztés felgyorsítására, a 2013-ban a süllyesztőbe küldött okos mérés-okos hálózat projekt felélesztésére, időben differenciált, a fogyasztókat a völgyidőszakok felé toló tarifákra, új energiatárolási megoldásokra, valamint a napenergiát kiegyensúlyozó szélerőművekre van szüksége. Utóbbiakkal kapcsolatban 15 évvel a Fidesz által bevezetett, majd tavaly papíron kivezetett de facto tilalom után is több a kérdés, mint a válasz: engedélyt egy Tiborcz Istvánhoz közelálló csoport kapott, de kevéssé valószínű, hogy az új kormány rájuk szeretne bízni egy újabb, szinte a pénznyomtatás jogával egyenértékű monopoljogot.

Közben a Paks 2 projektcég a Facebook-oldalán naponta tesz közzé sikerjelentéseket arról, hogy milyen szorgosan haladnak az egyébként több mint 10 évig egy helyben toporgó építkezéssel: pont akkor, amikor valószínűleg az lenne a legracionálisabb, ha kivárnák, amíg a politika dönt a beruházás jövőjéről.

A Paks 2: lesz, nem lesz, drágább lesz bejegyzés először Magyarország zöld hangja-én jelent meg.

Miért nem feltétlenül baj, ha egy városi gyep nem katonásan nyírt, hanem kócos, vadvirágos és első pillantásra kevésbé „rendezett”?  Erről beszélt Bardóczi Sándor, Budapest főtájépítésze a Föld Napja Konferencián elhangzott előadásában.

– Hogyan kezeljük a városi zöldfelületeket?

– Miért volt 2022 nyara vízválasztó a parkgazdálkodásban?

– Mi okozza az eketalp betegséget?

– Hogyan változik a lakossági szemlélet, hogyan ítéljük meg a „gondozatlan” gyepeket?

– Kutyások kontra vadvirágos rétek.

Többek között e kérdésekre adott választ a főváros Föld Napja Konferenciáján, a Merlin Színházban április 22-én az egyik plenáris előadásban Bardóczi Sándor. Budapest főtájépítésze Kócos Édenkert címmel az extenzív gyepek szerepe a vízmegtartásban témában mesélt sok-sok érdekességet.


A felvételt készítette és szerkesztette Sarkadi Péter

A Zöld Hang podcast: Az a szép zöld gyep bejegyzés először Magyarország zöld hangja-én jelent meg.

Miért nem feltétlenül baj, ha egy városi gyep nem katonásan nyírt, hanem kócos, vadvirágos és első pillantásra kevésbé „rendezett”?  Erről beszélt Bardóczi Sándor, Budapest főtájépítésze a Föld Napja Konferencián elhangzott előadásában.

– Hogyan kezeljük a városi zöldfelületeket?

– Miért volt 2022 nyara vízválasztó a parkgazdálkodásban?

– Mi okozza az eketalp betegséget?

– Hogyan változik a lakossági szemlélet, hogyan ítéljük meg a „gondozatlan” gyepeket?

– Kutyások kontra vadvirágos rétek.

Többek között e kérdésekre adott választ a főváros Föld Napja Konferenciáján, a Merlin Színházban április 22-én az egyik plenáris előadásban Bardóczi Sándor. Budapest főtájépítésze Kócos Édenkert címmel az extenzív gyepek szerepe a vízmegtartásban témában mesélt sok-sok érdekességet.


A felvételt készítette és szerkesztette Sarkadi Péter

A Zöld Hang podcast: Az a szép zöld gyep bejegyzés először Magyarország zöld hangja-én jelent meg.

Egy friss hazai kutatás szerint a magára hagyott, telepített erdők nemhogy nem „gyógyulnak maguktól”, hanem ökológiai és pénzügyi értelemben is a legrosszabb pályára kerülnek. A REKK Alapítvány kutatóinak és a Pannon Örökerdő Kft.szakembereinek vizsgálata három erdőkezelési megközelítést hasonlított össze 50 éves időtávon, és azt találták, hogy a folyamatos erdőborításon alapuló kezelés a 38 hektáros vizsgált területen több ezer tonnával kedvezőbb szénmérleget és lényegesen kisebb pénzügyi veszteséget eredményez. A kezeletlenség ezzel szemben még a hagyományos gazdálkodásnál is rosszabb kimenetet adhat. A kérdés így nem az, hogy érdemes-e beavatkozni, hanem az, hogy megengedhetjük-e magunknak, hogy ne tegyük.

Szerzők: Kis András, Ungvári Gábor és Rácz Viktor a REKK Alapítvány kutatói, Lomniczi Gergely és Boros Attila a Pannon Örökerdő Kft. munkatársai

A cikk forrása a Másfélfok. A Zöld Hang a cikket a Másfélfok szerkesztősége engedélyével vette át.

Amikor az erdőkről, mint a klímavédelemben kiemelt jelentőségű ökoszisztémákról beszélünk, gyakran megjelenik az a – részben jogos – gondolat, hogy az emberi beavatkozás ronthatja az erdők állapotát, és a legjobb, amit tehetünk, ha gazdálkodás helyett magukra hagyjuk az erdőket. Hosszú távon ez az állítás nem alaptalan: egy, az adott termőhelyi és klimatikus adottságokhoz alkalmazkodott, önszabályozó erdő – egy rezervátum vagy őserdő jellegű állapot – ökológiai és klímavédelmi szempontból is rendkívül értékes. Az ilyen erdők kialakulása azonban több emberöltőt, jellemzően legalább 150–200 évet, sok esetben ennél is hosszabb időt vesz igénybe, különösen ha a kiinduló állapot egy telepített, idegenhonos fafajokkal terhelt állomány.

A jelenleg észlelt, gyorsuló éghajlatváltozás idején ugyanakkor nincs vesztegetni való időnk, a következő 20–40 év kritikus abból a szempontból, hogy az erdők képesek lesznek-e alkalmazkodni a gyorsan változó klimatikus feltételekhez és betölteni szénmegkötő, klímaszabályozó és kockázatmérséklő szerepüket. Ezen az időtávon a kezeletlenség nem átmenetet jelent egy stabil, természetes állapot felé, hanem sok esetben fokozott sérülékenységet és leromlást eredményez. Magyarországon ma több százezer hektárnyi erdőt leginkább a kezeletlenség vagy az alulkezelt állapot jellemez. Ezek a területek nemcsak ökológiai, hanem éghajlatvédelmi szempontból is egyre inkább kockázatot jelentenek, szénmegkötő helyett -kibocsátókká válhatnak.

Egy friss hazai kutatásban egy Pest megyei település, Tök Nyakas-hegyen található erdeinek példáján vizsgáltuk meg, hogy különböző erdőkezelési módok miként hatnak a szénmegkötésre, a klímaadaptációra és az erdőgazdálkodás pénzügyi eredményére. Elemzésünk célja nem egy „ideális” gazdálkodási modell kijelölése volt, hanem annak bemutatása, hogy a kezelési mód megválasztása milyen irányba mozdítja el az erdők karbonegyenlegét és pénzügyi mérlegét a következő 50 évben.

Veszélyben az egykor védelmi céllal telepített erdők

A vizsgált erdők mintegy 38 hektárnyi területen elhelyezkedő, többségében mesterségesen létrehozott, gyenge termőhelyi adottságú állományok, amelyek egy sekély termőrétegű, kedvezőtlen vízgazdálkodású, erózióra hajlamos dombvidéki élőhelyen fekszenek. Az állományokban idegenhonos fafajok – elsősorban feketefenyő, erdeifenyő és akác – dominálnak, szórványos őshonos lombos eleggyel. 50-60 évvel ezelőtt elsősorban rekultivációs és erózióvédelmi céllal ültetett, mára ezt a funkciójukat betöltő erdőkről van szó, amelyekben ugyanakkor az elmúlt évtizedekben alig történt érdemi kezelés. A terepi bejárások és az adatfeldolgozás során egyaránt azt tapasztaltuk, hogy ennek következményei ma már egyértelműen jelentkeznek: romló egészségi állapot, invazív fajok terjedése, növekvő erdőtűzkockázat. Mindezek mellett a terület teljes egészében helyi védettséget élvez, egyes részei a Natura 2000 hálózatba tartoznak.

A tudatos erdőkezelés közvetlen költségekkel jár – de megéri-e hosszú távon?

A töki önkormányzat ugyanakkor meg akarja akadályozni a teljes leromlást. A Pannon Örökerdő Kft. szakemberei által készített koncepcióra alapozva a település vezetése elhatározta, hogy aktívabb, tudatosabb erdőkezelési irányba mozdul el. Céljuk a térség erdőborításának megőrzése és megerősítése, valamint az erdők szervesebb bekapcsolása a helyi közösség életébe, és az ehhez szükséges források előteremtése. Távlati tervük a leromlási folyamatok megállításával egy, a klímaváltozáshoz alkalmazkodni képes, ökológiai és közösségi értékekben a jelenleginél gazdagabb, folyamatosan fennmaradó erdőállomány kialakítása, amelynek használata és bemutatása szervesen kapcsolódik a környező pincehegyi kultúrához.

Egy ilyen irányváltás azonban nem pusztán szakmai, hanem pénzügyi és stratégiai döntés is. Az aktív kezelés vállalása rövid távon költségekkel jár, miközben a várható ökológiai és közösségi előnyök hosszabb időtávon jelentkeznek. Éppen ezért indokolt annak vizsgálata, hogy az eltérő kezelési módok több évtizedes távlatban milyen pénzügyi és karbonhatásokkal járnak és mennyiben javítják az ellenállóképességet (rezilienciát). A kutatás egyik célja éppen az volt, hogy ehhez a döntéshez számszerű és összehasonlítható információt biztosítson.

Három beavatkozási forgatókönyv a klímaválság határán

Az elemzés során három eltérő erdőkezelési forgatókönyvet vizsgáltunk. Két esetben jogszerű, tudatosan megtervezett erdőkezelési módot elemeztünk, míg a harmadik nem felel meg a jogszabályi előírásoknak, a gyakorlatban sokszor mégis ez írja le a valós helyzetet.

A Business As Usual (BAU) forgatókönyv a szokásos, jelenleg általánosan alkalmazott vágásos gazdálkodási gyakorlatot modellezi. Feltételezi az idegenhonos állományok erdőterv szerinti véghasználatát, majd az ezt követő mesterséges erdősítést őshonos lombos fafajokkal, összhangban a területre érvényes erdészeti és természetvédelmi előírásokkal.

A Management for Resilience (MfR) forgatókönyv a folyamatos erdőborítás fenntartására épülő, klímaadaptációs szemléletű erdőkezelést képviseli a potenciális természetes erdőtársulások kialakításával. Ebben az esetben kis léptékű, de rendszeres beavatkozásokkal, fokozatos fafajcserével és a szerkezeti, valamint fajösszetételi változatosság növelésével számoltunk.

A No Effective Management (NEM) forgatókönyv az érdemi erdőkezelés hiányával jellemezhető állapotot írja le. Ez a forgatókönyv a jogszabályi előírásokat nem veszi figyelembe. Elemzési célból feltételeztük, hogy ebben az esetben az erdő állapota stagnál vagy romlik és végül erdőtűzben egy-egy erdőrészlet faállományának jelentős része megsemmisül és a megmaradó állomány már nem képvisel érdemi gazdasági értéket. Ezt követően a kérdéses erdőrészletben jogkövető helyreállító gazdálkodás indul a BAU-nak megfelelő őshonos lombhullató fajokkal, ezen a területen további erdőtűz már nem keletkezik.

Mindhárom forgatókönyvet 50 éves időtávon elemeztük karbon- és pénzügyi szempontból.

Fontos hangsúlyozni, hogy a NEM forgatókönyv valójában nem forgatókönyv a szó szoros értelmében, hiszen nem tudatosan megtervezett erdőkezelési stratégiát, hanem az érdemi beavatkozás hiányát tükrözi. Ezzel szemben a BAU és az MfR egyaránt előre definiált, szakmailag megalapozott kezelési logikát követnek. Az elemzésben a NEM-et mégis szcenárióként kezeltük, mivel a gyakorlatban ez az állapot számos helyen ténylegesen megjelenik, és viszonyítási alapként nélkülözhetetlen annak megértéséhez, hogy a tudatos erdőkezelési döntések milyen irányba mozdítják el az ökológiai és pénzügyi pályát.

A folyamatos kezelés stabilizál, a vágásos gazdálkodás kilengéseket okoz

Az élőfakészlet alakulását az 1. ábra szemlélteti. Az MfR forgatókönyvben a rendszeres, de kisebb volumenű fakitermelések és az éves növedék együttes hatására az élőfakészlet eleinte enyhén csökkenő, majd egy kívánatos szinten beálló, „fűrészfogas” pályát mutat. A BAU esetében a véghasználatok következtében egyes években meredek készletcsökkenés figyelhető meg, amelyet a következő vágásfordulóig fokozatos felhalmozódás követ; az állomány készletszintje a vizsgált időtávon azonban sosem tér vissza az MfR magasabban futó pályájához.

1. ábra: A vizsgált területek élőfakészletének alakulása 50 éves távon

A NEM forgatókönyv az élőfakészlet alakulása szempontjából a BAU pályájához közelít, mivel modellezési célból azt feltételeztük, hogy az egyes erdőrészletekben az erdőtűz éppen akkor következik be, amikor a BAU szerint esedékes lenne a véghasználat. Ez természetesen elméleti egyszerűsítés: a valóságban az erdőtűz időpontja korábban vagy később is bekövetkezhetne, így a NEM idősora rövid távon a BAU pályája fölé vagy alá kerülhetne – ennek azonban a gyakorlati jelentősége azért csekély, mert a két forgatókönyv közötti fő különbség az, hogy a NEM szcenárióban elmaradnak a bevételek, ami független az erdőtűz időpontjától. Az erdőtűz bekövetkezési idejének bizonytalanságot mindenesetre a NEM széles sávjával érzékeltetjük. Hosszabb távon a két forgatókönyv készletdinamikája konvergál, mivel egy tűzeseményt követően az adott erdőrészletben – a helyreállító beavatkozások révén – a kezelés a BAU logika szerint folytatódik.

A vágásos és kezeletlen erdőkben gyorsabban tér vissza a szén a légkörbe

Ami a karbonkészleteket illeti, számításaink szerint az MfR-forgatókönyv a vizsgált 50 éves időszak végére mintegy 2900 tonnával kedvezőbb kumulált karbonegyenleget eredményez, mint a BAU-forgatókönyv. A NEM forgatókönyvhöz viszonyítva a különbség még jelentősebb: az MfR-hez képest a NEM esetében mintegy 4100 tonna CO₂ egyenlegromlás következik be 50 év alatt. Mivel az erdőtüzek bekövetkezése véletlenszerű időpontokban történhet, ezt a bizonytalanságot a 2. ábrán is egy szélesebb sávval jelenítjük meg. Jól látható, hogy a kezeletlen állapot nemcsak az innovatívabb, rezilienciára építő kezeléshez, hanem még a jogkövető, hagyományos, vágásos gazdálkodáshoz képest is érdemben kedvezőtlenebb karbonpályát eredményez.

2. ábra: Az egyes forgatókönyvek tárolt szén-dioxid mennyiségének idősora (tonna CO2)

Az MfR előnye elsősorban annak köszönhető, hogy a folyamatos erdőborítás fenntartása elkerüli az egyszeri, nagy kibocsátásokkal járó beavatkozásokat, mérsékli a zavarások – például az erdőtűz vagy a tömeges pusztulás – kockázatát, és kiegyenlítettebb szénmegkötési pályát biztosít. A vágásos rendszerekben (BAU) ugyanis a fakitermelés nagy mennyiségű faanyagot mozgat meg egyszerre, ráadásul a faanyagban tárolt szén rövid időn belül – például energetikai felhasználás során – visszakerül a légkörbe. Ezzel szemben a kisebb léptékű, szelektív beavatkozások mellett az élőfakészlet nagyobb része folyamatosan megmarad, és a kitermelt faanyag is nagyobb arányban hasznosulhat hosszabb élettartamú termékekben. A különbség tehát nem csupán a kivágott fa mennyiségében, hanem a szén légkörbe való visszakerülésének ütemében és a faanyag minőségében is megmutatkozik. A NEM forgatókönyv annyiban kedvezőtlenebb a BAU-nál is, hogy a feltételezett erdőtüzek azonnali emisszióval járnak. Akárcsak az élőfakészletnél, itt is igaz, hogy a NEM szcenárió idősora rövid távon a BAU pályája fölé vagy alá kerülhetne attól függően, hogy egy-egy erdőrészletben pontosan mikor következik be erdőtűz.

A legnagyobb pénzügyi veszteség ott keletkezik, ahol nincs beavatkozás

A pénzügyi elemzés alapján mindhárom forgatókönyv negatív nettó jelenértékkel zárt, ami a gyenge termőhelyi adottságokból fakadó alacsony gazdasági értékű erdőállomány és a magas erdőfenntartási költségek következménye. A veszteség mértéke azonban jelentősen eltér: az MfR-forgatókönyv nettó jelenértéke 50 éves időtávon -65,8 millió Ft, a BAU esetében -110,4 millió Ft, míg a NEM forgatókönyv esetében -179,7 millió Ft. Vagyis a kezeletlenség nem csupán ökológiai, hanem pénzügyi értelemben is a legkedvezőtlenebb pályát jelenti, hiszen érdemi bevétel nélkül jelentkeznek az újratelepítés költségei.

3. ábra: Az egyes forgatókönyvek kumulatív pénzügyi egyenlegének alakulása nettó jelenértéken (millió Ft)

Egy esetleges erdőtűz ráadásul nemcsak az érintett állományban okoz kárt, hanem a környező területekre – adott esetben a belterületre és az infrastruktúrára – is veszélyt jelenthet. Még ha a bekövetkezés valószínűségét alacsonynak tekintjük is, a potenciális károk nagysága miatt ez a kockázat jelentős, és tovább ronthatja a NEM forgatókönyv amúgy is kedvezőtlen pénzügyi pályáját.

A pénzügyi egyenleg lefutását a 3. ábra érzékelteti. Látható, hogy a veszteségek mindhárom forgatókönyv esetében fokozatosan nőnek: a lefelé tartó görbék folyamatosan kumulálódó veszteséget indukálnak, egy-egy év értéke az addigi összes kiadás és bevétel nettó jelenértékét mutatja. Ez alól kivételt csak a BAU azon évei jelentenek, amikor jelentős bevételt eredményező végvágás történik, de az ezt követő években az újratelepítés és az ápolás kiadásai gyorsan felemésztik az értékesítés bevételét.

Mégis miért marad kezeletlen az erdők egy része?

Elemzésünk alapján a leromlott minőségű erdők kezelési gyakorlatában elsősorban nem az a kérdés, hogy a BAU vagy az MfR a szakmailag kedvezőbb megoldás, hanem az, hogy egyáltalán megvalósul-e bármilyen aktív kezelés. Számos esetben ugyanis a jogszerű, hagyományos vágásos gazdálkodás (BAU) helyett ténylegesen a NEM – az érdemi kezelés hiánya – válik domináns állapottá.

Ennek egyik legfontosabb oka a gazdasági racionalitáshoz kapcsolódó rövid időtáv. Gyenge termőhelyi adottságú, természetvédelmi előírásokkal rendelkező vagy más módon kedvezőtlen adottságú erdők esetében a fakitermelésből származó bevételek gyakran nem fedezik teljes mértékben a véghasználat, az újratelepítés és az ápolás költségeit. Ilyen helyzetben a BAU nem nyereséget, hanem előre kalkulálható veszteséget jelent. A NEM ezzel szemben rövid távon költségmentesnek tűnik: nincs azonnali kiadás, nincs finanszírozási kényszer, a döntés halasztható. Bár a halasztás hosszabb távon romló állapothoz és növekvő kockázathoz vezet, ezek a költségek időben eltolva jelentkeznek, így a döntéshozatal során kisebb súllyal esnek latba.

További tényező a kockázat aszimmetriája. A BAU esetében a tulajdonos azonnali és látható költséget vállal, miközben a bevétel bizonytalan, piaci és természeti tényezőktől függ, az éghajlatváltozással együtt pedig a bizonytalanság fokozódik. A NEM esetében a kockázatok – például egy esetleges erdőtűz vagy állományromlás – jellemzően később, és sokszor nem ugyanabban a gazdálkodási ciklusban jelentkeznek. A jövőbe vesző nehézségek visszatartó ereje kisebb, mint az azonnali kiadások súlya.

Az intézményi és tulajdonosi struktúra szintén szerepet játszik. Az osztatlan közös tulajdoni formájú magántulajdon, a korlátozott erőforrásokkal rendelkező önkormányzatok, illetve a szakmai ismeretek és kapacitás hiánya mind hozzájárulhat ahhoz, hogy a BAU sem valósul meg következetesen. Ilyen körülmények között a NEM stratégia választása nem tudatos, hanem a döntés elmaradásának következménye.

Ahol ugyanakkor a BAU megvalósul, ott sem magától értetődő az MfR irányába történő elmozdulás. Ennek oka elsősorban az intézményi és szakmai beidegződés. A vágásos gazdálkodás tervezési, adminisztratív és támogatási keretei stabilan beágyazottak, a döntési logika jól ismert és kiszámítható. Az MfR ezzel szemben más szemléletet, folyamatos jelenlétet és finomhangolt beavatkozásokat igényel, amelyek nagyobb szakmai felkészültséget és hosszabb távú stratégiai gondolkodást feltételeznek. Bár számításaink szerint az MfR karbon- és pénzügyi szempontból is kedvezőbb, a különbség gyakran nem olyan mértékű, hogy önmagában áttörje az intézményi tehetetlenséget és a megszokott gyakorlat biztonságát.

Összességében tehát a döntési tér nem egyszerűen BAU és MfR között oszlik meg. Sok esetben a BAU és a NEM között dől el, hogy történik-e egyáltalán aktív beavatkozás, és csak ezt követően merül fel reálisan az MfR mint alternatíva. A klímapolitikai és szabályozási kihívás ezért kettős: egyrészt csökkenteni kell a NEM irányába ható rövid távú ösztönzőket, másrészt olyan környezetet kell teremteni, amelyben a BAU-ból való továbblépés az MfR felé szakmailag és – a tulajdonosi érdekekkel egybeeső módon – gazdaságilag is ésszerű választássá válik.

A közérdek csak megfelelő ösztönzőkkel érvényesülhet az erdőkben

Az eddigiekben a forgatókönyveket elsősorban az erdőgazdálkodó vagy a tulajdonos pénzügyi mérlege alapján értékeltük, és a gyakorlatban is jellemzően ez a nézőpont határozza meg a döntéseket. A bevételek, a költségek és a közvetlen kockázatok mérlegelése azonban nem tükrözi az erdőkezelés teljes hatásrendszerét. Amennyiben a vizsgálatot társadalmi szintre tágítjuk, a kép jelentősen átalakul. A NEM – és gyakran a BAU is – nemcsak alacsonyabb pénzügyi eredményt, hanem elmaradó közösségi hasznokat is jelent: kisebb és instabilabb szénmegkötést, magasabb erdőtűzkockázatot, romló ökoszisztéma-szolgáltatásokat, gyengülő biodiverzitást, valamint alacsonyabb rekreációs, talaj- és vízvédelmi szolgáltatásokat. Ezek olyan pozitív externáliák, amelyek társadalmi szinten értékesek, de a tulajdonosi mérlegelésben általában nem jelennek meg.

Ebben az értelemben a rövid távon racionálisnak tűnő magándöntések hosszabb távon társadalmi szinten veszteséget eredményezhetnek. A gazdálkodó szempontjából a költségek és kockázatok közvetlenek és számszerűek, míg a társadalmi hasznok szétszórtan, illetve időben eltolva jelentkeznek. A magán- és társadalmi optimum eltérése klasszikus piaci kudarchoz vezet: a rendszer nem ösztönzi kellőképpen a közjavakat előállító erdőkezelési módokat. Önkormányzati tulajdon esetén ugyanakkor a magán- és társadalmi optimum közötti távolság kisebb lehet, mivel az önkormányzat a helyi közösség érdekeit képviseli, és – saját költségvetési mozgásterén belül – közvetlenül is képes forrást rendelni az erdők közjóléti funkcióinak erősítéséhez.

A nemzetközi tapasztalatok alapján a magán- és társadalmi optimum között meglévő különbség mérséklésére több szabályozási és finanszírozási eszköz alkalmazható. Ide tartozik az önkéntes karbonpiacok kialakulásának, felfutásának elősegítése, az erdők integrálása az üvegházgáz-kereskedési rendszerekbe, valamint az eredményalapú támogatási rendszerek, amelyek a ténylegesen elért szénmegkötéshez vagy kibocsátáscsökkentéshez kötődnek. A világban elterjedőben vannak azok az ökoszisztéma-szolgáltatásokért fizetett kompenzációs rendszerek is, amelyek a vízvédelmi, biodiverzitási vagy klímavédelmi hasznokat jutalmazzák. Emellett szerepet kaphatnak kockázatmegosztási alapok és államilag is támogatott biztosítási mechanizmusok, amelyek mérséklik az aktív, rezilienciát növelő gazdálkodás bizonytalanságát. Az ilyen eszközök mind képesek csökkenteni a magán- és közérdek közötti távolságot azáltal, hogy a közösségi hasznok egy részét a gazdálkodók számára is érzékelhetővé teszik.

Módszertan A szénmegkötés számítása

A szénmegkötés elemzése során az egyes erdőkezelési forgatókönyvek kumulált karbonegyenlegét vizsgáltuk. A módszertan kialakításakor tudatosan nem az abszolút szénkészletek lehető legnagyobb pontosságú becslésére törekedtünk, hanem arra, hogy egységes, ugyanakkor konzervatív előfeltevések mellett legyenek összehasonlíthatók az egyes kezelési módok.

Az élőfakészlet esetében kizárólag a vágáslap feletti fakészlettel számoltunk. Nem vettük figyelembe sem a gyökérzetet, sem a talaj szénkészletét és annak változását. Ez a megközelítés konzervatív becslést eredményez. A szén-dioxid-egyenleg számítása során minden m3 faanyagot egységesen 1 tonna CO₂ egyenértékűnek vettünk. Bár a fajlagos karbon­tartalom fafajonként eltérő, az egységes átváltás torzító hatása minimális, a forgatókönyvek közötti összehasonlításából fakadó következtetéseket érdemben nem befolyásolja.

A kitermelt faanyag esetében az IPCC módszertanával összhangban eltérő oxidációs ütemeket feltételeztünk a felhasználás függvényében: ipari fánál hosszabb időszakot, rostfánál rövidebbet, tűzifánál azonnali oxidációt. A kitermelt faanyag hasznosítását minden egyes fakitermeléshez kapcsolódóan szakértői becsléssel készült konkrét választékterv alapján határoztuk meg.

A forgatókönyvek karbonegyenlege a vágáslap feletti élőfakészletben tárolt szén és a kitermelt, de még nem oxidált faanyag széntartalmának összegeként került meghatározásra.

A pénzügyi egyenleg számítása

A pénzügyi egyenleg meghatározásához minden egyes erdőrészletre külön-külön felmértük az egyes erdőkezelési forgatókönyvekhez tartozó konkrét beavatkozásokat. Meghatároztuk, hogy az adott állományban mikor, milyen intenzitással és milyen mennyiségű fakitermelés indokolt, ennek milyen közvetlen költségei vannak, valamint a kitermelt faanyag milyen választékokban és várhatóan milyen piaci áron értékesíthető. Számításba vettük továbbá az esetleges pótlási, újratelepítési és ápolási költségeket is. Ezt az ütemezett bevétel-költség struktúrát mindhárom forgatókönyvre, a következő 50 év minden egyes évére kidolgoztuk, így részletes pénzáram (cash flow) pályát kaptunk. Az időben eltérő pénzáramokat 3%-os reál diszkontlábbal számítottuk jelenértékre, vagyis a jövőbeli bevételeket és kiadásokat az infláció hatásától megtisztítva, mai értéken hasonlítottuk össze.

A cikk forrása a Másfélfok. A Zöld Hang a cikket a Másfélfok szerkesztősége engedélyével vette át.

A Másfélfok: A tétlenség a legdrágább a telepített erdőkben bejegyzés először Magyarország zöld hangja-én jelent meg.

Zöld ügyekben aktív, neves szakértőket és civileket kérdezett a Zöld Hang a Tisza párt zöldprogramjáról.

Hamarosan megalakul az új kormány, méghozzá önálló zöldtárcával. Vajon milyen lesz a hazai zöldpolitika? Ismert szakértőket és civileket kértünk meg a TISZA zöldprogramjának értékelésére. Körkérdésünk résztvevői: Jávor Benedek biológus, környezetvédő, korábbi EP-képviselő; Litkai Gergely humorista, a Zöld Válasz podcast vezetője, fenntarthatósággal kapcsolatos témák szószólója; Pribéli Levente, a Greenpeace biodiverzitás kampányfelelőse; dr. Mátyás Eszter a Greenpeace regionális energiakampány vezetője; valamint Ámon Ada energia- és klímapolitikai szakember.

Hogyan értékelitek a TISZA zöldprogramját?

Pribéli Levente: Sok pozitív elem van benne, és a szemléletben egyértelmű, hogy az államnak meghatározó szerepet szán az ökológiai és benne a klímaválság kezelésében. A problémákat sok esetben összefüggéseiben is láttatja. Úgy gondolom, hogy a hazánkat sújtó környezeti problémák észlelésében, körülírásában és számos megoldás terén kifejezetten jó a tartalom. Ugyanakkor az anyag csak érintőlegesen foglalkozik az ökológiai válság társadalmi-kulturális-gazdasági okaival, melyek egyébként megkerülhetetlenek. Nyilvánvaló, hogy a zöld program megvalósulása esetén így is óriási előrelépések várhatók az elmúlt másfél évtized elhibázott környezeti problémakezelése után, de ez önmagában nem jelenti azt, hogy elég ennyit tenni. Vészes hátrányból indulunk.

Dr. Mátyás Eszter: A program több fontos és előremutató elemet tartalmaz energia- és klímapolitikai szempontból. Kifejezetten pozitív, hogy megjelenik benne a fenntarthatóság, a hosszú távú gondolkodás, valamint a környezeti válság mint rendszerszintű kihívás. Ezek megfelelő alapot adnak egy koherens energiapolitika felépítéséhez. Ugyanakkor összességében úgy látom, hogy az energiarendszer átalakítására vonatkozó rész kevésbé kidolgozott, és több kulcsterületen további pontosítást, illetve nagyobb ambíciót igényel, különösen Magyarország jelentős energiaimport-függőségének és az ebből fakadó gazdasági, biztonsági és geopolitikai kockázatok kezelésében.

Jávor Benedek: Összességében a TISZA programja zöld szempontból biztatóbb, mint amire előzetesen számítani lehetett. Sok helyes problémaazonosítást és számos jó megoldási javaslatot tartalmaz. Jelentős terjedelemben foglalkozik a vízgazdálkodás kérdésével, amely a 21. század egyik meghatározó, stratégiai ügye lesz Magyarország számára. A vízmegtartó, tájrehabilitációs szemlélet dominanciája a programban feltétlenül örömteli, ahogy az élővizek és nagy tavaink tönkretételének a megállítása is. A vízgyűjtőszintű gazdálkodás, a felszíni szennyező források visszaszorítása, a kisvízfolyások helyreállítása éppúgy támogatható, mint a városi vízvisszatartás, a szivacsváros koncepció előtérbe kerülése.

Litkai Gergely: A program előremutatóbb, mint bármi, ami az elmúlt 16 évben történt, de olyan súlyos krízisekkel kell szembenéznünk, amelyek az állampolgárok napi megélhetését, életminőségét, sőt életét veszélyeztetik, így ebben minden kompromisszum a későbbiekben hatványozott károkat fog okozni. Így remélem, hogy a minisztérium politikai súlya is hasonló lesz valós fontosságához és felelősségéhez.

Ámon Ada: Két dolog nagyon értékes ebből a programból. Először is, hogy létezik. Az elmúlt évtizedben elszoktunk attól, hogy egyáltalán el lehet olvasni, hogy mit tervez, mire törekszik a kormány. Attól is elszoktunk, hogy lehet vitatkozni; véleményeket, számokat vagy tényeket egymással ütköztetni. Biztosan sok dologgal lehet vitatkozni és biztos vagyok benne, hogy a legtöbb magyar választó nem olvasta ezt a hosszú dokumentumot, de aki akarta megtehette. A másik fontos dolog, hogy ezen a programon sok-sok szakember dolgozott, és olyan emberek is, akiket ismerek. Nemcsak a zöld része, de a többi is összhangot mutat az egésszel és egy koherens kép benyomását adja. Fontos tudni, hogy ez egy választási program. Ez annyit jelent, hogy változni fog és ezernyi oka lehet annak, hogy hangsúlyos elemeit majd árnyalja az a pénzügyi, gazdasági, társadalmi örökség, ami az elmúlt 16 év után maradt.

Mindezek azt sugallják, hogy lesz helye a vitának és az adatalapú szakpolitikai munkának. Én ennek örülök a legjobban. A kritikáinkat majd ott lehet elmondani, írásban javaslatokat megfogalmazni és együtt reagálni az ország sorsát elementárisan befolyásoló klímaválságra.

Mivel értetek egyet?

Litkai Gergely: Már az is egy nagy megkönnyebbülés, hogy egy választásokon induló, felelős pártnak van zöldprogramja. A zöld fejezet rendkívül gazdag, átgondolt, és jó sokat ígér. Jól strukturált és szimpatikus, számos alapelvet, programelemet évek óta tárgyalunk a Válasz Online felületén és a Zöld Válaszban. Öröm volt ezeket viszontlátni és külön jó volt visszaolvasni, amit a Vízválasztó mozgalom a tájgazdálkodás és a Vizet a tájba program kapcsán képvisel. Bizakodásra ad okot a Víz Koalíció hosszú évekre visszanyúló tevékenységének eredménye is. Látjuk, mi történt a hazai víziközmű-rendszerrel és magával a szektorral. Ahogy a Magyar Hidrológiai Társaság rendezvényén is elhangzott, kell egy Vásárhelyi-terv 2., teljes szemléletváltással, amire a vízügy abszolút képes lehet. Minden területen viszont probléma a bérrendezés és az utánpótlásképzés, az életpálya hiánya, egy ilyen program azonban talán új generációknak adhat lendületet, hogy természetvédelmi őrök, vagy vízügyesek legyenek. Számos ígéret – például az akkumulátoripart felügyelő önálló hatóság – már az előző kormány ígéretei között is szerepelt, sőt, költségvetési források is kapcsolódtak hozzá, ám mint látjuk, azóta sem valósult meg. Sőt a kormányzati utóvédharcokban továbbra is az a kommunikáció, hogy ebben az iparágban minden rendben van és volt, és a Greenpeace mérései is ezt igazolják. Ez így már önmagában is abszurd, hiszen civilszervezetek látták el az állam feladatait és most is transzparensen és őszintén kommunikáltak erről, mégis a funkcionális analfabetizmus szintjén magyarázzák félre a rendkívül fontos tényeket. De nem akarok erre több szót vesztegetni, csak érzékeltetni, hogy ehhez a tudatlan, ignoráns és a környezetért tévőket konkrétan üldöző szemlélethez képest felüdülés a programot már csak olvasni is. Nagyon remélem, hogy nem a kommunikációs szinten áll meg ez, és a valóság és a Facebook-realitás között nem lesz tátongó szakadék, ahogy az előző kormány idején történt a permanens kampány és vészhelyzet idején.

Jávor Benedek: Kiemelten fontos az erős környezetvédelmi intézményrendszer visszaállítására tett vállalás is, ideértve az önálló környezetvédelmi minisztériumot, az erős, hatékony és független hatóságokat és az általuk végrehajtott szigorú, elfogulatlan ellenőrzéseket. A Kárpát-medencei Samsunglandban ez az egyik legsürgetőbb környezetvédelmi feladat. A természetvédelem területén a nemzeti parkok és a természetvédelmi intézményrendszer megerősítése és megfelelő finanszírozása szintén elengedhetetlenek, és pozitív elem a Natura 2000-területek védelmével kapcsolatos célok megfogalmazása, hogy a hálózat tényleges biodiverzitásvédelmi eszközzé válhasson.

Az energiapolitikai rész jól azonosít számos problémát a külső, elsősorban orosz függéstől a klímacélkitűzések teljesítésének hiányán át a hálózati beruházások elmaradásáig vagy a rezsicsökkentés torz, igazságtalan, környezeti és gazdasági szempontból egyaránt káros rendszeréig. Fontos állításként a program kimondja, hogy a kezdetektől problémás Paks II. beruházás elakadt, és sikeres befejezésére nincs esély. Alig eltúlozható jelentőségű az évi 100 000 lakást elérő, 1000 milliárd forintos épületfelújítási programra vonatkozó javaslat. A kormány abszurd, másfél évtizedes tilalma után megkönnyebbülés a szélenergia hasznosítását célzó pontokat látni, de pontosabb célszámokat itt sem látunk, tehát ez akár a jelenlegi kormány által az EU nyomására vállalt összesen 1000 MW szélenergiakapacitásra is korlátozódhat.

Pribéli Levente: A programban sok olyan pont van, ami kifejezetten pozitív. A környezeti problémából is bőven van Magyarországon, és a program is elég tág merítést ad ezekből. Olyan elemek is megjelennek benne, amelyekből egyértelműen látszik, hogy akik írták, azoknak széles körű rálátása van ezekre. Az intézményi viszonyok rendezése, a zöld témák legalább jelentős részét integráló önálló minisztérium, a hatóságok független, színvonalas szakmai működésének helyreállítása fontos első lépések, ahogy a monitoring rendszerek javítása és a környezeti adatokhoz való hozzáférés biztosítása is. Az állami természetvédelem helyzete tragikus, és a program határozottan állást foglal ennek javítása mellett. Ezek mind olyan területek, ahol a Greenpeace Magyarország is sok éve küzd az állami működés súlyos, egyértelmű hiányaival. Létkérdés a vízkérdés, és a programban e téren is több jó elem jelenik meg: a táji szintű vízmegtartás hangsúlyozása, a talaj, mint kulcsfontosságú vízmegtartó közeg elismerése is nagyon pozitív. Víz téren jól látszik a rendszerszemlélet: mint írják, a “vízproblémák jelentős része nem kizárólag vízügyi kérdés: az agrárium, az erdészet, a településfejlesztés és az ipar jelenlegi gyakorlatai is hozzájárulnak a táj kiszárításához. A megoldás ezért nem lehet pusztán műszaki, ágazatközi együttműködés nélkül.” A leköszönő kormány egy-egy kivételtől eltekintve kifejezetten ártóan viszonyult a nemzetközi zöld együttműködésekhez és vállalásokhoz, a program e téren is javulást ígér. Több más pont mellett az új beépítések felülvizsgálata és csökkentése és az oktatás megjelenése is pozitív. A program más részeiből kiemelném még a vidéki megélhetés, az ökológiai gazdálkodás és a kisgazdaságok támogatásának kérdését, amelyek szintén nagyon fontosak. Alulértékelt témák ugyan, de ökológiai jelentősége hatalmas a házi macskák ivartalanításának és a túlzottan nagy létszámú vadállomány szabályozásának is, és a program ezekre is kitér, helyesen. Az erdőgazdálkodás felvetődik ugyan, de itt nem derül ki elég részlet – a természetvédelem erősítése, a védett területekkel kapcsolatos ígéretek mindenesetre reménykeltőek e téren is.

Dr. Mátyás Eszter: Egyetértek a korrupcióval szembeni zéró tolerancia elvével, és fontosnak tartom, hogy ez következetesen érvényesüljön a nagy léptékű energetikai beruházások és szerződések esetében is. Az átláthatóság és elszámoltathatóság ezen a területen kiemelt jelentőségű. Szintén pozitívumként értékelem a fenntarthatóság és a hosszú távú szemlélet hangsúlyos megjelenését az alapértékek között, valamint a kutatásokon és hatásvizsgálatokon alapuló döntéshozatal iránti elköteleződést. Jó olvasni a rezsicsökkentéshez kapcsolódó több javaslatot, különösen az energiahatékonysági felújítások ösztönzését, a megújuló energiaforrások arányának növelését és az orosz energiafüggőség csökkentésének szándékát, valamint a környezet- és természetvédelem erősítését, ideértve a Natura 2000 területek védelmének fenntartását. Ezek az elemek megfelelő irányt jelölnek ki, és jó alapot teremtenek egy ambiciózusabb energiapolitika számára.

Mivel nem értetek egyet?

Litkai Gergely: A szociális tűzifa kérdése rendkívül megosztó, bár a program kitér az energetikai korszerűsítésre a háztartások szintjén, ami az RRF források hazahozásához is elengedhetetlen, de hasonlóan az EU-s biomassza-égetési, főként erdei biomassza égetési lelkesültségre ez is rátesz egy lapáttal. A tűzifa-szárítók, a jobb hatásfokú és környezetbarátabb tüzelőberendezések fontosak lehetnek, de mivel ez technológiailag rendkívül kényes folyamat, ennek teljes kivezetése nélkül a légszennyezettséggel kapcsolatos célokat is nehéz lesz elérni. Fontos kiegészítés még, hogy a levegőminőség mérése is hiányzik számos településen, így a kitűzött cél eléréséhez elsőként elengedhetetlen lenne ennek kiépítése. Szintén veszélyesnek találom a MOHU-koncesszió felbontását, és itt egyetértek a Zöld Hang elemzésével, hogy ez egy annyira sérülékeny lánc, hogy első körben ennek felülvizsgálata lenne a legfontosabb és szakmai szervezetekkel és a hulladékos szakma tagjaival kellene egyeztetni a legoptimálisabb megoldásról. Ha a helyzet megoldhatatlan, akkor lenne csak érdemes lépni, de már az is fontos fejlődési stádium, ha a már létező MEKH ajánlásokat, árjavaslatokat a kormány figyelembe venné.

Jávor Benedek: A hulladékgazdálkodás talán a legkevésbé meggyőző része a programnak. A MOHU koncessziós rendszerének kritikája megalapozott, a javaslatok szemlélete ugyanakkor kevéssé progresszív. A szemetelés első helyen említése a problémák között már 30 éve sem lett volna szakmailag védhető. Ahogy az EPR-díjak csökkentése sem fog hozzásegíteni a körforgásos gazdaság kialakításához. Teljes mértékben hiányzik a hulladékmegelőzés témaköre, az újrahasznosítás kapcsán egy kontextus nélkül bedobott 2030-as 55%-os részarány vállalás található. Ez nem túl ambiciózus, figyelembe véve, hogy még a jelenlegi kormány is 60%-ot vállalt 2030-ra a 2021–2027-es Országos Hulladékgazdálkodási Tervben – az más kérdés, hogy a jelenlegi folyamatok alapján ezt esélye sincs teljesíteni. Ráadásul az, hogy hogyan, milyen intézkedések révén jutunk el oda, az teljes mértékben hiányzik. Az energetikai fejezetben a legsúlyosabb problémának az orosz energiahordozókról való leválásra célul kijelölt 2035-ös határidőt látom. A fosszilis területen az orosz gáz és olaj is kiváltható lenne megfelelő intézkedésekkel egy-két éven belül, ez valójában már rég megtörténhetett volna, és meg is kellett volna történnie. A gáz esetében ez még árnövekedést sem jelentene, az orosz gázt lényegében világpiaci áron kapjuk. Az olaj esetében van némi árelőnye az orosz forrásnak, de igazából a világpolitikai fejlemények, az iráni háború alakulása összehasonlíthatatlanul nagyobb hatással van arra, hogy mennyiért tudjuk venni az olajat, mint annak, hogy ezt Oroszországból, vagy máshonnan tesszük. Az atom kapcsán szintén pár éven belül megoldható Paks I. orosz fűtőelemeinek lecserélése, ahogy ezt más, VVER 400 típusú erőműveket üzemeltető országok teszik, a Westinghouse-zal együttműködve. Semmi okát nem látom, hogy miért tolnánk ki az orosz energiáról való leválást 2035-re.

Pribéli Levente (Greenpeace): Bár a zöldprogram alapvetően ígéretes, a program más részeiben vannak ökológiai szempontból erősen kérdéses felvetések Nem tiszta például, hogy a mérethatékonyság támogatása alatt itt mit kell érteni, ez könnyen vezethet a nagyüzemi mezőgazdasági modell problémáinak konzerválásához. A tűzifa áfacsökkentése és a szociális tűzifa volumenének növelése csak átmeneti megoldás lehet, amíg más módokon, például az energiahatékonyság javításával nem sikerül az energiaszegénységet felszámolni. Addig is pedig a kormány felelőssége, hogy a tűzifát ökológiai szempontból minél kevésbé értékes forrásból, elsősorban kultúrerdőkből, faültetvényekből biztosítsák. Az újonnan felálló kormány makrogazdasági elképzeléseiben szintén vannak környezeti szempontból problémás vonások.

Dr. Mátyás Eszter: A program egyes energiával kapcsolatos pontjait inkább úgy értelmezem, hogy további erősítésre szorulnak, mintsem teljesen új irányt igényelnek. Több esetben az ambíció szintje tűnik alacsonyabbnak a szükségesnél.  A „közel karbonsemleges” energiafelhasználás célkitűzése nem ad kellően egyértelmű iránymutatást; indokoltnak tartjuk a teljes karbonsemlegesség világosabb megfogalmazását és ütemezését. A megújuló energiaforrások arányának növelése fontos, ugyanakkor a jelenlegi vállalások nem elegendők a fosszilis energiahordozóktól való érdemi és időben történő függetlenedéshez. A nukleáris energia szerepének hangsúlyos fenntartása, különösen a Paks II projekt esetében, megítélésünk szerint nem illeszkedik egy rugalmas, decentralizált és gyorsan alkalmazkodó energiarendszer víziójához, és jelentős forrásokat köthet le hosszú időre. A fosszilis energiahordozókhoz kapcsolódó intézkedések között több olyan elem is megjelenik, amely rövid távon kezelhet bizonyos problémákat, de hosszabb távon nem járul hozzá a fenntartható és biztonságos energiarendszer kialakításához.

Mi az, amit hiányoltok a programból?

Jávor Benedek: A vízgazdálkodás területén az akkumulátorgyárak körüli konfliktusok nyomán a felszín alatti vízkészletek kiemelt védelme talán a legfájóbb hiány a programban. Hiányzik ugyanakkor az erdőgazdálkodás problémáinak átfogó megfogalmazása: bár a vadgazdálkodás eltartóképességhez igazítása fontos lépés lenne, de a vágásos gazdálkodás, a véghasználatok (a tarvágások) visszaszorítása legalább a védett területeken (és teljes betiltásuk a fokozottan védett területeken), mint az erdőgazdálkodással kapcsolatos egyik legégetőbb feladat, nem jelenik meg. Helyes problémafelismerés látszik a levegőminőség területén is, a javasolt megoldások ugyanakkor hiányosak, a gépjárműforgalom visszaszorítását városainkban például, mint kulcslépést, óvatosan kikerüli az anyag.

Aggasztó még a környezetbiztonság, a környezeti kárfelelősség hiánya is. A 2000-es tiszai ciánszennyezés és a kolontári vörösiszapkatasztrófa országában lehetetlen ezzel a témával nem kiemelten foglalkozni. Nélkülöznünk kell a Tisza meglátásait a vegyianyag-politika, a növényvédőszerek kérdésében is, néhány általánosságot leszámítva. A mezőgazdasági részben sok támogatható elem van, a helyi termelők, a kis- és közepes gazdaságok vagy a rövid ellátási láncok erősítése például. De az ökológiai gazdálkodás, az agrár-környezetvédelmi programok épp csak említésre kerülnek, bármiféle konkrét intézkedés vagy javaslat nélkül.

Litkai Gergely: Hiányolom az  új klímatörvényt, mint az egész rendszer alapját, amelyet az AB határozata alapján 2026. június 30-ig meg kellene alkotni, ami az adaptációra és a többi szektorra is fontos hatást gyakorolhat. Ennek nagyköveteként nem győzöm hangsúlyozni, hogy enélkül valódi, rendszerszintű gondolkodás – ezen a területen – szinte lehetetlen. A nemzeti Parkok esetében fontos lenne tisztázni, hogy egyáltalán mi egy nemzeti Park feladata? Szórakoztatóközpont, természetvédelmi szerv vagy valami köztes megoldás? Továbbá, hogyha az erdőtörvényt nézzük, mik azok a területek, ahol erdőgazdálkodást nem is lehetne folytatni? Ez egyedül a Hortobágyi Nemzeti Park területén van kijelölve, abszolút semmibe véve a jogszabályokat. Az erdőgazdálkodás területén is nagyon fontos lenne dűlőre jutni annak tekintetében, hogy az állampolgárok mit várnak egy erdőtől klímaszabályozást, biodiverzitást vagy tűzifát, illetve ha ezeket mind, akkor ezeket mely erdőknek kellene és hogyan teljesíteni, hogyan lehetne egy jóval kíméletesebb, klímaadaptívabb erdőgazdálkodásra átállni és hogy lehetne teljes egészében visszavonulnunk a védett területekről. Hiányolom a klímaadaptációt, ennek alkalmazkodási és felkészülési részét egyaránt, a katasztrófavédelem, a civilek, a cégek és az önkormányzatok felkészítését az előttünk álló, rendkívüli kockázatokkal járó időre. Ami még rendkívül fontos lenne a meteorológiai szolgálat megerősítése és forrásainak növelése, hogy a felkészülés érdekében klímamodellezésben a lehető legrészletesebb adatokkal és modellekkel rendelkezzünk. Ehhez kapcsolódóan az adatbázisok nyilvánossága és a terület transzparenciája a talajvíz monitoring adatoktól a természetvédelmi területek elérhető térképéig szintén alapvető lenne. Végül nagyon fontos a jelenlegi ESG-törvény revíziója és az ehhez kapcsolódó oktatás, szakértői rendszer felülvizsgálata, a vállalatok felkészítése, és az adminisztratív terhek helyett a motiváció arra, hogy valóban fenntarthatóbban tudjanak működni. Ha nem is hiányolom, de mindenképpen fontos lesz számos esetben valóban hatékony és súllyal rendelkező érdekegyezető és szakmai fórumok létrehozása és ehhez új társadalmi technológiák fejlesztése. Bár a programban nem is található, Gajdos László ugyanakkor kiemelte, hogy mennyire szívügyének tekinti a szemléletformálást, remélhetőleg nem csak az állatvédelem területén. És ha már állatvédelem, a program teljes mértékben figyelmen kívül hagyja a haszonállatok jóléti kérdéseit, a csirkék, sertések, marhák többségének pokoli szenvedését, amitől mindannyian szemérmesen elfordítjuk a tekintetünk. Ez azonban már mezőgazdaság, ami remélhetőleg szintén jóval inkább az ökológiai megközelítés felé tud lépni. Végül pedig kevés  szót ejt szokásaink változtatásának szükségességéről, táplálkozásunk, életmódunk, fogyasztásunk és életünk megváltoztatásáról, ami nélkül a zöldítési szándékok csak rendkívül felületes célt tudnak majd elérni.

Pribéli Levente: A legnagyobb hiányosságnak egyrészt a környezeti problémák társadalmi-kulturális-gazdasági okainak feltáratlanságát és reflektálatlanságát látom, másrészt pedig annak a felismerését, hogy a „környezeti” kérdések a társadalmunk működésének, az emberi életnek az alapját jelentik. A programban vannak nyomai annak, hogy a környezeti problémák stratégiai jelentőségűek, de ez nem ível át kellően az egész anyagon. Mindez alapjaiban határozza meg a problémák kezelésének mélységét, és erősen kérdésessé teszi, hogy ütköző érdekek esetén milyen súllyal tudnak érvényesülni az ökológiai érdekek. Egyértelmű a folytonos növekedésre épülő gazdasági modell megkérdőjelezésének, egy alternatív gazdasági stratégiának a hiánya. Ellentmondások feszülnek bizonyos célok között (pl. beépítések mérséklése és infrastruktúraépítés), és a rendszerszintű kritikáimon túl alapvető kérdés a finanszírozás is. A klímaválság fokozódásával kapcsolatban hiányolom az átfogó alkalmazkodási stratégiát, a reziliencia erősítését (bár ezekben a program bizonyos pontjai akaratlanul is sokat segíthetnek).

Dr. Mátyás Eszter: Az energia fejezetek több területen indokoltnak látom a részletesebb és egyértelműbb irányok kijelölését például az energiaválság és az energiaimport-függőség átfogó, stratégiai szintű kezelésében, amely nemcsak az orosz függőség csökkentésére, hanem általában a külső kitettség mérséklésére irányul. Hiányolom a világosabb jövőképet az energiafüggetlenség elérésére, elsősorban hazai, megújuló energiaforrásokra és energiahatékonyságra építve. Szükség lenne ambiciózusabb és konkrétabban ütemezett energiahatékonysági célokra, különösen az épületállomány korszerűsítése terén. Látnunk kellene a fosszilis energiahordozók kivezetésének világosabb pályáját, de szükség lenne a kibocsátáscsökkentési célok részletesebb bontásráa, beleértve a metánkibocsátás kezelését is a CO2 mellett. Fontos lenne a civil szervezetek és független szakértők intézményesített bevonása a döntéshozatalba, amely erősítené a szakmai megalapozottságot és a társadalmi legitimációt. Továbbá hiányolom a szorosabb és explicitebb illeszkedést az uniós szabályozási környezethez, különösen az épületenergetikai és klímapolitikai előírásokhoz. Szükséges lenne egyértelműen kimondani, hogy a hosszú távú energiabiztonság alapja a hazai, tiszta és fenntartható forrásokra épülő rendszer.

Disclaimer: Jávor Benedek a Zöld Hangot kiadó Zöld Műhely Alapítvány kuratóriumának tagja.

A Jávor Benedek, Litkai Gergely és Ámon Ada is értékelte a TISZA zöldprogramját bejegyzés először Magyarország zöld hangja-én jelent meg.

Idén második alkalommal rendezte meg a Főváros a Föld Napja Konferenciát, ahol szakértő vendégekkel tekintették át, hol tart Budapest az egészségesebb, zöldebb és klímatudatosabb várossá válás útján.

„A város, ami megtart” címet viselő konferencián hazai és nemzetközi szakértők mutatták be a főváros klímaalkalmazkodási irányait, zöldinfrastruktúra-fejlesztéseit, valamint azokat a megoldásokat, amelyek hozzájárulnak egy élhetőbb és ellenállóbb városhoz. 

A Merlin Színházban április 22-én az egyik kerekasztal-beszélgetés körforgásos vízgazdálkodásról szólt, arról, hogy a közszolgáltatók hogyan próbálnak alkalmazkodni, felkészülni a klímaváltozás kihívásaihoz.

A beszélgetés résztvevői:

— Debreczeny László, a Fővárosi Vízművek Zrt. üzemeltetési igazgatója

— Mórocz Gábor, a Fővárosi Csatornázási Művek Zrt. hálózatüzemeltetési igazgatója

— Dezsényi Péter, a BKM Főkert főigazgatója

— Dr. Patziger Miklós, a BME Vizi Közmű és Környezetmérnöki Tanszék tanszékvezetője

— Tompos Balázs, a Budapest Közút Zrt. megfelelési tanácsadója

A beszélgetést Barsi Orsolya, a Főpolgármesteri Hivatal klíma és környezetügyi-főosztályvezetője moderálta.

A felvételt készítette és szerkesztette: Sarkadi Péter

Amiről többek között szó esik:

• Két EU-s kezdeményezésbe, a 100 klímasemleges városban, és a klímaalkalmazkodási küldetésben is részt vesz Budapest. Mi ezeknek a lényege?
  
  
• Napi kb. 500.000 m3 vizet szolgáltat a Fővárosi Vízművek Zrt. Budapesten és az agglomerációban. Milyen kihívásokkal néznek szembe?  Miért probléma az egyre többször rekordalacsony vízszint?
  
  
• A fővárosi csatornahálózat durván 6500 km. Hogyan kell felkészülni a kiszámíthatatlan esőkre, a dunai vízszint extrém változásaira, és a villámárvizekre.
  
  
• Jelenleg 10 liter/ fő/nap az európai vízfogyasztási átlag. Hol van a víztakarékosság határa, ami még jó a csatornahálózatnak?
  
  
• A 2011-es viziközmű törvény szerint a csapadékelvezető rendszer nem része a viziközműnek. Milyen változást hoz az új uniós szennyvíz irányelv, és ezt be tudjuk-e tartani?Ű
• Nyáron egyre inkább csak éjszaka lehet aszfaltozni a hőség miatt. Hogyan nem működik a körforgásos hulladék újrahasznosítás a közútkezelésben? 

• Krízisben a budapesti faállomány. A 110.000 fővárosi kezelésben levő fa 1/3-át ki kellene vágni a következő 10 évben, így a lombkorona borítottság fele eltűnik. Az enyhe telek miatt nő a kórokozók száma. A 10 cserélendő fából 4-et már nem tudnak az eredeti helyre visszaültetni a közmű védőtávolságok miatt.
• Ökológiai fordulat –ökológiai szemlélet kellene a zöldfelület gazdálkodásban.A mostani kormányrendelet helyett kellene egy zöldfelületi törvény.

A Zöld Hang podcast: Budapest körforgásos vízgazdálkodása bejegyzés először Magyarország zöld hangja-én jelent meg.

Idén második alkalommal rendezte meg a Főváros a Föld Napja Konferenciát, ahol szakértő vendégekkel tekintették át, hol tart Budapest az egészségesebb, zöldebb és klímatudatosabb várossá válás útján.

„A város, ami megtart” címet viselő konferencián hazai és nemzetközi szakértők mutatták be a főváros klímaalkalmazkodási irányait, zöldinfrastruktúra-fejlesztéseit, valamint azokat a megoldásokat, amelyek hozzájárulnak egy élhetőbb és ellenállóbb városhoz. 

A Merlin Színházban április 22-én az egyik kerekasztal-beszélgetés körforgásos vízgazdálkodásról szólt, arról, hogy a közszolgáltatók hogyan próbálnak alkalmazkodni, felkészülni a klímaváltozás kihívásaihoz.

A beszélgetés résztvevői:

— Debreczeny László, a Fővárosi Vízművek Zrt. üzemeltetési igazgatója

— Mórocz Gábor, a Fővárosi Csatornázási Művek Zrt. hálózatüzemeltetési igazgatója

— Dezsényi Péter, a BKM Főkert főigazgatója

— Dr. Patziger Miklós, a BME Vizi Közmű és Környezetmérnöki Tanszék tanszékvezetője

— Tompos Balázs, a Budapest Közút Zrt. megfelelési tanácsadója

A beszélgetést Barsi Orsolya, a Főpolgármesteri Hivatal klíma és környezetügyi-főosztályvezetője moderálta.

A felvételt készítette és szerkesztette: Sarkadi Péter

Amiről többek között szó esik:

• Két EU-s kezdeményezésbe, a 100 klímasemleges városban, és a klímaalkalmazkodási küldetésben is részt vesz Budapest. Mi ezeknek a lényege?
  
  
• Napi kb. 500.000 m3 vizet szolgáltat a Fővárosi Vízművek Zrt. Budapesten és az agglomerációban. Milyen kihívásokkal néznek szembe?  Miért probléma az egyre többször rekordalacsony vízszint?
  
  
• A fővárosi csatornahálózat durván 6500 km. Hogyan kell felkészülni a kiszámíthatatlan esőkre, a dunai vízszint extrém változásaira, és a villámárvizekre.
  
  
• Jelenleg 10 liter/ fő/nap az európai vízfogyasztási átlag. Hol van a víztakarékosság határa, ami még jó a csatornahálózatnak?
  
  
• A 2011-es viziközmű törvény szerint a csapadékelvezető rendszer nem része a viziközműnek. Milyen változást hoz az új uniós szennyvíz irányelv, és ezt be tudjuk-e tartani?Ű
• Nyáron egyre inkább csak éjszaka lehet aszfaltozni a hőség miatt. Hogyan nem működik a körforgásos hulladék újrahasznosítás a közútkezelésben? 

• Krízisben a budapesti faállomány. A 110.000 fővárosi kezelésben levő fa 1/3-át ki kellene vágni a következő 10 évben, így a lombkorona borítottság fele eltűnik. Az enyhe telek miatt nő a kórokozók száma. A 10 cserélendő fából 4-et már nem tudnak az eredeti helyre visszaültetni a közmű védőtávolságok miatt.
• Ökológiai fordulat –ökológiai szemlélet kellene a zöldfelület gazdálkodásban.A mostani kormányrendelet helyett kellene egy zöldfelületi törvény.

A Zöld Hang podcast: Budapest körforgásos vízgazdálkodása bejegyzés először Magyarország zöld hangja-én jelent meg.

Egyre több emberéletet fog követelni az extrém hőség, ha nem teszünk ellene

Magyarországon 2011 és 2023 között évente átlagosan 814 többlethalálozást  mértek a hőségriasztások idején. A forró nyarak nemcsak kényelmetlenebbé, hanem veszélyesebbé is teszik a városi életet: különösen a rosszul szigetelt lakásokban, idősotthonokban, kórházakban és árnyék nélküli utcákon. De vajon a klímaberendezés az egyetlen válasz, vagy a zöldebb, árnyékosabb és jobban tervezett városok is életeket menthetnének?, az Energiaklub Szakpolitikai Intézet munkatársával beszéltünk a városi hőség okairól és a lehetséges megoldásokról.

A Meteorológiai Világszervezet (WMO) és az Európai Középtávú Időjárás-előrejelzési Központ (ECMWF) szerint 2025 is a három legmelegebb év egyikének számít a mérések kezdete óta a világon. Hazánkban 2025 a hetedik legmelegebb és a negyedik legszárazabb év volt  1901 óta – adta hírül idén januárban a Hungaromet, és a klímamodellek alapján a hőhullámos napok száma és intenzitása csak nőni fog –olvashatjuk a  Magyar Tudományos Akadémia (MTA) Alkotmánybíróság számára készített állásfoglalásában(Páldy Anna fejezete).

Az Energiaklub Szakpolitikai Intézet márciusban indult projektje keretében 10 évnyi adatot fog elemezni az egész Nyugat-Magyarországi régióra, így nemcsak 1-1 település, hanem egy egész régió számára egyértelmű lesz, hogy hol van szükség beavatkozásokra a nyári túlmelegedés csökkentése érdekében.

Minél zöldebb egy város, annál elviselhetőbb a hőség

 “Csak most kezdjük igazán felismerni, hogy a zöldfelületek – amelyek egyszerre sokféle fontos szerepet töltenek be – eddig nem kaptak elég figyelmet a települések tervezése során. Mindez különösen nyáron problémás, és a hősziget jelenséget súlyosbítja az emberi tevékenységek miatt erősödő üvegházhatás is” – tette hozzá Pej Zsófia.

“Egy településen belül sem mindenhol ugyanúgy alakul a hőmérséklet: egyes városrészek és közterek eltérően melegszenek fel attól függően, milyen a felszínük. Van, ami jobban elnyeli a napsugárzást, más inkább visszaveri, ezért különböző mértékben forrósodnak fel. Jól mutatja ezt, hogy a legmelegebb pontok (úgynevezett mikro-hőszigetek) feltérképezéséhez a műholdak által mért adatokból számolt, a növényzet állapotát jó közelítő indexet használnak. Ez az adat megmutatja, mennyire „egészséges” és dús a növényzet egy adott helyen. Vagyis egyértelmű kapcsolat van aközött, hogy egy terület mennyire melegszik fel, és mennyi élő, zöld növény található rajta.” – mondta el Pej Zsófia, az Energiaklub Szakpolitikai Intézet szakembere.Illusztrációhoz lásd pl.: Zugló ZIFFA; Szeged Város-zöldítési Akcióterve, 53- oldal – hősziget ábra.

Fákkal a hőszigetek ellen

A városi zöldítés és a városi hőség kapcsolatát vizsgálta a Barcelonai Egészségtudományi Intézet három évvel ezelőtt –  írta a The Lancet orvosi szaklap. A kutatás szerint a fák számának növelésével csökkenthető a nyári hőhullámok közvetlen halálozási hatása. Európaszerte zöldítik és varázsolják természetközelibbé a belvárosokat. A hősziget hatás megfékezése is az egyik ok volt, amiért a Fővárosi Önkormányzat uniós  támogatással  11 kerület 20 helyszíne újul meg az Egészséges utcák programban az elkövetkező két évben. Zöldítés, árnyékolás, pihenősarkok épülnek a belvárosban, ahol egyelőre nyáron megrekken a hőség.

Akiket a leginkább veszélyeztet a hőség, nem kapnak védelmet

A korábban már idézett akadémiai állásfoglalás szerint Magyarországon 2011 és 2023 között a hőségriasztások idején évente átlagosan 814 ember halt meg, s ez a szám 2050-ig mintegy 150 százalékkal növekedhet. A gyerekeket, az időseket és a krónikus betegségben szenvedőket veszélyezteti leginkább  az extrém hőség, így nem mindegy,  hogyan tudnak védekezni az idősotthonokban, kórházakban, vagy épp óvodákban. Az akadémia által szerkesztett dokumentumból kiderül, hogy az intézmények állapota több mint aggasztó : a szobák többségében nincs légkondicionáló, de még  ventilátor sem,  gyakran árnyékolási lehetőség sincs. A szociális intézmények egyharmadában, a gyermekintézmények közel felében még hőmérő sincs.

Az Energiaklub szerint általánosságban a nagy népességű városok belső városrészeiben, elsősorban a szigetelés nélküli panellakások déli (délnyugati, délkeleti) fekvésű, felső emeleti lakásai válnak leginkább élhetetlenné a nyári hőségben. Budapesten a városi hősziget a város pesti oldalán a legjelentősebb, lefedve a belvárost.

“Különösen sérülékenyek azok a lakások, ahol magas a besugárzás. A nagy üvegfelületek vagy a nem megfelelő fekvés miatt a nap akadálytalanul fűti fel a belső tereket. Megfelelő árnyékolás nélkül ilyenkor a lakás csapdaként működik. A lakás rossz hőszigetelése – a korszerűtlen nyílászárók, a szigeteletlen padlásfödém és a szigeteletlen falak – képtelenek megállítani a kinti forróság bejutását.” – magyarázza a szakember.

“A legsúlyosabb helyzet a sűrűn lakott belvárosi zónákban alakul ki. Ráadásul a mentőövnek szánt klímaberendezések egy ördögi kört indítanak el: a lakásból kivont hőt közvetlenül az utcára tolják, tovább fűtve a már amúgy is forró városi levegőt, miközben az áramfogyasztásukkal növelik az üvegházhatású gázok kibocsátását. Ami az egyénnek megoldás, az közösségi szinten csak ront a helyzeten.”

A szakemberek abban egyetértenek, hogyha nincs más esély árnyékolásra és a nap elleni védekezésre, akkor a légkondicionáló lehet az egyetlen megoldás. Egy felmérésből ugyanakkor az is kiderül, hogy a hőség miatti szenvedésre egyre többen tettek pontot légkondicionálókkal. 2022 és 2025 között összesen mintegy 1,4 millió hűtő-fűtő klímát, levegő–levegő hőszivattyút értékesítettek. A 2022-es népszámlálás során a lakások 27,6 százalékában volt légkondi.

A Magyar Tudományos Akadémia főbb közpolitikai javaslatai

• Nemzeti hőségterv kidolgozása.
• Interszektoriális együttműködés kialakítása, erősítése.
•  Humán erőforrás biztosítása központilag, regionális és lokális szinten.
•  Financiális eszközök biztosítása az intézményi és egyedi szintű alkalmazkodási lehetőségek megvalósításához.
• Az egészséghatás nyomon követése (évek óta rendszeresen értékelik a többlethalálozást. Szükséges javítani a valós idejű halálozási adatok elérését az elektronikus halottvizsgálati bizonyítványok valós idejű kitöltésével és továbbításával az Anyakönyvi Hivatalnak. 2023-as fejlesztés: a hőséghullámok alatti sürgősségi mentőhívások valós idejű értékelése).
• A hőségriasztások eredményességének értékelése.
•  Részletes jogszabály és végrehajtási rendelet a hőhullámokkal kapcsolatos feladatokról és azok végrehajtásának ellenőrzéséről.

Mit ígér a Tisza?

A Tisza programja deklarálja, hogy az országot veszélyeztető egyik válságtényező az éghajlatváltozás. A programban az éghajlatváltozáshoz való alkalmazkodás inkább keretjelleggel jelenik meg, és főként olyan témákhoz kapcsolódik, mint a vízmegtartás, vízgazdálkodás, aszály, elsivatagosodás, tájhasználat és a “klímareziliens”, azaz az éghajlatváltozással szemben ellenálló mezőgazdaság. Mindezek természetesen nagyon fontosak.

A lakosság hőterhelés elleni védelme áttételesen jelenik meg: a lakások energetikai felújításával kapcsolatos tervek („10 éven belül a hazai lakásállomány 25%-ánál jelentősen javítjuk az energiahatékonyságot”), ha megvalósulnak, sok otthon válik ellenállóbbá. Így két legyet üthetünk egy csapásra: mind a téli fűtési energiaigény csökkenthető a szigetelési programok és nyílászáró-cserék megvalósításával, mind a nyári túlmelegedés elleni védelem érdekében előre léphetünk. Az alacsony energiaárak tervezett további fenntartása, kiterjesztése azonban a piaci alapú energetikai felújítások ellen hat.

Emellett a települések számára szükség lenne a nemrég lezárult KEHOP-Plusz Zöld-kék infrastruktúra pályázati programhoz hasonló támogatásokra. Az Energiaklub Szakpolitikai Intézet szerint ugyanis a természetalapú megoldások biztosítják leghatékonyabb védelmet a hőség ellen: a párologtatás és az árnyékolás révén pont ott hűtik a környezetünket, ahol a legnagyobb szükségünk van rá a nyári hőhullámok idején. Az élő környezetért felelős szaktárca, és a hatósági, jogszabályi rendszer rendbetételének terve optimizmusra adhat okot.

A Egyre több emberéletet fog követelni az extrém hőség, ha nem teszünk ellene bejegyzés először Magyarország zöld hangja-én jelent meg.

Számos nagyhírű informatikus már tényként kezeli, és most már lassan a közgazdászok is kezdenek felzárkózni. A mesterséges intelligencia igenis kiváltja az emberi munkaerő nagy részét – és egyáltalán nem vagyunk felkészülve arra, hogy ennek milyen következményei lesznek.

Mo Gawdat nem egy bolond futurista. A Google X korábbi üzleti igazgatója és a mesterséges intelligencia etikájának egyik fő szószólója, egy mérnök pontosságával válogatja meg a szavait. Tehát amikor – nyersen, mindenféle árnyalás nélkül – azt mondja, hogy a mesterséges intelligencia kiszorítja az emberi munkaerő túlnyomó hányadát, ez nem olcsó rémisztgetés, hanem végiggondolt következtetés – és óriási hiba lenne a szőnyeg alá söpörni. Gawdat nem egy olyan ember, aki kívülről bekiabál, hanem egyike azoknak, akik felépítették a mostani AI forradalom alapjait.

És mégis, a fejlett világ kormányainak politikai válasza csak egy kollektív vállrándítás, illetve optimistán hangzó szlogenek szajkózása, mint hogy „új-galléros munkahelyek” jönnek majd létre, és majd mindenkit átképeznek, és nem arról van szó, hogy az emberek hoppon maradnak, hanem hogy beköszönt az új „Ember-MI együttműködés” korszaka. A szép új világban megvalósuló „irányított átmenet” szókincse tehát már meg van – de a jogszabályok, a munkavállalói védelem, az újraelosztási mechanizmusok, amelyek ténylegesen túlélhetővé tennék ezt az átmenetet a dolgozó emberek számára, ezek szinte teljesen hiányoznak.

A penge erősségéről vitázunk, miközben a guillotine már zuhan lefelé.

Az az érv, hogy a technológiai robbanás mindig több munkahelyet teremt, mint amennyit elpusztít, az ipari kapitalizmus nagy vigasza. És ez többé-kevésbé igaz volt a gőzgépre, sőt még a mikrochipre is. A különbség – amelyet a közgazdászok egyre inkább elismernek a lábjegyzeteikben–, hogy ezek az átmenetek nemzedékeken át tartottak. A most következő, sőt már zajló álló átmenet azonban nagyságrendekkel gyorsabb és intenzívebb lesz.

Márpedig ahhoz képest, hogy az IMF szerint a globális munkahelyek 40 %-át(!) érintik a mesterséges intelligencia okozta zavarok, alig akad MI-specifikus munkavédelmi jogszabály.

Ilyen még nem volt!

Az automatizálás korábbi hullámai többnyire az izomerőt hozták. A szövőszékek felváltották a takácsokat; a traktorok a mezőgazdasági munkásokat; a futószalagok a kézműveseket. A politikai válasz – gyakran tökéletlen, erőszakos vagy lassú – leginkább a munkásmozgalom volt. Szakszervezetek, a nyolcórás munkanap, a kollektív tárgyalások, a jóléti állam. 

Ezek nem a felvilágosult tőke ajándékai voltak. Évtizedes szervezett küzdelem során harcolták ki olyan emberek, akik megértették, hogy a technológiai fejlődés előnyei komoly intézményi nyomás nélkül sohasem szoktak lefelé áramolni.

A nagy nyelvi modellek által folyamatosan tanuló mesterséges intelligencia azonban egészen más: az MI a kognitív kapacitásait használja. Akárcsak a szerződéseket felülvizsgáló jogi asszisztens, vagy a leleteket olvasó radiológus, vagy a bevételi jelentéseket összesítő pénzügyi elemző. De ide sorolhatjuk az ügyfélszolgálatisokat, a junior programozókat, a szövegírókat, grafikusokat, sőt a középvezetők jelentős részét, akinek fő feladata, hogy információ-összegzés után hozzanak szabályszerű döntéseket. Ez a középosztály diplomás munkája – pont az a munka, amely ötven éven át előremeneteli célként szolgált azoknak a munkásoknak, akik „átképezték” magukat, hogy kiszabaduljanak a gyárakból.

Amikor Gawdat azt mondja, hogy baj lesz, strukturális állítást tesz – azt mondja ki, hogy az ezen szerepkörökben lévő munkavállalók helyzete gyorsabban fog erodálódni, mint ahogy azt bármely átmeneti program kezelni tudná. És nemcsak tudná, hanem akarná! A tőke ugyanis mindig is a munkaerő költségeinek csökkentésére törekszik. A mesterséges intelligencia nem pusztán csökkenti a munkaerőköltségeket, hanem hosszabb távon gyakorlatilag felszámolja azokat!

Egy olyan modell, amely a nap 24 órájában dolgozik, soha nem kér egészségbiztosítást, nem igényel nyugdíjat, és folyamatosan fejlődik, nem versenyez egy emberi munkavállalóval: teljesen más kategóriába tartozik.

Amit a jog még nem ért

Jelen formájában a munkajog egy olyan alapvető feltételezésre épül, ami annyira triviális, hogy ki sem szokták mondani: a termeléshez emberi munkavállalókra van szükség, és ez a kényszer létrehoz egy olyan nyomást, ami felhasználható a tisztességes munkafeltételek kikényszerítésére. A szakszervezetek sztrájkolnak; a gyárak leállnak… stb. Ám ez a kényszer most csendben elpárolog. Egy MI-rendszer nem sztrájkol. Nem szervezkedik. Nem követeli sem az elismerést, sem a méltányosságot.

Vagyis jelenleg egy olyan jogrendszerünk van, amely még nem tette fel azt a kérdést, mit is jelent a „foglalkoztatás” ebben az új korban, amikor a legproduktívabb „munkás” egy szerveren futó MImodell. Ebből egyenesen következik, hogy ez a jogrend már teljesen elavult!

Az Európai Unió 2024-ben hatályba lépett MI-törvénye az eddigi legambiciózusabb kísérlet arra, hogy szabályozzuk a mesterséges intelligenciát. Ám munkaügyi szempontból elsősorban a fogyasztókat próbálja megvédeni, illetve a tágabb értelemben vett alapvető jogokat fenyegető kockázatok igyekszik kezelni. A munkavállalókra vonatkozó rendelkezései értelmesek ugyan, ám a közelgő események léptékéhez képest mindez egy porszem a sivatagban.

Az USA-ban, a Biden-kormányzat kiadott ugyan egy végrehajtási rendeletet a mesterséges intelligenciáról, ám ez is csak a várható problémák aprócska szeletét érintette, ráadásul a Trump azonnal vissza is vonta, mondván, hogy korlátozza a Szilícium-völgy versenyképességét. (Ez ugye az varázsszó, melyet – főleg a Kínával való versengés jegyében – arra használnak, hogy levegyenek minden létező szabályozási kísérletet a napirendről.)

Milyen lenne egy komoly politikai válasz?

Az az érv, hogy „nem tudhatjuk, milyen munkahelyek jönnek majd létre”, pusztán a tétlenség apológiája. Valóban nem tudjuk, de ez irreleváns a közvetlen politikai cselekvés szempontjából, amelynek nem a hosszú távról, hanem az átmenetről kell/kellene szólnia – és főként arról, hogy ki fizeti meg a turbulens változás árat.

A történelem világos: aktív újraelosztás nélkül a technológiai átmenet költségeit túlnyomórészt a munkavállalók viselik, míg a nyereség a tőkéseknél halmozódik fel.

Megtehető intézkedések most:

A következő keretrendszer nem utópisztikus. Ez a minimum, amely összhangban van egy olyan társadalommal, amely komolyan veszi saját kimondott értékeit.

Automatizálási adózás

Első lépésként szükség van egy az MI bevezetéséből származó termelékenység és profitnövekedés megadóztatására. Ez lenne egy olyan „átmeneti alap” fedezete, amely lehetővé tenné a változások méltányos menedzselését.

Csökkentett munkaidő

Ha a mesterséges intelligencia növeli a termelékenységet, a többlet nemcsak profiot kell, hogy jelentsen, hanem egy időt kell, hogy felszabadítson az emberek számára. A 32 órás munkahét innentől kezdve nem felvilágosult engedmény, hanem egy teljesen racionális és arányos új munkateher elosztás. 

A kollektív tárgyalási törvények reformja

Ezen hatalmas és mindenre kiterjedő átalakulások közepette elengedhetetlen, hogy ne ad-hoc alkudozások során dőljön el a munkavállalók sorsa, hanem lehessenek/legyenek iparágszintű tárgyalásoka a mesterséges intelligencia bevezetésének feltételeiről – nemcsak a bérekről, hanem az automatizálás üteméről és körülményeiről stb. is.

Algoritmikus átláthatósági jogok

A munkavállalóknak jogukban áll tudni, hogy a mesterséges intelligencia mikor hoz döntéseket, vagy ad át információkat a foglalkoztatásukat, teljesítményüket vagy javadalmazásukat érintő döntésekhez.

Emberi felülvizsgálathoz való jog

Semmilyen komoly következménnyel bíró foglalkoztatási döntés – felvétel, elbocsátás, fegyelmi eljárás, előléptetés – nem lehet végleges érdemi emberi felügyelet és a fellebbezés lehetőség nélkül.

Univerzális alapjövedelem

Az alapjövedelem nyilán nem a munkajogok, vagy pláne a munka helyettesítőjeként kell, hogy megjelenjen. De egy olyan világban, ahol felbomlanak azok a munkavállalói alapvetések, amelyek az évszázadokon át a megélhetés pillérei adták, rendkívül fontos, hogy megjelenjen egy olyan alapjövedelem, amely a várható tömeges elbocsájtások, állandó átképzések, és a munka világát érő újabb és újabb turbulenciák közepette valamilyen biztonságot, kiszámíthatóságot, „létalapot” teremt.

A leglényegibb politikai kérdés, amit senki sem akar feltenni

A sok problémás téma mellett, tegyük fel azt a potenciálisan derűlátó kérdést: létezik-e egy olyan jövő, amelyben a mesterséges intelligencia mint felszabadító erő jelenik meg. Olyan új helyzet hozva létre, amelyben például a „robotolás” megszüntetése felszabadítja az embereket a kreativitás, a gondoskodás, a kapcsolatépítés vagy az értelem számára. Ez még az olyan szkeptikus tudósok, mint Gawdat szerint sem lehetetlen felvetés.

Csakhogy ez olyan jövő, amely aligha valósulhat meg annak – az alapvetően politikai kérdésnek – az újragondolása nélkül, hogy ki birtokolja az MI-t, és ki a haszonélvezője a gépi intelligencia termelékenységi növekedésének. …

És nagyon nem mindegy, hogy a válasz az, hogy néhány tech. óriásvállalat részvényese, vagy a társadalom egésze…

Tanuljunk a történelemből. A munkásmozgalom nem arra a feltételezésre épült, hogy az iparosítás, mint olyan, az rossz. Sokkal inkább arra az etikai normára, hogy az iparosítás előnyeit nem lehet privatizálni, pláne nem úgy, hogy közben a terheit/költségeit áthárítjuk a társadalomra. Most is ez az alapkérdés. A munkásmozgalom hagyományos törekvései – amelyeket a szervezkedés, a politika nyomásgyakorlás és a törvények alakítása révén fejez ki – ugyanúgy érvényesek, sőt aktuálisabbak, mint valaha, hiszen a most leépítésre kerülő „munkások” a társadalom teljes spektrumából kerülnek ki –a gyárakban, gyártásban dolgozó munkásoktól kezdve, a szolgáltató ipari dolgozókon át, egészen az orvosokig, ügyvédekig, tanárokig. Alig lesz kivétel.

Hogy lesz-e ilyen tömeges leépítés, ez már nem kérdés. Gawdat és mások arra is figyelmeztetnek, hogy ez nem 10 év múlva lesz, hanem 1-2 éven belül – és ha figyelmesen körbenézünk, láthatjuk, hogy ez a folyamat már a szemünk előtt zajlik.

Tanulságos, hogy bár a mostani változások üteme és léptéke precedens nélküli, ha a lényegi elvi kérdés nem új.  A történelem járt már itt korábban.

„Mert az igazi kérdés nem az, hogy a mesterséges intelligencia megváltoztatja-e a munkát. A kérdés az, hogy lesz-e olyan gazdasági és jogi felelősségvállalás, amely lehetővé teszi, hogy megvédjük azokat az embereket, akiknek a munkája és helyzete megváltozik?!”

A fenti javaslatok egyike sem abból a feltételezésből indul ki, hogy a mesterséges intelligencia eredendően rosszindulatú, vagy hogy a technológiai fejlődést azonnal meg kellene állítani. De azt ki kell mondanunk, hogy egy ténylegesen demokratikus és igazságos társadalom előfeltétele az, hogy a technológiai haladás előnyeit senkinek sem sajátíthatja ki: azokat szét kell teríteni, meg kell osztani!

A MI május elseje üzenete a negyedik ipari forradalom idején? bejegyzés először Magyarország zöld hangja-én jelent meg.

A Fertő tó körül évek óta húzódó fejlesztési viták új szakaszba léptek: a korábbi, nagyszabású beruházási tervek után egy visszafogottabb koncepció körvonalazódik. Mit jelent mindez a tó ökológiai állapotára, a helyi közösségekre és a jövőbeli tájhasználatra nézve? Milyen kihívásokkal kell szembenézni a klímaváltozás közepette, és mennyire tartható fenn a térség egyedülálló természeti értéke? Ezekről a kérdésekről beszélgettünk Major Gyulával, a Fertő tó Barátai Egyesület elnökével. Az interjúból kiderül, mi a helyzet most, és milyen irányba mozdulhat el a következő években a Fertő-part sorsa.

A Fertő tó Európa egyik különleges állóvize, amely nemcsak természeti értékei miatt kiemelkedő, hanem azért is, mert évszázadok óta szoros kapcsolatban áll az itt élő közösségekkel. A térség az elmúlt években ugyanakkor egyre inkább konfliktuszónává vált: a nagyszabású turisztikai beruházások, a vízgazdálkodási kérdések és a klímaváltozás hatásai egyszerre alakítják a tó jövőjét. A sok vitát kiváltó fejlesztési projekt többször is megakadt, majd „újratervezték”, miközben a civil és szakmai szereplők egyre erőteljesebben próbálnak beleszólni a folyamatokba.

Ehhez kapcsolódik a „Fertő tó ellenállóképességének növelése a változó klímában” című kezdeményezés is, amely tudományos alapokra építve és a helyi szereplők bevonásával igyekszik erősíteni a térség hosszú távú alkalmazkodóképességét. A projekt ugyan nem klasszikus konzorciumi struktúrában működik, de éppen ez adja a rugalmasságát: kutatók, természetvédelmi és vízügyi szakemberek, civil szervezetek, valamint helyi közösségek és turisztikai szereplők közösen dolgoznak benne.

Az elmúlt időszakban elkészültek a térség részletes vízrajzi és földhasználati elemzései, több szakmai és ismeretterjesztő kiadvány is megjelent, és számos lakossági fórum, valamint workshop segítette a közös gondolkodást. Ezek nemcsak a helyi tudatosságot erősítették, hanem egy olyan stratégiai javaslatcsomag alapjait is megteremtették, amely a Fertő térségének ökológiai helyreállítását és hosszú távon is fenntartható működését célozza. A Fertő tó Barátai Egyesület elnöke, Major Gyula válaszolt a Zöld Hang kérdéseire.

Milyen állapotban van jelenleg a Fertő tó?

A vízállás jelenleg nagyjából közepes szinten van, ami önmagában nem ad okot azonnali aggodalomra, de nem is jelent megnyugtató stabilitást. Ökológiai értelemben a tó állapota még mindig jónak mondható, ami elsősorban annak köszönhető, hogy a rendszer bizonyos fokig képes alkalmazkodni a változó körülményekhez. Ugyanakkor ez az egyensúly törékeny. Fontos lenne, hogy ne kizárólag a tavat kezeljük elszigetelt egységként, hanem a vele szoros kapcsolatban álló Hanság és Fertőzug térségét is bevonjuk egy összehangolt kezelésbe. A vízmozgások, a talajvíz és az élőhelyek szempontjából ezek a területek egy rendszert alkotnak, és ha csak az egyik elemre fókuszálunk, könnyen nem várt következményekkel szembesülhetünk.

Milyen tényezők veszélyeztetik leginkább a tó ökoszisztémáját és a környéken élők életét?

A veszélyek egy része globális eredetű, és közvetlenül nem befolyásolható helyi szinten. Ilyen a klímaváltozás, amely a hőmérséklet emelkedésével és a csapadékviszonyok átalakulásával alapvetően rajzolja át a térség vízháztartását. Ugyanakkor legalább ennyire fontosak a helyi és regionális hatások. Az osztrák oldalon zajló intenzív öntözés például csökkenti a talajvízszintet, ami közvetve a tó vízellátására is hatással van. Emellett a turisztikai és ingatlanfejlesztési igények egy mesterségesen stabil, „kiszámítható” vízszint irányába tolják a döntéseket, ami ellentétes a tó természetes, ingadozó működésével.

Ezek a folyamatok együtt egyfajta vízügyi kényszerhelyzetet hoznak létre, amelyben a természetes dinamika háttérbe szorul.

A megoldás nem egyetlen technikai beavatkozásban rejlik, hanem a tájhasználat átgondolásában: kevesebb vízhasználat, több vízvisszatartás, és olyan döntések, amelyek figyelembe veszik a teljes térség működését. Mindez csak határon átnyúló együttműködéssel valósítható meg.

A klímaváltozás hazánk számos térségére rányomja a bélyegét, mi is több alkalommal foglalkoztunk már a jelenség következményeivel. Nem kivétel ez alól a Fertő tó sem, ahol a változások különösen érzékenyen érintik a vízháztartást és az élővilágot. Hogyan hat a klímaváltozás a térségben?

A klímaváltozás hatása több szinten jelentkezik a tónál, és ezek egymást erősítik. A magasabb hőmérséklet növeli a párolgást, ami közvetlenül csökkenti a tó vízmennyiségét. Ezzel párhuzamosan a csapadék mennyisége összességében csökken, ráadásul egyre inkább szélsőséges eloszlásban érkezik: hosszabb száraz időszakokat rövid, intenzív esőzések váltanak fel. Ez a mintázat nem kedvez a víz megtartásának, így a rendszer egyre inkább vízhiányos irányba tolódik.

Hosszabb távon ez nemcsak a vízszint csökkenését jelenti, hanem az élőhelyek átalakulását is, hiszen a nádasok, sekély vizes területek és a hozzájuk kötődő fajok különösen érzékenyek a változásokra. Ezért a klímaváltozásra nem elég csupán reagálni, hanem előre is kell gondolkodni, és olyan megoldásokat keresni, amelyek növelik a rendszer ellenállóképességét.

Az elmúlt években egy nagyszabású, állami finanszírozású turisztikai beruházás akadt el, amely a fertőrákosi partszakaszon egy komplex üdülő- és szabadidőközpontot hozott volna létre. A tervek között szerepelt többek között szálloda, apartmanházak, nagy kapacitású kikötő, sportlétesítmények és jelentős infrastruktúra-fejlesztés is, mindez egy érzékeny természetvédelmi területen. Milliárdok elköltése után a partszakasz részben átépítve, de befejezetlen állapotban maradt. Mi lesz a betonozott terület sorsa? Lehet még ezen változtatni?

Jelenleg valóban egy „harmadik nekifutásnál” tartunk. A korábbi, nagyléptékű beruházás 2022-ben megbukott, a 2023-as mesterterv pedig gyakorlatilag csendben kifulladt. Az idei, áprilisban bemutatott új koncepció ehhez képest érezhető irányváltást jelent: elveti a monumentális épületeket, és inkább természetközelibb, kisebb léptékű megoldásokban gondolkodik. A hangsúly a fa és nád használatán, a visszafogott beépítettségen, valamint közösségi funkciókon – például szabadstrandon vagy ökoparkon – van.

A már meglévő betonszerkezetek ugyanakkor komoly dilemmát jelentenek. A jelenlegi elképzelések nem a visszabontás irányába mutatnak, hanem inkább arra törekednek, hogy tájrendezéssel, intenzív növénytelepítéssel és „szelíd” funkciókkal illesszék be ezeket a környezetbe. Ez azonban csak részmegoldás, és sok kérdés nyitott marad.

A megvalósítás ráadásul politikai szempontból is bizonytalan, hiszen a döntések már a következő kormány és a jövőbeli kezelő kezében lesznek. Közben több kulcsterület – például az északi partszakasz vagy az apartmanházak ügye – továbbra sincs tisztázva, így a teljes körű rehabilitáció még várat magára.

Hogyan lehetne megvédeni a tó gazdag élővilágát?

A védelem kulcsa az átfogó szemléletváltás. A Fertő tavat nem lehet elszigetelten kezelni, hanem egy közös, határon átnyúló vízrendszer részeként kell tekinteni rá. Mi a természetalapú megoldásokat tartjuk járható útnak, szemben azokkal a technokrata elképzelésekkel, amelyek kívülről próbálják „megszabályozni” a rendszert. A gyakorlatban ez elsősorban a vízvisszatartás erősítését jelenti: több vizet kell a tájban tartani, nem pedig elvezetni. Emellett csökkenteni kell a mezőgazdasági vízfelhasználást, és olyan gazdálkodási formákat kell előtérbe helyezni, amelyek jobban illeszkednek a helyi adottságokhoz.

 Fontos iránytű lehet a Ramsari Egyezményben megfogalmazott bölcs vízhasználat elve, amely nemcsak a gazdasági szempontokat, hanem a természeti értékeket és a táj – ember kapcsolat hosszú távú fenntarthatóságát is figyelembe veszi.

Néhány éve megalakult a Fertő tó Barátai Egyesület. Milyen céljaik vannak, milyen tevékenységet folytatnak?

Az egyesület 2019-ben indult egy Facebook-csoportként, kifejezetten a természetkárosító beruházások elleni tiltakozás céljával. Ma már ennél jóval többről van szó: egy olyan szakmai és civil hálózat jött létre, amely képes érdemi párbeszédet folytatni a döntéshozókkal is. 2025-ben fontos fordulat történt, amikor a hivatalos szervezetek is partnerként kezdték kezelni az egyesületet, és az új koncepció alapjai között már megjelentek az általunk képviselt szempontok.

Működésünk lényege, hogy nemcsak kritikát fogalmazunk meg, hanem alternatívákat is kínálunk. Kapcsolatban állunk oktatási intézményekkel, szakmai szervezetekkel és civil csoportokkal, és igyekszünk olyan fórumokat teremteni, ahol az eltérő érdekek valóban találkozhatnak. Hosszú távon az a célunk, hogy a Fertő-part ne egy zárt beruházási terület legyen, hanem egy olyan mintaprojekt, ahol a fenntartható fejlődés és a civil kontroll kéz a kézben érvényesül.

Borítókép: Wikipedia

A Fordulat a Fertő tónál: vége a megalomániának, de maradtak kérdőjelek bejegyzés először Magyarország zöld hangja-én jelent meg.

Éppen egy év telt el az Ibériai-félszigetet megbénító áramszünet óta, a részletes vizsgálat pedig mára világossá tette: nem a nap- és szélenergia önmagában okozta a válságot. Az elektromos hálózat összeomlása mögött összetett rendszerhibák láncolata állt. Perger András, az Energiaklub energiaprogram-vezetője szerint a fő tanulság nem a megújulók fékezése, hanem a hálózatok és szabályozás korszerűsítése.

Szerző: Perger András, az Energiaklub energiaprogram-vezetője

A cikk forrása a Másfélfok. A Zöld Hang a cikket a Másfélfok szerkesztősége engedélyével vette át.

Még helyre sem állt az áramellátás, máris megindult a vita, mi okozta az egy évvel ezelőtti, Spanyolországban és Portugáliában 2025. április 28-án bekövetkezett nagy áramszünetet. Az érdeklődés nem véletlen: az Ibériai-félsziget elsötétülése óriási civilizációs hatású, társadalmi sokkal járó esemény volt. Folyamatos, és egyre növekvő villamosenergia-ellátásra szorulunk, így a mai szükségletek mellett egy áramszünet már nem azt jelenti, mint 1987-ben, amikor elment az áram a panelben, és a sötétben eltapogatóztunk a lakás stratégiai pontján elhelyezett gyertyához és gyufához, hogy világosságot csiholjunk. Egy leállás főleg akkor jelent mást, ha nem egy házsort érint, hanem – mint a tavalyi katasztrofális áramkimaradásnál – egész országokat állít le gyakorlatilag szó szerint. Bár sokan azonnal a megújulókat hibáztatták az eseményért, annak lefolyását és okait alaposan meg kellett vizsgálni, hogy érdemi következtetéseket lehessen levonni az energiaátmenet további alakítását, finomhangolását illetően.

Technológiai váltás zajlik a világban: a társadalom és a gazdaság működését meghatározó rendszerek digitalizációjával és elektrifikációjával forradalmakat idéző, társadalmi, gazdasági és kulturális hatásokkal járó alapvető változásnak vagyunk a szemtanúi. Technológiai rendszerek esetében pedig mindig kell számítani üzemzavarra, amelyet jellemzően valamilyen műszaki vagy emberi hiba,  külső esemény, rossz szabályozás vagy ezek kombinációja okoz. Ez várhatóan a jövőben sem lesz máshogy.

Az, hogy egyesek szinte azonnal, alig néhány óra elteltével „tudták már”, hogy mi okozta az áramszünetet (jellemzően a megújulókra mutogatva), vagy éppen született ezekre a bejelentésekre hasonló lendülettel elutasító válasz, megmosolyogtató volt. Az óriási, komplex rendszereket érintő, ilyen léptékű események ugyanis ritkán vezethetőek vissza egyetlen, világosan látható kiváltó okra.

Most azonban, ahogy a csaknem egy évig tartó, számos nemzetközi, köztük magyar szakértő részvételével készült 470 oldalas jelentésből is látható, az ördög jól elbújt a részletekben.

A jelentés itt olvasható: https://www.entsoe.eu/publications/blackout/28-april-2025-iberian-blackout

Tehát akkor a megújulók vagy nem? Ez nem ilyen egyszerű…

A vizsgálat általánosnak tekinthető megállapítása szerint az áramszünet nem egyetlen hiba következménye volt, hanem a várakozásnak megfelelően több tényező szerencsétlen egybeeséséből alakult ki. A villámgyorsan lefutó eseménysorozat láncolata

1. feszültségingadozásokkal és oszcillációs jelenségekkel kezdődött,
2. majd sok erőmű – különösen a napelemrendszerek – inverterei automatikusan leálltak,
3. lekapcsolódtak a hálózatról,
4. majd a kialakuló túlfeszültség sorozatos további lekapcsolásokhoz vezetett;
5. a spanyol rendszer zavara magával rántotta Portugáliát is,
6. az Ibériai-félsziget villamosenergia-rendszere levált az európai hálózatról,
7. az áramellátás megszűnt.

Az egymással kölcsönhatásban álló tényezők (pl. a feszültségszabályozási erőforrások hiányosságai; a megújuló termelőknél az ún. meddőteljesítmény statikus – vagyis merev – kezelése, ami miatt nem tudtak részt venni a feszültségszabályozásban; az inverterek védelmi beállításai; információhiány a rendszerirányításnál) együttesen idézték elő a helyzetet, az események villámgyorsan követték egymást, gyakorlatilag kezelhetetlen helyzet elé állítva a rendszerirányítást.

Inverter, meddőteljesítmény, feszültségszabályozás – a megújulók új kihívásai

A nap‑ és szélerőművek termelését az inverterek alakítják a hálózat számára használható váltóárammá, és egyre inkább hozzájárulnak a villamos rendszer stabilitásához is. Ehhez kapcsolódik a meddőteljesítmény fogalma, amely nem közvetlenül „hasznos” energiát ad át, hanem a hálózatban a feszültség szinten tartását segíti – úgy is mondhatjuk, a villamos rendszer működéséhez szükséges „támaszt” adja. A megújulók terjedésével és a hagyományos, forgó erőművek visszaszorulásával a megújuló termelők – az invertereken keresztül – egyre inkább bevonásra kerülnek a meddőteljesítmény szabályozásába, ezért a feszültségszabályozás és a meddőteljesítmény kezelése kulcskérdéssé vált a villamosenergia‑rendszer működésében.

Ha a műszaki kifejezések és részletek (feszültség- és meddőteljesítmény-szabályozás, oszcilláció, inverterek stb.) mögé nézünk, akkor azt látjuk, hogy a rendszer számos elemének működésében voltak elrejtve kisebb-nagyobb csapdák, amelyek együttes fellépésére nem számított egyetlen érintett szereplő sem.

Értelemszerűen a spanyolországi, igen nagymértékű megújulós kapacitás is szerepet kapott az események lefolyásában. Nincs ezen mit tagadni, nem tekinthetünk el attól, hogy az ingadozó teljesítményű megújulók (nap- és szélenergia) kívánatos és örömteli megjelenése és elterjedése korábban nem látott kérdéseket vet fel a rendszer fizikai működése tekintetében is. Az is érvelhető, hogy a terjedéssel kicsit előreszaladtak Spanyolországban, mivel a hálózat és a rendszer üzemeltetése sem műszaki, sem adminisztratív szempontból nem tartott lépést a megújulós fejlesztésekkel.

Öntsük ki a fürdővízzel együtt akkor a gyereket is? Dehogy. Ha a konkrét műszaki okokat, illetve azok együttállását jóformán senki nem is látta előre, az egyáltalán nem meglepő, hogy váratlan helyzetek történhetnek – hiszen ilyenekre minden rendszer esetében sor kerülhet. Épp egy átmeneti korszakban vagyunk: a központi, előre tervezetten termelő nagyerőműves rendszerről állunk át egy, legalábbis jelentős részben, decentralizált, sok kisméretű, gyakran volatilis módon termelő erőművek által dominált rendszerre. Ennek az energiaátmenetnek valahol a harmadánál-felénél járhatunk. Nem csoda, hogy alapos előretervezés, a stabilitás érdekében meghozott intézkedések ellenére is bekövetkezett egy ilyen kiterjedt mértékű esemény.

Átgondolt átmenettel megszelídíthetők a megújulók

Az ellentétes megközelítéseket jól példázza két, általam most tömören interpretált vélemény. A hazai villamosenergia-ipar két korábbi fajsúlyos szereplőjétől származó, amúgy jóval korábbi megszólalás szerint:

1. „Azok voltak a szép idők, amikor a hazai termelés harmadát atom, harmadát szén, harmadát pedig szénhidrogén adta.”
2. „Persze, mert akkor még nyugodtan lehetett kávézgatni a rendszerirányításnál.”

Elismerve a rendszerirányító (MAVIR) munkatársainak megfeszített, a rendszer egyensúlyban tartásáért végzett, egyáltalán nem könnyű munkáját (és nem magunkévá téve a kávézós metaforát), világos, hogy az első álláspont nem tartható, a folyamat már túl van azon a ponton, ahonnan még vissza lehetne fordulni. Ez már csak a megújulók terjedésének fundamentumai (karbonmentesség, gazdaságosság) miatt sem lehetséges. Érdemes figyelembe venni, hogy Spanyolországban az elmúlt években az átlagos áramár (60-70 EUR/MWh) az EU-s országok átlaga alatt volt (80-90 EUR/MWh), jelentős mértékben a megújulók (55% körüli arányú) használatának köszönhetően.

Tehát a felmerülő problémákat meg kell oldani. Az eseményt kivizsgálók sem tettek olyan javaslatokat, hogy akkor állítsák le a megújulókat, vagy a további terjedésüket Spanyolországban.

A tanulságokat azonban mindenkinek értenie kell, a következtetéseket komolyan kell venni, és meg kell tenni a szükséges lépéseket a korszerűsítések során, Európában mindenhol, nemcsak Spanyolországban.

A probléma komplex, és nem oldható meg a gordiuszi csomó szimpla átvágásával. Az Ibériai-félsziget leválasztásával elszigetelhetőek maradtak a következmények, de az világosan kiderült, hogy a helyi események az összekapcsolt európai villamosenergia-hálózatban rendszerszintű következményekkel járhatnak. Ezért nem csak a nemzeti üzemeltetési gyakorlatokat kell javítani, hanem a monitoringot, az adatcserét és a rendszerirányítási szereplők közötti koordinációt is erősíteni kell.

Minden országnak korszerűsítenie kell azt, hogy hogyan kezeli a feszültségstabilitást. Legalább ennyire fontos, hogy az európai (ENTSO-E szerinti) szabályozási kereteknek is alkalmazkodniuk kell a villamosenergia-rendszer változó természetéhez. Az energiaátmenethez nem csak új technológiák kellenek, hanem olyan piacok, szabályok és energiapolitikák is, amelyek összhangban maradnak a rendszer fizikai korlátaival. Fejleszteni kell a tárolást, és a fogyasztói oldalon is olyan szabályozási és piaci ösztönzőkre van szükség, amelyek arra ösztönzik a fogyasztókat, hogy akkor fogyasszanak, amikor rendelkezésre áll a termelés.

A jó hír, hogy a megoldások már ma is rendelkezésre állnak, ilyenek például az ún. STATCOM-ok (statikus szinkronkompenzátorok, vagyis a feszültségingadozások tompítására szolgáló eszközök, amelyek a hagyományos szinkronkompenzátorokkal szemben nem nagy tömegű forgóberendezések, hanem elektronikus úton vesznek részt a feszültségszabályozásban). De nem maradhat el, hogy átalakítsák a tanulságok mentén a lekapcsolási protokollokat, szükség van fejlettebb monitorozásra, adattovábbításra, szorosabb koordinációra, és a termelőegységeknek – nem csak a megújulóknak – képesnek kell lenniük arra, hogy a feszültségszabályozásban is részt vegyenek.

A tanulság összességében nem az, hogy a megújulók túl gyorsan terjednek, hanem az, hogy a hálózatüzemeltetésnek, a szabályozásnak és a rendszer rugalmasságának kell lépést tartania az átalakuló energiarendszerrel.

A cikk forrása a Másfélfok. A Zöld Hang a cikket a Másfélfok szerkesztősége engedélyével vette át.

A Másfélfok: A nagy spanyol áramszünet valódi okai bejegyzés először Magyarország zöld hangja-én jelent meg.

Vajon élhetünk-e és ha igen, élünk-e Magyarországon a vásárlói bojkottal olyan gyárak termékei ellen, amelyek például mérgező anyagokat juttatnak a környezetbe és veszélyeztetik dolgozóikat? Mi kell ahhoz, hogy egy társadalomban – tiltakozásul – létrejöjjön egyfajta vásárlói elutasítás? A vásárlói bojkott ma a világ bizonyos országaiban egy ismert és alkalmazott módszer, de vajon itthon is alkalmazzuk-e? A gödi Samsung gyár szennyezései kapcsán kérdeztük erről dr. Gébert Juditot, az ELTE Társadalomtudományi karának egyetemi docensét.

“A vásárlói bojkott ma már a globális fogyasztói kultúra elismert tiltakozási formája. Lényege egyszerű: a fogyasztók szándékosan nem vásárolnak bizonyos termékeket vagy márkákat, hogy politikai, etikai, környezeti vagy akár vallási üzenetet küldjenek. Maga a „bojkott” kifejezés az 1800-as évek Írországából származik, egy tulajdonnév „elköznéviesedéséből”, de a jelenség korábbi történelmi példákban is megfigyelhető. Különösen erős gyökerei vannak az Egyesült Államokban – vélekedik Gébert Judit az Eötvös Lóránd Tudományegyetem Társadalomtudományi karának egyetemi docense.

Gébert Judit

Elmondta, hogy az 1970-es évektől kezdve látványosan nőtt a bojkott népszerűsége. A World Values Survey legfrissebb elérhető adatai szerint a részvétel aránya stabilan emelkedett: a fejlett demokráciákban a lakosság 10–20 százaléka vett már részt ilyen akcióban, de a 20–30 százalékos arány sem ritka. A jelenség főként nyugati, gazdag országokban elterjedt: Svédország, az USA és Dánia jár az élen. Ugyanakkor 10 százalék fölötti részvétel mérhető olyan országokban is, mint Brazília, a Fülöp-szigetek vagy Dél-Korea. Ezzel szemben Kelet-Európa és néhány ázsiai ország – például Oroszország, Magyarország vagy Szingapúr – kifejezetten alacsony részvételi arányt mutat.

Gyenge a magyar bojkott hangulat

Közép-Kelet-Európát sajátos történelmi és kulturális háttér jellemzi Gébert Judit szerint. “A volt Szovjetunió országaiban – így Magyarországon is – gyenge a közvetlen demokrácia és a civil részvétel hagyománya. Az idősebb generációknak kevés tapasztalatuk van a politikai részvétel különböző formáiról, és általánosan alacsonyabb a társadalmi bizalom szintje, mint Nyugaton.”

“Ha az emberek nem bíznak abban, hogy mások is csatlakoznak egy társadalmi kezdeményezéshez, kevésbé hajlandók személyes áldozatot hozni. Azokban a kultúrákban, ahol a figyelem elsősorban a szűkebb környezetre (család, barátok) irányul, és kevésbé a tágabb társadalmi célokra, kisebb az esély nagy, közös fogyasztói bojkottok kialakulására” – tette hozzá.

Szerinte a gödi Samsung gyár szennyezései első pillantásra ideális „triggernek” tűnhetnek egy környezetvédelmi motivációjú bojkotthoz. A helyzet azonban összetett – hangsúlyozza: “Itt nem egy jól azonosítható végtermékről, hanem egy alkatrészről – az akkumulátorról – van szó. Nehéz pontosan lekövetni, hogy az üzemben gyártott akkumulátor mely autókba kerül, és milyen márkákon keresztül jut el a fogyasztókhoz.”

“Magyarországon jellemzően egyszámjegyű a tényleges részvételi arány a World Values Survey adatai és egy nemrégiben lezárt hazai fenntartható fogyasztással kapcsolatos kutatás szerint egyaránt (1), ugyanakkor azok aránya, akik „elképzelhetőnek tartják”, hogy részt vegyenek bojkottban, 20–30 százalék körül mozog.

Éppen ez az átláthatatlanság csökkenti annak az esélyét, hogy célzott vásárlói bojkott alakuljon ki kifejezetten a gödi gyár termékei ellen. A fogyasztó nem tudja egyértelműen azonosítani, mely autóvásárlási döntésével gyakorol nyomást a konkrét üzemben folyó gyakorlatra. Így a gödi gyár közvetlen bojkottjára kevés az esély. Magát a Samsung márkát érintő, általánosabb bojkott azonban már egy másik kérdés – ezt a továbbiakban érdemes külön vizsgálni, hogy a hazai és nemzetközi mintázatok fényében milyen realitása lehet.”

Hogyan is jön létre a vásárlói bojkott?

A taktika mindenhol hasonló, a motiváció azonban nagyon különböző. A gazdag országokban gyakran gazdasági okok állnak a háttérben: árak emelkedése, adópolitika, társasági adó elkerülése – erre példa a Starbucks elleni bojkott az Egyesült Királyságban. A Közel-Keleten sokszor vallási indíttatás dominál, például a dán termékek bojkottja a Mohamed-karikatúrák után. Afrikában az apartheid-ellenes mozgalmak használták, Ázsiában pedig tipikusan politikai önazonosság kifejezésére szolgál, mint amikor koreai fogyasztók japán termékek helyett helyi márkákat választanak – magyarázza az egyetemi docens.

“Jellemzően a tehetősebb, magasabb iskolázottságú és társadalmi státuszú csoportok élnek ezzel az eszközzel. Ennek szubjektív okai vannak. Ez a csoport nagyobb kontrollt érez a gazdasági folyamatok felett, és inkább hisz abban, hogy fogyasztói szokásaik valódi változásokat idézhetnek elő. Az alacsonyabb státuszú csoportok ritkábban bojkottálnak, mert kisebbnek érzik saját befolyásukat a környezetükre.”

“2020 óta a vásárlói bojkott új korszakba lépett: a geopolitikai feszültségek, a generációváltás és a digitális technológia együttesen formálják. Kutatások szerint a multinacionális vállalatok mintegy 42 százaléka, a legismertebb márkák 54 százaléka néz szembe valamilyen bojkottal (2,3). A Z generáció 64 százaléka bojkottálna egy céget, ha annak etikátlan gyakorlatára – például kizsákmányolásra vagy környezetszennyezésre – derül fény. A TikTok, az Instagram és az X/Twitter lett a márkák és fogyasztók közötti fő „csatatér”: egyetlen felháborodott poszt akár globális hatást is kiválthat, és ha egy influenszer nyíltan támogat egy bojkottot, az akár 35 százalékkal is növelheti a lendületét (4).

Erre látványos példa a 2025-ös USA-elleni bojkott: Kanadában és Európában amerikai termékek ellen indult nemzetközi fogyasztói mozgalom a Trump-adminisztráció bizonyos döntései – például vámok, külpolitikai lépések – miatt. A bojkott során mobilalkalmazások (például a „BuyBeaver” vagy a „Maple Scan”) segítették a fogyasztókat az amerikai termékek azonosításában és elkerülésében.”

“Kell lennie egy morális felháborodást kiváltó eseménynek”

A kutatások szerint egy bojkott elindulásához és sikeréhez pszichológiai, technológiai, kulturális és piaci tényezők kedvező együttállása kell – hangsúlyozza az egyetemi docens.

“Mindig van egy „trigger”, egy morális felháborodást kiváltó esemény: etikai vétség (például gyerekmunka), vallási sértés (Mohamed-karikatúrák), politikai döntés (vámok kivetése) vagy környezet károsítása. Továbbá a fogyasztóknak hinniük kell benne, hogy egyéni döntéseikkel képesek változást elérni. Ez a kontrollérzet erősen összefügg a társadalmi-gazdasági státusszal: a magasabb státuszú, iskolázottabb csoportok nagyobb eséllyel indítanak vagy támogatnak bojkottot. A modern bojkott motorja leginkább a közösségi média. Egyetlen negatív poszt vagy hashtag globális láncreakciót indíthat. A 2025-ös amerikai termékek elleni bojkottnál speciális mobilalkalmazások segítették a bojkottálandó termékek azonosítását.”

“Azokban a kultúrákban, ahol erős az intézményi kollektivizmus (a közös célok hangsúlya) és magas a bizonytalanságkerülés, a társadalom hajlamosabb kollektív piaci fellépésre a normaszegő cégek ellen.

Egy bojkott akkor tekinthető sikeresnek, ha eléri eredeti célját (instrumentális siker), vagy ha hatékonyan kifejezi a fogyasztók véleményét (expresszív siker). A vádaknak hitelesnek kell lenniük, és a mozgalomnak nagy tömegeket kell megszólítania. Minél komolyabb a vállalat elleni vád, annál nagyobb a csatlakozási hajlandóság. A bojkott akkor a leghatékonyabb, ha a fogyasztó könnyen, hasonló áron át tud térni alternatív márkákra. A 2024-es gázai háború idején Egyiptomban például helyi üdítőmárkák (mint a V7) vették át a bojkottált globális brandek helyét. Fontos az influenszerek szerepe: akár 35 százalékkal növelheti a mozgalom lendületét” – tette hozzá.

“A siker mérhető a forgalomcsökkenésben – közösségi médián szervezett bojkottoknál ez akár 8 százalék is lehet – és a cég piaci értékének visszaesésében (átlagosan 2,7 százalék) (4). A Starbucks és a McDonald’s is jelentős veszteségeket és elbocsátásokat jelentett a 2024-es közel-keleti bojkottok nyomán. Ráadásul a defenzív, elutasító magatartás a vállalatok részéről rendszerint olaj a tűzre. A hibák elismerése, a transzparens kommunikáció és a tényleges irányelv-változtatás viszont csökkentheti a károkat és lezárhatja a bojkotthullámot.”

1.           Fenntartható fogyasztási mintázatok, viselkedési stratégiák és tudáshasználat a magyar társadalomban. A fenntartható élelmiszer- és energiafogyasztás társadalomtudományi elemzése | TK Szociológiai Intézet [Internet]. [cited 2026 Apr 23]. Available from: https://szociologia.tk.elte.hu/fenntarthato-fogyasztasi-mintazatok

2.           Mulyono H, Rolando B. Consumer boycott movements: Impact on brand reputation and business performance in the digital age. Multidiscip Rev. 2025 Mar 26;8:2025291. doi:10.31893/multirev.2025291

3.           Report: Gen Z’s Purchasing Behavior and Cultural Influence in 2025.

4.           Publishing M. When consumers say “No”: how boycotts impact brands and businesses in the Digital Age. Malque Publishing [Internet]. 2025 Mar 28 [cited 2026 Apr 21]. Available from: https://malque.pub/when-consumers-say-no-how-boycotts-impact-brands-and-businesses-in-the-digital-age/

A A pénztárca is lehet fegyver – a fogyasztói bojkottok esélye hazánkban bejegyzés először Magyarország zöld hangja-én jelent meg.

Az Alföld kiszáradása már nem jövőbeli forgatókönyv, a termőföld állapota látványosan romlik, miközben egyre szélsőségesebb időjárási viszonyok között kellene fenntarthatóan termelni. A kérdés nem csupán az, hogy mennyi csapadék érkezik, hanem az is, hogy a talaj képes-e azt befogadni és megőrizni. A szakértők szerint a megoldás kulcsa a talajélet helyreállításában és a vízmegtartásban rejlik. Vajon visszafordítható-e a folyamat, és milyen jövő vár az Alföld mezőgazdaságára? Erről beszélgettünk Dr. Berényi Üveges Judittal, az Ökológiai Mezőgazdasági Kutatóintézet vezető kutatójával.

Ma már közhely, hogy szemünk láttára válik sivataggá az Alföld, de sajnos az utóbbi évek tapasztalatai – és számos szakember és civil megfigyelési is – ezt támasztják alá. Korábban több cikkben foglalkoztunk már a témával, több kutató is elmondta a Zöld Hangnak, hogyan változik meg környezetünk a globális klímaváltozásnak köszönhetően. Az Alföld mezőgazdaságának jövőjéről szóló szakmai diskurzusok egyre inkább egy központi kérdés köré rendeződnek: mi történik a talajainkkal.

Bár a közbeszéd többnyire a csapadékhiányra és az öntözésre koncentrál, a kutatók szerint a valódi „víztározó” a talajban rejlik. Ez akkor tudja mérsékelni az aszály hatásait, ha jó szerkezetű, elég szerves anyagot tartalmaz, és élő talaj működteti a víz megkötését biztosító pórusokat. Az elmúlt évtizedek intenzív művelése azonban sok helyen megbontotta ezt az egyensúlyt: vékonyabb lett a termőréteg, romlott a szerkezet és csökkent a vízmegtartó képesség. Ennek következtében a csapadék egy része elveszik, miközben az aszály hatása egyre gyorsabban és erősebben jelentkezik.

A szakértők szerint a megoldás nem egyetlen technológián múlik, hanem a talajhasználat, a vízgazdálkodás és a tájhasználat összehangolt átalakításán. Dr. Berényi Üveges Judit vezető kutatóval ennek hátteréről, az Alföld talajainak állapotáról és a lehetséges megoldásokról beszélgettünk.

Milyen állapotban vannak ma az Alföld szántóföldi talajai?

A talajromlás az egész országban, így az Alföldön is komoly probléma. A szántóföldi művelés alatt álló talajokra gondolok elsősorban. Az elmúlt évtizedek talajhasználatának eredményeit láthatjuk akkor, amikor például talajszelvényt ásunk, és a szervesanyagban gazdagabb talajréteg éles határral válik el a talajképző kőzettől, amely Magyarországon sok esetben laza üledék, például homok vagy lösz. Ez azt mutatja, hogy a művelőeszközzel gyakorlatilag az alapkőzetet keverjük a termékeny szervesanyagban gazdag feltalajba.

Ami  azt jelenti, hogy az elmúlt évtizedek talajművelési gyakorlatának eredményeképp mintegy 60-80 centiméter vastagságú szervesanyagban gazdag termékeny talajt is elveszítettünk.  Ennek a megmaradt talajnak is leromlott a szerkezete, az ideálisnál alacsonyabb a szervesanyagtartalma, és a talajélet is csak korlátozottan működik benne.

Ez pedig azért fontos, mert a talajok vízgazdálkodási tulajdonságait, – vagyis azt, hogy milyen gyorsan és milyen mennyiségben képes a talaj a vizet befogadni is tárolni és szolgáltatni – meghatározza, hogy van-e a talajnak stabil szerkezete. A stabil szerkezet határozza meg a talajok pórusterét, amely elvezeti és tárolja a vizet. A stabil talajszerkezet kialakulásához elengedhetetlen a talajélet: a baktériumok és gombák olyan „ragasztóanyagokat” termelnek, amelyek összetartják a talajrészecskéket. Ehhez azonban megfelelő mennyiségű szerves anyagra van szükség, hiszen ez jelenti a talaj élőlényeinek egyik fő tápanyagforrását. Éppen ezért komoly gondot okoz, ha a szervesanyagban gazdag talajréteg csökken és felhígul.

Ha a talaj képes az intenzív csapadékot befogadni, majd a mélyebb rétegekbe vezetve ott tárolni, akkor a növények hosszabb ideig jutnak vízhez, és jobban átvészelik a szélsőséges időjárási helyzeteket. Ezzel szemben a leromlott szerkezetű talajokon termesztett növények sokkal hamarabb megsínylik az aszályt. Nem véletlen, hogy az Országos Vízügyi Főigazgatóság aszálymonitoring rendszere már április közepén is enyhe vagy közepes aszályt jelez az Alföld egyes pontjain, ami korábban nem volt jellemző.

Mi áll az Alföld kiszáradásának hátterében?

Az Alföld kiszáradásának összetett okai vannak: a problémát egyaránt meghatározzák a vízgazdálkodási, területhasználati és talajművelési gyakorlatok. Utóbbi kapcsán érdemes kiemelni, hogy a talajban tárolt víz nemcsak a növények ellátása szempontjából fontos, hanem a hőmérséklet alakulására is hatással van: a nedves talaj lassabban melegszik fel és hűl le, mint a kiszáradt.

Jelentős gondot okoz a szervesanyag-utánpótlás hiánya is, különösen a szervestrágyázás visszaszorulása. Az állattenyésztés és a növénytermesztés szétválásával a trágya sok helyen inkább kezelendő teherré vált, miközben a növénytermesztésben a szállítási és kijuttatási nehézségek, valamint a könnyen elérhető műtrágyák miatt háttérbe szorult a használata. A talajok állapotát tovább rontja a széles sortávú kapás kultúrák – például a kukorica és a napraforgó – térnyerése, hiszen ezek után a területek gyakran fedetlenül maradnak a téli időszakban.

Táji léptékben a talajok a hőingás mérséklésében is szerepet játszhatnak, miközben a mozaikos tájszerkezet, a mezővédő erdősávok és a kisebb táblaméretek a szélsebesség csökkentésén keresztül segítenék a párolgás mérséklését és a talajnedvesség megőrzését. Emellett kulcskérdés a vízgazdálkodás is: a korábbi, gyors vízelvezetésre épülő szemlélet helyett ma már egyértelműen a víz visszatartására kellene helyezni a hangsúlyt. Bár ebbe az irányba már elindultak kezdeményezések, a tapasztalatok azt mutatják, hogy pusztán agrotechnikai eszközökkel nem lehet megfelelően felkészülni az aszályos időszakokra — átfogóbb, rendszerszintű megoldásokra van szükség.

A talajok állapota több irányból is romlik, és ezek a folyamatok sokszor egyszerre vannak jelen. Melyek a legmeghatározóbb talajdegradációs jelenségek?

A talajdegradációs folyamatok közül a talaj tömörödése, a talajok szerkezetének leromlása és a talajerózió a legfontosabbak. Az Alföldön mindenképpen beszélni kell a szikesedésről is, amely természetes jelenségként is jelen van, ugyanakkor nem megfelelő – magasabb sótartalmú – öntözővíz használata esetén kialakulhat az úgynevezett másodlagos szikesedés is. Ezért különösen fontos, hogy az öntözést minden esetben talajvizsgálatokra alapozva, az öntözővíz minőségének ismeretében tervezzük és végezzük.

A talajerózió kapcsán gyakran a hegy- és dombvidékek vízerózióját emeljük ki, ám fontos látni, hogy egy szerkezetét vesztett, elporosodott talajon már néhány centiméteres szintkülönbség is elegendő lehet a talajszemcsék elmozdulásához. Vagyis az Alföldön nemcsak a szélerózió, hanem a vízerózió hatásaival is számolnunk kell. Mindkét esetben kulcsfontosságú a talaj takarása – takarónövényekkel, rávetéssel vagy szármaradványokkal –, valamint a talajszerkezet javítása.

A klímaváltozás hatásai a talajok működésében is egyre inkább érzékelhetők. Milyen módon befolyásolja ez a talajok állapotát és regenerációját?

Talajtani szempontból a klímaváltozás leginkább abban nehezíti a helyzetet, hogy megakadályozza vagy lassítja a talajok helyreállítását.

Hiába tudjuk, hogy élő növényborításra lenne szükség a talajélet táplálásához és a felszín védelméhez, a gyakorlatban egyre gyakrabban fordul elő, hogy a takarónövények az aszály miatt ki sem kelnek, vagy csíranövényként elpusztulnak.

Sok esetben ugyan elegendő nedvesség áll rendelkezésre a keléshez, de már nem elég a megerősödéshez, miközben az aszályos időszak a megszokottnál korábban érkezik. Az elmúlt tíz évben ez többször is előfordult. Ha a talaj kiszárad, a benne élő szervezetek működése lelassul, akár nyugalmi állapotba kerülnek, így a talajépülés folyamata is megtorpan. Ráadásul a száraz talaj gyorsabban felmelegszik, ami tovább rontja az élőlények életfeltételeit. Éppen ezért a talaj takarása ebben a helyzetben is kulcsfontosságú.

Megállítható vagy visszafordítható a kiszáradás folyamata?

Bízom benne, hogy igen, de ez biztosan nem lesz egyszerű feladat. Több ágazat összehangolt együttműködésére van szükség, hiszen az éghajlatváltozás hatásait csak úgy mérsékelhetjük, ha minden szereplő a saját területén hozzájárul a víz megőrzéséhez.

A gazdák részéről már most is sok erőfeszítés történik: igyekeznek megóvni a talajokat, növelni a vízmegtartó képességet, szerves anyagot pótolnak, és támogatják a talajélet működését. Az ökológiai gazdálkodás regeneratív szemlélettel kiegészítve jelentős szerepet játszhat a talajok helyreállításában, és ebben az ÖMKi on-farm hálózatában is folynak kísérletek.

(Az ÖMKi On-farm kutatási hálózata a hazai ökológiai gazdaságokban működő, 2012-ben indult és azóta folyamatosan bővülő, gazdák aktív részvételére épülő kísérleti rendszer, ahol a kutatási témákat is közösen alakítják ki, és a vizsgálatok valós gazdálkodási körülmények között zajlanak – a szerk.) Emellett fontos, hogy a tájhasználat is a vízmegtartást szolgálja: már vannak pozitív tapasztalatok például az időszakosan elárasztott területek kedvező hatásairól.

A vízügyi gyakorlatban szintén szükség van szemléletváltásra, hogy a víz visszatartása nagyobb hangsúlyt kapjon. Bár az első lépések már megtörténtek, a valódi eredményekhez jóval nagyobb léptékű beavatkozásokra lesz szükség.

Milyen jövő vár az Alföldre: alkalmazkodás vagy átalakulás? Télálló kaktusz telepeket vagy zöldellő mezőket láthatnak majd utódaink az Alföldön?

Erre a kérdésre nehéz egyértelmű választ adni. Bár már most is hallani olyan példákról, hogy egyes helyeken a kaktuszok is jól érzik magukat – ami inkább aggasztó jel –, a legvalószínűbb, hogy a területhasználatnak és a termesztett növények körének mindenképpen alkalmazkodnia kell a megváltozott körülményekhez.

Mi is kísérletezünk rövidebb tenyészidejű, szárazságtűrő fajokkal és fajtákkal biogazdálkodásban, mert azt tapasztaljuk, hogy a korábban bevált tavaszi vetésű növények egyre gyengébben teljesítenek. Ugyanakkor van ok a bizakodásra: ha a vízgazdálkodást, a tájhasználatot és a talajművelést összehangoltan, a vízmegtartás szempontját előtérbe helyezve alakítjuk át, akkor a kedvezőtlen folyamatok lassíthatók, sőt akár meg is állíthatók.

A Sivatagosodás közelről: hogyan formálja át a klímaváltozás az Alföld talajait? bejegyzés először Magyarország zöld hangja-én jelent meg.

Idén második alkalommal rendezte meg a Főváros a Föld Napja Konferenciát, ahol szakértő vendégekkel tekintették át, hol tart Budapest az egészségesebb, zöldebb és klímatudatosabb várossá válás útján.

„A város, ami megtart” címet viselő konferencián hazai és nemzetközi szakértők mutatták be a főváros klímaalkalmazkodási irányait, zöldinfrastruktúra-fejlesztéseit, valamint azokat a megoldásokat, amelyek hozzájárulnak egy élhetőbb és ellenállóbb városhoz. 

A Merlin Színházban április 22-én kiemelt vendég volt Carlos Moreno, „A tizenötperces város” koncepció megalkotója, aki könyvének fő gondolatait mutatta be a mű magyar nyelvű megjelenése alkalmából.

A plenáris előadások, tematikus szekciók és kerekasztal-beszélgetések többek között a vízmegtartásról, szivacsvárosról, a városi hőszigethatás csökkentéséről, a mobilitás jövőjéről és a városfejlesztés aktuális kihívásairól szóltak.

A programsorozatot Karácsony Gergely főpolgármester nyitotta meg – őt Szilágyi László kérdezte, ezután a városháza udvarán egy szokatlan kiállítást járt be Bardóczi Sándor főtájépítésszel.

A fotókat készítette és az adást szerkesztette: Sarkadi Péter

A Zöld Hang podcast: Budapest válasza a klímaválságra bejegyzés először Magyarország zöld hangja-én jelent meg.

Idén második alkalommal rendezte meg a Főváros a Föld Napja Konferenciát, ahol szakértő vendégekkel tekintették át, hol tart Budapest az egészségesebb, zöldebb és klímatudatosabb várossá válás útján.

„A város, ami megtart” címet viselő konferencián hazai és nemzetközi szakértők mutatták be a főváros klímaalkalmazkodási irányait, zöldinfrastruktúra-fejlesztéseit, valamint azokat a megoldásokat, amelyek hozzájárulnak egy élhetőbb és ellenállóbb városhoz. 

A Merlin Színházban április 22-én kiemelt vendég volt Carlos Moreno, „A tizenötperces város” koncepció megalkotója, aki könyvének fő gondolatait mutatta be a mű magyar nyelvű megjelenése alkalmából.

A plenáris előadások, tematikus szekciók és kerekasztal-beszélgetések többek között a vízmegtartásról, szivacsvárosról, a városi hőszigethatás csökkentéséről, a mobilitás jövőjéről és a városfejlesztés aktuális kihívásairól szóltak.

A programsorozatot Karácsony Gergely főpolgármester nyitotta meg – őt Szilágyi László kérdezte, ezután a városháza udvarán egy szokatlan kiállítást járt be Bardóczi Sándor főtájépítésszel.

A fotókat készítette és az adást szerkesztette: Sarkadi Péter

A Zöld Hang podcast: Budapest válasza a klímaválságra bejegyzés először Magyarország zöld hangja-én jelent meg.

A ma kezdődő kétnapos World Adaptation Forum (WAF) mögött egy szellemi mozgalom áll. A Jem Bendell által elindított mélyalkalmazkodás (deep adaptation) megközelítés abból indul ki, hogy a társadalmi-ökológiai összeomlás bizonyos formái már elkerülhetetlenek, ezért már nem a megelőzésre kell összpontosítani, hanem felkészülni a zavarokra, és az ellenállóképesség növelésével alkalmazkodóbb életmódokra törekedni. Magyarországon a Cassandra Program köré szerveződik a fórum közössége – civilektől a gazdaság szereplőin át tudósokig -, amely immár negyedszer szervezi meg nemzetközi konferenciáját. A Cassandra egyik alapítójával, Szalóczy Zsolt fizikussal beszélgettünk.

Olyan toposzt választottak a magyar mélyalkalmazkodás mozgalom elindításakor, amelynek érvényessége egyre inkább igazolódik. Cassandra története ma minden korábbi koroknál érvényesebb: amikor a civilizációnk már a globális összeomlás jeleit mutatja, az emberek akkor a legkevésbé fogékonyak arra, hogy komolyan vegyék.

Igen, pontosan ez történik. Az energiaválság például nem új jelenség, régóta velünk van, csak mostanra vált látványossá. Sőt, mintha még rá is erősítenénk: a megmaradt erőforrásokat is gyorsítva éljük fel. Valójában már régóta benne vagyunk ebben a folyamatban, csak most kezd igazán kézzelfoghatóvá válni. A trendek egyértelműek és mérhetők. Ha megnézzük például a növekedés határait vizsgáló modelleket, évtizedek óta ugyanazt mutatják: elérjük a csúcsot, és utána megindul a lejtmenet. Most ennek a gyakorlati megvalósulását kezdjük megélni, és ilyen helyzetekben jellemzővé válik a kapkodás. Nincs már válasz arra, hogyan lehetne visszatérni a folyamatos, töretlen növekedéshez, mert a rendszer alapjai változnak meg éppen: elfogynak az erőforrások. Ezt azonban politikai szinten nagyon nehéz kimondani. Nem népszerű bevallani, hogy nem tudjuk a megoldást. Sokkal egyszerűbb fenntartani a látszatot, még akkor is, ha közben a problémák mélyülnek.

Érvényesülni látszik egy másik törvényszerűség is: az erőforrásokért folytatott verseny. A legrosszabbat vetíti előre, hogy együttműködés helyett a háború különböző formáit látjuk?

A globális problémák globális együttműködést igényelnének, de pont az erőforráshiány az, ami ezt ellehetetleníti. Az elmúlt évtizedek viszonylagos stabilitása alatt lett volna lehetőség közös megoldásokra, de ezt elszalasztottuk. Most már inkább a konfliktusok erősödnek, minden szinten. Holott nemcsak a klímaváltozáshoz való alkalmazkodás igényelne összefogást, hanem az erőforrások igazságos elosztása is. Ennek hiányában marad a konfliktus minden szinten.

Ezt látjuk most. Sajnos Európa nem áll jól, mert erőforrások tekintetében viszonylag szegény. Az erős polarizálódás annak a felismerésnek is a következménye, hogy a globalitás már nem mindenkinek hoz előnyöket. Például azoknak nem, akiknek van erőforrásuk, és adhatnának, de nem tudnak mit kérni cserébe. Ebben a világban nem látom esélyét annak, hogy globális összefogással élhetővé tegyük újra azt, amiben éltünk. Az ezzel való őszinte szembenézés fóruma most a World Adaptation Forum. Azért kell a szembenézés, mert enélkül nem tudunk elindulni egy másik úton. Be kell végre látni, ahogyan működünk, az nem fenntartható. A klímaváltozás egy dolog, de az a feladat is ráégett a körmünkre, hogy az erőforrásokkal hatékonyabban gazdálkodjunk. Ha egymást segítjük, és közös erőforrásokat használunk, hatékonyabban menedzseljük a dolgokat, akkor több esélye van mindenkinek. De ezek a paradigmák épp most dőlnek meg nagyon erősen.

Miért?

Továbbra is mindenki növekedni akar, de már nincs meg az a többlettermelés, ami a jólét alapjait adja. Ennek a magyarázata tiszta fizika, tiszta energetika. Energia mindenhez kell, de az energiához is energia kell, méghozzá egyre több, mivel egyre kevesebb marad a megtermelt energiából a valódi célokra. Egyre szűkül ez a történet, jól mutatja ezt az a politika, amit én maximálisan hibásnak tartottam mindig is, hogy olyan iparágra tett rá mindent Magyarország, amihez lényegében nem volt semmilyen erőforrása: az akkumulátorgyártásra. Nincs hozzá alapanyagunk, nincs elegendő energiánk, nincs vizünk. Jogosan merül fel a kérdés, mit is nyerünk ezzel. Az pedig ráadásul globálisan is látszik, hogy az elektromos autózás körüli átállás ellentmondásos. Hatalmas erőforrásokat mozgósítunk, miközben a végeredmény ugyanaz: eljutunk A-ból B-be. Pedig a valódi kérdés az lenne, hogy egyáltalán szükség van-e ennyi közlekedésre. Nem ugyanazt kellene másképp csinálni, hanem mást: kevesebbet, egyszerűbbet, inkább lokális erőforrásokra építve.

Magyarország mire építhet?

Az egyik probléma, hogy nincs átfogó képünk a saját erőforrásainkról. Pedig erre kellene stratégiát építeni. A mezőgazdaságot leépítettük, a vízgazdálkodás nem volt prioritás, ásványkincsekben szegények vagyunk. Elvileg a tudás lehetne erőforrás, de ehhez működő oktatási rendszer kellene. Energetikában történt némi előrelépés, például a napenergia terén, de a rendszer egészében hiányos: tárolás, hálózat, infrastruktúra nélkül ez nem lesz elég. Az energiatárolás különösen kritikus pont. Jelenleg globálisan is rendkívül alacsony a kapacitás. Ráadásul az átállás nemcsak technológiai, hanem kulturális kérdés is. A fogyasztási szokásokat is át kell alakítani: például akkor használni az energiát, amikor rendelkezésre áll.

És mindeközben mit látunk a gyakorlatban?

Azt, hogy miközben az emberek megszorításokat élnek meg, a rendszerben jelentős profitok keletkeznek. Ezek azonban nem feltétlenül kerülnek vissza a közösség javára. Ez tovább erősíti a bizalmatlanságot és a bizonytalanságot. És talán ez a legnagyobb különbség Cassandra történetéhez képest: nem az a probléma, hogy ne látnánk a jeleket, hanem az, hogy még akkor sem cselekszünk, amikor már értjük őket. Sokan inkább azt mondják: „igen, látom, de mit tehetnék?” – és ezzel le is zárják a kérdést. A biztos rossz sokszor elfogadhatóbbnak tűnik, mint egy bizonytalan változás.

Hol tart az ország a felkészülésben? Nem készült felmérés az erőforrásainkról, hogy legalább azt tudjuk, mire építhetjük a jövőt. Régen azt mondtuk, mezőgazdasági nagyhatalom vagyunk, de aztán a mezőgazdaságot szépen leépítettük, a földeket kizsákmányoltuk.

Az sosem volt igaz, hogy víznagyhatalom vagyunk, különösen azóta, hogy lecsapolták a vízgyűjtő területeket. A vízzel való gazdálkodás eddig abszolút nem volt prioritás. Ásványi anyagokban szegény az ország. Kiművelt emberfőkre építhetnénk, de ahhoz hatékony oktatási rendszer kellene, és hogy mindezt komolyan vegyük. Lehetne egy okos társadalom stratégiája Magyarországnak, építhetne egy megújulást segítő digitalizációs stratégiát.

Abban nem állunk annyira rosszul, mivel sok mindent digitalizált az elmúlt időszakban a kormány, az állami igazgatást, az adózást, ám ez kevés összességében. Energetikában előrelépés történt a napelemek terén. Kihasználtuk, hogy még működött a világgazdaság és hozzájutottunk, az jó, hogy itt van ez a sok napelem, de fejleszteni kellene hozzá a tárolási kapacitásokat, a hálózatot, a központi infrastruktúrát, stb. Vannak erre lakossági programok, de ez kevés. A legelső WAF-on mondta Simon Michaux, aki az energetikában nagy számművész, hogy a világ összes tároló kapacitása 17 percre elég. Ez volt három éve, úgyhogy lehet, hogy már 22 percre. Tehát jelenleg ez reménytelen ügynek látszik. Akkumulátorokból nem fogjuk hosszú távon megoldani az évszakokon átívelő energiatárolást. Az egész energetikai rendszerfejlesztés egy saját farkába harapó kígyó, és amíg ennek a fejlesztése zajlik, addig a GDP nő, kimutatható a fejlődés, csak az emberek nem élnek jobban. Kutatóként épp ezzel foglalkozom, hogy kimutassam: a jóléti fejlődés tetőzésén már túl vagyunk, innen már lefele visz az út, mert ha sok energia kiesik a globális rendszerből, akkor az szükségszerűen lehúzza a GDP-t. Régóta beszélünk arról, hogy a GDP nem jó mutató, mert nem azt méri, ami az emberek számára fontos. Ha a jóléti szintet, vagy a többletenergia szintet mérnénk – ami csökken -, az reálisabb volna.

A növekedés korlátaiból vagy a túlnépesedésből fakadóan csökken?

Úgy lehet elképzelni, mint amikor elkezdjük a cseresznyefát szüretelni legalul, ahol rengeteg a gyümölcs. Aztán van még a fán sok, de annak leszedéséhez már mászni kell. Aztán a tetején még mindig sok van, de ahhoz még többet kell mászni. Minél magasabban vagyok, annál kevesebb cseresznyével fogok lejönni, mert ahhoz is kell energia, hogy lejöjjek. Mi már a könnyen hozzáférhető energiaforrásokon túl vagyunk. Az olaj nagy részét már kitermeltük, most már megyünk a mélybe, már olajpalát bányászunk. Egyre több energia-befektetés kell ahhoz, hogy energiát termeljünk, és az a többlet, ami kijön a rendszerből, egyre kevesebb. Egyre költségesebb, hogy felszínre hozzam a szenet, a kőolajat, a gáz, hogy megépítsem a napelemet, a szélerőművet, a vízierőművet, az atomerőművet, hogy majd egyszer visszaadja azt, amit beletettem, sőt, adjon többletet is. Mert ha nem ad, akkor minek csináltam?! Akkor energiát pocsékoltam. Most ebbe az irányba haladunk.

Amikor azt mondja, hogy a jólét elért egy szintet, akkor azt milyen mértékegységben számolja?

Az egy főre jutó többletenergiában. Ha azt a logikát veszem, hogy van az energiarendszer, ami energiát termel önmaga fenntartásán kívülre, az a valódi fejlődés. Ez nyilván függ a népességszámtól, tehát, hogy hányfelé kell osztani. Ha a globális átlagot nézem, akkor ez az érték csökken. Az önrendelkezés azt jelenti, hogy ahhoz képest, ami ránk nézve következne egy globális polikrízisből, úgy tudunk változtatni dolgokon, hogy egy kicsit jobban legyünk. Sok esetben egyébként mások kárára, hiszen verseny van, de ez nem szándékosság, hanem tudatosság. Olyan, mint egy futóverseny, amit azért nyersz meg, mert te teljes erődből futsz, és ezért hamarabb érsz oda, mint az, aki kevesebbet adott bele. Aki előbb ébred rá, hogyan gazdálkodjon jól az erőforrásaival, az versenyelőnybe kerül. De ez nem azt jelenti, hogy a globális folyamat megváltozott, csak a relatív pozíciómat tudom javítani, és aki időt nyer, életet nyer.

Milyen egyéb erőforrásaink vannak?

Például van geotermikus hő. Nem tudom, milyen költséggel lehetne abból valamit kinyerni, de legalább van. Nincs atomenergiák, és nem is lesz, mert nincs hozzá nyersanyagunk, ráadásul azt hűteni is kell, ami már a Paks I. esetében is egyre nehezebb. Már most is néha túl meleg a Duna Paksnál, csak elhallgatjuk, nem azt mérjük… Építsünk napelemeket, meg szélerőműveket, de ahhoz át kell alakítani a fogyasztási szokásaikat, hogy például akkor kapcsoljuk be a mosógépet, ha süt a nap. Norvégiában például ez a fajta dinamikus alkalmazkodás a megújuló energiához kulturálisan is beépült az emberekbe. Az elektromos energiára való átállás valamelyest Magyarországon is elindult, de ez globális szinten is problémás. Nem csak az energiarendszert kell cserélni, hanem a felhasználási oldalt is. Számos olyan ipari folyamat van, amit nem lehet elektromos energiával megvalósítani, kell hozzá gáz vagy olaj. Az átállás kultúraváltással is jár, mert az embereket rá kell szoktatni a jó technikai megoldásokra, és hogy az egyén képes legyen a közjó érdekét is figyelembe véve cselekedni. Az energetika nem a legbölcsebben alakult itt az utóbbi pár évben, és ennek az egyik oka a rezsicsökkentés körüli parasztvakítás volt.

Miért vált ennyire központi, politikailag érzékeny kérdéssé az energia?

Mert ennek fontosságát mindenki közvetlenül a saját bőrén tapasztalja. Nem egy elvont gazdasági mutatóról beszélünk, hanem arról, hogy mennyi pénzt kell kifizetni a hónap végén. Mindenki látja az energiaszámláját, és ehhez viszonyít. Aki alacsonyabb fogyasztással él, annak pozitív élmény lehetett egy-egy időszakban, hogy valamennyivel kevesebbet fizet. De egy nagyobb háztartásban, vagy rosszabb energetikai állapotú lakásban élők számára fájdalmas lehetett, ha a limit fölé ment a fogyasztás, és a többszörösére ugrott a gáz egységára. Az igazán releváns kérdés az, hogy a jövedelmekhez képest mennyit kell energiára költeni. Ebben az összevetésben a magyar háztartások kifejezetten sérülékenyek, így az energia már nemcsak gazdasági, hanem politikai kérdéssé is válik.

A modern civilizáció arra épül, hogy hatalmas mennyiségű többletenergiát tudtunk bevonni a rendszerbe. Főleg a fosszilis energiahordozók révén. Ez tette lehetővé azt az életszínvonalat, azt a komplex gazdaságot, amit ma természetesnek veszünk. És itt nem csak arról van szó, hogy „van energia”, hanem arról, hogy olcsó és könnyen hozzáférhető többletenergia van. Ez egy nagyon speciális történelmi állapot, ilyen volumenben és ilyen koncentrációban korábban nem állt rendelkezésre. Most viszont egyre inkább láthatóvá válnak ennek a határai. Az energia kérdése most ért el arra a szintre, hogy a teljes rendszert – gazdaságot, politikát, társadalmat – áthatja. Ha nincs elegendő többlet, nincs növekedés, nincs mozgástér, elkezdődik a szűkülés logikája. Ez egy nagyon más működés, mint amihez hozzászoktunk.

Az árak nem feltétlenül tükrözik az energia tényleges költségét. Azokat lehet politikai döntésekkel befolyásolni, miközben a háttérben a rendszer egyre inkább eladósodik. Globális szinten már olyan mértékű adósságról beszélünk, ami több évnyi GDP-nek felel meg. A működés logikája az lett, hogy ezt az adósságot nem visszafizetjük, hanem folyamatosan görgetjük. Újabb hitelekkel fizetjük vissza a régieket. Mindenki tudja, hogy ez hosszú távon nem fenntartható, de rövid távon működik. A stabilitás azonban látszólagos.

A világ annyira komplex lett, hogy minden beavatkozásnak rengeteg, előre nem látható következménye van. Ez az, amit gyakran polikrízisként írnak le: ha megoldunk egy problémát egy területen, akkor könnyen okozunk új problémát egy másik területen. A hatások összeadódnak, erősítik egymást. Ezért sem gondolom, hogy egy szűk kör tartaná kézben az egészet. Lehetnek szándékok, stratégiák, de a rendszer már túl bonyolult ahhoz, hogy kontrollálható legyen.

Mit tanácsolna a most megalakuló magyar kormánynak?

A hagyományos, szektorokra bontott gondolkodás nem működik jól ebben a környezetben. Amikor az egyes ágazatokat külön-külön próbálják optimalizálni, akkor egy az adott területen jónak gondolt intézkedés könnyen negatív hatást vált ki egy másikon, és ez sokszor csak utólag derül ki. Ezért lenne szükség egy olyan szemléletre, ami inkább „mátrixban” gondolkodik: folyamatosan vizsgálja az összefüggéseket, és próbálja előre látni a rendszerhatásokat. Ehhez viszont intézményi és gondolkodásbeli változás is kellene. Régebben sokkal inkább lokális rendszerekben éltünk, ahol a döntések következményei gyorsan és közvetlenül jelentek meg. Ma a globális rendszerek ezt elfedik, a politikai kommunikáció, a média és a közösségi platformok tovább torzítják a valóságérzékelést. Így egyre inkább nem a tényleges folyamatokra reagálunk, hanem azok értelmezéseire, narratíváira.

Látszik kiút az energiahelyzetből? Őszintén szólva nem nagyon. Keresünk alternatívákat – hidrogén, fúzió és más technológiák –, de ezek jelenleg csak lehetőségek. Ha lenne egy valóban működő megoldás, azt már alkalmaznánk. Nem arról van szó, hogy valaki „rejtegeti”. Úgyhogy egyelőre nincs más, mint elfogadni és alkalmazkodni.Ez nem könnyű, mert egy alacsonyabb energiaigényű világ felé kell elmozdulni, ami kulturálisan és politikailag is nehéz, hiszen a modern társadalmak a növekedés logikájára épülnek. Ezzel szemben az alkalmazkodás inkább korlátozásról, visszafogásról szól. Erre nagyon nehéz politikai támogatást építeni. Úgyhogy a másik jó tanácsom a magyar kormánynak az őszinte helyzetértékelés lenne. Annak felismerése, hogy a hosszú növekedési korszak véget érőben van. Ha ezt elfogadjuk, akkor teljesen más logika mentén kell döntéseket hozni.

Nem növekedést kell menedzselni, hanem egy szűkülő, egyszerűsödő rendszer stabilizálását, átalakítását. Kérdés, hogy ezt mennyire sikerül tudatosan, kezelhető módon végigvinni. Már az is nagy előrelépés lenne, ha nem rontanánk tovább a helyzetet olyan döntésekkel, amelyek rövid távon hasznosnak tűnnek, de hosszabb távon növelik a problémákat.

Sajnos kevesen értik ezeket a folyamatokat, hiszen a természettudományos gondolkodás háttérbe szorult a közbeszédben.

Mit segít rajtunk, hogy minden évben ideutazik sok tudós ember erre a konferenciára?

Ennek a közösségnek a tagjai ezeken a felismeréseken túl vannak. Ezért lehet arról beszélgetni, hogy ha ez így van, akkor mit csinálhatunk. Idén eljött például Gaya Harrington – világszerte elismert holland ökonometrikus, fenntarthatósági kutató, a Római Klub tagja -, aki 2020-ban a Harvard Egyetemen végzett kutatása során frissítette az 1972-ben született „A növekedés határai” című jelentést. Elemzése rávilágított, hogy a valós globális adatok szorosan követik az eredeti jelentés forgatókönyvét, amely erre az évtizedre jelezte előre a jólét és az ipari termelés növekedésének megtorpanását, majd hanyatlását.

A 15 kiváló kutató között előad például Leon Simons, aki James Hansennel együtt kutatja a klímaváltozással kapcsolatos ijesztően gyorsuló folyamatokat. Hansen amerikai asztrofizikus és klimatológus, aki 1988 júniusában a NASA Goddard Űrkutató Intézetének igazgatójaként az amerikai szenátus előtt kijelentette: 99%-os biztonsággal állítható, hogy a globális felmelegedés már zajlik, és azt az üvegházhatás okozza. Volt már börtönben is amiatt, hogy a jelenlegi kormány klímapolitikáját kritizálni merte.

A politikusok még mindig 1,5-2 két fokról beszélnek, és nem tesznek semmit. Holott már 8-10 fokról kellene beszélnünk, annak tudatában, hogy az ember már 4-5 foknál sem okozna több problémát a Földön. A klímaválság nem különálló probléma, hanem ugyanannak a rendszernek a része. A jelenlegi folyamatok önmagukban is jelentős felmelegedés felé mutatnak, és egyre több olyan visszacsatolás lép működésbe, amit már nehéz kontrollálni. A legfontosabb, hogy ne pazaroljuk az erőforrásokat rossz irányokra. Sok olyan beruházás van, ami nem segít, sőt, hosszabb távon ront a helyzeten. Ehelyett inkább a rezilienciát, az alkalmazkodóképességet kellene erősíteni. Fel kell ismerni a korlátokat, és ezekhez igazítani a döntéseket. Nem ideológiai alapon, hanem rendszerszinten kellene gondolkodni. A társadalomnak pedig el kell fogadni, hogy a jövő nem a folyamatos növekedésről fog szólni. Sokkal inkább arról, hogyan tudunk alkalmazkodni egy szűkülő, korlátozottabb erőforrásokkal működő világhoz.

A Szalóczy Zsolt: a hosszú növekedési korszak véget érőben van bejegyzés először Magyarország zöld hangja-én jelent meg.

Az éghajlatváltozás hatásait Közép-Európában nem pusztán kevesebb csapadék vagy több hő formájában érezzük, hanem egy mélyebb, rejtettebb hiányon keresztül: egyre kevesebb víz áll rendelkezésre a felszín hűtésére. Ungvári Gábor, Kis András és Báder László, a REKK.AQUA és a Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem kutatói szerint a vízháztartási szélsőségek – az aszályok, hőhullámok és hirtelen árvizek – közös gyökere a párolgási-párologtatási deficit növekedése. A Duna vízgyűjtőjén végzett elemzéseik azt mutatják: a vízgazdálkodásban nemcsak alkalmazkodásra, hanem tudatos csillapító beavatkozásokra is van mozgástér.

Szerzők: Ungvári Gábor és Kis András, a Regionális Energiagazdasági Kutatóközpont (REKK)  kutató főmunkatársai és Báder László a Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem doktorandusza

A cikk forrása a Másfélfok. A Zöld Hang a cikket a Másfélfok szerkesztősége engedélyével vette át.

A megszokott klímamagyarázat kevés a szélsőségek megértéséhez

Az éghajlatváltozás hatásait a mindennapokban leginkább a vízháztartási szélsőségek erősödésén keresztül érezzük. Közép-Európában az elmúlt húsz év egyértelműen megmutatta, hogy az aszályok és az árvizek nemcsak gyakoribbá váltak, hanem egyre szélsőségesebb formában jelentkeznek. 2024 nyárutóján pedig néhány nap leforgása alatt csaptunk át az egyik végletből a másikba: a rendkívüli szárazságot hirtelen túlzott csapadék követte, mintha felborult volna az addig ismert rend.

Vajon ezek a jelenségek valóban beleilleszthetők-e abba az elterjedt értelmezési keretbe, amely szerint az éghajlatváltozás felgyorsítja a hidrológiai ciklust, a nedves térségek még nedvesebbé, a szárazak pedig még szárazabbá válnak? Segít-e ez a megközelítés abban, hogy olyan intézkedéseket dolgozzunk ki, amelyek képesek megőrizni a társadalmi és gazdasági folyamatok stabilitását, és javítani az alkalmazkodóképességet?

Álláspontunk szerint ehhez önmagában nem elegendő a megszokott klímakeretezés. A helyzet megértéséhez elengedhetetlen, hogy a vizsgálatba bevonjuk a párolgási–párologtatási deficit jelenségét, valamint azokat az adatokat, amelyek ennek mérhető növekedését és területi különbségeit mutatják. Ebben a szemléleti keretben készült el a REKK.AQUA útmutatója is, amely a vízhiányos és vízszűkös helyzetek kezelésére alkalmas megoldásokat rendszerezi, a megvalósításhoz szükséges szakpolitikai tapasztalatokkal és gyakorlati példákkal együtt.

Cikkünkben az útmutató alapjául szolgáló eredményeket és az alkalmazott értelmezési szemléletet mutatjuk be, szakmai párbeszédre invitálva az olvasót. Az elemzés részletesen feltárja azt a folyamatláncot, amely mentén az üvegházhatású gázok növekvő légköri koncentrációja szélsőséges vízháztartási helyzetekhez vezet. A bemutatott összefüggések a Duna vízgyűjtőjére összegzett adatokra épülnek, amelyek alapján jól nyomon követhetők a vízháztartási folyamatokat mozgató fő hajtóerők változásai az 1961 és 2020 közötti időszakban.

A Duna-medence párolgásának kényszerítő paraméterei (bal panel, felülről lefelé): a levegő hőmérséklete (℃), nettó sugárzás (mm) és relatív páratartalom 1961-től 2020-ig. Éves átlagos párolgás (felső jobb) és 30 éves havi átlagok a párolgásról (alsó jobb panel). Forrás: (Báder és mtsai., 2023) Egyre több energia érkezik, de elfogy a víz a hűtéshez

A fenti ábrákon bemutatott adatok egyértelműen jelzik, hogy az elmúlt évtizedekben nőtt a földfelszínt elérő napsugárzás mennyisége. Ennek egyik oka, hogy a melegedő légkörben csökken a felhőzet, így több energia jut el közvetlenül a felszínig. A nagyobb besugárzás hatására a talaj erősebben melegíti a talajközeli légrétegeket, miközben csökken a relatív páratartalom. Ez azt jelenti, hogy a légkör egyre „szomjasabbá” válik, vagyis egyre több vizet képes elvonni a felszínről párolgás és párologtatás formájában.

Ez a folyamat a felszínről kikényszerített párolgás növekedéséhez vezet, különösen a nyári hónapokban, amikor a napsugárzás eleve a legerősebb. A probléma ott kezdődik, hogy ez a megnövekedett párolgási igény csak addig elégíthető ki, amíg rendelkezésre állnak talajnedvesség-tartalékok. Amikor ezek kiürülnek, a felszín már nem képes „vízzel hűteni magát”, és az addig párolgásra fordított energia közvetlenül hőként szabadul fel. Ekkor indul meg az intenzív felmelegedés, amely a hőhullámok gyors felépüléséhez vezet.

A hőhullámok kialakulásának késleltetése – vagy elkerülése – tehát szorosan összefügg azzal, hogy mennyi víz áll rendelkezésre a párolgásra és a növényzet párologtatására. Ha ez a „hűtőmechanizmus” nem működik, egy öngerjesztő folyamat indul el. Ilyenkor elszakad egymástól a felszínt érő napsugárzás energiája és annak párolgáson keresztüli „elvezetése”: a beérkező energia egyre kisebb része távozik a vízpárával ún. látens hő formájában, és egyre nagyobb része melegíti közvetlenül a felszínt. Ennek a folyamatnak jó példáját adták a 2022-es hazai aszályos viszonyok, és ez, a felszínt párolgásra kényszerítő hatás jelenik meg a talajvízszintek csökkenésében is.

A párolgási deficit: amikor a napenergia hővé válik

Ez pedig egy hiányállapot: annak a vízmennyiségnek a hiánya, amelyre ahhoz lenne szükség, hogy egy adott területen elkerülhető legyen a túlforrósodás. Viszonyítási alapként egy kiegyensúlyozott víz- és energiaháztartási állapot szolgál, amelyben elegendő talajnedvesség áll rendelkezésre ahhoz, hogy a napsugárzás által vezérelt párolgás folyamatos maradjon. A párolgási deficit tehát azt a hiányzó vízmennyiséget jelenti, amelynek elpárologtatása jelenleg elmarad, így a napenergia „feleslegesen” hővé alakul. Másképp fogalmazva: egyfajta hűtővízhiányról beszélünk.

Az éghajlatváltozás ezt a hiányt tovább növeli, ami egyre gyakoribb és egyre súlyosabb aszályok kialakulásához vezet. A növekedés egyik oka, hogy a felszínt érő sugárzás mennyisége nő, ami a párologtatáshoz szükséges vízigényt is emeli. Ugyanakkor a másik oldalon, a rendelkezésre álló vízkészletek szempontjából is hátrányos folyamatok zajlanak – kedvezőtlenebb a csapadék eloszlása és nő az egyszerre leeső víz mennyisége. Emellett a földhasználati változások hosszú távon rontják a talaj állapotát: csökken a talaj vízraktározó képessége, nő a burkolt felszínek aránya, és romlik a nedves és száraz időszakok közötti víztartalékolás lehetősége. Tovább súlyosbítja a helyzetet a fás vegetáció visszaszorulása, amely így egyre kevésbé képes a talaj mélyebb rétegeiből vizet mozgósítani a párologtatási kényszer kielégítésére.

A Duna-medencére vonatkozó vizsgálatok azt mutatják, hogy mindez mérhető módon is megjelenik a víz- és energiaháztartás alakulásában. Az 1961–1990 közötti időszakban átlagosan egy hónapig tartott az az időszak, amikor a párolgási igény meghaladta a csapadékot. Ez az időtartam 1991 és 2020 között már átlagosan három hónapra nőtt. A változás jól mutatja, hogy a besugárzási kényszer erősödése és a párolgást tápláló vízkészletek romlása egymást erősítve járul hozzá a párolgási deficit növekedéséhez.

A csapadék és a párolgás havi eloszlásának eltolódása a Duna-medencében az 1961-1990-es időszakról 1991-2020-ra. Az első időszakban a párolgás csak júliusban haladja meg a csapadékot, a második időszakban pedig mindhárom nyári hónapban meghaladja a csapadékot. Forrás: (Báder, Szilágyi, Négyesi, et al., 2023)

A fenti ábrák üzeneteit az alábbi infografika foglalja össze:

A túl száraz és a túl nedves szélsőség ugyanannak a folyamatnak a része

A víz- és energiaháztartási deficit nemcsak tartós túlforrósodáshoz vezet, hanem további szélsőségeket is előkészít. A magasabb felszíni és léghőmérséklet együtt jár a légkörben felhalmozódó nagyobb nedvességtartalommal. Amikor ez a meleg, páradús levegő hirtelen lehűlést okozó időjárási helyzetekkel találkozik, intenzív csapadékképződés indulhat meg. Pontosan ez történt Közép-Európában 2024 szeptemberében.

A túlszáraz állapotból a túlnedves helyzetbe való gyors átbillenés tehát nem a folyamatok „felborulását” jelenti. Épp ellenkezőleg: beleillik abba a logikába, amelyet a párolgási–párologtatási deficit fokozatos növekedése alakít ki. Ugyanannak a rendszernek a különböző megnyilvánulásairól van szó.

Ennek az összekapcsolódó víz- és energiaháztartási hiánynak a kezelése megköveteli, hogy újragondoljuk a táj valódi lehetőségeit a talaj nedvességtartalékainak megőrzésében és hasznosításában. A földrajzi adottságok és az éves vízkészlet – a csapadék és a felszíni vizek mennyisége – azonban világos határokat szabnak annak, hogy egy-egy régió meddig képes csökkenteni a hiányt vagy mérsékelni annak hatásait. Érdemi javulás csak akkor érhető el, ha a növelhető párolgási teljesítmény lépést tud tartani a felszínt érő nettó sugárzás növekedésével, vagy akár meg is haladja azt.

A burkolt területeken és azokon a felszíneken, ahol a talajnedvesség-tartalékok már kimerültek – például sok szántóterületen és a településeken –, az első és elkerülhetetlen lépés az, hogy a nagy energiatöbblet időszakaiban újra megteremtsük a párolgás lehetőségét. Az ilyen, párolgásra akár csak időszakosan képtelen területek kiterjedése mára olyan nagy és összefüggő lett, hogy a korábban még működő területi kiegyenlítő hatások nagyrészt eltűntek. Ennek következményeként a hőterhelés koncentrálódik, és önálló hősziget-jelenségek alakulnak ki.

A megoldás kulcsa a táj vízmegtartó és párologtató képessége

A globális és regionális léptékű változások közepette egyre fontosabbá válik, hogy egy-egy terület mennyire képes saját mikroklímáját alakítani. A helyi hőmérséklet, a páratartalom és a légmozgás együttesen határozza meg azt, amit valójában érzékelünk a melegből – az úgynevezett érzékelt hőmérsékletet. Ez pedig közvetlenül befolyásolja a közérzetünket, a jóllétünket, vagy éppen azt, hogy mennyire válik elviselhetetlenné a nyári hőség. A gyakorlati tanulság az, hogy nem egyetlen tényezőt kell szabályozni, hanem a mikro- és mezokörnyezet hőmérsékletét, páratartalmát és légmozgását együtt kell alakítani.

Ez a szemlélet segít megérteni azt is, hogy mi a különbség az olyan földhasználati formák között, amelyek nagy párolgási potenciállal rendelkeznek, például a vizes élőhelyek és az erdők. Mindkettő képes a felszínt érő többlet napsugárzás jelentős részét visszajuttatni a légkörbe párolgás és párologtatás révén. Az erdők azonban ezen túl árnyékolnak is, ami alacsonyabb talajmenti hőmérsékletet eredményez. Ez a kettős hatás – az energia elvezetése és az árnyékolás – érezhetően kellemesebb mikroklímát hoz létre. Az erdők „aktív árnyékolása” így jóval többet jelent egy mesterséges árnyéknál: az ökoszisztéma-szolgáltatások teljes körét nyújtja, vagyis mindazt, amit egy jól működő zöld infrastruktúra az éghajlati szélsőségek mérsékléséhez hozzá tud adni.

A Duna vízgyűjtőjén és Délkelet-Európa különböző alrégióiban azonban jelentős eltérések vannak a csapadékmennyiségben és a földrajzi adottságokban. Ezek határozzák meg, hogy hol és milyen mértékben befolyásolható a párolgás nyári vízhiánya. A hagyományosan ismert felvízi–alvízi kapcsolatok mellett a párolgás és párologtatás egy újfajta összekapcsoltságot is létrehoz a térségek között, az uralkodó szélirányok mentén. Ez a kapcsolat akkor is létezik, ha nem vesszük figyelembe, és hosszú távon hatással van a közös jólétünkre.

Ahogyan az árvízkockázat kezelése már ma is közös szabályokat és intézményeket igényel egy vízgyűjtő különböző részei között, úgy a párolgás és párologtatás tudatos kezelése is hasonló együttműködést követel meg. Ennek azért van jelentősége, mert a párolgás nemcsak helyi hűtőhatással bír, hanem hozzájárul ahhoz is, hogy a szárazföldek belső területein több csapadék keletkezzen. A nedvesség „újrahasznosítása”, vagyis a csapadék visszaforgatása így fontos szerepet játszik a szélsőséges éghajlati jelenségek csillapításában – feltéve, hogy a földhasználat ezt a funkciót támogatja.

A csapadék visszaforgatásának hatékonysága összekapcsolja az uralkodó szélirányok mentén fekvő térségek ökológiai rendszereinek teljesítményét. Ezek az egymásra ható folyamatok együttesen befolyásolják, mennyire erősek vagy mérsékeltek az éghajlati szélsőségek. A cikk végén bemutatott ábra ezt a kapcsolatrendszert szemlélteti, megmutatva, hogyan fonódnak össze a tájhasználaton keresztül a természeti és a társadalmi folyamatok.

Az ökoszisztéma-szolgáltatások úgynevezett támogató csoportjába tartozik többek között a tápanyagkörforgás, a biomassza-termelés és a párologtatás, valamint a talajképződés. Ezek a folyamatok a vízkörforgás alapvető elemei, amelyek a vegetáció működésén keresztül visszahatnak magára a vízkörforgásra is. A növényzet szempontjából a biomassza előállítása és a párologtatás az a „teljesítmény”, amely lehetővé teszi a napsugárzás hasznosítását és a túlforrósodás elkerülését. Ennek javulását a talajképződés teszi lehetővé: a mélyebb, jobb szerkezetű talaj több csapadékot képes eltárolni, ami kiegyenlítettebb, jobb időzítésű párologtatást eredményez. Ez pedig kedvez azoknak a növényfajoknak, amelyek nagyobb párologtatási teljesítményre képesek.

Mindezek együttesen – változatlan külső feltételek mellett is – a párolgási deficit csökkenése felé hatnak. Vagyis a természetes szukcessziós folyamatok eredményeként stabilabb vízháztartási állapot alakulhat ki.

A szárazföld feletti helyi és táji vízkörzések csapadék-visszaforgatási képességének növelése és a párologtatási deficit csökkentése valójában ugyanannak a folyamatnak kétféle megfogalmazása. A vízkörforgás „teljesítménye” azonban nemcsak természeti kérdés: ez az a természeti tőke, amelyre minden más ökoszisztéma-szolgáltatás – az ellátó, a szabályozó és a kulturális szolgáltatások – épül. Amikor a vízháztartási deficit romlik, ez a tőke csökken, és ez közvetlenül hat a társadalmi jólétre is.

Végső soron a nyári párolgási deficit és a rendelkezésre álló csapadék – illetve a felszíni vízpótlás lehetősége – határozza meg, hogy egy adott térségben milyen beavatkozások lehetnek hatékonyak a vízhiány és az aszály kezelésében. A bemutatott útmutató ezeknek a gyakorlati intézkedéseknek és a hozzájuk kapcsolódó szakpolitikai eszközöknek ad rendszerezett áttekintést.

A cikk alapjául szolgáló elemzés összeállítását az ECF (G-2309-66845) támogatása tette lehetővé.

Referenciák

• Báder, L. (2020). „Táji hőszigetek” és hatásuk az éghajlati energia- és vízmérlegre. Tájökológiai Lapok, 18(2), 87–96. https://doi.org/10.56617/tl.3487
• Báder, L., & Szilágyi, J. (2023). Widening Gap of Land Evaporation to Reference Evapotranspiration Implies Increasing Vulnerability to Droughts in Hungary. Periodica Polytechnica Civil Engineering. https://doi.org/10.3311/PPci.21836
• Báder, L., Szilágyi, J., Négyesi, K., Nagy, E., & Földváry, L. (2023). Changes and trends in the climatic water balance of the Danube River Basin based on meteorological, hydrological, and gravimetric data for the period 1961-2020. In Hydrocarpath International Conference: Hydrology of the Carpathian Basin: Catchment Experiments and Modeling for Improved Description and Prediction of Hydrological Processes. Soproni Egyetem Kiadó.
• Báder, L., & Ungvári, G. (2022). A városi hőszigethatás mérséklése a párolgás növelésével. Tájökológiai Lapok, 20(1), 5–22. https://doi.org/10.56617/tl.3369
• Ellison, D., Morris, C. E., Locatelli, B., Sheil, D., Cohen, J., Murdiyarso, D., Gutierrez, V., Noordwijk, M. V., Creed, I. F., Pokorny, J., Gaveau, D., Spracklen, D. V., Tobella, A. B., Ilstedt, U., Teuling, A. J., Gebrehiwot, S. G., Sands, D. C., Muys, B., Verbist, B., … Sullivan, C. A. (2017). Trees, forests and water: Cool insights for a hot world. Global Environmental Change, 43, 51–61. https://doi.org/10.1016/j.gloenvcha.2017.01.002
• Horváth, Á., & Breuer, H. (2023). A víz körforgalma a légkörben és a 2022-es rendkívüli aszály meteorológiai háttere. Légkör, 68(1), 2–8. https://doi.org/10.56474/legkor.2023.1.1
• Kravčik, M., Pokorný, J., Kohutiar, J., Kováč, M., & Tóth, E. (2007). Water for the Recovery of the Climate—A New Water Paradigm. People and Water NGO.
• Millennium Ecosystem Assessment Program (Szerk.). (2005). Ecosystems and human well-being: Synthesis. Island Press.
• Ungvári, G., & Báder, L. (2024). Egy felvetés és egy körkérdés: A kék és zöld vízforgalom valamint az éghajlati vízhiány egységes szemléletében való kezelése. Hidrológiai Közlöny, 104(3), 61–66. https://doi.org/10.59258/hk.16465
• Ungvári, G., & Kis, A. (2019). A macroeconomics‐inspired interpretation of the terrestrial water cycle. WIREs Water, 6(6). https://doi.org/10.1002/wat2.1380

A cikk forrása a Másfélfok. A Zöld Hang a cikket a Másfélfok szerkesztősége engedélyével vette át.

A Másfélfok: ezért válnak egyre szélsőségesebbé az aszályok és árvizek bejegyzés először Magyarország zöld hangja-én jelent meg.

Miközben a műanyagba csomagolt készételek a globális élelmiszer-rendszer egyik leggyorsabban növekvő szegmensét jelentik és két évvel ezelőtt 71 millió tonnányi készételt gyártottak világszerte, mikróban történő melegítésük során rengeteg mérgező anyag szabadulhat fel a csomagolásukból – derül ki a Greenpeace International új tanulmányából. A Greenpeace szerint a fogyasztókat világszerte félrevezetik a „mikrohullámú sütőben biztonságos” feliratok, miközben a szabályozó hatóságok szemet hunynak a probléma felett, a műanyaggyártás pedig növekszik és az egészségügyi kockázatok halmozódnak. Megkérdeztünk egy dietetikust is,  a táplálkozástudomány mit mond a mikrózásról és a készételekről.

Több százezer mikro- és nanoműanyag-részecskét, valamint mérgező vegyi anyagok „koktélját” juttathatja közvetlenül az ételbe a  műanyag csomagolású készételek és elvitelre szánt ételek mikrohullámú sütőben vagy sütőben történő melegítése. 2024-ben annyi műanyag csomagolású készétel készült, hogy 12,6 kilogrammot evett átlagban minden ember, összesen 71 millió tonna. A Greenpeace és több zöldszervezet azért is kongatja a vészharangot, mert a műanyag csomagolás az összes műanyag mintegy 36 százalékát teszi ki, és a globális műanyaggyártás a jelenlegi szint több mint duplájára nőhet 2050-re – áll a Nemzetközi Energiaügynökség elemzésében.

„A „Megfőztük magunkat? A műanyagba csomagolt készételek rejtett egészségügyi kockázatai” című jelentés 24 friss tudományos tanulmányt vizsgált meg, és arra jutott, hogy a „melegítésre biztonságosként” reklámozott élelmiszerek valójában emberek millióit tehetik ki nap mint nap láthatatlan szennyeződéseknek” – áll a Greenpeace jelentésében.

Egy vizsgálat szerint mindössze öt perc mikrohullámú melegítés után több százezer részecske oldódott ki a műanyaggal becsomagolt ételszimulánsokba – akár hétszer több mint sütőben történő melegítésnél. A melegítés drámaian növeli a kémiai szennyeződést. Több tanulmány szerint a mikrohullámú tesztek során gyakori műanyagokból – például polipropilénből és polisztirolból – különféle adalékanyagok oldódtak ki az ételbe vagy ételszimulánsokba, például lágyítók és antioxidánsok.

„Több mint 4200 veszélyes vegyi anyag ismert, amelyeket műanyagokban használnak vagy azokban jelen vannak, és többségük nincs szabályozva az élelmiszer-csomagolásban. Néhány közülük – például a biszfenolok, ftalátok, PFAS „örök vegyi anyagok”, valamint mérgező fémek, mint az antimon – kapcsolatba hozható rákkal, meddőséggel, hormonális zavarokkal és anyagcsere-betegségekkel” – hívja fel a figyelmet a jelentés.

A Greenpeace szakemberei szerint a műanyag vegyi anyagok már a testünkben vannak: közel 1400 élelmiszerrel érintkező műanyagból származó vegyi anyagot mutattak ki emberi szervezetben, és egyre több bizonyíték köti az ilyen kitettséget idegrendszeri fejlődési zavarokhoz, szív- és érrendszeri betegségekhez, elhízáshoz és 2-es típusú cukorbetegséghez.

„A régi, karcos vagy újrahasznált edények rosszabbak: az elhasználódott műanyag majdnem kétszer annyi mikroműanyag-részecskét bocsát ki, mint az új csomagolás” – áll a Greenpeace-jelentésben.

Ezzel a növekedéssel a Greenpeace szerint a szabályozó hatóságok nem tartották a lépést. Világszerte kevés iránymutatás létezik az élelmiszer-csomagolásból felszabaduló mikroműanyagokra vonatkozóan, és az olyan címkék, mint a „mikrohullámú sütőben használható” vagy „sütőben használható”, a jelentés szerint hamis biztonságérzetet keltenek a fogyasztókban. A jelentés figyelmeztet: a műanyagválság ugyanazt a mintát követi, mint korábban a dohány, az azbeszt vagy az ólom esete. Bár a tudományos figyelmeztető jelek egyértelműek, az iparág tagadással reagál, a szabályozás pedig késlekedik.

Mit mond a dietetikus?

„Önmagában attól, hogy egy étel mikrózható, még nem lesz táplálkozásélettani szempontból kedvezőtlen, az viszont veszélyt jelenthet, ha műanyag borítással kerül a mikróba” – mondta el Vajdovich Dorottya dietetikus, táplálkozástudományi szakember.

“Bizonyos körülmények között a csomagolóanyagból műanyag részecskék juthatnak az ételbe. A hő, a zsiradék, a savas közeg, az ismételt használat és az ételek „öregedése” vagy a hosszú tárolási idő fokozhatja ezt a kioldódást. A szakirodalomban különösen a biszfenolok, ftalátok, illetve a mikro- és nanoműanyagok szerepelnek gyakran”  –  tette hozzá a szakember.

Egy 2023-as Environmental Science & Technology tanulmány szerint a vizsgált műanyag tárolók és bébiételes tasakok esetében a mikrohullámú melegítés okozta a legnagyobb mikro- és nanoplasztik-kibocsátást; egyes mintáknál 1 cm² műanyagfelületről 3 perc alatt akár 4,22 millió mikroműanyag és 2,11 milliárd nanoműanyag-részecske is felszabadult.[VDK1]  Egy másik 2023-as Food Chemistry folyóiratba írt cikk mikrózható polipropilén dobozoknál fokozott polimerkioldódást és új kémiai melléktermék megjelenését írta le.[VDK2]  Más tudományos áttekintések (https://doi.org/10.3390/microplastics4020023, https://doi.org/10.30574/ijsra.2025.14.3.0868 ,  https://doi.org/10.1016/j.jped.2023.09.010https://doi.org/10.3389/fendo.2022.1084236 ) szerint a csomagolóanyagok fontos forrásai lehetnek az endokrin rendszer működését erősen befolyásoló biszfenolok, ftalátok, amelyek hő hatására kioldódhatnak az edényekből. Ezek az anyagok utánozhatják az ösztrogén- és pajzsmirigyhormonok működését, ezáltal hatással lehetnek a fejlődésre, az anyagcsere működésére, valamint a termékenységre is. Több tanulmány alapján a ftalátok kapcsolatba hozhatók a szív- és érrendszeri kórképekkel, elhízással, magas vérnyomással, inzulin rezisztenciával és a vérzsírszintek emelkedésével is. A mikro- és nanoplasztikok gyulladást válthatnak ki és fokozhatják az oxidatív stressz kialakulását.

Egyes nanoműanyagok a szervezetben felhalmozódhatnak és bekerülhetnek a sejtekbe is. Továbbá az idegrendszer és az agy működésére is hatással lehetnek, ugyanis átjuthatnak a vér-agy gáton és idegrendszeri károsodást idézhetnek elő.

Mindezek alapján elmondható, hogy van biológiai hatása a mikroműanyagoknak, de még nincsenek egyértelmű bizonyítékok, emiatt további vizsgálatok szükségesek. [VDK1] 

Az viszont fontos tudományos szempont, hogy a kioldódás ténye és az emberi egészségre gyakorolt potenciális kockázat nem ugyanaz, de ettől függetlenül a megelőzés tényére kell helyeznünk a hangsúlyt – hangsúlyozta a dietetikus. Szerinte a kockázat mértéke ugyanis függ a műanyag típusától, illetve az engedélyezett csomagolóanyagok biztonságosságát is folyamatosan nyomon követik. Fontos tény az is, hogy az EFSA 2023-as BPA-kockázatértékelése után az Európai Bizottság 2024 decemberében betiltotta a BPA használatát az élelmiszerrel érintkező anyagokban az EU-ban.[VDK2] 

Gyakorlati javaslat tehát, hogy a forró vagy zsíros ételt lehetőleg ne műanyagban melegítsük, főleg ne karcos, régi vagy ismeretlen jelölésű dobozban. Biztonságosabb választás az üveg vagy a kerámia edény.

A mikrohullámú sütő története 1946-ra nyúlik vissza, amikor Amerikában egy radarállomáson a dolgozók észrevették, hogy a munkába vitt ételeik felmelegednek. Percy Spencer amerikai mérnök fedezte fel, hogy a radar által kibocsátott mikrohullámú sugarak melegítették fel az ételt. Ebből fejlesztették ki az első, majdnem két méter magas mikrohullámú sütőt. A pulton elhelyezhető háztartási modell igazán a 1970-es években terjedt el Amerikában, Magyarországon pedig a 1990-es évek elején.

A mikrózás egy energiahatékony és legtöbb esetben tápanyagmegőrző ételmelegítési módszer, ami ugyan kismértékben változást okozhat a tápanyagok szerkezetében, de összességében egy egyenletesen átmelegített étel esetében megfelelő mikorobiológiai tisztaságú és gyorsan fogyasztható lesz az étel” – tette hozzá Vajdovich. Dietetikai szempontból nem a melegítési mód az elsődleges kérdés, hanem az étel összetétele, azaz, hogy mennyi benne a só, a telített zsír, a hozzáadott cukor, a rost, a fehérje, a zöldség aránya, milyen mértékben feldolgozott termékről van szó és adott esetben milyen a csomagolóanyag, amiben tárolják.

A készételek a legnagyobb probléma

A valós problémát tehát leginkább az jelenti, hogy a mikrózható készételek nagy része az ultrafeldolgozott élelmiszerek kategóriájába esik és leggyakrabban műanyag csomagolóanyagban tárolják.

A túl sok ultrafeldolgozott élelmiszer fogyasztása többféle egészségügyi problémával is összefügghet, különösen a szív- és anyagcsere-betegségekkel, a mentális problémákkal és a magasabb halálozási kockázattal. Meggyőző bizonyítékot találtak a 2-es típusú cukorbetegség, és erős-jelzésű kapcsolatot többek között az elhízás, depresszív kimenetek és az összmortalitás irányában is – mondta a táplálkozási szakértő. [VDK1] 

Vajdovich Dorottya úgy véli, hogy a készétel lehet időnként praktikus és vállalható kompromisszum, de ne ez legyen az étrend gerince, és mindig gondosan figyeljünk az összetevőlistára és a tápanyagösszetételre is. Jó kompromisszumos választás az az étel, amelyik rövid összetevőlistás, alacsonyabb sótartalmú, tartalmaz zöldséget és valódi fehérjeforrást, és mellé kerül valami friss alapanyag is, pl. saláta, gyümölcs vagy friss natúr tejtermék. Emellett hangsúlyozandók azoknak a készételeknek az előtérbe helyezése a többi készétellel szemben, amelyeket üvegben vagy kerámiában tárolnak és nem műanyag csomagolásban.

A mikrohullámú sütőkben a melegítés során ugyanis változhat az étel víztartalma, állaga, színe, íze, tápanyagtartalma (pl. hőérzékeny vitaminok: C-vitamin) vagy bizonyos bioaktív anyagtartalma és változik a tápanyagok szerkezete is (pl. a keményítő rezisztens keményítővé válhat, a fehérjék denaturálódhatnak, a zsírsavak oxidálódhatnak). Mindezek pedig hatással vannak az emészthetőségre, élvezeti értékre és az antioxidáns aktivitásra is. Fontos hangsúlyozni, hogy ezek a változások nem egyediek a mikróra, hanem minden hőkezelés esetén végbemennek. [VDK2] 

A kutatások alapján a mikrohullámú sütő alkalmazására ugyanakkor egyedi, hogy pl. az élelmiszerekben található szabad zsírsavak mikrohullámú kezelése növelheti azok mennyiségét és megváltoztathatja összetételüket, ugyanis a telítetlen zsírsavak (mint az egyszeresen és többszörösen telítetlen zsírsavak) aránya csökkenhet, míg a kevésbé kedvező zsírsavaké (például telített és transzzsíroké) enyhén nőhet. A fehérjékre is hatással van, ugyanis megváltozhat a szerkezetük, ami befolyásolhatja például az emészthetőségüket, állagukat vagy akár az allergén tulajdonságaikat is. Emellett a melegítés során zajló úgynevezett Maillard-reakció (ami az íz- és színváltozásokért is felelős) szintén módosulhat. Ugyanakkor nem minden változás kedvezőtlen, mert a mikrohullámú melegítés bizonyos esetekben növelheti a fehérjék antioxidáns hatását is, vagyis segítheti a szervezetet a káros oxidatív folyamatok elleni védekezésben.[VDK3] 

Elmondhatjuk, hogy a jelenlegi szakirodalom alapján nincs olyan bizonyíték, ami arra vonatkozna, hogy a mikrohullám különösen káros hatást fejtene ki az ételekre. A legfrissebb tanulmányok azt taglalják, hogy legtöbb esetben mivel rövidebb a melegítési idő és a vízhasználat, a mikrohullámú sütő használatakor az ételek tápanyagtartalma megmarad, de a hatás erősen ételfüggő, ugyanis az ételek különböző állagúak és valóban egyes esetekben a túl nagy teljesítmény vagy a túl hosszú melegítés ronthatja az ételek minőségét.

A keményítőtartalmú ételeknél például túlzott melegítés hatására akrilamid képződhet, ami fokozhatja a daganatképződés előfordulási gyakoriságát. Ugyanakkor ez igaz akkor is, ha serpenyőben, lábasban vagy sütőben melegszik túl sokáig az étel.

A mikrohullámok az ionos részecskék vándorlása vagy a dipólusos részecskék forgása révén molekuláris mozgást váltanak ki. A mikrohullámú technika élelmiszeripari alkalmazási lehetőségeit tekintve látható, hogy a mikrohullámoknak számos előnye van, például időmegtakarítás, jobb végtermékminőség (jobb íz, szín és tápérték) és gyors hőtermelés.

“Úgy vélem, hogy nem maga a mikrohullámú sütők használata a fő probléma, hanem az ha valaki rendszeresen sietve, gyorsan eszik, nem figyel az étkezésére, nem rágja meg jól a falatot, sok gyorsételt és készételt fogyaszt, kevés friss alapanyagot használ, és az étrendje magas só-, energia-tartalmú, ultrafeldolgozott ételekből áll és emellett jellemzően kevés a friss zöldségek, gyümölcsök, magas rosttartalmú gabonafélék előfordulása az étrendben. Ez többféleképpen is növelheti az egészségügyi kockázatot, ugyanis egyrészt túlevéshez vezethet, rontja a jóllakottságérzés kialakulását, általában energiadúsabb és rostszegényebb ételekkel jár együtt, és a bevitel tekintetében gyakran több sót, telített zsírt, finomított szénhidrátot és adalékanyagot jelent” – mondta a dietetikus.

A legtöbb összesített bizonyíték alapján ehhez a mintázathoz társulhat túlsúly és elhízás, 2-es típusú cukorbetegség, magas vérnyomás, szív- és érrendszeri kockázat, magasabb koleszterinszint, magasabb halálozási ráta, valamint bizonyos mentális betegségek – például depresszió vagy szorongás – gyakoribb előfordulása. Az emésztőszervrendszer felől is vannak jelzések a nem megfelelő életmódra, például irritábilis bél szindróma, funkcionális panaszok vagy gyulladásos bélbetegségek megjelenése.[VDK1] 

A szakértők mindannyian egyetértenek, hogy az a legjobb, ha kevesebb feldolgozott élelmiszert vásárolunk, és inkább friss alapanyagokból, otthon készítjük el az ételeinket. Mivel teljesen elkerülni ma még nem tudjuk a műanyag jelenlétét, ezért a Greenpeace jelentésben kiemelik, hogy a döntéshozóktól és a vállalatoktól is elvárják, hogy csökkentsék a műanyaghasználatot és biztonságosabb megoldásokat vezessenek be.

A A gyors ebéd ára: mikroműanyagok és vegyi anyagok az ételben bejegyzés először Magyarország zöld hangja-én jelent meg.

Tizenhat olyan év után, amikor valójában nem volt állami környezetvédelem, sokan kíváncsiak arra, hogy milyen lesz, amikor majd újra lesz. A választáson győztes Tisza pártnak önálló zöldtárcára vonatkozó ígérete és környezetvédelmi programja is van – egyelőre ebből tud kiindulni, aki megpróbálja felskiccelni a jövőt.


A Tisza-program környezetvédelmi fejezetének logikai szerkezete a rendszerszintű összefüggések azonosítására épül, vagyis szakít azzal a szemlélettel, amely a környezeti elemeket egymástól elszigetelt technikai problémaként kezeli. Ez így kissé bürokratikusan hangzik, de van értelme: a környezet, amelyben élünk, és amelynek a javait fogyasztjuk, egységes egész, nem szétválasztható, és a kormány (bármely kormány) akkor jár el helyesen, ha egységben kezeli. Arról esetleg lehet vitázni, hogy jó-e, ha a vízügy és a környezetvédelem egy minisztériumban van, vagy hogy ehhez a tárcához kell-e tartoznia az erdőgazdálkodásnak, a mezőgazdaságnak (földügy) stb. – de hogy ezek a területek logikailag és ökológiailag összetartoznak, az aligha lehet vitás. A Tisza programjának környezetvédelmi fejezetét láthatóan olyanok írták, akik értik vagy sejtik ezt az összefüggést, amire nem csak a tartalom utal, hanem az is, hogy a mezőgazdasági témakör is a zöld blokkban kapott helyet a programon belül.

A szöveg alapvetése, hogy korunk első számú környezeti problémája, a klímakrízis létezik (ami az Orbán-kabinet megközelítésében nem volt egyértelmű), és súlyosan érint bennünket; a magyarországi táj kiszáradása és a felszíni-felszín alatti vizek minőségi romlása nem kizárólag természeti adottság, vagy az éghajlatváltozás elkerülhetetlen következménye, hanem a hibás vízgazdálkodási és ágazati gyakorlatok eredménye is.

A legfontosabb és talán a legelőremutatóbb elem a programban az a szemlélet, hogy a megoldás nem a még gyorsabb vízelvezetés, és pláne nem az eddig alkalmazott katasztrófavédelmi logikájú árvízvédelem, hanem a „vízmegtartó ország” koncepciója, amely az ökológiai szempontokat integrálja a kapcsolódó szakpolitikai területek, a mezőgazdaság, az építészet, a városüzemeltetés stb. területével is.

Hasonlóképpen progresszív a vízgazdálkodás decentralizációja, a vízgyűjtő-alapú megközelítés (még akkor is, ha ez inkább csak visszatérés a NER előtti gyakorlathoz). Öröm látni a szövegben a „szivacsváros” koncepciót és a kék-zöld infrastruktúra (esőkertek, szikkasztóárkok) prioritássá emelését, ami tényleg a legkorszerűbb nyugat-európai adaptációs stratégiákkal mutat rokonságot. Ide tartozik a talajra mint „a legnagyobb természetes víztározóra” történő hivatkozás is, amely összeköti a talajvédelmet a vízkészletek megőrzésével. A program öntözési (vízgazdálkodási) paradigmaváltást ígér: nevesíti a talajt mint a legnagyobb víztározót – ez elmozdulás a drága, betonműtárgyakra és vízpazarló technológiákra épülő öntözésfejlesztéstől a talajkímélő művelés (no-till, takarónövényzet) irányába, ami a párolgás csökkentésével és a vízbeszivárgás segítésével a táj aszálytűrő képességét javítja.

Jó pont jár a szennyezőanyag-monitoring megjelenítéséért, és külön is üdvözlendő az újonnan megjelenő szennyezők (mikroműanyagok, hormonok, gyógyszermaradványok) nevesítése. Ezek a láthatatlan veszélyforrások a jelenlegi közműrendszerek számára komoly kihívást jelentenek, így a monitoringhálózat fel- vagy visszaállítása közegészségügyi szempontból is kritikus pont lehet.

A hulladék-értékláncon belül a biomassza-alapú hasznosítás és a körforgásos gazdaság összekapcsolása a mezőgazdasággal (komposztálás) az egyik legnagyobb eddigi kihagyott ziccer, és az egyik sarokpont az új programban. Ezen a területen ígéretei is vannak a Tiszának, például az egyszerre nagyon sikertelen és nagyon drága MOHU-koncesszió felülvizsgálata – ezt fölösleges is továbbgondolni, mert ha megtörténik, az alapjaiban változtatja meg az egész hulladékgazdálkodást (rá is férne a szektorra amúgy).

A program – különösen az előzményekhez, a 16 év fenntarthatósági nihiljéhez képest – ígéretes, de messze nem hibátlan, illetve hiánytalan. Ami első olvasásra feltűnik benne, az a finanszírozási paradoxon: a megoldásra váró problémák kezelése sokba kerül, ám ahol a szöveg költségekről szól, ott inkább azok csökkentését említi.

 A programterv pontosan diagnosztizálja például a víziközművek 2-3 ezer milliárd forintos forrásigényét, és kritizálja az elavult infrastruktúrát (amelynek elaggott állapota miatt 15–60%-os a hálózati veszteség), ugyanakkor szerepel benne az EPR-díjak (gyártói hulladékkezelési díjak) csökkentése, vagy  a szabadstrandok ingyenességének fenntartása – mindkettő helyes, de a forráshiányt nem oldja meg (sőt). Nem derül ki, hogy ha a vállalati befizetések csökkennek, és a lakossági terhek sem nőnek, miből finanszírozható a világtörténelmi léptékű közműrekonstrukció – és ez még csak egy elem a feladatsorban, hiszen például a vízvisszatartásnak is lesznek költségei, várhatóan százmilliárdos nagyságrendben.

A tervezet komplex tájhasználati reformot hirdet, de nem mondja ki, mi történik, ha az érdekek ütköznek. A szöveg egyszerre támogatja a (korszerűsített) öntözés fejlesztését és a vízmegtartást. Aszály idején az öntözés – még ha precíziós is – vizet von el a természetes rendszerektől, és a program nem állít fel prioritási sorrendet a két cél között.

Ellentmondás lehet abban is, hogy a geotermikus energia használatának lakossági és ipari támogatását ígéri a „környezeti fenntarthatóság mértékéig” – ez a gumifogalom elkerüli a választ arra a kérdésre, hogy mi a teendő, ha a hőkinyerés veszélyezteti a karsztvízbázist vagy a gyógyvizeket például Hévíz és Budapest esetében (mindkét helyen ma is létező problémáról van szó, ahol inkább a geotermikus energia használatának visszafogására lenne szükség). Szerepel az anyagban a visszasajtolási kötelezettség – a termálvizeknél ez alapvető fenntarthatósági követelmény, de a gyakorlatban sokszor a kőzetrétegek befogadóképessége vagy a gazdaságosság miatt akad el, és környezeti veszélyekkel is járhat, ha a felszínről juttat szennyezést a mélybe.

A „Duna és a Tisza mederrendezése” a szöveg egyik legtöbbet kritizált javaslata. A vízügyi terminológiában a mederrendezés jelenthet mélyítést a hajózhatóságért (ami szárítja a környező talajt), vagy éppen meder-rehabilitációt is (ami lassítja a víz lefolyását, de ellentétes a hajózás érdekeivel). A program nem tisztázza, melyik irányt preferálná ezek közül.

A MOHU-koncesszió már említett felbontása – ezt anélkül is rögzíthetjük, hogy ismernénk a részleteket – súlyos kártalanítási kötelezettségekkel járhat. A program nem vázolja fel, milyen jogi konstrukcióban és mennyi idő alatt venné vissza az állam a feladatot anélkül, hogy a korábbi krízis után nagy nehezen összefércelt hulladékszállítási lánc újra összeomlana.

Hiányosak illetve hézagosan kifejtettek a végrehajtás intézményi garanciái is. A program „politikamentes” és „szakmai” vezetést ígér, de nincs benne a pontos intézményi terv, bár a tárca és a zöldhatóság önállóságának visszaállítása, a nemzeti parkok hatásköreinek megerősítése a fő kereteket kijelöli. De hogy mit fog jelenteni mindez a végeken, ahol a jogszabályok betartatása és a jogkövetés ellenőrzése zajlik, az ma még kevéssé világos: szó van ugyan például arról, hogy „megduplázzuk a természetvédelmi kezelés és ellenőrzés erejét”, de  nem derül ki a szövegből, hogy mit jelent majd ez létszámban, pénzben, jogosítványokban, és az sem, hogy milyen lesz a tárca/a kormány és a hatóságok illetve a nemzeti parkok jogviszonya, mi lesz a 2010 előtti, globálisan is példaértékű zöldombudsmani poszttal, vagy kapnak-e támogatást és jogköröket az állami feladatokat átvállaló zöld civilek az állatvédelem mellett más területeken is. 

A A fenntarthatóság rehabilitálása: mit ígér, és miről nem szól a Tisza zöldprogramja? bejegyzés először Magyarország zöld hangja-én jelent meg.